Óceánföld meséi

I. Iria

Apja őseinek nagy és gazdag birtokai voltak, Út szintén nagy és gazdag szigetén. Bár a királyság idején semmilyen előjogokra vagy címekre nem tartottak igényt, a Maharion bukását követő sötét évek hosszú során át kemény kézzel kormányozták embereiket, jövedelmük jó részét visszatáplálták a földbe, életben tartottak valamelyes igazságszolgáltatást, és sikerrel szálltak szembe a környék apró zsarnokaival. Miután Kútfő bölcseinek erőfeszítései árán a Szigetvilágba visszatért a rend, egy időre fölvirágzott a család, a birtokaival és a környező falvakkal együtt. Ez a virágzás, a rétek, a hegyi legelők, a tölgyerdő borította hegytetők a birtokot szállóigékkel övezték, amelyek szerint valaki „olyan kövér, mint az iriai tehén”, vagy „szerencsés, akár egy iriai”. A birtok urai és számos lakosa a nevük elé biggyesztették a hely nevét, mondván, hogy ők „iriaiak”. A földművesek és a pásztorok tavaszról-tavaszra, évről-évre, nemzedékről-nemzedékre oly következetesen követték egymást, akár a hegyi tölgyek. A földeket birtokló család mégis sokat változott az idők során, és a szerencse szeszélyei szerint.

Megosztotta a fivérek örökség fölötti vitája. Egyik utód a gőgjével, a másik ostobaságával zilálta szét a gazdaságát. Egyiküknek egy lánya volt, aki férjhez ment egy kalmárhoz, és a városból próbált gazdálkodni. A másiknak két fia, akik szintén hajba kaptak, és tovább darabolták a már megosztott földet. Amikor a Szitakötő néven ismert lány megszületett, Iria birtoka — bár még a Szigetvilág egyik legvonzóbb hegyes-völgyes, erdős-mezős tájéka volt — a bosszú és viszálykodás csataterévé züllött. A szántók elgazosodtak, a pajták teteje berogyott, a fejőállások üresen ásítottak, a pásztorok följebb terelték nyájaikat a dúsabb és biztonságosabb hegyi legelőkre. Az öreg ház, a birtok valamikori központja, már félig romosan düledezett a dombtetőn, a százados tölgyek között.

Tulajdonosa a magát „Iria urának” nevező négy férfi egyike volt. A másik három valójában „Ó-Iria urának” kiáltotta ki magát. Az első ifjúságát és öröksége maradványait bíróságokon, és Út fővárosa, Szökőkút urainak előszobáiban pocsékolta el. Bizonygatta jogát az egész birtokra, úgy, ahogyan az fönnállt száz évvel azelőtt. A kudarctól megkeseredetten tért vissza, és élete hátralévő részét az utolsó szőlőbirtokán termő súlyos vörösbor vedelésével és azzal töltötte, hogy földjei határán bóklászott egy falka neveletlen és koszos kutyával, a zsiványok távol tartása végett.

Még Szökőkútban megnősült. Olyan nőt vett el, akiről Iriában senki nem tudott semmit, mivel valamelyik másik szigetről származott, azt beszélték, valahonnan nyugatról. Nem is járt soha Iriában, mert még a városban elvitte őt a gyermekágyi láz. Amikor a férfi hazaérkezett, hároméves kislányát is magával hozta. Rábízta a házvezetőnőre, és azon nyomban el is feledkezett róla. Csak akkor jutott eszébe néha, amikor alaposan berúgott. Ilyenkor, ha megtalálta gyermekét, odaállította a széke mellé, jobb esetben a térdére ültette, és vég nélkül darálta a fülébe, mi minden rosszat tettek az emberek vele és Iria ellen. Káromkodott, ordítozott, vedelt és a kislányt is itatta, szigorúan intvén őt, hogy becsülje meg az örökségét, és legyen hű Iriához. A lányka a bort megitta, de gyűlölte a káromkodást, a nyavalygást, az álságos könnyeket és a velük járó suta becézéseket. Szitakötő, ha tudott, elszökött mindez elől, lement a kutyákhoz, lovakhoz és marhákhoz, hogy megesküdjön nekik: ő csak anyjához lesz hű, akit senki sem ismert, még ő sem, és senki nem becsült vagy szeretett rajta kívül igazán.

Amikor betöltötte tizenharmadik évét, az öreg vincellér és a házvezetőnő — a valamikori népes cselédség végső maradéka — figyelmeztették a gazdát, hogy itt lenne az idő, a lányka névadó napjának megtartására. Megkérdezték, küldjenek-e a városi varázslóért, vagy megteszi a helybéli javasasszony is? A ház ura erre dühében torkaszakadtából üvöltötte: — Egy tanyasi boszorkány? Egy koszos vajákos adományozza Iria leányának igaz nevét? Vagy valami csúszómászó hókuszpókusz-szolgája azoknak a pofátlan földharácsolóknak, akik kifosztották a nagyapámat? Ha az a görény a földemre teszi a lábát, ráuszítom a kutyákat, hogy tépjék ki a máját! Ezt mondjátok meg neki, ha akarjátok! — És így tovább. Vén Margaréta visszavonult a konyhájába, vén Toboz a venyigéihez, a tizenhárom éves Szitakötő meg kirohant a házból, végig lefelé a domboldalon, a faluba. Apja káromkodásait zúdította a kutyákra, akik a lármától izgatottan, ugatva és üvöltve vetették magukat a nyomába. — Helyedre, sötét lelkű szuka! Takarodj! Mocskos áruló! — Erre a kutyák elhallgattak, és behúzott farokkal sompolyogtak vissza a házba.

A falu vajákos asszonya éppen egy birka hátulján tátongó, elfertőződött sebből szedegette ki a nyüveket, amikor a kislány odaért. A javasasszony mindennapi neve Róza volt, mint annyi nőé Út szigetén és a környező Szigetvilágban. Azok, akiknek titkos neve úgy szívja magába az erőt, mint gyémánt a fényt, legtöbbször szeretik, ha mindennapi nevük közönséges, egyszerű, mint a többi embereké.

Róza gépiesen mormolt valami varázsigét, de közben a keze és kicsi, éles pengéjű kése végezte el a munka javát. A jerke türelemmel viselte az acél vájkálását. Homályos, keskeny, borostyánszínű szemével némán meredt a csöndbe. Csak néha dobbantott egyet kicsi, bal első lábával, valami sóhajféle kíséretében. Szitakötő közelről figyelte Róza munkálkodását. Az asszony kihúzott egy férget, ledobta, ráköpött, és már nyúlt is a másikért. A lányka a jerkéhez simult, az állat meg hozzá, így nyújtottak támaszt egymásnak. Róza kihúzta az utolsó férget, ledobta, ráköpött és odaszólt a lánynak: — Add csak ide azt a vödröt! — Kimosta a sebet sós vízzel. A jerke nagyot sóhajtott, majd kiügetett az udvarról, egyenesen hazafelé. Elege volt már a gyógyításból. — Kistök! — kiáltotta Róza, mire köpcös fiúcska bújt elő a bokor alól, ahol addig szundikált. A jerke után poroszkált, amelynek ő lett volna a pásztora, bár az állat volt az idősebb, nagyobb, jobban táplált, sőt talán még bölcsebb is, mint ő.

— Azt mondták, neked kell megadnod az igaz nevemet — szólalt meg Szitakötő. — Mire apám bedühödött… hát, ez a helyzet.

A vajákos asszony nem szólt semmit. Tudta, hogy a lány igazat mond. Ha egyszer Iria ura kimondta valamire, hogy engedi vagy nem engedi, döntését többé nem változtatta meg. Még büszke is volt a hajthatatlanságára, hiszen szerinte csak a gyönge emberek mondanak valamit, majd vonják vissza a szavukat.

— Miért nem választhatom meg magam az igaz nevemet? — kérdezte Szitakötő, mialatt Róza a kezét és kését lötykölte a sós vízben.

— Azt nem lehet.

— De miért nem? Miért csak egy vajákos vagy egy varázsló teheti meg? Te ilyen ügyekben mit csinálhatsz?

— Nos — mormolta Róza, és kilöttyintette a sós lét háza parányi előudvarának csupasz földjére. A ház, mint minden vajákosé, kissé távolabb állt a falutól. — Háát… — folytatta. Fölkelt és tétován körülnézett, mintha a választ, egy birkát vagy a törülközőjét keresné. — Meg kell tudnod egyet-mást az erőről neked is, érted? — sóhajtotta végül, és fél szemmel Szitakötőre pillantott. Szitakötő egyszer a bal, másszor a jobb szemében vélte látni a titkot, mert a javasasszony mindig csak egyik szemével nézett egyenesen, a másikkal valahová oldalra, másfelé.

— Milyen erőről?

— Az egyetlenről — mormolta Róza és éppoly hirtelen indult be a házba, ahogy a jerke kocogott ki az udvarról. Szitakötő követte őt, de csak a küszöbig. Senki nem lépett be egy vajákos házába hívás nélkül.

— Azt mondtad, bennem van — suttogta a lányka az egy helyiségből álló házikó, nehéz szagú sötétjébe.

— Azt mondtam, hogy van erőd, nagyon is nagy — szólt ki a javasasszony a homályból. — És ezt te is tudod. De hogy mit kell tenned, azt nem tudod, és én sem. Ezt neked kell kiderítened. De olyan erőd nincs, amely megadhatná az igaz nevedet.

— De miért nincs? Mi tartozhat jobban az ember énjéhez az igaz nevénél?

Hosszú csönd következett.

A vajákos asszony szappankő nehezékkel ellátott orsóval, és maréknyi zsíros gyapjúval jött elő a házból. Leült az ajtaja melletti kis padra, és megpörgette az orsót. Megfont egy jó karhosszúságnyi szürkésbarna szálat, mielőtt megszólalt.

— A nevem én magam vagyok. Igaz. De végül is, mi maga a név? Az, ahogy más valaki szólít. Ha senki más nem lenne, csak én, ugyan mi szükségem lenne névre?

— De… — Szitakötő megtorpant a különös érvelés hallatán. Majd kis idő múltán megkérdezte: — Szóval az igaz név valamiféle ajándék?

Róza bólintott.

— Add meg hát nekem az igaz nevemet, Róza! — kérte a kislány.

— Apád megtiltotta.

— Én pedig kérem.

— De itt ő az úr.

— Tarthat szegénységben, tudatlanságban, hitványságban, de névtelenségben nem!

A vajákosnő fölsóhajtott, nehezen és feszülten, akár előbb a jerke.

— Ma este — mondta Szitakötő — a forrásunknál, az Iria-domb alatt. Amiről nem tud, nem bánthatja őt — folytatta félig fojtott, félig dühödt hangon.

— Rendes névadó nap jár neked is, zenével, tánccal, lakomával, mint minden fiatalnak — erősködött a vajákos. — A névadás pillanata hajnaltájra esik… és tényleg muzsika kell, meg vigasság, meg minden. Nem lopakodás éjnek évadján, titokban, mindenki tudta nélkül.

— Tudom én. De honnan tudod, Róza, milyen nevet mondj ki? Talán a víz súgja meg neked?

A vajákosnő egyszer nemet intett acélszürke fejével. — Nem tudom megmondani neked. — Szájából a „nem tudom” azt jelentette: „nem akarom”. Szitakötő tovább figyelt. — Az erő, ahogy már említettem. Csak úgy jön. — Róza abbahagyta a fonást és egyik szemével egy felhőre pillantott a nyugati égen, mialatt a másik kicsit észak felé sandított. — Ott vagytok a vízben együtt, te meg a gyermek. A gyerekkori nevedet leveted. Az emberek tovább is használhatják azt köznapi nevedként, bár nem az igaz neved, és soha nem is volt az. E pillanattól nem vagy többé gyermek, de még neved sincs. Várnod kell. Kinyitod a tudatodat, mint… mint, mondjuk egy ház ajtaját szellőztetéskor. És egyszer csak megjön. Kiejted a szádon… az igaz nevedet. A leheleted formálja meg. Te adod annak a gyermeknek a nevét, a te leheleted. Nem gondolkodsz rajta. Hagyod, hogy hozzád tapadjon. És akkor valahogy átmegy rajtad… hozzád, ahhoz, akihez tartozik. Ez az erő… és így működik. Így fest hát az egész. Az ember nem maga csinálja. Csak annyit kell tudnod, hogyan hagyd érvényesülni. Ennyiből áll az egész mesterség.

— A varázslók többre képesek — vélekedett a leányka.

— Senki sem képes ennél többre — mormolta Róza.

Szitakötő erősen megcsóválta a fejét, hogy a nyakcsigolyái beleroppantak, és türelmetlen mozdulattal nyújtotta ki hosszú kezét-lábát. — Nos, akkor megteszed? — kérdezte.

Róza egyet bólintott.

Éjjeli sötétben találkoztak az Iria-domb alatti mezőn… jóval napnyugta után, és jóval napkelte előtt. Róza halvány lidércfényt gyújtott, hogy megtalálják a mocsaras réten átvezető ösvényt a forráshoz, amely meder nélkül bugyogott kicsiny nádgyűrűjében. A hűvös sötétségben, pár pislákoló csillag és a dombhajlat alatt levetkőztek, és belegázoltak a sekély vízbe. Lábuk mélyen belesüllyedt a bársonyos iszapba. — Elveszem a nevedet, gyermek! — fogta meg a lányka karját a vajákos asszony. — Már nem vagy gyermek… és nincs neved.

Nem moccant semmi.

— Egy nő kapja meg most a nevét. Irián vagy!

Még egy pillanatig moccanatlanul álltak. Akkor az éjszakai szellő meglegyintette csupasz vállukat. Borzongva jöttek ki a vízből, megszárítkoztak, ahogy tudtak, azután mezítláb, kimerülten botorkáltak ki a mezőre, gyökereken bukdácsolva az éles nádlevelek között. Miután kiértek, Szitakötő szaggatott, ingerült hangon suttogta: — Hogy adhattad nekem ezt a nevet?

A vajákos nem válaszolt semmit.

— Ez nem igaz! Ez nem az én igaz nevem! Azt reméltem, hogy a nevem majd fölébreszti az igaz énemet is. De ettől csak rosszabb lett. Rosszul csináltad! Hiszen csak egy vajákos vagy! Elhibáztad! Hiszen ez az ő neve! Neki jár. Olyan büszkén viseli, az ostoba birtokával és bolond nagyapjáéval együtt. Nem akarom! Nem kell nekem! Még mindig nem tudom, ki vagyok én igazán. Nem vagyok Irián! — A nevet kiejtve hirtelen elhallgatott.

A javasasszony még mindig nem szólt semmit. Némán ballagtak egymás mellett a sötétben. Végül Róza mégis megszólalt panaszos, ijedt hangon: — Csak úgy jött.

— Ha bármikor, bárkinek elárulod, megöllek! — sziszegte Szitakötő.

Erre a vajákos asszony megtorpant. — Elárulni bárkinek? — nyávogta, akár egy macska.

Szitakötő is megállt. — Sajnálom — sóhajtotta egy pillanat múlva. — De valahogy úgy érzem, mintha… elárultál volna.

