Óceánföld meséi

Feketerózsa és Gyémánt

Tengerészdal Nyugat-Enyhelyről

Enyhely-sziget nyugati részén, a tölgyes-gesztenyés erdőkkel borított dombok között fekszik egy városka, Tisztás. A helység egyik jómódú lakóját, egy kereskedőt, Arany néven ismerte a környék. Arany vette meg azt a fűrészmalmot, ahol a tölgypallókat vágják az enyhelyi Nagy Kapu és Déli Kapu hajóácsainak, és ő birtokolta a legnagyobb gesztenyés ligeteket. Övé volt a sok szekér és ő bérelte fel a kocsisokat, akik elszállították a pallót és a gesztenyét a dombokon túlra. Nagyon jól keresett a fákon, és mikor fia megszületett, felesége így szólt: — Nevezhetnénk Gesztenyének, vagy akár Tölgynek is. — De az apa csak ennyit mondott: — Gyémánt. — Merthogy a férfi szemében egyedül a gyémánt volt értékesebb az aranynál.

Így hát a kicsi Gyémánt Tisztás legelőkelőbb házában növekedett kövérkés, ragyogó tekintetű csecsemőből pirospozsgás, örömteli kisfiúvá. Hangja édes volt, éneklő, hallása kiváló, és szerette a zenét. Így hát Tulipán, az anyja, egyéb kedves nevek mellett Pacsirtának és Rigónak becézte, mert egyébiránt a Gyémántot sohasem kedvelte igazán. A fiúcska teledúdolta és dalolta a házat; utánzott minden dallamot, amint először meghallotta, és saját dallamokat talált ki, amikor nem hallott semmilyent. Anyja megkérte a bölcs asszonyt, Gubancot, hogy tanítsa meg neki az Éa teremtését és Az ifjú király tetteit, és a fiú tizenegy esztendősen már Naptérte főterén énekelte a Téli éneket a nyugati földek urának, aki birtokait körbejárva tett látogatást, a Tisztástól valamivel fentebb fekvő városban. Az uraság és az úrnő megdicsérték a fiú hangját, s gyémántos fedelű, pöttöm aranydobozkával jutalmazták, amely kedves és díszes ajándék volt Gyémántnak és anyjának. De Arany mindig valamelyest türelmetlen maradt a dalolással és a bizsukkal szemben. — Vannak ennél fontosabb dolgok is, fiam — mondogatta. — És akadnak nagyobb nyeremények.

Gyémánt tudta, hogy apja az üzletre gondol — a favágókra, a fűrészelőkre, a malomra, a gesztenyeligetekre, a begyűjtőkre, a kocsisokra, a kocsikra —, munkákra és beszédekre és tervezésre, mindenféle bonyolult, felnőtt dologra. Sohasem érezte úgy, hogy sok köze lenne az ilyesmihez, hát akkor hogyan legyen legalább annyi köze hozzá, amennyit atyja elvár tőle? Talán majd megtudja, mire felnő, így gondolkodott.

De valójában Arany nem csupán az üzletre gondolt. Megfigyelt valamit a fiával kapcsolatban, amit, mondjuk így, nem igazán az üzleti ügyek mellé helyezett, hanem inkább föléjük, és ha meglátta, rendszerint lehunyta a szemét.

Eleinte úgy vélte, Gyémánt csak néhány trükkhöz ért, mint oly sok gyermek, s a többiekhez hasonlóan majd elveszti a mágikus ajándék ez apró szikráját. Kicsi fiú korában Arany maga is képes volt csillámlóvá tenni árnyékát. A családja mindig biztatta, hogy mutassa meg a trükköt a látogatóknak; így mire hét vagy nyolc esztendős lett, a dolog elvesztette csodálatosságát, és ő soha többé nem próbálkozott ilyesmivel.

Amikor látta Gyémántot lemenni egy lépcsőn úgy, hogy lába nem érintette a fokokat, előbb azt hitte, látása csalta meg. De néhány nap múltán újra látta gyermekét, ezúttal felfelé lebegett a lépcsőn, közel egyujjnyival a tölgyfa korlát felett. — Tudod ezt lefelé is? — kérdezte Arany, és Gyémánt így válaszolt: — Hát persze, ugyanúgy kell csinálni. — És lágyan lelebegett, mint felhő a délkeleti szélben.

— Hol tanultál te ilyesmit?

— Csak úgy kitaláltam — válaszolta a fiú, bizonytalanul. Nem tudta, apja mit fog szólni.

Arany nem dicsérte meg fiát, nem akarta önhitté vagy hiúvá tenni olyasvalami miatt, ami múló gyermeki ajándék is lehetett, akárcsak édesen csengő hangja. Már így is túl sok lesz a hűhó a dolog körül.

De egy esztendő múltán, vagy talán valamivel később meglátta fiát a hátsó kertben, játszótársával, Rózsával. A gyermekek egymással szemben ültek, összedugták fejüket és nevetgéltek. Valami különös vagy rejtélyes érzés hatására az apa megállt az ablaknál, és figyelni kezdte őket. Valami ugrált a két gyerek között, fel és le. Egy béka talán? Egy nagy szöcske? Kiment a kertbe, hogy közelebbről szemügyre vegye azt a valamit. Csendesen lépkedett, mert bár termetes ember volt, a kicsik nem hallották meg. Ami a két gyerek csupasz lábszárai között fel s le ugrándozott, az nem más volt, mint egy kődarab. Amikor Gyémánt felemelte kezét, a kő felugrott, amikor megrázta kezét, a kő körözni kezdett, majd ha elernyesztette ujjait, a kő visszaesett a földre.

— Most te — szólt Gyémánt Rózsának, és a lány is megcsinálta ugyanazt, de a kő ekkor csupán megrebbent kissé. — Ó — suttogta a lány —, itt van az apukád.

— Ez nagyon érdekes játék — szólalt meg Arany.

— Gyémi találta ki — vágta rá Rózsa.

Arany nem kedvelte a lányt. Egyszerre volt szókimondó és távolságtartó, szeleburdi és félénk. Ráadásul leány volt, és egy évvel fiatalabb Gyémántnál, mi több, egy boszorkány kölke. Szerette volna, ha fia a vele egykorú, hasonszőrű fiúkkal játszik, Tisztás tiszteletre méltó családjainak gyermekeivel. Tulipán kitartóan „bölcs asszonynak” nevezte a boszorkányt, de egy boszorkány mindig csak boszorkány marad, és a lánya nem megfelelő társaság Gyémántnak. Ámbár mulattatta valamelyest, hogy a fia tanítja trükkökre a boszorkánygyereket.

— Tudsz még mást is? — kérdezte Gyémánttól.

— Furulyázni — válaszolt Gyémánt azonnal, és elővette zsebéből a kis hangszert, melyet anyjától kapott a tizenkettedik születésnapjára. Ajkaihoz emelte, ujjai táncoltak a lyukakon, és eljátszott egy kedves, ismerős dallamot a nyugati partról, „Hová szerelmem tart”.

— Nagyon jó — mondta atyja. — De a síphoz nagyon sokan értenek, azt ugye tudod?

Gyémánt a játszótársára pillantott. A lány elfordította fejét, és lesütötte szemét.

— De én tényleg nagyon gyorsan megtanultam — válaszolta a fiú.

Arany mordult egyet, nem hatotta meg a dolog.

— Magától is játszik — jött Gyémánt újabb ötlete, és maga elé tartotta a sípot. Ujjai ismét táncba kezdtek a lyukakon, és a hangszer ismét megszólalt. Többször is hamisan szólt, és a végén hangja panaszosan magasra emelkedett. — Még nem tudom jól — mentegetőzött a fiú zavartan.

— Nagyon jó, nagyon jó — nyugtatta Arany. — Gyakorolj csak. — És otthagyta őket. Nem tudta, mit kellett volna mondania. Nem akarta arra biztatni fiát, hogy még több időt töltsön a zenével, vagy azzal a lánnyal. Már így is sokat töltött velük, és egyikük sem segít abban, hogy jusson valamire az életben. De az ajándéka, ez a letagadhatatlan ajándék — kőnek lebegtetése, sípnak megszólaltatása —, nos, nem lenne helyes sokat adni rá, de talán ellenezni sem szabad.

Arany szemében a pénz jelentette a hatalmat, de nem az egyetlen hatalmat. Elismert két másikat is, egy egyenlőt és egy nagyobbat. Az egyik a származás volt. Amikor a nyugati föld ura ellátogatott a birtokára Tisztás közelében, Arany örömmel mutatta ki hűségét. Az uraság arra született, hogy kormányozzon és őrizze a békét, ahogy ő maga arra született, hogy üzlettel foglalkozzon és vagyont szerezzen. Mindenki a maga helyén és idejében, és mindenki — lett légyen bár nemes vagy közrendű — rászolgál a tiszteletre és megbecsülésre, ha jól és becsülettel végzi dolgát. Voltak persze kisebb urak is, akiket Arany bármikor megvehetett vagy eladhatott, kölcsön vehetett vagy adhatott. Nemesnek születettek, de nem szolgáltak rá sem a megbecsülésre, sem a hűségre. A születés hatalma és a pénz hatalma természetesen feltételes, és meg kell keresni, fenn kell tartani, máskülönben elvész.

De a gazdagokon és a nemeseken túl ott voltak azok, akiket hatalommal bíróknak neveztek: a mágusok. Az ő hatalmuk, bár kevéssé gyakorolják, teljes. Ők tartották kézben a régóta király nélkül tengődő Szigetvilág egészének sorsát.

