Óceánföld meséi

I. A sötét időkben

Ez a Sötétség könyvének első oldala, valami hatszáz esztendővel ezelőtt íródott, az angládi Berilában:

„Miután Elfáran és Mórred eltűnt, és Szoléa szigete a tenger mélyére süllyedt, a Bölcsek Tanácsa felügyelt a gyermek Szeriádra, míg el nem foglalhatta a trónt. Uralkodása dicsőséges volt, ám rövid. Angládban hét király követte őt, alattuk a birodalom békében és gazdagságban növekedett. Azután sárkányok jöttek és a nyugati földeket fosztogatták, és mágusok fordultak ellenük hiábavalóan. Akambar király átköltöztette az udvart az angládi Berilából Enyhely szigetére, az enyhelyi Nagy Kapu városába, ahonnan flottákat küldött a kargád megszállók ellen, és visszaűzte őket keletre. Ám még mindig küldenek fosztogató hajókat a belső szigetekre, oly messzire is, mint a Legbenső-tenger keleti partjai. Enyhely tizennégy királya közül utolsóként Maharion ült a trónra, aki békét kötött a sárkányokkal és a kargokkal, de ezért nagy árat fizetett. Miután a Rúnagyűrű eltörött, és Vandór-Akbé odaveszett a nagy sárkány elleni küzdelemben, és Maharion a Bátor, árulás áldozatává vált, úgy tűnik, többé már nem történtek jó dolgok a Szigetvilágban.”

„Sokan tartottak igényt Maharion trónjára, de senki sem bírta megtartani azt, és a trónbitorlók viaskodása felbontott minden szövetséget. Nemzetek közössége vagy igazság nem uralkodhatott már, a vagyonosok szava lett a törvény. Nemesi házak tagjai, kereskedők és kalózok, s bárki, akinek lehetősége volt katonákat bérelni, és varázstudók szólíttatták magukat uraságnak, birtokokra és városokra formáltak jogot, önkényesen. A hadurak rabszolgáikká tették a leigázottakat, és valójában bérenceik is rabszolgák voltak, kiket csak feljebbvalójuk védelmezhetett meg a földeket dúló rivális haduraktól és a kikötőket fosztogató kalózoktól, és a törvényen kívüliek hordáitól is, a vagyonukból kiforgatott nyomorultaktól, az éhség által gyilkosságba és rablásba hajszolt banditáktól.”

A Sötétség könyve, amely a tárgyául választott időszak vége felé íródott, önellentmondásos történetek, részleges életrajzok és hamis legendák gyűjteménye. Ámde még így is ez a leghitelesebb írás, amely túlélte a Sötét Esztendőket. A történelem megőrzése helyett engedelmességet kívánó hadurak elégettették a könyveket, amelyekből a szegények és gyengék megtanulhatták volna, hogy mivel jár a hatalom.

De amikor egy mágus tudáskönyvei kerültek valamely hadúr kezébe, azokkal óvatosan bánt, elzárta, hogy tudatlanságban tartsa a népet, vagy egy felbérelt varázslónak adta azokat. A tudás e könyveiben a varázslatok és szófelsorolások melletti lapszélekre, de sokszor az utolsó üresen hagyott oldalakra is egy-egy varázsló vagy tanonc körmölt feljegyzéseket járványról, éhínségről, fosztogatókról, mesterváltásról. Beszámolóját kiegészítette az ilyen események során használt varázslatok neveivel, és azok hasznával vagy haszontalanságával. Az ilyenfajta feljegyzések tisztáztak néhány pillanatot itt és ott, de az e pillanatok közötti idők, teljességgel homályba vesznek. Csupán kivilágított hajók fényének villanásai egy távoli tengeren, éjjel, viharban.

És persze, ott vannak a dalok, a régi énekek és balladák, amelyek a jelentéktelen kis szigetekről és Enyhely csendesebb vidékeiről származnak, s amelyek történeteket beszélnek el, azokból az esztendőkből.

Az enyhelyi Nagy Kapu városa a világ szívében áll, fehér tornyokkal magasodik öble fölé; a legmagasabb torony csúcsán Vandór-Akbé kardja csillan meg a felkelő nap első és a lemenő nap utolsó fénysugaraiban. Azon a városon áthalad Óceánföld minden mestersége, szórakozása, kereskedelme és tudása; szellemi értéke. Ott ül a király is trónján, visszatért a Gyűrű egybeforrasztása után, s maga is a helyreállítás jegyében uralkodik. És abban a városban, ezekben a kései napokban, a szigetek férfiai és asszonyai sárkányokkal beszélgetnek, a változás szelleme szállt közéjük.

Enyhely néven nevezik a Nagy Szigetet, a széles és gazdag földrészt, és a kikötőtől bentebb eső falvakban, az Onn-hegy lejtőin fekvő tanyavilágban, mintha semmi sem változna meg igazán. Arrafelé az éneklésre érdemes dalokat újra meg újra eléneklik. Az öregek az ivókban úgy szólnak Mórredről, mintha ismerték volna, amikor még maguk is ifjak és hősiesek voltak. A teheneket hazacsalogató lányok a Kéz asszonyairól beszélgetnek, akiket már mindenhol, még Kútfőn is elfeledtek. De ama csendes, napfény áztatta földutakon és mezőkön, és a háziasszonyok tűzhelye mellett, még emlékeznek rájuk.

A királyok idejében mágusok gyűltek össze az angládi udvarban és később az enyhelyi udvarban is, hogy tanácsot adjanak a királynak, és tanácskozzanak egymás között. Azért, hogy művészetük használatával elérjék céljaikat, melyeket együttesen, egyetértésben ítéltek jónak. De a Sötét Esztendőkben a varázstudók eladták tudásukat a legmagasabb fizetséget kínálóknak. Egymás ellenében használták fel hatalmukat a varázspárbajok és varázscsaták során, nem törődtek a gonoszsággal, mi tetteiket átitatta, vagy ami még rosszabb, szándékosan cselekedték azt. Járvány és éhínség, poshadt vizű források, eső nélküli nyarak és nyár nélkül való esztendők. A lábasjószág között beteg és szörnyeteg fiak, az emberek között beteg és szörnyeteg gyermekek születtek — mindezen dolgokért a varázslókat, mágusokat, boszorkányokat vádolták, gyakran bizony nem alaptalanul.

Így vált veszélyessé a varázstudomány használata, kivéve, ha egy-egy erős hadúr védelme alatt űzték. Ám még akkor is előfordulhatott, hogy ha egy varázstudó nálánál nagyobb hatalmúval találkozott, könnyen odaveszhetett. És ha egy varázstudó óvatlanná vált a népek közt járva, ha tudták, megölték. Merthogy a legrosszabb fajta gonoszság forrásának vélték, romlott és ártalmas teremtménynek. Azokban az esztendőkben szinte mindenki feketének tartott, szinte minden mágiát.

A falusi vajákosság, és mindenek felett a női boszorkányság, akkoriban nyerte el azt a rossz hírnevét és megítélését, amely azóta is rajta maradt. A boszorkányok drágán megfizettek hatalmuk használatáért, mit régóta magukénak tudtak. A várandós állatok és nők gondozása, a szüléseknél való segédkezés, a szokások és dalok tanítása, a szántók és kertek rendje és termékenysége, a ház és bútorzatának építése és karbantartása, az ércek és fémek bányászata — mindezen nagyszerű dolgok, mindig is a nők tudományához tartoztak. Az effajta vállalások sikeréért használt varázsmondás és bűbájosság gazdag gyűjteménye mindig is a boszorkányok titka volt. De amikor a dolgok rosszra fordultak egy születésnél vagy a legelőkön, az ettől kezdve csak a boszorkányok hibája lehetett. És akkoriban a dolgok könnyebben és gyakrabban fordultak rosszra, mint jóra, legfőképpen a hadakozó mágusok miatt, kik óvatlanul használták mérgeiket és átkaikat. Így akartak minél gyorsabban előnyt szerezni egymással szemben, s nem gondoltak a következményekkel. Aszályt és vihart, áradást és tüzet és betegségeket vittek mindenhová, s a nép a falusi boszorkát büntette ezért, aki sohasem tudta meg, hogy gyógyító ráolvasásától hogyan üszkösödhetett el a seb, miért lett gyengeelméjű a világra hozott gyermek. Áldásai miként égethették fel a terményt és rothaszthatták meg a gyümölcsöket. De mindezen rosszért vádolni kellett valakit, és a varázsló vagy a boszorkány mindig kéznél volt: ott lakott a faluban vagy a városban, és nem egy hadúr erődjének vagy kastélyának falai mögött. Testének épségét nem őrizték védővarázslatok vagy fegyveresek. A varázslókat és boszorkákat belefojtották a megmérgezett vizű kutakba, elsorvadt gabonaszárakból rakott tűzön égették meg őket, vagy élve temettettek el, hogy porhüvelyükkel tegyék újra termékennyé a halott földet.

Tudásuk gyakorlása és tanítása veszélyessé vált. Ha valaki mégis foglalkozott ilyesmivel, az gyakran a már száműzöttek és meggyötörtek, a családtalanok és vének közül került ki — olyan férfiak és nők voltak ők, akik keveset veszíthettek. A bölcs férfiak és a bölcs asszonyok, akikben mindenki megbízott és akiket mindenki tiszteletben tartott, át kellett adják helyüket a köntörfalazó, tehetségtelen tucatvarázslóknak és trükkjeiknek. A banya-boszorkáknak, akik minden kéjvágyat, féltékenységet vagy ártó szándékot, valamilyen kotyvalékkal akartak elűzni. A gyermekek mágikus tehetségét csak rettegni és rejteni lehetett.

Mesénk ezekben az időkben játszódik. Egy része a Sötétség könyvéből származik, más része Enyhelyről, az Onn körüli felvidék tanyáiról és a Faliorn erdőségeiből. A szilánkok és töredékek történetté álltak össze, amely bár félig hallomásból, félig találgatásból ered, mégis igaz lehet. Kútfő alapításának meséje ez, és ha Kútfő mesterei szerint ez nem így történt, akkor mondják el maguk, hogyan történhetett másképpen. Merthogy köd borítja azt az időt, mikoron Kútfő először vált a Bölcsek-szigetévé, és talán még az is lehetséges, hogy e ködöt maguk a bölcsek idézték oda.

II. Vidra

Vidra egy hajóács fiaként született az enyhelyi Nagy Kapu kézműves negyedében. Anyja vidéki nevet adott neki; tanyasi nő volt az Onn-hegytől északnyugatra fekvő, Véghágó néven ismert faluból. Munkát keresve jött a városba, akárcsak oly sokan mások. Minthogy a hajóács tisztességesen dolgozott egy tisztességes mesterségben, de nyugtalan időben, így kínos óvatossággal figyelt, nehogy akár a bánat egy szikrája is elérje családját. És ezért, amikor egyértelművé vált, hogy fia varázslatos ajándékkal született, puszta atyai szeretetből, megpróbálta kiverni azt belőle.

— Verhetnéd a felhőt az eső miatt! — mondta neki Vidra anyja.

— Csak nehogy gonoszságot verjél bele! — intette nagynénje.

— A végén még valami varázslat megfojt a saját öveddel! — figyelmeztette bácsikája.

De a fiú sohasem fordult mágiával az apja ellen. Csendben viselte a verést, és megtanulta elrejteni ajándékát.

Neki egyáltalán nem tűnt úgy, hogy nagy jelentősége van a dolognak. Könnyedén teremtett ezüstös fényt egy sötét szobában, bármikor megtalált egy tűt úgy, hogy csak rá kellett gondolnia, és szintúgy könnyedén helyrehozott egy elvetemedett eresztéket, pedig csupán rátette a kezét és beszélt hozzá. Így hát nem igazán értette, hogy mi ez a nagy hűhó az ilyetén dolgok körül, de apja mindig megharagudott a „kerülőutak” miatt. Egyszer szájon vágta fiát csak azért, mert beszélt munka közben, és ragaszkodott hozzá, hogy a fiú szerszámokat használjon az ácsmunkához; csendben.

Anyja megpróbálta elmagyarázni: — Ez olyan, mintha találnál valami értékes drágakövet. — Így mondta. — És mi mást tehetne egy magunkfajta egy gyémánttal, mint hogy elrejti? Aki elég gazdag ahhoz, hogy megvegye tőled, az elég erős ahhoz, hogy megöljön és elvegye. Rejtsd hát el! Tartsd távol a nagy emberektől és a fortélyos alakoktól!

„Fortélyos alakok.” Így nevezték akkoriban a varázstudókat.

A hatalom ajándékainak egyike nem más, mint a hatalom felismerése. A varázstudók megismerik egymást, kivéve talán, ha valamelyikük igen nagy szakértő a titkolózásban. Ám a fiú nem értett máshoz, csak a hajóácsoláshoz, amiben tizenkét esztendősen már ígéretes inasnak mutatkozott. Akkoriban történt, hogy a fiú születésénél segédkező bába eljött a szülőkhöz és kérte őket: — Vidra átjöhetne segíteni esténként, munka után. Meg kell tanulnia az énekeket, és fel kell készülnie a névadásra.

Ez mind igaz volt, és minthogy korábban ugyanígy történt Vidra nővérével is, esténként a szülei elküldték fiukat a bábához. Ám az öregasszony többet tanított neki a Teremtésről szóló daloknál. Felismerte az ajándékot. Ő és néhány férfi és nő, hozzá hasonlók, nem nevesek — mi több, némelyikük megkérdőjelezhető hírnévvel bírt —, maguk is rendelkeztek valamekkora ajándékkal. Titokban megosztották egymással tudásukat és fogásaikat. — A tanulás nélkül használt ajándék olyan, mint a kormányos nélkül úszó hajó — mondták Vidrának, és megtanították mindenre, amit maguk tudtak. Ugyan ez nem volt sok, de legalább a nagyszerű művészetek csírái is benne rejlettek; és bár kellemetlenül érezte magát szülei megcsalása miatt, az effajta tudásnak mégsem tudott ellenállni. Ahogy szegényes tanítói kedvességének és dicséreteinek sem. — Nem lesz ártalmadra, ha nem használod ártalomra — mondták, és ő ezt könnyen megígérte.

A Csipkés-patakban, ott, ahol az a város északi falán belül fut egy szakaszon, Vidra megkapta a bábától az igaz nevét, amelyre később sokáig emlékeztek a népek, az Enyhelytől távol eső szigeteken is.

Tanítói között volt egy idős férfi, akit csak úgy szólítottak maguk közt: Elvarázsoló. Mutatott Vidrának néhány szemfényvesztő varázslatot; és amikor a fiú már legalább tizenöt esztendős lehetett, az öregember kivitte magával a Csipkés melletti szántóra, hogy megmutassa neki az általa ismert egyetlen, valóban átváltoztató varázslatot. — Előbb lássuk, el tudsz-e változtatni egy bokrot úgy, hogy fának tűnjék? — kezdte a tanítást, és Vidra már csinálta is. A szemfényvesztés oly könnyedén ment, hogy az öreg korábban meg is riadt tőle, Vidrának könyörögnie és ígérgetnie kellett a további tanításokért. Végül igaz és titkos nevére esküdött meg, hogy ha valaha megtanulhatja Elvarázsoló nagyszerű varázslatát, akkor nem használja azt, csak ha életet ment vele, sajátját vagy másét.

Ezután az öreg megtanította neki. De úgysem veszi sok hasznát, gondolta Vidra, merthogy úgyis el kell titkolnia.

Amit apja és bácsikája mellett tanult a kikötőben, annak legalább hasznát vette; és remek szakemberré vált, ezt még az öregek is elismerték.

Egy tengerjáró kalóz, név szerint Eleresztett, aki a Legbenső-tenger királyának szólíttatta magát, ő volt akkoriban a legfőbb hadúr a városban, s Enyhely-sziget keleti és déli részein is. Durván megsarcoltatta a gazdag birtokot, és katonasága, flottája növelésére költötte a pénzt, hogy minél több szigetről, minél több kincset és rabszolgát zsákmányolhasson. Ahogy Vidra bácsikája egyszer megjegyezte; munkát adott a hajóácsoknak. Hálásak voltak neki, mert volt munkájuk egy olyan időszakban, amikor a munkát kereső ember sokszor koldusbotra jutott, és Maharion udvarát javarészben patkányok lakták. Ahogy Vidra apja mondogatta néha, ők becsületes munkát végeztek, és hogy ki mire használta munkájuk eredményét, az már nem rájuk tartozott.

Ám a másik mesterség, melyet titokban tanult ki, érzékennyé tette Vidrát ezekre a dolgokra, és lelkiismeretesebbé úgy általában. A nagy gálya, amelyet akkoriban építettek, háborúba készült, és Eleresztett rabszolgákat akart az evezők mellé, majd rabszolgákat szeretett volna látni, a visszatérő hajó rakományaként. Vidra megalázónak, bosszantónak, gyűlöletesnek érezte már a gondolatot is, hogy egy jó hajót ilyen bűnös célokra használjanak. — Miért nem építünk halászhajókat, ahogy valaha? — kérdezte, és apja így válaszolt: — Mert a halászok nem tudják megfizetni.

— Nem tudnak annyit fizetni, mint Eleresztett, de megélhetnénk belőle — vitatkozott Vidra.

— Azt hiszed, szembeszegülnék a király parancsával? Azt akarod, hogy elvigyenek a rabszolgák mellé evezni? Arra a gályára, amit mi építettünk? Használd a fejedet, fiú!

Így hát Vidra továbbra is ezeken a hajókon dolgozott, tiszta fejjel és haragos szívvel. Csapdában rekedtek. Mi haszna a hatalom ajándékának, gondolta, ha nem az, hogy kihúz a veremből?

Mint szakmájára büszke kézműves, nem volt képes szándékosan rosszul végezni munkáját; de mint varázsló legszívesebben elátkozta volna a hajót, rontást szőtt volna gerendáiba és deszkáiba. De biztos, hogy ezzel jóra használná a titkos művészetet? Ártalomra, igen, de az ártalmasak ártalmára. Nem említette vívódását a tanárainak. Ha valamit rosszul csinál, az nem az ő hibájuk, és így nem is kell tudniuk róla. Sokáig gondolkodott, fejben kidolgozta, hogyan tegye meg, és tudásának darabjaiból gondosan összeállította a varázslatot. Egy keresővarázs fonákja volt: elveszejtő varázs, ahogy ő nevezte magában. A hajó lebeg majd a vízen, és kiválóan kezelhető, kormányozható lesz, de sohasem halad majd a kívánt úton.

Ez volt a legjobb, amit tehetett a tisztes munka és a kiváló hajó, gonosz használatával szemben. Elégedett volt magával. Amikor a hajót vízre bocsátották (és minden rendben lévőnek tűnt rajta, minthogy kis hibája nem mutatkozhatott meg, míg ki nem ért a nyílt tengerre), nem tudta tovább titkolni tettét a tanítói előtt, a vénemberek és bábaasszonyok kis köre előtt. A púpos fiú előtt, aki beszélni tudott a holtakkal, a vak lány előtt, aki tudta a dolgok nevét. Elbeszélte nekik a bűbájt, és a vak lány nevetett, de az öregek csak annyit mondtak: — Vigyázz! Légy óvatos! Rejtsd el!

Állt Eleresztett szolgálatában egy férfi, aki Vizslának nevezte magát, mivel, ahogy ő mondotta, jó orra volt a boszorkánysághoz. Dolga szerint körbeszimatolta Eleresztett ételét, italát, ruháját és asszonyait, mindent, amit az ellenséges varázslók ura ellen fordíthattak; és ő ellenőrizte a hadihajókat is. Egy hajó törékeny, veszélyes dolog, érzékeny a varázslatokra és a rontásokra. Amint fellépett az új gálya fedélzetére, Vizsla rögtön ki is szagolt valamit. — Jól van, jól — mormolta maga elé. — Vajon ki lehetett az? — Odament a kormányálláshoz, és kezét a kerékre tette. — Ravasz — mormolt tovább. — De ki csinálhatta? Valami idegen, biztosan. — Elismerően szipákolt egyet. — Nagyon ravasz — mondta újra.

Sötétedés után mentek el a házhoz, a Hajóács utcába. Berúgták az ajtót, és Vizsla, a felfegyverzett és felvértezett férfiak között állva, így szólt: — Ő az. A többieket hagyjátok békén! — És Vidrához fordult halk, barátságos hangon: — Ne mozdulj! — Hatalmas erőt érzett az ifjúban, elég nagyot ahhoz, hogy kicsit meg is rémüljön tőle. De Vidra túlságosan szorongott, és tudása túlságosan csekély volt ahhoz, hogy eszébe jusson a varázslás, amikor megpróbálta kiszabadítani magát vagy megállítani a fegyvereseket. Feléjük ugrott és úgy harcolt, mint valami megveszekedett állat, míg végül leütötték. Eltörték apjának állát és eszméletlenre verték nővérét és anyját, hogy megtanítsák őket a leckére: ne keveredjenek fortélyos alakokkal. Azután elvitték Vidrát.

Egyetlen ajtó sem nyílt ki a keskeny utcában. Senki sem bújt elő, hogy megnézze, mi ez az éktelen zaj. Addig nem, míg Vizsla és a fegyveresek a közelben voltak; akkor néhány szomszéd előmerészkedett, hogy megtegye Vidra háznépéért, amit megtehetett. — Ó, átok ez! Átok ez a varázslóság! — mondogatták, sóhajtozták.

Vizsla elmondta urának, hogy biztonságba helyezték a rontót, és Eleresztett ezt kérdezte: — Kinek dolgozott?

— A kikötődben dolgozott, fenség. — Eleresztett kifejezetten kedvelte a királyi titulusokat.

— De ki bérelte fel, hogy rontsa meg a hajót, te ostoba!?

— Úgy tűnik, a saját feje után ment, nagyuram.

— Miért? Mit akart elérni vele?

Vizsla vállat vont. Úgy döntött, nem mondja meg Eleresztettnek, hogy a nép érdek nélkül is képes gyűlölni őt.

— Rendkívül ravasz, ezt mondtad. Tudod használni?

— Megpróbálhatom, fenség.

— Idomítsd be vagy temesd el! — fejezte be Eleresztett az audienciát, és fontosabb ügyek felé fordította figyelmét.

Egyszerű tanítói büszkeségre okították Vidrát. Belenevelték a mélységes megvetést azon varázstudók iránt, akik az Eleresztetthez hasonlatos embereknek dolgoztak, és hagyták, hogy a félelem és a kapzsiság eltorzítsa mágiájukat, és gonosz célok felé vezesse őket. Elképzelni sem tudott a varázslás művészete ellen tett ilyen árulásnál megvetendőbb dolgot. Ezért hát igencsak zavarta, hogy nem tudta megvetni Vizslát.

Egy raktárfélébe zárták be, az Eleresztett által eltulajdonított öreg palota egyik tornyában. Az ablaktalan helyiség csupacsomó tölgyajtaját vasrúddal zárták le, és olyan igéket mondtak rá, amelyek még a Vidránál tapasztaltabb varázshasználókat is rabságban tartották volna. Eleresztett igencsak jártas és nagy hatalmú embereket tudhatott a bérencei között.

Vizsla nem sorolta magát közéjük. — Nekem csak jó orrom van. Így mondta. Naponta eljött megnézni, hogy Vidra felépült-e már a megrázkódtatásból, gyógyul-e kificamodott válla, s beszélgettek is. Vizsla, amennyire a fiú meg tudta ítélni, jó szándékúnak és becsületesnek tűnt. — Ha nem dolgozol nekünk, meg fognak ölni — magyarázta a fiúnak. — Eleresztett közelében nem járhatnak szabadon a magadfajták. Jobban teszed, ha felbérelteted magad, amikor hívat.

— Nem megy.

Vidra kijelentése inkább egy sajnálatos tényt, mintsem valamiféle erkölcsi öntudatosságot fejezett ki. Vizsla megértőn nézett rá. A kalózkirály mellett lassan megbetegítette a sok hencegés és fenyegetés, a sok hencegő és fenyegetőző. — Mihez értesz leginkább?

Vidra vonakodva válaszolt. Megkedvelte Vizslát, de még nem bízott benne eléggé. — Az alakváltáshoz — motyogta végül.

— Alakformázó vagy?

— Nem. Csak trükköket ismerek. Mint aranyérmévé változtatni egy levelet. Látszólag.

Akkoriban még nem volt általános neve az egyes mágikus művészeteknek, és nem ismerték még fel teljesen, az effajta művészetek közti kapcsolatokat sem. Nem volt — ahogy Kútfő egyik bölcse mondta később — tudomány a tudásban. Vizsla mégis teljesen bizonyos volt benne, hogy foglya rejtegeti a tehetségét.

— Nem tudod elváltoztatni a saját alakodat? Legalább látszólag?

Vidra vállat vont.

Nehezen ment a hazudozás. Úgy hitte, azért titkolózik ilyen esetlenül, mert nincs benne gyakorlata. Vizsla viszont tudta, hogy a mágikus tehetség maga áll ellen a valótlannak. A bűvészkedés, a szemfényvesztés, a holtakkal való hamis üzletelés mind csak az igaz hatalom utánzása, üveg a gyémánthoz képest, réz az arany mellett. Igaztalanok, s a hazugság ilyen talajban tenyészik. De a mágia művészete, bár használható igaztalan célok érdekében, a valóssal foglalkozik, és a mágia szavai mind igaz szavak. Ezért egy igazi mágus nehezen hazudik a művészetéről. Ha elméjében nem is, de szívében mindig tudja, hogy hazugsága, kimondva, megváltoztathatja az egész világot.

Vizsla megsajnálta a fiút. — Tudod, ha Gelluk kérdezne ki, akkor egy-két szóval kiszedhetne belőled mindent, még az eszedet is elvenné. Láttam, ami a vén Fehérarc után maradt, mikor befejezett egy kihallgatást. Legalább a széllel tudsz bánni?

Vidra habozott, majd igennel válaszolt.

— Zsákod van?

Az időjárásvetők valaha bőriszákkal, úgymond zsákkal jártak, amelyben a saját elmondásuk szerint a szeleket tartották: kinyitották, hogy szabadjára eresszék a jó szelet, s visszazárták, hogy elfogják az ellenszelet. Talán az egész csak a mutatvány kedvéért volt, de minden időjárásvető zsákot hordott, lett légyen az kicsiny erszény, tarisznya vagy hosszú zsák.

— Otthon — válaszolta Vidra. Nem hazudott. Valóban volt otthon egy erszénye. Abban tartotta a finomabb munkákhoz való szerszámait. És egyáltalán nem hazudott a széluralomról sem. Több alkalommal is sikerült már gyenge mágusszelet idéznie kis csónakja vitorlájába, ámbár fogalma sem volt róla, hogyan kell egy vihar ellen harcolni vagy befogni azt, ahogy a hajókon dolgozó időjárásvetők teszik. De úgy gondolta, inkább fullassza meg egy szélvihar, mintsem ebben a lyukban öljék meg.

— De nem igazán akarod a király szolgálatába állítani a tudásodat?

— Óceánföldnek nincs királya — válaszolta a fiatalember komolyan, és joggal.

— Uram szolgálatába, akkor hát — helyesbített Vizsla, türelmesen.

— Nem — felelte erre Vidra az igazat, és habozott folytatni. Úgy érezte, magyarázattal tartozik ennek a férfinak. — Nézze, legalább annyira nem tudom, mint amennyire nem akarom. Arra gondoltam, hogy dugókat építek a gerinc melletti deszkázatba azon a gályán. Tudja, mit nevezek dugónak? Maguktól kitekerednek a fából, amikor a hajó megvonaglik egy viharban. — Vizsla csak bólintott. — De nem tudtam megtenni. Hajóács vagyok. Nem építhetek olyan hajót, ami elsüllyed. Emberekkel a fedélzetén. Egyszerűen a kezeim nem teszik ezt meg. Így hát csináltam, amit tudtam. Hogy a gálya a saját útján menjen. Ne az ő útjain.

— Vizsla mosolygott. — Még nem voltak képesek semlegesíteni, amit összeszőttél — mesélte. — Tegnap a vén Fehérarc végigcsúszta-mászta a fedélzetet, morogva és mormolva. Azután megparancsolta, hogy cseréljék ki az egész kormányállást. — Eleresztett fővarázslójáról beszélt, egy északról jött sápadt férfiról, akit Gelluk néven ismertek, és akitől egész Enyhely tartott.

— Az nem lesz elég.

— Tudnád semlegesíteni a varázslatodat?

Egy pillanatra az önelégültség szikrája csillant meg Vidra fáradt, megtört ifjú tekintetében. — Nem — válaszolta. — És nem hinném, hogy bárki képes rá.

— Az baj. Felhasználhattad volna, hogy alkut csikarj ki.

Vidra mit sem szólt erre.

— Egy orr manapság, hasznos és eladható dolog — folytatta Vizsla. — Nem mintha vetélytársra vágynék, de ahogy mondják, egy fürkész mindig talál munkát… Jártál már valaha bányában?

Egy mágus találgatása közel áll a tudáshoz, még ha nem is biztos benne, hogy mit tud. Vidra ajándékának első jele — amikor még csak két vagy három esztendős lehetett — ama képessége volt, mellyel azonnal megtalált bármilyen elveszett dolgot, amint megértette a szót, amivel megnevezték. Egy elejtett szöget, egy rossz helyre tett szerszámot. És fiatal fiúként az volt a legkedvesebb szórakozása, hogy kiment a város falai közül, egyedül sétált a domboldalakon és földutakon. Csupasz talpával és egész testével próbálta megérezni a föld mélyén futó vízereket, érccsomókat és teléreket, és a különféle kő- és földfajták váltakozásait és rétegeit. Olyan volt ez számára, mintha egy hatalmas épületben járna, látná folyosóit és termeit, a barlangok mélyére vezető lejtőket, az ezüstpatakok csillanását a falakban. És ahogy továbbment, mintha teste eggyé vált volna a földdel, izmaiban és csontjaiban érezte az agyagot és a köveket, ereiben a mélyen megbúvó vizeket. A hatalom ilyen érzete örömmel töltötte el, de sohasem kereste a hasznát. Ez az ő személyes titka volt.

Nem válaszolt Vizsla kérdésére.

— Mi van alattunk? — mutatott Vizsla a padlóra, a palakövek szürke tömbjeire.

Vidra hallgatott egy darabig. Azután ezt mondta halkan: — Agyag és sóder, és az alatt sziklák, gránitkővel. A városnak ez alatt a része alatt mindenhol ilyen sziklák vannak. Nem tudom a nevét.

— Megtanulhatod.

— Tudom, hogy kell hajókat építeni, és elvezetek egy kisebb vitorlást.

— Jobb lenne távol maradnod a hajóktól, amilyen harcok és fosztogatás dúl manapság. A király megnyitotta a régi bányákat Szamoriban, a hegy lábánál. Ott biztosan nem lennél az útjában. Neki kell dolgoznod, ha életben akarsz maradni. Elintézem, hogy odaküldjenek. Ha te is akarod.