— Az igaz nevedet mondtam ki. Nem is olyan, amilyenre eleve gondoltam. Nekem magamnak is idegen valahogy. Olyan, mintha valamit félbehagytam volna. De ez a te neved. Ha netán cserbenhagyna, az is az igazsághoz tartozik. — Rövid tétovázás után Róza nyugodtabb, hűvösebb hangon folytatta: — Ha akarod az erőt, amellyel elárulhatsz engem, Irián, én megadom neked… az én igaz nevem Etaudisz.

Ismét különösen meglebbent a szellő. Mindketten reszkettek, a foguk vacogott. Szemtől szemben álltak a sötét mezőn, alig látták egymás halvány árnyképét. Szitakötő előrenyújtotta kezét, és megragadta a vajákosnőét. Szoros, hosszú öleléssel zárták a karjukba egymást, aztán sietve mentek tovább. A javasasszony faluszéli kunyhója, Iria örökösnője pedig a dombtetőn álló romos háza felé, ahol a kutyák — akik viszonylag nyugodtan elengedték — most olyan bősz ugatással és üvöltéssel fogadták, amire félmérföldes körben mindenki fölriadt álmából. Kivéve a ház urát, aki csontrészegen hortyogott kihűlt kandallója előtt.

II. Agyar

Nyugat-Iria ura, Nyírfa, nem birtokolta az öreg házat, viszont övéi voltak az ősi birtok közepén a legtermékenyebb földek. Apja, akit jobban érdekelt a szőlő és a kert, mint a rokonokkal való viszálykodás, igazán vonzó birtokrészt hagyott rá. Az ifjú gazda embereket fogadott föl a gazdaság irányítására, a bognárműhelybe és a fuvarozáshoz, míg maga élvezte a gazdagságát. Feleségül vette Útfél város ura öccsének csinos lányát, és végtelen gyönyörűségére szolgált, hogy ezáltal a lányai félig nemesi származásúak lettek. Abban az időben divat volt, hogy a nemesi udvarokban saját varázslót tartottak. Igazi mágust bottal, szürke köpönyeggel, a Bölcsek-szigetén szerzett tudással, így hát Nyugat-Iria ura is hívott egyet magához Kútfőről. Meg is lepődött rajta, milyen egyszerű a dolog, ha rendesen megfizeti az árát.

Az Agyar nevű fiatalembernek valójában még nem volt sem varázslóbotja, sem köpönyege. Meg is mondta, hogy akkor válik majd véglegesen varázslóvá, ha visszamegy Kútfő szigetére. A Mesterek azért küldték ki a nagyvilágba, hogy tapasztalatokat gyűjtsön, mivel az Iskola minden leckéje sem elegendő ahhoz, hogy bárki megszerezhesse általa, a varázslói ranghoz megkövetelt tudást. Nyírfa kicsit kétkedve hallgatta mindezt, de az ifjú megnyugtatta, hogy kútfői tanulmányai fölruházták őt mindazzal a varázstudománnyal és mágikus erővel, amelyek szükségesek lehetnek Nyugat-Iriában vagy Út egész szigetén. Ennek bizonyítására előidézte, hogy szarvascsorda suhanjon át az ebédlőn, nyomában csapatnyi hattyúval, majd eltűnjenek a déli és az északi falon át. Végül ezüstmedencéből szökőkút fakadt az asztal közepén, s amikor az uraság és családja — követve a varázsló példáját — merített belőle, kiderült, hogy a legzamatosabb bor. — Angládi bor — somolygott az ifjú szerény, mégis valahogy öntelt mosollyal. Eddigre már teljesen meghódította a ház asszonyát és leányait. Nyírfa is azt gondolta magában, hogy a varázslóinas megéri az árát, bár ő saját szőlőinek fanyarkás vörösborait jobban kedvelte. Azoktól ugyanis jól berúghatott, ha eleget ivott belőlük, míg ez a sárgás lé alig több, holmi mézes víznél.

Ha a fiatal varázsló valóban tapasztalatokat keresett, igencsak kevésre számíthatott Nyugat-Iriában. Valahányszor Nyírfa vendégeket fogadott Medertorokból vagy a szomszédos uradalmakról, ismét megjelent a szarvascsorda, a hattyúcsapat és az aranyló borsugár. A langyos tavaszi estéken ezenkívül igazán látványos tűzijátékokat is produkált. Ám ha a kertészek vagy szőlészek jöttek a kéréseikkel, nem növeszthetné-e a varázsló idén valamivel nagyobbra a körtéket vagy űzné el a szürkerothadást a déli szőlőkből, Nyírfa gazda így förmedt rájuk: — Egy kútfői varázsló nem süllyedhet idáig. Menjetek a falusi vajákoshoz, dolgozzon meg érte, hogy itt lehet. Amikor a legkisebb lányuk szamárköhögésbe esett, a ház asszonya még akkor sem merte zavarni az ifjú mágust. Inkább suttyomban elküldött Rózáért, hogy jönne föl a hátsó ajtón át, és csinálna valami szert vagy dúdolna el egy bűvös éneket, amellyel visszaállíthatná a gyermek egészségét. A varázsló eközben mintha észre sem vette volna a lányka betegségét, a körtefákat vagy a szőlőket. Csak a maga dolgaival foglalkozott, amint az illik is egy tanult mesterhez. Napjait a környék bejárásával töltötte, kecses fekete kancája hátán, amelyet a gazdájától kapott, miután tudatta vele: nem azért jött ide Kútfőről, hogy a vidéki dűlőutak porában gázoljon, vagy éppen sarát dagassza gyalogszerrel.

Útja néha elvezetett egy dombtetőn, a hatalmas tölgyek között álló öreg udvarház közelében. Ha letért a faluba vezető útról a domboldal felé, nyomban falkányi nagypofájú kutya vetette felé magát hörögve és vicsorogva. A kanca rettegett a kutyáktól, ágaskodott, hányta-vetette magát, ezért a varázsló inkább betartotta a tisztes távolságot. Viszont volt érzéke a széphez, fél szemmel mindig megbámulta a kora nyári délután fátyolos fényében szundikáló öreg épületet.

Egyszer megkérdezte Nyírfától, miféle hely az. — Iria — felelte a gazda —, úgy értem, Ó-Iria. Jog szerint engem illetne. De a körülötte dúló évszázados marakodás és viszálykodás után öregapám inkább a sorsára hagyta, hogy véget vessen a reménytelen pörösködésnek. Az ottani gazda ugyan máig huzakodna velem, ha nem lenne folyton olyan részeg, hogy beszélni sem tud. Évek óta nem is láttam az öreget. Egy lánya van neki, azt hiszem.

— Szitakötő a neve, ő végez minden munkát. Láttam egy percre tavaly. Magas és olyan szép, akár egy virágzó gyümölcsfa — szólt közbe a legkisebb lány, Rózsa, aki eddigi, tizennégy esztendőnyi élete során majd' minden idejét fürkészéssel töltötte. Kínozta a köhögés. Anyja kétségbeesett, könyörgő pillantást vetett a varázslóra. Ezúttal csak meg kellett hallania ezt az iszonyú köhögést! Agyar rámosolygott a leánykára, mire az anya szíve hevesen földobogott. Biztosan nem mosolyogna ilyen vidáman, ha Rózsa köhögése valóban komoly betegséget jelentene.

— Semmi közük hozzánk azoknak az alakoknak odafönt az öreg háznál — vetette közbe a ház ura savanyú képpel. A tapintatos varázsló nem kérdezett többet. Viszont látni szerette volna a virágzó gyümölcsfához hasonlóan szép leányzót, rendszeresen ellovagolt hát Ó-Iria mellett. Megállt volna a faluban is, hogy kérdezősködjön, de nem volt hol megállnia, és senki sem válaszolt volna a kérdéseire. Egy kancsal tekintetű vajákos asszony pillantott csak rá, és már el is tűnt a kunyhójában. Ha fölmegy a házhoz, biztosan találkozik egy egész falkányi pokolbéli ebbel, és valószínűleg egy részeg öregemberrel is, gondolta a varázsló. Az ügy mégis megéri a kockázatot, tépelődött. Őrjítően unalmas volt számára a nyugat-iriai élet, és különben sem riadt vissza soha egy kis kalandtól. Fölkocogott hát a dombra, mire a kutyák valóban körülugrálták, és hisztérikus ugatás közepette kapkodtak a lova lábai után. A kanca ágaskodott és kirugdalt a fenevadak felé, és csak azért nem bokrosodott meg, mert lovasa lecövekelte egy megállító varázsigével és a karja erejével. A kutyák most már az ő lába után kapkodtak, s már azon volt, hogy szabadjára engedi a lovat, amikor valaki az üvöltő falka közé rontott, szitkozódott, és szíjjal verte vissza a dögöket a helyükre. Mikor a csatakos, vadul lihegő hátast végre sikerült megfékeznie, valóban olyan szépnek látta a lányt, mint egy virágzó gyümölcsfát. Nagyon magas volt és nagyon izzadt, keze, lába, szája, szeme, orra nagy; a fején poros, kócos hajtömeg. — Helyetekre! Vissza a házba, piszkos dögevők, undok szukafiak! — ordítozta a nyüszítő, hátráló kutyák felé.

A varázsló megtapogatta kezével a jobb lábát. Az egyik kutya szemfoga fölhasította a nadrágja szárát, amelynek szövetén átütött a vér.

— Megsérült? — kérdezte a lány. — Ó, ezek az alattomos férgek! — simogatta végig a kanca jobb első lábát. Visszahúzott kezén a ló verejtékével keveredett vér csillant. — No, jól van, jól van — mormolta. — Derék lány vagy, bátor szívű. — Az állat lehajtotta fejét, és egész testében megremegett a megkönnyebbüléstől.

— Mi a fenének tartotta ott, állva a kutyák között? — förmedt a lány mérgesen a férfira. Odatérdelt a ló lába mellé és fölnézett a varázslóra, aki a nyereg magasából nézett vissza rá, mégis valahogy magát érezte kicsinek és nyomorultnak.

A lány nem várt választ. — Majd én fölvezetem — mondta és talpra állt. A gyeplőszár után nyúlt. Agyar érezte, a nő azt várja tőle, hogy leszálljon. Miközben úgy is tett, megkérdezte: — Olyan komoly? — És a ló lábára nézett, ahol csak némi véres habot látott.

— No, gyere hát, kedves — suttogta az ifjú hölgy… nem a férfinak. A kanca bizalommal telve poroszkált utána. Végigmentek a domboldalon körben futó durva ösvényen egy öreg, kővel és téglával kirakott padozatú istállóhoz, amelyben nem voltak lovak. Csak füstifecskék laktak benne. Ott cikáztak a tető fölött, és szakadatlanul pletykálkodtak sebes nyelvükön.

— Tartsa nyugodtan! — mondta a fiatal nő, és otthagyta a varázslót azon az elhagyatott helyen, kezében a gyeplővel. Kis idő múltán visszajött egy jókora vödörrel és nekiállt, hogy egy szivaccsal lemossa a kanca lábát. — Vegye le róla a nyerget! — mordult oda, és hangjában ott bujkált a hangosan ki nem mondott „maga bolond”! Agyar engedelmeskedett. Félig bosszantotta, félig csodálattal töltötte el a lány nyers, óriási ereje. Már egyáltalán nem tűnt a szemében virágzó almafának, de mégis szép volt, a maga nagydarab, haragos módján. Az állat teljesen alárendelte magát neki. Ha a lány rászólt: — Tedd odébb a lábad! — odébb tette a lábát. Közben az ifjú hölgy alaposan végigcsutakolta, visszatette rá a nyeregtakarót, és kivezette a napsütésre. — Nem lesz semmi baja — jelentette ki. — Van a lábán egy hasított seb, de ha naponta négyszer-ötször megmossa sós vízzel, simán begyógyul. Sajnálom. — Az utolsó szót is őszintén, bár indulatosan mondta ki, mintha még mindig az járna az eszében, hogyan engedhette a férfi, hogy egy helyben álló lovát, ilyen csúnyán megmarják a kutyák. Ekkor nézett a másik szemébe először egyenesen. Tiszta tekintete narancsbarna színű volt, mint a sötét topáz vagy a borostyánkő. Különös szeme volt… éppen egy magasságban a varázslóéval.

— Én is sajnálom — reagált a férfi szándékos, megjátszott könnyedséggel.

— Ez a ló a nyugat-iriai gazdáé. Ezek szerint maga a varázslója?

A férfi szertartásosan meghajolt. — Agyar vagyok Enyhely nagy kikötőjéből, szolgálatára. Szabadna…

— Azt hittem, hogy Kútfőről való — vágott közbe a lány.

— Onnan is — felelte a férfi visszanyert önbizalommal. A nő csak meredt rá azzal a különös tekintetével, amely éppoly megfejthetetlen, akár egy birkáé, gondolta magában a férfi. Ekkor a lány váratlanul kitört: — Ott élt? Ott tanult? Ismeri a főmágust?

— Igen — mosolyodott el a másik. Aztán elfintorodott, és egy pillanatig a lábszárára szorította a tenyerét.

— Maga is megsebesült?

— Semmiség — dörmögte a varázsló. Valóban, szinte bosszantó, de a sebe már nem is vérzett. A nő megint az arcába nézett.

— Mi… milyen ott… Kútfőn?

A férfi — éppen csak egy kicsit sántikálva — odament egy közeli tuskóhoz, és letelepedett rá. Kinyújtotta a lábát, megmasszírozta a sérült részt, és fölnézett a lányra. — Hosszú időbe telne elmesélnem, milyen is ott, Kútfőn — válaszolta. — Persze, azért örömmel megtenném.

— Igen, varázsló, vagy majdnem az — dünnyögte Róza. — Kútfői varázsló. Nem szabad kérdésekkel zaklatnod — folytatta nem is indulatosan, hanem inkább burkolt félelemmel.

— Őt nem zavarja — nyugtatta a nőt Szitakötő. — Csak éppen alig válaszol néha valamit. Elmesélte nekem, milyen ott. Keresztülmész a városon… Alkány városán. Van ott egy utcára nyíló ajtó… vagy inkább kapu… de mindig zárva van. Úgy néz ki, mint egy közönséges ajtó. — A vajákos némán hallgatta. Képtelen volt ellenállni a titkok csábításának, és elfojtott vágyai feltörésének. — És ha bekopogtatsz, odajön egy ember, egy külsőre szintén közönséges ember. Aztán próbára tesz. Mondanod kell egy szót… egy jelszót, mielőtt beengedne. Ha nem tudod, soha nem lépheted át azt a küszöböt. De ha mégis bejutsz, megláthatod, hogy az egészen másféle ajtó. Szarvakból készült, rajtuk egy fa kifaragva, a kerete meg egy agyar, egyetlen foga egy sárkánynak, aki réges-régen élt, sokkal Vandór-Akbé, Mórred vagy egyáltalán az emberek előtt. Itt a Szigetvilágban, eleinte csak sárkányok voltak. Az agyart az Onn-hegyen találták, Enyhely szigetén, a világ közepén. A fa leveleit pedig olyan finoman faragták ki, hogy átsejlik rajtuk a napsugár, mégis olyan erős, hogy ha a kapusmester becsapja, nincs varázsige, amely megnyithatná. Azután a kapusmester teremről-teremre vezet, míg teljesen össze nem zavarodsz, mire végre kiértek a szabadba. A Szökőkút udvarára, a Nagy Ház legmélyebb bugyrában. Ez az a hely, ahol a főmágusnak kellene lennie, ha ott lenne…

— Folytasd! — mormolta a vajákosnő.