Ha Gyémánt ilyesfajta hatalommal született, ha volt ilyen ajándéka, akkor Arany minden álma és terve, hogy üzletembert farag belőle, hogy maga mellé veszi és a segítségével kiterjeszti területét a Déli Kapuig, hogy felvásárolja a gesztenyés erdőket Resé felett — mindezen tervek szilánkokra hullottak. Elutazik Gyémánt (mint az anyja nagyapja) a kútfő-szigeti mágusiskolába? Dicsőséget szerez (ahogy az említett rokon tette) a családnak és uralkodni fog nemesen, közrendűn, mágusként folytatja a régens udvarában, az enyhelyi Nagy Kapuban? Arany maga is szinte lebegve sietett fel a lépcsőn, képzelete szárnyán repült.

De a fiúnak nem mondott semmit, ahogyan a fiú anyjának sem. Hallgatag ember volt, aki nem bízik holmi víziókban, amíg azok nem válnak megragadható lehetőségekké; s nője, bár kötelességtudó, szerető feleségnek, anyának és háziasszonynak ismerték, máris túl sokra tartotta Gyémánt tehetségét és képességeit. Emellett, mint minden nő, ő is hajlamos volt a babonára és a pletykára, s válogatás nélkül barátkozott. Az a lány, Rózsa is azért lógott annyit Gyémánttal, mert Tulipán felbiztatta az anyját, Gubancot, hogy gyakrabban tegyen náluk látogatást. Meg akar beszélni vele minden apró dolgot, ami kapcsolatos a fiukkal, és többet fecsegett már neki, mint amennyit bárkinek is tudnia kellene, Arany háztartásáról. Az ő dolgai nem tartoztak a boszorkányra, gondolta a férfi. Másrészről, Gubanc talán meg tudja mondani, hogy a fia mennyire ígéretes, van-e tehetsége a mágiához… De hamar elhessegette a gondolatot, hogy majd a banyát kérdi meg, vagy hogy bármivel kapcsolatosan kikéri a boszorkány véleményét, legkevésbé a fiával kapcsolatosan.

Végül úgy határozott, hogy vár még és figyel. Türelmes ember lévén, erős akarattal négy teljes esztendőn keresztül tett így, mígnem Gyémánt betöltötte a tizenhatot. Jól megtermett fiú lett, aki remekelt a játékokban és a tanulmányokban, bár nem veszítette el arcának pirospozsgás színét és tekintetének gyermeki ragyogását, vagy akár kisfiús vidámságát. Nehezen vette tudomásul hangja elváltozását, amikor az édes szoprán dallamtalanná és rekedtessé lett. Arany reménykedett benne, hogy ez véget vet az éneklésnek, de a fiú továbbra is a vándorló muzsikusok, balladázók és hasonszőrűek körül lebzselt, és megtanult tőlük minden ostobaságot. Nem kereskedő fiának való élet ez, aki majd örökli atyja tulajdonát és malmait és üzletét, ezért Arany így szólt: — Az énekelgetésnek vége, fiam! Gondolkodj férfiként immáron!

Gyémánt a Kedves-patak forrásánál kapta igaz nevét, a Tisztás feletti dombok között. Bürök, a mágusként ismert nagy-nagybácsi jött fel Déli Kapuból, hogy nevet adományozzon az ifjúnak. És Bürök meghívást kapott a névadónapi ünnepségre is egy esztendővel később, egy nagy ünnepségre sörrel és étkekkel mindenkinek, és új ruhákkal, inggel, szoknyával vagy pantallóval minden gyereknek, ami régóta szokás volt Nyugat-Enyhelyen. És tánccal a zöld mezőn, egy meleg őszi estén. Gyémánt sok barátot tudott maga mellett, minden vele egykorú fiút a városkában, és minden leányt is. A fiatalok táncoltak, és némelyikük kicsit túl sok sört vett magához, de senki sem viselkedett túl illetlenül, így az este örömteli és emlékezetes maradt. A következő reggelen Arany újra elmondta fiának, hogy férfiként kellene gondolkodnia.

— Gondolkodtam ezen — Így válaszolt a fiú, rekedtes hangján.

— És?

— Nos, én… — kezdte Gyémánt, és belé ragadt a szó.

— Mindig arra számítottam, hogy bevehetlek majd a családi üzletbe — mondta Arany semleges hangon. Gyémánt nem válaszolt. — Van bármi ötleted, hogy mihez akarsz kezdeni az életeddel?

— Időnként.

— Beszéltél Bürök mesterrel?

Gyémánt habozott, mielőtt válaszolt volna: — Nem. — Kérdőn nézett atyjára.

— Viszont én beszéltem vele tegnap éjjel — folytatta Arany. — Elmondta, hogy vannak a természetnek bizonyos ajándékai, amelyeket nemcsak nehéz, de helytelen és veszélyes dolog visszafogni.

Gyémánt imént elsötétedett tekintetébe újra fény költözött.

— A mester szerint az ilyesfajta ajándék vagy tehetség kiműveletlenül nem csupán kárba vész, de igen veszélyes is lehet. A művészetet tanulni és gyakorolni kell, így mondta.

Gyémánt arca felragyogott.

— De azt is mondta, hogy a művészetet a maga kedvéért kell kitanulni és gyakorolni.

Gyémánt buzgón bólintott.

— Ha valódi ajándékkal bírsz, szokatlan képességgel, akkor mindez még inkább igaz. Egy boszorkány nem sok bajt okozhat a szerelmi bájitalaival, de — így mondta — még egy falusi varázslónak is vigyáznia kell, mert ha a művészetet csupán szükségletek kielégítésére használja, akkor elgyengül és kártékonnyá válik… Természetesen még egy varázslót is megfizetnek. És a mágusok, ahogy te is tudod, az urak mellett élnek, és megkapnak mindent, amit csak kívánnak.

Gyémánt feszülten figyelt, homlokát összeráncolta kicsit.

— Szóval, hogy egyszerűen és egyenesen fogalmazzak, ha rendelkezel ilyesféle ajándokkal, Gyémánt, akkor annak semmi haszna, legalábbis közvetlenül, az üzletünkre nézvést. A maga módján kell kiművelni és kézben tartani, kitanulni és gyakorolni. Csak ezután — ezt is ő mondta — tudják a tanítók megmondani, hogy mihez kezdj vele, és hogy miért jó ez neked. Vagy másoknak — tette még hozzá nyomatékosan.

Hosszú szünet következett.

— Elmondtam Bürök mesternek — folytatta ezután Arany —, hogy láttalak, amikor egy kézmozdulattal és egy szóval átváltoztattad egy madár faragott mását élő állattá, amely felröppent és énekelni kezdett. Láttalak fényt teremteni a puszta légben. Nem tudtad, hogy figyellek. Sokáig figyeltelek, és nem szóltam. Nem akartam, hogy túl sokat várj el a gyermeki játszadozástól. De most már úgy hiszem, igazi ajándokkal bírsz, talán nem is kicsinnyel. Amikor elmondtam Bürök mesternek, amiket láttam, ő is egyetértett. Azt mondta, el kellene menned Déli Kapuba, hogy mellette tanulj egy esztendeig, vagy még tovább akár.

— Tanuljak Bürök mester mellett? — kérdezett vissza Gyémánt, hangja fentebb emelkedett vagy fél oktávval.

— Ha te is úgy kívánod.

— Én, én… én sohasem gondoltam még erre. Gondolkodhatok rajta? Egy ideig — egy napig?

— Persze — válaszolta Arany, jólesett neki fia megfontoltsága. Azt hitte, Gyémánt azonnal elfogadja az ajánlatot, ami természetes is lett volna talán, de kínos az atyának, a bagolynak, aki talán sasfiókát nevelt.

A maga részéről Arany őszinte alázattal tekintett a mágiaművészetre, mint olyasvalamire, ami rajta kívül álló dolog — nem puszta játékszer, mint a zene vagy a mesemondás, hanem tömérdek lehetőséget rejtő gyakorlati üzlet, amelyhez az ő üzlete sohasem érhet fel. És emellett, bár ezt sohasem ismerte volna el, tartott is a mágusoktól. Valamelyest megvetette a vajákosokat trükkjeikkel és szemfényvesztéseikkel és érthetetlen makogásukkal együtt, de a mágusoktól titkon félt.

— Anya tudja már? — kérdezte Gyémánt.

— Megtudja, ha eljön az ideje. Neki nincs szerepe a döntésedben, Gyémánt. A nők mit sem tudnak ezekről a dolgokról, és semmit sem tudnak kezdeni vele. Egyedül kell választanod, mint egy férfinak. Megértetted? — Arany igen határozottan beszélt, ezt a helyzetet alkalmasnak találta arra, hogy elkezdje elválasztani az ifjút az anyjától. Egy lány legyen ragaszkodó, de egy fiúnak meg kell tanulnia elindulni. És Gyémánt elég határozottan bólintott, bár elgondolkodó arcot vágott. Az apa elégedett lehetett.

— Bürök mester elmondta, hogy — legalábbis szerinte — mire való, illetve miféle ajándékom vagy tehetségem lehet…?

Arany biztosította fiát, hogy igen, a mágus elmondta, hogy milyen ajándok látható. A fiú nagy megkönnyebbülést okozott neki a szerénységével. Félig-meddig tudatosan, rettegett az eshetőségtől, hogy Gyémánt félresöpri őt, eddig megszerzett hatalma bizonygatásával. Azzal a rejtélyes, kiszámíthatatlan és veszélyes hatalommal, amely mellett Arany minden vagyona, tudása és méltósága jelentéktelenné törpült.

— Köszönöm, apám! — szólt végül az ifjú. Arany megölelte és a dolgára indult, igen elégedetten gyermekével.