Rövid csend telepedett rájuk, azután Vidra így szólt: — Köszönöm. — Felnézett Vizslára egy rövid, kérdő-elgondolkodó pillantás erejéig.

Vizsla elvitte őt. Csak állt és nézte, ahogy a háznépét eszméletlenre verik, és nem fogta vissza a fegyvereseket. Most pedig barátként beszél. Miért? kérdezte Vidra tekintete. Vizsla értette és válaszolt.

— A fortélyos alakoknak össze kell tartaniuk — mondta. — Emberek, akiknek nincs művészete csak vagyona, egymás ellen uszítanak, és csak a maguk hasznáért. Eladjuk nekik a hatalmunkat. Miért tesszük ezt? Ha együtt lépünk egy útra, talán jobb végre jutunk.

Vizsla jót akart azzal, hogy Szamoriba küldte a fiatalembert, de nem értette meg akaratának hatalmát. Ahogyan maga Vidra sem. Túlságosan hozzászokott már az engedelmességhez, és nem vette észre, hogy valójában mindig a maga szándékait követte. Ráadásul túl fiatal volt ahhoz, hogy elhiggye: valamely cselekedete esetleg ártalmára lehet.

Azt tervezte, hogy amint kiviszik a cellájából, használni fogja elvarázsoló önmegváltoztató varázslatát, és így szökik el. Élete biztosan veszélyben volt, de vajon helyes dolog a varázslat használata? Csak azt kellett eldöntenie, hogy mivé változtassa magát — madárrá vagy füstfelleggé, mi lenne a legbiztonságosabb? Ám amíg ezen gondolkodott, addig Eleresztett emberei, akik már hozzászoktak a varázslótrükkökhöz, megmérgezték az ételét, és később már semmire sem tudott gondolni. Feldobták egy öszvérvonta kocsira, mint egy zsák zabot. Amikor útközben éledezni kezdett, egyikük egyszerűen fejbecsapta, mert — megjegyezése szerint — biztos akart lenni benne, hogy a fiú kipiheni magát.

Mikor végül Vidra magához tért, betegen és gyengén a méregtől, s fájó fejjel az ütéstől, téglafalú szobában találta magát, téglával berakott ablakok mögött. Az ajtót sem vasrúd, sem látható retesz nem zárta el. Ám amikor megpróbált talpra állni érezte, hogy varázslat kötözi le elméjét és testét; rugalmas, mozdulataitól szorosabbra húzódó. Fel tudott állni, de egy lépést sem tehetett az ajtó felé. Még a kezét sem bírta kinyújtani. Szörnyű érzés volt, olyan, mintha izmai nem őhozzá tartoztak volna. Leült és próbált nyugton maradni. A mellkasa köré fonódó varázskötelékek megakadályozták, hogy mélyen lélegezzen, és elméjét is nehézkesnek érezte. Mintha gondolatai képtelenek lennének mozdulni, mert túl szűk helyre zsúfolták be őket.

Hosszú idő elteltével kinyílt az ajtó, és emberek jöttek be. Semmit sem tehetett ellenük, amikor betömték a száját, és hátrakötötték a kezét. — Így majd nem tudsz bűbájt szőni és igéket mondani, fijatalember! — mondta egy széles, erős férfi, arcán árokszerű ráncok húzódtak. — De bólintani még tudsz, ha kell, hallod? Varázsvesszőnek küldtek ide. Ha jó varázsvessző leszel, akkor eleget kapsz enni, és kényelmesen alszol majd. Cinnabarit. Erre kell rábólintanod. A király varázslója szerint még van itt valahol a régi bányákban. És akar is belőle. Úgyhogy az lesz a legjobb, ha megtaláljuk. Most pedig kimegyünk. Olyan lesz, mintha én lennék a vízkereső, te pedig a varázsvessző, értve vagyok? Te vezetsz. És ha erre vagy arra akarsz menni, akkor intsé' a fejeddel! És amikor tudod, hogy érc van a talpunk alatt, akkor dobbantsá'! Csak ennyit kell tenned, hallod? És ha tisztességesen játszó', akkor én is.

Várta, hogy Vidra bólint, de ő csak állt ott, mozdulatlan. — El is lóghatod — mondta erre a férfi. — Ha nem tetszik ez a munka, akkor még mindig ott van a perkelő.

A férfi, akit a többiek Bunyósnak szólítottak, kivezette Vidrát a forró, ragyogó reggeli napsütésre. Káprázott a szeme. Ahogy elhagyta a cellát érezte, hogy a mágikus kötelékek meglazulnak és lehullanak, de voltak ott más épületek más varázslatokkal. Főképpen a magas kőtorony körül telítették meg a levegőt az ellenállás és a taszítás, tapadós szálaival. Ha az épületek felé próbált haladni, akkor nekifeszültek az arcának és hasának, és olyan hirtelenjött szúró kínt okoztak, hogy akaratlanul is lenézett, a szörnyű sebet kereste; de nem sérült meg. Kipeckelt szájjal és megkötözve, a varázsláshoz szükséges hang és kéz nélkül, semmit sem tehetett az igék ellenében. Bunyós egy fonott bőrkötelet kötött Vidra nyakára, és a másik végénél fogva vezette. Hagyta, hogy a fiatalember belesétáljon néhány védővarázslatba, azután már magától is elkerülte azokat. Elég egyértelműen látszott, hogy hol vannak: még a poros ösvények is elhajoltak előlük.

Pórázra verve, mint egy kutya, ment a zömök férfi után, betegségtől és haragtól komoran és reszketve. Körbebámult, látta a kőtornyot, a farakást a széles bejárat mellett, rozsdás kerekeket és gépezet-darabokat egy árokban, sóder és agyag jókora halmait. Beleszédült, ha elfordította fájó fejét.

— Ha kereső vagy, jobb lesz, ha keresel! — szólt rá Bunyós, mellé lépett, és oldalról az arcába bámult. — És ha nem vagy az, akkor is jobb, ha keresel! Úgy tovább maradsz a föld fölött.

Egy férfi lépett ki a kőtoronyból. Sietősen elment mellettük, elmebajosan csoszogó járással, egyenesen előre nézett. Arca fénylett, mellkasán a ruha átnedvesedett a szája sarkából lecsorgó nyáltól.

— Az ott a perkelőtorony — szólalt meg Bunyós. — Ott főzik a cinnabaritot, hogy kinyerjék belőle a fémet. A perkelők mind meghalnak egy vagy két év után. Most merre, vesszőcske?

Néhány pillanat elteltével Vidra biccentett egyet balra, el a szürke kőtoronytól. Fűvel benőtt dombok és mélyedések között haladtak egy hosszú, kopár völgy felé.

— Innét már rég kitermeltek mindent — jegyezte meg Bunyós. És Vidra érezni kezdte a számára idegen vidéket a talpa alatt: a sötét léggel telt, üres aknákat és barlangokat a sötét föld mélyén, a függőleges útvesztőt, a mozdulatlan víztömeget a legmélyebben fekvő vermekben. — Ezüst se volt itt sok, és a vízvas már rég kifogyott. Idefigyelj, fijatalember! Tudod egyáltalán, milyen az a cinnabarit?

Vidra megrázta a fejét.

— Mutatok valamennyit. Azt keresi Gelluk. A vízvasnak az ércét. A vízvas megzabál minden más fémet, még az aranyat is. Ezért úgy nevezi, a Király. Ha megtalálod neki a Királyt, akkor jól fog bánni veled. Gyakran eljön ide. Gyerünk! Megmutatom. Az a Kutya nevű nem tudja megkeresni, pedig van szaglása.

Bunyós levitte Vidrát a bányába, hogy megmutassa neki a meddőket, ahol az ércnek kellene lennie a földben. A hosszú lejtő végén néhány bányász dolgozott. Mivel alacsonyabbak voltak a férfiaknál, és könnyebben mozogtak a szűk helyeken, vagy mert otthon voltak a föld mélyén, vagy még inkább azért, mert ez volt a szokás, Óceánföld bányáiban mindig nők dolgoztak. Ezek a bányászok szabad asszonyok voltak, nem rabszolgák, mint a perkelőtoronyban dolgozó emberek. Gelluk kinevezte a bányászok vezetőjének, mesélte Bunyós, de neki nem volt dolga odalent; a nők megtiltották, hogy segítsen, mert szerintük a legrosszabb balszerencsét hozó dolgok egyike az, ha egy férfi ásót ragad vagy dúcot rak. — Nekem megfelel így — tette hozzá vigyorogva.

Egy összekócolódott hajú, fényes tekintetű nő — homlokára gyertyát kötött — tette le a csákányát, hogy mutasson Vidrának valamennyi cinnabaritot egy kosárban; barnásvörös rögöket és morzsalékot. Árnyékok futottak végig a föld arcán ott, ahol a bányászok dolgoztak. A régi dúcok ropogtak, por szállt fel. Hűvös huzat támadt, de a keletkezett járat olyan szűk volt, hogy a bányászok csak meggörnyedve tudtak előbbre mászni. A mennyezet helyenként még régebben beomolhatott. Reszketeg létrák vezettek lentebb és fentebb. A bánya ijesztő volt; Vidra mégis menedéknek érezte. Félig-meddig sajnálta is, hogy vissza kellett mennie a lángoló napsütésbe.

Bunyós nem vitte be a perkelőtoronyba, hanem visszavezette a barakkokhoz. Egy zárt helyiségből kicsi, puha, vastag bőriszákot hozott, amely súlyosnak tűnt a kezében. Kinyitotta, hogy megmutassa Vidrának a benne rejlő csillámlást. Ahogy becsukta a zsákot, a fém mintha megmozdult volna, kidomborította az alkalmatosság oldalát, mint egy állat, amely szabadulni vágyik.

— Ez itt a Király — közölte Bunyós olyan hangsúllyal, ami egyformán lehetett a tisztelet vagy a gyűlölet jele.

Bár nem volt varázstudó, Bunyós mégis tekintélyesebb figurának tűnt, mint Vizsla. És akárcsak Vizsla, ő is inkább célszerűen erőszakos volt, mintsem kegyetlen. Megkövetelte az engedelmességet, de semmi többet. Eddigi életében Vidra számos rabszolgát és hajcsárt látott Enyhely kikötőjében, és tudta, hogy szerencsés. Legalábbis nappal, amikor Bunyós felügyelt reá.

Csak a cellájában ehetett, ahol kivették a szájpecket. Kenyeret és hagymát kapott, löttyintésnyi avas olajjal a kenyéren. Lehetett bármilyen éhes éjjelente, ahogy ült ott varázskötelékei között, alig bírta lenyelni az ételt. Fémíze volt, vagy hamuíze. Az éjszakák hosszúnak és rémisztőnek tűntek, mert a varázslatok nyomták, ránehézkedtek, újra és újra felriasztották. Ilyenkor félelemmel telve kapkodott lélegzet után, és képtelen volt összefüggően gondolkodni. Végtelenül sötét volt körülötte, minthogy még egy apró lidércfénnyel sem világíthatta be a szobát. A nappalt elmondhatatlan örömmel üdvözölte, még ha azt is jelentette, hogy hátrakötik a kezét, kipeckelik a száját, és pórázt kötnek a nyakára.

Bunyós kora reggel kivitte, és gyakran késő délutánig járták a környéket. A férfi csendes volt és türelmes. Nem kérdezett rá, hogy Vidra találta-e már érc nyomát valahol; még azt sem kérdezte meg, hogy keresi-e egyáltalán, vagy csak színleli a keresést. Maga Vidra sem kapott még választ egyetlen kérdésére sem. E céltalan vándorlások közepette a föld mélye ugyanúgy megérintette volna a lelkét, mint korábban bármikor, de megpróbálta elzárni magát az érzések elől. Nem állok a gonosz szolgálatába! mondta magának. Azután a nyári levegő és fény megenyhítette szívét, és edzett, csupasz talpával érezni kezdte a száraz füvet, és tudta, hogy a gyökerek alatt keskeny erecske mászik a sötét földben. Átszivárog egy sziklapad szélén, melyet csillámpala rétegei törnek meg, és alatta egy barlangba ereszkedik le, amelynek falaiban vékony, karmazsinvörös cinnabarit-ágyak omladoznak… Nem jelzett fogvatartójának. Úgy hitte, az elméjében megformálódó földmélye-térkép még jó lehet valamire, ha kitalálja, mit tehetne egyáltalán.

Ám nagyjából tíz nap elteltével Bunyós így szólt: — Gelluk mester idejön. Ha nem kap ércet, nyilván talál majd egy másik varázsvesszőt.

Vidra továbbhaladt még egy mérföldnyit, közben eltűnődött. Azután visszakanyarodott és egy kis dombocskához vezette Bunyóst, amely nem esett túl messzire a régi járatok végétől. Ott biccentett lefelé, és dobbantott egyet.

Mikor megint a cellában voltak és Bunyós leoldotta róla a pórázt, azután kivette a pecket, Vidra így szólt: — Van ott valamennyi érc. Elérhetik, ha egyenesen továbbássák azt a régi alagutat. Talán húszlábnyit még.

— Jó nagy darab?

Vidra megvonta a vállát.

— Épp elég, hogy folytathasd, mi?

Vidra nem válaszolt.

— Nekem megfelel — fejezte be a beszélgetést Bunyós.

Újra megnyitották a régi aknát és ásni kezdtek az érc felé, majd két nappal később a mágus is megérkezett. Bunyós megengedte, hogy Vidra kint üljön a napsütésben, nem kellett bent maradnia a barakkbeli szobában. A fiatalember hálás volt ezért. Nem kényelmesedhetett el teljesen, minthogy kezét a megszokott rend szerint hátrakötötték és száját kipeckelték, de a szél és a napfény áldásként hatott. Mélyen beszívhatta a levegőt, és végre úgy szenderedhetett el, hogy álmában nem tömítette el nehéz sár az orrát és a torkát; cellájában mindig ezt álmodta.

Félálomban lebegve ült a földön, a barakk árnyékában, és a perkelőtorony mellett felhalmozott fahasábok szaga, az otthoni munkák emlékét idézte. A frissen vágott fa illatát, amikor a gyalu végigfut a selymes tölgydeszkákon. Valami mozgás vagy zaj riasztotta fel. Felnézett, és a mágust látta, ahogy előtte áll, fölémagasodik.

Gelluk különleges öltözéket viselt, ahogy akkoriban sokan a fajtájából. Lorbanery-selyemből készült hosszú talárt húzott, skarlátvöröset, rúnákat és szimbólumokat ábrázoló arany és fekete hímzéssel, és széles karimájú, hegyes tetejű kalappal, amitől magasabbnak tűnt minden létező embernél. Vidrának nem kellett látnia az öltözéket, hogy tudja, ki áll előtte. Felismerte a kezet, amely megszőtte kötelékeit, és ezzel elátkozta éjjeleit; felismerte az idegen hatalom savas ízét és fojtogató szorítását.

— Úgy vélem, megtaláltam az én kis fürkészemet — mondta Gelluk. Hangja mély volt és lágy, mint egy violáé. — Szendereg a napon, mint aki jól végezte dolgát. Szóval elküldted őket, hogy ássanak le Vörös Anyához, ugye? Ismerted Vörös Anyát, mielőtt idejöttél? A király valamelyik udvaronca lennél? Itt és most nincs szükség azokra a kötelekre! — Ahogy ott állt, ujjainak egyetlen csettintésével leoldotta a kötelet Vidra csuklójáról, és a szájpeceknek használt rongycsomó is a földre hullott.

— Megtaníthatlak rá, hogyan csináld ezt tenmagad — mondta ezután a mágus, és mosolyogva figyelte, ahogy Vidra fájó tagjait dörzsölgeti és zsibbadt ajkát próbálgatja, melyet a pecek órákig a fogaira passzírozott. — Az a Vizsla, az mondta, hogy ígéretes gyerek vagy, és megfelelő vezérlettel messzire juthatsz. Ha el akarsz látogatni a Király Udvarába, akkor én odavihetlek. Tudod egyáltalán, melyik Királyról beszélek?

Vidra valóban bizonytalan volt, hogy amaz a kalózról vagy a higanyról beszél, de próbát tett, és biccentett egyet a kőtorony felé.

A mágus szemei összeszűkültek, mosolya szélesedett valamelyest.

— Ismered a nevét?

— Vízvas — válaszolta Vidra.

— Így nevezik a parasztok. De lehet higany vagy nehézvíz is. Akik azonban szolgálják, ők Királynak szólítják, és Főkirálynak, és a Hold Testének. — Tekintete, egyszerre jóindulatú és kérdő, Vidráról a toronyra siklott, majd vissza. Arca nagy volt és hosszúkás, fehérebb, mint bármely arc, melyet Vidra valaha is látott. Szeme kékes, szürke és fekete szőrzet göndörödött itt is, ott is az arcán és az állán. Nyugodt, nyílt mosolya kicsi fogakat mutatott, melyek közül több is hiányzott. — Akik megtanultak igaz módon látni, azok a valós formájában látják őt, minden anyag urát. A hatalom gyökere őbenne rejlik. Tudod, minek nevezzük őt palotája titkos csarnokaiban?

A magas férfi a magas kalapban váratlanul leült Vidra mellé a porba, egészen közel hozzá. A lehelete földszagú volt. Fényes tekintete Vidra tekintetébe kulcsolódott. — Szeretnéd tudni? Bármit megtudhatsz, amit szeretnél megtudni. Szükségtelen titkolóznom előtted. Ahogy neked is előttem. — És felnevetett, nem fenyegetően, inkább örömében. Ismét Vidrát nézte, nagy, fehér arca nyugodt és elgondolkodó volt. — Vannak erőid, igen, mindenféle kis trükk és mutatvány. Ravasz fiú vagy. De nem túl ravasz; ez jó. Nem elég ravasz, hogy tanulj a… Én taníthatlak, ha akarod. Szeretnél tanulni? Szeretnél tudást? Szeretnéd tudni, hogyan szólítjuk a Királyt, amikor önmagában marad, és megnyilvánul teljes fényessége az ő kőudvarában? A neve: Turres. Ismered ezt a nevet? Ez a Főkirály nyelvének egyik szava. A saját neve a saját nyelvén. A mi nyelvünkön ondót jelent. — Megint elmosolyodott, és meglapogatta Vidra vállát. — Mert ő a mag, a megtermékenyítő. A mag forrása a hatalomnak, az igazságnak. Te is látni fogod. Meg fogod látni. Jer velem! Jer csak! Nézzük meg, ahogy a Király az alattvalói fölé emelkedik, és belőlük erősíti meg magát! — Hirtelen, ruganyosan felpattant, megfogta Vidra kezét, és meglepő erővel húzta talpra. Ismét felnevetett izgalmában.

Vidra úgy érezte, mintha valamely meghatározhatatlan, komor, kábult fél-létezésből visszarántották volna az életbe. A mágus érintésében nem a varázskötelékek iszonyatosságát érezte, sokkal inkább erőt és reményt. Nem szándékozott megbízni ebben a férfiban, de vágyott rá, hogy mégis megbízzon benne és tanuljon tőle. Gelluk hatalmas volt, parancsoló, különös, és még ki is szabadította. Vidra kezeit hetek óta először nem kötözték össze, és varázslat sem ült rajta.

— Erre csak, erre! — mormolta Gelluk. — Nem esik bántódásod. — Elértek a perkelőtorony bejáratához, egy szűkös átjáróhoz a háromlábnyi vastag falban. Vidra habozott belépni, de a mágus karon ragadta.

Bunyós elmondta, hogy a felhevített ércből kiemelkedő fémgőz megbetegíti és megöli a toronyban dolgozó embereket. Vidra sohasem lépett be, és Bunyóst sem látta bemenni. Viszont járt a közelében eleget, és tudta, hogy bebörtönöző varázslatok veszik körül, amelyek megfeszíthetik, megőrjíthetik és megbéníthatják a szökni próbáló rabszolgákat. Gelluk mellett is érezte a varázslatok pókhálószerű energiaszálait, sötét ködhöz hasonlatos kötelékeit, amelyek engedelmesen utat nyitottak létrehozójuknak.

— Lélegezz, lélegezz, lélegezz! — mondta Gelluk nevetve, és Vidra próbálta nem visszatartani a levegőt, amikor beléptek a toronyba.

A perkelőverem egy óriási, kupolás terem közepén kapott helyet. Siető, karószerűen vékony alakok feketéllettek a lángok előtt, lapátolták az ércet az izzó rönkökre, forgatták az őrjöngő lobogásban, miközben mások újabb fahasábokat hoztak és a fújtatózsákokkal dolgoztak. A kupola csúcsából megcsavarodott aknák sora húzódott felfelé, különféle kamrákon vezette keresztül a füstöt és a gőzt. Azokban a kamrákban, így mondta Bunyós, foglyul ejtik a higanygőzt és összesűrítik, újra felhevítik, majd újra összesűrítik, míg végül a legfelső helyiségben már a színtiszta fém csorog le egy kőteknőbe vagy tálba — naponta alig egy vagy két csepp, így mondta, abból a rossz minőségű ércből, amit mostanában égetnek.

— Ne félj! — szólt Gelluk, hangja erősen és dallamosan zengte túl a termetes fújtatók ütemes zihálását és a tűz egyenletes üvöltését. — Jer! Jer és nézd meg, hogyan száll együtt a léggel, megtisztul és megtisztítja alattvalóit is! — A per-kelőverem szélére húzta Vidrát. Tekintete ragyogott a lángok kápráztató fényében. — A Királynak dolgozó gonosz lelkek megtisztulnak — szólt, ajkai közel voltak Vidra füléhez. — Mint ezek a rabszolgák is; a salak és a kosz kiszáll belőlük. A betegségek és a tisztátalan fekélyek kiszabadulnak sebeikből. És amikor már tisztára égtek, végül ők is felszállhatnak, fel a Király Udvarába. Jer! Jer velem, fel az ő tornyába, ahol a sötét éj előszólítja a holdat!

A mágus mögött haladva Vidra megmászta a tekergőző, előbb széles, de azután egyre keskenyebb és szűkösebb lépcsőket. Porkamrákat hagytak maguk mögött, vörösen izzó kemencékkel, amelyeknek kürtői felvezettek a finomítóhelyiségekbe. Ott meztelen rabszolgák kaparták a megégetett érc kormát, és belapátolták az ottani kemencékbe, hogy újra megégessék. Feljutottak a legfelső terembe. Ott egyetlen rabszolga kuporgott az akna peremén. — Mutasd a Királyt! — parancsolta neki Gelluk.

A rabszolga, alacsony és sovány, szőrtelen, kezein és karjain hosszú sebekkel, lecsúsztatott egy kőfedelet, szélét óvatosan emelte át a sűrítőakna peremén. A mágus belenézett, mohón, mint egy gyerek. — Oly kicsiny még — mormolta. — Oly fiatal. A pöttöm Herceg, a csecsemő Nagyúr, Turres Nagyúr. A világ magva! Lélek-ékkő!

A mellkasánál, a talárjából előhúzott egy finom mívű bőrerszényt, melyet ezüstvarrások díszítettek. A hozzákötött törékeny szarvkanálkával kiemelt néhány csepp higanyt az edényből, óvatosan belehelyezte az erszénybe, azután visszazárta azt a belefűzött bőrszíjjal.

A rabszolga mozdulatlanul állt mellette. A perkelőtorony hőségében és gőzeiben dolgozó minden ember meztelen volt, vagy csak ágyékkötőt és sarut viselt. Vidra ismét a rabszolgára pillantott. A termete alapján gyermeknek gondolta, azután meglátta a kis melleket. Egy nő állt ott. Kopaszon. Ízületei feldagadt csomóknak látszottak csontsovány végtagjain. Egyszer felnézett Vidrára, csak a szeme mozdult. Beleköpött a tűzbe, egyik kezével megtörölte kisebesedett száját, és ismét mozdulatlanná dermedt.

— Jól van, kicsi szolga, jól tetted — mondta neki Gelluk kedves hangon. — Add salakodat a tűznek és az átváltoztatja élő ezüstté, holdfénnyé. Hát nem csodálatos — folytatta, miközben visszahúzta Vidrát a csigalépcsőre —, hogyan válik az alantas a legnemesebb dologgá? Ez a művészet nagyszerű lényege! A gonosz Vörös Anyából születik a Főkirály. Egy haldokló rabszolga köpetéből a Hatalom Magva lészen.

Lefelé a tekergőző és bűzös kőlépcsőkön végig csak mondta és mondta, s Vidra próbálta megérteni, mert a mágus a hatalom egyik birtokosa volt, és épp a hatalomról beszélt.

De amikor kiértek a napfényre, Vidra feje mintha bent maradt volna a kanyargó sötétségben, és néhány lépés után kétrét görnyedve maga elé hányt.

Gelluk kutató, de barátságos tekintettel figyelte, és amikor a fiatalember remegve és zihálva felállt, nyájasan megkérdezte: — Félsz a Királytól?

Vidra bólintott.

— Ha osztod a hatalmát, akkor nem tud bántani. Félni egy hatalomtól, harcolni egy hatalom ellenében, igen veszélyes. Szeretni egy hatalmat és megosztani azt, ez az uralkodás útja. Nézd! Figyeld, mint teszek! — Gelluk elővette az erszényt, amelybe a néhány csepp higanyt tette az imént. Vidra szemébe nézett, és széthúzta az erszény száját, felemelte és kiitta. Szétnyitotta mosolyra húzott ajkait, és Vidra látta összegyűlni nyelvén az ezüstös cseppeket, mielőtt a mágus lenyelte a folyékony fémet.

— A Király immáron a testemben van, nemes vendég a házamban. Nem tesz rabszolgájává, nem hányat meg vagy nyit sebeket a testemben; nem, mert nem félek tőle, hanem magamba fogadom, és így az ereimben folyhat. Nincs ártalmamra. A véremben színezüst zubog. Olyan dolgokat látok, amelyek ismeretlenek az emberek előtt. Ismerem a Király titkait. És amikor elhagy, trágyába rejtőzik, magába a romlottságba, és ott vár rám a gonosz helyen, hogy felvegyem és megtisztítsam, ahogy ő tisztít meg engem, és így minden alkalommal egyre tisztábbá válunk, ő és én. — A mágus megragadta Vidra karját és segítette a járásban. Mosolyogva és bizalmasan szólalt meg újra: — Holdfényt szarok. Nem találsz másik ilyen embert a világon. És még ennél is több vagyok, mert a Király ott van a magvamban is. Ő az ondóm. Én vagyok Turres és ő egy velem…

Összezavarodva Vidra csak haloványan érzékelte, hogy a bánya bejárata felé tartanak. Lementek a föld alá. A bánya folyosói hasonlóan sötét útvesztőt alkottak, mint a mágus szavai. Vidra botladozott, közben próbálta megérteni Gellukot. Maga előtt látta a toronybeli rabszolgát, a nőt, aki ránézett. Látta a szemét.

Fáklya nélkül, csak a Gelluk által elébük küldött, gyenge lidércfény világánál haladtak. Régóta nem használt szinteken jártak, bár a mágus mintha ismert volna minden egyes lépést, vagy talán nem is tudta az utat, csak óvatlanul ment előre. Beszélt, néha Vidrához fordult, hogy vezesse vagy figyelmeztesse, azután továbbmentek, és ismét beszélt.

Odaértek, ahol a bányászok a régi alagút megnyújtásán fáradoztak. Ott a mágus beszélt Bunyóssal a gyertyák fényében, a tépetten ugráló árnyékok között. Megérintette a földet az alagút végén, rögöket vett a kezébe, port dörgölt szét a tenyerén, dagasztotta, próbálgatta, ízlelgette. Eközben csendben maradt, és Vidra feszült figyelemmel bámulta. Még mindig azon fáradozott, hogy megértse.

Bunyós elkísérte őket, vissza a barakkokhoz. Lágy hangján Gelluk jó éjszakát kívánt Vidrának. Bunyós szokás szerint bezárta a fiú mögött a téglafalú helyiség ajtaját, miután adott neki egy cipót, egy hagymát és egy korsó vizet.

Vidra, mint mindig, összekuporodott a varázskötelékek súlyos nyomása alatt. Szomjasan ivott. A hagyma erős, evilági íze jólesett, mindet megette.

Mikor a befalazott ablak habarcsának résein keresztül a szobába hatoló halovány fény teljesen elhalt, Vidra nem merült el a minden éjjel feltörő üres szenvedésben, ehelyett éber maradt, és egyre inkább elkerülte a fáradtság. A Gelluk jelenlétében felserkent és felerősödött zűrzavar és izgalom lassan lecsillapodott elméjében. Valami kiemelkedett belőle, közelebb lebegett, letisztult. A kép, amelyet lent látott a bányában, árnyékos, mégis éles; azután a rabszolga a torony legfelső kamrájában, a nő, üres mellekkel és begyulladt szemekkel, aki mérgező nyálat köpött és megtörölte száját, és csak állt ott, várta a halált. Ránézett egy pillanatra.

Akkor és ott tisztábban látta a rabszolgát maga előtt, mint a toronyban. Akkor és ott tisztábban látta a rabszolgát maga előtt, mint bárkit bármikor. Látta a sovány karokat, a feldagadt könyököt és csuklót, a gyermeki termetet. Mintha ott állt volna mellette, a börtönében. Mintha eggyé váltak volna. A nő ránézett. A rabszolga szemein keresztül látta magát.

Látta a varázslatok energiaszálait, melyek fogva tartották. A sötétség súlyos kötelékeit, vonalak gubancos útvesztőjét maga körül. Látta a kivezető utat a rácsomózódott hurkok közt, csak körbe kellett fordulnia, és kezével szétválasztotta a szálakat; kiszabadult.

Már nem látta a nőt maga előtt. Egyedül volt, szabadon állt börtönében.

Minden gondolat, mely már napok vagy hetek óta nem volt képes felbukkanni, zúgva száguldott át elméjén. Gondolatok és érzések rohanták meg, szenvedélyes harag, bosszúvágy, szánalom és büszkeség támadott reá.

Először a hatalom és a bosszú dühödt képzetei uralkodtak el rajta: kiszabadítja a rabszolgákat, varázslattal kötözi le Gellukot és bedobja egy finomítókemencébe. Lekötözi és megvakítja és otthagyja a legfelső kamrában, hogy higanygőzt szívjon, amíg bele nem pusztul… De amikor haragja lecsillapodott, feje kitisztult és gondolatai csendesebben folytak, tudta, hogy nem győzhetné le a nagy hatalmú és ravasz mágust, még ha őrült is. Bár lenne bármi reménye, hogy kijátssza ellene őrületét, és saját vesztébe vezesse!

Latolgatott. Amíg Gellukkal volt, végig tanulni próbált tőle, próbálta megérteni, amit a mágus mondott. Hirtelen bizonyossá vált, már tisztán látta, hogy Gelluk elképzeléseinek, a mohón átadott tanításnak semmi köze nem volt a hatalmához, vagy bármely igaz hatalomhoz. A bányászat és a finomítás csakugyan nagyszerű mesterségek a maguk jelentésével és titkos fogásaival, de Gelluk mintha mit sem tudott volna e művészetekről. Beszéde a Főkirályról és a Vörös Anyáról csupán szavak halmaza volt. És nem a megfelelő szavak halmaza. De Vidra honnan tudhatta ezt meg?