— Ez minden, amit eddig elmondott nekem — sóhajtotta Szitakötő, visszatérve a puhának tűnő langyos tavaszi napsütésbe, a kedves, végtelenül otthonos faluba, Róza kis előudvarába, saját hét fejős birkájához, amelyek ott legelésznek a hegytetőn… a tölgyfák bronzszínű koronáihoz. — Nagyon is óvatos, amikor a mesterekről beszél.

Róza bólintott.

— Viszont mesélt nekem némelyik tanulóról.

— Azzal senkinek sem ártott, gondolom.

— Nem tudom — tétovázott Szitakötő. — Csodálatos, hogy hallhattam valamit a Nagy Házról, de azt hiszem, hogy az ottaniak, ha meg… nem is tudom.

— No persze, többnyire kisfiúkként kerülnek oda. De én azt hittem, hogy nekik… — fölnézett a hegyoldalban legelésző juhokra, és az arca gondterhelt volt. — Némelyikük egyszerűen komisz és buta — suttogta halkan. — Bejutnak az iskolába, mert gazdagok. És csak azért tanulnak, hogy még gazdagabbak legyenek. Vagy hatalmuk legyen.

— Hát persze, hogy ezt csinálják — mormolta Róza. — Pontosan ezért vannak ott.

— De az az erő — hiszen te magad magyaráztad nekem — nem arra való, hogy megmondjuk az embereknek, mit csináljanak vagy mennyit fizessenek…

— Csakugyan?

— Nem is tudom…

— Ha a szó gyógyíthat, a szó sérthet is — bölcselkedett a vajákosnő. — Ha a kéz ölhet, akkor gyógyíthat is. Szerencsétlen az a szekér, amelyik csak egy irányban tud menni.

— De Kútfőn éppen azt tanulják meg, hogyan használják az erőt jóra, nem bántásra, nem harácsolásra.

— Valamennyire mindennek köze van a haszonhoz, azt hiszem. Az embereknek élniük kell. De mit tudok én? Én azzal keresem a kenyeremet, amit tudok. De nem avatkozom bele a magas művészetekbe, a végzetes mesterségekbe, amilyen például a halottlátás. — És Róza kezével a levegőbe rajzolta a kimondott szó által hordozott veszély jelét.

— De hát minden veszélyes valamennyire — vélekedett Szitakötő, s ezúttal túlnézett a birkákon, a hegyen, a fákon, egyenesen a mélységbe, a nyugodt, színtelen ürességbe, amilyen a tiszta ég hajnal előtt.

Róza őt nézte. Tisztában volt vele, hogy nem tudja, kicsoda Irián, vagy mivé lehet. Egy nagydarab, erős, indulatos, tudatlan, ártatlan, dühös nőszemély, igen. De már akkor, amikor még gyerek volt, Róza meglátott benne valami többet, valamit, ami túlmutatott a hétköznapi énjén. És amikor Irián így elfordult a világtól, mintha belépett volna abba a térbe, időbe vagy énjén túli lénybe — amely rettentő távolságban tanyázott Róza tudományától —, ilyen alkalmakkor Róza félt tőle, és egyszersmind féltette őt.

— Hát csak vigyázz! — mormolta a vajákos asszony sötéten. — Minden veszélyes, nagyon is igaz… különösen a varázslókkal való pajtáskodás.

Mivel szerette, tisztelte és bízott benne, Szitakötő soha nem nézte volna le Róza bármely intelmét, de ezt a varázslót sehogy sem láthatta veszedelmesnek. Nem értette őt, az igaz, de a veszélyességének gondolata, mármint, hogy ő maga veszedelmes, sehogyan sem illett az elképzelései közé. Próbálta tisztelni őt, de sehogy sem ment. Okosnak és jóképűnek látta, de nem tartotta igazán sokra… azon túl, amit mesélhetett. A férfi tudta, mire kíváncsi a lány, így apránként el is mondta neki a titkot, s akkor kiderült, hogy ez nem elég, még többet akart volna tudni. Agyar türelmes volt vele, és a lány hálás is volt a türelméért, mivel tisztában volt vele, mennyivel gyorsabban vág a férfi esze az övénél. A varázsló néha mosolygott a lány tudatlanságán, de sohasem gúnyolta ki vagy torkollta le miatta. A vajákosnőhöz hasonlóan, ő is szívesen válaszolt kérdéssel a kérdésre. Bár a Róza kérdéseire adott válaszokat Szitakötő gyakran már előre tudta, viszont a saját kérdéseire adott válaszokról mit sem tudott. Ezt meglepőnek, ijesztőnek, sőt fájdalmasnak érezte, mivel addigi hitében rendítette meg őt.

Nap mint nap, amikor elbeszélgettek Iria kopott istállójában, ahol szokásuk szerint találkoztak, a lány kérdezett, a varázsló pedig egyre többet elmondott neki… bár mindig vonakodva és töredékesen. A mestereit védi, gondolta a lány, védelmezi Kútfő ragyogó képét… míg egy szép napon csak beadta a derekát, és végre nyíltan válaszolt.

— Nagyon jó emberek vannak ott — kezdte. — A főmágus valóban nagy egyéniség és bölcs ember volt. Csakhogy ő elment. És a mesterek… Némelyik zárkózott, csak a tudományának él, egyre több igét, mind több nevet akar megtudni, de a tudását semmire sem használja. Mások a bölcsesség szürke köpönyege alá rejtik a törekvéseiket. Ma már nem Kútfő a Szigetvilág hatalmi központja. Az enyhelyi udvar az. Kútfő dicső múltjából él, miközben ezernyi varázsigével védelmezi magát a jelentől. De mi van odabent, azok mögött a varázsfalak mögött? Viaskodó indulatok, félelem minden újtól, rettegés a fiataloktól, akik elvehetik a vének hatalmát. A központban pedig semmi. Egy üres udvar. A főmágus sohasem tér vissza.

— Ezt honnan tudod? — suttogta a lány.

— A sárkány vitte el őt — nézett rá komoran a másik.

— Te láttad? Láttad azt is? — És Szitakötő ökölbe szorított kézzel próbálta elképzelni azt a szárnyalást.

Jó idő múltán jött csak ki újra a napfénybe, az istálló elé, a gondolataihoz és kérdéseihez. — De még ha el is ment — dünnyögte —, mégiscsak akadnak igazi bölcsek is a mesterek között… nem?

Mikor a férfi fölpillantott, hogy válaszoljon, arcán melankolikus mosoly villant. — A mesterek minden titka és bölcsessége nem is tűnik olyan nagynak, tudod, ha kikerül a napvilágra. A tudás trükkjei csodás illúziók. De az emberek ezt nem akarják elhinni. Nekik kell igazán a titokzatosság, az illúzió. És ugyan ki hibáztathatja őket? Olyan kevés szépség és érték akad bármelyikünk életében.

Mintegy a szavai igazolására fölvett a padozatról egy tégladarabot, földobta a levegőbe, mire az gyönyörű kék szárnyú pillangó képében röppent el a fejük mellett, mialatt Agyar tovább beszélt. Előrenyújtotta a kezét, mire a lepke az ujjára szállt. Megrázta az öklét, és a pillangó megint tégladarabként hullott vissza a földre.

— Az én életemben sincs sok érték — sütötte le a szemét a padozat felé a lány. — Csak annyit tudok, hogyan vezessem ezt a gazdaságot, hogyan álljak meg a lábamon, és mondjak igazat. De ha arra gondolok, hogy még Kútfőn is minden csak trükk és hazugság, akkor gyűlölöm azokat az embereket, amiért becsaptak engem, és mindenkiből bolondot csináltak. De nem lehet hazugság, legalábbis nem minden szó. A főmágus bement a Névtelenek labirintusába, és kihozta onnan a Béke Gyűrűjét. Elment a halál földjére az ifjú királlyal, legyőzte a pók-mágust, és visszatért. Ezt magának a királynak a szavaiból tudhatjuk. Még itt is éneklik azt a dalt a hárfások, és egy mesélő is jött, hogy elmondja a történetét.

A varázsló szomorúan bólogatott. — De a főmágus minden erejét elveszítette a halál földjén. Akkor talán az egész varázstudomány meggyöngült.

— Róza igéi éppen olyan hatékonyak, mint régen — vetette közbe a lány határozottan.

A varázsló elmosolyodott. Nem mondott semmit, de a lány érezte, hogy a férfi szemében milyen semmiség egy falusi vajákos, hiszen ő annyi nagy tettet és hatalmas erőt látott, tapasztalt. — Ó, ha én nem lennék nő! — sóhajtott föl a lány őszinte szívvel.

A férfi ismét mosolygott. — De hiszen szép nő vagy — mondta egyszerűen, s nem azon a negédes hangon, mint korábban, mielőtt a lány figyelmeztette rá, hogy utálja azt a hangnemet. — Ugyan, miért kellene férfinak lenned?

— Akkor elmehetnék Kútfőre. Láthatnék és tanulhatnék. De miért, miért csak férfiak mehetnek oda?

— Mert így rendelkezett az első főmágus, évszázadokkal ezelőtt — válaszolta a férfi. — Persze, ezen már én magam is eltöprengtem.

— Valóban?

— Gyakran. Amikor az ember nap mint nap csak fiúkat és férfiakat lát a Nagy Házban és mindenütt az iskolában… Tudván, hogy a varázslatok hatására a városi asszonyok még a Kútfőt kiszolgáló földekre sem merik betenni a lábukat. Talán sok évente egyszer, valamely magas rangú hölgy beléphet a Ház külső udvarára. De miért van ez így? Hát minden nő képtelen a megértésre? Vagy talán a Mesterek félnek tőlük, rettegnek a csábítástól? Talán nem, de akkor attól félnek, hogy netán megváltozna a szabály, a törvény, amelynek tisztaságán olyannyira őrködnek…

— A nők is élhetnek szemérmesen, akár a férfiak — szögezte le Szitakötő konokul. Tisztában volt vele, hogy keményen és érdesen beszél, miközben a férfi olyan finoman és szerényen szól hozzá, mégsem tehetett másként.

— Hát persze! — ragyogott föl tisztán Agyar mosolya. — De a vajákosok azért nem mindig szemérmesek, nem igaz? Talán éppen ez az, amitől a Mesterek rettegnek. Lehet, hogy a szüzesség nem is olyan fontos, ahogyan azt Kútfő törvénye előírja. Nem azt szolgálja ez, hogy az erő megőrizze tisztaságát, hanem hogy az övék maradjon. Kitiltják a nőket, kitiltanak mindenkit, aki nem hajlandó magából heréltet csinálni… csak hogy megtarthassák azt az erőt… Ki tudhatná mindezt? Egy varázslónő! Ez pedig megváltoztatna mindent, minden szabályt.

A nő látta, hogy a másik gondolatai előtte járnak, eszméket idéznek és játszanak velük, átalakítják őket, ahogy a tégladarabbal és a pillangóval is történt. Nem tarthatott lépést vele, nem is játszhatott vele, csak bámult rá csodálkozva.

— Te elmehetnél Kútfőre — szólalt meg a férfi izgalomtól csillogó szemmel, merészen, huncut kacsintással. Válaszul a lány könyörgő, szinte rémült hallgatására hozzátette: — Igen, megtehetnéd. Igaz, nő vagy, de van mód a külsőd megváltoztatására. Benned megvan egy férfi bátorsága, akaratereje, szíve. Te beléphetnél a Nagy Házba. Tudom.

— És mit csinálnék ott?

— Amit minden tanuló. Egyedül laknál egy kőcellában, és rendületlenül tanulnád a bölcsességet. Lehet, hogy te nem egészen így képzeled a dolgot, de ezzel is meg kellene békélned.

— Nem sikerülne. Rájönnének. Be sem jutnék. Ott van a kapusmester, te magad mondtad. Nem ismerem a szót, amelyet mondanom kellene neki.

— A jelszót, igen. De én megtaníthatlak rá.

— Megteheted? Ezt szabad?

— Nem törődöm vele, mit szabad — mondta a férfi elkomoruló arccal, amilyennek a lány még sohasem látta. — Maga a főmágus mondta: „A szabályok azért vannak, hogy áthágjuk őket”. A szabályokat az igazságtalanság alkotja, és a bátorság töri meg. És nekem megvan hozzá a bátorságom, ha neked is.

A lány ránézett a férfira. Egyetlen hang nem jött ki a torkán. Fölállt, azután egy pillanat múlva kiment az istállóból, végig a domboldalt félkörívben ölelő úton lefelé. Az egyik kutya, a kedvence, egy nagydarab, ronda véreb, hűségesen baktatott utána. Megállt a lejtőn, kicsivel a mocsaras forrás fölött, ahol tíz évvel azelőtt Rózától megkapta a nevét. Ott állt egy darabig, a kutya leült mellette, és fölbámult az arcába. Egyetlen tudatos gondolata sem volt, csak a szavak ismétlődtek a fejében makacsul: „elmehetnék Kútfőre és végre megtudhatnám, ki is vagyok igazán”.

Nyugat felé nézett, a nádasokon, füzeseken és távoli hegyeken túl. A nyugati égbolt teljesen tiszta, üres volt. Nyugodtan állt és úgy érezte, hogy a lelke teljesen beleolvad abba az égboltba, végleg kiszáll belőle.

Halk neszt, tompa klappogást hallott, amint a fekete kanca közelgett a réten át. Szitakötő ekkor visszatért önmagába, odakiáltott a varázslónak, és lefutott hozzá a domboldalon.

A férfi nem tervezett, és nem is igazán óhajtott ilyen kalandot. De nyilvánvaló őrültsége miatt annál jobban tetszett neki, minél többet gondolkodott róla. A kilátás, hogy a hosszú, szürke telet Nyugat-Iriában töltse, súlyos kőként nyomasztotta a lelkét.

Nem volt itt számára semmi, ezen a Szitakötő nevű lányon kívül, aki egyre jobban lefoglalta minden gondolatát. Elsöprő, ártatlan ereje eddig is teljesen lenyűgözte, ám azért tett meg mindent, amit csak a lány kért tőle, mert remélte, hogy egyszer az is enged majd az ő kérésének. Arra gondolt, mégis érdemes lesz végigjátszania ezt a játszmát. Ha Szitakötő most elszökik vele, a játék szinte megnyertnek tekinthető. Ami a dolog tréfás oldalát illeti — mármint, hogy férfinak álcázva bejuttathatná őt Kútfő Iskolájába —, az majdnem biztos kudarcot ígért. Mégis örült neki, mert így megfricskázhatta a mesterek és kisinasaik minden patetikus, túlfűtött pompáját. És ha mégis sikerül, ha csak egy percre is képes bejuttatni egy nőt azon az ajtón… ó, micsoda gyönyörteli elégtétel lenne az!

A pénz persze gondot jelentett. A lány természetesen azt hitte, hogy majd ő, a nagy varázsló egyet csettint az ujjával, és máris átszelik a tengert valami varázshajón, varázsszelek szárnyán. De amikor megmondta neki, hogy helyet kell váltaniuk egy közönséges hajón, a lány habozás nélkül kijelentette: — Itt van a sajtpénzem.

