Óceánföld meséi

Emberek

A Szigetvilág archik népei növénytermesztésből, állattenyésztésből, halászatból, kereskedelemből, az iparosítás nélküli társadalomra jellemző szakmákból, és művészetekből élnek. A népesség viszonylag állandó, és a korlátozott méretű lakható földterület sohasem vált még túlzsúfolttá. Az éhínség szinte ismeretlen, és a nélkülözés ritkán válik súlyossá.

A kis szigeteket és falvakat többnyire helyi tanácsok igazgatják, melyek többé-kevésbé demokratikusak, és vezetőjük — vagy a más csoportokkal való tárgyalások során képviselőjük — a Szószóló. A Peremvidékeken gyakran nincs is más kormányzat, csak a szigettanács vagy a városi tanács. A belső földeken hamar megszilárdították a kormányzati kasztot, s a nagyobb szigeteket és városokat az örökölt rangú urak és úrnők vezetik, legalábbis névlegesen. A Szigetvilág egészének ura királyi címet visel. A kisebb-nagyobb városok azonban gyakran csak a maguk tanácsgyűlésére, kereskedőire és kereskedőcéheire hallgatnak. A nagy céhek, minthogy hálózatuk lefedi a belső földek egészét — az enyhelyi királyt kivéve —, nem tartoznak elszámolással semmiféle feljebbvalónak vagy hűbérúrnak.

A hűbéresség, a vazallusság és a rabszolgaság intézményei időnként feltűnnek ugyan néhány területen, de sohasem az enyhelyi királyok uralma alatt.

A mágia létezése általánosan elismert; hatékony erőnek tartják, amely csak bizonyos személyeknek adatott meg, de nem mindenkinek. Mint ilyen, az archik népek minden intézményét formálja és befolyásolja, olyannyira, hogy — bár a mindennapi élet meglehetősen hasonlít más iparosítás nélküli társadalmakéra — a felszín alatt mégis mérhetetlen különbségek rejlenek. E különbségek egyike, vagy egyik oka az lehet, hogy hiányzik az intézményesített vallás. A babonák ugyanolyan gyakoriak, mint bárhol máshol, de nincsenek istenek, nincsenek kultuszok, nincs semmiféle formális hódolat a felsőbb erőknek. Rituálék csak a hagyományos felajánlásokat kísérik az Ősi Erők forráshelyein, és emellett az olyan — évente megtartott — ünnepeket, mint például a Napfordulat és a Hosszú Tánc. Ez utóbbi ünnepek során tradicionális dalokat és meséket énekelnek és mondanak. Talán szintén rituálisnak tekinthetjük a mágiahasználat bizonyos ritkább formáit is.

A Szigetvilág és a Peremvidékek minden népe archik nyelvű és kultúrájú, de sokszor helyi változatokkal. A távoli Délnyugati Peremvidéken élő Tutajok Népe megőrizte az éves ünnepségeket, de kultúrájuk nagyon sok tekintetben különbözik a Szigetvilág más népeinek kultúrájától. Nincs kereskedelmük, mezőgazdaságuk, alig-alig érintkeznek más népekkel.

A szigetvilágiak többségének bőre barna vagy vörösesbarna, hajuk fekete és egyenes szálú, szemük sötét színű; a leggyakoribb testalkat alacsony, karcsú, vékony csontozattal, de kidolgozott izomzattal. A Keleti és Déli Peremvidékeken élők általában magasabbak, vastagabb csontozatúak és sötétebb bőrűek. Sok délvidékinek kifejezetten sötétbarna a bőre. A szigetvilági férfiak többségének alig van vagy egyáltalán nincs arcszőrzete.

Rosszán, Rogm és Borth lakóinak bőre világosabb színű, mint a szigetvilágiaké, hajuk gyakran barna, esetenként szőke, és szemük színe világosabb; a férfiak gyakran viselnek szakállt. Nyelvük és részben hitük is közelebb áll a kargádhoz, mint az archikhoz. Lehet, hogy ezek az északföldiek a kargok leszármazottai, akik a négy nagy keleti szigeten telepedtek le, de már kétezer évvel ezelőtt is indítottak hajókat nyugat felé.

Az északkeleten fekvő négy nagy sziget lakóinak túlnyomó többségére a világosbarna vagy szinte fehér bőrszín jellemző, hajuk színe a sötéttől a platinaszőkéig terjed, szemük lehet sötét, de lehet kék vagy szürke is.

Rosszán kivételével a kargád és az archik bőrszínek nem igazán keveredtek az idők során. Egyrészt mert az Északi Peremvidék eléggé elszigetelt és gyéren lakott, másrészt mert a kargok mindig távolságot tartottak, és gyakran ellenségeskedtek is a szigetvilágiakkal az utóbbi két vagy három évezredben.

A négy kargád sziget többnyire száraznak tekinthető, de öntözve és művelve a talaj termékeny. A karg társadalom, úgy tűnik, kevéssé került a nyugati és déli szomszédok befolyása alá, hacsak nem negatívan.

A kargok között a mágikus erő igen ritka ajándéknak tűnik, talán mert a társadalom és a kormányzat egyformán mellőzi vagy aktívan elfojtja, minden megjelenési formáját. Gonosznak tartják, amelytől rettegni kell vagy el kell kerülni, de ezen túl a mágia nem játszik jelentős szerepet a társadalomban. A mágiára való fogékonyság e hiánya és elutasítása szinte minden tekintetben hátrányba hozza a kargokat a szigetvilágiakkal szemben. Ez megmagyarázhatja azt, hogy miért zárkóznak el a kereskedelemtől vagy bármiféle kapcsolatfelvételtől, kivéve a kalóztámadásokat és a kisebb inváziókat, melyeknek célpontjai a legközelebbi szigetek délen és a Gonti-tenger körül.

A dalok és történetek azt sejtetik, hogy a sárkányok léte megelőzte minden más élő teremtményét. Az ősarchik nyelvben — a feltételezések szerint — a sárkány szó azt jelenti: elsőszülött, legidősebb, idősebb gyermek. (A rosszáni elsőszülött gyermeket az akhad szóval jelölik, ugyanez kargul a gadda, és mindkettő az Öreg Beszédben sárkányt jelentő haath-ból ered.)

Elszórt utalások, gonti és peremvidéki mesék, emellett a kargádok szent történelme és a Kútfő tudósai által mellőzött, rejtélyes pálni tudás egyes passzusai alapján, az idők kezdetén a sárkányok és az emberek egyazon fajhoz tartoztak. E sárkányemberekből lett a kétféle uralkodó faj, melyek már sem vágyaikban, sem vérmérsékletükben nem hasonlíthatóak egymáshoz. Feltételezhetjük, hogy a földrajzi távolság okozhatta a fokozatosan kifejlődő eltéréseket. A kargád legendák és a pálni tudás azt tartja, hogy a különválás szándékosan történt egy egyezség következtében, melyet verw nadan, Vedurnán és „az Elválás” neveken ismernek.

E legendákat Hur-át-Hur területén őrizték meg a legősibb formában, a kargád földek legkeletibb részén, ahol a sárkányok misztikus állatokká degenerálódtak, és elveszítették magas intelligenciájukat. Szintén Hur-át-Hur területén maradt fenn legélénkebben az emberek és a sárkányok eredeti rokonságára vonatkozó meggyőződés. És az ősi mesék mellett az utóbbi időkben történetek keltek szárnyra olyan sárkányokról, melyek emberi alakot vesznek fel, és emberekről, akik sárkányokká változnak. Egyszerre ember és sárkány teremtményekről.