Egész hangáradatában Gelluk egyetlen szót említett az Öreg Beszédből, a mágusok varázslatait alkotó nyelvből; turres. Azt mondta, ondót jelent. Saját varázslóság-ajándékának köszönhetően Vidra felismerte, hogy ez az igaz jelentése. Gelluk szerint a szó higanyt is jelent, de Vidra tudta, hogy téved.

Szerény mentorai megtanították a Teremtés Nyelvének minden szavára, melyet ismertek. Nem volt köztük sem az ondó, sem a higany neve, de a fiatalember ajkai szétnyíltak, nyelve magától mozdult. — Ayezur — szólt halkan.

Hangja nem a sajátja volt. A kőtoronyban látott rabszolga hangján szólalt meg. Ő volt az, ki megsúgta neki a higany igaz nevét, és kimondta azt Vidra ajkaival.

Azután egy percig csendes maradt. Vidra testével és elméjében egyformán, életében először kezdte megérteni, miben rejlik valódi hatalma.

Ott állt a bezárt szobában, a sötétségben, és tudta, hogy szabadon fog járni, mert már kiszabadult. Diadalérzet viharzott végig lelkén.

Egy idő után megfontoltan, óvatosan visszalépett a varázskötelékek csapdájába, leült a priccsre és tovább gondolkodott. A bebörtönöző varázs még mindig körötte lebegett, de már nem volt hatalma felette. Beleléphetett és kiléphetett belőle, mintha csupán festett vonalak lennének a padlón. A szabadságáért érzett hála, nyugodt áradatként töltötte el.

Azon gondolkodott, mit tegyen, és hogyan tegye meg azt. Nem volt biztos benne, hogy ő idézte-e meg a nőt, vagy amaz jött el hozzá a saját akaratából. Nem tudta, hogyan mondhatta ki az Öreg Beszéd egy szavát az ő ajkaival. Nem tudta, mit csinált az imént, vagy hogy a nő mit tehetett meg vele, és szinte teljesen biztos volt benne, hogy bármely varázslat megjelenése, azonnal felkeltené Gelluk éber figyelmét. Ámde végül meggondolatlanul és aggodalommal telve — minthogy az effajta varázslat csupán szóbeszéd volt azok közt, kik a varázslóság fogásaira tanították —, elszólította a nőt a kőtoronyból.

Elméjébe idézte az asszony képét, és látta, ahogyan korábban is, ott, abban a kamrában, és megszólította; és ő eljött.

A jelenés a börtönvarázs pókhálószerű szálain kívül állt és Vidrát nézte, és láthatta is, minthogy a helyiséget lágy, kékes, forrás nélkül való fény töltötte be. A nyers húsig kisebesedett ajkai remegtek, de csak hallgatott.

Vidra szólalt meg, igaz nevét mondva: — Medra vagyok.

— Anieb — suttogta a nő.

— Hogyan szabadulhatunk ki?

— A neve.

— Még ha tudnám is… Amikor vele vagyok, nem tudok beszélni.

— Ha veled lennék, tudnám használni.

— Nem tudlak szólítani.

— De én el tudok jönni.

A jelenés körülnézett, és Vidra felpillantott. Mindketten tudták, hogy Gelluk megérzett valamit, és felébredt. Az ifjú érezte, hogy a kötelékek megfeszülnek, szorosabbra húzódnak, és a régi árny újra rázuhant.

— Eljövök, Medra — szólt a jelenés. Felemelte kicsi, ökölbe szorított kezét, tenyérrel felfelé kinyitotta, mintha felajánlana valamit. Azután eltűnt.

A fényt is magával vitte. Vidra egyedül maradt a sötétben. A varázslatok hideg szorítása torkon ragadta és fojtogatni kezdte, lekötötte kezét, mellkasára nehézkedett. A fiú összekuporodott, levegő után kapkodott. Nem tudott gondolkodni; nem tudott emlékezni. — Maradj velem! — suttogta, azt sem tudván, hogy beszél egyáltalán. Rémült volt és nem tudta, mitől rémült meg. A mágustól, a hatalomtól, a varázslattól… Minden sötétségbe borult. De a testében — ha nem is az elméjében — ott lángolt a tudás, amit többé képtelen volt megnevezni. Valamiféle bizonyosság, mintha apró lámpást tartott volna kezében, földmélyi barlangok útvesztőjében járva. Belső látásával belekapaszkodott a fénymagba.

A fuldoklás fáradt, gonosz álmai jöttek, de nem tudták megragadni elméjét. Mélyet sóhajtott. Végül elaludt. Esőfátyollal fedett, hosszú hegyoldalakról álmodott, és a fény átragyogott a homályon. A szigetek felett úszó felhőkről álmodott, és egy magas, kerek, zöld dombról, amely ködben és napfényben állt a tenger szélén.

A magát Gelluknak nevező mágus és a magát királynak szólíttató kalóz évek óta összedolgozott, támogatták és növelték egymás hatalmát, mindketten a másikat hitték szolgának.

Gelluk biztos volt benne, hogy nélküle Eleresztett hitvány birodalma hamar összeomlana, és valamelyik ellenséges mágiatudó egy fél varázslattal elsöpörné a királyt. De hagyta Eleresztettet, hadd játssza az uraságot. A kalóz megfelelt a mágusnak, aki hozzászokott már ahhoz, hogy kielégítik a kívánságait, idejét szabadon oszthatja be, s szükségleteihez és kísérleteihez végtelen utánpótlást kap rabszolgákból. Könnyű volt fenntartani a védelmeket, amelyeket Eleresztett személyére, felfedezőútjaira és fosztogatásaira mondott, és a bebörtönöző varázslatokat, amelyekkel a rabszolgákat és a kincseket tartotta a helyükön. E varázslatok összeszövése más kérdés volt, hosszú és kemény munka. De már a helyükre kerültek, és Enyhelyen nem volt olyan mágus, aki semlegesíthette volna őket.

Gelluk még nem találkozott olyan emberrel, akitől félt volna. Néhanapján keresztezte útját egy-egy olyan mágus, akivel az ereje miatt óvatosan bánt, de olyat egyáltalán nem ismert, aki egyenlő lett volna vele tudásban és hatalomban.

Az utóbbi időben elmélyedt egy bizonyos tudáskönyvben, amelyet Eleresztett emberei hoztak Út-szigetről egy fosztogató körút során, s Gelluk egyre közömbösebbé vált eddig tanult vagy felfedezett művészeteinek java része iránt. A könyv meggyőzte róla, hogy minden eddigi tudása csupán árnyéka vagy bevezetője egy nagyszerűbb misztériumnak. Ahogyan egy igaz elem uralhat minden más anyagot, úgy egyetlen igaz tudás tartalmazhat minden más ismeretet. Egyre közelebb jutott ehhez a misztériumhoz, és már megértette, hogy a mágusok mestersége ugyanolyan hamis és kifinomulatlan, mint Eleresztett rangja és uralkodása. Amikor majd eggyé válik az egy igaz elemmel, akkor ő lesz az egyetlen igazi uralkodó. Minden ember közül egyedül ő lesz képes az alkotás és az elbontás szavainak kiejtésére. Kutyáivá teszi majd a sárkányokat.

A fiatal varázsvesszőben felismerte a hatalmat, de tanulatlan és tehetségtelen, így felhasználhatta. Sokkal több higanyra volt szüksége, mint amennyit eddig találtak, ezért kellett egy fürkész. Amúgy a fürkészés az egyszerű jártasságok közé tartozott, Gelluk sohasem gyakorolta, de így is meglátta az ifjúban az ajándékot. Meg fogja tudni az igaz nevét, és akkor megkérdőjelezhetetlen uralmat szerez felette. Felsóhajtott a gondolatra, hogy a tanítás idejét el kell pazarolnia a fiúra, meg kell mutatnia neki, hogy mire jó az adománya. És azután még ki kell ásni, majd finomítani kell a fémet. Mint mindig, Gelluk gondolatai átugrották az akadályokat és gátakat, s már a csodálatos misztériumhoz eljutva bontották le azokat.

Az Útról származó tudáskönyvben — amelyet mindig magával hordozott egy varázslattal lezárt dobozban, bármerre járt is —, néhány szakasz az igazi finomítótűzről szólt. Ezeket hosszan tanulmányozta, és tudta, hogy ha egyszer elegendő tiszta fémhez jut, akkor tovább finomíthatja azt a Hold Testévé. Megértette, hogy a könyv álcázott beszéde szerint a tiszta higany kinyeréséhez a tüzet nem elegendő fával megrakni, de emberi tetemekből is kell hozzá valamennyi. Aznap éjjel is újraolvasta, és eltűnődött a szavakon ott, a barakkbeli szállásán, és újabb lehetséges jelentésüket fedezte fel. E tudás szavai mögött mindig volt egy másféle jelentés. Talán a könyv azt írja, hogy nem csupán a húst és a csontot, de a belül rejtező lelket is fel kell áldozni. Talán a torony nagy tüzébe nem elegendő a holtak tetemeit belevetni, de élőket is el kell égetni. Élőket és tudattal bírókat. Tisztaság születik a romlottságból: gyönyör a kínból. Ez mind része a nagyszerű princípiumnak, amely tisztán megmutatkozott azok előtt, kik egyszer meglátták. Biztos volt az igazában, abban, hogy végre megértette a módot. De nem szabad sietnie, türelemmel kell lennie, biztosra kell mennie. Egy másik szakaszhoz fordult, összehasonlította az előzővel, és késő éjjelig merengett a könyv felett. Egyszer egy pillanatra valami elvonta a figyelmét, valami megzavarta mindig éber érzékeit; a fiú valami trükkel próbálkozott. Gelluk egy szót vakkantott türelmetlenül, majd visszatért a Főkirály birodalmának csodáihoz. Egyáltalán nem vette észre, hogy rabjának álma kiszabadult börtönéből.

Másnap utasította Bunyóst, hogy küldje hozzá a fiút. Már várta, hogy újra lássa, kedves lehessen hozzá, tanítsa, dédelgesse, mint valami kedvenc állatkát. Kiültek a napra. Gelluk rajongott a gyermekekért és az állatokért. Szeretett minden szép dolgot. Ínyére volt, hogy lehetett egy ifjú teremtménye. Vidra megértés nélküli ijedelme ugyanannyira kedvére volt, mint az ifjú hatalmának felfedezetlensége. A rabszolgák már fárasztották gyengeségükkel, a szökésre irányuló trükkjeikkel és csúf, beteg testükkel. Persze, Vidra is a rabszolgája, de a fiúnak nem kell tudnia ezt. Tanító és inas lehetnek. Ám az igazi tanítványok hűtlenek. Gelluk így vélekedett és emlékeztette magát, hogy inasa, Zsenge igen eszes, ezért jobban oda kell figyelnie rá. Apa és fia, ezek lehetnek Vidrával. Szerette volna, ha az ifjú Apának szólítja. Eszébe jutott, hogy meg akarta tudakolni a fiú igaz nevét. Ennek számos módja lehetett, de minthogy Vidra már az uralma alatt állt, a legegyszerűbb volt megkérdeznie. — Hogy hívnak? — tette fel a kérdést és feszülten figyelte a fiút.

Az elme küzdött, de a száj kinyílt, és a nyelv szinte magától mozdult: — Medra.

— Jól van, jól, Medra — szólt a mágus. — Szólíthatsz Apának.

— Fel kell lelned Vörös Anyát — mondta másnap. Ismét a barakkok közelében ültek, egymás mellett. Az őszi nap melegen sütött. A mágus levette kúpos kalapját, és sűrű, szürke haja lazán hullott arcába. — Tudom, hogy megtaláltad nekik azt a foltnyi darabot, de abban alig van néhány csepp. Még az égetést is alig éri meg, oly kevés. Ha azt akarod, hogy megsegítselek és kitanítsalak, akkor jobban meg kell erőltetned magad. Szerintem tudod, hogyan csináld. — Vidrára mosolygott. — Vagy talán nem?

Vidra bólintott.

Még mindig zavarodott és rémült volt a megrázkódtatástól, hogy Gelluk ki-kényszerítette belőle igaz nevét, amellyel azonnal és véglegesen hatalmat szerzett felette. Így reménye sem maradt, hogy bármi módon ellenállhat a mágusnak. Az éjszakát kimondhatatlan kétségbeesésben töltötte. De Anieb eljött hozzá, az elméjében jelent meg: a saját akaratából érkezett, a saját módján. Vidra nem volt képes szólítani, még csak gondolni sem tudott a nőre, és nem is mert igazán, mióta Gelluk tudta a nevét. De ő eljött és vele maradt, még akkor is, amikor a fiú már a mágus mellett ült. Nem jelenés formájában, hanem a jelenlét érzéseként az elméjében.

Vidra nehezen érzékelte ezt a jelenlétet a mágus beszédén keresztül és az egybefüggő sötétségben, melyet a tudatát félig elnyomó, uralóvarázslat szőtt elméje köré. De amikor sikerült, úgy érezte, mintha Anieb ott állna mellette; mintha a nő eggyé vált volna vele, vagy mintha ő vált volna eggyé a nővel. Látott a szemein keresztül. Hangja ott szólt a fejében, erősebben és tisztábban, mint Gelluk hangja és varázslatai. A nő szemével és elméjével láthatott és gondolkodhatott. És azt látta, hogy a mágus — minthogy teljességgel bizonyos volt a fiú teste és lelke feletti hatalmában —, kezdte óvatlanul alkalmazni a varázslatokat, melyek Vidra akaratát az övéhez kötötték. A kötelék pedig kapcsolat. Az ifjú — vagy rajta keresztül Anieb — követhette a varázslatok kapcsolódásait, vissza, egészen Gelluk saját elméjéig.

Minderről megfeledkezve Gelluk egyvégtében beszélt, követte saját önmagát elbájoló hangjának végtelen varázsát.

— Fel kell lelned az igazi méhet a Föld mélyén, amely színtiszta holdmagvat őriz. Tudtad, hogy a Hold valójában a Föld atyja? Igen, igen; és lefekszik vele, ahogy az jogában áll az atyának. Az igaz maggal felélénkítette a Föld agyagtestét, de az nem képes megszülni a Királyt. Erős a Föld rettegése, és makacs a gonoszsága. Visszatartja a Királyt és önnön mélyére rejti, mert fél világra hozni a saját urát. Ezért van hát, hogy a Király megszületéséhez, élve kell elégetni a rögöket.

Gelluk elhallgatott és egy darabig nem is szólalt meg újra. Elmerengett, arca izgatottságot tükrözött. Vidra megpillantotta az elméjében futó képeket: nagy, ragyogó máglyákon lángoló, embernyi fahasábok kezekkel és lábakkal, megégetett halmok, melyek úgy sikoltanak, mint a nyers fa, ha tűzbe dobják.

— Igen — folytatta Gelluk, lágy és álmodozó hangon —, élve kell megégetni őket. És azután, de csak azután, a Király előtör majd, ragyogva! Ó, ideje már, és késő is. Ki kell szabadítanunk a Királyt. Meg kell találnunk a nagy telért. Itt van valahol; nem kétséges: „Az Anya méhe Szamori alatt rejlik.”

Újra szünetet tartott. Egyszer csak egyenesen Vidrára nézett, aki megdermedt ijedtében; a mágus talán rajtakapta, hogy az elméjét figyeli. Gelluk rámeredt, azzal a félig metsző, félig nem is látó nézéssel, majd elmosolyodott. — Kicsi Medra! — mondta, mintha akkor venné észre, hogy az ifjú ott ül mellette. Meglapogatta Vidra vállát. — Tudom, hogy ajándékoddal megleled, ami rejtett. Valóban nagy ajándék ez, ha megfelelően formálják. Ne félj, fiam! Tudom én, miért vezetted a szolgákat csak egy kisebb ércágyhoz, miért játszol és késlekedsz. De most, hogy eljöttem, és engem szolgálsz, már nem kell tartanod semmitől. És semmi haszna bármit is elrejtened előlem, ugye? A bölcs gyermek szereti apját és engedelmeskedik, és atyja megfelelően megjutalmazza engedelmességéért. — Közelebb hajolt, ahogy szokott, és nyájasan, bizalmasan így szólt: — Biztos vagyok benne, hogy meg tudod találni a nagy telért.

— Tudom, hol van — válaszolta Anieb.

Vidra nem volt képes megszólalni; a nő beszélt rajta keresztül, használta a hangját, amely tompának és gyengének tűnt.

Nagyon kevés ember szólt a mágushoz úgy, hogy nem parancsolta meg neki. Varázslatok által csendesített el, gyengített le és uralt mindenkit, aki a közelébe került, és ez már olyannyira szokásává vált, hogy rágondolnia sem kellett. Mások szokták hallgatni szavait, és nem ő hallgatta másokét. Önnön ereje megnyugtatta és eszméi utat mutattak neki, ennél többet nem foglalkozott ezekkel a dolgokkal. Nem ébredt igazán tudatára Vidra válaszának; ezt is a tervei részének, önmaga újabb kiterjesztett megnyilvánulásának tartotta. — Igen, megmutatod majd — erősítette meg szavait, és ismét elmosolyodott.

Ám Vidra feszülten figyelt Gellukra a valóságosra, és a roppant, uralkodó hatalom jelenlétére. Úgy tűnt számára, mintha Anieb szavaitól szertefoszlott volna Gelluk által ráhurkolt varázskötelékeinek java része — egy talpalatnyi teret nyert. Még Gelluk közelében, rémületes közelségében is sikerült megszólalnia.

— Odavezetlek — mondta mereven, nehézkesen.

Gelluk hozzászokott már, hogy az emberek azokat a szavakat ejtik ki, melyeket ő ad a szájukba — ha mondanak valamit egyáltalán. Ezt a szót is hallani akarta, de nem várta még. Megragadta az ifjú karját, arcát nagyon közel tolta az arcához, és érezte, hogy Vidra rettegve próbál elhúzódni.

— Milyen eszes is vagy te! — dicsérte meg. — Már több ércet is találtál annál a foltnál, amit a szolgáknak mutattál? Megéri kiásni és megperkelni?

— Ez a telér — válaszolta a fiatalember.

A lassan, mereven kiejtett szavak hatalmas súlyt hordoztak.

— A nagy telér? — nézett rá Gelluk. Arcuk alig tenyérnyire volt egymástól. A kék tekintet fénye a higany lágy, kiszámíthatatlanul mozduló csillanásához hasonlított. — Az anyaméh?

— Csak az Úr mehet oda.

— Miféle Úr?

— A Ház Ura. A Király.

Vidra számára ez a beszélgetés újra olyan volt, mintha végtelen sötétségben haladna, egy kicsiny lámpással a kézben. Anieb megértő támogatása volt ez a lámpás. Minden lépés csak a következő lépés helyét fedte fel, de sohasem látta a helyet, ahol éppen volt, vagy ahová tartott. Nem tudta, mi következik, és nem értette, amit látott. De látta és továbbment, szóról-szóra haladt előre.

— Honnan tudsz arról a Házról?

— Láttam.

— Hol? A közelben?

Vidra bólintott.

— A földben?

Mondd el, mit lásson! suttogta Anieb az ifjú elméjében, és ő így folytatta: — Egy kicsiny patak fut a sötétségben, csillámló barlangmennyezet felett. A Király Házának mennyezete felett. Az a mennyezet magasan a padló felett húzódik, termetes oszlopok tartják. A padló pedig mindenhol vörös. Az oszlopok is vörösek. Fénylő rúnák borítják őket.

Gelluk visszatartotta a lélegzetét. Azután nagyon halkan kérdezte meg: — El tudod olvasni a rúnákat?

— Nem tudom elolvasni őket. — Vidra hangja elvesztette színét. — Nem tudok odamenni. Senki sem léphet be a testbe, csak maga a Király. Csak ő tudja elolvasni azt az írást.

Gelluk fehér arca még jobban elfehéredett; állkapcsa megremegett. Felállt, hirtelen, váratlanul, ahogy szokta. — Vigyél oda! — parancsolta, próbálván uralkodni magán. De annyira erőszakosan késztette felállásra Vidrát, hogy az ifjú megtántorodott és botladozva indult el, majdnem elesett. Azután felegyenesedett és járni kezdett, mereven és esetlenül, próbált nem ellenállni a kényszerítő erőnek, a szenvedélyes akaratnak, amely siettette lépteit.

Gelluk szorosan mellette maradt, gyakran megfogta a karját. — Erre — mondta többször is. — Igen, igen! Erre van. — Ámbár ő követte Vidrát, érintésével és varázslataival lökdöste, noszogatta előre a fiút, az irányt azonban Vidra választotta meg.

Elhagyták a perkelőtornyot, el a régi aknát és az újabbat is, be a hosszú völgybe, ahová Bunyóst vezette az első napon. Késő ősz volt már. Az akkor még zöld bokrok és csenevész fű megbarnult és elszáradt, és a szél zörögve rázta meg az ágakon csüngő utolsó leveleket. Baloldalt kis csermely futott halkan egy fűzfás ligetben. Enyhe napsütés és hosszú árnyak csíkjai váltakoztak a domboldalakon.

Vidra tudta, hogy közeleg a pillanat, amikor kiszabadulhat Gelluk szorításából: az elmúlt éjszaka óta bizonyos volt ebben. Azt is tudta, hogy ugyanabban a pillanatban legyőzi a mágust, megfosztja hatalmától. De csak akkor, ha látomásait követve Fehérarc nem gondol a védelmére — és ha Vidra megismeri az igaz nevét.

A mágus varázslatai még mindig összekapcsolták kettejük elméjét. Vidra sietősen nyomakodott be Gelluk elméjébe, kereste a férfi igaz nevét. De nem tudta, hogy merre keresse vagy hogyan keresse. Mint fürkész, aki nem ismeri a saját mesterségét, Gelluk gondolataiban csak egy tudáskönyv oldalait látta tisztán, tele jelentés nélküli oldalakkal, és látta az általa leírt képeket is — egy hatalmas, vörös falú palotát, ahol ezüstszín rúnák táncoltak bíbor oszlopokon. De a könyvet vagy a rúnákat nem tudta elolvasni. Sohasem tanult meg olvasni.

Ez idő alatt egyre csak távolodtak a toronytól, Aniebtől, kinek jelenléte időnként elhaloványodott, elgyengült. Vidra nem merte szólítani.

Már csak néhány lépésnyire voltak a helytől, ahol a talpuk alatt, a föld mélyén, két vagy három lábbal lentebb, sötét víz csordogált és szivárgott keresztül a lágy földrétegen, egy csillámpala lemez szélénél. Ez alatt tátongott a hatalmas barlang, a cinnabarit nagy ércágya.

Gelluk szinte teljesen feloldódott látomásában, és minthogy elméjüket varázskapcsok fűzték egymáshoz, látott valamennyit abból, amit Vidra érzékelt. Megállt, megragadta a fiú karját. Keze mohóságtól remegett.

Vidra a kis emelkedőre mutatott maguk előtt. — A Király Háza ott rejlik — mondta. Gelluk figyelme teljesen elfordult tőle, a domboldal felé, és az elméjében egyre erősödő látomás felé. Akkor Vidra szólíthatta Aniebet. A nő jelenléte újra megerősödött a fiú gondolatai között, ismét vele volt.

Gelluk csendesen állt, de remegő keze ökölbe szorult. Egész teste megrándult és megrázkódott, mint egy kutyáé, amely űzné a zsákmányt, de nem tud szagot fogni. Elveszettnek érezte magát. Ott volt a domboldal, fűvel és napfénnyel, de sehol sem lelte a bejáratot. A fűszálak a kavicsos porból növekedtek ki, az érintetlen földből. Sehol egy hasadék.

Vidrának eszébe sem jutottak e szavak, de Anieb beszélt helyette, az ő hangja, a gyenge és tompa hang: — Csak az Úr nyithatja ki az ajtót. Csak a Királynak van kulcsa hozzá.

— A kulcs — visszhangozta Gelluk.

Vidra mozdulatlanul állt a háttérbe szorulva, ugyanúgy, ahogyan Anieb állt előtte, a torony legfelső kamrájában.

— A kulcsot! — parancsolta Gelluk türelmetlenül.

— A kulcs a Király neve.

Valami megmozdult Vidra elméjének sötétjében. Melyikük mondta ezt?

Gelluk feszülten remegett meg újra, még mindig bizonytalanul állt. — Turres — szólt egy idő után, szinte suttogva.

A szél meglengette a száraz fűszálakat.

A mágus előremeredt, úgy állt ott, tekintete lángolt, és felkiáltott: — A Király nevében! Nyílj meg! Tinaral szólt! — És kezeivel gyors mozdulatot tett, mintha nehéz függönyöket választana szét, mintha övé lenne a hatalom.

A domboldal megremegett előtte, megvonaglott és megnyílt. Hasadék jelent meg, mélyült el és szélesedett ki. Víz tört fel belőle, és futott a mágus lábához.

Gelluk hátrébb húzódott, rábámult és dühödt mozdulatot tett, amellyel elsöpörte a patakot. Egy fröccsenéssel szétcsapta, ahogy szélvihar szórja szét a szökőkút vizét. A hasadék tovább mélyült a domboldalban, felfedte a csillámpala peremét. A csillogó kő éles reccsenéssel tört szilánkokra. Sötétség tátongott alatta.

A mágus előrelépett. — Jövök, Királyom — szólt örömteli, kedves hangján, és félelem nélkül a föld nyers sebének szélére lépett, kezei és feje körül fehér fény játszott. De amikor a barlang megtört boltozatának peremén nem lelt levezető lejtőt vagy lépcsőt, hezitálva megállt. Abban a pillanatban Anieb elkiáltotta magát Vidra hangján: — Tinaral! Zuhanj!

A vadul botladozó mágus próbált megfordulni, de elvesztette a talajt a lába alól, és az omladozó hasadékszél egy részével együtt alázuhant a sötétségbe. Skarlátszín köpönyege felhullámzott mögötte, és a lidércfény hullócsillagként követte testét.

— Zárulj! — kiáltotta Vidra térdre bukva, kezei a földön, az embernél nagyobb rés olyan volt, mint egy nyers száj. — Zárulj, Anya! Gyógyulj meg, légy újra egész! — Parancsolt, kérlelt, a Teremtés Nyelvén szólt olyan szavakkal, melyeket sohasem ismert azelőtt. — Légy egésszé, Anya! — kiáltotta újra, és a megtört föld felmordult, megmozdult, összébb húzódott, gyógyította magát.

Csak vöröses varrat maradt, sebhely a kavicsos porban, a gyökerestől kiforgatott fűcsomók között.

A szél megzörgette a száraz leveleket a tölgyfacserjék ágain. A nap már leereszkedett a dombgerinc mögé, és felhők érkeztek alacsonyan, szürke tömegként. Vidra ott kuporgott a domboldal alján, egyedül.

A felhők elsötétedtek. Eső szemerkélt a kicsiny völgy felett, áztatta a port és a fűszálakat. A felhők felett a nap lassan leballagott az ég fényes kupolájának nyugati lépcsőjén.

Végül Vidra felült. Elázott, fázott, összezavarodott. Mit keres ő itt?

Elveszített valamit, amit meg kellett találnia. Nem emlékezett rá, hogy mit veszíthetett el, de abban a tüzes toronyban hagyta, azon a helyen, ahová kőlépcsők sokasága vezet fel füstben és gőzben. Úgy érezte, oda kell mennie. Talpra kecmergett és csoszogva elindult, bénán, nyugtalanul, vissza a völgy alján.

Eszébe sem jutott elrejteni vagy védelmezni magát. Szerencséjére, nem találkozott senkivel; ugyan volt néhány őre a bányásztábornak, de nem igazán éberek, minthogy a mágus varázslatai zárva tartották az ajtókat. A varázslatok megszűntek, de a toronyban lévők még nem tudták ezt, tovább dolgoztak a reménytelenség erősebb igája alatt.

Vidra maga mögött hagyta a perkelőverem kupolás termét és sietősen dolgozó rabszolgáit, lassan felmászott a fal mellett körbecsavarodó félhomályos, bűzös lépcsőn, míg végül elért a legfelső helyiségbe.

Ott volt a beteg nő, aki meggyógyította Vidrát, a szegény pára, ki kincset őrzött, hogy egy idegennek ajándékozhassa.

Az ifjú csendesen állt az ajtóban. A nő a kőpadlón ült a kemence mellett, lesoványodott teste homályosnak, szürkésnek tűnt, mint a kövek körülötte. Szájából nyál csorgott, ott fénylett állán és mellkasán. Vidrának a patak jutott eszébe, mely a megtört földből futott ki.

— Medra — szólt a nő halkan. Felsebesedett ajkaival nem tudott tisztán beszélni. Az ifjú letérdelt mellé, megfogta kezét, és a szemébe nézett. — Anieb — suttogta —, jöjj vélem!

— Haza akarok menni — válaszolta amaz.

Vidra segített neki felállni. Nem szőtt varázslatot, hogy megvédelmezze vagy elrejtse magukat. Már elhasználta erejét. És bár a nő is nagy mágikus hatalommal bírt, amely az ifjú elméjében elvitte őt a völgybe, a különös útra, és kijátszotta a mágust, hogy megtudja igaz nevét és ellene használja azt, mégsem ismert semmiféle művészetet vagy igét, és amúgy sem maradt semmi ereje.

És így sem figyelt fel rájuk senki, mintha valamiféle védelmező bűbáj alatt állnának. Lementek a tekergőző lépcsőn, ki a toronyból, elhagyták a barakkokat, eltávolodtak a bányáktól. Gyér ligeteken keresztül haladtak a dombok felé, amelyek elrejtették Onn hegyét Szamori alföldje elől.

Anieb jobban haladt, mint ahogy várható lett volna egy ennyire kiéheztetett és megkínzott nőtől, aki meztelenül gyalogol a hideg őszi esőben. Akaratának minden maradék erejét arra összpontosította, hogy haladjon, mindig csak előre; nem gondolt semmire, még az ifjúra sem, semmire. De érezték egymást, és a fiatal férfi legalább olyan erőteljesnek és különösnek érzékelte az asszony jelenlétét, mint amikor válaszolt a szólítására. Az esővíz végigfutott a nő csupasz fején és testén. Vidra megállította, hogy ráadja ingét. Szégyellette, hogy az ing koszos volt, minthogy az utóbbi hetekben végig ezt viselte. A nő hagyta, azután ismét megindult. Nem tudott gyorsan haladni, de nyugodtan, egyenletesen lépdelt, tekintetét a halovány szekérnyomon tartotta, melyet követtek. Végül elérkezett az éjszaka — a sűrű felhőzet miatt korábban —, és már nem látták, hová lépjenek.