A férfi rajongott az ilyen egyszerű megnyilvánulásaiért. Néha meg is rettent tőle, amit mélységesen restellt. Róla szőtt álmaiban sohasem a lány engedett neki, hanem ő engedett a hatalmas, romboló erejű édességnek, hogy alámerüljön a megsemmisítő ölelésbe. Ezekben az álmokban a lány túlment a felfoghatóság határán, ő maga pedig semmivé zsugorodott. Reszketve és szégyenkezve merült föl ilyesféle álmaiból. Nappali világosságban, amikor láthatta a nő nagy, piszkos kezét, hallhatta csacska, egyszerű beszédét, visszanyerte fensőbbsége érzetét. Szerette volna, ha lett volna valaki, akinek elmondhatná a lány kiszólásait; mondjuk valamelyik régi barátja az enyhelyi Nagy Kapuból, aki biztosan jót mulatna rajtuk. „Itt van a sajtpénzem” ismételgette magában visszaúton Nyugat-Iriába, és fölkacagott. — Igenis megcsinálom! — jelentette ki fennhangon, amire a fekete kanca mintha kíváncsian hegyezte volna a fülét.

Nyírfának azt mondta, hogy üzenetet kapott kútfői tanítójától, a trükkmestertől, ezért azonnal indulnia kell. Hogy miért, azt természetesen nem mondhatja el, de miután odaérkezett, a dolog nem tarthat sokáig. Fél hónap körül oda, ugyanannyi vissza, egyszóval legkésőbb Hanttörés előtt visszatér. És tisztelettel kéri az uraságot, hogy adjon neki némi előleget a fizetése terhére, a hajóút és szállás költségeire. Hiszen egy kútfői varázsló nem hagyatkozhat az emberek jóindulatára — már ami a szükségleteit illeti —, hanem mindenért fizetnie kell, mint bármely más embernek. Nyírfa egyetértett mindezzel, és egy kövér erszényt nyomott a varázsló kezébe útiköltség gyanánt. Ez volt évek óta az első igazi pénz Agyar zsebében: tíz elefántcsont lemezke, egyik oldalán a szökőkúti vidra, a másikon, Lebannen király tiszteletére, a Béke Rúnájának képe. — Üdvözlet, kis pofátlanok — köszöntötte őket, amikor magára maradt. — Ti, no meg az a sajtpénz, megteszitek az útra.

Nagyon keveset beszélt Szitakötőnek a terveiről. Leginkább azért, mert alig tervezett valamit. Sorsukat a véletlenre és saját eszére bízta, mely utóbbi ritkán hagyta cserben, ha tisztességes eséllyel használhatta. A lány is alig kérdezett tőle valamit. — Egész úton férfiruhát kell viselnem? — Volt egyik kérdése. — Igen — hangzott a válasz —, de ez persze csak álca. Nem mondok rád hasonulási varázsigét, míg Kútfőre nem érünk.

— Azt hittem, átváltozási varázsigéről van szó — mormolta Szitakötő.

— Az egyáltalán nem lenne bölcs dolog — utánozta Agyar tehetségesen az elvarázsolómester nyomasztó ünnepélyességét. — Ha nagyon kell, akkor persze megteszem. De majd magad is meglátod, hogy a varázslók igen ritkán használják a nagy erejű igéket. Mégpedig alapos okból.

— Az egyensúly miatt — fogadta el a lány a hallottak legegyszerűbb okát, mint szinte mindig.

— És talán azért is, mert a mesterségükben már nincs akkora erő, mint régen volt — tette hozzá a férfi. Maga sem volt tisztában vele, miért akarja megingatni a lány hitét a varázslatokban. Talán, mivel a nő erejének bármily csekély csökkenése, teljességének csorbulása az ő malmára hajtotta a vizet. Kezdetben csak arra törekedett, hogy az ágyába csalja őt… ezt a játékot nagyon kedvelte. Ezúttal a játék hamarosan valamiféle versengéssé fajult, amire nem számított, de véget sem vethetett neki. Végül már nem is csak a lány elnyerésére, hanem a legyőzésére is törekedett. Nem engedhette meg, hogy egy nő diadalmaskodjon fölötte. Be kell bizonyítania neki és saját magának is, hogy Szitakötő álmai teljességgel értelmetlenek voltak.

A nő teljes fizikai közönye láttán türelmét elég korán elveszítette, ezért varázseszközhöz folyamodott. Vajákos csábító igéhez, amely iránt ugyanakkor kétségeket is táplált, bár amúgy tapasztalatból, elég hatékonynak ismerte. Akkor vetette rá a bűvös szavakat, amikor a lány — szokása szerint —, éppen valamilyen tehénállást javítgatott. Az eredmény nem az a lágy odaadás lett, amilyet más lányok esetében tapasztalt Enyhelyen vagy Alkányban. Szitakötő fokozatosan elcsöndesedett és komorrá vált. Többé nem sorolta végtelen kérdéseit Kútfőről, és nem válaszolt az ő szavaira sem. Amikor végül nagyon óvatosan közeledett hozzá és megfogta a kezét, a lány úgy fejbe kólintotta valamivel, hogy beleszédült. Látta, amint Szitakötő fölpattan és kiviharzik az istállóból, egyetlen szó nélkül, mialatt kedvenc ronda kutyája poroszkál a nyomában. A dög mintha vigyorogva nézett volna vissza rá.

A lány az öreg házhoz vezető ösvényen futott. Amikor a feje kitisztult, a varázsló is utánaeredt, abban a reményben, hogy az ige mégis működik valamennyire, és mindez csak a lány különösen szokatlan taktikája azért, hogy az ágyába csalja őt. A házhoz közeledve azonban összetört edények csörömpölését hallotta meg. A részeges apa támolyogva, ijedt képpel jött elő a házból, a nyomában Szitakötő nyers, éles kiáltásaival: — Ki a házból, te részeg, csúszómászó áruló! Bolond, szégyentelen kéjenc!

— Elvette tőlem a kedvenc kupámat — panaszkodott Iria ura az idegennek egy riadt kiskutya nyüszítésével, miközben nagy kutyái körülugrálták. — És össze is törte!

A varázsló kereket oldott. Két teljes napig nem is jött vissza. A harmadik napon óvatosan ellovagolt Ó-Iria mellett, és a lány futva közeledett felé a lejtőn. — Sajnálom a történteket — nézett föl rá füstösen csillogó, borostyánszínű szemével. — Nem tudom, mi törhetett rám a minap. Rettentő dühös voltam, de nem terád. Bocsánatot kérek.

A férfi persze kegyesen megbocsátott neki, de többé nem próbálkozott nála szerelmi varázsigével.

Abban reménykedett, hogy hamarosan úgysem lesz majd szüksége rá, valóságosan a hatalmába keríti a lányt. Most már látta, mit kell tennie ezért. A nő maga adta kezébe a kulcsot. Óriási fizikai erővel és akarattal rendelkezett, de szerencsére butácska volt, ő viszont nem.

Nyírfa egy szekéren hat hordó kiváló vörösbort küldött egy borkereskedő megrendelésére, Medertorok kikötőjébe. Örömmel vette, hogy a varázslója afféle testőrként követi a szállítmányt, mivel a bor értékes volt, és bár az ifjú király igazán igyekezett minél hamarabb helyreállítani a szilárd jogrendet, még mindig előfordultak rablóbandák az országutakon. Így tehát Agyar a négy erős ló által húzott és az egyenetlen úton dülöngélő szekér oldalán lógázva a lábát elhagyta Nyugat-Iriát. A Szamárhegy tövében toprongyos alak tápászkodott fől az útfélről és kérte, hogy vigyék őt magukkal. — Nem ismerlek — förmedt rá a kocsis durván, és már emelte is az ostorát, hogy elriassza az idegent, de a varázsló előrement hozzá. — Hadd szálljon föl a fickó, jóember. Semmi bajt nem okozhat, amíg én itt vagyok.

— Akkor jól tartsa rajta a szemét, mester — dörmögte a kocsis.

— Úgy lesz — kacsintott közben a varázsló Szitakötőre. A porral, parasztlajbival, kopott nadrággal és koszos kalappal jól álcázott lány nem kacsintott neki vissza. Szabályosan játszotta a szerepét, mialatt a hátsó saroglyán egymás mellett ülve lóbálták a lábukat. Közben a hat testes, félmázsás hordó ott billegett közöttük, és a bakon bóbiskoló kocsis között. Az álmos nyári hegyek és mezők csigalassúsággal maradoztak el mögöttük. A varázsló persze tette volna közben a szépet, de a lány válaszul csak némán megrázta a fejét. Talán megriadt a vad tervtől, amelybe most már végleg belekeveredett. Ki tudhatná. Mindenesetre súlyosan, ünnepélyesen hallgatott. Nagyon hamar megunnám ezt a nőt, gondolta magában Agyar, ha egyszer végre magam alá gyűrhetném. A gondolattól szinte elviselhetetlenül megbizsergett, de amint odapillantott, vágyai visszahúzódtak a nő lehengerlő jelenléte láttán.

A valaha teljesen az iriai gazdasághoz tartozó úton nem voltak fogadók. Ezért amikor a nap a nyugati mezőkre ereszkedett, megálltak egy tanyánál, ahol a jászolhoz köthették a lovaikat, szín alá állíthatták a szekeret, magukat pedig elvackolhatták az istálló padozatán szétterített szénán. A helyiség sötét és áporodott levegőjű, a széna dohos volt. A varázslóban most nem buzgott semmiféle vágy, bár Szitakötő alig három arasznyira feküdt tőle. Olyan híven játszotta a férfit egész nap, hogy kis híján még a társát is meggyőzte vele. Meglehet, még a vénembereket is sikerül megtévesztenie, gondolta Agyar; elvigyorodott és álomba merült.

Még egy teljes napig döcögtek az úton. Egy vagy két heves nyári záport is átvészeltek, mire alkonyattájt megérkeztek Medertorok fallal kerített, virágzó kikötővárosába. A kocsist útjára bocsátották, végezze a gazdájától kapott feladatát. Maguk ezalatt leballagtak a kikötőbe, hogy valami éjjeli szállás után nézzenek a dokkok közelében. Szitakötő olyan csöndben szemlélte maga körül a várost, ami egyaránt lehetett az áhítat, a tompaság vagy éppen a tiltakozás jele. — Helyes kis város ez — magyarázta neki a varázsló —, de az egyetlen igazi ezen a világon Enyhely. — Hiába igyekezett lenyűgözni a lányt. Szitakötő mindössze annyit kérdezett tőle: — Ugye, nem gyakran járnak hajók Kútfőre? Mit gondolsz, sok időnkbe telik még, mire találunk magunknak egyet?

— Nem, ha van varázspálcám.

A lány abbahagyta a tekingetést, és egy darabig elgondolkodva baktatott Agyar mellett. Szép volt a mozgása, merész és kecses, a fejét fölszegte.

— Azt mondod, hogy egy mágusnak engedelmeskednének? De te nem vagy még igazi mágus.

— Ez csak formaság. Mi, magasabb rangú bűbájosok is viselhetünk pálcát, ha kútfői ügyekben járunk el… amint most én is teszem.

— Azáltal, hogy engem odaviszel?

— Mivel viszek nekik egy tanulót, igen. Nagy tehetségű tanulót. — A lány nem kérdezett többet; sohasem vitatkozott. Ez volt egyik legfőbb erénye. Aznap este, mialatt a tengerparti szállóban vacsoráztak, szokatlan lágysággal kérdezte Agyartól. — Szóval, nagy tehetségem van?

— Véleményem szerint igen — felelte a varázsló.

A lány eltöprengett. A beszélgetés néha keserves lassúsággal alakult. — Róza is folyton azt hajtogatta, hogy van erőm — szólalt meg végül —, de nem tudta megmondani, miféle. És én… én is tudom, hogy van, de azt nem, miben rejlik.

— Éppen azért mégy Kútfőre, hogy megtudd — emelte rá poharát a férfi. Pillanatnyi késéssel a lány is így tett és rámosolygott. Olyan kedvesen, hogy a varázsló önkéntelenül hozzátette: — És amit találsz, talán pontosan az lesz, amit keresel.

— Ha így lesz, az csakis neked köszönhető — mormolta Szitakötő. E pillanatban tiszta szívéért szerette őt a férfi, és megfogadta magában, hogy a jövőben nem megy messzebb, holmi gáláns tréfánál.

Szobájukat a zsúfolt fogadóban meg kellett osztaniuk még két utazóval, de ezúttal a férfi csupa szemérmes gondolatot forgatott a fejében, amin mellesleg jót nevetett magában.

Másnap reggel letörte egy növény friss hajtását a konyhakertben, és varázsszóval látszólag fényes, erős pálcává alakította. A tetején rézdísz, a hossza éppen a magasságával azonos. — Milyen fából van? — kérdezte Szitakötő meglepetten, s amikor a férfi nevetve válaszolta: — Rozmaringból — maga is szívből fölnevetett. Nekivágtak a mólónak, hátha találnak maguknak hajót déli irányba, amely a varázslót és inasát elvinné a Bölcsek-szigetére. Hamarosan rá is bukkantak egy súlyos tehergályára, amelynek kapitánya a varázslót szívességből, az inasát pedig fél áron a hajójára fogadta. Bár ez elvitte a sajtpénz felét, viszont a saját kajüt fényűzésében lehetett részük, mivel a Tengeri Vidra terjedelmes, szilárd fedélzetű kétárbocos volt.

Mialatt a hajó gazdájával tárgyaltak, egy szekér zörgött végig a mólón hozzájuk, és a fedélzetre rakták róla az ismerős boroshordókat. — Azok ott a mieink — jegyezte meg a varázsló. — Ront városába mennek — felelte a kapitány. — Iriából — tette hozzá Szitakötő lágyan.

A lány visszanézett a szárazföld belseje felé. Ez volt az egyetlen eset, amikor a férfi láthatta visszapillantani őt.

A hajó szélvetője közvetlenül vitorlabontás előtt jött föl a fedélzetre. Nem kútfői mágus, hanem egy viharvert, középkorú fickó, kopott tengerészköpenyben. Üdvözlésére a varázsló halvány kékes fényt villantott a pálcája végén. A bűbájos tetőtől talpig végigmérte. — Ezen a hajón egy ember kormányozza az időjárást; ha nem én vagyok az, már megyek is.

— Egyszerű utas vagyok csupán, Zsákfolt mester. Örömmel bízom a te kezedre a szeleket.

A bűbájos ekkor Szitakötőre nézett, aki szálfaegyenesen állt mellettük, egyetlen szó nélkül.

— Jól van — vetette oda a bűbájos, és ez volt az utolsó szava a varázslóhoz.

Az út során azonban nemegyszer elbeszélgetett Szitakötővel, ami kissé zavarba ejtette a varázslót. A lány tudatlansága és bizalmassága veszélyeztethette őt magát és ezáltal a férfit is. Miről pusmoghatnak azzal a zsákdarabbal? Meg is kérdezte. — Arról, mi lesz majd belőlünk — válaszolta Szitakötő.

Agyar értetlenül rámeredt.