Bárhogyan is történt az Elválás, az emberek már a történelmi idők kezdete óta a Szigetvilágot és keleten a kargád földeket népesítik be, míg a sárkányok a legnyugatabbra eső — és azon túli — területeket lakják. Az emberek mindig is csodálkoztak rajta, hogy a sárkányok miért választották élőhelyüknek a nyílt óceánt, holott ők „a szél és a tűz teremtményei”, és azonnal megfulladnak, amint alámerülnek a tengerbe. Nem kell azonban megérinteniük a vizet, még a talajt sem; teljes mértékben a levegő szülöttei, szinte egész életükben repülnek, napfényben, csillagfényben. A földnek egyedül akkor veszik hasznát, amikor valamely sziklás helyen tojást raknak és kiköltik fiókáikat. A legtávolabbra eső Nyugati Peremvidék kicsiny, elzárt szigetecskéi épp megfelelnek erre a célra.

Az Éa teremtése tartalmaz — meglehetősen ködös — utalásokat a sárkányok és az emberek kezdeti egységére, majd későbbi különválására. Ez azért lehetséges, mert a költemény eredeti formája, a Teremtés Nyelvén íródott változat, talán még a különválás előtti időkből származik. Az emberek és a sárkányok közös eredetének legjobb bizonyítéka a költemény egyik régies archik szava, az alath, amelynek „nép” vagy „emberlény” jelentést tulajdonítanak. Etimológiailag (Atla és Hatha Igaz Rúnái alapján) ez a szó azt jelenti: „szó-lények” vagy „akik szavakkal szólnak”, és ennek alapján jelölheti a sárkányokat, vagy legalábbis vonatkozhat rájuk is. Az alath helyett időnként az alherath szót használják, amelyet „igaz szó-lények” vagy „akik igaz szavakkal szólnak” formákban értelmeznek. Ezzel az Igaz Beszéd ismerőit jelölik, akik lehetnek az ember-mágusok, de ugyanígy lehetnek a sárkányok is. Az ősi pálni tudásban úgy tartják, a mágusokra és a sárkányokra egyformán ez a szó használatos.

A sárkányok az Igaz Beszéd ismeretével születnek, vagy ahogy Kóbor fogalmazta meg: „a sárkány és a sárkány beszéde egyazon dolog, egyazon létező.” Ha az emberek eredetileg szintén rendelkeztek ilyen — velük született — tudással, akkor azt sárkánytermészetükkel együtt elveszítették.

Nyelvek

Az Öreg Beszéd, vagy más néven a Teremtés Nyelve — amelynek segítségével Tritán megteremtette Óceánföld szigeteit az idők kezdetén — feltételezhetően végtelen nyelv, minthogy a világon minden egyes dolgot megnevez.

A sárkányok e nyelv ismeretével születnek, ám az emberek nem, ahogy azt fentebb is említettük. Akad persze, egy-két kivétel. Nagyon kevés, alig néhány emberi lény születik úgy, hogy a nagy hatalmú mágia ajándéka vagy a sárkányokkal való rokonság révén, ösztönösen ismer néhány szót az Öreg Beszédből. Az emberek túlnyomó többségének meg kell tanulnia az Öreg Beszédet ahhoz, hogy használhassa. A mágikus művészetek archik gyakorlói, a tanítóiktól kapják meg ezt a tudást. A varázslók és a boszorkányok csak kevés szót tanulnak meg egész életük során; a mágusok viszont sokat megismerhetnek, és némelyikük a sárkányokéhoz hasonló folyékonysággal beszéli a Teremtés Nyelvét.

Minden varázslathoz szükséges legalább egy szó az Öreg Beszédből, bár egy falusi boszorkány vagy varázsló esetenként nem is ismeri teljesen, a használt szó jelentését. A nagyobb varázslatok igéi teljes egészükben az Ősi Nyelv szavaiból tevődnek össze, és csak akkor érthetőek meg, ha végigmondják őket.

Többé-kevésbé a Szigetvilág egészén ismerik az archik nyelvet. A Rosszánon beszélt rosszáni és a kargád földeken ismert karg különálló nyelveknek tekinthetőek, ám mindhárom a Teremtés Nyelvéből ered. Ez a három nyelv nem alkalmas varázslatok létrehozására, varázsigék szövésére.

A Szigetvilág népei archik nyelven beszélnek. Természetesen annyi tájszólás és nyelvjárás létezik, ahány különálló sziget és szigetcsoport alkotja a lakott világot, de ezek egyike sem annyira különleges, hogy emiatt érthetetlenné válna.

A rosszáni nyelvet Rosszánon és a tőle északnyugatra fekvő két szigeten beszélik, s inkább van rokonságban a karg nyelvvel, mintsem az archikkal. Hangzásában és nyelvtanában a karg nyelv tért el a leginkább a Teremtés Nyelvétől. Az emberek többsége egyáltalán nem tudja, hogy a különféle népek nyelveinek eredete közös. A szigetvilági tudósok elméletileg ismerik e tényt, de a kargok teljes mértékben tagadják, főként azért, mert összetévesztik az archikot az Öreg Beszéddel, amely a rettegett és kerülendő mágiahasználat nyelve. Emiatt a szigetvilági beszédet is a gonosz, ártó varázslóság nyelvének tartják.

Írás

Az írást állítólag a Rúnamesterek, a Szigetvilág első nagy mágusai találták fel, talán azért, hogy ezzel is fenntartsák az Öreg Beszédet. A sárkányoknak nincs írott nyelve.

Óceánföldön két különböző írásforma alakult ki: az Igaz Rúnák és a rúnaírás.

A Szigetvilágban használt Igaz Rúnák az Öreg Beszéd szavainak megtestesülései. Az Igaz Rúnák nem csupán jelek, hanem egyben tárgyiasító eszközök is: a segítségükkel létrehozható egy dolog, egy állapot, vagy akár egy esemény is. Egy ilyen rúna leírása önmagában jelentős cselekedetnek tekintendő. A cselekedetben rejlő hatalom mértéke függ a körülményektől. Az Igaz Rúnák többségét ősi szövegek és tudáskönyvek rejtik, így csak a használatukban képzett mágusok számára bírnak értelemmel. Néhány ilyen szimbólum azonban egészen közhasználatúvá vált, például az is, amelyet építkezéskor, tűz elleni védelemként rajzolnak fel az ajtó feletti szemöldökfára. Ezek a jelek a tanulatlanok számára is ismerősek.

Jóval az Igaz Rúnák kidolgozása után egy hasonló, de a mágikus energiákat nélkülöző rúnaírás fejlődött ki az archik nyelvből. Ez az írás csak annyira hathat ki a valóságra, mint bármely más köznapi írott nyelv; hogy úgy mondjuk, közvetetten, de jelentős mértékben.

Az első Igaz Rúnákat állítólag Tritán tűzzel írta a szélbe, és azok egykorúak a Teremtés Nyelvével. Ám ez nem feltétlenül igaz, minthogy a sárkányok nem használnak írást, és ha fel is ismerik az Igaz Rúnákat, ennek még soha nem adták jelét.

Minden egyes Igaz Rúnának megvan a maga jelentősége, értelme vagy jelentéssora, amely többé-kevésbé meghatározható archikul; de valójában a rúnák egyáltalán nem szavak, hanem önmagukban álló varázslatok, cselekedetek. Ez is csak akkor igaz azonban, ha az Öreg Beszéd nyelvtana szerint értelmezzük és mágus mondja ki vagy írja le őket, és nem állításként, hanem a cselekvés szándékával, amely mozdulatok és hangsorok erejével támogatva — így születik belőlük varázslat —, szabadon ereszti a szó vagy rúna teljes hatalmát.

Ha leírják, akkor a varázslat írott formája az Igaz Rúna, néha az archik rúnaírás jeleivel kiegészítve. Ha Igaz Rúnával leírható — akárcsak az Öreg Beszéd minden szava —, akkor aki beszél, az garantáltan igazat mond — feltéve, hogy emberről van szó. Az emberek képtelenek hazudni ezen a nyelven. A sárkányok képesek erre is, legalábbis maguk a sárkányok ezt mondják. És ha ezzel valótlant állítanak, akkor éppen azt bizonyítják, hogy mindig igazat mondanak.