A füzesben volt a találkahelyük, a Kedves melletti ligetben, a kovácsműhely mögött, valamivel lentebb. Amikor Rózsa odaért, Gyémánt rögtön így fogadta: — Azt akarja, hogy tanuljak Bürök mester mellett! Most mit tegyek?

— A mágus mellett?

— Azt hiszi, hatalmas nagy tehetségem van. A mágiához.

— Ki hiszi?

— Az apám. Meglátta, amikor gyakoroltunk. De azt mondja, hogy Bürök szerint mellette kellene tanulnom, mert veszélyes lehet, ha nem teszem. Ó! — És Gyémánt a fejét fogta.

— De hát van tehetséged.

Az ifjú felnyögött, és a halántékát dörzsölgette. Régi játszóhelyük porában ült, egy mélyedésfélében a füzek között. Odahallatszott a patak csobogása, ahogy kavicsos medrében fut, és a kovács kalapácsolása fentebbről. A lány vele szemben ült le.

— Emlékezz, miket csináltál már! — mondta. — Nem tudtad volna megcsinálni, ha nincs tehetséged.

— Kicsiny tehetség — válaszolta Gyémánt közömbös hangon. — Elég néhány trükkhöz.

— Honnan tudod?

Rózsát sötét bőrrel és göndör hajfelleggel áldotta meg a természet, emellett keskeny ajakkal és figyelmes tekintettel, komoly vonásokkal. Csupasz lába és keze poros lett, szoknyája és kabátkája gyalázatosan nézett ki. Formás, törékenynek tűnő ujjai piszkosak. Gombját vesztett felsője alatt ametiszt nyakláncot viselt. Anyja, Gubanc, jól megélt a gyógyításból, csontkovácsolásból és bábáskodásból, fürkészésből, főzetekből és altatókenőcsökből. Megtehette volna, hogy új ruhákba öltözteti lányát és saját magát, cipőt vesz és rendszeresen tisztálkodik, de úgy tűnt, nem érzi szükségét ilyesminek. És a háztartás gondos vezetése sem tartozott az érdeklődési körébe. Lányával többnyire főtt csirkén és sült tojáson éltek, minthogy sokszor baromfival fizették meg szolgáltatásait. Kétszobás házuk udvarán tyúkok és macskák keverték a bajt a vadonszerűvé növekedett növényzetben. Gubanc kedvelte a macskákat, a békákat és az ékszereket. Az ametiszt nyakláncot fizetségképpen kapta, amikor Arany főerdészének fia született, az ő segítségével. A boszorkány is teleaggatta magát karkötőkkel és bokaláncokkal, amelyek csillogtak és csörömpöltek, amikor türelmetlenül próbált valami varázslatfélét szőni. Időnként egy kismacska ült a vállára, és nem volt figyelmes anya. Rózsa számon is kérte rajta, már hétesztendősen: — Minek vagyok én neked, ha nem is kellek?

— Hogy tudnál segíteni a gyerekszülésben, ha neked nincs egy se? — válaszolta Gubanc.

— Csak gyakorlás voltam! — morgott a gyerek.

— Minden csak gyakorlás — felelte anyja. Egyébiránt Gubanc nem volt rossz természetű. Ritkán tett bármit is a lányáért, de sohasem bántotta, sohasem szidta meg, és megadta neki, amit kellett: ételt, saját békát, ametiszt nyakláncot, leckéket boszorkányságból. Új ruhákat is adott volna, ha Rózsa kéri, de ő sohasem szólt ezért. A lány már kisebb korában is tudott gondoskodni magáról; ez volt az egyik oka, hogy Gyémánt megszerette. A lány mellett megérezte a szabadság ízét. Nélküle csak akkor érezte ugyanazt, amikor zenét hallgatott, és maga is énekelt és zenélt.

— Van hozzá tehetségem — válaszolta az ifjú, és belekapaszkodott a saját hajába.

— Biztosan nem akarod megtartani a fejed? — kérdezte a lány.

— Tudom, hogy Szurok szerint is van…

— Persze, hogy van! És mit számít, hogy Szurok mit gondol? Már most is kilencszer jobban játszol, mint ő valaha.

Emiatt is nagyon szerette.

— Létezik mágus, aki zenél? — kérdezte a lányra nézve.

Rózsa eltűnődött. — Nem tudom.

— Én sem. Mórred és Elfáran énekeltek egymásnak, és ő mágus volt. Azt hiszem, van valami dalnokmester is Kútfőn, aki az énekeket és a történelmet tanítja. De arról még nem hallottam, hogy egy mágus zenész legyen.

— Nem látom be, miért ne lehetne. — Rózsa sohasem látta be, hogy valami nem lehetséges. Ismét egy dolog, amiért annyira szerette őt.

— Mindig úgy tűnt, hasonlók valamiképpen — mondta a fiú —, a mágia és a zene. A varázsigék és a hangok. Egy bizonyos szempontból mindenképpen egyformák.

— Gyakorlás — vágta rá Rózsa, meglehetősen savanyú arccal. — Tudom. — Egy kavicsot pöccintett Gyémánt felé, és a kis kődarab félúton pillangóvá változott. A fiú is kavicsot dobott a lány felé, és a két pillangó együtt libbent és játszadozott előttük egy percig, mielőtt újra kavicsként hullottak volna alá. Már számos ilyen változatát találták ki a régi kőemelgetős trükknek.

— Menned kellene, Gyémi — szólalt meg a lány. — Csak hogy kiderüljön.

— Tudom.

— Mi lenne, ha mágus lenne belőled! Ó! Képzeld el, mi mindent taníthatnál nekem! Alakváltást — átváltozhatunk bármivé. Lovakká! Medvékké!

— Vakondokká — vágta rá Gyémánt. — Valóban úgy érzem, legszívesebben elbújnék a föld alá. Mindig azt hittem, hogy ha megkapom a nevem, apa majd arra akar kitanítani, amivel ő foglalkozik. De esztendők óta figyelt már. Lehet, hogy végig ilyesmit forgatott a fejében. De mi van, ha lemegyek a városba és kiderül: a varázsláshoz még annyira sem értek, mint a számokhoz? Miért nem csinálhatom azt, amiről tudom, hogy értek hozzá?

— Akkor miért nem csinálod mindet? A mágiát és a zenét is, valahogyan. Számfejtőt bármikor bérelhetsz magadnak.

Amikor nevetett, a lány kicsiny arca felragyogott, keskeny ajkai elnyíltak, és szeme eltűnt egy hunyorításban.

— Ó, Feketerózsa! Szeretlek!

— Hát persze, hogy szeretsz. Jól is teszed. Máskülönben bűbájt mondanék rád.

Mindketten térdre emelkedtek, arcuk szinte összeért, megfogták egymás kezét. Apró csókokkal borították be egymás arcát. Ajkaival Rózsa simának érezte Gyémánt arcát, mint az érett szilvát, alig egy kicsinyt csiklandósnak az ajkak felett és az állon, ahol a fiú már rendszeresen borotválkozott. Ajkaival Gyémánt selymesnek érezte Rózsa arcát, alig egy kicsinyt érdesnek az egyik arccsontnál, ahol az imént megtörölte poros kezével. Közelebb húzódtak egymáshoz, hogy mellkasuk is összeért, de a kezük még lent maradt oldalt. Csókolóztak.

— Feketerózsa — lehelte a fiú a lány fülébe a titkos nevet, melyen ő szólította.

A lány nem szólt semmit, csak melegen belelehelt a fiú fülébe, és ő felnyögött. Megszorította a lány kezét. Kicsit elhúzódtak egymástól.

Visszaültek a sarkukra, de nem engedték el egymás kezét.

— Ó, Gyémi! — szólalt meg a lány. — Szörnyű lesz nélküled.

— Nem megyek — jelentette ki Gyémánt. — Sehová. Soha.

De persze, mégiscsak lement Déli Kapuba, apja egyik kocsiján, melyet apja egyik kocsisa hajtott, és Bürök mellett ült az alkalmatosságon. Íratlan törvény, hogy az emberek általában azt teszik, amit a mágusok javasolnak nekik. És nem kis megtiszteltetés, ha egy mágus a tanítványának vagy segítőjének nevez valakit. Bürök, aki botját Kútfőn szerezte, már hozzászokott, hogy kisebb-nagyobb fiúk szülei keresik meg ez ügyben, és ha a gyermeknek volt ajándéka, hát tanította is. Kicsit kíváncsi is volt erre a fiúra, kinek vidám természete és jó modora valamiféle tartózkodást vagy önbizalom hiányt rejtett. Az apa gondolata volt, nem az ifjúé, hogy ajándéka lehet. Ez szokatlan, bár a vagyonosok közt talán mégsem annyira, mint a köznép köreiben. Mindenesetre már előlegként is jelentős tanulópénzt kapott aranyban és elefántcsontban. Ha a fiú tényleg mágusféle lehet, akkor szívesen pártfogásába veszi. Ha csupán — ahogy gyanította — gyermeki hajlamokról van szó, akkor hazaküldheti őt azzal, ami a tanulópénzből megmarad. Bürök becsületes, gerinces, humortalan mágustudós volt, és nem érdekelték holmi érzelmek vagy képzelgések. Az ő művészete a nevekkel volt kapcsolatos. — A művészet a nevekkel kezdődik és végződik — mondta, ami valóban igaz, ámbár a kezdet és a vég között számos más dolog is akad még.