— Csinálj fényt! — kérte Anieb Vidrát. Hangja csupán panaszos nyöszörgésnek hatott. — Tudsz fényt csinálni?

— Nem tudom — válaszolta az ifjú, de azért megpróbált lidércfényt idézni maguk köré, és rövid idő múltán halovány pislákolás világította meg a talajt a lábaik előtt.

— Találnunk kell valami menedéket és le kell pihennünk — mondta ezután.

— Nem állhatok meg — felelte a nő, és csak ment tovább.

— Nem gyalogolhatsz egész éjszaka.

— Ha lefekszem, akkor nem kelek fel többé. Látni akarom a hegyet.

Elvékonyodott hangját szinte teljesen elnyomta a sokszólamú eső, ahogy végigvert a dombokon és a fákon.

Mentek tovább a sötétségben, s csupán a szekérnyomot látták maguk előtt a lidércfény ezüstös ragyogásában, melyet elhalványított a sűrű eső. Amikor Anieb megbotlott, Vidra megfogta a karját. Azután így mentek tovább, szorosan egymás mellett, a támogatás és egymás testének melege egyformán jólesett. Lassan haladtak, és azután még lassabban, de haladtak. Hang nem hallatszott, csak a fekete égből lezúduló eső zúgása, és meztelen talpuk cuppanós csókjai a szekérnyom sarában.

— Nézd! — szólalt meg a nő megállva. — Medra! Nézd!

Vidra szinte már elaludt gyaloglás közben. A sápadt lidércfény egyre jobban fakult, erősebb, nagyobb világosság nyomta el. Az ég és a föld még csupán szürke lett, de előttük és felettük, nagyon magasan, egy felhőtömbön túl, vörösen ragyogott fel a hegy hosszú gerince.

— Ott — szólt újra Anieb. A hegyre mutatott és elmosolyodott. Azután társára nézett, és lassan lehanyatlott. Térdre esett. Vidra letérdelt mellé és megfogta, de a nő kicsúszott a karjai közül. Próbálta legalább a fejét az út sara felett tartani. Karja, lába, arca rángott, fogai kocogtak. Vidra magához szorította, próbálta melegen tartani.

— A Kéz… — suttogta Anieb. — Az asszonyok… Őket kérdezd. A faluban. Láttam a hegyet!

Próbált legalább felülni, felnézni, de a remegés és a didergés eluralkodott rajta, mozgásképtelenné tette. Levegő után kapkodott. A hegygerincről és a keleti égboltról leragyogó vörös fényben Vidra látta, hogy a nő szájából skarlátszín nyál és hab csurog. Néha megszorította a fiú kezét, mit az imént fogott meg, de szava nem jött több. Küzdött a halál ellen, levegőért kapkodott, miközben a vörös fény kifakult és elszürkült, ahogy újra felhők úsztak a hegycsúcs felé, és eltakarták a kelő napot. Az eső még zuhogott, de már fényes nappal volt, amikor az utolsó nehéz lélegzetvételt nem követte újabb.

A Medra nevű férfi csak ült a sárban, karjai közt egy halott nővel, és zokogott.

A kocsis a szamara fejénél sétált, így vezette a tölgyfarönkökkel megrakott szekeret, és így ért oda hozzájuk, s így vitte el mindkettejüket Erdőszélbe. Nem bírta rávenni az ifjút, hogy eressze el a halott nőt. Hiába gyengült el és hiába remegett, nem tette fel terhét a szekérre, hanem vele együtt kapaszkodott fel a rönkökre és ott ölelte tovább, és csak ölelte egészen Erdőszélig. A kocsisnak csak annyit mondott: — Ő mentett meg. — És amaz nem kérdezett semmi többet.

— Megmentett, de én nem tudtam őt megmenteni! — sírta dühödten a férfiaknak és nőknek a hegyvidéki faluban. Még mindig nem engedte el, s úgy ölelte az eső áztatta, megmerevedett testet, mintha védelmezni akarná.

A falusiaknak lassan, nagyon lassan sikerült értésére adniuk, hogy az egyik asszony Anieb anyja, és oda kell adnia a lányt, hogy az anyja is megölelhesse. Végül a fiú elengedte Aniebet, de azért figyelte, hogy jó helye lesz-e barátai között, és megvédelmezik-e őt. Azután követett egy másik asszonyt, aki egészen szelídnek tűnt, száraz ruhákat adott neki, megetette, és lefektette egy szalmamatracra, ahol az ifjú fáradtan elsírta magát, majd elaludt.

Egy vagy két nap múltán Bunyós emberei érkeztek a faluba és kérdezősködtek, nem látott vagy hallott-e valaki valamit a mágus Gelluk és egy ifjú fürkész felől — mindkettő eltűnt, nyom nélkül, így mondták, mintha a föld nyelte volna el őket. Erdőszél lakói közül senki sem ejtett el egyetlen szót sem az idegen ifjúról, aki eközben Méz padlásán rejtőzködött. Talán ez eset miatt lehet, hogy azok az emberek már nem Erdőszélnek nevezik falujukat, hanem Vidrarejteknek.

Vidra hosszú és kemény megpróbáltatáson ment keresztül, s megragadta az egyetlen adódó lehetőséget, egy nagyobb hatalommal szemben. Testi ereje hamarosan visszatért — minthogy fiatal volt még —, de elméje csak lassan talált magára. Valamit elveszített, s örökre elveszítette; amint rátalált, rögtön elveszítette.

Kereste az emlékek között, az árnyak mélyén. Képeket látott: enyhelyi otthonának megtámadása; a kőcella és Vizsla; a téglacella a barakkokban és a varázskötelékek; a mindennapos gyaloglás Bunyós mellett; ott ült Gellukkal a torony tövében; a rabszolgák, a tűz, a füstön és gőzön keresztül felfelé tekeredő kőlépcső és a legfelső helyiség, amelybe belefut végül. Mindre emlékeznie kellett, mindet újra végig kellett néznie, át kellett kutatnia. Újra és újra ott állt abban a toronyszobában és a nőre nézett, és a nő visszanézett rá. Újra és újra átment a kis völgyön, át a száraz füvön, át a mágus tüzes látomásain, ővele. Újra és újra látta elbukni a mágust, látta bezárulni a föld sebét. Látta a hegy vörös gerincét hajnalban. Anieb meghalt, miközben ő ölelte, karjaival melegítette sebes arcát. Megkérdezte tőle, kicsoda, és mit tettek, és hogyan tették, de a nő nem bírt válaszolni.

Anyja, Ajóka, és anyjának húga, Méz, bölcs asszonyok voltak. A legjobb tudásuk szerint gyógyították Vidrát meleg olajakkal és masszírozással, gyógynövényekkel és kántálással. Beszéltek hozzá és meghallgatták, amikor ő szólalt meg. Egyikük sem kételkedett benne, hogy az ifjúban nagy hatalom rejlik, ám ő tagadta ezt. — Semmit sem tudtam volna tenni a leányotok nélkül. — Így válaszolt.

— És mit tett ő? — kérdezett vissza Ajóka halkan.

Az ifjú elbeszélte nekik, ahogy tudta. — Nem ismertük egymást. Ő mégis nekem adta a nevét. — Ezt mondta. — És én is neki adtam a nevemet. — Akadozva beszélt, hosszú szünetekkel. — A mágus mellett voltam, kényszerített, hogy vele menjek, de ő is ott volt velem, és ő szabadon. És így, együtt ellene tudtuk fordítani saját hatalmát, így a mágus elpusztította önmagát. — Hosszan elgondolkodott, mielőtt befejezte: — Anieb nekem adta az erejét.

— Mindig is tudtuk, hogy nagy ajándékkal született — bólintott Ajóka, azután egy időre csend telepedett közéjük. — Nem tudtuk, hogyan tanítsuk. Nem maradt tanító a hegyen. Eleresztett király mágusai megölték a varázslókat és a boszorkányokat. Senkihez sem fordulhattunk.

— Egyszer, amikor a magasabban fekvő lejtőkön jártam — vette át a szót Méz —, tavaszi hóvihar jött és elveszítettem az utat. Ő eljött értem, de nem a testében, és visszavezetett az ösvényre. Még csak tizenkét esztendős volt.

— A holtakkal sétált, időnként — folytatta Ajóka nagyon halkan. — Az erdőben, lent, a Faliorn felé. Ismerte az Ősi Erőket, amikről nagyanyám beszélt nekem. A föld erőit. Ott nagyon hatalmasak, ezt mondta az erdőről.

— De így is csak olyan volt, mint a többi leány — jegyezte meg Méz, és kezébe rejtette arcát. — Jó leány volt — suttogta.

Kis idő elteltével Ajóka szólalt meg: — Lement Sziklaszilárdba néhány fiatal legénnyel. Hogy gyapjút vegyen az ottani pásztoroktól. A múlt tavasszal volt ez. Az a mágus, akiről az emberek beszéltek, idejött és igéket szórt. Rabszolgákat szedett.

Hallgattak.

Ajóka és Méz igen hasonlítottak egymásra, és Vidra azt látta bennük, amilyenné Anieb lehetett volna: alacsony, karcsú, élénk nő, kerek arccal és tiszta tekintettel, és sűrű, fekete hajkoronával. Nem egyenessel, mint amilyen a legtöbb embernek van, hanem kacskaringós göndörrel. Enyhely-sziget nyugati felén sokaknak volt ilyen haja.

De Anieb kopasz volt, mint minden rabszolga a perkelőtoronyban.

Mindennapi neve Írisz volt, a tavasz kék virága. Anyja és nagynénje mindketten így nevezték, amikor róla beszéltek.

— Bármi is vagyok, bármit tehetek, nem elég! — tört ki az ifjúból.

— Sohasem lesz elég — válaszolta Méz. — És mit tehetne bárki is, ha egyedül van?

Az asszony feltartotta egyik mutatóujját, mellényitotta a többi ujját, majd ökölbe zárta kezét. Ezután elfordította csuklóját, közben kinyitotta a kezét, tenyérrel felfelé, mintha felajánlana valamit. Vidra ezt látta Aniebtől is. Nem varázslat volt, ahogy korábban gondolta, hanem egy jel. Ajóka őt figyelte.

— Ez titok — mondta.

— Megismerhetek én egy titkot? — kérdezte az ifjú egy idő után.

— Már ismered. Te adtad Írisznek. Ő adta neked. Bizalom és remény együtt, így nevezzük.

— Bizalom és remény — ismételte a fiatal férfi. — Igen. De kivel… Talán velük szemben? Gelluknak vége. Talán Eleresztettnek kell most elesnie? Megváltozna valami? Kiszabadulnának a rabszolgák? Ehetnének a koldusok? Igazságtétel történne? Azt hiszem, a gonosz bennünk van, az emberfélékben. A bizalom és a remény nem keveredik vele. Átugorja, mint egy szakadékot. De attól még ott van. És minden, amit teszünk, a gonoszságot szolgálja, mert ilyenek vagyunk. Kapzsik és kegyetlenek. Körülnézek és erdőt, hegyet, eget látok, és ez mind jó, amilyennek lennie kell. De mi nem vagyunk ilyenek. Az emberek nem ilyenek. Mi rosszak és hibásak vagyunk. Rosszat teszünk és hibázunk. Az állatok nem tesznek rosszat. Hogyan is tehetnének? De mi megtehetjük és meg is tesszük. És sohasem hagyunk fel vele.

Végighallgatták, nem egyetértőn, nem ellenkezve, csak elfogadva kétségbeesését. Szavai beleröppentek a nők figyelmes hallgatásába, és napokig pihentek ott, és megváltozva tértek vissza az ifjúhoz.

— Semmit sem tehetünk egymás nélkül — mondta Vidra. — De csak a kapzsik és a kegyetlenek képesek összekapaszkodva erősíteni egymást. És aki nem csatlakozik hozzájuk, az egyedül marad. — Még mindig előtte lebegett Anieb képe, ahogy először látta őt, a haldokló nőt, egyedül a toronyszobában. — Az igazi hatalom pocsékba megy. Minden mágus a többi ellenében használja erejét, a kapzsiság helytartóit szolgálják. Mi jó lehet bármely művészetben, ha ily módon használják? Csak elpocsékolják. Elrontják vagy eldobják. Mint a rabszolgák életét. Egyedül senki sem lehet szabad. Még egy mágus sem. Mind börtöncellákba zárva próbálgatják varázstudományukat, és semmit sem nyernek. Nincs rá mód, hogy jól használjuk a hatalmat.

Ajóka ökölbe zárta kezét, majd tenyérrel felfelé nyitotta ki újra. Gyors kezdete volt ez egy lassabb mozdulatnak, egy jelnek.

Egy férfi jött fel a hegyoldalon Erdőszélbe, egy szénégető Sziklaszilárdból. — A feleségem, Fészekrakó küldött üzenetet a bölcs asszonyoknak — mondta, és a falusiak elvezették Ajóka házához. Ahogy megállt a küszöbön, előbb egy gyors mozdulatot tett: nyitott tenyérrel felfordította öklét. — Fészekrakó üzeni, hogy a varjak korán elrepültek és a kutya vidrát kerget — ezt mondta.

Vidra csendben maradt, a tűzhely mellett ült, és épp diót tört. Méz megköszönte a hírnöknek az üzenetet, és egy kupa vizet kerített neki, azután maroknyi megtört dióval kínálta. Amikor a férfi távozott, az asszony Vidrához fordult.

— A kutya Vizsla lesz — szólalt meg az ifjú. — Eleresztettet szolgálja. Holnap elmegyek.

Méz a nővérére nézett. — Akkor itt az ideje, hogy beszéljünk veled — mondta, és leült a tűzhely másik oldalára. Ajóka az asztal mellett állt, hallgatott. A kandallóban ropogott a tűz. Nedves, hűvös idők jártak, és a tűzifának legalább nem voltak híján ott, a hegyoldalban.

— Ezen a vidéken és talán máshol is, az emberek úgy gondolják, ahogy te is mondtad, hogy egyedül senki sem lehet elég erős és bölcs. Így ezek az emberek próbálják összekapaszkodva erősíteni egymást. Ezért neveznek minket úgy: a Kéz, vagy a Kéz asszonyai, bár nemcsak nők vannak közöttünk. De az csak jó, hogy asszonyoknak neveznek minket, mert a hatalmasok nem hiszik el a nőkről, hogy együtt cselekedhetnek. Vagy hogy rend és rendetlenség dolgaival gondoljanak. Vagy hogy egyáltalán hatalmat szerezhetnek.

— Úgy mondják — szólt ki Ajóka az árnyékok közül —, van egy sziget, ahol megőrizték az uralkodás igazságát olyannak, mint a királyok idejében volt. Mórred szigete, így hívják. De ez nem Anglád, ahonnan a királyok jöttek, és nem is Éa. Délre van, és nem északra Enyhelytől. Azt beszélik, hogy ott a Kéz asszonyai megőrizték a régi művészeteket. És ott tanítanak is, nem tartják meg maguknak titkaikat, mint a mágusok.

Talán, ha ilyen tanítást kapnál, megleckéztethetnéd a mágusokat — vélte Méz.

— Talán te megtalálhatnád azt a szigetet — tette hozzá Ajóka.

Vidra egyikről a másikra nézett. Megértette, hogy legnagyobb titkukról és reménységükről beszélnek.

— Mórred szigete — visszhangozta.

— Csak a Kéz asszonyai nevezik így, hogy elrejtsék jelentését a mágusok és kalózok elől. Ők biztosan más néven ismerik.

— Szörnyen hosszú út lesz — jegyezte meg Méz.

A nővéreknek és minden falusinak a hegy és környéke jelentette a világot, és Enyhely partjai a világegyetem peremét. Azon túl csak szóbeszédek és álmok léteztek.

— Tengeren kell utaznod délnek, így beszélik — szólt Ajóka.

— Tudja ő azt, nővérem — mondta erre Méz. — Talán nem ő maga mondta, hogy hajóácsnak tanult? De rémisztőn hosszú az út, le a tengeren, ez biztos. Hogy fogsz eljutni odáig, azzal a mágussal a nyomodban?

— A víz kegyelméből, mert nem őrzi meg a szagnyomot — felelte Vidra felállva. Öléből dióhéjak sokasága ömlött a padlóra, s a kandalló melletti seprűvel belökdöste a szemetet a tűzbe. — Jobb, ha most indulok — szólt, mikor befejezte.

— Van ott kenyér — mutatta Ajóka, és Méz már ugrott is, hogy kemény héjú kenyeret, szívósra érlelt sajtot és némi diót csomagoljon össze egy birkagyomorból készült tarisznyába. Szegény faluban éltek, maguk is szegényen. Adták, amijük volt. Akárcsak Anieb.

— Anyám Véghágóban született, a Faliorn-erdő túloldalán — mesélte Vidra. — Ismeritek azt a részt? Rózsának hívják, Berkenye leánya.

— A kocsisok járnak Véghágó felé nyaranta.

— Ha valaki beszélne a családjával, akkor üzenhetnének neki. Az öccse, Kicsiág, minden évben elmegy a városba. Egyszer, de van úgy, hogy kétszer is.

Az asszonyok bólintottak.

— Csak hogy tudja, életben vagyok — fejezte be az ifjú.

Anieb anyja bólintott. — Meg fogja tudni.

— Menj hát — szólt Méz.

— Menj a vízzel — tette hozzá Ajóka.

Megölelte őket, és ők is Vidrát, azután maga mögött hagyta a házat.

Az elszórtan álló kunyhóktól lefutott a gyors, zajos patakhoz, amelynek csobogó énekét minden éjjel hallotta erdőszéli tartózkodása alatt. Könyörgött hozzá: — Vigyél el és ments meg — kérlelte. Felidézte az igét, melyet a vén Elvarázsoló tanított neki annak idején, és kimondta az átváltozás szavát. Azután már nem térdelt ember a sebes folyású patak mellett, csak egy vidra csusszant bele a partról, és eliramodott.

III. Csér

Egy téli délutánon, az Onneva-folyó partján, ahol beleömlik az enyhelyi nagy öböl északi hajlatába, egy férfi állt fel a saras homokon: egy szegényesen öltözött férfi szegényes lábbeliben. Egy sovány, barna bőrű férfi sötét szemmel és hajjal, mely oly finom szálú és sűrű volt, hogy az eső nem áztatta el. Csepergett az eső a folyótorkolat lejtős partján, a szürke tél apró szemű, hideg, komor szitálásával. A férfi ruhái átáztak. Megmozgatta a vállait, megfordult és megindult a kéményfüst gomolygó felhői felé, melyek valahol a part mentén, lentebb szálltak fel. Mögötte egy vidra négy mancsának nyoma vezetett ki a vízből, majd egy ember két lábának nyomává vált.

Hogy ezután hová ment, arról nem szólnak az énekek. Csak utazásait említik, „hosszan vándorolt szárazföldről szárazföldre.” Ha a Nagy Sziget partja mentén haladt, akkor a falvak közül sokban találhatott egy bábát, bölcs asszonyt vagy varázslót, aki ismerte a Kéz jelét és megsegíthette. Ám Vizslával a nyomában, amint tehette, bizonyára elhagyta Enyhelyt, matrózként vagy halászként hajózhatott át az Ébenyhely-szoroson, esetleg a Legbenső-tenger egy kereskedőjének álcája alatt.

Bárka-szigeten és Szirmosban, Eszk-szigeten és lent Kilencvensziget vidékén, a helyi mesékben szerepel egy férfi, ki olyan földet keres, ahol még emlékeznek a királyok igazságára és a mágusok becsületére, és Mórred szigetének nevezi azt. Nem tudjuk, hogy ezek a történetek Medráról szólnak-e, minthogy számos név mögé rejtőzködött el. Csak ritkán mutatkozott be, Vidraként talán sohasem. Gelluk bukása nem törte le Eleresztettet. A kalózkirálynak más mágusbérencei is voltak, köztük egy Zsenge nevezetű alak, aki nagyon szerette volna megtalálni azt az ifjú senkiházit, aki eltüntette mesterét. És Zsenge jó eséllyel megtalálhatta volna. Eleresztett hatalma nemcsak Enyhely-szigetre terjedt ki, de elért a Legbenső-tenger északi széléig, évről-évre csak növekedett; közben Vizsla szimata sem tompult.

Vidra talán épp vadászai elől menekülve érkezett Pendorra, amely sziget nyugatra fekszik a Legbenső-tengertől; de akár a Kéz eszk-szigeti asszonyai között ismeretes valamely szóbeszéd is odaküldhette. Pendor gazdag sziget volt akkoriban, mielőtt a sárkány Jővüd kifosztotta. Addig bármerre járt, Vidra az enyhelyi, vagy még rosszabb állapotokkal találkozott: hadakozással, fosztogatással, kalózkodással, gyommal telt veteményesekkel és tolvajokkal zsúfolt városokkal. Először még az is megfordulhatott a fejében, hogy meglelte Mórred szigetét, mert a város oly szépséges és békés volt, népe oly jól élt.

Találkozott ott egy mágussal, egy vénemberrel, kit Nemesgyíknak szólítottak, s kinek igaz neve elveszett. Amikor Nemesgyík meghallotta Mórred szigetének meséjét, elmosolyodott, de tekintete szomorúságot tükrözött, mikor ezt mondta: — Nem itt van. Nem ez az. Pendor urai jó emberek, emlékeznek még a királyokra. Nem keresik a háborút vagy a zsákmányt. De fiaikat nyugatra küldik, hogy sárkányokra vadásszanak. Puszta kedvtelésből. Mintha a Nyugati Peremvidék sárkányai valamiféle kacsák vagy libák lennének! Semmi jó nem származhat ebből.

Nemesgyík örömmel fogadta tanítványául Medrát. — A művészetem egy olyan mágustól tanultam, aki ingyen adta nekem minden tudását, de előtted még nem találkoztam senkivel, akinek magam továbbadhattam volna. — Így mondta. — A fiatalok eljöttek hozzám és azt kérdezték: „Mi jó van ebben? Találsz vele aranyat?” És: „Meg tudod tanítani, hogyan változtathatom a követ gyémánttá? Tudsz adni egy kardot, ami megöli a sárkányokat? Mire jó a dolgok egyensúlyáról beszélni? Abban nincs semmi haszon” ilyeneket beszéltek. „Nincs haszna!” — S az öreg még hosszan elmélkedett a fiatalok ostobaságán és a modern idők gonoszságán.

Amikor eljött tudása átadásának ideje, akkor fáradhatatlan, nagylelkű és pontos volt a tanításban. Furcsa képességek és oktalan cselekedetek helyett Medra először látta a mágiát művészetnek és mesterségnek, amely csak hosszas tanulás után ismerhető meg igazán, és csak hosszas gyakorlással használható helyesen, bár különösségét így sem veszíti el. Nemesgyík varázsmestersége és mágiája nem volt nagyobb, mint tanítványáé, de mégis nagyobb volt, mert a tudás összetettségének és összefüggéseinek képe, tisztán élt elméjében. Ez tette igazi mágussá.

Őt hallgatva Medra visszaemlékezett arra az éjjelre, amikor Aniebbel gyalogoltak a sötétségben és esőben, s a lidércfény halovány csillámlása mindig csak a következő lépés helyét világította meg. Majd meglátták a hajnal vörös fényét a hegygerincen.

— Minden ige összefüggésben áll minden más igével — magyarázta Nemesgyík. — Egyetlen levél rezdülései megreszkettetik a fa minden levelét, s a fa mozdulatai megreszkettetnek minden fát Óceánföld minden szigetén! Mindenek mélyén pedig mintázat mutatja az összefüggéseket. Ezt a mintázatot, ezt a formát kell keresned, és ebben kell vizsgálódnod. Semmi sem járhat a maga útján, kívül e mintázaton. És csak e formában rejlik igaz szabadság.

Medra három esztendeig maradt Nemesgyík mellett, s a vén mágus halálakor Pendor ura megkérte az ifjút, hogy vegye át az öreg helyét. A sárkányvadászatok elleni minden lármája és szidalma ellenére Nemesgyík köztiszteletben álló személyként élt a szigeten, s utódja örökölte e tiszteletet, és a vele járó rangokat. Talán megkísértette Medrát a gondolat, hogy olyan közel került Mórred szigetéhez, amennyire csak lehet, mindenesetre Pendoron maradt még egy ideig. Kihajózott az ifjú herceggel a Toringátok felé, majd azon is túl, a Nyugati Peremvidékre tartottak, sárkányokat kerestek. Medra sóvárgott, hogy láthasson egy sárkányt, de a rosszkor lecsapó viharok, az akkoriban járó gonosz időjárás, három alkalommal egészen Ingátig visszavetette hajójukat. Medra nem volt hajlandó újra nekiveselkedni azoknak a szeleknek. Nem keveset tanult a szélvetés mesterségéről, mióta az Enyhely-öbölben hagyta gyermekkora kis vitorlását, mégis visszautasította a kaland folytatását.

Nem sokkal később elhagyta Pendor-szigetet, újra délnek indult, és talán Smarágra vetődhetett. Egyik álcáját a másik után véve fel, végül elérkezett a kilencvenszigeti Geap partjaihoz.

Ott, ahogy manapság is teszik, akkoriban bálnára vadásztak. Az effajta mesterséget Medra nem kívánta megismerni. Bűzlöttek a hajók és hasonlóképp bűzlöttek a városok is. Undorodott tőle, hogy rabszolgahajó fedélzetére szálljon, de Geaptól az egyetlen keletnek induló hajó ilyen volt: bálnaolajat szállított O-kapuba. A Zárt-tengerről, amely O-szigettől délkeletre húzódott, a fiú hallott már szóbeszédeket: ott gazdag szigetek találhatók, de alig ismertek, mert nincs dolguk a Legbenső-tenger kereskedőivel. Amit Medra keresett, úgy hitte, arrafelé lehet. Így hát, mint időjárásvető szállt fel egy gályára, amelyen negyven rabszolga húzta az evezőket.

Aznap az időjárás igen kedvezett a hajósoknak: hátszél, kék ég kedves kis fehér felhőkkel, a késő tavasz melengető napsütésével. Már meglehetősen eltávolodtak Geaptól. Késő délután Medra hallotta, amint a kapitány így szól a kormányoshoz: — Egész éjjel tarts délnek, akkor Kútfő nem figyel fel ránk.

Még sohasem hallott erről a szigetről, rákérdezett hát: — Mi van ott?

— Halál és pusztulás — válaszolt a kapitány, egy alacsony férfi kicsi, szomorú, értelmes szemekkel.

— Háború?

— Évekkel ezelőtt. Járvány volt, fekete varázslóság. A víz is átkozott körülötte.

— Férgek — szólt közbe a kormányos, a kapitány bátyja. — Fogj egy halat bárhol Kútfő közelében és tele lesz férgekkel, mint valami döglött kutya egy trágyadomb tetején.

— Élnek még ott emberek? — kérdezte Medra, és a kapitány válaszolt: — Boszorkányok. — Erre bátyja megjegyezte: — Féregzabálók.

Számos ilyen földdarab hevert a Szigetvilágban szerteszét; a viszálykodó mágusok mételyei és átkai által elzárt és lecsupaszított terület, melyet gonosz helynek tartottak, és nem szívesen mentek a közelébe. Medra nem is törődött vele többet, mígnem eljött az este.

Kint aludt a fedélzeten a csillagfényben és egyszerű, de élénk álmot látott: felhők száguldottak át a fényes égen, és a tenger felett látta egy magas, zöld domb napsütötte ívét. Felriadt. A látomás még mindig tisztán lebegett a szeme előtt, és elméjébe idézte, hogy hasonlót látott már tíz esztendővel korábban, egy varázslatokkal lezárt barakk mélyén, Szamori bányái mellett.

Felült. A sötét tenger olyan nyugodt volt, hogy tükörképeikkel a csillagok itt is, ott is fényes lyukakat ütöttek a simán domboruló hullámhátakba. Az evezős gályák ritkán távolodnak el az útba eső szigetektől és ritkán húzzák őket egész éjjel, inkább megpihennek minden öbölben. Ám ezen a részen nem sok kikötőhely akadt, és mivel az időjárás oly enyhe volt, felállították az árbocot, és felhúztak rá egy nagy, négyzetes vitorlát. A hajó lassan úszott előre, az evezős rabszolgák mind a padokon aludtak, a szabad legénység hasonlóképpen elvonult pihenni, kivéve a kormányost és az őrszemet, bár ez utóbbi is elszenderedett. A víz suttogott a hajó oldalánál, a gerendák meg-megreccsentek, megcsörrent egy rabszolgalánc, majd újra megcsörrent.

Nem lesz szükségük időjárásvetőre egy ilyen csendes éjszakán, mint ez, és még ki sem fizettek — mondta Medra magában. Álmából úgy ébredt, hogy fejében Kútfő-sziget neve keringett. Miért nem hallott még erről a szigetről, vagy miért nem látta a térképen? Valóban elátkozott vagy elhagyatott lehet, ahogyan mondták, de miért nem rajzolják rá a térképekre?

Odarepülhetnék csér formájában, és vissza is érnék még napkelte előtt — tűnődött félhangosan, de nem gondolta komolyan. O-kapu felé tartott. És a tönkretett vidékek túl gyakoriak voltak, nem kellett felröppennie, hogy találjon egyet. Elhelyezkedett egy tekercs kötél közepén, és bámulta a csillagokat. Nyugat felé pillantva meglátta a Kovács négy fényes csillagát, alacsonyan a tenger felett. Kissé homályosnak tűntek, és egyik a másik után ki is aludtak, ahogy figyelte őket.

Alig érzékelhető, sóhajszerű remegés futott végig a lassan hömpölygő hullámokon.

— Kapitány! — ugrott talpra Medra kiáltva. — Ébredjen!

— Mi van?

— Boszorkányszél jön. Követi a hajót. Le a vitorlát!

Szellő sem rezzent. A nagy vitorla ernyedten lógott a nyugodt légben. Csak a nyugati csillagok halványodtak és tűntek el egyre-másra, ahogy valami csendes feketeség emelkedett lassan egyre magasabbra. A kapitány megbámulta. — Boszorkányszél, azt mondod? — kérdezte kelletlenül.

A fortélyos alakok az időjárást is fegyverként használták: jégesővel verték el az ellenség terményét, vagy erős széllel borították fel a hajókat; és az effajta viharok, vadak és rémisztőek, elszáguldhattak egészen messzire attól a helytől, ahol keltették őket, s több száz mérfölddel arrébb zargatták a szántóvetőket vagy a tengerészeket.

— Eresszék le a vitorlát! — szólt Medra ellentmondást nem tűrő hangon. A kapitány ásított egyet, és szitkozódva parancsokat kiáltozott. A legénység nehezen ébredt és lassan, ügyetlenül végezte dolgát. Az evezőshajcsár, miután feltett néhány kérdést a kapitánynak és Medrának, üvöltözve rohangált a rabszolgák között, csomózott kötelével csapkodva ébresztette fel őket jobb és bal oldalon. A vitorla félig még fent volt, az evezősöknek még csak a fele húzott, Medra félig mondta el egy védővarázs szavait, amikor a boszorkányszél lecsapott rájuk.