Egy Igaz Rúna kimondott neve lehet a jelentésének megfelelő szó az Öreg Beszédben, avagy lehet az archik fordításban megadott értelme. A gyakrabban használt rúnákat mindenféle ceremónia nélkül alkalmazzák, az archikot beszélő köznapi emberek. A mágia gyakorlói azonban még a jól ismert, gyakran használt neveket is óvatosan ejtik ki, minthogy ezek — az említett jellegüktől függetlenül — mégiscsak az Öreg Beszéd szavai, így akaratlanul és kiszámíthatatlan módon befolyásolhatják a környezetet. Ilyen például a Pirr (védelmet nyújt tűz, szél és őrület ellen), a Sifl („haladj sebesen”), és a Simn („hibátlanul dolgozz”).

Az úgynevezett Hatszáz Archik Rúna kifejezés alatt nem a köznapi archik rúnaíráshoz használt jeleket értik. Ezek olyan Igaz Rúnák, amelyeknek használata „biztonságos”; a köznapi nyelvben hatástalan, semleges nevek. Igaz neveik az Öreg Beszéd szavai — mint minden Igaz Rúna esetében —, és ezért csendben memorizálandóak. A törekvőbb mágusdiákok megtanulhatják a További Rúnákat, Éa Rúnáit, és még sok másik jelet is. Ha az Öreg Beszéd végtelen, akkor az Igaz Rúnák sora is az.

A köznapi archik karaktereit archik rúnáknak nevezik, állami és kereskedelmi ügyekben, személyes üzenetekhez, történelmi feljegyzésekhez, mesék és dalok lejegyzéséhez használják. A szigetvilágiak többsége megtanul pár száz vagy egy-két ezer ilyen karaktert, és ez teszi ki néhány esztendős iskolai tanulmányaik java részét. Legyen szó akár a beszélt, akár az írott formájáról, az archik nyelv alkalmatlan varázslatok létrehozására.

Az irodalom és a történelem forrásai

Másfél évezreddel ezelőtt azért fejlesztették ki az archik rúnákat, hogy lehetővé tegyék a narratív írást. Ahogy telt az idő, az Éa teremtése, a Téli ének, a tettek és énekek, a dalok és a szájhagyomány útján terjedő legendák és balladák többségét papírra vetették. Jelenleg mind szóban, mind írásban megtalálhatóak a Szigetvilágban. Az ősi szövegeknek számos írott másolata létezik, ami megakadályozza, hogy túlságosan megváltozzanak, vagy együtt elvesszenek. Ám a gyermekeknek tanított dalok és történelem, mindig is szóban terjedt.

Az ősarchik szavak mind mennyiségben, mind kiejtésben különböznek a jelenleg használtaktól, de — az ismétlésre alapozott tanítások révén — rendszeres kimondásuk és meghallgatásuk fenntartja az archaikus nyelv értelmét (és sajátos elcsúszásokat okoz a mindennapi beszédben), míg az archik rúnák, akárcsak a kínai karakterek, többféle kiejtést és jelentésárnyalatot fejezhetnek ki.

A történetek, énekek, dalok és népszerű balladák még mindig elsősorban szóban születnek meg, többnyire kiváló énekesek által. Az általános érdeklődést felkeltő újabb munkákat hamar le is jegyzik, esetenként helyi fordításokat készítenek belőlük.

Akár előadják, akár némán olvassák, az ilyen költeményeket a tartalmuk teszi értékessé, nem az irodalmi értékük, ami igen széles skálán mozog. Egészen hanyagul kezelik a verslábakat, emellett az alliterációk, a stilizált kifejezésmód és az ismétlés, gyakori költői eszköznek számít. A tartalom általában mitikus, epikus vagy történelmi elbeszélés, földrajzi leírás, gyakorlati megfigyelés a természettel, a mezőgazdasággal, a tengeri jártasságokkal, a kézművességgel kapcsolatban, intő és figyelmeztető mesék és példázatok, filozófiai, látomásos és spirituális költészet, s szerelmes ének. Az énekek és tettek általában kántált szövegek, a balladákat éneklik, és gyakran valamilyen ütős hangszerrel kísérik. A hivatásos énekesek esetleg hárfát, violát, dobot vagy más eszközt használnak. A dalok tartalma kevésbé narratív jellegű, és többségüket a hangzásukért értékelik.

A történelemkönyvek, a mágiával kapcsolatos feljegyzések és leírások tartalma, csak és kizárólag írott formában terjed — az utóbbiaknál általában keverednek az archik és az Igaz Rúnák. A tudáskönyvekben varázslatok leírásai szerepelnek, a szerző-mágus vagy mágusok sorának megjegyzéseivel gazdagítva. Ezekből a könyvekből csak egy-egy másolat készül.

Gyakran különösen fontos, hogy e tudáskönyvek szavait az olvasó ne mondja ki hangosan.

A rosszániak archik rúnákkal írják le szavaikat, minthogy leginkább az archik anyanyelvű területekkel állnak kapcsolatban.

A kargok mélyről fakadóan elleneznek mindenféle írást, minthogy azt gonosz varázslóságnak tartják. Számításaikat és feljegyzéseiket bonyolult színrendszerekkel és fonálra kötött súlyokkal végzik, és kitűnő matematikusaik tizenkettes számrendszert használnak. Egyfajta egyszerű képírást csak az Istenkirályok hatalomra kerülése óta alkalmaznak, és azt is igen ritkán. A Karg Birodalom hivatalnokai és kereskedői az archik rúnákat átültették a karg nyelvre, néhány helyen egyszerűsítették és kiegészítették, de csak diplomáciai és üzleti célból. A karg papok sohasem tanultak meg írni; és az írással foglalkozók is gyakran vékony áthúzással alkalmazzák az archik rúnákat, hogy semlegesítsék a bennük rejlő boszorkányságot.

Megjegyzés a dátumokhoz: Sok szigeten egyedi időszámítás alakult ki az évek múlásának számontartására. A Szigetvilág legszélesebb körben alkalmazott rendszere, amely az Enyhelyi mesékből ered, Mórred trónra kerülésének évét tekinti a történelem kezdetének. Ebben a rendszerben a „jelen”, amely időben az olvasó jár, az 1058. szigetvilági esztendő.

A kezdet

Amit Óceánföld ősi dolgairól tudhatunk, az mind költeményekben és énekekben lelhető fel, amelyeket a szájhagyomány őrzött meg, az írás kifejlődése előtti évszázadok során.

Az Éa teremtése, a legősibb és legszentebb költemény, legalább kétezer éve ismert archik nyelven; eredeti változatában pedig még több évezrede létezhet. Harmincegy strófában meséli el Tritán cselekedeteit, ahogy az idők kezdetén kiemelte Óceánföld szigeteit a végtelen vizekből, megteremtette a létező dolgokat, és megnevezte őket a Teremtés Nyelvén — amely nyelven e költemény is született.

Az óceán azonban már a szigetek előtt is létezett; így mondják a dalok.

És a föld Ősi Erői — amelyek megtestesültek a Kútfő-hegy, a Terranon Kő, a Lappang-liget és Paor Ajaka formájában, Atuan sírjainál és még számos helyen —, talán magával a szilárd talajjal lehetnek egykorúak.

Lehetséges, hogy Tritán maga is egy, vagy egy volt a föld Ősi Erői közül. Az is lehet, hogy a Tritán nem más, mint a föld neve. Néhányan úgy tartják, hogy a sárkányok, vagy legalábbis bizonyos sárkányok vagy bizonyos emberek, egyenesen Tritán manifesztációi. Csak annyi bizonyos, hogy a Tritán szó ősi és tisztelettel övezett főnév, amelyet az ősarchik triete igéből képeztek; ez utóbbi jelentése „tenni, formázni, szándékkal létrehozni.” Ugyanezen gyökérből ered az etrit főnév, amely „alkotó erő, lélegzet, költemény” jelentésben ismeretes.