Így történt hát, hogy Gyémánt az igék, szemfényvesztés, átváltoztatás vagy hasonló cifra trükkök — ahogy Bürök hívta az ilyesmit — megismerése helyett egy hosszúkás, keskeny szobában ült, az öreg város egy keskeny sikátora felett. Szavak hosszú-hosszú felsorolásait próbálta beírni emlékezetébe: a hatalom szavait a Teremtés Nyelvéből. Növények és növényi részek, állatok és állatok testrészei, szigetek és szigetek részei és hajók részei és az ember testének részei, mind megnevezve. A szavak sohasem álltak össze, sohasem alkottak mondatokat, csak felsorolásokat. Hosszú-hosszú felsorolásokat.

Gyémánt elméje elkalandozott. A „szempilla” az Igaz Beszédben siasa, olvasta, és hirtelen szempillák pillangószárny-érintését érezte az arcán, sötét szempillákét. Csodálkozva nézett fel, nem tudta, mi érinthette meg. Később megpróbált visszaemlékezni a szóra, de nem bírta kimondani, csak állt némán.

— Emlékezet, emlékezet! — mondta Bürök. — A tehetség mit sem ér emlékezet nélkül! — Nem bánt durván a fiúval, de engedékenyen sem. Gyémántnak elképzelése sem volt arról, hogy milyen véleménnyel lehet róla Bürök, de gyanította, hogy nem túl jóval. A mágus időnként magával vitte, ha elhívták valamerre. Többnyire megerősítő varázsigéket kértek tőle házakra és hajókra, kutakat tisztított meg, és a városi tanácsban ült, ahol ritkán szólalt meg, de mindig figyelmesen hallgatta a többieket. Egy másik mágus, aki nem Kútfőn tanult ugyan, de kiváló tehetsége volt a gyógyításhoz, ő foglalkozott Déli Kapu betegeivel és a haldoklókkal. Bürök örömmel átadta e feladatokat. Csak a tanulásban lelte örömét, és amennyire Gyémánt megfigyelhette, nem igazán varázsolt. — Tartsd meg az egyensúlyt, ez a legfontosabb! — mondta a fiúnak. — Tudás, rend és uralom. — Ezeket a szavakat oly sokszor hangoztatta már, hogy dallammá álltak össze Gyémánt fejében, és újra meg újra elénekelték magukat: tudááás, reeend és uralooom…

Amikor Gyémánt dallamot képzelt a nevek felsorolásához, sokkal gyorsabban meg tudta tanulni azokat. Ám a dallamok részévé váltak a neveknek, és a mágus kérésére inkább kiénekelte őket, oly tisztán — közben hangja újfent megerősödött, sötét tenorrá lett —, hogy Bürök arca rángani kezdett.

Mint tanítványtól, elvárták Gyémánttól, hogy a mestere mellett legyen. Vagy a nevek sorát tanulmányozza abban a hátsó szobában, ahol a mágus a tudáskönyveket és szókönyveket tartotta; vagy aludjon. Bürök ragaszkodott a korai fekvéshez és korai keléshez. De Gyémántnak itt is, ott is akadt egy-egy üres órája. Ilyenkor mindig kiment a kikötőbe, leült egy mólóra vagy lépcsőre, és Feketerózsára gondolt. Amint kilépett a házból és eltávolodott Bürök mestertől, rögtön Feketerózsa jutott eszébe. Csak rá gondolt, és nagyon keveset gondolt bármi vagy bárki mással. Ez egy kicsit meglepte. Úgy vélte, honvágya kell legyen, amikor anyjára gondol. Sokszor gondolt anyjára és mindig honvágya is volt, ahogy ott feküdt esténként az ágyon, csupasz és szűkös szobájában, egy tányér szűkös borsókása után — merthogy a mágus, legalábbis ez a mágus, nem élt olyan fényűzőn, mint azt Arany képzelte. Éjjelente Gyémánt nem gondolt Feketerózsára. Anyja jutott eszébe, vagy a napfényes szobák és a meleg étel, vagy egy dallam, amit ilyenkor fejben gyakorolt egy képzelt hárfán, majd lassan álomba merült. Feketerózsa inkább csak akkor jutott eszébe, amikor a kikötőben járt és bámulta az öböl vizét, a mólókat, a halászhajókat, csak amikor kint járt és eltávolodott Büröktől és a házától.

Így hát szabad órái úgy teltek meg örömmel, mintha a lánnyal találkozott volna. Mindig is szerette őt, bár azt még nem fogta fel, hogy mindenkinél és mindennél jobban szerette. Amikor vele volt, még ott a kikötőben is, amikor csak rágondolt, akkor élt igazán. Bürök mester házában és jelenlétében sohasem érezte teljesen élőnek magát, inkább egy kicsit talán halottnak. Nem teljesen halottnak, de egy kicsit igen.

Néha, valamelyik mólólépcsőn ülve, ahol a piszkos öbölvíz körbenyaldosta az alatta lévő fokokat, ahol a sirályok rikoltozása és a rakodómunkások kiáltásai vékony és félszeg muzsikát szőttek a légbe, lehunyta szemét és szerelmét oly tisztán, oly közel látta, hogy úgy érezte, ha kinyújtja kezét, megérintheti. Ha kinyújtotta kezét, csak gondolatban, ugyanúgy, mint amikor fejben hárfázott, valóban mintha megérintette volna. Kezében érezte a lány kezét, arcán érezte arcát, melegen-hidegen, selymesen-érdesen, ajkain ajkait. Képzeletében szólt is a lányhoz, és Rózsa válaszolt, a saját hangján, nevén szólította, azon a rekedtes-nőies hangján.

De amikor visszament a házhoz Déli Kapu utcáin, mindig elveszítette a lány képét. Megesküdött, hogy megőrzi, megtartja gondolataiban, vagy este újra rágondol, de a kép elhaloványodott. Mire kinyitotta Bürök mester házának ajtaját, addigra mindig nevek sorát citálta halkan, vagy azon gondolkodott, mi lehet a vacsora, minthogy szinte mindig éhes maradt. Amíg nem lett egy szabad órája és nem rohanhatott vissza a kikötőbe, addig nem bírt a lányra gondolni.

Talán ez okból érezte úgy, hogy azokban az órákban valóban találkozik vele, és ezekért az órákért élt, nem is tudván, mire vár, míg cipőtalpa nem érintette a kövezetet, míg a kikötő látványa nem került elébe. Azután visszaemlékezett mindarra, amire érdemes volt emlékeznie.

Elmúlt a tél és a tavasz kezdeti hidege, majd a késő tavasz felmelegedésével együtt levél érkezett anyjától, egy kocsis hozta. Gyémánt elolvasta, azután megmutatta Bürök mesternek, mondván: — Anyám kérdi, hogy otthon tölthetnék-e egy hónapot ezen a nyáron?

— Valószínűleg nem — válaszolta a mágus, és azután, mintha csak akkor vette volna észre Gyémánt jelenlétét, letette a tollat és így folytatta: — Meg kell kérdeznem, fiatalember, hogy kívánod-e mellettem folytatni tanulmányaidat?

Gyémántnak ötlete sem volt, hogy mit kellett volna mondania erre. Eszébe sem jutott, hogy ez esetleg az ő döntésétől függhet. — Gondolod, mester, hogy maradnom kellene? — kérdezett vissza végül.

— Valószínűleg nem.

Gyémánt megkönnyebbülést várt, feloldozást, de ehelyett elutasítást és szégyent érzett.

— Bocsáss meg, mester! — mondta, de a hangjában méltóság zengett, épp elég, hogy a másik felpillantson rá.

— Elmehetsz Kútfőre — szólt Bürök.

— Kútfőre?

A fiú csodálkozó tekintete zavarta a mágust, bár Gyémántot ismerve tudta, hogy nem kellene zavartatnia magát. A mágusok inkább a túlzott önbizalmat szokták meg, fajtájuk ifjaitól. A szerénységet későbbre várják, ha eljő egyáltalán. — Igen, Kútfőt mondtam. — Bürök hangjából kihallatszott, hogy nincs hozzászokva az ismétléshez. És azután, mivel ez a fiú, ez az elkényeztetett, holdkóros fiú, akinek sohasem fog benőni a feje lágya, szótlan türelmességével megszerettette magát, Bürök, megsajnálta és még hozzátette: — Elmehetsz Kútfőre vagy kereshetsz egy mágust, aki megtanítja neked, amit kell. Természetesen az is kell, amit én tanítok. Szükséged lesz a nevekre. A művészet a nevekkel kezdődik és végződik. Ámde az ajándékod másféle. Gyenge az emlékezeted a szavakhoz, szorgalmasan meg kell erősítened. Az azonban nyilvánvaló, hogy vannak bizonyos képességeid, amelyeknek kiművelésre és fegyelmezett gyakorlásra van szüksége. Minthogy én a nevekhez értek, így neked valaki más segíthet ebben. — A szerénység szerénységet szül, még ott is, ahol nem várná az ember. — Ha elmégy Kútfőre, akkor küldök veled egy levelet, és felhívom rád az idéző-mester figyelmét.

— Ó — csodálkozott tovább Gyémánt. Az idézőmester művészete minden mágikus tudomány közül talán a legrejtélyesebb és legveszélyesebb.

— Talán tévedek, persze — folytatta Bürök száraz, fénytelen hangon. — Lehet, hogy a mintázatokhoz van tehetséged. Vagy talán az egyszerű átváltoztatáshoz és elvarázsoláshoz. Nem vagyok bizonyos benne.

— De te… Én éppen…

— Ó, igen. Szokatlanul lassú vagy, fiatalember, képességeid kimutatásában. — Gyémánt lemerevedett kissé a nyers hangnemtől.

— Azt hittem, a zenéhez van tehetségem — jegyezte meg.