Hatalmas mennydörgéssel érkezett az üres sötétségből, és vadul zuhogó esőt hozott magával. A hajóorr mint ágaskodó ló megemelkedett egy hullámtól, azután olyan erővel csapódott vissza a vízre, hogy az árboc kitört a talpazatából, bár a kötelek még tartották. A vitorla elszabadult, alja vizet ért, ahogy lobogva jobbra rántotta a hajót. A leláncolt rabszolgák kiáltozva és nyögve küzdöttek az evezőrudakkal, olajoshordók szabadultak el és buktak át egymáson — a gálya oldalra fordult és úgy maradt, fedélzete merőlegesen állt, míg végül egy hatalmas hullám megcsapta a fenekét és átbillentette. A kiáltozó és sikoltozó hangok hirtelen elhaltak. Nem hallatszott más, csak a vihar zúgása a tenger felett, de az is enyhült, ahogy a rémisztő szél továbbvitte keletnek. Mögötte egy fehér tengeri madár rázta le szárnyait, ahogy kiugrott a vízből és elröppent, kétségbeesetten bukdácsolva észak felé.

A kelő nap fénye madárnyomokat rajzolt a gránitszirtek alatti keskeny homoksávra. Ahol végük szakadt, ott egy ember nyomai kezdődtek, és valameddig a part mentén haladtak, ahol a homoksáv elkeskenyedett a sziklák és a tenger között. Azután ezek a nyomok is véget értek.

Medra tudta, hogy veszélyes újra meg újra olyan alakot felvenni, amely eltér a sajátjától, de a hajótörés és a hosszú éjszakai repülés kifárasztotta és elgyengítette, s a hajnalszürke partvonalon csak csupasz sziklákat talált, melyeket nem bírt megmászni. Varázslathoz folyamodott hát és ismét kimondta a szót, majd mint tengeri csér röppent fel gyors szárnycsapásokkal az egyik szirt tetejére. Azután — a repülés érzetétől elragadtatva — tovább szárnyalt a hosszú árnyékokkal szabdalt vidék felett. Messze maga előtt, ragyogón a reggeli napsütésben, meglátta a magas, zöld domb ívét.

Arrafelé repült és leszállott reája, és amint megérintette a talajt, ismét emberré változott.

Csak állt ott egy ideig, összezavarodottan. Úgy tűnt, nem saját elhatározása vagy cselekedete révén változott vissza, hanem a föld érintésétől, a dombtól vált újra önmagává. Az ő hatalmánál nagyobb mágia uralkodott ott.

Körülnézett, kíváncsian és óvatosan. A dombon sziporka virágzott mindenfele, a hosszú szirmok sárgán lángoltak a fűben. Enyhelyen minden gyerek ismeri ezt a virágot. Úgy mondják, Ilien lángjaiból szálltak szét a szikrák, amikor a Tűzúr megtámadta a szigetet, és Vandór-Akbé legyőzte őt gigászi csatájukban. Hősökről szóló mesék és énekek serkentek fel szunnyadásukból Medra emlékei között, ahogy ott állt: Vandór-Akbé és az előtte volt hősök, a Saskirálynő, Heru, a kargokat keletre visszaűző Akambar s a békehozó Szeriád, szoléai Elfáran és a Fehér Varázsló, Mórred, a szeretett király történetei. A bátrak és bölcsek úgy járultak a fiú elé, mint a megidézettek, mintha szólította volna őket, bár eszébe sem jutott ilyesmi. Egyszerűen csak látta őket. Ott álltak a magas fűben, a szélben bólogató, lángformájú virágok között.

Azután mind eltűntek és ő ismét egyedül állt a dombtetőn, remegett és csodálkozott. — Óceánföld királyait és királynőit láttam — gondolta —, és ők még csak a fűvel egyenlők e dombon.

Lassan a domb keleti lejtője felé fordult, amelyet már felmelegített és teljesen bevilágított a néhány ujjnyival a láthatár fölé emelkedő napkorong. Kezével elfedve a ragyogást, kis városka tetőit látta egy öböl szélén, amely kelet felé kivezetett a világ java részét beborító tengerek egyikére. Nyugaton szántóföldek és legelők, közöttük utak terültek el. Északon hosszú, zöld dombok uralták a tájat. Dél felé magas fák ligete vonta magára a figyelmét. Úgy vélte, talán egy olyan erdő széle lehet, mint amilyen a Faliorn Enyhely-szigeten található, és nem tudta, miért gondolja ezt, mert a liget mögött csupán kopár puszták és legelők húzódtak.

Sokáig állt még ott, mielőtt lesétált a magas fűben, a lengedező sziporkák között. A domb alján keskeny földúthoz érkezett. Az bevezette a tanyák közé, amelyek bár jól karbantartottnak, mégis elhagyatottnak tűntek. Egyfolytában olyan ösvényt keresett, amely a városka felé vinné, ám nem talált keletnek tartó utat. Egyetlen lélekkel sem találkozott, pedig a földek némelyikén látszott, hogy frissen szántották fel. Kutya sem ugatott, ahogy a tanyaházak között haladt. Csak az egyik keresztútnál találkozott egy szamárral, amely a köves legelőn kóstolgatta a füvet, majd a fiút meglátva közelebb jött, és társaságra vágyó tekintettel kidugta fejét a kerítésen. Medra megállt, hogy megsimogassa a csontos, szürkésbarna pofát. Városi és tengerjáró ember lévén nem sokat értett a vidékhez és állataihoz, de úgy vélte, a szamár kedvesen néz rá. — Merre járok, csacsikám? — kérdezte tőle. — Hogy juthatnék el abba a városba?

A szamár nekinyomta homlokát a férfi kezének, és ő vakargatni kezdte a szeme mögött, a füle alatt. A hosszú jobb fül meg-megrebbent, így hát, amikor otthagyta az állatot, Medra a jobb oldali utat választotta. Bár úgy tűnt, mintha az visszavezetne a dombhoz, de egészen hamar beért a házak közé, az utcákra, az öbölben álló városkába.

Ott ugyanolyan különös csend uralkodott, mint a tanyavidéken. Hang nem hallatszott, arc nem bukkant elő. Nem könnyű az embernek kényelmetlenül éreznie magát egy teljesen köznapi külsejű városkában egy kellemes tavaszi reggelen, de ebben a csendben Medra kezdte úgy látni, valóban egy járvány sújtotta vagy átokverte szigeten jár. Továbbment. Az egyik ház és egy vén szilvafa között szárítókötél feszült, rajta ruhák lengedeztek az enyhe szellőben. Az egyik kertből egy macska somfordált ki, de nem afféle magányos éhenkórász, hanem egy agyonsimogatott, jól tartott, felhizlalt macska. És végül a kikövezett, lejtős kis utca vége felé járva hangokat hallott.

Megállt hallgatózni, de most nem hallott semmit.

Lement egészen az utca végéig. Egy kicsiny piactérre nyílt, ott emberek gyülekeztek, de nem sokan. Nem venni vagy eladni akartak. Nem állítottak fel bódékat vagy pultokat. Őt várták.

Mióta elindult lefelé a dombról, és meglátta a fényes árnyakat a fűben, szíve azóta könnyű volt. Valami nagyszerűt és különlegeset érzett, várakozott ilyesmire, de nem rémült meg tőle. Nyugodtan megállt és az emberekre nézett, akik vele akartak találkozni.

Hárman odamentek hozzá: egy idős, nagydarab, széles mellkasú férfi színtiszta fehér hajjal, és két nő. A mágusok felismerik a mágusokat, és Medra felismerte a hatalmat a két nőben.

Ökölbe szorítva feltartotta egyik kezét, azután elfordította és kinyitotta, tenyérrel felfelé előrenyújtotta.

— Ó — csodálkozott el az egyik nő, a magasabbik, azután felnevetett. De nem válaszolt a mozdulatra.

— Ki vagy te? Kérlek, beszéld el! — szólalt meg a fehér hajú férfi, egészen udvarias hangon, de üdvözlés vagy köszönés nélkül. — És hogyan jutottál el ide?

— Enyhelyen születtem, hajóácsnak és varázslónak tanultam. Épp egy Geapból O-kapu felé tartó hajó fedélzetén utaztam. Az éjszaka egyedül én menekültem meg a fulladástól, amikor boszorkányszél csapott le a hajóra. — Azután elhallgatott. A hajó és a leláncolt emberek emléke minden mást elnyelt elméjében, ahogyan a fekete tenger nyelt el mindenkit az előző éjjelen. Levegő után kapkodott, mintha fuldoklott volna.

— És hogyan jutottál ide?

— Madárként… csér alakjában. Ez Kútfő-sziget?

— Elvarázsoltad magad?

Csak bólintott egyet.

— Kit szolgálsz? — kérdezte az alacsonyabb és fiatalabb nő. Először szólalt meg, éles, kemény vonásait hangsúlyozta hosszú fekete szemöldöke.

— Nincs uram.

— Mi dolgod volt O-kapuban?

— Enyhelyen, évekkel ezelőtt szolga voltam. Akik kiszabadítottak, beszéltek egy helyről, ahol nincsenek királyok, és ahol még emlékeznek Szeriád uralkodására, és ahol még tisztelik a művészeteket. Ezt a helyet keresem, egy szigetet, már hét esztendeje.

— Ki beszélt erről?

— A Kéz asszonyai.

— Bárki kinyithatja az öklét és megmutathatja a tenyerét — szólt most a magasabb nő, de nem ellenségesen. — De nem mindenki tud berepülni Kútfőre. Vagy beúszni vagy behajózni vagy bármi módon eljutni a szigetre. Ezért kell megkérdeznünk, hogy mi hozott ide?

Medra előbb csak hallgatott. — A véletlen — kezdte azután. — Úgy tűnik, kedveli a sóvárgókat. Nem a művészet. Nem is a tudás. Azt hiszem, eljutottam a helyre, amelyet keresek, de nem vagyok biztos benne. Azt hiszem, itt élnek azok az emberek, akikről hallottam, de nem tudom biztosan. Azt hiszem, a dombról látott fák valamely rejtély részei lehetnek, de nem tudom, csak érzem. Csupán annyit tudok, hogy mióta a lábamat arra a dombra tettem, azóta az vagyok, aki gyermekkoromban voltam, amikor először hallottam az Angládi tetteket. Elvesztem a csodák közt.

A fehér hajú férfi a két nőre nézett. Időközben többen is közelebb jöttek, és most halkan beszélgettek.

— Ha itt maradnál, mihez kezdenél? — kérdezte a fekete szemöldökű nő.

— Értek a hajóépítéshez, meg is javítom és el is vezetem őket. Egyformán megtalálok dolgokat a föld felett és alatt. Tudok bánni az időjárással is, ha egyáltalán szükségük van ilyesmire. És szívesen tanulnám a művészeteket bárkitől, aki hajlandó tanítani.

— És mit akarnál tanulni? — kérdezte a magasabbik nő szelíden.

Medra úgy érezte, feltették neki a kérdést, amelytől egész hátralévő élete függ, jöjjön jó vagy rossz. Ismét hallgatott egy ideig. Egyszer kinyitotta száját, de nem szólt semmit, végül ezt válaszolta: — Senkit sem tudtam megmenteni, egyiküket sem, még azt sem, aki megmentette az életemet. Semmit sem tudtam, amivel kiszabadíthattam volna. Most sem tudok semmit. Ha tudják, hogyan lehet szabad az ember, akkor tanítsák meg nekem!

— Szabad! — csapott le a szóra a magas nő, hangja ostorként csattant. Azután társaira nézett, s egy hosszú pillanat múltán halványan elmosolyodott. Újra Medrához fordulva így szólt: — Magunk is rabok vagyunk, és a szabadságot kutatjuk. Idejöttél a börtönünk falain keresztül. Azt mondod, a szabadságot keresed. De tudnod kell, hogy Kútfőt talán nehezebb elhagyni, mint elérni. Börtön a börtönben, és részben mi magunk építettük fel. — Ismét a többiekre nézett. — És ti mit szóltok? — kérdezte tőlük.

Keveset szóltak, látszólag tanácskoztak, de szinte teljes csendben. Végül az alacsonyabb nő Medrára nézett szenvedélyes tekintettel. — Maradj, ha akarsz! — mondta.

— Akarok.

— Hogyan szólítsunk?

— Csér — válaszolta; s így szólították ezután.

Amit Kútfőn talált, az egyszerre volt több és kevesebb, mint a szóbeszéd és a reménység, melyet oly sokáig hajszolt. Kútfő-sziget, ahogy az ott élők mondták, Óceánföld szíve. Az első szárazföld, melyet az idők kezdetén Tritán kiemelt a vizekből, az északi tengerek között fekvő fényes Éa volt, a második Kútfő. Az a zöldellő domb, a Kútfő-hegy, mélyebben gyökeredzett minden más szigetnél. A fentről látott fák, melyek mintha egyszer itt, másszor amott állanának, a világ legősibb fái voltak, emellett a mágikus hatalom forrását és középpontját képezték.

— Ha a Ligetet kivágnák, minden varázslóság elhalna. Ama fák gyökere nem más, mint a tudás gyökere. Leveleik árnyainak mintázata azokat a szavakat rajzolja a talajra, melyeket Tritán a Teremtés során mondott ki.

Így mondta Parázs, Medra heves vérmérsékletű, fekete szemöldökű tanítója.

Kútfőn a nők tanítottak minden mágikus művészetet. Ajándékkal született férfi nem lakott a szigeten, amúgy is kevés férfi akadt.

Harminc esztendővel korábban Gázlór kalózhercegei nagy flottát küldtek Kútfő meghódítására. Nem a vagyonáért, amely nem volt jelentős, hanem hogy megtörjék varázshatalmát, amelyet minden hír és szóbeszéd igen jelentősnek tüntetett fel. Kútfő egyik mágusa eladta a szigetet Gázlór valamelyik fortélyos alakjának; semlegesítette a védő- és riasztóvarázslatok egy részét. Amint ezeken hasadék keletkezett, a kalózoknak varázslóságra sem volt szükségük, nyers erővel és tűzzel vették be a szigetet. Nagy hajóik megtöltötték az Alkány-öblöt, hordáik égettek és zsákmányoltak, hajcsáraik elvitték a férfiakat, a fiúkat és a fiatal nőket. A kisebb gyermekeket és az öregeket legyilkolták. Felgyújtottak minden házat és mezőt, amit csak elértek. Amikor néhány nap múltán elvitorláztak, nem maradt utánuk falusi lak vagy tanyaház állva, romok és tetemek hevertek mindenfelé.

Az öböl partján álló városka, Alkány is birtokolt valamennyit a Hegyet és a Ligetet átitató rejtélyből, mert bár a kalózok tomboltak, miközben gyújtogattak, fosztogattak és rabszolgák után kutattak, a tüzek hamar kialudtak, és a keskeny utcák félrevezették őket. A túlélők többsége a bölcs asszonyok és gyermekeik közül került ki, akik a városka mélyén vagy a Lappang-ligetben rejtőztek el. A férfiak, kiket Medra Kútfőn látott, mind így megmenekült gyermekek voltak, a néhány öreg pedig a rabszolgaságot elkerülő férfiak közül származott. Tanács vagy vezetőség nem uralkodott itt, mind a Kéz asszonyaira hagyatkoztak, minthogy az ő varázslataik védelmezték Kútfőt, a dúlás óta folyamatosan.

Kevéssé bíztak meg a férfiakban. Egy férfi árulta el őket. Férfiak támadtak rájuk. A férfiak törekvései és nyughatatlansága, így mondták, hajlította el a művészet ösvényeit a kapzsiság felé. — Nem egyezkedünk más országokkal — mondta egyszer Fátyol, a magas nő, a szelíd hangú.

És Parázs ezt mondta Medrának: — Önerőnkből gyógyítottuk be a saját magunk okozta sebeket.

A Kéz asszonyai és férfiai Kútfőn kötöttek egyezséget úgy egyszáz vagy még több esztendeje, mágusszövetséget alakítva akkor. Büszkék voltak hatalmukra és megbíztak benne, így folytonosan olyan emberek után kutattak, akiket kitaníthattak a hadakozók és a rabszolgavadászok ellen, míg elegen lesznek majd hozzá, hogy együttesen fellázadjanak az elnyomással szemben. Mindig is nők vezették a szövetséget, Parázs így mondta el, és Kútfőről is nők indultak el, hogy — kenőcsárus vagy hálófonó álcája alatt — körbeutazzák a Legbenső-tenger szigeteit, és kifeszítsék az ellenállás selyemfinomságú szövevényét. Medra ennek a szövevénynek egy szálát találta meg Anieb képében, és egy kisebb csomóját a hegyvidéki falvakban. De nem ők vezérelték el ide. A dúlás után Kútfő-sziget teljesen elzárta magát a külvilágtól, a bölcs asszonyok nagy hatalmú védővarázslatokat szőve pecsételték le kapuit, s nem kereskedtek többé más népekkel. — Nem menthetjük meg őket — mondta Parázs. — Magunkat sem tudtuk megmenteni.

Kedves hangja és mosolya ellenére Fátyol kérlelhetetlen teremtés volt. Elmondta Medrának, hogy bár beleegyezett, a fiú Kútfő szigetén maradhat, de csak azért, hogy rajta tartsa a szemét. — Egyszer már áttörtél a védelmeinken — vádolta. — Amit magadról mondtál, az lehet igaz, de talán hazudtál. Tudsz bármit is mondani, amitől megbíznék benned? — És erre a férfi nem tudott válaszolni.

Parázs általában vágott egy grimaszt, amikor Medra köszönt neki. Összefüggéstelen kérdéseket tett fel, de mindig végighallgatta a választ, és azután nem szólt többet.

A férfi félénken megkérte, hogy meséljen a Lappang-ligetről, mert amikor másokat kérdezett, mind úgy válaszoltak: — Majd Parázs elmondja. — A nő elutasította a kérést, de korántsem gőgösen, csak határozottan: — A Ligetről csak benne és csak tőle tanulhatsz. — Néhány nappal később Parázs lement az Alkány-öböl homokos partjára, ahol a férfi a halászok csónakjait javítgatta. A nő legjobb tudása szerint a keze alá dolgozott, közben a hajóácsolásról kérdezősködött, s Medra elmondott és megmutatott mindent, amit hirtelenjében lehetett. Egy békés délutánon történt mindez, de a munka végeztével a nő szokás szerint váratlanul távozott. Lenyűgözte Medrát; kiszámíthatatlan volt. A férfi azon is elcsodálkozott, amikor nem sokkal később Parázs így szólt hozzá: — A Hosszú Tánc után kimegyek a Ligetbe. Gyere vélem, ha akarsz.

Úgy tűnt, a Kútfő-hegyről be lehet látni a Liget egészét, de ha belépsz a fák közé, nem mindig jutsz vissza a szántóföldekre. Csak mész és mész a fák alatt. A belső ligetben mind egyforma, olyan fajta, amely máshol nem lelhető fel az egész Szigetvilágon, és archik nyelven még nevet sem visel. Mindenki csupán úgy emlegeti: a „fa”. Az Öreg Beszédben, ahogy Parázs mondta, ama fák mindegyike saját nevet visel. Ha továbblép az ember, akkor hamarosan ismét ismerős fák közé keveredik, tölgyek és nyírek és nyárfák közé, dió, mogyoró és fűz árnyékában jár, melyek tavasszal zöldellnek és telente lecsupaszodnak. Van ott feketefenyő, cédrus és egy magas, örökzöld fajta is, amelyet Medra nem ismert. Törzsét lágy, vöröses kéreg borítja, lombozata rétegesen terül szét. A fák közötti ösvény sohasem ugyanaz, hiába jártál rajta már többször is. Az alkányiak szerint az a legjobb, ha az ember nem megy be túl mélyre a Ligetbe, mert csak akkor jut vissza biztosan a szántókhoz, ha arra jön, amerre ment.

— Meddig terjed ez az erdő? — kérdezte Medra, és Parázs így válaszolt: — Ameddig a képzelet elér.

A fák levelei beszélnek, ezt is mondta, és az árnyakban olvasni lehet. — Én is olvasni tanulom az árnyakat — tette hozzá.

Amíg Szirmoson tartózkodott, Medra megtanulta olvasni a szigetvilági közös nyelvet. Később Pendoron, Nemesgyík megismertette a hatalom néhány rúnájával. Ez ismert tudás volt. Amit azonban Parázs tanult magányosan a Lappang-ligetben, azt csak azok ismerhették meg, akikkel ő maga megosztotta tudását. Egész nyáron a Ligetben lakott, s nem volt nála más, csak egy fadoboz, hogy távol tartsa élelmétől az egereket és a többi erdei rágcsálót. Esős időben egy ágakból eszkábált féltető alá húzódott be, és a fák közül kifutó patak mellett, kövekkel kirakott tűzhelyen főzött.

Medra a közelben vert tábort. Nem tudta, Parázs mit akarhatott tőle; remélte, hogy tanítani fogja, hogy válaszol a Ligetről feltett kérdéseire. De a nő nem szólt hozzá, ő pedig visszafogott volt és óvatos, nem kívánt betörni a másik választott magányába. Ez hasonlóképpen elcsüggesztette a férfit, mint a Liget kiismerhetetlensége. A második ott töltött napon a nő szólt, hogy kövesse, és elvezette az erdő mélyére. Órákig hallgatagon gyalogoltak. A nyári délidőben csend uralkodott a Ligetben. Még a madarak sem daloltak. A levelek nem susogtak. A fák közötti folyosók teljesen különböztek egymástól, mégis egyformák maradtak. Medra nem tudta, mikor fordultak vissza, de tudta, hogy ennyi gyaloglás után már rég el kellett volna érniük Kútfő partjait.

Meleg este köszöntött rájuk, mire kiértek a szántóföldek és legelők világába. Miközben visszasétáltak táborhelyükre, Medra látta a Kovács négy fényes csillagát feljönni a nyugati dombok fölé.

Parázs csak annyit mondott: — Jó éjszakát! — És magára hagyta.

Másnap így szólt a férfihoz: — Megyek, leülök a fák alatt. — Minthogy nem volt biztos benne, mit vár tőle a nő, Medra követte egy darabon, míg végül beértek a Liget legbenső részére, ahol minden fa egyazon fajtából való, s névtelen, bár mindegyiknek megvan a maga neve. Amikor a nő letelepedett a lágy levélszőnyegre egy nagy, öreg fa gyökerei közé, ő keresett magának egy másik lelőhelyet a közelben; és ahogy a nő csendben figyelt és hallgatózott, ő is csendben maradt, figyelt és hallgatózott. Több napon keresztül. Azután egy reggelen, lázadó hangulatban, Medra a patak mellett maradt, amikor Parázs újra belépett a Ligetbe. A nő hátra se nézett.

Aznap reggel Fátyol eljött Alkányból, egy kosárban kenyeret, sajtot, aludttejet, nyári gyümölcsöket hozott. — Mit tanultál? — kérdezte Medrától a maga szelíd, de távolságtartó módján, és a férfi így válaszolt: — Hogy bolond vagyok.

— S miért, Csér?

— Mert egy ostoba bármennyit ülhet a fák alatt, mégsem lesz bölcsebb.

A magas nő halványan elmosolyodott. — A húgom sohasem tanított még férfit — mondta. Medrára pillantott, azután félrenézett, el a nyári napfényben fürdő mezők felett. — Azelőtt sohasem nézett férfira — tette hozzá.

Medra csendesen állt. Úgy érezte, az arca lángol. Lesütötte szemét. — Azt hittem… — kezdte, de nem folytatta.

Fátyol szavainak hatására hirtelen meglátta, egyszerre, egészében, Parázs türelmetlenségének, hallgatagságának és szenvedélyességének másik oldalát.

Eladdig próbált érinthetetlenként tekinteni Parázsra, miközben epekedve vágyott rá, hogy megérintse a selymes barna bőrt és a fényes fekete hajat. Amikor a nő azzal az érthetetlenül kérdő és kihívó tekintettel nézett rá, mindig azt hitte, haragszik valamiért. Nem akarta megbántani, megsérteni. De mitől félt Parázs? Az ő vágyaitól? Vagy a sajátjaitól? De hát nem egy tapasztalatlan kislány már, a bölcs asszonyok közé tartozik, mágus maga is, ki a Lappang-ligetben járva megérti az árnyakból rajzolt mintázatokat.

Mindezek a gondolatok úgy száguldottak át a férfi elméjén, ahogyan áradat tör át egy gátat, miközben végig ott állt az erdő szélén Fátyollal. — Úgy hittem, a mágusok távol tartják magukat az ilyesmitől — nyögte ki végül. — Nemesgyík azt mondta, a testi szerelem elveszejti a hatalmat.

— Akkor vannak még bölcs férfiak — szólt Fátyol szelíden, újra elmosolyodott és elköszönt.

A fiú összezavarodva töltötte az egész délutánt, és dühösen. Amikor Parázs kibukkant a Ligetből, Medra elébe ment, és a nő leveles-lombos féltetőjénél találkoztak. A férfi magával vitte Fátyol kosarát is. — Beszélhetnék veled? — kérdezte.

A nő biccentett egyet, összehúzta fekete szemöldökét, úgy nézett.

A férfi hallgatott. Parázs lekuporodott, hogy megszemlélje, mi van a kosárban. — Barack! — szólt és elmosolyodott.

— A mesterem, Nemesgyík szerint, a testi szerelem elveszejti a hatalmat — bökte ki amaz, egyszuszra.

A nő nem válaszolt, kiszedegette a kosár tartalmát és szétosztotta kétfelé.

— Gondolod, hogy igaz lehet? — kérdezte Medra.

Parázs vállat vont. — Nem — válaszolta.

Kis idő elteltével a nő felpillantott. — Nem — szólt csendes, lágy hangon. — Nem hiszem, hogy így lenne. Hiszem viszont, hogy az igaz hatalmak mindegyike, és az öreg erők mindegyike ugyanazon tőről fakad, ugyanott gyökeredzik.

A férfi még mindig egy helyben állt, és újra Parázs szólalt meg: — Nézd a barackokat! Már szinte túlérettek. Minél előbb meg kellene enni őket.

— Ha neked adom a nevemet — kezdte Medra —, az igaz nevemet…

— Akkor én is neked adom az enyémet — válaszolta a nő. — Ha így… ha ezzel kell kezdenünk.

Ehelyett a barackokkal kezdték.

Mindketten félénkek voltak. Medra keze megremegett, amikor megfogta Parázs kezét, és ő, kinek igaz neve Elehal volt, lesütött szemmel fordult el. Azután könnyedén megérintette a férfi kezét. Amikor Medra végigsimított a fényes fekete hajon, a nő mintha csak eltűrte volna az érintést, ezért inkább visszahúzta kezét. Amikor ölelni próbálta, Parázs elutasítón megmerevedett. Azután Elehal odafordult, s hevesen, kapkodón, esetlenül karolta át a férfit. Nem az első, s nem is az egyetlen éjszaka volt ez, amit együtt töltöttek, és amely mindkettejüknek nagy megkönnyebbülést, megelégedést okozott. Közben egymástól tanultak, s lassan túllépve a félénkségen, eljutottak a szenvedélyig. Hosszú nappalaik az erdő csendjében és hosszú, csillagfényes éjjeleik, egyaránt örömet okoztak.

Amikor Fátyol újra feljött a városból és a kései barackból hozott néhány szemet, mindketten felnevettek; a barackok jelképezték számukra a boldogság kezdetét. Próbálták marasztalni, hogy vacsorázzon velük, de Fátyol menni kívánt. — Maradjatok, amíg csak lehet — mondta nekik.

Abban az esztendőben túl korán ért véget a nyár. Hamar eljött az esős idő, már ősszel esett a hó, még oly messze délen is, mint Kútfő szigete. Vihar vihart követett, mintha maguk a szelek dühödtek volna fel a fortélyos alakok babrálásán és elnyomásán. A nők összeültek a magányos tanyaházak tűzhelye körül; Alkány lakói is kandallók mellett kerestek menedéket. Hallgatták a szél zúgását és az eső csapkodását, majd később a hó hideg csendjét. Kint az Alkány-öbölben a hullámok mennydörögve csaptak át a zátonyokon, és szerte a partvonalon dühösen támadtak a gránitszirtekre. Egy hajó, annyi sem indulhatott el ilyen időben.

Megosztották, amijük volt. E tekintetben csakugyan Mórred szigetén éltek. Kútfőn senki sem éhezett vagy telelt fedél nélkül, bár senkinek sem volt több a szükségesnél. Elrejtezve a világ elől, nem csupán a tenger és a viharok mögé, de saját varázslataik védelmébe is, mely álcázta a szigetet és tévútra vezette a hajókat, egyszerű életet éltek. Dolgoztak, beszélgettek és énekelték a dalokat. A téli éneket és Az ifjú király tetteit. Könyveik is voltak: az Angládi krónikák, és a Bölcs hősök története. Az idősek ezekből az értékes könyvekből olvastak fel egy csarnokban, lent a rakpart közelében, ahol a halásznők készítették és javították hálóikat. Volt ott bent egy nagy kandalló, amiben tüzet rakhattak. Az emberek eljöttek még a tanyákról is, hogy meghallgassák a felolvasott történeteket, csendes, feszült figyelemmel. — Éhezik a lelkünk — mondta egyszer Parázs.

Összeköltözött Medrával, és a férfi kis házában éltek, nem messze a hálókötők házától, bár napjai java részét nővérével, Fátyollal töltötte. Parázs és Fátyol kisgyermekként egy tanyán élt Alkány közelében, amikor a gázlóri fosztogatók lecsaptak. Anyjuk a ház zöldséges pincéjében bújtatta őket, azután varázslataival próbálta megvédelmezni férjét és fiait, akik nemhogy nem rejteztek el, de szembeszálltak a rablókkal. Lemészárolták őket, a lábasjószággal együtt. A házat és a pajtát felégették. A kislányok a pincében maradtak aznap éjszakára, s másnap és a következő éjjelen is. Végül később, a romló tetemek elföldelésére összegyűlt szomszédság talált rá a két gyermekre, akik csendesen éhezve várták, míg elvonul a vész. Kapával és ekevassal fegyverkeztek fel, hogy megvédelmezzék a kőből és földből összehordott halmokat, melyekkel halottaikat terítették be.

Medra csupán utalásokat hallott e történetből, Parázstól. Egyik éjjel Fátyol, aki három évvel idősebb volt húgánál, és akiben az emlék tisztábban élt, elbeszélte a dolgot. Parázs is ott ült mellettük, csendben hallgatta.

Viszonzásképpen a férfi beszélt Fátyolnak és Parázsnak a bányákról Szamoriban, és a mágus Gellukról, és a rabszolga Aniebről is.

Amikor befejezte, Fátyol még sokáig hallgatagon ült, majd így szólt: — Őrá gondoltál, amikor azt mondtad: „nem tudtam megmenteni még azt sem, aki megmentette az életemet.”