Az Éa teremtése a szigetvilági oktatás alapja. Hat-hét esztendős korára már minden gyermek hallotta, és többségük elkezdte megtanulni. Ha egy felnőtt nem tudja fejből, vagy legalább annyira, hogy másokkal együtt elmondja vagy elénekelje, akkor végletesen tudatlannak tekintik. Télen és tavasszal tanítják meg a gyermekeknek, és a Hosszú Tánc, a nyári napforduló ünnepének alkalmával mindig elmondják vagy eléneklik az egészet.

Íme egy idézet A Szigetvilág varázslója elejéről:

Az első strófa eleje felbukkan a Tehanuban:

és azután az első szakasz befejező sora is megjelenik:

A Szigetvilág történelme

A két legkorábbi epikus vagy történelmi szöveg az Angládi tettek és Az ifjú király éneke, vagy más néven a Mórred tettei.

Az Angládi tettek, amelynek java része tisztán mitikusnak tűnik, a Mórred előtti királyokkal foglalkozik, és emellett leírja Mórred első esztendejét a trónon. Ezek az uralkodók még az Anglád-szigeten található Berilát tekintették a Szigetvilág fővárosának.

Anglád korai királyai és királynői, köztük Larasal, Dohun, Enasen, Timán és Tagtar, folyamatosan növelték befolyásukat, míg végül Óceánföld uralkodóinak kiáltották ki magukat. Fennhatóságuk délen sohasem nyúlt tovább Iliennél, és Fennút sem tartozott már hozzájuk keleten. Kezük Pálnig és Szemelig ért el nyugaton, és Rosszánt is csak szerteküldött felfedezőik ismerték, akik bejárták a Legbenső-tenger területét és a Peremvidékeket. Óceánföld legősibb térképeit, amelyeket most az enyhelyi palota irattárában tartanak, Berilában rajzolták, úgy ezerkétszáz évvel ezelőtt.

E királyok és királynők bírtak valamennyi ismerettel az Öreg Beszéd és a mágia terén. Néhányuk minden bizonnyal mágus lehetett, vagy mágusokat fogadott, hogy segítséget és tanácsot kérjen tőlük. Ámde az Angládi tettekben a mágia még kiszámíthatatlan erőként jelenik meg, nem támaszkodnak rá túlságosan. Mórred volt az első ember s az első király is egyben, akit mágusnak neveztek.

Az ifjú király éneke — amelyet évente elénekelnek Napfordulatkor, a téli napforduló idején — Mórred történetét meséli el, a máguskirályét, a fehér varázslóét, az ifjú királyét. Mórred az Anglád-ház oldalági leszármazottjaként unokabátyjától örökölte a trónt. Felmenői mágusok voltak, a királyok tanácsadói.

A költemény a Szigetvilág legismertebb és legjobban kedvelt szerelmi történetével kezdődik: Mórred és Elfáran meséjével. Uralkodásának harmadik esztendejében az ifjú király leutazott délre a Szigetvilág legnagyobb szigetére, Enyhelyre, hogy elrendezze az ottani városállamok között kialakult vitákat. Visszatérve „evezőtlen hosszúhajójával” megállt Szoléa partjainál, és ott látta meg Elfárant, a sziget Szószólóját, avagy Szoléa hölgyét „a tavaszi gyümölcsösben.” Nem folytatta útját Angládra, inkább Elfárannal maradt. Hűsége zálogaként ezüst karperecet vagy kargyűrűt ajándékozott a lánynak, a család egyik kincsét, amelyet egyedi Igaz Rúna véset díszített.

Mórred és Elfáran összeházasodtak, és a költemény rövid aranykorként jellemzi uralkodásukat, amely a későbbiekben a kormányzás etikai alapját és próbakövét képezte.

Még a házasságkötés előtt Elfárannak egy mágus vagy varázsló udvarolt, akit sehol sem a nevén, ehelyett Mórred Ellenségeként és a Pálcák Uraként említenek. Nem bocsátott meg és elhatározta, hogy megszerzi a hölgyet. A házasságkötés utáni békeidőben ez a férfi hatalmas mágikus erőt szerzett, öt esztendő elteltével előlépett és kijelentést tett, a költemény szavaival:

Hatalmában állt óriási hullámokat kelteni a tengeren, megállítani az árapályt, vagy idő előtt előidézni azt. Egész tömegeket bűvölt el hangjával, uralkodni tudott mindenkin, aki hallotta szavait, így Mórred ellen tudta fordítani a saját népét. Azt kiáltotta, hogy királyuk elárulta őket, és az angládiak lerombolták a saját városaikat és felégették saját szántóföldjeiket; a tengerészek elsüllyesztették a saját hajóikat; és a katonák — Mórred Ellenségének varázslata alatt — egymás ellen harcoltak.

Míg Mórred népe felszabadítása és az ellenféllel való megmérkőzés lehetőségeit kutatta, Elfáran visszatért egyesztendős gyermekükkel szülőhazájába, Szoléa szigetére, ahol saját erőit a leghatalmasabb formájukban használhatta. De Mórred Ellensége követte őt azzal a szándékkal, hogy rabjává és szolgájává teszi.

Elfáran az Ensa-forrásnál keresett menedéket, ahol tudásával és a helyet átitató Ősi Erők segítségével ellenállhatott, majd el is űzte az Ellenséget a szigetről. „A föld édes vizei elkergették a sós pusztítót”, mondja a költemény. De menekülése közben az Ellenség elfogta Elfáran fiútestvérét, Szalánt, aki épp Angládról hajózott oda, hogy húga segítségére legyen. Az Ellenség zombittá tette Szalánt, és Mórredhez küldte azzal az üzenettel, hogy Elfáran és a gyermek egy kis szigetecskére futott az angládi Állkapcsok területén.

Bízva a hírvivőben, Mórred nem gyanakodott csapdára. Alig bírt megmenekülni. Az Ellenség végigüldözte az Angládokon kelettől nyugatig, mindenhol romokat hagyva hátra. Az Anglád-pusztán, ahol a hozzá hűségesek — főként tengerészek — kis csoportja gyűlt össze, Mórred megfordult és felvette a harcot. Az Ellenség nem állt ki vele szemtől-szemben, ehelyett Mórred saját, varázslattal megbéklyózott katonáit küldte ellene, és ami még rosszabb, sorvasztó igéket szőtt, amelyektől Mórred kíséretének tagjai „bár éltek még, úgy néztek ki, mint a sivatagban szomjhalált haltak.” Hogy népe maradványait megmentse, Mórred visszavonult.

Amikor elhagyta a csatateret, esni kezdett, és Mórred meglátta ellensége igaz nevét, amiként az esőcseppek a porba rajzolták a betűket.

Így megismerve az Ellenség igaz nevét, a király már képes volt semlegesíteni a mágus bűbájait, és elűzni a gonoszt az Angládokról. Még üldözte is a téli tengeren, „meglovagolva a nyugati szelet, az esőhozó szelet, a nehéz felhőket.” Mindketten méltó ellenféllel találkoztak a másik személyében, és végső összecsapásuk során mindketten eltűntek valahol az Éa-tengeren.