Bürök egy legyintéssel elhessegette a dolgot. — Az igaz művészetről beszélek — mondta. — És egyenes leszek. Tanácsolom, írj a szüleidnek — én is írhatok nekik —, és közöld, hogy elutazol a kútfői iskolába, ha így döntesz; vagy Nagy Kapuba, ha Csökönyös mester maga mellé vesz, mert szerintem hajlana rá, ha én javaslom. Azt viszont kifejezetten nem tanácsolom, hogy hazalátogass. A család és a barátok kötelékei pont azok, amelyektől meg kell szabadulnod. Most, ha eddig nem sikerült.

— A mágusoknak nincs családja?

Bürök örömmel látta, hogy mégiscsak akad egy kis tűz a fiúban. — Ők egymást tekintik családtagoknak — válaszolta.

— És nincsenek barátaik?

— Összebarátkozhatnak. Mondtam én olyat, hogy ez az élet könnyebb? — Rövid szünet. Bürök egyenesen Gyémántra nézett. — Volt valami lány.

Tekintetük találkozott egy pillanatra, de Gyémánt lesütötte szemét és nem válaszolt.

— Apád mondta. Egy boszorkány lánya, gyermekkori játszótárs. Atyád úgy véli, varázslatokat tanítottál neki.

— Ő tanított engem.

Bürök bólintott. — Ez érthető, gyermekek között. De most már lehetetlen. Érted, miért?

— Nem — válaszolta Gyémánt.

— Ülj le! — kérte Bürök. Egy hosszú pillanat múltán Gyémánt megmozdult, és elfoglalta a mágussal szemben lévő, magas támlájú széket.

— Itt megvédhetlek, ahogyan eddig is tettem. Kútfőn szintúgy biztonságban lehetsz. Ott maguk a falak… De ha hazalátogatsz, akkor neked kell megvédelmezned magad. És ez nehéz egy ifjúnak, igazán nehéz feladat — egy még megacélozatlan akarat próbája, amelyben az igaz cél sem segít, hisz az elme még nem látja azt. Nyomatékosan javaslom, hogy ne kockáztass. Írj a szüleidnek, és menj el Nagy Kapuba vagy Kútfőre. Az éves taníttatásod díjának felét visszaadom, elég lesz az alapvető kiadásokra.

Gyémánt egyenesen és csendben ült. Az utóbbi időben termete majdnem elérte az apjáét, és külseje nagyon is férfiassá vált, bár továbbra is őrizte fiatalosságát.

— Hogy érted azt, Bürök mester, hogy megvédelmeztél?

— Úgy, ahogyan magamat is védelmezem — válaszolt a mágus, és ingerlékeny hangon folytatta: — Az alku, fiam. A hatalom, amit fel kell adnunk a hatalomért. Túllépünk a létezés alacsonyabb állapotain. Bizonyára te is tudod, hogy a hatalom minden igaz embere szüzességet fogad.

Hosszabb csend borult rájuk. Végül Gyémánt törte meg: — Szóval vigyáztál… hogy…

— Természetesen. Ez hozzátartozik a tanítói felelősségemhez.

Gyémánt bólintott. — Köszönöm, mester! — szólt és felállt. — Bocsáss meg — folytatta —, de gondolkodnom kell.

— Hová mégy?

— Le a vízhez.

— Jobb lenne, ha itt maradnál.

— Itt nem tudok tisztán gondolkodni.

Bürök tudhatta éppen, hogy miről volt szó, de miután elmondta a fiúnak, hogy a továbbiakban nem ő lesz a mestere, nem akarta paranccsal visszatartani. — Igaz ajándékkal bírsz, Essiri — szólalt meg a fiú igaz nevét használva, melyet ő adott neki a Kedves-patak forrásánál, s mely az Öreg Beszédben fűzfát jelentett. — Nem sikerült teljesen felismernem. Úgy hiszem, még te sem ismered teljesen. Vigyázz vele! Ha rosszul használunk egy ajándékot, vagy elzárkózunk a használatától, az nagy veszteséghez, vagy nagy ártalomhoz vezethet.

Gyémánt bólintott, szenvedőn, bűnbánón, lázadástól mentesen, merev mozdulattal.

— Menj hát! — engedte el a mágus, és Gyémánt kiment.

Később Bürök megtudta, hogy sohasem kellett volna engednie a fiút kilépni a házból. Alábecsülte Gyémánt akaraterejét, avagy ama varázslat erejét, amelyet a lány jelentett a fiú számára. Beszélgetésük reggel esett meg, Bürök pedig visszatért az ősi rontás tanulmányozásához, amihez épp megjegyzéseket írt. Vacsoraidőig nem is gondolt újra tanítványával, s míg meg nem ette egyedül a szegényes eledelt, addig nem is ismerte be, hogy a fiú valószínűleg elszökött.

Bürök utálta a kisebb művészeteket, s még inkább utálta, ha alkalmazásukhoz kellett folyamodnia. Ezért nem szőtt fürkészvarázst, mint bármelyik varázsló tette volna. Nem is szólította Gyémántot semmiféle módon. Dühös volt, talán sértett is. Jót akart a fiúnak és felajánlotta, hogy ír az idézőnek az érdekében, azután még aznap, Gyémánt elbukott az első jellempróbán. — Üvegből van — mormolta maga elé a mágus. Ez a gyengesége legalább bebizonyította, hogy nem veszélyes. Néhány tehetségnek nem szabad hagyni, hogy elvaduljon, de ez az ifjú nem kívánt ártani, messze állt tőle a rossz szándék. Nem voltak céljai. — Gerinctelen — mondta Bürök a csendes háznak. — Másszon csak haza az anyjához!

Azért még sajgott a szíve, hogy Gyémánt egyetlen szó, köszönet vagy bocsánatkérés nélkül hagyta ott. Ennyit a jó modorról, gondolta.

Amikor elfútta a lámpát és lefeküdt, a boszorkány lánya bagolyszót hallott, azt a halk, folyékony hu-hu-hút, ami miatt az emberek elnevezték az állatot nevetőbagolynak. Fájó szívvel hallgatta a huhogást. Ez volt a jelük nyári éjjeleken, amikor kilopakodtak, hogy találkozzanak a fűzfaligetben, lent a Kedves partján. Már nem gondolt a fiúra éjjelente. A hosszú téli estéken mindig küldött neki valamit. Megtanulta anyja küldővarázsát és tudta, hogy ez igazi varázslat. Elküldte Gyémántnak az érintését, a hangját a nevével, újra és újra. Üzenetei csak ürességgel és csenddel találkoztak. A semmiben tapogatózott. Kizárták. A fiú nem hallhatta meg.

Többször is előfordult, mindig hirtelen és nappal, hogy néhány percig közel érezte magához, mintha ott lett volna a fejében, és mintha kezét kinyújtva megérinthette volna. Ám éjjelente csak Gyémánt hiányát érezte, a tiltást. Már hónapok óta meg sem próbálta elérni, de szívét még kínozta a bánatos vágy.

— Hu-hu-hú — szólalt meg újra a bagoly az ablak alatt, azután még hozzátette suttogva: — Feketerózsa! — A lány bánata meglepetésbe csapott át, kiugrott az ágyból, és szélesre tárta a spalettákat.

— Gyere ki! — suttogta Gyémánt, egy árny a csillagfényben.

— Anyám nincs itthon. Gyere be! — És rohant az ajtóhoz.

Szorosan, keményen megölelték egymást, egy ideig úgy is maradtak csendben. Gyémánt úgy érezte, mintha a jövőjét ölelné, az életét, az egész életét tartaná karjaiban.

Végül a lány mozdult meg először, megcsókolta a fiú arcát és azt suttogta: — Hiányoztál, hiányoztál, hiányoztál. Meddig maradhatsz?

— Ameddig akarok.

A lány kézen fogta és bevezette. Gyémánt kicsit mindig vonakodott belépni a boszorkányházba, az átható szagú, rendetlen helyre, amelyet vastagon megült a női titok, a boszorkányság rejtélye. Nagyon különbözött a saját tiszta otthonától, még inkább a mágus házának rideg egyszerűségétől. Megborzongott, mint ló a hajópallón; ahogy ott állt, túl magas volt a gyógynövényfüzéres szarufákhoz. Egyenes tartású, magasra nőtt férfi volt, és megviselt is, negyven mérföldet gyalogolt, úgy tizenhat órán át, s közben egy falatot sem evett.

— Hol van anyád? — kérdezte suttogva.

— A vén Páfrány mellett ül. Délután halt meg az öregasszony, anya mellette virraszt egész éjjel. De hogy jutottál ide?

— Gyalogoltam.

— A mágus megengedte, hogy hazalátogass?

— Elszöktem.

— Elszöktél! Miért?

— Hogy megtarthassalak.

A lányra nézett, az élettel teli, tüzes, sötét arcra a vad hajfelhőben. Csak egy vékony ingruhát viselt, s a fiú meglátta melleinek végtelenül érzéki és lágy ívét. Újra magához húzta, és bár a lány is megölelte, rögtön utána kicsit mereven el is húzódott.

— Hogy megtarts? — ismételte. — Egész télen úgy tűnt, nem nagyon zavar, hogy elveszítesz. Akkor most mi vett rá, hogy visszagyere?

— El akart küldeni Kútfőre.

— Kútfőre? — bámult rá a lány. — Kútfőre, Gyémi? Akkor tényleg lehet valamilyen ajándékod — varázsló lehettél volna!?

Megdöbbentő volt hallani, hogy Rózsa Bürök oldalán áll.

— A varázslókat semmibe veszi. Úgy értette, hogy mágus lehetnék. Hogy mágiával foglalkozhatnék. Nemcsak boszorkánysággal.

— Ó, értem már — mondta Rózsa egy hosszú pillanat múltán. — De nem értem, miért kellett elszöknöd.

Elengedték egymás kezét.