— És te azt kérdezted, tudok-e bármit is mondani, amitől megbízhatsz bennem.

— Most mondtál — válaszolta Fátyol.

Medra megfogta a nő kezét, és homlokához emelte. Miközben beszélt, még vissza bírta tartani könnyeit. Most nem sikerült.

— Szabadságot ajándékozott nekem — szólalt meg. — És még mindig úgy érzem, hogy azóta mindent, amit tettem, azt rajta keresztül és őérte tettem. Nem, nem is őérte. Semmit sem tehetünk a holtakért. De…

— Értünk — szólt Parázs. — Értünk, akik élünk, rejtőzködve s nem elveszejtve, vagy mások elveszejtésén munkálkodva. A holtak már nem térnek vissza. A nagyok és hatalommal bírók pedig akadálytalanul törhetnek utat maguknak. Már csak azok őrzik a reményt, akik nem számítanak.

— Örökké rejtőzködnünk kell?

— Úgy beszélsz, mint egy férfi — jegyezte meg Fátyol, és szavait szelíd, sebzett mosoly kísérte.

— Igen — válaszolt Parázs. — El kell rejtőznünk, és örökre, ha szükséges. Mert ezeken a partokon túl már csak gyilkolás és megöletés maradt. Te mondtad, és én hiszek neked.

— De nem rejtheted el az igaz hatalmat — mondta erre Medra. — Sokáig semmiképpen. Elhal rejtőzés közben, ha nem osztják meg.

— A mágia sohasem hal el Kútfőn — válaszolta erre Fátyol. — „Kútfőn minden varázs erős.” Até maga mondta így. És te is jártál a fák alatt… A mi dolgunk, hogy megőrizzük ezt az erőt. Hogy elrejtsük, igen. Hogy összegyűjtsük, ahogyan egy ifjú sárkány gyűjti össze tüzét. És megosszuk. De csak itt. Átadjuk mindig a következőnek itt, ahol biztonságban van, és ahol a nagy hatalmú rablók és gyilkosok a legkevésbé keresik, mert itt nincs senki, aki számítana. És egy nap a sárkány ereje teljében lesz. Még ha ezer esztendeig tart is…

— De Kútfőn kívül — ellenkezett Medra — népek éheznek és nyomorognak és halnak meg. Tegyék ezt ezer esztendeig, minden remény nélkül?

Egyik nőről a másikra nézett: egyikük oly szelíd és rendíthetetlen, míg a másik — a maga komolyságában — heves és kedves, mint a feléledő tűz első lángnyelve.

— Enyhelyen — kezdte —, Kútfőtől távol, egy faluban az Onn-hegy lejtőjén, olyan emberek között, akik mit sem tudnak a világról, még ott élnek a Kéz asszonyai. Az a háló még ennyi esztendő elteltével sem szakadt el. Hogyan szőtték?

— Fortélyosan — válaszolta Parázs.

— És szélesre kiterítették! — Ismét egyik nőről a másikra nézett. — Enyhely városában nem tanítottak ki jól — folytatta. — A tanítóim azt mondták, ne használjam a mágiát rossz célokra, de félelemben éltek, és nem volt erejük szembeszegülni uraikkal. Nekem adományozták minden tudásukat, de az nem volt sok. Csupán a szerencsének köszönhető, hogy nem tévedtem rossz útra. És az erőnek, melyet Anieb ajándékozott nekem. Nélküle még mindig Gelluk szolgája lennék. És még ő is tanulatlan volt, rabszolga. Ha a varázslósággal rosszra tanítanak a legjobbak, és gonosz célokra törnek a hatalmasok, akkor hogyan növekedhetne itt az erőnk? Mivel táplálkozik majd az ifjú sárkány?

— Középen vagyunk — válaszolt most Fátyol. — Itt kell maradnunk. És várnunk.

— Adnunk kell, amit csak adhatunk — ellenkezett újra Medra. — Ha rajtunk kívül mindenki rabszolga, akkor mit ér a szabadságunk?

— Az igaz művészet győzedelmeskedik a hamis felett. A mintázat kitart majd.

Parázs rosszalló tekintettel adott hangsúlyt szavainak. A piszkavasért nyúlt és összébb húzta névadóját a tűzhely mélyén, majd egy apró ütéssel ismét lángra lobbantotta. — Ezt biztosan tudom. De az életünk rövid, és a mintázat igen hosszú. Bárcsak Kútfő olyan lenne, amilyen régen volt — bár többen ismernék itt az igaz művészetet, tanítanák és tanulnák, nemcsak őriznék…

— Ha Kútfő olyan lenne, amilyen régen volt, akkor erősnek ismernék, és akik félnének tőlünk, azok ugyanúgy eljöhetnének, hogy lecsapjanak ránk és elgyengítsenek — jegyezte meg Fátyol.

— A megoldás a titoktartásban rejlik — szólt Medra. — De a baj gyökere is ott bújik mellette.

— A mi bajunkat a férfiak okozták — vágott vissza Fátyol —, ha megbocsátasz, kedves öcsém! A férfiak többet jelentenek a férfiak uralta országok szemében, mint a nők és a gyerekek együtt. Van itt ötven boszorkányunk, és fel sem figyelnek rájuk. De ha megtudnák, hogy van öt hatalommal bíró férfink, azonnal ránk törnének.

— Ezért van az, hogy bár vannak köztünk férfiak, mégis a Kéz asszonyai voltunk — tette hozzá Parázs.

— Még mindig azok vagytok — mondta a férfi. — És Anieb is közétek tartozott. Ő és ti és mi mindannyian, ugyanabban a börtönben senyvedünk.

— Mit tehetnénk? — kérdezte Fátyol.

— Kiműveljük erőnket! — válaszolta Medra azonnal.

— Egy iskola — tűnődött hangosan Parázs —, ahová a bölcsek eljöhetnek és egymástól tanulhatnak, és megismerhetik a mintázatot… A Liget megvédelmezne.

— A háborúzó urak nem foglalkoznak tudósokkal és iskolamesterekkel — kontrázott Medra.

— Azt hiszem, tőlük is félnek — vetette közbe Fátyol.

Így beszélgettek a hosszú télidőben, és másokkal is beszéltek. Beszélgetésük során a puszta látomás lassan célkitűzéssé változott, a vágyakozásból terv született. Fátyol mindig óvatos maradt, éberen figyelt a veszélyre. Dűne, a fehér hajú férfi annyira buzgott a tettvágytól, hogy — Parázs szerint — legszívesebben varázslóságra tanította volna Alkány minden gyermekét. Egyszer Parázs kitalálta, hogy Kútfő szabadságának lehetősége mások felszabadításában rejlik, és egyfolytában a Kéz asszonyainak újbóli megerősítését tervezte. De legbelül, a Liget fái közt eltöltött magányos napoknak köszönhetően, mindig a tiszta formákat kutatta, és feltette a kérdést: — Hogyan taníthatnánk művészetünket, ha nem is ismerjük azt?

És beszéltek erről is mind, a sziget bölcs asszonyai: milyen a mágia igaz művészete, és hol fordul hazuggá; hogyan lehet megtartani vagy elveszíteni a dolgok egyensúlyát; mely mesterségek szükségesek, melyek hasznosak és melyek veszélyesek; miért van az egyik embernek csak egy ajándéka, s megtanulhat-e olyan művészetet, melyhez a természet nem adományozott tehetséget? E viták során dolgozták ki a megnevezéseket, melyeket ma is használnak a mesterségekre: a fürkészés, az időjárásvetés, az elvarázsolás, a gyógyítás, az idézés, a formázás, a névtudás és a szemfényvesztés mellett ott volt még az énekek ismerete is, a dalnokság. Ezek Kútfő mestereinek művészetei még ma is, ámbár a Dalnok birtokolja a Fürkész helyét is, mióta a fürkészést csupán hasznos mesterségnek tartják, amely nem méltó egy mágushoz.

És ezekkel a vitákkal született meg a kútfői mágusiskola.

Vannak persze, akik úgy vélik, ez közel sem az iskola születésének igaz története. Szerintük Kútfőt egy nő, a Sötétség Asszonya uralta, ki szövetséget kötött a föld Ősi Erőivel. Állítólag egy barlangban élt a Kútfő-hegy alatt, és sohasem jött ki a napfényre, hanem hatalmas varázslatokból egyre csak szőtte és szőtte hálóját a földek és vizek fölé. Így kényszerítette rá gonosz akaratát a férfiakra, míg végül az első Főmágus megérkezett a szigetre, belépett a barlangba, és a Sötétség Asszonyát legyőzve, átvette helyét.

Mi sem igaz e történetből, kivéve egyetlen dolgot: Kútfő első mesterei valóban feltártak egy nagy barlangot. Ám — mert bár Kútfő gyökere egyenlő minden sziget gyökerével — ez a barlang mégsem Kútfőn nyílt meg.

És igaz, hogy Medra és Elehal idejében Kútfő népe, a férfiak és nők valóban nem tartottak a föld Ősi Erőitől, hanem tisztelték azokat, látomásokat és hatalmat kértek tőlük. Ez is megváltozott az évek során.

A következő esztendőben későn érkezett a tavasz, hidegen és viharosan. Medra nekiállt a hajóépítésnek. Mire a barack kivirágzott, készített egy karcsú, de erős, egyvitorlás tengerjárót, enyhelyi formára ácsolva. Reményteljesnek nevezte el. Nem sokkal ezután kihajózott az Alkány-öbölből, senkit sem vitt magával. — Nyár végéig ne várj! — mondta Parázsnak.

— A Ligetben leszek — válaszolta a nő. — És a szívem veled marad, bármerre járj, én fekete vidrám, fehér csérem, szerelmem, Medra!

— És az enyém veled marad, tüzem parazsa, virágzó barackfám, szerelmem, Elehal!

Fürkésző utazásai közül az első alkalmával Medra, vagy Csér, ahogyan nevezte magát, felhajózott északra a Legbenső-tengeren, Szirmos felé, ahol már járt néhány esztendővel korábban. Laktak ott a Kéz népéből néhányan, akikben megbízott. Az egyikük, egy Varjú nevű férfi a világtól visszavonult, vagyonos ember volt, aki nem rendelkezett a mágia ajándékával, de szenvedélyesen vonzódott az írott szóhoz, gyűjtötte a tudás és a történelem könyveit. Varjú volt az, ahogy Medra fogalmazott, aki annak idején belenyomta az orrát egy könyvbe és nem engedte el, amíg nem tanult meg olvasni. — Minden műveletlen mágus csak átok Óceánföldnek! — kiáltott fel. — Bűn tanulatlanul birtokolni a hatalmat! — Varjú különös alak volt, akaratos, öntelt, makacs, s ha szenvedélye védelméről volt szó, akkor igen bátor. Még évekkel korábban szembeszegült Eleresztett hatalmával is. Álcázva az enyhelyi Nagy Kapu városába utazott, majd négy könyvvel tért vissza, melyeket a régi uralkodói könyvtárból szerzett. Mostanság kerített — és erre igencsak büszke volt — egy eredetileg Út-szigetről származó misztikus értekezést a higanyról. — Közvetlenül Eleresztett orra elől hoztam el — mesélte Csérnek. — Gyere, vess rá egy pillantást! Egy híres varázslóé volt.

— Tinaral — vágta rá Csér. — Ismertem.

— Semmit sem ér, ugye? — kérdezte Varjú, aki azonnal lecsapott minden apróságra, ha köze volt a könyvekhez.

— Nem tudom. Nagyobb zsákmányra vadászom.

Varjú felkapta a fejét.

— A Nevek Könyvére.

— Elveszett Atéval együtt, amikor nyugatra ment — jegyezte meg Varjú.

— Egy Nemesgyík nevű mágus mesélte, hogy amikor Até Pendoron járt, elárulta egy varázslónak, hogy a Nevek Könyvét egy kilencvenszigeti nőnél hagyta megőrzésre.

— Egy nőnél! Megőrzésre! Kilencvenszigeten! Őrült volt a te mágusod?

Varjú lármázott ugyan, de már a puszta lehetőség izgatottá tette, hogy a Nevek Könyve elérhető közelségben van. Ugrásra készen várta, hogy Csérrel elhajózhasson Kilencvenszigetre.

Így hát együtt vitorláztak délnek a Reményteljes fedélzetén. Először a bűzös Geap-szigeten kötöttek ki, ahonnan házalók álcájába bújva indultak tovább, és egyesével végigjárták a csatornák útvesztőjében fekvő szigetecskéket. Varjú jobb árukkal rakta meg a hajót, mint amilyet a helyi gazdák valaha is láttak, és Csér kedvező áron kínálta ezeket, többnyire cserealapon, mivel a szigetlakók között igen kevés pénz forgott. Népszerűségük gyorsan növekedett, hírük futótűzként terjedt. Közismertté vált, hogy könyvekért is cserélnek, ha a könyvek rejtélyesek és régiek. Persze, Kilencvenszigeten minden könyv régi volt és rejtélyes, már ami maradt belőlük.

Varjú szinte ujjongott örömében, amikor egyszer egy Akambar idejéből származó, pecsétes bestiáriumot kapott öt ezüstgombért, egy gyöngymarkolatú tőrért és egy vég Lorbanery-selyemért. Egy ideig csak ült a Reményteljes deszkáin, és halkan zümmögve rágta át magát a harikki, a pomat és a jegesmedve ódon leírásán. De Csér partra szállt minden egyes szigetecskén, végigmutogatta áruikat a háziasszonyok konyháiban és az álmos hangulatú ivókban, ahol a vénemberek ültek egész nap. Néha hanyagul ökölbe zárta kezét, majd tenyérrel felfelé újra kinyitotta, mintha csak szokása lenne, de senki sem válaszolt a jelre.

— Könyvek? — kérdezte egy kosárfonó Észak-Szudiddin. — Mint az ott? — Hosszú papírcsíkokra mutatott, amelyeket beledolgoztak háza zsúptetejébe. — Talán jók valami másra is? — Varjú felbámult a nádszálak között itt és ott felbukkanó szavakra, és remegni kezdett dühében. Csér visszarángatta a hajóra, mielőtt haragja kitört volna belőle.

— Csak egy állatgyógyász-kézikönyv volt — ismerte el Varjú, amikor továbbhajóztak, és ő lecsillapodott valamelyest. — „Ínpók,” ez állt ott, és valami a jerke tőgyéről. De ez a tudatlanság! Ez a kegyetlen tudatlanság. Beépítették a tetőbe!

— És ez még hasznos tudás volt — jegyezte meg Csér. — Milyenek legyenek az emberek, ha nem tudatlanok, mikor nem őrzik meg, és nem tanítják a tudást? Ha össze lehetne gyűjteni a könyveket, egyetlen helyre…

— Mint a Királyok Könyvtára — mondta erre Varjú, elveszett dicsőségről álmodozva.

— Vagy a te könyvtárad — fűzte hozzá Csér, aki körmönfontabbá vált az idők során.

— Szilánkok — vágta rá Varjú, elutasítva élete munkájának jelentőségét. — Maradványok csupán!

— Vagy a kezdet.

Varjú csak sóhajtott egyet.

— Úgy vélem, ismét délnek kellene haladnunk — szólalt meg Csér kis idő múltán, amikor bekormányozta a hajót egy szélesebb csatornába. — Dondy felé.

— Van érzéked a dologhoz — mondta Varjú. — Tudod, merre kell keresgélni. Egyenesen ahhoz a bestiáriumhoz mentél ott, a pajtapadláson… De itt nincs mit keresnünk. Nem találunk semmi fontosat. Até nem hagyhatta a tudáskönyvek legnagyszerűbbikét bugrisok közt, akik tetőt csinálnak belőle! Vigyél Dondyra, ha úgy tetszik. Aztán vissza Szirmosra. Elegem van ebből.

— És kifogytunk a gombokból — jegyezte meg Csér. Vidámság szállta meg; amikor Dondyra gondolt, érezte, hogy jó irányba haladnak. — Talán találok neked valamennyit útközben — kacagott fel. — Tudod, ehhez van tehetségem.

Még egyikük sem járt Dondyn. Álmatag, délvidéki szigetecske volt egyetlen takaros, régi kikötővároskával, Telióval, melynek házait rózsaszínes homokkőből építették, szántóföldjei és gyümölcsösei pedig termékenyek lehettek valaha. De már egy évszázada Gázlór urai vették birtokukba, megadóztatták és rabláncra verték népét, a földet és lakóit egyaránt tönkretették. Telio napos utcáin szomorúság és por uralkodott. Az emberek úgy éltek ott, mint a vadonban, sátrakban és féltetők alatt, amelyeket hulladékból hordtak össze, de néhol még ennyire sem tellett. — Nincs itt dolgunk! — tört ki Varjú. — Ezeknek a nyomorultaknak egy szál könyvük sem lesz!

— Várj még! — kérte társa. — Adj egy napot.

— Veszélyes — ellenkezett tovább Varjú —, és oktalanság. — Nem tett több megjegyzést. A szerény, naiv fiatalember, akit valaha ő tanított olvasni, kiismerhetetlen vezetővé vált.

Követte Csért, le az egyik szélesebb utcán, egy kis házacskákból álló városrészbe, a néhai takácsnegyedbe. Dondy valaha a lenből élt, de a kőből épült áztatóházak már többnyire kihasználatlanul álltak, s a házak ablakain bepillantva láthatták a magukra hagyott szövőszékeket. Egy kicsiny téren, hol a fák árnyékot adtak a forró napsütésben, négy vagy öt nő ült és orsózott egy kút mellett. Véznácska gyerekek játszottak a közelben, nem törődve a hőséggel, és érdeklődés nélkül bámultak az idegenekre. Csér tétovázás nélkül tartott erre, mintha tudná, hová megy. Megállt a kútnál, és köszöntötte a nőket.

— Ó, szépember — válaszolta egyikük mosolyogva —, meg se mutassa, mi van a csomagjában, mert egy rézfityingem, annyi sincs, nemhogy elefántcsont. Legalább egy hónapja nem láttam pénzérmét.

— És egy darab vászon, asszonyom? Szövet vagy fonál? Dondy vászna a legjobb, így hallottam még Enyhelyen is. És amit most orsóznak, az is csakugyan szép. — Varjú egyszerre nézett megvetőn és mulatva társára. Ő maga is elszántan tudott alkudni egy-egy könyvre, de hogy egy vidéki háziasszonnyal csevegjen gombokról és fonalakról, azt méltóságán alulinak érezte. — Hadd nyissam ki ezt — szólt Csér, és kiterítette zsákja tartalmát a tér kövezetére. A nők és a koszos, félénk gyerekek közelebb húzódtak, hogy lássák a csodákat, melyeket az idegen mutat. — Készruha érdekel, és festetlen szövet, meg minden hasonló, a gombokból kifogytunk. Ha lenne esetleg szarvból vagy csontból? Elcserélném ezt a kis bársonykalapkát három vagy négy gombért. Vagy egy tekercs szalagot? Nézzék a színeket! Remekül illik a hajához, asszonyom! De papírt és könyvet is elfogadunk. Urunk, Szirmoson, szívesen fogadja az ilyesmit, persze, ha van felesleges.

— Ó, maga kedves ember! — mondta kacagva a nő, aki az imént is szólt, közben egy vörös szalagot tartott fekete copfjához. — Bár lenne magának valamim!

— És nem lennék ilyen bátor csókot kérni — forgatta a szavakat Medra —, de egy nyitott tenyér nem nagy kívánság, ugye?

Mutatta a jelet, a nő csak nézett rá egy hosszú pillanatig. — Ez könnyű — szólt halkan, és válaszolt a mozdulatra —, de nem mindig biztonságos, idegenek között.

A férfi tovább mutogatta áruikat, élcelődött a nőkkel és a gyerekekkel. Semmit sem tudott eladni. Úgy bámulták a kacatokat, mintha kincsek lennének. Hagyta, hadd nézzenek és fogdossanak meg mindent, amit mernek. Még azt is hagyta, hogy az egyik kölyök elemeljen egy kicsiny, csiszolt réztükröt. Látta eltűnni a szakadt rongyok alatt, de nem szólt. Végül összepakolt, mondván, mennie kell, és a gyermekek hamar szerteszaladtak.

— Van egy szomszédom — kezdte a fekete copfos nő —, akinek lehet valamennyi papírja, ha tényleg azt keresik.

— Áll rajta írás? — kérdezte Varjú, aki végig a kút káváján ült, unott tekintettel. — Vagy jelek?

A nő tetőtől talpig végigmérte. — Jelek vannak rajta, uram — válaszolta hűvösen. Azután visszafordult Csérhez, és melegebb hangon folytatta: — Ha velem jönnek; erre lakik. Bár csak egy szegény lány, azt megmondhatom — magának legalábbis —, hogy ő is ki tudja nyitni az öklét. De ez nem mindenkiről mondható el errefelé.

— Háromról mégis — szólt Varjú és hanyagul mutatta a jelet —, úgyhogy spóroljon az ecettel, jóasszony!

— Magának kéne spórolnia vele! Szegény népek vagyunk mi, ezen a fertályon.

— És műveletlenek — vágott vissza amaz.

A nő tekintete villogott, de vezette őket tovább.

Az egyik sikátor végében megálltak egy háznál. Valaha kellemes lak lehetett, kőből rakott két emelettel, de most félig üresen állt, elcsúfulva; az ablakkeretek többsége és a fal néhány köve is kihullott már. Átmentek egy udvaron, a sarkában kút állt. A nő bekopogott egy oldalajtón, és fiatal lány nyitotta ki.

— Boszorkánylak — jegyezte meg Varjú, megérezve a gyógyfüvek és illatos füstölők szagát. Hátrább lépett.

— Gyógyítók — vágta rá vezetőjük, és a lányhoz fordult: — Megint beteg, Bogárka?

A lány bólintott, Csérre nézett, azután Varjúra. Tizenhárom vagy tizennégy esztendős lehetett, erős testalkatú, sovány és komor, de a tekintete nyugodt.

— Ők a Kéz férfiai, Bogárka, egyikük alacsony és kedves, a másik magas és büszke, és azt mondják, papírokat keresnek. Tudom, hogy nektek volt valami ilyesmitek. Semmi sincs a zsákjukban, amire szükségetek lenne, de lehet, hogy elefántcsonttal is tudnak fizetni azért, amit akarnak. Jól mondom? — Tekintete ismét felvillant, ahogy Csérhez fordult. A férfi bólintott.

— Nagyon beteg, Gyékény — mondta a lány a fekete copfos nőnek. Megint Csérre nézett. — Nem tudsz gyógyítani? — Hangjában vád csendült.

— Nem.

— Ő az — mutatott Gyékény a lányra. — Ahogy az anyja és a nagyanyja is közénk tartozott. Engedj be, Bogár, legalább engem, hadd beszéljek vele. — A lány hátralépett egy kicsit, és Gyékény így fordult Medrához: — Az anyja tüdővésztől haldoklik. Egyik gyógyítónk sem tudta kikúrálni. Ő maga bármikor meggyógyította a görvélykórt, és a fájdalmat is elvette az érintésével. Csodálatos keze volt, és Bogár is ígéretesnek tűnik.

A lány intett, hogy kerüljenek beljebb. Varjú inkább kint várakozott. A magas és hosszú szoba még őrizte a jobb idők nyomait, de többnyire már réginek és szegényesnek látszott. Gyógyító kellékek és száradó füvek hevertek mindenfelé, bár rejlett valami rend az elhelyezkedésükben. A formás kőkandallóban félmaroknyi gyógyfű füstölgött, mellette keretes ágy állott. A rajta fekvő nő olyannyira rossz állapotban volt, hogy a helyiség félhomályában csupán csontnak és árnyéknak tűnt. Amikor Csér belépett, a nő megpróbált felülni és beszélni. Lánya felpolcolta hátát és fejét a párnákkal. Csér közelebb húzódott, meghallotta a beteg szavait. — Mágus. — Ezt mondta. — Nem véletlen.

Hatalommal bíró nő, tudta, kit lát maga előtt. Talán ő hívta ide?

— Fürkész vagyok — válaszolta Csér. — És kereső.

— Tudnád tanítani?

— Elvihetem azokhoz, akik tudják.

— Vidd.

— Elviszem.

Elernyedt párnáin, és lehunyta szemét.

Bármilyen hatalmas volt az asszony akaratereje, a beszéd kimerítette, megrázkódott. Csér felállt, és mély lélegzetet vett. Körbenézett, tekintete megállapodott a lányon. Ő nem viszonozta a pillantást, csak nézte anyját közönybe forduló, sötét bánattal. Miután a beteg biztosan elaludt, a lány csak akkor mozdult, segített Gyékénynek, aki mint barát és szomszéd, gyakran tette itt hasznossá magát. Épp a véráztatta szöveteket szedte össze, amelyek szerteszét hevertek az ágy körül.

— Megint vérzett, és nem bírtam elállítani — szólalt meg Bogár. Könnyek szöktek a szemébe, és lecsorogtak az állán. Arckifejezése alig változott.

— Ó, gyermekem — mondta Gyékény és megölelte —, ó báránykám! — Bár ő is ölelt, Bogár tartása merev maradt.

— Odamegy — sírta —, a falhoz, és én nem mehetek vele. Egyedül kell odamennie, mert nem mehetek vele. Te nem tudsz odamenni? — kiszakította magát az asszony öleléséből, és Csérre bámult. — Te oda tudsz menni!

— Nem — válaszolta a férfi. — Nem ismerem az utat.

Mikor Bogár beszélt róla az imént, abban a pillanatban Csér is látta, amit a lány: a hosszú domboldalt, ahogy lefut a sötétségbe, és rajta — az alkonyati félhomály szélén — egy alacsony kőfal. A kőfal mellett egy alak sétált, igen sovány, szinte anyagtalan, csont és árnyék nőalak. De nem az ágyban haldokló nő árnyát látta. Hanem Aniebet.

Azután a látomás eltűnt, és a férfi a boszorkánylány szemébe nézett. A vádló tekintet lassan megenyhült. Bogár a kezébe temette arcát.

— Hagynunk kell elmenni — mondta Csér halkan.

Erre a lány: — Tudom.

Gyékény egyikükről a másikra kapta éber, fényes tekintetét. — Nemcsak aranyos ember — szólalt meg —, de fortélyos alak is. Hát, nem maga az első.

A férfi kérdőn nézett rá.

— Ezt a helyet Até Házának nevezik — mondta a nő.

— Itt lakott — folytatta Bogár, és a büszkeség egy pillanatra áttört tehetetlen fájdalmán. — Até, a Mágus. Régen. Mielőtt nyugatnak indult. Minden anyám bölcs asszony volt. És ő velük élt itt.

— Adj egy lavórt — szólt Gyékény. — Be kell áztatnom ezeket.

— Hozok vizet — ajánlkozott Csér. Fogta a lavórt és kiment az udvarra, a kúthoz.

Akárcsak korábban, Varjú ismét letelepedett a kávára, unatkozva és nyugtalanul. — Vízhordófiú lettél a boszorkányoknál?

— Igen — válaszolta Csér. — És az is maradok, amíg meg nem hal. Azután elviszem a lányát Kútfőre. És ha bele akarsz nézni a Nevek Könyvébe, hát velünk jöhetsz.

Így hát Kútfő a tengeren túlról szerezte első tanítványát, az első könyvtárosával együtt. A Nevek Könyve, melyet most a Magányos Toronyban tartanak, alapjává és útmutatójává vált a névadás tudományának, amire a kútfői mágia épül. A lányt, Bogárkát, akiről azt beszélték, hogy tanítói tanítójává lett, a gyógyító művészet és gyógyfűtudomány úrnőjévé nevelték, s Kútfőn nagy tiszteletet szerzett e mesterségnek.

Varjú, aki képtelen volt akár csak egy hónapra elszakadni a Nevek Könyvétől, elküldetett gyűjteményéért Szirmosra, és áttelepült Alkányba. Megengedte az iskola népének, hogy tanulmányozza könyveit, de csak ha tiszteletet mutattak az írott szó iránt, és persze őiránta is.

Az eljövendő esztendők mintázata, így mutatkozott meg Csér számára. Késő tavasszal kihajózott a Reményteljes fedélzetén, s embereket keresett és talált a kútfői mágiaiskola számára — főként gyermekeket és fiatalokat, akik a mágia ajándékával születtek, és néhanapján felnőtt nőket és férfiakat is. A gyermekek többsége szegénységben élt, és bár Csér egyiküket sem hozta el akaratuk ellenére, a szülők és a földesurak ritkán tudták meg az igazságot: halásznak adta ki magát és inast keresett, vagy egy-egy lányt, hogy kitaníthassa a hálók mesterségére, avagy esetenként rabszolgákat vásárolt egy másik sziget urának. Ha melléadtak egy gyermeket, mert jobb életet kínált, avagy azért adták el, mert nélkülöztek, akkor mindig igazi elefántcsont érmékkel fizetett. Viszont, ha rabszolgát vett, akkor arannyal fizetett, és másnap már távozott is, mire az aranyérmék visszaváltoztak tehéntrágyává.

Keresztül-kasul beutazta a Szigetvilágot, egészen a Keleti Peremvidékig. Sohasem ment kétszer ugyanarra a szigetre úgy, hogy közben ne teltek volna el hosszú esztendők; hagyta kihűlni nyomát. Még így is híre kélt. Gyerektolvajnak nevezték el, rettegett varázslónak tartották, aki elviszi a gyermekeket jeges szigetére a messzi északon, és ott élve szívja ki vérüket. Út és Fennút szigetein még ma is mesélnek a kicsiknek a Gyerektolvajról, hogy bizalmatlanná tegyék őket az idegenekkel szemben.

Akkorra már a Kéz népéből is sokan tudták, mi készül Kútfőn. Fiatalokat küldtek innen is, onnan is. Férfiak és nők jöttek, hogy tanuljanak és tanítsanak. Sokan igen nehezen jutottak el oda, mert az elrejtő varázslatok erősebbek voltak, mint valaha, és gomolygó felhőnek mutatták a szigetet, avagy zátonynak a hullámtörők között. A kútfői szél is fútt, távol tartott minden hajót az Alkány-öböltől, ha nem volt a fedélzetén egy varázsló, aki ismerte a módját e szél megfordításának. Mégis jöttek, és ahogy teltek az esztendők, az iskolának nagyobb házra lett szüksége, mint Alkány bármely épülete.

Szigetvilágon a férfiak készítik a hajókat és a nők építik a házakat, ez a szokás; de e nagyszerű épület megépítésekor a nők hagyták, hogy a férfiak segítsenek nekik. Félretették a bányászok babonásságát, ami miatt távol tartották a férfiakat a bányáktól, avagy a hajóácsokét, amely miatt nő nem nézhette végig a vízre bocsátást. Így hát a nagy hatalmú férfiak és nők, együtt emelték Kútfő Nagy Házát. Alapkövének egy Alkány melletti dombocska tetején találtak helyet, a Liget közelében, és az épület a Kútfő-hegyre nézhetett. Falait nem csupán kőből és fából rakták, de mélyen beleszőtték varázsigéiket is, hogy mágiávaI erősítsék meg.