Dühödt kínjában az Ellenség hatalmas hullámot keltett, és felgyorsítva azt, Szoléa szigete felé küldte. Elfáran erről is ugyanúgy tudott, ahogy megérezte Mórred halálának pillanatát. Megparancsolta népének, hogy hajózzanak el minden lehetséges eszközzel, azután ahogy a költeményben áll: „Magához vette kicsiny hárfáját”, és miközben órákig várt a pusztító hullám megérkeztére, melyet csak Mórred állíthatott volna meg, Elfáran megalkotta a dalt, melyet A fehér varázsló siratójaként ismerünk. A sziget alámerült a tengerbe, Elfárannal együtt. De fűzfavesszőből szőtt bölcső-csónakja szabadon lebegett a hullámok felszínén, és biztonságba vitte a fiút, Szeriádot, aki Mórred zálogát, a Béke Rúnájával ékesített gyűrűt viselte.

A szigetvilági térképeken Szoléa néhai szigetét fehér folt vagy örvény jele mutatja.

Mórred után még hét király és királynő ült az angládi trónra, és a birodalom folyamatosan növekedett mind méreteiben, mind vagyonában.

Másfél évszázaddal Mórred halála után Akambar király, az Út-szigeten található Szökőkút-liget hercege átköltöztette udvartartását Enyhelyre, és az enyhelyi Nagy Kapu városát tette meg a királyság fővárosának. Lévén jobb elhelyezkedésű sziget, mint Anglád, Enyhely kiváló helyen volt kereskedelmi szempontból. Innen könnyebb volt flottákat küldeni azzal a céllal, hogy megvédelmezzék az archik szigeteket a karg fosztogatókkal szemben.

A tizennégy enyhelyi király történetét (valójában hat királyról és nyolc királynőről van szó, nagyjából 150 és 400 között) az Enyhelyi ének tartalmazza. Ez férfi és női ágon egyformán nyomon követi a leszármazást és a keresztházasságokat a Szigetvilág különféle nemeseivel, és az uralkodói osztályban. Öt fejedelemségről szól: az Anglád-házról, amely a legrégebbi, egyenesen Mórredtől és Szeriádtól származtatja magát; a Szökőkút-ligeti, az Éa- és az Enyhely-házról; és végül az Ilien-házról. Ez utóbbi házból az ilieni Tengerszülötte Gemál herceg volt az első, aki az enyhelyi trónra ülhetett. Az ő unokája Heru királynő. A Sötét Idők előtt a királynő fia, Maharion (430-452 között uralkodott) volt az utolsó felkent király.

Az enyhelyi királyok uralkodásának éveit a jólét, a felfedezések és a megerősödés korának tartják, de az időszak utolsó évszázadában a keleti kargok és a nyugati sárkányok egyre gyakrabban és egyre nagyobb hévvel támadtak az archik földekre.

A királyok, a lordok, a szigeti szószólók és mindenki, akire a szigetek megvédelmezésének feladata hárult, egyre inkább a mágusokra támaszkodott, hogy ők űzzék el a sárkányokat és a karg flottákat. Az Enyhelyi ének és a Sárkányvitézek tettei alapján, legalábbis ahogy a mesék szólnak, a mágusok nevei és cselekedetei lassan elhalványították a királyokét.

A nagy tudós és mágus, Até összeállított egy tudáskönyvet, amelyben az idők során szétszóródott ismereteket, gyakorlatilag a Teremtés Nyelvének szavait gyűjtötte egybe. Ez volt a Nevek Könyve, amely később a névtudás alapjává vált, ami pedig a mágikus művészetek egyik legfontosabb része. Até egy mágusismerősénél hagyta ezt a könyvet Dondy-szigeten, mikor nyugatra indult, hogy a király parancsát teljesítve legyőzzön vagy elkergessen egy fészekalja sárkányt. E teremtmények a lábasjószágot prédálták, gyújtogattak és a tanyavidéket pusztították a nyugati szigeteken. Valahol Smarágtól nyugatra Até szembetalálkozott Ormmal, a nagy sárkánnyal. Erről a találkozásról változatos beszámolók születtek. Bár utána a sárkányok mintha veszítettek volna ellenségességükből, az bizonyos, hogy Orm túlélte a kalandot, Até pedig nem. Könyve évszázadokra elveszett, most a kútfői Magányos Toronyban tartják.

A szóbeszédek szerint a sárkányok eledele maga a fény, vagy a tűz. Csak dühükben gyilkolnak, kölykeik védelmében, vagy esetenként puszta időtöltésből,de sohasem eszik meg áldozataikat. Mérhetetlen régóta és egészen Heru királynő uralkodásáig csak a Nyugati Peremvidék legkülső szigeteit — amelyek talán a sárkánybirodalom legkeletibb szélét képezhetik — használták találkozóikhoz és költőhelyként, így a szigetvilágiak többsége ritkán vagy sohasem látta őket. A természetüknél fogva ingerlékeny és arrogáns lények veszélyeztetve érezték magukat a benső szigetek növekvő népessége és gazdagsága miatt. Ennek biztos jelét látták a sokasodó hajóútvonalban, amelyek utóbb már a Nyugati Peremvidéket is behálózták. Végeredményben bármi okból is történt, a sárkányok akkoriban egyre dühödtebben támadták a szigetek településeit, de mindig váratlanul és véletlenszerűen csaptak le a magányosabb nyugati szigetek csordáira, nyájaira és falvaira.

A Vedurnán vagy más néven az Elválás meséje, amelyet Hur-át-Hurban még ismernek, így szól:

Mert az ember azt választotta, hogy rendelkezhessen tulajdonnal, és a sárkányok úgy döntöttek, szabadok maradnak az ezzel együtt járó kötöttségek alól. Ahogy azonban az emberek között is vannak aszkéták, úgy a sárkányok némelyikét is elérte a kapzsiság, és csillogó dolgokat, aranyat és ékszert halmoztak fel. Az egyikük Jővüd volt, aki néha emberi formában járt, és aki sárkánytanyává tette Pendor gazdag szigetét, míg végül Kóbor visszaűzte nyugatra. De az Ének és más dalok fosztogató sárkányai mintha inkább haragból, semmint kapzsiságból keltek volna fel az emberek ellen; úgy érezték, megcsalták és elárulták őket.

A sárkányok fosztogatásairól és a mágusok ellencsapásairól szóló tettek és énekek kicsinyes vadállatoknak mutatják a sárkányokat, és rémisztő, kiszámíthatatlan, bár intelligens, és esetenként a mágusoknál is bölcsebb szörnyetegeknek. Bár az Igaz Nyelvet beszélik, mégis végtelenül fondorlatosak. Némelyikük bevallottan élvezi a mágusokkal vívott szópárbajokat, és „villás nyelvükkel hasítják ketté az érveket.” Akárcsak az emberek, a legnagyobbak kivételével a sárkányok is elrejtik igaz nevüket. A Hásza utazása című énekben a sárkányok félelmes, mégis érző lényekként szerepelnek, és dühük, mellyel az emberek flottájára támadnak, magyarázatra lel saját birtokaik szeretetében. Így szólnak a hőshöz:

Heru a Saskirálynő, apjától, az Ilien-házból származó Denggemáltól örökölte a trónt. Ajmán, Heru hitvese Mórred házának szülötte volt. Harmincévnyi uralkodás után a királynő fiuknak, Maharionnak adta át a koronát.

Maharion mágus-tanácsadója és elválaszthatatlan barátja enyhelyi közrendűek közül származott, és hát úgynevezett „apátlan” volt, azaz boszorkány fiának született. A Szigetvilág legszeretettebb hősévé vált, történetét a Vandór-Akbé tettei taglalja, amelyet a bárdok a nyárközépi Hosszú Tánc alkalmával énekelnek el.

Vandór-Akbé mágikus ajándéka már kisebb korában megnyilvánult. Hamar az uralkodói udvarba került, hogy az ottani mágusok keze alatt tanuljon, és a királynő, fia tanulótársának választotta.