— Hát nem érted? — Elkeserítette a lány értetlensége, mert ő maga sem értette igazán. — Egy mágusnak semmi dolga a nőkkel. A boszorkányokkal. Ilyesmivel.

— Ó, tudom. Ennek felette állnak.

— Nem, nem állnak felette…

— De igen. Fogadok, hogy el kellett felejtened minden varázslatot, amit tanítottam. Ugye?

— Az nem ugyanaz…

— Valóban nem. Nem a nemes művészet. Nem az Igaz Beszéd. Egy mágus nem piszkíthatja be ajkait köznapi szavakkal. „Gyenge, mint a női mágia, hasztalan, mint a női mágia.” Gondolod, hogy nem tudom, mi a szavuk járása? Szóval miért jöttél vissza?

— Hogy lássalak.

— Minek?

— Ezt meg hogy érted?

— Sohasem küldtél semmit, és nem hagytad, hogy én küldjek neked, mindvégig, amíg távol voltál. Azt hittem, csak ki kell várnom, míg végül belefáradsz a máguskodásba. Hát, én meg belefáradtam a várakozásba. — A lány hangja alig hallhatóan, nyers suttogásként szólt.

— Valaki forgolódik körülötted — mondta Gyémánt. Még mindig nem hitte el, hogy a lány csak úgy ellene fordulhat. — Ki környékezett meg?

— Nem rád tartozik, ha igen! Elmehetsz, hátat fordíthatsz nekem! A mágusoknak semmi köze a dolgaimhoz, meg az anyám dolgaihoz se. Hát akkor én se akarok tőled semmit, soha. Menj!

Éhesen, csalódottan, értetlenül, Gyémánt a lány felé nyúlt, hogy újra megölelje, hogy teste beszéljen helyette, megismételve azt az első, forró ölelést, amelyben benne volt minden együtt töltött nap és év, mi több, egész eddigi életük. Hirtelen két lépéssel hátrébb találta magát, kezei szúrtak, füle csengett, szeme káprázott. Rózsa tekintete villámokat szórt, ujjai közül szikrák pattantak ki, ahogy ökölbe szorította kezét. — Meg ne próbáld még egyszer! — suttogta a lány.

— Attól te sose félj! — motyogta Gyémánt, sarkon fordult és kiment. Félmaroknyi szárított zsálya akadt a hajába, és vékony ösvényt húzott utána a légben.

Az éjszakát a régi találkahelyen töltötte, a füzesben. Eleinte még remélte, hogy a lány eljön, de nem jött, és a fiú hamarosan elaludt a fáradtságtól. Együtt ébredt a nap első, hideg sugaraival. Felült és gondolkodni kezdett. Az életéről gondolkodott a hűvös fényben. Más volt minden, mint aminek régebben hitte. Lement a forráshoz, amelyben nevét kapta. Ivott, megmosta kezét és arcát, próbálta rendbe szedni külsejét, amennyire csak lehetett, azután visszament a városkába, fel az előkelő házhoz, apja házához.

Az első örömkiáltások és ölelések után a szolgák és anyja leültették, egyenesen a reggelizőasztal mellé. Így került meleg étel a gyomrába, és ezzel együtt némi fagyos bátorság a szívébe, mire visszatért az apja, aki már reggeli előtt kiment, hogy utánanézzen egy kocsikaravánnak, amelyet Nagy Kapu felé kívánt elindítani.

— Fiam! — összeérintették arcukat. — Hát Bürök mester adott egy kis szabadidőt?

— Nem, apám. Eljöttem.

Arany csak bámult, azután telerakta tányérját és leült. — Eljöttél — visszhangozta.

— Igen, apám. Úgy döntöttem, nem kívánok mágus lenni.

— Hmm — hümmögött Arany, megrágva a dolgot és az ételt. — Szóval úgy döntöttél, hogy eljössz. Teljesen a te döntésed volt? A mester rád hagyta?

— Teljesen az én döntésem volt, de nem kértem a beleegyezését.

Arany nagyon lassan rágott, tekintete az asztalon. Gyémánt akkor látta apját ilyennek, amikor egy erdész jelentette, hogy a gesztenyés liget fáit megtámadta valami betegség, és amikor rájött, hogy egy öszvérkereskedő becsapta.

— Azt akarta, hogy menjek el a kútfői iskolába, és tanuljak az idézőmester mellett. Ő odaküldött volna, én döntöttem másképpen.

Némi idő elteltével Arany megkérdezte, még mindig az asztal lapját szemlélve: — Miért?

— Nem ilyen életet szeretnék.

Újabb hallgatással telített szünet. Arany a feleségére nézett, aki az ablak mellett állt, és csendben figyelt. Azután a fiához fordult. Arcán a harag, a csalódottság, a zavarodottság és a tisztelet keveréke lassan helyet adott valami egyszerűbb kifejezésnek, egy szinte bűnrészes hunyorításnak. — Értem — mondta. — És milyen életet szeretnél?

Csend, ezúttal valamivel rövidebb. — Ilyent — válaszolta végül Gyémánt. Hangja színtelen volt. Nem nézett sem anyjára, sem apjára.

— Hah! — kiáltott fel Arany. — Jól van hát! Azt kell mondjam, örülök ennek, fiam. — Betömött egy darab húsos pitét, de folytatta: — Máguskodni, Kútfőre menni, meg minden, sohasem tűnt komoly dolognak, nem igazán. És ha te elmégy, akkor nem is tudom, mi értelme ennek az egésznek. Tudod, az üzletnek. De ha itt vagy, akkor érdemes csinálni. Érdemes. Jól van hát! De idefigyelj! Csak úgy elszaladtál a mágustól? Vagy tudta, hogy eljössz?

— Nem. Majd írok neki — válaszolta Gyémánt új, színtelen hangján.

— Nem lesz dühös? Azt mondják, a mágusok türelme kevés. Csupa büszke népség.

— Dühös lehet már most is — felelte a fiú — de nem fog tenni semmit.

Így is lett. És Arany legnagyobb csodálatára, Bürök mester visszaküldte a tanulópénz kínos alapossággal kiszámolt kétötödét. A csomagot Arany egyik kocsisa szállította le, aki egy rakomány gerendát vitt Déli Kapuba, és a pénz mellett egy Gyémántnak szóló írás is volt. Ennyi állt benne: „Az igaz művészethez egyszerű szív kell.” Az összehajtogatott papiroson a fűzfa archik írásjele állt címzésként, és aláírásképpen Bürök a saját rúnáját rajzolta oda, amely egyszerre jelentett bürökfát és szenvedést.

Gyémánt saját napos szobájában ült az emeleten, kényelmes ágyán, hallgatta anyja dúdolását, ahogy tett-vett a házban. Kezében tartotta a mágus levelét, és újraolvasta a sorokat. Nézegette a két rúnát. Az a kihűlt és lomha elme, amely azon a reggelen született, ott a füzesben, elfogadta és megértette a leckét. Nincs mágia. Soha többé. Sohasem csinálta szívvel-lélekkel. Csak játéknak tekintette, közös játéknak Feketerózsával. Hagyta elmenni, kicsusszanni elméjéből az Igaz Beszéd szavait, elfeledte a neveket is, amelyeket a mágus házában tanult, bár felismerte a bennük rejlő szépséget és hatalmat. Az nem az ő nyelve volt.

A saját nyelvét csak ővele bírta beszélni. És őt elveszítette, hagyta elveszni. A hamis szívnek nincs igaz beszéde. Már csak a kötelesség nyelvén tudott megszólalni: beszerzés és eladás, kiadás és bevétel, haszon és veszteség.

És ezen túl csak a semmi maradt. Voltak szemfényvesztések, kis varázslatok, pillangóvá változott kavicsok, fából faragott madarak, melyek élő szárnyakon röppentek egy vagy két percig. De valójában sohasem volt választása. Csak egy út maradt nyitva előtte.

Arany mérhetetlenül boldog volt, de még csak nem is tudott erről. — A vénember visszakapta a drágakövét — mondta a kocsis az erdésznek. — Édes az öröme, mint a friss vaj — válaszolt amaz. Arany nem vette észre, hogy mennyire kedves lett hirtelen mindenkivel, de azt felfedezte, milyen édes az élet. Megvette a ligetet Resé felett, nem a legjobb áron, az bizonyos, de legalább nem a Keleti Dombban lakó vén Lentigally szerezte meg. Gyémánt dolgozhat vele, mert még sok munka kellett, hogy az ottani termelés rendesen beinduljon. A gesztenyefák között jópár fenyő is állt, amelyeket ki kellett vágni, el kellett adni árbocrúdnak, gerendának és széldeszkának, majd gesztenyecserjéket kellett ültetni a helyükre. Idővel olyan tiszta lehet, mint a Nagy Liget, a gesztenyés királyság szíve. Idővel, persze. A tölgy és a gesztenye nem növekszik éjszaka, mint az éger és a fűz. De idejük az volt. Most már jutott idejük mindenre. A fiú alig lépett a tizenhetedik esztendejébe, és ő maga is csak a negyvenötödiket taposta. Ereje teljében van. Néha öregnek érezte magát, de akkor elhessegette a gondolatot, mint valami képtelen badarságot. Igenis ereje teljében van. A legidősebb fákat, amelyek túl öregek már, ki kell vágni a fenyőkkel együtt. Bútoranyagnak még jók lesznek.

— Nos-nos — mondogatta feleségének, elég gyakran —, újfent kivirágoztunk? Visszakaptad a szemed fényét, mi? Nincs több búslakodás?

És Tulipán mosolyogva megsimogatta férje kezét.