A dombon állva Medra így szólt: — Vízér halad pontosan alattam, és sohasem szárad majd ki. — Így hát óvatosan leástak, és elérték a vizet. Előbb hagyták kitörni a napfényre, azután megalkották a Nagy Ház legelső részletét, amelyet azóta is az épület szívének tekintenek: a szökőkutas udvart.

Medra és Elehal épp ott sétált a fehér kövezeten, a falak még nem magasodtak föléjük.

Korábban a nő hozott egy fiatal berkenyecserjét a Ligetből, és odaültette a szökőkút mellé. Mindenki érezte, hogy ott jó helye lesz; megfelelően növekszik majd. A tavaszi szél a Kútfő-hegy felől rohamozta a tengert, és az ellenkező irányba fújta a szökőkút vizét. Fent, a hegyoldalon kis csoport gyűlt össze; O-szigetről jött Héga, a formamester — ahogy akkoriban nevezték —, a szemfényvesztés trükkjeire okította a körötte álló ifjakat. A sziporkák már elvirágzottak, csak hamvaikat szórták a szélbe. Parázs haját már szürke sávok, csíkozták.

— Elmégy hát, ismét — szólt. — Ránk hagyod, hogy helyretegyük az uralom és a rend kérdését. — Arckifejezése szenvedélyes volt, mint mindig, de ritkán szólt ilyen nyers hangon a férfihoz.

— Maradok, ha úgy akarod, Elehal.

— Igen, úgy akarom. De ne maradj! Fürkész vagy, el kell hát menned fürkészni. Csak arról van szó, hogy a továbbvezető útról — vagy az uralomról, ahogy Hadas kérte, hogy nevezzük — dönteni kétszer olyan nehéz, mint megépíteni a házat. És tízszer annyi vitát hoz. Bár kitérhetnék előle! Azt kívánom, bár veled sétálgathatnék, mint most is… És bár ne mennél el északra!

— Miért vitatkozunk? — kérdezte a férfi elkeseredetten.

— Mert már sokan vagyunk! Gyűjts össze húsz vagy harminc hatalommal bíró embert egyazon házba, és mindegyikük a maga feje után akar majd menni. És ha saját úttal bíró férfiakat hozol össze olyan nőkkel, akiknek szintúgy megvan a maga ösvénye, akkor mind neheztelni fognak egymásra. És persze, van némi valós megosztottság is közöttünk, Medra. Helyre kell tenni ezeket a dolgokat, és nem megy könnyen. Bár egy kis jóindulat sokat segít.

— Hadasról van szó?

— Hadasról és még több másik férfiról. Igen, mind férfiak, és ezt mindennél fontosabbnak tartják hangsúlyozni. Gyűlöletesnek tartják az Ősi Erőket. És a nők hatalmát gyanúsnak, mert szerintük mindenképpen az Ősi Erőkhöz kötődik. Mintha uralhatná vagy használhatná az Ősi Erőket bármely halandó lélek! De nekik a férfi-lényeg egyenlő a világgal. És igaz mágus csak férfi lehet. És önmegtartóztató.

— Ó, megint ez. — Medra hangjában bánat sejlett.

— Igen, megint ez. A nővérem mondta az éjjel, hogy Nemesnek és az ácsoknak felajánlották, emelnek nekik egy szárnyat vagy akár egy külön épületet is, ahol tiszták maradhatnak.

— Tiszták?

— Nem az én szavam ez. Hadasé. De visszautasították az ajánlatot. Uralkodni akarnak Kútfő felett, és elválasztanák a férfiakat a nőktől, hogy csak a férfiak dönthessenek mindenben. Miféle egyezségre juthatnánk velük? Miért jöttek ide egyáltalán, ha nem akarnak összedolgozni velünk?

— El kell küldenünk azokat a férfiakat, akik nem akarnak.

— Elküldeni? Haragot szítani? Hogy elmeséljék Gázlór vagy Enyhely urainak, hogy Kútfő boszorkányai vihart főznek a bográcsaikban?

— Elfelejtettem — mindig elfelejtem — válaszolta Csér letörten. — Mindig megfeledkezem a börtön falairól. Amikor kívül vagyok, nem viselkedem ilyen ostobán… De itt nem tudom elhinni, hogy ez egy börtön. Csak odakint, nélküled emlékszem… Nem akarom, de mennem kell. Nem tudom elfogadni, hogy itt bármi is rossz lehet vagy elromolhat, de… Mennem kell, és északnak kell mennem, Elehal. Amikor majd visszatérek, itt maradok örökre. Itt mindent megtalálok, amit valaha is kerestem. Vagy már meg is leltem.

— Nem — válaszolta a nő —, csak engem találtál meg… De még sokat kell kutatni és fürkészni a Ligetben is. Eleget, hogy még neked is munkát adjon. Miért északnak?

— Hogy kinyújtsam a Kezet, Anglád és Éa felé. Arra még sohasem jártam. Semmit sem tudunk az ottani varázslóságról. Királyok Angládja, és a ragyogó Éa, szigetek legöregebbike! Arrafelé biztosan találunk szövetségeseket.

— De Enyhely útban lesz — ellenkezett gyengén Parázs.

— Nem akarok átvitorlázni Enyhelyen, kedves szerelmem. Úgy tervezem, megkerülöm. Vízen. — Medra még mindig meg tudta nevettetni; és egyedül, csak ő. A férfi távollétében Parázs halk szavú és higgadt volt. Megtanulta már, hogy a türelmetlenség hasztalan mindazon munkákban, melyeket el kell végezni. Néha még mindig haragos grimaszt vágott, néha elmosolyodott, de sohasem nevetett. Amikor nevetni is tudott volna, akkor épp egyedül volt a Ligetben, mint régebben mindig, ha odament. De az Iskola megalapításának és felépítésének esztendőiben ritkán mehetett oda, és akkor is magával vitt néhány tanítványt, hogy megmutassa nekik az ösvények és a levélárnyak mintázatait; mert ő volt a formamester.

Abban az évben Csér később indult útnak. Magával vitt egy tizenöt esztendős fiút, Port, egy ígéretes időjárásvetőt, akinek a tengeren kellett gyakorolnia, és Szilajt, egy hatvan körüli nőt, aki hét vagy nyolc esztendeje jött el vele a szigetre. Szilajra a Kéz egyik asszonyaként talált rá, Bárkán. Bár nem rendelkezett semmiféle varázsajándékkal, annyira értett az emberek bizalmának felébresztéséhez és ahhoz, hogy rávegye őket a közös munkára, hogy otthon bölcs asszonyként tisztelték emiatt, ahogyan később Kútfőn is. Ő kérte Csért, hogy vigye most magával, meglátogatná családját, anyját, húgát és két fiát; s a tervek szerint Por is ottmarad majd vele, míg a fürkész visszatér északról, és visszaviszi magával Kútfőre. Így hát északkeletnek indultak a Legbenső-tenger nyarában, és Csér megkérte Port, hogy idézzen enyhe mágusszelet a vitorlába, mert csak így érhetik el biztosan Bárkát, még a Hosszú Tánc előtt.

Ahogy elértek a sziget partjára, Csér elbűvölte a Reményteljes képét, hogy vízen lebegő fatörzsnek látsszon csupán; a kalózok és Eleresztett hajcsárai sűrűn járták azokat a vizeket.

Bárka keleti partján, Szeseszriben hagyta utasait, és a Hosszú Tánc után felhajózott az Ébenyhely-szoroson, hogy szándékai szerint ezután nyugatnak tartson, Omer déli partvonala mentén. Mindvégig fenntartotta szemfényvesztő bűbáját a hajón. A nyárközép szikrázón tiszta levegőjében, az északi szél mögött, meglátta a szoros kék vonala felett lebegő és homályos, kékesbarna földdarabot, az Onn-hegy hosszú, súlytalannak tetsző gerincét.

Nézd, Medra! Nézd!

Enyhely, az ő szigete, ahol népe él vagy hal, nem tudta már ennyi idő után. Ahol Anieb fekszik sírjában, ott fenn, a hegyoldalban. Nem tért vissza, sohasem jött ennyire közel, mennyi ideje már? Tizenhat vagy tizenhét esztendeje. Senki sem ismerné fel; senki sem emlékszik a fiúra, Vidrára, kivéve talán anyját, apját és nővérét, ha élnek még egyáltalán. És Nagy Kapuban biztosan lakik embere a Kéznek. Bár kisfiúként nem ismerte egyiküket sem, mostanra biztosan felismerné őket.

Addig hajózott felfelé a széles szoroson, mígnem az Enyhely-öböl szájáig húzódó dombság elrejtette az Onn-hegyet. Nem is láthatta meg újra a csúcsot, míg át nem haladt az öböl szűk bejáratán. És egyszer csak ott volt előtte a hegy, íveivel és szirtjeivel a nyugodt víz felett, melyen először próbált mágusszelet kelteni, úgy tizenkét esztendősen. És továbbhajózva látta a magas tornyokat előtörni a tengerből, előbb csak haloványan, csupán pontokként és vonalakként, majd kibontakoztak teljes valójukban; tornyai a világ közepén álló fehér városnak.

Gyávaság lett volna távol maradni Enyhelytől — féltette a bőrét, félt, hogy szüleit halva találja, s félt, hogy Anieb emléke túl élénken tér vissza.

Mert időnként úgy érezte, hogy amiképpen élve megidézte őt, úgy a holtak világából is kiszólíthatja. A kötelék, amely közöttük feszült, s amely lehetővé tette, hogy a nő kiszabadítsa, sohasem szakadt el. Sokszor megjelent álmaiban, csendesen állva, ahogy először látta Szamori bűzös kőtornyában. És néhány esztendeje látta őt Telióban egy haldokló ágya mellett, gyógyító látomásában, ahogy a túlvilági alkonyfényben lépdel a kőfal mellett.

Mostanra már megtudta, Elehaltól és másoktól, hogy miféle kőfal az ott. Az élők és a holtak világa között húzódik. De a látomásban Anieb a kőfalnak ezen az oldalán járt, s nem a másikon, amely lefutott a sötétségbe.

Tőle félt talán? Tőle, aki kiszabadította?

Elkapta az erős szelet, és a Déli Csúcsot megkerülve, elszántan bevitorlázott az enyhelyi Nagy-öbölbe.

Még lobogtak a zászlók Enyhely város tornyain, még király uralkodott ott. A zászlók a meghódított szigetekről és városokból származtak, és a király Eleresztett hadúr volt. Sohasem hagyta el a márványpalotát, ahol egész nap csak ült, rabszolgákkal szolgáltatta ki magát és figyelte, ahogy Vandór-Akbé kardjának árnyéka lassan végigmászik az alant fekvő háztetőkön, mint valami hatalmas napóra mutatója. Parancsolgatott, és a rabszolgák így válaszoltak: — Teljesítjük, fenséges uram. — Meghallgatásokat tartott, és az idősek így válaszoltak parancsaira: — Teljesítjük, fenséges uram. — Hívta mágusait, és Zsenge érkezett legelébb, mély meghajlással köszöntve őt. — Járni akarok! — kiáltotta, és gyenge kezével rácsapott béna lábára.

A mágus így válaszolt: — Fenséges uram! Ahogyan te is tudod, szegényes jártasságom nem segíthet, de elküldettem Óceánföld legjobb gyógyítójáért, aki Narveluénen él, és amikor megérkezik, fenséged biztosan újra tud majd járni, igen, és végigtáncolja a Hosszú Táncot.

Azután Eleresztett szitkozódott és üvöltözött, és a rabszolgái bort hoztak neki, és a mágus kiment, hajlongva, és közben még ellenőrizte, hogy a bénítóvarázs rendesen kitart.

Messze kényelmesebb volt számára ez, hogy Eleresztett maradt a király, ahelyett, hogy ő uralta volna Enyhelyt nyíltan. A fegyveresek nem bíztak meg a fortélyosokban, és nem szívesen szolgálták őket. Lényegtelen volt a mágus hatalma; ha nem érte el Mórred Ellenségének erejét, akkor nem tarthatott egyben seregeket és flottákat, mert a katonák és a tengerészek nem engedelmeskedtek neki. A nép megszokta már, hogy fél Eleresztettől és engedelmeskedik parancsainak; régi szokás volt ez már, erős megszokás. Még mindig az erőskezű vezető, a merész stratéga és a kegyetlen hóhér hatalmát tulajdonították neki; és tulajdonítottak neki olyan erőket is, melyekkel sohasem rendelkezett, példának okáért uralmat mágusai felett.

De már nem szolgálták mágusok Eleresztettet, kivéve Zsengét és egypár szerény varázslófélét. Zsenge lassan elüldözte vagy megölette egyiket a másik után, minden riválisát Eleresztett udvartartásában, és Enyhely egyedüli uralkodójának számított, immáron több esztendeje.

Gelluk tanoncaként és segédjeként folyton bátorította mesterét az út-szigeti tudás tanulmányozására, így mindig szabadon cselekedhetett, amikor a mágus az imádott higanya után kutatva, hosszabb-rövidebb utakra indult. Gelluk váratlan veszte mégis megrázta. Volt benne valami rejtélyes, néhány dolog, néhány személy eltűnt közben. A mindig hasznos Vizslát felkérve, Zsenge alaposan utánanézett a történteknek. Hogy Gelluk hová lett, az természetesen nem maradt titok. Vizsla követte a nyomát egészen a föld egy sebhelyéig, és azután közölte, hogy a mágus odalent van, mélyen eltemetve a domboldalban. Zsenge nem kívánta kiásni. De a fiút, akit utoljára vele láttak, még Vizsla sem tudta nyomon követni. Nem volt képes megmondani, hogy a domb alá került Gellukkal együtt, avagy sikerült eltakarodnia. Nem hagyott hátra varázsnyomokat, mint a mágus — így mondta Vizsla —, és az eset utáni éjjelen hatalmas vihar zúdult a szigetre. Amikor Vizsla végül mégis talált nyomokat, kiderült, hogy azok egy elszökött rabszolganő nyomai, aki már halott volt, mire rátaláltak.

Zsenge nem büntette meg Vizslát a sikertelenségért, de megjegyezte az esetet. Nem volt hozzászokva a hibákhoz, és nem is szerette azokat. Az sem tetszett neki, amit Vizsla mondott arról a fiúról, Vidráról, és azt is megjegyezte.

A hatalom utáni sóvárgás önmagát emészti fel, növekszik, miközben elnyeli azt, aki sóvárog. Zsenge éhségtől szenvedett. Már-már éhen halt. Kevés megelégedéssel töltötte el, hogy uralkodhat Enyhely, a koldusok és elszegényedett parasztok földje felett. Mi jó van Maharion trónjának birtoklásában, ha senki más nem ülhet rá, csak egy iszákos nyomorék? Mi dicsőség maradhat még a város nagyszerű tornyaiban, ha nem lakja más, csak néhány csúszómászó rabszolga? Megkaphatott volna bármely nőt, akire szemet vetett, de a nők csak kiszipolyozták a hatalmat, ezt minden mágus tudta. Nem akart nőt látni a közelében. Ellenségért könyörgött; egy olyan ellenfélre vágyott, kinek az elpusztítása megéri az erőfeszítéseket.

Kémei már legalább egy esztendeje valamely titkos felkelésről sustorognak, amely lassan behálózza az egész birodalmát, varázslók lázadó csoportjairól, akik úgy nevezik magukat: a Kéz. Mohón kutatott az ellenség után, és talált egy ilyen csoportot. Mint kiderült, egy rakás vénasszonyról, bábáról, ácsról, sírásóról, bádogosinasról és néhány kiskölökről volt szó csupán. Megalázottnak érezte magát, s dühében mindegyiküket halálra ítélte a fickóval együtt, aki jelentést tett róluk. Nyilvános kivégzést tartottak Eleresztett nevében, a király elleni összeesküvés vádjával. Talán sohasem elég az effajta megfélemlítésből, és sohasem késő végrehajtani. Mégis mélyen megérintette a dolog. Nem szerette, ha nyilvánosság elé kerül egy rakás bolond, akiknek sikerült ráijeszteniük. Szívesebben bánt volna el velük a maga módján, a maguk idejében. Közvetlen félelemre volt szüksége, hogy jóllakjon: látnia kellett, hogy az emberek félnek tőle, hallania kellett rémületüket, szagolnia, tapintania, ízlelnie a rettegést. De mióta Eleresztett nevében uralkodott, csak maga Eleresztett vált még félelmetesebbé a seregek és népek szemében, míg ő a háttérben maradt, rabszolgákkal és tanítványokkal foglalkozott.

Nem túl rég valami feladattal elküldte Vizslát, és visszatérve az öreg feltett egy kérdést: — Hallottál valaha is Kútfő-szigetről?

— Kamerytől délre és nyugatra fekszik. Gázlór uraihoz tartozik, már úgy negyven vagy ötven esztendeje.

Bár ritkán hagyta el a várost, Zsenge büszke volt a Szigetvilágról szerzett tudására, amit tengerészeinek jelentéseiből és a palotában található, csodálatosan pontos és ősi térképekből szedett össze. Ez utóbbiakat éjjeleken keresztül tanulmányozta, közben azon tűnődött, hogy merre és hogyan növelhetné birodalmát.

Vizsla bólintott, mintha elhelyezkedésén kívül mást nem is lenne érdemes megjegyezni Kútfőről.

— Nos?

— Volt egy öregasszony, akit megkínoztál, mielőtt megégettetted a többiekkel együtt. Emlékszel? Nos, akit megbíztál a dologgal, az mondta el. A nő a fiáról beszélt, a Kútfőn tartózkodó fiáról. Tudod, hívta őt, hogy jöjjön érte. De úgy, mintha a fiú megtehetné.

— És?

— Különösnek tűnik. Egy vénasszony egy belvidéki faluból, sohasem látott még tengert, de egy távoli szigetről hívja vissza a fiát.

— A fia halász lehetett, aki beszélt neki az utazásairól.

Zsenge legyintett. Vizsla szipákolt egyet, bólintott és távozott.

Zsenge sohasem hagyott figyelmen kívül semmiféle jelentéktelennek tűnő dolgot, amit Vizsla említett meg neki, mert végül a többségükről bebizonyosodott, hogy mégsem jelentéktelen. Utálta ezért a vénembert, és azért is, mert rendíthetetlen volt. Zsenge sohasem tisztelte Vizslát, és a lehető legritkábban használta, de az öreg túl hasznos volt, semmint kiaknázatlanul hagyhatta volna a képességeit.

A mágus megőrizte emlékezetében Kútfő nevét, és amikor újra hallotta, mi több, ugyanabban az összefüggésben, rögtön tudta, hogy Vizsla megint jó nyomon járt.

Három gyerek, két tizenöt vagy tizenhat esztendős fiú, és egy lány — úgy tizenkettő lehetett —, belekerült Eleresztett egyik járőrcsapatának hálójába, valahol Omer-szigettől délre. Mágusszéllel próbáltak elhajtani egy lopott halászhajót. A járőrhajó fedélzetén időjárásvető is dolgozott, így kaphatták el őket: a varázsló egy nagy hullámmal terelte vissza a hajót. Amikor visszavitték őket Omerre, az egyik fiú megtört és bőgött valamit arról, hogy csatlakozni akartak a Kézhez. Ezt meghallván a tengerészek elmondták a gyerekeknek, hogy ezért kínzás és máglyahalál jár, mire a fiú megint elbőgte magát és kérte, hogy hagyják őket, és mindent elmond a Kézről és Kútfőről, meg Kútfő nagy mágusairól.

— Hozzátok elém őket! — parancsolta Zsenge a hírnöknek.

— A lány elrepült, nagyuram — válaszolta a férfi kelletlenül.

— Elrepült?

— Madár alakját vette fel. Kócsagét. Nem gondoltuk volna egy ilyen kislányról. Eltűnt, mielőtt észbe kaphattunk volna.

— Akkor hozzátok a fiúkat! — szólt Zsenge halálos türelemmel.

Csak egy fiút hoztak elébe. A másik kiugrott a hajóból, amikor átszelték az Enyhely-öblöt, és egy számszeríjlövedék megölte. Az elébe ráncigált fiút olyan rettegésroham fogta el, hogy még Zsenge is megundorodott tőle. Hogy tudna megrémíteni egy olyan teremtményt, aki már megvakult és maga alá csinált félelmében? Mondott egy megkötő igét a fiúra, hogy állva tartsa és mozdulatlanul, mint egy kőszobor, azután úgy hagyta egy napon és egy éjjelen keresztül. Közben beszélt a szoborhoz, elmondta neki, hogy szerinte eszes fiú lehet, és biztosan jó tanítvány válna belőle, itt a palotában. Talán még Kútfőre is elmehet majd, hogy találkozzon az ottani mágusokkal.

Amikor leoldotta róla a varázskötelékeket, a fiú megpróbálta színlelni a mozdulatlanságot, és nem akart megszólalni. Zsengének bele kellett nyúlnia az elméjébe, ahogyan Gelluktól tanulta még régebben, amikor még a mestere volt a művészet helyi ura. Megtalálta, amit keresett. Azután a fiú már nem volt jó semmire, csak arra, hogy legyen kitől megszabadulnia. Megalázónak érezte, hogy hagyta, hogy az ostoba egyszerű népek, túljárjanak az eszén. Csak annyit tudott meg Kútfőről, hogy ott van a Kéz, és egy iskola, melyben varázslóságot tanítanak. És megtudta egy férfi nevét.

A mágusiskola ötlete nevetésre fakasztotta. Vaddisznóiskola, gondolta, sárkánykollégium! Viszont ajándékkal rendelkező férfiak gyülekeztek és tervezgettek valamit Kútfőn. Ez lehetségesnek tűnt, és minél többet gondolt egy mágusszövetség létezésének lehetőségére, a dolog annál jobban megrémisztette. Természetellenesnek tartotta, olyasminek, ami csak egy nagyobb erő irányítása alatt, egy uralkodó akarat hatására történhet meg — egy olyan mágus akaratára, aki elég hatalmas ahhoz, hogy a szolgálatába kényszerítse még az erősebb varázslókat is. Meglett hát az ellenség, akire várt!

Vizsla lent volt a bejáratnál, ezt mondták neki. Zsenge üzent, hogy jöjjön fel. — Ki az a Csér? — kérdezte, amint az öreg belépett.

A korosodó férfi külseje egyre inkább megfelelt nevének, arca csupa ránc, orra megnyúlt, és tekintetében szomorúság fészkelt. Szipákolt egyet és úgy tűnt, mintha nemtudomot szeretne mondani, de rég rájött már, hogy Zsengének nem érdemes hazudnia. Sóhajtott egyet. — Vidra — mondta. — Aki megölte Fehérarcot.

— Hol bujkál?

— Nem bujkál. Járkál a városban, beszélget az emberekkel. Elment Véghágóba, a hegyen túlra, hogy meglátogassa az anyját. Most is ott van.

— El kellett volna mondanod — jegyezte meg Zsenge.

— Nem tudtam, hogy kergeted. Én is csak régebben űztem. Bolonddá tett. — Vizsla minden rosszindulat nélkül beszélt.

— Csapdába csalt és megölt egy nagy mágust, a mesteremet. Veszélyes alak. Bosszút akarok állni. Kikkel beszélt itt? Látni akarom őket. Azután a fickót is.

— Valami vénasszonnyal a kikötőben. Egy öreg vajákossal. A nővérével.

— Hozasd ide. Vidd az embereimet.

Vizsla szipákolt egyet, sóhajtott, majd bólintott.

Nem várhatott sokat a néptől, ha magával vitte Zsenge embereit. Megint ugyanaz: akit be kellett vinnie, az a Kézhez tartozik, és a Kéz nagy hatalmú varázslók szövetsége Mórred szigetén, vagy más néven Kútfőn. Az a férfi, Vidra vagy Csér, onnan jött, bár eredetileg enyhelyi, és a Kéz berkeiben nagy tisztelet övezi, pedig csak egy fürkész. Persze, a nővére eltűnt, talán elment Vidrával Véghágóba, az anyjukhoz. Zsenge beleturkál majd ködös, gyenge elméjükbe, megkínozza a legfiatalabbat, azután mindet megégeti úgy, hogy Eleresztett végignézhesse az egészet, az egyik ablak mellett ülve. Kellett valami szórakozás a királynak.

Az egész csak két napot vett igénybe. Zsenge végig Véghágó felé kémlelt és tapogatózott; Vizslát is odaküldte maga előtt, saját jelenését is odaküldte, hogy láthassa, mi történik. Amikor megtudta, hol tartózkodik a fickó, maga is odasietett. Sasszárnyakon, minthogy az alakváltás mestere volt, és e tekintetben oly bátor, hogy időnként sárkányformát is felöltött.

Tudta, hogy jó, ha óvatosan bánik ezzel az alakkal. Vidra legyőzte Tinaralt, és ott volt ez a Kútfő-dolog is. Biztosan birtokolt vagy hordozott valamiféle erőt. Zsenge nem könnyen ijedt meg egy egyszerű fürkésztől, aki bábákkal és vajákosokkal tanácskozik. Nem is bírta rávenni magát, hogy lopakodjon és ólálkodjon. Fényes nappal csapott le Véghágó szabálytalan területére, emberi lábakká egyengetve karmait, és karokká alakítva szárnyait.

Egy gyermek futott üvöltve az anyjához, más nem volt a közelben. De Zsenge elfordította fejét — még megtartva valamennyit a sas gyors, merev mozdulatából —, és figyelt. A mágusok felismerik egymást, és már tudta, melyik házban keresse zsákmányát. Odament és szélesre tárta az ajtót.

Vékony, barna bőrű férfi ült az asztalnál, őt nézte.

Zsenge felemelte kezét, hogy megkötő varázst bocsásson a fickóra. Valahol megakadt közben: csak félig emelte fel karját a kívánt mozdulathoz.

Viadal kezdődött hát, gondolta, itt van az ellenség, akinek legyőzése megéri az erőfeszítést! Zsenge tett egy lépést hátrafelé, azután mosolyogva felemelte karjait. Oldalra nyújtózott ki nagyon lassú, de folyamatos mozdulattal, lerázva magáról a másik férfi esetleges próbálkozásait.

A ház eltűnt. Sem fal, sem tető, sem senki nem maradt a helyén. Zsenge ott állt a falucska poros terén, a reggeli napfény melengette felemelt karjait.

Szemfényvesztés volt az egész, hát persze. A meglepetés megállította egy pillanatra varázslás közben, és azután semlegesítenie kellett, hogy visszahozza az ajtót, a falakat, a tetőgerendákat, a napsugarak csillanását a mázas edényeken, a kandalló köveit, az asztalt. De az asztal mellett nem ült senki. Ellenfele eltünt.

Feldühödött, nagyon feldühödött, mint az éhező, kinek eledelét kiragadták a kezéből. Próbálta megidézni a férfit, Csért, hogy jelenjen meg újra, de nem ismerte az igaz nevét, és így nem lehetett hatalma a lelke vagy gondolatai felett. Az idézés válasz nélkül maradt.

Távolabb ment a háztól, visszafordult és tűzvarázslatot mondott rá, hogy a zsúp, a falak és minden ablak lángokat köpött. Nők rohantak ki sikoltozva. Bizonyára a hátsó szobában rejtőzködtek; nem foglalkozott velük. Vizsla, gondolta. Ismét elmondta az idézés igéit, Vizsla igaz nevét használva közben, és az öregember megjelent, ahogy kellett. Bár eléggé mogorván, és mondván: — Az ivóban voltam, arra lentebb. Elég lett volna kimondanod a köznapi nevemet, és jöttem volna.

Zsenge csak ránézett. Vizsla szája becsukódott és zárva maradt.

— Akkor beszélj, amikor megengedem! — szólt rá a mágus. — Hol van az a fickó?

Vizsla biccentett egyet északkelet felé.

— Mi van arra?

Zsenge kinyitotta Vizsla száját és elég hangot adott neki, hogy válaszolhasson. Hangja fakó volt, és élettelen: — Szamori.

— Milyen alakban?

— Vidra — válaszolta a fakó hang.

Zsenge elnevette magát. — Várni fogok rá — mondta. Emberi lábai sárgás karmokká, karjai széles tollú szárnyakká változtak, és egy sas röppent fel, hogy meglovagolja a szelet.

Vizsla szipákolt egyet, sóhajtott és követte, kelletlenül cammogva. Közben mögötte elhaltak a lángok, és gyermekek sírtak és asszonyok szitkozódtak az öklüket rázva arra, amerre a sas eltűnt az égen.

A jótéteménnyel való próbálkozás veszélyes; az elme könnyen összetéveszti a jóra való hajlamot azzal, hogy valaki jól végzi el dolgait.

Persze, a Jennaván sebesen leúszó vidra, nem ezen gondolkodott. Nem is gondolt másra, csak a gyorsaságra és az irányra és a folyóvíz édes ízére és az úszás elragadó lendületére. Ámde valami ilyesmin gondolkodott Medra, amikor ott ült az asztal mellett a nagyanyja házában, Véghágóban, s épp anyjával és nővérével beszélgetett. Éppen mielőtt az ajtó kivágódott és ott állt az a szörnyű, nagyszerű alak.

Medra úgy érkezett meg Enyhelyre, hogy azt gondolta, mivel ő maga nem kíván ártani, így nem is árt majd senkinek. Mégis gyógyíthatatlan sérüléseket okozott. Férfiak, nők és gyermekek haltak meg, mert ő ott volt. Kínok közt haltak meg, élve égtek el. Rettentő veszélybe sodorta anyját és nővérét, saját magát, és önmagán keresztül Kútfőt. Ha Zsenge (akinek köznapi nevét is csupán a szóbeszédekből ismerte) elfogja és felhasználja — ahogyan állítólag használni szokta az embereket, kiürítve elméjüket, mint egy zsákot —, akkor Kútfőn mindenki ki lesz téve a mágus hatalmának, és az általa irányított flottáknak, seregeknek. Medra elárulhatja Kútfőt Enyhelynek, ahogyan az a soha meg nem nevezett mágus árulta el Gázlórnak. Talán az a férfi sem képzelte, hogy árthat valakinek.

Medra ismét azon gondolkodott, és ismét hiábavalón, hogyan hagyhatná el Enyhelyt minél előbb és minél észrevétlenebbül — amikor felbukkant az a mágus.

Most, mint vidra csak arra tudott gondolni, hogy vidrának kellene maradnia, vidrává kellene válnia az édes illatú vízben, az élő folyóban, örökre. Egy vidra sohasem hal meg, csak él, és egyszer vége szakad életének. De az áramlattal együtt sikló teremtményben halandó elme dolgozott; és ahol a patak maga mögött hagyta a Szamoritól nyugatra eső dombot, a vidra kimászott a sáros partra, majd helyén egy ember kuporgott dideregve.

Most merre? Miért jött ide?