— Mindannyiunkból. Útból, Fennútból, Enyhelyből és Gázlórból… és Kútfőből. Minden szigetek valamennyi lakójából. Azt mondja, hogy múlt ősszel, amikor Lebannen király koronázására került sor, az ifjú uralkodó elküldött Gontra a főmágusért, koronázná meg, de ő nem ment el Enyhelybe. És nem volt új főmágus, magát kellett tehát megkoronáznia. Némelyek szerint ez nem helyes, és ezáltal nem is teljesen törvényesen foglalja el a trónt. Mások az híresztelik, hogy maga a király az új főmágus. De ő nem varázsló, csupán király. Ezért megint mások szerint ismét közelednek a Sötét Idők, amikor nem lesz jog és igazság, a varázslás pedig rossz célokat szolgál.

— Ez a vén szélkergető mesélte neked mindezt? — csodálkozott el a mágus.

— Ez csak afféle közbeszéd, azt hiszem — vonta meg a vállát Szitakötő, sötét egyszerűséggel.

De a szélvarázsló legalább tudta a dolgát. A Tengeri Vidra sebesen száguldott dél felé. Volt ugyan részük nyári viharokban, tajtékzó tengerben, de igazi vad vihar vagy rossz szél sohasem tört rájuk. Kitettek és fölvettek rakományt O-sziget északi kikötőiben, Ilienben, Lengében, Kameryben, O-Kapuban. Ezután fordult a hajó nyugatnak, hogy Kútfőre szállítsa utasait. Nyugat felé tekintve Agyar valami tompa ürességet érzett a gyomra tájékán, mivel jól tudta, milyen erősen őrzik Kútfőt. Tudta, hogy sem ő, sem a szélvarázsló nem tehetne semmit, ha a kútfői varázsszél ellenük fordulna. És ha ez bekövetkezne, Szitakötő biztosan megkérdezné: Miért? Miért fordul ellenük a Bölcsek-szigetének szele?

Agyar elégedetten figyelte, hogy a szélvarázsló is izgul, amint ott áll a kormányos mellett. Folyton az árboc csúcsára tekinget, hogy a legcsekélyebb nyugati fuvallatra is kurtíttassa a vitorlákat. De a szél kitartóan fújt észak felől. Hamarosan zivatar is érkezett a hátán, ami elől a varázsló levonult a kabinjukba, de Szitakötő odafönt maradt a fedélzeten. Félt a víztől. Ezt mondta is a férfiúnak. Nem tudott úszni. — Borzalmas dolog lehet a fulladás — mondogatta. — Ha nem lélegezhet az ember… — És összerázkódott az ijesztő gondolattól. Ez volt az egyetlen megnyilvánulása bármiféle félelmének. Nem szerette az alacsony, zsúfolt kabint, ezért egész napját odafönt töltötte, és a melegebb éjszakákon ott is aludt. A varázsló nem is próbálta a kajütbe csábítani őt, tudta, hogy ezzel úgysem menne semmire. Hogy megszerezhesse a lányt, uralkodnia kell fölötte. És azt is megteszi majd, csak érkezzenek meg végre Kútfő szigetére.

Fölkapaszkodott a fedélzetre. Lassan derült az ég, a lenyugvó nap nyugaton szétkergette a felhőket. Az ég rőtarany színben ragyogott föl, egy hegy tetejének íve mögött.

Agyar vágyakozó gyűlölettel nézte azt a hegyet.

— Az ott a kútfői domb, öcsém — mondta a szélvarázsló Szitakötőnek, amint ott álltak egymás mellett a hajó korlátjánál. — Hamarosan befutunk az Alkányöbölbe. Ott más szél nincs, csak amilyet ők akarnak.

Mire jó mélyen befutottak a tágas öbölbe és horgonyt vetettek, besötétedett. — Majd reggel szállunk partra — fordult a varázsló a kapitányhoz.

Szűk kabinjukban ülve várta őt Szitakötő. Ünnepélyesen, mint mindig, de most különös izgalom is csillogott a szemében. — Majd reggel megyünk ki a partra — közölte vele is a szándékát Agyar, amit a lány beleegyező bólintással nyugtázott. — A külsőm megfelel? — kérdezte aggódva.

A férfi leült keskeny priccsére, és végigmérte a saját keskeny priccsén kuporgó lányt. Nem nézhettek egyenesen egymás szemébe, mivel nem volt elegendő hely a térdüknek. O kikötőjében a varázsló tanácsára Szitakötő vett magának egy tisztességes inget és nadrágot, hogy jobban hasonlítson a Nagy Iskola leendő tanulójának képéhez. Szélcserzett arcát tisztára mosta. A haját befonta és kontyba tűzte, akárcsak a varázsló. A kezét is megmosta… most ott pihent mellette lazán a holmiján. Nagy erős kéz, gondolta Agyar, valóban, akár egy férfié.

— Nem látszol férfinak — jelentette ki a varázsló. — A lány arca megnyúlt. — Nekem nem. Számomra sohasem tűnhetsz férfinak. De ne aggódj. Ők biztosan annak néznek majd.

Szitakötő aggódó arccal bólintott.

— Az első próba a legfőbb próba, kedvesem — magyarázta neki a férfi. Minden éjjel, amikor egyedül feküdt a kabinban, erre a beszélgetésre készült. — Az átjutás azon a kapun, a Nagy Házba való belépés záloga.

— Ezen sokat gondolkodtam magam is — vágta rá a lány sietve, őszintén. — Nem mondhatnám meg mégis egyenesen, ki vagyok? Ha te is ott vagy és mellettem szólhatsz… mondhatnád, hogy nő létemre is vannak bizonyos képességeim… én pedig vállalhatnám az esküt, a szüzességet, és külön is élhetnék, ha azt akarják, hogy…

— Nem, nem, nem, nem — rázta a fejét a varázsló az egész monológ alatt. — Reménytelen, kilátástalan. Veszélyes…

— Még ha te…

— Még ha én szólnék is érted. Nem hallgatnának meg. Kútfő törvénye tiltja, hogy nők bármiféle magasabb tudásra tegyenek szert, hogy megismerjék a teremtés szavainak akár egyikét is. Ez mindig is így volt. Meg se hallgatnának. Meg kell hát mutatni nekik, és mi mutatjuk meg nekik, te meg én. Majd megtanítjuk őket. Szedd össze a bátorságodat, Szitakötő! Nem gyöngülhetsz el, nem gondolhatod: „Ó, ha szépen megkérem őket, nem tagadhatják meg, hogy beengedjenek”. De igenis megtehetik. És meg is teszik. Ha pedig leleplezed magad, megbüntetnek. És engem is. — Külön hangsúlyozta a magára vonatkozó szavakat, közben magában mormolva: „Megelőztem!”

A lány csak nézett rá kiismerhetetlen tekintetével. — Akkor mit kell tennem? — kérdezte végül.

— Megbízol bennem, Szitakötő?

— Igen.

— Megbízol bennem teljesen, a végsőkig… tudva, hogy én ebben az ügyben sokkal nagyobb kockázatot vállalok a tiédnél?

— Igen.

— Akkor meg kell nekem is mondanod a szót, amit majd a kapusmesternek mondasz.

A lány rámeredt. — De hiszen én azt hittem, hogy majd te mondod meg nekem a… jelszót.

— A jelszó, amelyet kér majd tőled nem más, mint a saját igaz neved.

Hagyta, hogy a mondottak leülepedjenek egy kicsit, majd lágy hangon folytatta: — És ahhoz, hogy a hasonlatosság igéjét rád alkalmazhassam, méghozzá olyan biztosan és tökéletesen, hogy még Kútfő mesterei is férfinak nézzenek, semmi másnak… nekem is tudnom kell az igaz nevedet. — Megint elhallgatott. Amíg beszélt, saját magának is úgy tűnt, hogy minden szava igaz. Meghatott és kedves hangon folytatta tehát: — Megtudhattam volna már régen, de nem akartam használni azokat a trükköket. A bizalmadat szerettem volna megszerezni, hogy te magad áruld el nekem.

A lány lenézett a térdére kulcsolt kezére. A kabin lámpásának halvány, rőt fényében a szempillái finom, hosszú árnyékot vetettek az arcára. Fölnézett, most egyenesen a férfi szemébe.

— A nevem Irián — suttogta.

A férfi elmosolyodott. A lány nem.

Agyar nem szólt semmit. Valójában nagy zavarban volt. Ha sejtette volna előre, hogy ilyen könnyen megy majd, már napokkal, hetekkel ezelőtt megkaparinthatta volna a lányt és vele az erőt, amelynek birtokában azt tehet vele, amit csak akar. Pusztán megjátszhatta volna ezt az őrült tervet. Akkor nem adja fől a fizetését, mindennél fontosabb tekintélyét. Akkor nem indul el erre az útra, és nem lohol a céljáért egészen Kútfőig. Most már látta, hogy az egész terv bolondság. Tudta, képtelen annyira álcázni a lányt, hogy a kapusmestert akár egy percre is megtévessze. Az egész terv — hogy majd megalázza Kútfő mestereit, ahogyan azok is megalázták őt — nem volt több holdkóros ötletnél. A lány becsapásának vágyától űzve, maga esett a neki ásott csapdába. Keserű szájízzel döbbent rá, hogy végig hitt a saját hazugságaiban, s végül belegabalyodott saját, finoman szőtt hálójába. Egyszer már bolondot csinált magából Kútfőn, és most visszajött, hogy megismételje. Mélységes, marcangoló düh kerítette hatalmába. Semmi, de semmi jó nem volt ebben az egészben.

— Mi a baj? — kérdezte Szitakötő. A lány mély, fátyolos hangja ellágyította. Tenyerébe szorította az arcát, úgy küzdött a könnyek szégyene ellen.

Szitakötő Agyar térdére tette a kezét. Most első ízben érintette meg őt egyáltalán. A férfi tűrte a súlyos, meleg érintést, amelyért már oly hosszú ideje epekedett, hiába.

Bántani akarta a lányt. Kirobbantani őt borzalmas, tudatlan kedvességéből, de végül mindössze ennyit volt képes kinyögni: — Én csak szerelmeskedni akartam veled.

— Tényleg?

— Miért? Azt hitted, én is csak az egyik heréltjük vagyok? Hogy önmagamat kasztráltam igékkel, hogy szent lehessek? Mit gondolsz, miért nincs varázsbotom? Mit gondolsz, miért nem vagyok az Iskolában? Te mindent elhittél, amit mondtam neked?

— Igen — bólintott a lány. — Sajnálom. — Keze még mindig a férfi térdén pihent. — Szerelmeskedhetünk, ha annyira akarod — mondta halkan.

A férfi mozdulatlanná dermedt ültében.

— Ki vagy te? — kérdezte végül a lánytól.

— Nem tudom. Éppen azért jöttem ide, Kútfőre, hogy végre megtudjam.

Agyar kiszabadította magát, és fölállt. Görnyedten. Egyikük sem tudott teljesen kiegyenesedni az alacsony kabinban. Kezét ökölbe zárva majd kinyitva állt háttal a lánynak, olyan távol tőle, amennyire csak lehetett.

— Nem tudod meg. Itt minden hazugság, csalás. Vénemberek játszadozása cifra szavakkal. Én nem szálltam be ebbe a játékba, azért jöttem el. Tudod, mit csináltam? — mesélte diadalmas vigyorral villantva ki a fogait. — Egy lányt, egy városi lányt vittem a cellámba. Abba a piciny, szűzies cellámba. Parányi ablaka egy mellékutcára nyílt. Mindenféle varázsige nélkül. Nem boldogulhat az ember az igéivel, mialatt körülötte mindnyájan a mágiájukat űzik. De ő jönni akart és jött is. Kötélhágcsót dobtam ki az ablakon, azon mászott föl. És éppen a sűrűjében voltunk, amikor azok a vénemberek beléptek. Kirúgtam őket! Ha téged bevinnélek, akkor is kizavarnám őket. A saját leckéjüket adtam föl nekik.

— Nos, én mégis megpróbálom — suttogta a lány.

A varázsló rámeredt.

— Nem pontosan azért, amiért te — folytatta —, de mégis akarom. Megtettük ezt a hosszú utat, s ráadásul a nevemet is tudod.

Ez igaz volt. A lány neve Irián. Úgy sütötte őt, mint a tűz, mint valami eleven parázs az agyában. Tudata képtelen volt megtartani. Tudása képtelen volt fölhasználni. Nyelve képtelen volt kiejteni.

A lány fölnézett rá. Kemény, éles arcvonásait meglágyította a lámpás gyönge fénye. — Ha csak a velem való szerelmeskedés vágya kényszerített minderre — mondta halkan —, akkor megtehetjük. Ha még most is akarod.

A férfi szava elakadt, csak megrázta a fejét. Néhány pillanat múltán már nevetni is tudott. — Attól tartok, hogy elszalasztottuk… ezt a lehetőséget. A lány harag, indulat, szégyen nélkül nézett szembe vele.

— Irián — szólalt meg Agyar. A név most könnyen, édesen és hűvösen fordult meg a nyelvén, mint a friss forrásvíz a kiszáradt szájban.

— Irián, íme, megmutatom neked, mit kell tenned, hogy bejuss a Nagy Házba…

III. Azver

Ott hagyta a sarkon. Egy szűk, nyomasztó, valahogy nyirkosnak tűnő utcácska sarkán, amely arcnélküli falak között vezetett egy még magasabb falban nyíló faajtó felé. Fölruházta varázsigéjével, amitől a lány valóban férfinak látszott, bár nem érezte magát annak. Búcsúzóul megölelték egymást, hiszen végül is barátok voltak, társak, és a férfi valóban mindent megtett érte. — Bátorság! — búcsúzott Agyar, és útjára bocsátotta a lányt. Az fölballagott az utcán, és megállt az ajtó előtt. Visszanézett, de a társa már elment.

Kopogtatott.

Kis idő múlva hallotta a retesz kattanását. Az ajtó kinyílt. Közönséges külsejű, középkorú férfi állt előtte. — Mit tehetek érted? — kérdezte halkan. Nem mosolygott, de kellemes volt a hangja.

— Beengedhetne a Nagy Házba, uram.

— Ismered talán a járást? — Mandulavágású szeme élénken, de mintha nagy messzeségből és hosszú évek távolából nézett volna rá.

— Ez az odavezető út, uram.

— És tudod, kinek a nevét kell kimondanod, mielőtt beengednélek?

— A magamét, uram. Irián vagyok.

— Valóban? — kérdezte a kapusmester.

A kérdés kis szünetet idézett elő. Szitakötő szótlanul állt egy percig. — Ez az a név, amelyet falunk vajákosnője, Róza adott nekem Út szigetén, az Iria hegy lábánál fakadó forrás vizében — mondta ki végül az igazat.

A kapus végtelennek tűnő ideig nézett rá. — Akkor ez a neved — fogadta el végül. — De lehet, hogy nem a teljes neved. Azt hiszem, másik is van.

— Nem tudok róla, uram. Talán itt majd azt is megtudhatom — tette hozzá hosszú szünet után.

A kapusmester könnyedén biccentett. Halvány mosolya félhold alakú ráncot vésett az arcára. Félreállt. — Lépj hát be, leányom — mormolta halkan.