Egyszer azonban a mosolygó egyetértés helyett így szólt: — Örülök, hogy visszajött, de… — És Arany nem hallotta meg a többit. Az anyák arra születtek, hogy aggódjanak a gyermekeikért, és a nők arra születtek, hogy soha ne legyenek elégedettek. Nem látta értelmét, hogy meghallgassa az aggályoskodó litániát, amely mindig újra és újra előkerült Tulipán életében. Persze, hogy úgy véli, a kereskedőélet nem elég jó az ő fiának. Talán még az sem lenne elég jó, ha ő lenne Enyhely királya.

— Talál magának egy hozzávaló lányt — válaszolta Arany, bármit is mondott az imént felesége —, és akkor majd összeszedi magát. Mágusok közt élt, tudod, milyenek azok, és ez visszavetette kissé. De ne aggódj, majd rendbe jön. Gyémánt tudja, hogy mit akar.

— Remélem — Tulipán csak ennyit szólt.

— Legalább nem ólálkodik a boszorkánylány körül — folytatta Arany. — Annak vége. — Később jutott eszébe, hogy egy ideje a felesége sem látogatta meg a boszorkányt. Évekig olyan bizalmasan voltak, mint a tolvajok, minden figyelmeztetése ellenére, és mostanában Gubanc egyáltalán nem jött a ház közelébe. Még ugratta is ezzel feleségét. Látta, amikor a nő csombormentával és kutyatejjel hintette be a ládákat és az összehajtott ruhákat a molyok elleni védekezésképpen, és így szólt: — Nem kellene elhívnod vén barátnédat, azt a bölcs asszonyt, hogy elátkozza neked a dögöket? Vagy már nem vagytok annyira jóban?

— Nem — felelte felesége halk, színtelen hangon. — Már nem vagyunk.

— És ez újabb jó hír a háznál! — vágta rá Arany vigyorogva. — Amúgy is, mi lesz abból a lányból? Úgy hallottam, valami zsonglőrrel állt össze.

— Egy zenésszel — helyesbített Tulipán. — Múlt nyáron.

— Névadónapi mulatság — örvendezett Arany. — A játék, a zene és a tánc ideje, fiam! Tizenkilenc lettél. Ünnepeld hát meg!

— Keleti Dombba kell mennem, Kén öszvéreivel.

— Nemnemnem. Kén egyedül is elintézi, amit kell. Maradj csak itthon, és ünnepelj! Keményen dolgozol, kell a pihenés. Felbérelünk egy egész zenekart! Ki a legjobb a környéken? Szurok és a társasága?

— Nem akarok mulatságot rendezni, apám — válaszolta Gyémánt és felállt. Nyújtózkodás helyett megrázta magát, mint egy ló. Már nagyobb volt, mint Arany, és e magasság miatt, hirtelen mozdulatai ijesztőek voltak. — El kell mennem Keleti Dombba — fejezte be a beszélgetést és kiment.

— Mi lehet vele? — tette fel Arany a költőinek szánt kérdést feleségének. Korántsem költői válaszképpen, a nő nem szólt semmit.

Miután Arany a dolgára indult, Tulipán a számvevőszobában talált rá fiára, épp a főkönyvet lapozgatta. A nő a papírra pillantott. Nevek és számok hosszú-hosszú oszlopai álltak rajta, adósságok, hitelek, haszon és költség tételei.

— Gyémi! — szólította meg, s az ifjú felnézett. Arca még mindig kerek volt, megőrzött valamennyit gyermeki színéből is, bár csontjai erősödtek, és tekintetében búskomorság ült.

— Nem akartam megbántani apa érzéseit.

— Ha ünnepséget akar, biztosan megrendezi. — Hangjuk hasonló volt, magas fekvésű, de sötét színezetű és halk, visszafogott. A nő leült egy székre fia mellé, a magas asztalhoz.

— De én nem szeretném — erősködött az ifjú. Megállt, de azután mégis folytatta: — Valóban nem akarok semmiféle táncmulatságot.

— Mindig megszerezte, amit akart — mondta Tulipán szárazon, de gyengéden.

— Nem érdekel.

— Tudom.

— Az a baj…

— A zene a te bajod — vágott közbe anyja.

Gyémánt bólintott.

— Nincs értelme, fiam — folytatta Tulipán, hangja hirtelen szenvedéllyel telt meg —, semmi értelme, hogy mindent feladj, amit szeretsz!

Az ifjú megfogta anyja kezét és megcsókolta, ahogy ott ültek egymás mellett.

— Ezek a dolgok nem keverednek egymással — válaszolta. — Keveredniük kellene, de nem teszik. Erre jöttem rá. Amikor otthagytam a mágust, azt hittem, bármi lehet belőlem. Tudod — mágus, zenész, apa fia, Rózsa szerelme… De ez így nem működik. Ezek a dolgok nem keverednek egymással.

— Dehogynem — ellenkezett az anyja. — Minden összefügg mindennel. Minden összekuszálódik.

— Talán így van, a nőknek. De én… az én szívem nem lehet hamis.

— Hamis? A tiéd? Feladtad a máguséletet, mert tudtad, hogy előbb-utóbb elárulnád.

A szavak láthatóan megrendítették a fiút, és nem is tagadta.

— De miért? — kérdezte Tulipán. — Miért adod fel a zenét?

— Ide egyszerű szív kell. Nem hárfázhatok, miközben az öszvértenyésztővel alkudozom. Nem írhatok balladát a számokról, melyek azt mutatják, hogy mennyit kell fizetnünk a gesztenyeszedőknek, ha nem akarjuk, hogy Lentigally elcsábítsa őket! — Hangja már remegett kicsit a zaklatottságtól, s tekintetében harag telepedett a szomorúság helyébe.

— Hát elvarázsoltad magad — jegyezte meg az anyja —, ahogy az a mágus is annak idején. Elvarázsoltad magad, hogy biztonságban lehess. Hogy megmaradj az öszvértenyésztők és a gesztenyeszedők, meg hasonlók mellett! — Egyik öklével az asztalon heverő főkönyvre csapott, amelyben tömött, közömbös oszlopokat alkottak a nevek és a számok. — Csendet varázsoltál magadra — tette még hozzá.

Hosszas hallgatás után a fiatal férfi megkérdezte: — Mi mást tehettem volna?

— Nem tudom, kedvesem. Nem akarom, hogy hallgass. Szeretem, hogy apád ilyen boldog és büszke rád. De nem bírom elviselni, hogy boldogtalannak és alázatosnak látlak! Nem tudom. Talán igazad van. Talán egy férfi mindig csak egyvalamivel foglalkozhat. Nekem mégis hiányzik az éneked.

Tulipán könnyezett. Összeölelkeztek, s az anya megsimogatta fia sűrű, fényes haját, bocsánatot kért őszinteségéért, és újra összeölelkeztek. Az ifjú elmondta, hogy az övé a legkedvesebb anya a világon, azután Tulipán kiment. De az ajtóból még visszafordult és így szólt: — Hagyd, hogy megrendezze, Gyémi! És neked is szabad örülnöd az életnek.

— Úgy lesz — válaszolta az ifjú, hogy kedvére tegyen.

Arany rendelte a sört, az ételt és a tűzijátékot, de a zenészek kiválasztását Gyémánt vállalta magára.

— Hát persze, hogy hozom az egész társaságot — válaszolta Szurok a felkérésre. — Az ilyen zsíros lehetőséget nem szabad elmulasztani! Apád ünnepségeire eljön a sziget nyugati felének minden kóbor muzsikusa.

— Megmondhatod nekik, hogy csak ti kaptok fizetséget.

— Ó, eljönnek ők a megtiszteltetés miatt is — felelte a hárfás, a negyven körül járó, magas, hosszú állkapcsú, kancsal figura. — Talán te is beállsz mellénk? Volt hozzá kezed, mielőtt pénzcsinálással kezdtél foglalkozni. És a hangod sem lesz rossz, ha dolgozol rajta egy kicsit.

— Kétlem — válaszolta Gyémánt.

— Az a lány, akivel annyira együtt voltál, a boszorkány Rózsája, most Dolgossal mászkál. Ők is biztosan ott lesznek.

— Akkor várlak — fejezte be gyorsan Gyémánt.

— Túl nemes és előkelő mostanában, hogy beszélgessen egy kicsit — morgott hangosan Szurok. — Én tanítottam hárfázni. De mi az a gazdag embernek?

Szurok csípős szavai még sokáig kísérték, és az állítólagos mulatság súlya olyannyira nyomta lelkét, hogy az étvágya is elment. Egy ideig még abban is reménykedett, hogy megbetegszik, és ki kell hagynia az egészet. De a nevezetes nap eljött, és Gyémántnak sem volt értelmes kifogása. Nem olyan feltűnően, elhivatottan vagy hevesen, mint apja, de megjelent és táncolt és mosolygott. Minden gyermekkori barátja eljött, úgy tűnt, egyik felük hozzáment a másik felükhöz, de a flört még szokásban maradt, és csinos lányok vették körbe. Tetemes mennyiséget ivott Bütyök főzőmester kiváló seréből, és úgy gondolta, el bírja viselni a zenét, ha maga is táncol, nevetgél és beszélget tánc közben. Így hát táncolt a széplányokkal, akik kézről-kézre adták, és amikor elfogytak, elölről kezdték.