Maharion és Vandór-Akbé „szívbéli testvérekké” váltak. Tíz esztendőt töltöttek együtt a kargok elleni harcokban, akik akkoriban gyakrabban törtek be a keleti területekre rabszolgákat ejtettek, és gyarmatosítani próbálták a hozzájuk közelebb eső szigeteket. Nyuzór, Sziklarév és a Kősziklák, Lápos, Perregál és Gont-sziget egy része is karg fennhatóság alá került egy nemzedéknyi, vagy esetenként még hosszabb időre. Úton, Szökőkút-liget városában, Vandór-Akbé hatalmas varázslatot idézett a karg erők ellenében, amelyek „ezer hajóból” szálltak partra Lápúton, és már a városhoz közeledtek. A hős az Ősi Erőket hívta segítségül és a víztudáshoz folyamodott (ez valószínűleg ugyanaz a hatalom, amelyet Elfáran használt, hogy elűzze az Ellenséget Szoléa-szigetről). Egyetlen hatalmas áradattá változtatta Szökőkút-liget vizeit — a szent forrásokat, szökőkutakat és tavacskákat Út urainak kertjeiben —, és visszamosta a hódító hadat a partra, ahol Maharion serege már várta a kargokat. A flottából egyetlen hajó sem tért vissza Karego-Átra.

Vandór-Akbé következő kihívója egy mágus, a Tűzúr volt, kinek hatalmát oly nagynak tartották, hogy állítólag meghosszabbíthatott egy napot öt órával, bár arra már nem volt képes — pedig eskü alatt ígérte —, hogy megállítsa a napot délben, és örökre száműzze a sötétséget a szigetekről. A Tűzúr sárkányalakot vett fel, hogy úgy küzdjön meg Vandór-Akbéval, de végül legyőzetett, bár Ilien városai és erdei megsínylették a küzdelmet, minthogy többségüket felgyújtotta.

Valószínű, hogy a Tűzúr emberi alakot öltött sárkány lehetett. Nem sokkal a halála után ugyanis Orm a nagy sárkány, Até legyőzője, fajtája sokaságát vezette a nyugati szigetek ellen — talán a Tűzúr halálát akarták megbosszulni. Ezek a tüzes rajok hatalmas rémületet okoztak, Páln és Szemel lakói hajók százain menekültek a belső földek felé. Ám a sárkányok még ekkor sem okoztak akkora veszteségeket, mint a kargok, és Maharion úgy ítélte meg, hogy a nagyobb veszély keletről érkezik. Míg ő maga nyugatra indult, hogy a sárkányok ellen küzdjön, Vandór-Akbét keletre küldte, hogy próbáljon meg békét kötni a kargád földek királyával.

Heru, az anyakirálynő odaadta a követnek a kargyűrűt, amelyet Mórred ajándékozott Elfárannak; és hitvese, Ajmán neki is ezt adta házasságkötésükkor. Örökletes kincsként szállt Szeriád utódjaira, és legértékesebb tulajdonuknak számított. Rajta egyedi véset állt, olyan alakzat, amely máshol nem lelhető fel: a Kötés Rúnája, más néven a Béke Rúnája, a béke és az igazság jelképe. „Viselje Mórred gyűrűjét a kargok királya!” ezt mondta az anyakirálynő. A legnagylelkűbb ajándék volt ez, a békekötés szándékának tökéletes záloga, és Vandór-Akbé egyedül lépett be vele a királyvárosba, Karego-Át szigetén.

Thoreg király illő módon fogadta a követet, minthogy — flottája java részének elvesztése után — kész volt fegyverszünetet kötni és visszavonulni az elfoglalt archik földekről, ha Maharion nem torolja meg a támadást.

A karg királyságban azonban akkor már igen erős volt az Ikeristenségek főpapjainak befolyása. Thoreg személyes tanácsadója, Intathin főpap ellene volt a békének, és kihívta Vandór-Akbét egy mágikus párbajra. Minthogy a kargok nem foglalkoznak mágiahasználattal, Intathin csak úgy győzhetett, ha olyan helyre csalja ellenfelét, ahol a föld őserői semlegesítik a követ varázshatalmát. Az archik Vandór-Akbé tettei szerint a hős és a főpap „birokra keltek”, míg végül:

A „bölcs Thoreg király” lánya megmentette Vandór-Akbét ebből az állapotból vagy ettől a bebörtönöző erőtől, és ezáltal visszaadta hatalmát. A hős a lánynak adta a Béke Gyűrűjének felét, amely a harc után nála maradt. (A lány leszármazottai örökölték a gyűrűt több mint ötszáz éven keresztül, egészen addig, míg végül Thoreg utolsó leszármazottait — egy fiú- és egy lánytestvért — a Keleti Peremvidék egy kis szigetére száműzték; Kóbor ezt a gyűrű-felet kapta meg tőlük.) A törött gyűrű másik felét Intathin tartotta meg, és „belépett véle a sötétségbe” — tehát levitte az Atuan sírjainak mélyén lévő nagykincstárba. (Kóbor itt lelt rá később, egyesítette a két felet — és ezzel együtt az elveszettnek hitt Béke Rúnáját is —, majd ő és Tenar együtt vitték vissza az ékszert Enyhelyre.)

A történet karg változatában, melyet szent rituálé keretében citálnak a papok, Intathin legyőzte Vandór-Akbét, aki „elveszítette botját, amulettjét, hatalmát” és megtört emberként kúszott vissza Enyhelyre. Akkoriban azonban a mágusok még nem hordtak botot magukkal. És amikor Orm sárkánnyal szembekerült, Vandór-Akbé biztosan nem volt megtört ember, inkább lehetett nagy hatalmú mágus.

Maharion király a békéért küzdött, de sohasem érte azt el. Amíg Vandór-Akbé (valószínűleg éveken keresztül) Karego-Áton járt követségben, a sárkányok támadásai egyre szaporodtak. A belső szigeteket elárasztották a menekülők, és a sárkányok lángra lobbantottak minden hajót, amely Eszk-szigetnél nyugatabbra merészkedett; időnként a Legbenső-tengerre is be-betörtek. Maharion minden fegyverese és mágusa a sárkányok ellen küzdött, és maga a király is négyszer vett részt a csatákban. Ám a kardok és nyilak haszontalanok voltak a pikkelypáncélos, tüzet köpő és repülő ellenfelekkel szemben. Pálnból csupán „elszenesedett pusztaság” maradt, Enyhely-szigettől nyugatra minden falu és város porig égett. A király mágusai számos sárkányt elfogtak és megöltek varázslataikkal a Pelági-tenger felett, ám ezzel csak növelték a sárkányok haragját. Amikor Vandór-Akbé visszatért, Orm, a nagy sárkány épp Enyhely város felé tartott, és tüzével a királyi palota tornyait fenyegette.

Vandór-Akbé, aki „a keleti szelektől átlátszóvá vált vitorlákon” érkezett az öbölbe, „nem állt meg egy testvéri ölelésre sem.” Maga is sárkányalakot öltött, és így szállt szembe Ormmal az Onn-hegy felett. „Lángok ragyogták be az éjféli eget”, és ez állítólag az enyhelyi palota ablakaiból látszott így. Azután Vandór-Akbé észak felé üldözte a sárkányt. Taón közelében, még a tenger felett Orm ismét szembefordult a hőssel, és ezúttal úgy megsebezte, hogy a mágusnak le kellett szállnia, és fel kellett vennie saját alakját. A sárkány követte, és a küzdelem az Öreg Szigeten, Éa földjén folytatódott, amelyet Tritán elsőként emelt a vizek fölé. Ezen a megszentelt és hatalommal átitatott földön Orm és Vandór-Akbé már nem csatáztak tovább. Ehelyett beszédbe elegyedtek, egyenlőkként szóltak egymáshoz, és megegyeztek, hogy véget vetnek a fajok ellenségeskedésének.