És a lány átlépte a Nagy Ház küszöbét.

Varázslóbarátjának igéje úgy csúszott le róla, mint valami pókháló. Önmaga volt megint, és annak is látszott.

Követte a kapust, végig a kikövezett folyosón. Csak a végén fordult vissza kicsit, hogy egy pillantást vethessen a magas ajtó csontfehér lapjába vésett fa, ezernyi levelén átszűrődő fényre.

A folyosón végigsiető szürke köpönyeges fiatalember, a közeledtükre megtorpant. Rámeredt Iriánra, kurtán bólintott és továbbsietett. A lány utánafordult. A fiatalember is visszanézett.

Homályos, zöldes fénygolyó suhant végig a folyosón szemmagasságban, látszólag a fiatalember nyomában. A kapusmester intett a kezével, mire a fénypamacs kikerülte őt. Irián félreszökkent és ijedten lehajolt, de még így is hűvös bizsergést érzett a haja tövén, amint a fénygolyó elsiklott a feje fölött. A kapus körülnézett… arcán szélesebbre terült a mosoly. Bár nem szólt egy szót sem, a lány érezte, hogy ügyel rá, törődik vele. Fölegyenesedett hát, és a nyomába szegődött.

A férfi megállt egy tölgyfaajtó előtt. Kopogtatás helyett valami jelet vagy rúnát rajzolt rá a pálcája hegyével. A pálca valamiféle könnyű, szürkés színű fából készült. Az ajtó kinyílt. — Gyertek be! — szólt ki mögüle egy mélyen zengő hang.

— Kérlek, várj itt egy kicsit, Irián — kérte vezetője, és belépett a helyiségbe, sarkig tárva hagyva maga mögött az ajtót. A lány könyvespolcokat látott odabent, rajtuk rengeteg könyvvel, újabb könyvhalmokat az asztalokon, tintatartókat, mindenféle irományokat, két-három, íróasztal előtt kuporgó legénykét és azt a deres hajú embert, akivel a kapusmester beszélt. Látta, hogyan változik meg a férfi arca, amint futó, meglepett pillantást vetett felé; figyelte, amint halk hangon, izgatott kérdéseket tesz föl a kapusnak.

Mindketten odaléptek hozzá. — Kútfő elvarázsolómestere… Irián, Út szigetéről — mutatta be őket egymásnak a kapusmester.

Az elvarázsoló nyíltan végigmérte a lányt, akinél valamivel alacsonyabb volt. Azután a kapusra és megint a lányra nézett.

— Bocsásd meg ifjú hölgy, hogy előtted beszélek — szólalt meg —, de kénytelen vagyok rá. Jól tudod, kapusmester, hogy sohasem kételkednék az ítéleted helyességében, de a szabály teljesen világos. Meg kell tőled kérdeznem, miért szegted meg, és engedted be ide ezt a nőt?

— Mert erre kért — válaszolta amaz.

— De… — Az elvarázsoló szava elakadt.

— Mikor kért utoljára egy nő bebocsáttatást az Iskolába?

— Tudják, hogy a szabály tiltja a belépésüket.

— Te is tisztában voltál ezzel, Irián? — fordult a lányhoz a kapus.

— Igen, uram — válaszolta a lány.

— Nos, akkor mi szél hozott ide? — szegezte neki a kérdést az elvarázsoló szigorúan, de kíváncsiságát sem rejtve véka alá.

— Agyar mester mondta nekem, hogy férfinak álcázhatnám magamat. Bár én azt gondoltam, meg kellene mondanom, ki vagyok. Én is vállalnám a szüzességi fogadalmat, uram.

A kapusmester fáradt mosolyának ívére két, félhold alakú ránc ereszkedett. Az elvarázsoló arckifejezése szigorú maradt, de valahogy tétován pislogott és kisvártatva megjegyezte: — Biztos vagyok benne… igen… hogy a becsületes beismerés valóban a leghelyesebb. Miféle mesterről is beszélsz?

— Agyarról — mormolta a kapus. — Egy ifjú Enyhely kikötőjéből, az enyhelyi Nagy Kapuból. Három éve engedtem be, azután tavaly engedtem ki. Nem emlékszel rá?

— Agyar! A fiú, aki a trükkmesternél tanult? Ő is itt van? — kérdezte az elvarázsoló Iriánt bosszúsan. A lány mereven állt, és nem szólt semmit.

— Az Iskolában nincs — mosolygott a kapusmester.

— Bolonddá tett, ifjú hölgyem. Bolondot csinált belőled, hogy bennünket is azzá tehessen.

— Nekem azért volt szükségem rá, hogy elvezessen ide és elárulja, mit kell mondanom a kapu őrének — válaszolta Irián. — Én nem azért jöttem, hogy bárkit bolonddá tegyek, hanem hogy megtanuljam azt, amit tudnom kell.

— Gyakran elgondolkodtam rajta, miért is engedtem be azt a fiút — morfondírozott félhangosan a kapusmester. — Lassacskán azért megértek belőle valamit.

Az elvarázsolómester ránézett, majd némi töprengés után megkérdezte: — Mi jár a fejedben, barátom?

— Arra gondolok, hogy Irián Út szigetéről nem csupán azért jött ide, hogy megtudja, amit neki magának tudnia kell, hanem hogy mi is rájöjjünk arra, nekünk mit kell tudnunk. — A kapusmester is teljesen nyugodt hangon szólt most, arcáról eltűnt a mosoly. — Azt hiszem, ezt a kérdést együtt kell megtárgyalnunk, mind a kilencünk részvételével.

Ezt a kijelentést az elvarázsoló nyílt megdöbbenéssel fogadta, de nem vonta kérdőre miatta a társát. Mindössze ennyit szólt: — De nem a tanulók előtt!

A kapusmester egyetértően bólintott.

— A hölgy pedig megszállhat a városban — sóhajtott föl az elvarázsoló megkönnyebbülten.

— Miközben mi a háta mögött tárgyalunk róla?

— De csak nem akarod behozni őt a tanácsterembe?

— A főmágus is behozta Arrent.

— De Arren nem más volt, mint leendő Lebannen királyunk.

— És kicsoda Irián?

Az elvarázsoló egy darabig hallgatott, majd nyugodtan, tiszteletteljesen mondta: — Mit gondolsz, barátom, mit kell tennünk a tudásért? Kicsoda ez a nő, hogy ezt kéred számára?

— És kik vagyunk mi — kérdezett vissza a kapusmester —, hogy elutasítsuk őt, mielőtt tudnánk, kicsoda egyáltalán?

— Egy nő! — hördült fel az idézőmester.

Irián közben órákig várakozott a kapusmester cellájában. Alacsony, világos, csupasz szobácska volt, kicsi, fatáblás ablaka a Nagy Ház konyhakertjére nézett. Csinos, jól ápolt kert volt, benne zöldségek, virágok, gyógynövények hosszú sorai, távoli végében pedig bogyós cserjék és gyümölcsfák. Köpcös, sötét bőrű ember bukkant föl a kertben két fiú társaságában. Hozzáláttak az ágyások gyomlálásához. Irián lelke megkönnyebbült, amint a szorgoskodásukat figyelte. Szeretett volna segíteni nekik. Nehéz volt a magányos várakozás ezen az idegen helyen. Egyszer bejött hozzá a kapus. Hozott egy tálcán hideg sült húst, kenyeret és gyöngyhagymát. A lány evett, mert a mester azt mondta neki, hogy egyen, de a rágás és nyelés nagyon nehezen ment. A kertészek közben elmentek, így most nem volt más látnivalója, mint a hosszú káposztasorok, ugrándozó verebek, olykor egy kánya az égen, és a kerten túli fák halk szellőben lengedező lombjai.

Megint jött a kapusmester. — Jöjj, Irián, találkozz Kútfő mestereivel! — A lány szíve vágtató dobogásba kezdett. Folyosók hosszú útvesztőjén át egy sötét falú, csúcsos ablakok sorával ékes terembe léptek. Férfiak csoportja állt a közepén. Valamennyien felé fordultak, amint belépett az ajtón.

— Irián, Út szigetéről — jelentette be a kapus. Némán fogadták. A kapusmester beljebb intette. — Az elvarázsolómesterrel már találkoztál — mondta. Bemutatta sorra a többieket is, de a lány képtelen volt megjegyezni a neveket, a gyógyfüvesmester kivételével — akit egyszerű kertésznek nézett az ablakból —, és a legfiatalabbnak tűnő idéző kivételével, akinek szigorú, szép arcát, mintha sötét kőből faragták volna ki. Ő szólalt meg elsőként, amint a kapusmester végzett a bemutatással. — Egy nő! — háborgott ismét.

A kapus erre egyet bólintott, szelíden, mint mindig.

— Ezért hívtad össze mind a kilencünket? Csupán csak ezért?

— Csupán csak ezért — felelte a kapusmester.

— Sárkányokat láttak röpködni a Legbenső-tenger fölött. Kútfőnek nincs főmágusa, és a szigeteknek tisztességesen megkoronázott királya. Igazi munka vár ránk! — dörögte az idéző, és a hangját is mintha sziklából faragták volna. — Azt vajon mikor végezzük el?

Kellemetlen csönd állt be, mivel a kapus nem szólt semmit. Végül megszólalt egy karcsú, csillogó szemű férfi, aki szürke mágusköpönyege alatt piros tunikát viselt. — És ezt a nőt tanítványként hozod a Nagy Házba, kapusmester?

— Ha úgy is lenne, a ti jogotok elfogadni vagy elvetni.

— És azt teszed? — mosolyodott el halványan a piros tunikás.

— Trükkmester uram — fordult felé a kapus —, valóban diákként szeretett volna belépni, és én nem láttam okot az elutasítására.

— Pedig minden ok megvan rá! — szólt közbe az idéző.

Tiszta, mély hangú férfi szólalt meg: — Itt nem a mi ítéletünk a döntő, hanem Kútfő törvénye, amelynek betartására fölesküdtünk.

— Alig hiszem, hogy a kapusmester könnyedén fittyet hányna rá — vetette közbe egyikük, akit Irián észre sem vett, míg meg nem szólalt. Pedig termetes ember volt, ősz sörénnyel, tagbaszakadt alkattal és erős arcvonásokkal. A többiekkel ellentétben ő a lányra nézett, mialatt beszélt. — Kurremkarmerruk vagyok — mutatkozott be neki. — Mint itteni névmester, szabadon bánok a nevekkel, beleértve a magamét is. Te kitől kaptad a nevedet, Irián?

— A falunk vajákosnőjétől, Rózától, uram — húzta ki magát a lány, bár a hangja közben idegesen magas és kemény volt.

— Elhibázták volna a nevét? — kérdezte a kapus a névmestertől.

Kurremkarmerruk megrázta a fejét: — Nem. De…

Az eddig nekik háttal álló és az üres kandallóra meredő idézőmester most megfordult. — Nem a mi dolgunk olyan nevekkel foglalkozni, amelyeket vajákosok adnak egymásnak — vetette oda. — Ha valami érdeked fűződik ehhez a nőhöz, kapus, azt ezeken a falakon kívül intézd el. Az ajtón túl, amelynek őrzésére fölesküdtél. Ennek a személynek nincs itt helye, és nem is lesz soha. Csupán zavart, viszálykodást és további gyöngeséget hozhat ránk. Nem beszélek tovább, és többé semmit sem mondok a jelenlétében. A tudatos hibára egyetlen méltó felelet a hallgatás.

— A hallgatás nem elegendő, uram — szólalt meg egyikük, aki eddig még semmit sem mondott. Irián szemében nagyon különösnek tűnt. Halványpiros bőre, hosszú kese haja és keskeny vágású, jégkék szeme volt. A beszéde is különös: feszes és valahogy szabálytalan. — A hallgatás mindenre válasz, és egyben semmire sem — szögezte le.

Az idéző fölemelte nemes, sötét arcát, és a termen át a sápadt alakra nézett, de nem szólt semmit. Egyetlen hang vagy kézmozdulat nélkül megfordult, és elhagyta a helyiséget. Amint lassan ellépett előtte, Irián hátrahőkölt tőle. Mintha egy sír szája nyílt volna meg. Téli síré: hideg, nyirkos, sötét. A lány lélegzete is megakadt a torkában. Görcsösen kapkodott levegő után. Amikor magához tért, észrevette, hogy az elvarázsoló és a sápadt férfi mereven figyeli.

A harangzúgás-hangú is ránézett, sőt szólt is hozzá különös, kedves szigorúsággal: — Úgy látom, hogy az az ember, aki idehozott téged bajt akar keverni, de te nem akarsz. Ám pusztán azzal, hogy itt vagy, Irián, bajt hozol magadra és ránk is. Minden bajt okoz ugyanis, ami nincs a maga helyén. Egy hang, bármilyen szépen énekeljék is, az egész dallamot romba dönti, ha nem oda való. A nőket nők tanítják. A vajákosok más vajákosoktól és varázslóktól szerzik meg a tudományukat, nem mágusoktól. Amit mi itt tanítunk, nem asszonyok szájába való nyelven szól. Az ifjú szív lázad az ilyen szabályok ellen, helytelennek, sőt igazságtalannak tekinti azokat. De attól még azok helyes szabályok maradnak. Alapjuk nem az, amit mi akarunk, hanem az, ami valóban létezik. Az igazak és a hamisak, az ostobák és a bölcsek… mindenki kénytelen engedelmeskedni nekik, különben csak herdálja az életét, és gyászos végre jut.

Az elvarázsolómester és a mellette álló karvalyképű, vékony öregember, egyetértően bólogatott. — Nagyon sajnálom, Irián — fordult a lányhoz a trükkmester. — Agyar az én tanítványom volt. Lehet, hogy rosszul tanítottam, de még nagyobb hibát követtem el, amikor elküldtem. Jelentéktelennek és ennélfogva ártalmatlannak tekintettem. De neked hazudott és félrevezetett téged. Neked nem kell szégyenkezned. A hibát ő követte el… és én…

— Én nem szégyenkezem — felelte Irián, és szembenézett az egész gyülekezettel. Úgy érezte, hogy meg kellene köszönnie az udvariasságukat, de nem jöttek szájára a kellő szavak. Feszes nyakkal feléjük biccentett hát, megfordult és kiment a teremből.

A kapusmester az egyik keresztfolyosónál érte utol, ahol megállt, nem tudván, merre menjen tovább. — Erre — lépett mellé, majd kisvártatva megismételte: — Erre! Hamarosan egy ajtóhoz értek. Az nem szaruból, csontból készült. Sima tölgyfaajtó volt, súlyos és fekete, rajta a nagy idők során megkopott vasretesz. — Ez a hátsó ajtó — magyarázta a mágus, miközben elhúzta a reteszt. — Legtöbben Medra Kapujának nevezik. Mind a kettőre én vigyázok. — Kinyitotta a kaput. A nap ragyogó fényétől káprázott Irián szeme. Amikor újra élesen látott, megpillantott egy ösvényt, amely az ajtótól vezetett a távolba, a kerten és a mögötte elterülő mezőkön át. A mezőn túl magas fák sorakoztak, még távolabb, kissé jobbra a Kútfő-hegy domborodott. Közvetlenül az ajtó előtt, mintha csak őket várta volna, ott állt a kesehajú, keskeny szemű férfi.