Arany nagy ünnepe is volt ez; táncteret ácsoltatott a ház melletti zöld rétre, és sátrat állíttatott az öregeknek, ahol ehettek, ihattak és pletykálkodhattak. Új ruhákat vett a gyerekeknek, és zsonglőröket és bábosokat hívatott, némelyiküket bérelte, mások jöttek maguktól, hogy összeszedjék, ami csurranhat-cseppenhet, legalább ingyen sörből, ha rézből nem is. Arrafelé minden mulatság odavonzotta a vándormutatványosokat és kóbor zenészeket; így éltek, és bár nem hívták, mégis szívesen fogadták őket. Egy búgó hangú meseénekes búgó hangú duda kíséretében dalolta el A sárkányvitézek tetteit. A nagy tölgy alatt a dombtetőn, kis embercsoport gyűlt köré. Amikor Szurok hárfás, sípos, violás és dobos társasága szünetet tartott egy lélegzet és egy korty erejéig, helyükbe rögtön másik banda ugrott. — Hé, ezek Dolgosék! — kiáltott fel az egyik széplány Gyémánt mellett. — Ők a legjobbak!

Dolgos, egy világos bőrű, feltűnően öltözködő fickó, páros fuvolán játszott. Társaságában egy violás, egy csörgődobos és Rózsa szerepelt, aki síppal egészítette ki a többieket. Előbb egy dobbantós, gyors és tiszta muzsikát játszottak el, néhány táncosnak talán túl gyors is volt. Gyémánt és partnere végig bent maradtak, és az emberek éljeneztek és tapsoltak, amikor befejezték a táncot, izzadva és lihegve. — Sört! — mordult fel Gyémánt, és ifjak, fiúk és lányok örvénye ragadta el zajos nevetgélés és csevegés közepette.

Hallotta, hogy mögötte megszólal a következő dallam, de csak a viola magában, erőteljesen és szomorúan, egy tenor kíséretében; „Hová szerelmem tart.”

Egyetlen húzással ledöntött egy korsó sört, és a lányok körötte mind nyakának hatalmas izmait figyelték, ahogy nyelés közben megfeszültek. A többiek nevetgéltek és csevegtek, és Gyémánt egész testében megrázkódott, ahogy a legyektől zargatott ló rázza meg magát. Így szólt: — Ó! Nem…! — Elrohant az éjszakában a lámpások mögé, amelyek a serfőző bódéja körül lógtak. — Hová megy? — kérdezte az egyik, mire egy másik: — Visszajön majd! — És tovább nevetgéltek és csevegtek.

A dallam véget ért. — Feketerózsa — szólt az ifjú a lány mögött, a sötétben. Rózsa odafordult és ránézett. Fejük egy magasságban volt, a lány keresztbe tett lábbal ült a tánctér szélén, Gyémánt a füvön térdelt.

— Gyere a füzesbe! — kérte.

Rózsa nem válaszolt. Dolgos őt nézte, azután ajkaihoz emelte a fuvolát. A csörgődobos hármas ütemet koppantott hangszerén, és már bele is fogtak egy matróztáncba.

Mikor a lány újra körülnézett, Gyémánt már nem volt ott.

Egy órán belül Szurok és társai újra zenélni kezdtek. Hálátlanul a tervezettnél hosszabbra nyúlt pihenőért és a több sörért, Gyémánt félbeszakította a zenét és a táncot. Hangosan odakiáltott Dolgosnak, hogy takarodjon el.

— Na, itt van már a hárfapöcögtető — válaszolta a fuvolás. Szurok megsértődött, az emberek egyikhez vagy másikhoz pártoltak, és amíg a vita rövid, de heves csúcsára hágott, Rózsa az erszényébe tette sípját, és elosont a tömeg mögött.

A mulatság lámpásaitól távolabb sötét volt, de a lány ismerte az utat. A fiú ott várta. A fűzfák sokat növekedtek az utóbbi két évben. Csupán kis ülőhely maradt a zuhatagszerű zöld lombok között.

Ismét zene szólt, távolian, haloványan, a szél halk zúgásán és a patak csobogásán keresztül.

— Mit akarsz, Gyémánt?

— Beszélgetni.

Csupán hangok és árnyak álltak egymással szemben.

— Legyen — szólt a lány.

— Meg akartalak kérni, hogy szökj el velem — kezdte az ifjú.

— Mikor?

— Akkor. Amikor vitatkoztunk. Mindent rosszul mondtam. Azt hittem… — Hosszú szünet. — Azt hittem, el tudnék szökni. Veled. És zenélni. Abból élni meg. Együtt. Ezt akartam mondani.

— De nem mondtad.

— Tudom. Mindent rosszul mondtam. Mindent rosszul csináltam. Mindent elárultam. A mágiát. És a zenét is. És téged is.

— Én megvagyok — válaszolta a lány.

— Biztos?

— Nem vagyok igazán jó sípos, de nem is játszom rosszul. Amit te nem tanítottál meg, azt kiegészítem varázslattal, ha kell. És a többiek is rendben vannak. Dolgos nem olyan rossz fickó, mint amilyennek látszik. Senki sem próbál megkörnyékezni. Remekül megélünk. A teleket anyámmal töltöm és segítek neki. Szóval, megvagyok. És veled mi van, Gyémi?

— Minden rossz.

A lány mondott volna valamit, de inkább hallgatott.

— Bár gyerekek lennénk még! — folytatta az ifjú. — Most már…

— Mi változott?

— Rossz döntést hoztam.

— Egyszer? — kérdezett rá Rózsa. — Vagy kétszer is?

— Kétszer.

— A harmadik már bölcsesség.

Egy ideig egyikük sem szólalt meg. A lány épp csak kivehette Gyémánt körvonalait a lombok fekete árnyai közt. — Nagyra nőttél — mondta. — Tudsz még fényt csinálni, Gyémi? Látni akarlak.

A fiú a fejét rázta.

— Ez volt az egyetlen, amit te meg tudtál csinálni és én nem. És sohasem tanítottad meg.

— Nem tudtam, hogyan csinálom — válaszolta Gyémánt. — Néha sikerült, néha nem.

— És az a mágus Déli Kapuban nem tanította meg, hogyan kell csinálni, hogy mindig sikerüljön?

— Csak neveket tanított.

— És most miért nem tudod?

— Lemondtam róla, Feketerózsa. Ha folytattam volna, nem csinálhattam volna semmi mást. Inkább nem folytattam. Ehhez egyszerű és egyenes szív kell.

— Nem értem, miért — mondta a lány. — Anyám kikúrálja a lázat, megkönnyíti a szülést és megtalál egy elvesztett gyűrűt, és talán ez még mind semmi ahhoz képest, amire a mágusok és a sárkányvitézek képesek, de mégsem teljesen semmi. És semmit sem adott fel érte. Még attól sem veszített el semmit, hogy engem világra hozott. Éppen azért szült meg, hogy tudja, hogyan kell szülni! Csak mert megtanítottál zenélni, talán le kellett volna mondanom a varázslatainkról? Most is elbánok egy lázzal. Miért kéne lemondanod az egyik dologról, hogy csinálhasd a másikat?

— Apám — kezdte Gyémánt, azután elhallgatott, és felnevetett. — Nem férnek meg egymás mellett. A pénz és a zene.

— Az apa és a boszorkánylány — jegyezte meg Rózsa.

Újra csend telepedett közéjük. Csak a füzek levelei susogtak serényen.

— Visszajönnél hozzám? — kérdezte Gyémánt. — Visszajönnél és élnél velem és hozzám jönnél, Feketerózsa?

— Az apád házában nem, Gyémi.

— Bárhol. Szökjünk meg.

— De a zene nélkül nem kaphatsz meg.

— És a zenét sem nélküled.

— Igen — válaszolta a lány.

— Dolgosnak nem kell egy hárfás?

Rózsa tűnődött egy kicsit, azután elkacagta magát. — Talán bevenne még egy sípost — felelte végül.

— Egyáltalán nem gyakoroltam, mióta elmentem — jegyezte meg az ifjú. — De a zene mindig a fejemben volt, ahogy te is… — A lány Gyémánt felé nyúlt. Letérdeltek egymással szemben, a fűzfaágak a hajukat súrolták. Csókot váltottak, előbb csak bátortalanul.

A Gyémánt távozását követő esztendőkben Arany több pénzt csinált, mint előtte bármikor. Minden alku hasznot hozott. Mintha maga a jószerencse fogadta volna kegyébe a férfit. Roppant vagyonos emberré vált.

Fiának nem bocsátott meg. Boldog megkönnyebbülést hozott volna, de Arany nem engedett. Hogy Gyémánt így elment, szó nélkül, a névadónapja éjjelén, és éppen azzal a boszorkánylánnyal, befejezetlenül hagyva minden elkezdett becsületes munkát, hogy csavargó muzsikusnak, fillérekért danászó és pengető és vigyorgó hárfásnak álljon — Arany számára csak szégyent és kínt és haragot okozott ezzel. Tragédiának élte meg.

Tulipán sokáig osztozott férje érzéseiben, minthogy csak akkor láthatta fiát, ha hazudott a férjének, amit viszont nem könnyen tett meg. Elsírta magát, ha arra gondolt, hogy Gyémánt éhes, és eleinte nehezen tudott elaludni esténként. Az ősz hideg éjjelei újabb bánatra adtak okot. De ahogy az idő haladt előre, és többször is hallotta az embereket úgy beszélni Gyémántról, mintha legalább Nyugat-Enyhely legédesebb hangú énekese lenne, avagy nagyurak előtt hárfázna a Kardtoronyban, bánata egyre enyhült. És egyszer, amikor Arany lement Déli Kapuba, Gubanccal együtt szamaras kordéra kaptak és elkocsiztak Keleti Dombba, meghallgatták Gyémántot, ahogy elénekli Az elveszett királynő dalát, miközben Rózsa ott ült mellette, és Tulipán a térdén ringatta a kis Tulipánt. És ha e történet befejezése nem is boldog, mindenesetre örömteli, ennél többet pedig ritkán kap az ember.