A király mágusai azonban feldühödtek a birodalom szívét ért támadáson. Bátorságot merítettek a Pelági-tengeren aratott győzelmükből, a Nyugati Peremvidék felé fordították a flottát és megtámadták azokat a szigetecskéket és sziklákat, amelyeken a sárkányok költötték tojásaikat és nevelték ifjaikat. Számos fiatal sárkányt pusztítottak el, „vaspöröllyel zúzták össze a hatalmas tojásokat.” Ezt meghallva Orm újfent feldühödött, és „mint tüzes nyíl csapott Enyhely felé.” (A sárkányokat általában hímekként emlegetik mind archik, mind karg nyelven, bár e teremtmények neme még ma is bizonytalan, illetve a legöregebbeknél egyenesen rejtélynek számít.)

Vandór-Akbé még csak félig gyógyult fel sérüléseiből, de Orm után vetette magát. Elkergette Enyhelyről, és tovább űzte „a Szigetvilágon és a Peremvidékeken át”. Sohasem hagyta megpihenni, hanem mindig a nyílt tenger fölé kényszerítette, majd egy végső, kétségbeesett szárnyalásban maguk mögött hagyták a Sárkányok Útját és elérték az utolsó szigetet, Magadort. Ott, a legtúlsó parton, mindketten kimerülve néztek szembe egymással, s „karommal és tűzzel és karddal és szóval” küzdöttek, míg végül:

A történetek szerint Maharion király elutazott Magadorra, hogy „fogadott testvérét sirassa.” Elhozta Vandór-Akbé kardját, és kitetette a palota legmagasabb tornyának csúcsára.

Orm halála után a sárkányok még mindig veszélyt jelentettek a nyugati szigetekre — különösen, amikor sárkányvadászok bolygatták őket —, ám távolabb húzódtak a lakott szigetekről és a békés hajósok útvonalaitól. A királyok ideje után egyedül a pendori Jővüd maradt a Szigetvilág belső területének szélén, és fosztogatta az emberi településeket. A Legbenső-tenger felett évszázadokon keresztül nem láttak sárkányt egészen addig, amikor Kalesszin, a Legvénebb, visszahozta Kóbort és Lebannent Kútfő-szigetre.

Néhány esztendővel Vandór-Akbé után Maharion is meghalt, sikertelenül törekedett a békére, és nyugtalan, belviszálytól sújtott királyságot hagyott hátra. Sokan mondogatták, hogy a Béke Gyűrűjének elvesztése óta igaz király nem uralkodott Óceánföldön. A lázadó sziklarévi Gehis nagyúrtól halálra sebzetten, Maharion jóslatot mondott: „Ő örökli trónomat, ki élve megjárta a sötétség birodalmát és eljő távoli, napfényes partjainkra.”

Maharion 452-ben bekövetkezett halála után számos bitorló viszálykodott a trónért; egyikük sem győzedelmeskedett véglegesen. Alig néhány év alatt sikerült teljesen tönkretenniük a központosított államrendet. A Szigetvilág az örökölt jogú feudális hercegek, kis szigetek és városállamok, kalózkodó hadurak csataterévé vált; mindenki igyekezett növelni a vagyonát és kiszélesíteni a határait. A kereskedelem és a hajóforgalom a kalózok nyomása alatt meggyengült, a városlakók meghúzták magukat védfalaik mögött. A művészeteket, a halászatot és a mezőgazdaságot a folytonos hadakozás és fosztogatás sújtotta, a királyok idejében felszámolt rabszolgakereskedelem újabb virágkorát élte. A fosztogatás és csaták során a mágia volt a legerősebb fegyver. A mágusok eladták magukat a haduraknak, vagy maguk törtek hatalmi pozíciókra. Mivel hatalmukat gonoszul és felelőtlenül használták, e mágusok rossz nevet szereztek magának a mágiának is.

Ebben az időszakban a sárkányok nem jelentettek veszélyt, a kargok visszavonultak és saját belviszályaikat intézték, de a szigetvilági társadalmi rend széthullása évről-évre csak súlyosbodott. A morális és intellektuális állandóság már szinte csak az Éa teremtése és az egyéb mítoszok és hőstörténetek tanításában maradt meg, illetve a kézműves szakmák fenntartásában: ez utóbbiak esetében a mágiahasználat továbbra is jó célokat szolgált.

Maharion halála után úgy százötven évvel Kútfőn jött létre a Kéz, amely a mágia megértése, tanítása és etikus használata mellett elkötelezett férfiak és nők laza szövetsége vagy közössége volt. Minthogy a Kéz veszélyeztette Gázlór mágus-hadurainak egyeduralmát, a szigetre támadtak, és szinte minden felnőtt férfit megöltek. De a Kéz akkor már jelen volt a Legbenső-tenger szigeteinek többségén, és a Kéz asszonyai néven évszázadokkal túlélte ezt az eseményt. Ez idő alatt a szervezet erőtlen, de kitartó információs, kommunikációs, védelmező és tanító hálózatként létezett.

650 körül két kútfői nővér, Elehal és Jahán, és a fürkész Medra iskolát alapítottak a Kéz más tagjainak segítségével, így Kútfőt olyan központtá tették, ahol összegyűlhettek és megoszthatták egymással tudásukat. Ekkor értelmezték a mágikus diszciplínákat, és meghatározták a mágiahasználat etikai szabályait. A Kéz más szigeteken élő tagjainak segítségével, a kútfői iskola hírneve és befolyása gyorsan növekedett. Egy enyhelyi varázshasználó, Teriel szerint az Iskola veszélyeztette a kívülálló mágusok hatalmát, ezért jelentős flottával indult a sziget ellen. Kútfő azonban addigra olyannyira megerősödött, hogy képes volt megfosztani hatalmától a mágust, és szétszórni a flottáját. Ez az első nagy győzelem segített megszilárdítani az Iskola sebezhetetlenségről szóló hírnevét.

Kútfő folyamatosan növekvő befolyása alatt a varázslósággal kapcsolatos tudás következetesen épült fel, használatát a politika mellett az erkölcs is egyre jobban meghatározta. Az Iskolában tanult mágusok beutazták a Szigetvilágot, és mindenhol felvették a küzdelmet a hadurak, kalózok és viszálykodó nemesek ellen. Hadjáratokat és fosztogatási kísérleteket akadályoztak meg, büntettek és számon kértek, határokat és kötelességeket szabtak, egyéneket, falvakat, városokat, hajókat védelmeztek, míg a társadalmi rend úgy-ahogy helyreállt. Kezdetben még azért küldték szét őket, hogy kikényszerítsék a békét; később már inkább fenntartották azt. Miközben az enyhelyi trón üresen állt, Kútfő kétszáz éven keresztül hatékonyan betöltötte a Szigetvilág rendfenntartó központjának szerepét.

A kútfői főmágus hatalma sok tekintetben hasonlított a néhai enyhelyi királyok hatalmára. Halkel, a főmágusi cím kiötlője még minden bizonnyal arrogáns, ambiciózus és előítéletekkel teli alak lehetett. Az iskolai tanításoknak és gyakorlatnak, emellett a mesterek odafigyelésének köszönhetően azonban, az utána következő főmágusok már nem használták hatalmukat mások meggyengítésére vagy önmaguk gyarapítására.

A mágia sohasem bírta teljesen lemosni magáról a Sötét Időkben szerzett rossz nevet, bár már inkább csak a varázslók, vajákosok és boszorkányok gyakorlatait jellemzik gonoszként. A női hatalommal szemben bizalmatlanok és ellenségesek az emberek, és e hatalomnak az Ősi Erőkkel való rokonsága, csak rontja ezt a megítélést.

Az Ősi Erők szent hatalma Óceánföld több részén különféle források, barlangok, dombok, sziklák és erdők formájában koncentrálódik. Ezeket a helyeket a környékbeliek mind félik vagy tisztelik; némelyikük messze földön ismert.