— Üdv, formamester — köszöntötte őt a kapus, csöppet sem meglepetten.

— Hová irányítod az ifjú hölgyet? — kérdezte a formamester, különös hanghordozásával.

— Sehová — vonta meg vállát a kapusmester. — Csak éppen kiengedem, ahogyan beengedtem, a saját kívánsága szerint.

— Velem jönnél? — fordult a formamester Iriánhoz.

A nő először rá, azután a kapusra nézett, de nem szólt semmit.

— Én nem lakom ebben a házban… sem más házban — magyarázta a formamester. — Odalent lakom — mutatott előre —, a Ligetben. Ó… — fordult meg hirtelen. A nagydarab, ősz hajú férfi, Kurrenkarmerruk, a névtudómester állt előttük az ösvényen, alig pár lépésnyire tőlük. Addig nem volt ott, míg a másik varázsló föl nem kiáltott. Irián mélységes döbbenettel pillogott egyik alakról a másikra.

— Ez csak a látványom, a megjelenésem… afféle küldöttem — magyarázta neki az alak. — Én sem itt lakom, mérföldekre innét élek — mutatott észak felé. — Majd eljöhetsz oda hozzám, ha itt végeztetek a formamesterrel. Szeretnék többet megtudni a nevedről. — Ezzel a kép biccentett a másik két mágus felé, és már ott sem volt. Iménti helyén egy dongó röpült keresztül, hangos zümmögéssel.

Irián a földre szegezte tekintetét. Hosszúnak tűnő hallgatás után halkan megköszörülte a torkát, és továbbra is lehajtott fejjel megkérdezte: — Igaz, hogy bajt okozok a jelenlétemmel?

— Nem tudom — válaszolta a kapus.

— A Ligetben bajnak nincs helye — tette hozzá a formamester. — Gyere hát! Van ott egy öreg ház, olyan kunyhóféle. Rozoga és koszos, de ugye nem bánod? Ott ellakhatsz egy darabig. Gyere, nézd meg! — Ezzel megindult a petrezselyem- és futóbab ágyások között. A lány a kapusmesterre nézett, aki halványan visszamosolygott rá. Megindult hát ő is a kesehajú férfi után.

Úgy fél mérföldnyit mehettek. A hegy teljes magasságában kibontakozott most előttük a nyugati napfényben. Hátuk mögött szélesen, szürkén terpeszkedett az Iskola, az alacsonyabb domb tetején. Előttük tornyosultak a Liget hatalmas fái. Látott tölgyet, fűzet, gesztenyét, kőrist és magas növésű örökzöldeket. A Liget napsugár-keretbe foglalt, sűrű sötétjéből patakocska csobogott elő. Zöld partjába barna foltokat tiportak az inni odajáró vagy rajta átkelő állatok. A marhák és birkák a kerítés résein át jöttek, a legelő felől, ahol ötven-hatvan juh rágcsálta a tőzegláp rövid, nyers füvét. Néhányan éppen ott toporogtak a vízfolyásnál. — Ott a ház — mutatott a mágus egy alacsony, a fák délutáni árnyékában félig elrejtőző, mohos tetőre. — Itt éjszakázhatsz. Vállalod?

Kérdezte csak, hogy marad-e a lány, nem erőltette. Iriántól csak kurta biccentésre futotta.

— Majd hozok valami ennivalót — mondta még a varázsló, ezzel meggyorsította lépteit. Hamarosan eltűnt a lány szeme elől a fák alatt remegő fény- és árnyékfoltokban, ha nem is olyan hirtelen, mint a névmester az imént. Irián még utánapillantott, biztosan elment-e, azután átverekedte magát a házikóhoz a magas füvön és bozóton keresztül.

A kunyhó nagyon réginek látszott. Többször is átépíthették, de egyszer sem elég alaposan. Érződött az is, hogy már régen nem lakott benne senki, mégis valahogy kellemes volt a légköre. Nyilvánvalóan mindegyik lakója békés szándékkal tartózkodott benne. Ami a hámló falakat, egereket, pókhálókat, rozoga berendezési tárgyakat illeti… egyik sem volt újdonság Irián számára. Talált odabent egy kopott söprűt, és kitakarított egy kicsit. Takaróját kigöngyölte a deszkaágyon. Egy lógó ajtajú szekrényben repedt korsóra bukkant. Megtöltötte az ajtajától alig tíz lépésnyire békésen csörgedező patak vizével. Szinte önkívületi állapotban tette mindezt, s miután végzett, letelepedett a fűben, hátát a házikó falának vetette. A napfény melegét őrző kövekhez támaszkodva elszenderedett.

Amikor fölébredt, a formamester ott ült mellette. Közöttük a füvön kosár pihent.

— Éhes vagy? Egyél! — szólalt meg a mágus.

— Majd később eszem, uram. Köszönöm — ásított a lány.

— Én most vagyok éhes — felelte a varázsló. Kivett a kosárból egy kemény tojást, feltörte, megtisztította és megette.

— Ezt itt a Vidra Házának nevezik — magyarázta. — Nagyon régi. Olyan idős, mint a Nagy Ház. Itt minden nagyon öreg. Mi, mesterek is vének vagyunk.

— De te nem vagy az! — vetette ellen Irián. Harminc-negyven év közöttire becsülte, bár nehéznek tűnt megállapítani a korát. Arra gondolt, biztosan azért olyan fehér a férfi haja, mert eredendően nem sötét színű.

— De messziről jöttem. A mérföldek néha évekké változnak. Karg származású vagyok, Karego-Át szigetéről. Tudod, hol van?

— A „sápadt emberek” — bámult rá nyíltan Irián. Margaréta sok balladát tud azokról a sápadt emberekről, akik keletről hajóztak ide, hogy elpusztítsák a földeket. Ártatlan kisdedeket tűztek a lándzsájukra… meg Vandór-Akbé történetét, aki elveszítette a Béke Gyűrűjét… meg az új énekeket arról, hogy a későbbi fővarázsló, Karvaly, elment a sápadt emberekhez, és visszahozta tőlük azt a gyűrűt.

— Sápadtak? — kérdezte a formamester.

— Fagyosak, fehérek — suttogta a lány, és zavartan félrefordította a fejét.

— Ó — sóhajtotta a férfi. — De az idézőmester nem öreg — nézett a nőre oldalvást, keskeny vágású, jégkék szemével.

Irián nem szólt semmit.

— Azt hiszem, féltél tőle.

A lány bólintott.

Mivel továbbra sem mondott semmit, a varázsló folytatta: — Ezeknek a fáknak az árnyékában nem fenyeget veszély. Itt csak igazság van.

— Amikor elhaladt mellettem — sóhajtott a lány —, mintha egy sírt láttam volna magam előtt.

— Ó! — csodálkozott rá a formamester.

A tojáshéj darabkáit kicsiny halomba gyűjtötte a földön, a térde mellett. Azután görbe sorba rakta, majd végül gyűrűbe zárta őket. — Igen — mormolta, a tojáshéj darabkáit vizsgálva. Utána fölmarkolt egy kis földet, és szépen eltemette őket. Leporolta a kezét. Tekintete megint súrolta Irián alakját, majd sebesen továbbsiklott.

— És te vajákos voltál, Irián?

— Nem.

— De rendelkezel bizonyos tudással.

— Nem. Nincs igazi tudásom. Róza nem tanított nekem semmit. Azt mondta, nincs hozzá bátorsága. Mert szerinte valami erő van bennem, de azt nem tudta megmondani, miféle.

— Az a ti Rózátok egy bölcs virág — jelentette ki a mágus, mosolytalan arccal.

— De én tudom… kell… valamit tennem, valamivé lennem. Ezért is akartam annyira eljutni ide. Hogy megtudjam… itt, a Bölcsek-szigetén.

Közben lassan hozzászokott a különös archoz, és már tudott olvasni a vonásaiban. Arra gondolt, vajon miért ilyen szomorú ez az ember. A beszéde nyers volt, száraz és gyors, de békés. — Ennek a szigetnek a lakói sem mindig olyan bölcsek, tudod? Talán a kapusmester — fordult ezúttal határozottan a lányhoz. Nem kapta el a tekintetét, egyenesen a szemébe nézett. — De itt, a fák alatt, a Ligetben… itt lakik a bölcsesség. Régi ugyan, de nem vén. Csakhogy én nem taníthatlak téged. Csak elvezethetlek a Ligetbe. — Egy percnyi szünet után fölállt. — Érted?

— Igen — mormolta a lány bizonytalanul.

— A házikó rendben van?

— Igen…

— Akkor holnap — búcsúzott a mágus, és elballagott.

A nyár meleg napjaiban Irián vagy fél hónapot töltött el a Ligetben, a Vidra Házában, teljes békességben. Azt ette, amit a formamester hozott neki a kosarában: tojást, sajtot, zöldséget, gyümölcsöt, füstölt bárányhúst, és minden délután elment vele a fák sűrűjébe. Itt az ösvények sohasem pontosan ott haladtak, ahol előző napról emlékezett rájuk, és gyakran továbbfutottak, messze a Liget határain túlra. Némán haladtak útjaikon, és még a pihenők alkalmával is keveset szóltak egymáshoz. A mágus csöndes ember volt. Igaz, lappangott benne némi indulatosság, de azt soha nem nyilvánította ki a lány előtt, a jelenléte pedig olyan természetes volt, akár a fáké és a vadon négylábú teremtményeié. Ahogyan előre megmondta, nem is próbálta tanítani a lányt. Amikor Irián a Ligetről kérdezte, csak annyit mondott, hogy Kútfő hegyével együtt ott áll a helyén, mióta Tritán megteremtette a Szigetvilágot. Minden varázslat fáinak gyökereiben rejtőzik, s azok összekapaszkodnak minden létező és leendő erdejének gyökereivel. — És a Liget — folytatta —, hol itt van, hol valahol másutt, de mindig létezik.

Irián sohasem látta, hol lakik. Biztosan bárhol megalszik, gondolta a lány, ahol éppen rájön az álom, ezeken a meleg, nyári éjszakákon. Megkérdezte tőle, honnan származik az eledelük. Amivel nem az Iskola látja el őket, magyarázta a mágus, azt megkapják a környékbeli földművesektől, akik bőségesen kárpótolva érzik magukat a nyájaik, földjeik és veteményeik mágikus védelme által. Ezt a lány jól megértette. Út szigetén a „varázsló, falat nélkül” szólás valami példátlan, lehetetlen, hallatlan dolgot jelentett. De mivel ő nem volt varázsló, meg akarta szolgálni a mindennapi betevőjét, ezért minden tőle telhetőt megtett a Vidra Háza helyrehozataláért. Egy közeli földművestől kért szerszámokat, szöget, habarcsot Alkányból szerzett be, mivel a saját pénzének fele még megvolt.

A formamester sohasem érkezett hozzá sokkal hamarabb, mint délben. A délelőttje így rendszerint szabad maradt. Hozzászokott ugyan a magányhoz, mégis hiányzott Róza, Margaréta, Toboz, a sok csirke, tehén, jerke, a bolondos, félvad kutyák és mindaz a munka, amit el kellett végeznie, hogy Ó-Iria egyben maradjon, és még némi étel is kerüljön az asztalra. Így hát komótos szorgalommal dolgozott minden délelőtt, míg meg nem pillantotta a fák közül előbukkanó mágust, a napfényben aranyló szőkén csillogó hajával.

Ott a Ligetben nem gondolt fizetségre, valamiféle elismerésre, de még tanulásra sem. Elég volt, hogy ott lehetett… az volt számára minden.

Amikor megkérdezte, hogy a tanulók kijárnak-e oda a Nagy Házból, a varázsló csak annyit válaszolt: — Néhanapján. — Máskor így szólt: — A szavaim nem mondanak semmit. Hallgasd a leveleket! — Hát, ennyi volt az egész, amit „tanításnak” lehetne nevezni az általa mondottakból. Járkálás közben Irián valóban hallgatta a leveleket, amint sustorognak a szélben vagy zúgnak odafönn, amikor kitörőben van a vihar. Figyelte az árnyékok játékát, és közben a lent, a föld mélyében tekergőző gyökerekre gondolt. Végtelen elégedettség töltötte el attól, hogy ott lehet. De emellett elégedetlenkedés vagy sürgetés nélkül érezte, hogy vár valamire. És ez a csöndes várakozás akkor volt a legmélyebb és a legtisztább, amikor kilépett a lombok ernyője alól, és fölpillantott a tiszta égre.

Egyszer, amikor hosszú utat tettek meg a fák között, és az általa nem ismert, sötét levelű örökzöldek lombjai magasan borultak össze fölöttük, Irián különös hívást hallott. Valami kürtszó volt… vagy kiáltás? Nagyon távoli, éppen csak hallható. Mozdulatlanná dermedt, úgy fülelt nyugat felé. A varázstudó közben ment tovább. Csak akkor torpant meg, amikor rájött, hogy a lány lemaradt tőle.

— Hallottam… — mormolta, de nem tudta megfogalmazni, mit hallott.

A mágus is fülelt, de aztán mégiscsak tovább mentek, a távoli kiáltás által még jobban elmélyített csöndben.

Irián sohasem ment a sűrűbe a formamester nélkül. Sok nap telt el, mikor végül a mágus magára hagyta a vadonban. Hanem egy forró délutánon, amikor egy tölgyfáktól övezett tisztásra értek, a varázsló váratlanul így szólt hozzá: — Majd visszajövök érted, jól van? — Ezzel eltávozott szapora, halk léptekkel. Alakja csaknem azonnal eltűnt az erdő sejtelmes, mindig változó árnyai között.

A lány nem kívánta földeríteni a vadont. A hely békessége nyugalomra szólított, figyelemre, hallgatásra. Azzal is tisztában volt, milyen kacskaringósak az ösvények, és hogy a Liget — ahogyan a formamester megfogalmazta — belülről jóval nagyobb, mint kívülről. Letelepedett hát egy napfényfoltoktól tarka árnyékos csücsökben, és figyelte a földön a levelek árnytáncát. A tölgyes mélye tárult ki előtte. Bár vaddisznókkal nem találkozott soha, a csapásaikat megfigyelhette a sűrűben. Egy futó pillanatra rókabűzt is érzett. Gondolatai nyugodtan és könnyedén suhantak, ahogyan a szellő is a meleg fényben.