Egyáltalán nem gondolkodott el ilyesmin. Csak felvette azt az alakot, amelyik a legközelebb állt hozzá, lefutott a folyóhoz, ahogyan egy vidra tette volna, és úszott, ahogyan egy vidra úszik. De csak a saját alakjában tudott emberként gondolkodni, rejtőzködni, dönteni, cselekedni, vagy mágusként, ha már mágussal kellett szembeszállnia.

Tudta, hogy nem győzheti le Zsengét. Már az első megkötővarázs kivédéséhez felhasználta minden erejét, amit ellenállásra tudott fordítani. A szemfényvesztés és az alakváltás volt minden trükkje. Ha megint szembekerül a mágussal, akkor ott pusztul. És Kútfő is, vele együtt. Kútfő és gyermekei, és a szerelme, Elehal, és Fátyol, Varjú, Bogár, mindenki, a szökőkúttal együtt, abban a fehér kővel kirakott udvarban, és a mellette álló fának is vége. Csak a Liget marad meg. És az a zöld domb, csendesen, mozdulatlanul. Fejében visszhangzottak Elehal szavai, „Enyhely közöttünk fekszik.” És hallotta: „Az igaz hatalmak mindegyike, és az öreg erők mindegyike ugyanazon tőről fakad, ugyanott gyökeredzik.”

Felnézett. A patak felett ugyanaz a domboldal emelkedett, amelyet Tinaral mellett lépkedve közelített meg azon a bizonyos napon, Anieb jelenlétével az elméjében. Alig néhány lépésnyire, a túloldalán ott húzódott a sebhely, a varrat, még mindig jól láthatóan a nyári fű között.

— Anya! — szólította a földet, letérdelve a vörös forradás mellé. — Anya! Nyílj meg nekem!

Kezét a sebhelyre tette, de nem bírt a kellő hatalommal.

— Eressz be, Anya! — suttogta egy olyan nyelven, amely egyidős lehetett a domboldallal. A föld megremegett kissé és megnyílt.

Sas rikoltását hallotta. Talpra kecmergett, beugrott a sötét nyílásba.

Megjött a sas, körözve és rikoltozva szárnyalt a völgy, a domboldal, a patak melletti fűzfák felett. Tett egy utolsó kört, keresve és kutatva, majd visszarepült arra, amerről jött.

Hosszú idő múltán, valamikor késő délután, a vén Vizsla cammogott be a völgybe. Megállt itt és ott, azután szipákolt egyet. Leült a domboldalra a vörös sebhely mellé, megpihentette fáradt lábait. Vizsgálgatta a talajt ott, ahol néhány rög nemrégiben fordulhatott ki, és a fű is lenyomódott. Visszasimogatta a fűszálakat, hogy hamarabb helyreigazodjanak. Végül talpra vergődött, lement inni a tiszta vizű patakhoz, azután megindult a völgyben a bánya felé.

Medra kínok közt ébredt, sötétségben. Egy ideig ez volt minden, amit érzékelt. A kín jött, majd ment, a sötétség maradt. Később világosodott valamelyest, alkonyfénnyé, amelyben haloványan látott. Egy lejtő futott le onnan, ahol feküdt, rajta hosszú kőfal húzódott, azon túl mélységes sötétség tátongott. De felkelni nem bírt, hogy lemenjen a falhoz. A fájdalom váratlanul visszatért, élesen hasított a karjába, csípőjébe és fejébe. Azután beborította előbb a sötétség, végül a semmi.

Szomj, és vele a fájdalom. Szomj, és vízcsobogás.

Próbált visszaemlékezni, hogyan kell fényt teremteni. Anieb csak annyit kérdezett szomorúan: — Tudsz fényt csinálni? — De ő nem tudott. Négykézláb mászott a sötétben, mígnem a víz csobogása felhangosodott, és tenyerével nedvesnek érezte a sziklákat. Tapogatózott, végül vizet talált. Ivott és próbált arrébb mászni a nedves kövekről. Nagyon fázott. Az egyik karja megsérült és erőtlenné vált. Ismét megfájdult a feje, nyöszörgött és reszketett, próbálta összehúzni magát, hogy őrizze teste melegét. Körötte sem meleg, sem fény.

Kicsivel arrébb ült, mint ahol teste feküdt, saját magát nézte, bár minden teljes sötétségbe burkolózott. Gyűrötten, zavarodottan feküdt a csillámpala szélénél beszivárgó patak közelében. Nem sokkal távolabb egy másik gyűrött halom hevert, rothadó vörös selyem, hosszú haj, csontok. Azon túl a barlang a messzeségbe nyúlt. Medra látta, hogy beugrói és átjárói sokkal távolabbra vezetnek, mint ahogy ő gondolta annak idején. A barlangot ugyanolyan közömbösen nézte, mint Tinaral tetemét, vagy a saját testét. Enyhe sajnálatot érzett. Teljességgel igazságos dolog, hogy ott haljon meg, a mellett, akit ő gyilkolt le. Így helyes. Minden helyénvaló. De valami fájt legbelül. Nem az összetört test éles kínjait érezte, hanem valami mélyebb, hosszabban tartó sajgást, egy életen át tartó sajgást.

— Anieb — szólalt meg.

Azután visszatért önmagába. Sebesült karja, dereka és feje dühödten kínozta, émelygett és szédült a vak sötétség közepén. Amikor megmozdult, felnyögött; mégis felült. Élnem kell, gondolta. Emlékeznem kell az életre. A fénycsinálásra. Muszáj emlékeznem. Emlékeznem kell a levelek árnyékára.

Meddig terjed az erdő?

Ameddig a képzelet elér.

Felnézett a sötétségben. Egy idő után kicsit megmozdította ép kezét, abból halovány fény szivárgott.

A barlang mennyezete magasan húzódott. A vízerecske egy a földbe ágyazott palalemez szélénél ereszkedett le a helyiség aljára. A csillámpala nevéhez méltón csillogott a lidércfényben.

Nem látta már a hosszú folyosókat és széles barlangtermeket úgy, ahogyan közönyös szellemtekintete mutatta korábban. Csak annyit látott, amennyit a pislákoló lidércfény mutatott, amennyi körötte felsejlett. Mint amikor Aniebbel menekültek, azon az éjjelen, minden egyes lépéssel a halál felé tartva a sötétségben.

Térdre emelkedett, s azután azt gondolta, hogy szavakat suttog: — Köszönöm, Anya! — Valahogy talpra állt, de elesett, mert csípője bal oldalába oly éles fájdalom hasított, hogy fel kellett kiáltania. Kis idő múltán újra próbálkozott és felállt. Elindult előre.

Sokáig tartott, mire átkeveredett a barlang túlfelére. Sérült karját bedugta ingébe és ép kezével fájó csípőjét szorította, így valamivel könnyebb volt járnia. A falak fokozatosan folyosóvá szűkültek. A tető lentebb ereszkedett, alig valamivel a feje felett húzódott. Víz szivárgott belőle és folyt le az egyik falon, hogy kis tócsákba gyűljön a sziklapadlón. Nem Tinaral látomásának vörös termében járt, ahol a mennyezetet tartó oszlopokon ezüstszín rúnák ragyognak. Csak föld, csak por és szikla és víz volt körötte. A levegő hűs és mozdulatlan. A patak csobogásától távolabb csend uralkodott. A lidércfény csillogásán túl sötétség terjengett.

Medra lehajtotta fejét, ahogy megállt ott. — Anieb! — szólította halkan a nőt. — Ide is el tudnál jönni? Nem ismerem az utat. — Várt egy ideig. Sötétséget látott és csendet hallott. Lassan és nehézkesen belépett az átjáróba.

Zsenge nem tudta, a fickó hogyan menekülhetett el előle, de két dologban biztos volt: jóval hatalmasabb mágus lehetett, mint akikkel eddig találkozott, és vissza fog térni Kútfőre, amilyen gyorsan csak tud, mert ott lehetett hatalmának forrása és központja. Semmi értelme nem volt a megelőzésével próbálkozni, már előnyt szerzett. De Zsenge követhette, mint egy vezetőt, és ha saját hatalma kevés is esetleg, olyan erőt vihet magával, aminek mágus képtelen ellenállni. Hát nem megtörtént, hogy maga Mórred is közel állt a vereséghez, nem is boszorkányság, hanem az Ellenség seregeinek nyomása alatt?

— Fenségednek előre kellene küldenie a flottákat — mondta Zsenge a karosszékben ülő öregembernek a királyok palotájában. — Nagyszámú ellenség gyülekezett ellened a Legbenső-tenger déli részén, de elpusztítjuk őket. Száz vitorlás úszik ki Nagy Kapu kikötőjéből, Omerről és Déli Kapuból, és persze, az eszki hűbérbirtokodról. A legnagyobb tengeri erő, amit valaha is látott a világ! Személyesen vezetem a támadást. És a dicsőség a tiéd. — Tele szájjal röhögött, és Eleresztett rémülettel bámult rá. Végül kezdte megérteni, hogy ki az úr és ki a szolga.

Így kézben tartva a dolgokat, Zsenge két nap alatt összeszedte Eleresztett embereit, és a nagyszerű flotta kisiklott az Enyhely-öbölből. Útközben még az adót is beszedték. Nyolcvan hajó úszott el Bárka és Ilien mellett, egyenletes mágusszéltől hajtva, amely egyenesen Kútfő felé vitte őket. Időnként Zsenge a fehér selyemtalárjában, hosszú, fehér mágusbotjával — mely a legtávolabbi észak valamiféle tengeri bestiájának szarvából készült — kiállt a vezérgálya deszka fedélzetű orrába, alatta száz evező csapott le újra és újra a vízre, mint valami úszva repülő sirály szárnya. Időnként maga is sirállyá változott, vagy sassá vagy sárkánnyá, hogy a flotta felett vagy előtt repüljön, és amikor emberei így látták, azt kiáltozták felmutogatva: — A sárkányúr! A sárkányúr!

Iliennél partra szálltak vízért és élelemért. A több száz fős tömeg gyors haladása miatt, nem maradt idő a készletek rendes feltöltésére. Elárasztották az Ilien nyugati partján fekvő városkákat, elvették, amit el akartak venni, majd ugyanezt tették Vissti és Kamery szigeteken. Zsákmányoltak, amit tudtak, és felégették, amit otthagytak. Azután a hatalmas flotta nyugatnak fordult, Kútfő-sziget egyetlen öble, az Alkány-öböl felé. Zsenge ismerte a kikötőt Enyhely térképeiről és tudta, hogy egy domb magasodik fölé. Amikor közelebb értek sárkányalakot öltött és felröppent, magasan a hajók fölé, vezetve azokat, tekintetével a dombot keresve nyugaton.

Amikor meglátta azt haloványan zöldellni a ködös tenger felett, felkiáltott — emberei a hajókon mind hallották a sárkány rikoltását —, és gyorsabb szárnyalásba fogott. Hódító serege sebesen úszva követte.

Minden Kútfőről szóló szóbeszéd váltig állította, hogy a szigetet varázsigék védelmezik és bűbáj rejti el, hétköznapi ember szeme nem látja. Ha szőttek is varázslatokat a domb és az öböl köré, akkor azok bizonyára megnyíltak Zsenge előtt, merthogy fátyolszerűvé, áttetszővé váltak tekintete előtt. Semmi sem homályosította el az elé táruló képet, avagy tette próbára akaratának erejét, ahogy átrepült az öböl, egy kicsiny városka és egy félkész épület felett, a zöld dombtetőhöz. Ott karmait meresztgetve és rozsdavörös szárnyaival nagyokat csapva leereszkedett.

A saját alakjában. Nem önnön akaratából változott vissza. Riadtan, elbizonytalanodva állt.

Szél fútt, a hosszú fű bólogatva köszöntötte. A nyár ereje teljében lévén a fűszálak kezdtek kiszáradni, elsárgulni, a csipkeszirom kis fehér fejecskéin kívül, virág nem nyílott közöttük. Egy nő közeledett gyalogosan a domboldal hosszú füvében. Nem követett ösvényt és könnyedén lépdelt, sietség nélkül.

Zsenge gondolt rá, hogy felemeli kezét és egy varázslattal megállítja, de mégsem emelte fel kezét, és a nő jött tovább, egyre közelebb ért. Csak akkor állt meg, amikor már alig néhány karnyújtásnyi távolságra volt, és még mindig kicsit alatta. — Mondd a neved! — kérte a nő, és ő válaszolt: — Teriel.

— Miért jöttél, Teriel?

— Hogy elpusztítsalak.

Kerek arcú nőt látott maga előtt, középkorút, alacsony termettel, de erőt sugárzó alkattal, szürke sávokkal a hajában, és sötét tekintettel fekete szemöldöke alatt. Olyan tekintettel, amely fogva tartotta az ő tekintetét, és igaz szavakat csalt ajkaira.

— Elpusztíts? Elpusztítanád ezt a dombot? A fákat amott? — A nő lenézett egy fás ligetre, amely a domb közelében állt. — Talán Tritán, aki teremtette őket, meg is semmisíthetné őket. Talán a föld egyszer elpusztítja önnön magát. Talán a mi kezünkkel pusztítja el magát, ha vége mindennek. De nem a tiéddel. Hamis király, hamis sárkány, hamis ember! Ne gyere a Kútfő-hegyre, amíg nem ismered a földet, amin állsz. — Ezután egyetlen mozdulatot tett, lemutatott a lába elé. Azután megfordult és lement a domboldal hosszú füvében lépdelve arra, amerről jött.

Mások is álltak a dombon, Zsenge csak akkor látta meg őket. Sokan mások, férfiak és nők és gyermekek, élők, és a holtak szellemei hasonlóképpen; sokan, nagyon sokan. Megrémült tőlük és elrettent, próbált varázslatot szőni, hogy elrejtezzen előlük.

De nem szőtt varázslatot. Mágiája elhagyta. Elment, kifutott testéből-lelkéből és beszivárgott a szörnyű dombtetőbe, az iszonytató talajba, alatta. Végleg elhagyta. Nem volt már mágus, csak egy ember, mint sokan mások, hatalom nélkül.

Tudta, teljességgel tisztában volt vele, de még mindig próbált varázsigéket mondani, és felemelte karjait a megfelelő mozdulatok elvégzéséhez, majd a levegőt csépelte haragjában. Azután elnézett kelet felé, szemét erőltetve próbálta meglátni a gályák evezőinek felvillanó csapásait, a vitorlákat a hajókon, melyek biztosan jönnek és megtorolják veszteségét, megmentik őt.

Ám csak ködöt látott a tengeren, mindenhol az öbölszájon túl. Ahogy figyelte, a köd a szeme láttára sötétedett és sűrűsödött, mászott tova a lassú hullámokon.

Ahogy a föld a nap felé fordítja orcája valamelyik felét, úgy kél nappal és éjszaka, ámde méhében nincs ily váltakozás. Medra az örök éjszaka mélyén járt. Erősen sántított, és nem bírta folytonosan megtartani a lidércfényt. Amikor az elhalt, mindig meg kellett állnia, le kellett ülnie és aludnia kellett. Az alvás sohasem volt egyenlő a halállal, ahogy ő gondolta és érezte. Felébredt, mindig dideregve, mindig kínok közt, mindig szomjasan, és amikor sikerült pislákoló fényt teremtenie, talpra állt és ment tovább. Aniebet sohasem látta, de tudta, hogy ott jár előtte. Őt követte. Időnként nagy barlangtermek jöttek, máskor tócsányi mozdulatlan állóvizek. Nem szívesen törte meg felszínük nyugalmát, de innia kellett. Úgy vélte, már régóta csak egyre lejjebb és egyre mélyebbre hatol, mígnem elérte a leghosszabb víztócsát, és azután az út felfelé vezetett. Ettől kezdve néha Anieb követte őt. Egyszer-egyszer Medra a nevén szólította, de a nő nem válaszolt. A másik nevet a férfi nem volt képes kimondani, de sokszor gondolt a fákra, a fák gyökereire. A fák gyökereinek birodalmában járt. Meddig terjed az erdő? Ameddig az erdők húzódnak. Ameddig az életek, és olyan mélyre nyúlnak, mint a fák gyökerei. Ameddig a levelek árnyékai elérnek. A barlangban nem voltak árnyékok, csupán sötétség, és ő csak ment tovább, és ment tovább, mígnem meglátta Aniebet maga előtt. Látta szeme villanását, göndörödő haja felhőjét. A nő visszanézett rá egy pillanatig, azután oldalt fordult és könnyedén lefutott egy hosszú, meredek lejtőn, le a sötétségbe.

Ahol Medra megállt, már nem volt teljesen sötét. Arcát gyenge fuvallat simogatta. Messze előtte, haloványan, apró fény derengett, de nem lidércfény volt. Elindult arrafelé. Régóta csúszott-mászott már a barlangokban, jobb lábát csak húzta, mert csípője nem bírta el a súlyát. Csak ment és ment. Megérezte az esti szél illatát, és meglátta az alkonyi eget egy fa levelein és ágain túl. Ívekbe görbült tölgyfagyökér alkotott barlangszájat a felszínen, nem nagyobbat, mint amin egy ember vagy egy nagyobbfajta borz átmászhatott. Átmászott. Ott hevert a fa gyökerei között, nézte, ahogy a fény elhalványodik, és egy-két csillag megjelenik a levelek között.

Ott talált rá Vizsla, mérföldekre a völgytől, nyugatra Szamoritól, a nagy Fahorn-erdő szélén.

— Megvagy hát — szólt az öreg lenézve a sáros, ernyedt testre. Azután hozzá tette: — Bár kissé későn. — Hangjában sajnálkozás csendült. Előregörnyedt, hogy megnézze, bírja-e vinni vagy vonszolni valamiképpen, és gyengén megérezte az élet melegét. — Szívós vagy — mormolta. — Akkor hát ébredj fel! Gyerünk, Vidra, ébredj!

Felismerte Vizslát, bár felülni és megszólalni nem tudott. Azt öreg levette köpönyegét és a fiú vállára terítette, végül megitatta őt a flaskájából. Azután lekuporodott Vidra mögött, hátát nekivetette a tölgy roppant törzsének, és egy ideig csak az erdőt bámulta. Kora délelőtt lehetett, meleg, a nyári napfény a zöld ezernyi árnyalatában szűrődött át a leveleken. Egy mókus perlekedett valahol a tölgy ágain, és egy szajkó válaszolt. Vizsla megvakargatta a nyakát és felsóhajtott.

— A mágus rossz nyomon jár, mint mindig — szólalt meg végül. — Szerinte már elindultál Kútfő-szigetre, és ott akar elkapni. Nem szóltam neki.

A férfira nézett, akit csak Vidraként ismert.

— Lementél oda, abba a lyukba, a vén mágushoz, ugye? Megtaláltad?

Medra bólintott.

— Hmn. — Vizsla megengedett magának egy rövid, morgó nevetést. — Megtalálod, amit keresel, ugye? Akárcsak én. — Látta, hogy társa mennyire kimerült, és így folytatta: — Elviszlek innen. Hívok egy kocsist onnan lentről, a faluból, csak hadd szuszogjam ki magam. Na ide figyelj! Ne izgasd magad. Egyáltalán nem vadásztam rád ezekben az években, pedig Zsenge nagyon akarta a fejed. Ahogy annak idején Gelluk. Sajnálom, hogy a kezére adtalak. Gondolkodtam a dologról. Arról, amit akkor mondtam, hogy a fortélyos alakok összetartanak. És arról, hogy kinek dolgozunk. Nem láttam, hogy mennyi lehetőségem volt. És mivel rossz dolgot tettem veled, úgy gondoltam, hogy ha legközelebb találkozunk, akkor törlesztek valami szívességfélével, ha tudok. Mint egyik fürkész a másiknak, érted?

Vidra nehezen kapott levegőt. Vizsla a kezére tette kezét egy pillanatra, és ezt mondta: — Ne aggódj! — Azután felállt. — Pihenj jól! — kívánta őszintén.

Talált egy kocsist, aki elvitte őket Véghágóba. Vidra anyja és nővére beköltöztek a rokonokhoz, amíg újra felépítik leégett házukat. A fiút hitetlenkedő örömmel fogadták. Nem ismervén Vizsla kapcsolatát a hadúrral és mágusaival, úgy kezelték az öreget, mint maguk közül valót, a jó embert, aki az erdő szélén rátalált a félholt Vidrára, és hazahozta őt. Bölcs ember, mondogatta Vidra anyja, biztosan valami bölcs ember lehet. Elhalmozták, amivel csak tudták.

Vidra lassan gyógyult, lassan épült fel. A csontkovács megtett minden tőle telhetőt a sérült karral és csípővel, a bölcs asszony kenőcsöt kevert a sérülésekre, melyeket a csorba sziklák okoztak kezén, fején és térdein. Anyja pedig elhalmozta minden finomsággal, amit a kertekben és a bogyósokban talált, de ugyanolyan gyengén és nyomorékan hevert, ahogyan Vizsla odavitte. Elment a szíve, így mondta Véghágó bölcs asszonya. Valahová máshová, ahol félelem vagy bánat vagy szégyen emészti.

— Hova hát? — kérdezte Vizsla.

Hosszas hallgatás után Vidra így felelt: — Kútfő-szigetre.

— Ahová a jó öreg Zsenge ment a nagy flottával. Értem. Barátaid vannak ott. Nos, az egyik hajó biztosan visszatért, mert láttam egy fickót, lentebb az ivóban, aki azon szolgált. Megyek és megkérdezem. Kiderítem, hogy eljutottak-e egyáltalán a szigetig, és ott mi történt. Amit már most is tudok az annyi, hogy úgy tűnik, a jó öreg Zsenge késlekedik a hazatéréssel. Hmn, hmn — nevetett a saját élcén. — Késlekedik a hazatéréssel — ismételte és felkelt az ágy mellől. Vidrára nézett, akin nem volt sok néznivaló. — Pihenj jól! — köszönt el, és kiballagott.

Több napig távol maradt. Amikor visszatért, egy lóvontatta kocsin, úgy nézett ki, hogy Vidra nővére rohanvást vitte a hírt: — Vizsla csatát nyert vagy szerencsét fogott! Városi ló mögött ül városi kocsin, mint valami herceg!

De az asszony mögött már jött is Vizsla. — Nos — kezdte —, először is, amikor bementem a városba, felmentem a palotába, csak hogy meghallgassam a híreket, és hát mit látok ott? Látom a vén kalózkirályt a lábain állva, és parancsokat kiabál, ahogy régen is. Felállt! Már évek óta nem tudott felállni. Parancsokat kiabált! És egyikük azt csinálta, amit mondott, másikuk meg nem. Szóval el is jöttem onnan rögtön, mert az effajta helyzet veszélyes lehet, tudod, egy palotában. Azután elmentem a barátaimhoz, hogy megkérdezzem, merre lehet a jó öreg Zsenge, és hogy eljutott-e a flottája Kútfőre, visszajött-e már, meg minden. Úgy mondták, Zsengéről senki sem tud. Nem látták, meg nem is üzent. Majd én megtalálom, ezzel ugrattak, hmn. Tudják, hogy kedvelem a fickót. A hajókról meg annyit mondtak, hogy némelyikük visszatért, és a rajtuk szolgálók állítják, hogy sohasem jártak Kútfőn. Még csak nem is látták azt, pedig egyenesen arra hajóztak, amerre a térképek mutatják, de nem volt ott egy fia sziget sem. Aztán meg ott voltak néhányan az egyik nagy gályáról. Azt mondták, hogy amikor közel értek a helyhez, ahol a szigetnek kellett volna lennie, ködbe futottak, de olyan sűrűbe, mint a vizes rongy. A tenger vize is besűrűsödött, hogy az evezősök nem bírtak belecsapni, és egy napon meg egy éjszakán keresztül ottragadtak. Amikor kikeveredtek, nem találták a flotta többi hajóját, és a rabszolgák közel álltak a lázadáshoz, így a kapitány inkább hazavezényelte a hajót, amilyen gyorsan csak tudta. Egy másik, a vén Viharfelhő, ami valaha Eleresztett saját hajója volt, akkor futott be, amikor ott voltam. Beszéltem néhány rajta szolgáló fickóval. Azt mondták, hogy csak ködöt és zátonyokat találtak ott, ahol a szigetet gyanították, úgyhogy továbbúsztak délnek vagy hét másik hajóval, és összefutottak egy gázlóri flottával. Az ottani urak meghallhatták, hogy nagy flotta indult délnek, fosztogatva a partok mentén, merthogy nem is álltak meg kérdezősködni, hanem rögtön mágustüzet zúdítottak rájuk. Melléjük úsztak, hogy csáklyázzanak, ha tudnak, és a fickók szerint, akikkel beszéltem, még elmenekülni is csak kemény harc árán tudtak, és nem is sikerült mindenkinek. Ezalatt végig egy szót sem hallottak Zsenge felől, és az időjárás is csak annak a hajónak dolgozott rendesen, amelyiknek a fedélzetén szolgált egy-egy zsákos. Úgyhogy visszajöttek a Legbenső-tenger teljes hosszán, így mondta a fickó a Viharfelhőről, szanaszét szóródva, mint a kutyafalka, vesztes marakodás után. Na, hogy tetszenek a hírek, amiket hoztam?

Vidra a könnyeivel küszködött; elrejtette arcát, mint egy kiskölyök. — Igen — válaszolt nagy nehezen —, köszönet érte.

— Gondoltam, hogy tetszenek majd. Eleresztettről szólva — folytatta Vizsla —, ki tudja! — Szipákolt és sóhajtott egyet. — Ha neki lennék, hát visszavonulnék — fejezte be. — Azt hiszem, magam is így teszek.

Vidrának sikerült visszanyernie az uralmat arca és hangja felett. Megtörölte szemét és orrát, megköszörülte torkát, majd így szólt: — Jó ötletnek tűnik. Gyere el Kútfőre. Biztonságosabb.

Úgy tűnik, elég nehéz megtalálni azt a helyet — válaszolta Vizsla.

Én megtalálom.

IV. Medra

Vizsla Véghágóban maradt. Jól megélt fürkésztudományából, és a helyi ivót már korábban megkedvelte, ahogy Vidra anyjának vendégszeretetét is.

Ősz kezdetére Eleresztett már egy kötélen lógott a Megújult Palota egyik ablakában, és ott rothadt, miközben hat hadúr viszálykodott a királysága felett. A nagyszerű flotta hajói egymást kergették a szorosban, és a mágusok által felkorbácsolt tengereken.

De a Reményteljes, melyet az enyhelyi Kéz két ifjú varázslója hajtott és kormányzott, biztonságban levitte Medrát a Legbenső-tenger déli felére, Kútfő-szigetre.

Parázs a kikötőben várta. Sántán és lesoványodva sietett hozzá a mágus. Megfogták egymás kezét, de Medra nem bírt az asszony szemébe nézni. — Túl sok halál nyomja a szívem, Elehal.

— Jer velem a Ligetbe — válaszolta a nő.

Együtt mentek a fák közé, és ott is maradtak a tél beálltáig. A következő esztendőben építettek egy kis kunyhót a Ligetből kifutó Alkány-patak közelében, és nyaranta ott laktak.

A Nagy Házban dolgoztak és tanítottak. Végignézték, ahogy kőről-kőre felépül, és építői védelmező, megerősítő, békítő igéket rejtenek, minden kövébe. Végignézték, ahogy Kútfő uralma megszilárdul, bár sohasem lett oly szilárd, mint kívánták, és mindig valamely különbözőség okán kellett megerősíteni; merthogy mágusok jöttek más szigetekről, és emelkedtek ki az Iskola diákjai közül. Hatalommal, tudással és büszkeséggel bíró férfiak és nők, akik megesküdtek ugyan az összetartásra és a jó célok érdekében való cselekvésre, de mindegyikük a maga ösvényeit kívánta bejárni.

Megöregedvén Elehal belefáradt az Iskola kérdéseibe és problémáiba, s egyre inkább vonzották a fák, melyek közt egyedül járt, ment, ameddig a képzelet elér. Medra is a fák közötti ösvényeket rótta, de nem tudott olyan messzire eljutni, mint a nő, sántán nem követhette.

Parázs halála után a férfi egyedül lakott a kis házban, a Liget közelében.

Egy őszi napon ellátogatott az Iskolába. A kerti kapun lépett be, amelyhez a Kútfő-hegy felőli ösvény vezet el. A kútfői Nagy Ház egyik furcsasága, hogy egyáltalán nem találsz rajta kaput vagy nagyszerű bejáratot. Az úgynevezett hátsó ajtón kell belépned, amely — bár szarvból faragták, keretét pedig egyetlen hatalmas sárkányfog alkotja, amire az Ezerlevelű Fa mását faragták — kívülről nem látszik többnek egyszerű ajtónál egy kopottas utcácska végén; avagy bejuthatsz a kerti kapun át, amely a szokásos tölgyfából készült, egyszerű vasalattal. De elülső ajtót vagy kaput nem találsz.

Medra átvágott a termeken és kőfolyosókon a legbenső részhez, a márvánnyal kirakott szökőkutas udvarhoz, ahol az Elehal által ültetett fa már hatalmasra növekedett, ágain vöröslöttek a berkenyebogyók.

Meghallván, hogy náluk jár, Kútfő tanítói összegyűltek, a férfiak és nők, akik mesterségük mestereivé váltak. Mielőtt kiköltözött a Ligethez, Medra fürkészmesterként tartozott közéjük. Azóta egy fiatal nő tanította a művészetet, ugyanúgy, ahogyan az idős férfi tanította meg őneki.

— Azon gondolkodtam — kezdte mondandóját — hogy nyolcan vagytok. Ám a kilences jobb számnak tűnik. Hadd legyek újra mester, ha nektek is megfelel ez!

— S mihez kezdenél, Csér mester? — kérdezte az idéző, egy ősz hajú mágus Ilienről.

— Őrzöm az ajtót — válaszolta Medra. — Sántán amúgy sem tudok nagyon eltávolodni tőle. Öreg vagyok és sokat utaztam, talán tudni fogom, mit mondhatok az érkezőknek. Lévén fürkész, kifürkészhetem, hogy ki tartozik ide, s ki nem.

— Ez sok veszélytől óvna meg, és sok gondot levenne a vállunkról — jegyezte meg utódja.

— És hogyan fognál hozzá? — kérdezett újra az idéző.

— Megkérdem a nevüket — válaszolta Medra. Azután elmosolyodott. — Ha megmondják, akkor bejöhetnek. És amikor úgy vélik, hogy mindent kitanultak, újra kiléphetnek. Ha meg tudják mondani a nevemet.

Így lett hát. Élete hátralévő részében Medra őrizte a kútfői Nagy Ház ajtajait. A kerti kaput, amely a hegyre nyílt, sokáig Medra Kapujának nevezték még azután is, hogy a századok során oly sok dolog megváltozott, abban az épületben. És azóta Kútfő kilencedik mestere a kapu őrzője.

Véghágóban és az Onn-hegy lába körül fekvő falvakban, az asszonyok rejtélyes dalocskát énekelnek szövés és fonás közben, amelynek utolsó sora talán arról a férfiról szól, kit Vidrának és Csérnek és Medrának neveztek.