Az ilyen helyek a Kargád Birodalom vallási központjai. A Szigetvilágon az Ősi Erők ismerete sokáig a gondolkodás és a vallásosnak nevezhető tisztelet meghatározó alapja volt. A szigetek többségén még ma is az Ősi Erőkkel kötik össze a boszorkányságot, a bábáskodást, a gyógyítást, az állatok pároztatását, az öntözést, a bányászatot és a kohászatot, az ültetést és a növesztő varázslatokat, a szerelmi bűbájt, és még sok hasonló dolgot. Kútfő tanult mágusai azonban bizalmatlanok az ősi praktikákkal szemben, és nem fordulnak segítségért „az Anya Hatalmához.” Csak Páln mágusai ötvözik a kútfői és az ősi gyakorlatot a rejtélyes, ezoterikus és veszélyesnek tartott pálni tudásban.

Mint bármely hatalom, rossz célokra használva az Ősi Erők is megronthatóak (mint a Terranon Kő Rosszánban), mégis természetükből adódóan szentek, és az etika felett állnak. Azonban a Sötét Idők alatt és azután az archik földek mágusai démonizálták és gonosznak bélyegezték ezeket a hatalmakat, akárcsak őket a kargád papkirályok és istenkirályok. Így a nyolcadik századra a Szigetvilág belső földjein már csak a falusi nők tartottak rituálékat és felajánlásokat a néhai szent helyeken. Őket megvetették, esetenként meg is hurcolták emiatt. A mágusok távol tartották magukat ezektől a helyektől. Ironikus, hogy Kútfőn állnak az Ősi Erők legnagyobb hatalmú megtestesülései — a Kútfő-hegy és a Lappang-liget —, de véletlenül sem beszélnek így róluk. Egyedül a formamesterek, akik szinte egész életüket a Ligetben töltik, kapcsolják össze az emberi művészeteket a föld szentségével, emlékeztetve a mágusokat arra, hogy hatalmuk nem teljesen a sajátjuk, csak kölcsönkapták egy időre.

A négy sziget történelme javarészt legendákból tevődik össze, melyek a helyi törzsek, városállamok és kis királyságok alapításával és küzdelmeivel foglalkoznak. Nagyjából ezer esztendeje ezek a törzsek, városállamok és kis királyságok alkotják a karg társadalmat.

Ellentétben a Szigetvilág más részeivel, karg területen fennmaradt a rabszolgaság intézménye, ahogy a szigorú kasztrendszer és a nemi megkülönböztetés („munkamegosztás”) is.

A vallás egyesítő erőként működött a legharciasabb törzsek esetében is. A négy szigeten több száz Békehely található, ahol tilos minden vita és hadakozás. A karg vallás az Ősi Erők, a ktonikus hatalmak szellemekként való megtestesüléseinek házi és közösségi tiszteletén alapul. A szent helyeken és a házi oltárokon virágokat, olajat, faragványokat, ételt ajánlanak fel, táncokat, versenyeket, zenét, dalokat adnak elő vagy mutatnak be, csendrituálékat tartanak. Maga a tiszteletadás lehet ünnepi vagy alkalmi, személyes vagy közösségi. Régebben nem létezett papság; bármely felnőtt elvégezhette a ceremóniákat, és megtaníthatta ezekre a gyermekeket. Ez a szellemiség fennmaradt — nemhivatalosan és esetenként titkoltan — az Ikeristenségek és az Istenkirályok újabb és intézményesebb vallásai alatt is.

A négy sziget megszámlálhatatlan szent ligete, barlangja, hegye, dombja, forrása és sziklája közül a legszentebb helynek az Atuan sivatagában található, síroknak nevezett barlang és monolitkövek számítanak. Karg emberemlékezet óta zarándokközpontnak számított, és Atuan királyai, később Hupun királyai is fenntartottak itt egy szállást az érkező híveknek.

Hatszáz vagy hétszáz évvel ezelőtt afféle égistenség-hit terjedt el a szigeteken, ebből született meg Atwa és Wuluha, a Hur-át-Hur sivatagi hőseiből lett Ikeristenségek vallása. A panteon feje az Égi Atya lett, és a rítusok vezetőiből egyfajta papi kaszt fejlődött ki. Az Ősi Erők tiszteletét nem fojtották el ugyan, de az Ikeristenségek és az Égi Atya papjai saját hitükben hivatásossá váltak, egyedüli jogot formáltak a rituálék és ünnepségek megrendezésére. Egyre drágább templomokat építtettek, majd átvették a köznapibb ceremóniák, például a házasságkötések, temetések és házszentelések levezetését is.

E vallás hierarchizáló és központosító jellege eleinte még segítette Hupun királyait törekvéseikben. Fegyveres erővel és diplomáciai manőverekkel a Hupun-ház nagyjából egy évszázad alatt meghódította vagy beolvasztotta a kargád királyságok többségét, ami közel kétszáz uradalmat jelentett.

Amikor (archik időszámítás szerint 440-ben) Vandór-Akbé a kargád földekre érkezett békekövetként, és királya jóhiszeműségének jeleként elhozta a Béke Gyűrűjét.

De Hupun királyai évtizedeken keresztül viszálykodtak az Awabátban székelő főpapokkal és híveikkel. Az Ikeristenségek papjai elbitorolták a hatalmat a királyoktól, és a Hupuntól ötven mérföldre fekvő Szent Várost tették nemcsak az ország vallási, de politikai központjává is. Úgy tűnik, Vandór-Akbé látogatása éppen egybeesett a hatalomátvétel utolsó manővereivel. Thoreg király köztiszteletben álló vendégként fogadta a követet, de Intathin, a főpap, párbajra hívta ki. Csalással vagy erővel legyőzte, és egy időre bebörtönözte. A két királyság összekötésére szánt jelkép eltörött.

E küzdelmet követően a karg királyok továbbra is Hupun trónján ültek, névleges tiszteletnek örvendtek, de hatalmukat vesztették. A négy szigetet Awabátból kormányozták, és az Ikeristenségek főpapjaiból papkirályok lettek.

Szigetvilági számítás szerint a 840. esztendőben a papkirályok egyike megmérgezte a másikat, és kikiáltotta magát az Égi Atya evilági megtestesülésének. Istenkirálynak, akit így hús-vér valójában imádhatnak a hívek. Az Ikeristenségek imádata ugyanúgy nem szakadt meg, mint az Ősi Erők népszerű tisztelete. Ám a vallási és világi hatalom az Istenkirály kezébe került, akit minden esetben Awabát papsága választott (gyakran többé-kevésbé titkolt erőszak útján) és bálványozott. A négy szigetet az Ég Birodalmának kiáltották ki, és az Istenkirály hivatali címe Mindenek Császára lett.

A Hupun-ház két utolsó örököse egy testvérpár, egy fiú és egy lány, Ensar és Antil volt. Minthogy le kívánta zárni a karg királyok vérvonalát, de nem kívánt szentségtörést elkövetni az uralkodói vér kiontásával, az Istenkirály száműzte a gyermekeket egy magányos, zátonyszerű kis szigetecskére. Ruháik és játékaik között ott rejlett Antil uralkodói öröksége, a Béke Gyűrűjének fele is, amelyet Vandór-Akbé adott Thoreg lányának, hálaképpen kiszabadításáért. A kislány később mint öregasszony adta oda az ékszer-felet az akkor még ifjú Kóbornak, aki hajótörést szenvedett a sziget partján. Később Atuan sírjainak főpapnője, Arha-Tenar segítségével Kóbor újból egésszé tette az eltörött gyűrűt, így helyreállította a Béke Rúnáját. Ezután együtt vitték vissza a megszentelt ereklyét Enyhelyre, hogy ott várja meg Mórred és Szeriád örökösét, Lebannen királyt.