Gyakran úgy érezte itt, hogy tudatából kiürülnek a gondolatok, maga az erdő foglalja el a helyüket, de most megrohanták az eleven emlékek. Agyarra gondolt. Arra, hogy többé biztosan nem látják egymást. Eltöprengett rajta, vajon a férfi talált-e magának hajót, amelyik visszaviszi őt Enyhelyre. Azt mondta ugyanis, hogy soha, semmi pénzért nem térne vissza Nyugat-Iriába. Számára egyetlen jó hely létezett, Nagy Kapu, a király városa. Ami pedig Út szigetét illeti, emlékezetében nyugodtan elsüllyedhet a tengerben, legalább olyan mélyre, mint Ebéa. Irián azonban szeretettel gondolt vissza Út ösvényeire és mezőire. Eszébe jutott Ó-Iria falu, a mocsaras forrás Iria hegye alatt, tetején a vén, rozoga házzal. Gondolt Margarétára, amint balladákat énekel a konyhában, a téli estékre, amikor klumpájával verte a taktust dalaihoz. A vén Toboz borotvaéles kacorkésére gondolt, amint az öreg tanította őt, hogyan kell metszeni a venyigét: „egyenesen le, bele a szívébe”, és Rózára — aki neki immár Etaudisz —, amint éppen varázsigékkel próbálja tompítani a fájdalmat egy gyerek törött karjában. Bölcs emberek voltak az ismerőseim, gondolta. Tudata félresiklott apja emlékezete elől, de a lombok ringása valahogy csak elébe idézte őt. Részegnek látta… ordítozott. Érezte magán reszkető, elgyöngült kezének tapintását. Látta, amint könnyezik, betegeskedik, szégyenkezik… és elöntötte a keserűség. Végigfutott a testén és eltűnt, akár a görcsös fájdalom, egy jóleső nyújtózkodás után. Kevesebbet jelentett számára az anyjánál, akit nem is ismert.

Nyújtózkodott. Testét könnyűnek érezte a melegben. Tudata visszakalandozott Agyarhoz. Életében sohasem kívánt egyetlen férfit sem. Amikor az ifjú varázsló először odalovagolt hozzájuk, simán, és valahogy mégis tolakodón, titkon azt szerette volna, hogy megkívánja benne a férfit. De nem így történt, nem volt képes rá, ezért azt gondolta, biztosan varázsigék védik. Róza elmagyarázta neki, hogyan működnek a varázslók igéi. „A lényeg az, hogy ne jusson be a fejedbe és az övébe se, mert szerintük ezáltal veszítenének az erejükből”. De Agyar, szegény fiú… annyira védtelennek bizonyult. Ha valaki szüzességi varázs alatt volt, az csak ő maga, Szitakötő lehetett, mivel bármily csinos és vonzó is volt a fiú, soha nem érzett iránta többet szelíd szeretetnél, és a nemi vágyból végül csak annyit ismert, amennyit az ifjú még így is megtaníthatott neki.

A maga sorsán is elgondolkodott, a szent Liget sűrűjében üldögélve. Madár sem dalolt, a szellő is elült. A levelek mozdulatlanul csüngtek az ágakon. Valami varázslat ül rajtam? Talán meddő lény vagyok és nem egész, nem teljes értékű nő? — kérdezte magától, amint lenézett erős, barna karjára, mellének lágy, könnyed ívére inggallérjának árnyéka mögött.

Föltekintett és megpillantotta a sápadt embert, amint a hatalmas tölgyek árnyékából felé igyekszik a tisztáson át.

A férfi megállt előtte. Irián érezte, amint elpirul, arca és a nyaka szinte izzott. A füle csengett. Szavakat keresett. Bármit, amit kimondhat, hogy magáról elterelje a másik figyelmét, de nem talált magában semmit. A varázsló közvetlenül mellé telepedett. A nő a földre szegezte tekintetét, mintha a keze mellett oszladozó tavalyi levél erezetét tanulmányozná.

„Mit is akarok én?” — kérdezte magától, és a választ nem szavakban, hanem egész testének, lelkének titkos rezdülései által kapta meg. Tüzet! Mindennél nagyobb tüzet! Repülést a ragyogó lángokon át!

De hamar magához tért a csöndes levegőben, a fák rezzenetlen lombjai alatt. A sápadt ember ott ült mellette, lehajtott fejjel. A nő arra gondolt, milyen könnyűnek és törékenynek is látszik, és milyen nyugodt… és bánatos. Sehol nem mutatkozott semmi félelmetes. Nem volt semmi baj vagy veszély.

A mágus a lányra nézett.

— Irián — suttogta —, hallod a levelek szavát?

Megint meglibbent a könnyű szellő, halk levélzizegés hallatszott a tölgyfák felől. — Igen, egy kicsit.

— És a szavakat érted is?

— Nem.

Nem kérdezett semmit, és a mágus sem szólt többet. Ehelyett fölállt, és a lány a nyomába szegődött az ösvényen, amely előbb vagy utóbb, de végül mindig kivezette őket a patakparti tisztásra, a Vidra Háza mellett. Késő délutánra járt, mire odaértek. A mágus a patakhoz ment és ivott belőle ott, ahol kitör a fák közül, mindjárt a gázlók fölött. A lány követte a példáját. Azután, ahogy letelepedtek a part hűvös pázsitjára, a férfi végre valóságosan megszólalt.

— Az én népem, a kargok, isteneket imádnak. Ikeristeneket, fivéreket. És arrafelé a király is egy isten. De mindezek előtt és után fontosak a patakok… barlangok, sziklák, hegyek. A fák. A föld. A föld mélységes sötétsége!

— Az Ősi Erők… — mormolta Irián.

A mágus bólintott. — Hmm, igen, nők is ismerik az ősi erőket. Még itt is… a vajákosok. A tudás pedig veszedelmes, nem igaz?

Amikor a mágus minden mondókája végére odabiggyesztette a „nem igaz?” vagy „netán?” kérdést, holott úgy tűnt, ez a véleménye, meglepte vele a lányt, aki nem válaszolt rá semmit.

— A sötétség rossz — mormolta a formamester —, nem igaz?

Irián mély lélegzetet vett, majd a mellette ülő mágus szemébe nézett, egyenesen. — Csak a sötétben látszik jól a fény — suttogta.

— Ó! — sóhajtott föl a varázstudó. A fejét félrefordította, hogy a nő ne láthassa az arckifejezését.

— El kellene mennem — mormolta a lány. — Sétálhatok itt a Ligetben, de nem élhetek itt. Ez nem az én… nem az én helyem. És a dalnokmester is azt mondta, hogy mindenre csak bajt hozhat az ittlétem.

— Valamennyien ártunk valaminek, a puszta létezésünkkel — dörmögte a formamester.

Úgy cselekedett most is, mint mindig, ha tehette: a keze ügyébe eső bármilyen anyagból formált valamilyen kicsi alakzatot. Most a patakpart parányi homokkupacára rátett egy levelet, egy fűszálat és pár kavicsot. Tanulmányozta, azután átrendezte a művét. — És most beszélnem kell neked a veszélyről — szólalt meg végül.

Hosszú hallgatás után kezdett csak neki: — Jól tudod, hogy egy sárkány hozta vissza Karvaly urunkat az ifjú királlyal együtt, a halál partvidékéről. Azután a sárkány elvitte Karvalyt az otthonába, mivel az ereje elenyészett, és többé már nem volt mágus. Kútfő mesterei most éppen azért gyülekeztek össze, hogy új főmágust válasszanak. Itt, ebben a Ligetben, mint eddig is, mindig. De most mégsem úgy, mint mindig.

— Mielőtt eljött hozzánk a sárkány, az idéző is visszatért a halálból, ahová elmehetett, mivel a tudása képessé tette rá. Láthatta ott urunkat és az ifjú királyt, odaát, a kőfalon túl. Utána azt mondta, hogy azok többé nem jönnek vissza. Azt mondta, maga Karvaly urunk parancsolta neki, hogy térjen vissza hozzánk az életbe, és hozza el az ő szavát. Akkor meg is gyászoltuk urunkat.

— Hanem azután ideérkezett Kalesszin, a sárkány, és a hátán hozta őt, elevenen.

— Az idéző is velünk volt Kútfő hegyén és láthatta, amint a főmágus térdet hajt Lebannen király előtt. Azután, amikor a sárkány magával vitte a barátunkat, az idézőmester lerogyott a földre.

— Úgy feküdt ott, mint egy holttetem, a szíve nem vert, viszont lélegzett. A gyógyfüves kipróbálta rajta minden tudását, de nem volt képes talpra állítani. Annyit mondott csak: „meghalt”. Még sokáig lélegzik majd, de halott. El is sirattuk őt. Utána — mivel viszály keletkezett közöttünk, és az én mintáim is csak változásokat és veszélyeket jeleztek — összejöttünk, hogy megválasszuk Kútfő új fejedelmét, főmágusunkat, aki irányíthat majd bennünket. A tanácsteremben akkor az idéző helyére ültettük az ifjú királyt. Számunkra természetesnek tűnt, hogy neki is közöttünk van a helye. Csak az elvarázsolómester berzenkedett ellene eleinte, de végül ő is csak beleegyezett.

— Akkor összejöttünk tehát, nekiültünk a feladatnak, de nem tudtunk választani. Beszéltünk sokat, erről is, arról is, de nem mondtuk ki a nevet. Azután én… — itt megállt egy kis időre — azután rám tört az, amit a mi nyelvünkön úgy nevezünk „eduevanu”, vagyis másfajta lélegzet. Szavak törtek föl bennem, és én kimondtam őket. Azt mondtam: „Homa Gondun”, amit Kurrenkarmerruk lefordított nekik: „Gonti nő”. Hanem miután magamhoz tértem, nem tudtam megmondani, mit jelentenek azok a szavak. Így végül elváltunk egymástól, a főmágus megválasztása nélkül.

— Hamarosan a király is eltávozott, és vele ment a szélvigyázómester. Mielőtt a királyt megkoronázták, néhányan közülük elmentek Gontra, urunkhoz, hogy megtudják tőle, mit jelenthetnek a szavak: „Egy asszony Gont szigetéről”. Érted? De nem találkoztak vele, csak az én földimmel, a Gyűrű Asszonyával, Tenarral. Ő azt mondta, nem az az asszony, akit keresünk. Mást pedig nem találtak. Semmit és senkit. Ezért Lebannen arra gondolt, hogy ennek a jóslatnak biztosan valamikor később kell majd beteljesednie. Végül Enyhelyben saját kezével tette a fejére a koronát.

— A gyógyfüvesmester és én magam is azt hittük, hogy az idéző valóban meghalt. Arra gondoltunk, hogy az a maradék lélegzése a számunkra érthetetlen varázserejéből származik, mint például a kígyók igéi, amelyek hatására a szívük a haláluk után is még jó ideig tovább dobog. Igaz, borzalmasnak tűnt eltemetni egy lélegző testet, de teljesen kihűlt, a vére nem keringett és lélek sem volt benne. Ez valahogy még ijesztőbbnek látszott. Fölkészültünk tehát a temetésére. És akkor, már a sírgödre mellett, hirtelen kinyílt a szeme. Megmozdult és meg is szólalt. Azt mondta: „Visszahívtam magamat az életbe, hogy véghezvigyem, amit véghez kell vinnem”.

A formamester hangja megkeményedett, és keze élével félresöpörte a kis kavicsokból kirakott mintát.

— Amikor a szélvigyázómester visszatért, kilencen voltunk megint. De megoszlott a véleményünk. Az idéző ugyanis azt mondta, hogy megint össze kell jönnünk, és meg kell választanunk a főmágust. A királynak ekkor nincs helye közöttünk, jelentette ki. És annak az „asszonynak Gont szigetéről”, bárki légyen is, szintén nincs helye Kútfő férfiúi között. Végül a szélvigyázómester, a dalnokmester, az elvarázsolómester és a trükkmester neki adott igazat. És ahogyan Lebannen király is visszajött a halál földjéről, szerintük a főmágusnak is a halálból visszatértnek kell lennie.

— De… — szólalt meg Irián, és nyomban el is hallgatott.

Kis idő múlva a formamester folytatta: — Az a mesterség… az idézés… tudod, nagyon szörnyű. Mindig van benne valami… veszedelmes. Itt — nézett föl a fák lombjának aranyló zöldjébe — itt nem létezik idézés. Itt nincs visszaút a falon át. Itt nincs fal.

Arca egy harcos kemény arca volt, de amikor a lombokra nézett, valahogy meglágyultak a vonásai, szinte kedvessé vált.

— Most pedig — folytatta — te szolgáltatod az ürügyet arra, hogy ismét összehívjon bennünket. De én nem megyek el a Nagy Házba. Engem ugyan hívhat, hiába.

— És ő ide nem jönne el?

— Azt hiszem, nem lépne be a Ligetbe. És Kútfő hegyére sem menne föl. Hiszen az a hegy pontosan olyan, amilyen.

A lány nem értette, mire gondol a másik, de nem kérdezett semmit, mivel a korábbi kijelentés foglalkoztatta. — Azt mondod tehát, hogy én szolgáltatom az ürügyet az újabb találkozáshoz?

— Igen, egyetlen nő eltávolításához kilenc varázsló ereje szükséges. — A férfi nagyon ritkán mosolygott, és amikor mégis megtette, az mindig nagyon rövid és szinte haragos mosoly volt. — Össze kell jönnünk, hogy megerősítsük Kútfő törvényét. És hogy végre megválasszuk az új főmágust.

— Ha elmennék… — Irián csodálkozva látta, hogy a varázsló megrázza a fejét. — Elmehetnék a névtudómesterhez.

— Itt nagyobb biztonságban vagy.

Az, hogy valami bajt okozhat, zavarta a lányt, de a veszély lehetősége nem fészkelte be magát mélyen a tudatába. Valahogy elképzelhetetlennek tartotta. — Minden rendben lesz velem — bizonygatta. — Szóval, a névmester, te magad és a kapusmester…

— Nem akarjuk, hogy Torion legyen a főmágus. És a gyógyfüvesmester sem, bár ő mindig olyan keveset beszél. — Látta, amint Irián döbbenten mered rá. — Torion, az idéző, az igaz nevét használja. Hiszen egyszer már meghalt. Te is tudod.

A lány tudta, hogy Lebannen király nyíltan használja a nevét. Ő is a halálból tért vissza. De az, amire az idéző készült, továbbra is kétségbe ejtette, és megzavarta a gondolatait.

— És a… és a tanulók?

— Ők is megoszlanak.

Irián az Iskolára gondolt, ahol alig néhány percet töltött el. Innen, a Liget lombjai alól rideg kőfalaknak látta, amelyek minden lakójukat bezárják, a többieket pedig kirekesztik… mint valami ól vagy ketrec. Hogyan lehet képes valaki megőrizni a lelki egyensúlyát egy ilyen helyen?

A formamester kis ívbe rendezett négy apró kavicsot a homokon, majd folytatta: — Szeretném, ha Karvaly nem ment volna el. Szeretném, ha elolvashatnám, mit írtak le az árnyak. De csak annyit hallok, amit a levelek susognak: VÁLTOZÁS, változás… Minden megváltozik itt, csak ők nem. — Vágyakozó tekintetét ismét belefúrta a sustorgó lombokba. A nap lefelé ment már. Fölállt. Kedvesen jó éjszakát kívánt és elment, elnyelte alakját a fák sűrűje.

A lány csöndesen üldögélt még egy darabig. Zavarta, amit a mágus mondott neki, a saját gondolatai is zavarták, és zavarta, hogy egyáltalán zavarhatja valami ezen a helyen. Visszament a házhoz. Elővette füstölt húsból, kenyérből és nyári salátából álló vacsoráját. Evett anélkül, hogy érezte volna az ízeket. Utána nyugtalanul visszasietett a patak partjára, a vízhez. Csöndes és meleg volt a kései alkony… csak a legnagyobb csillagok fénye szűrődött át az eget takaró tejfehér párán. Lerúgta a szandálját, és lábát belemerítette a vízbe. Hűvös volt, de valahogy mégis érződött rajta a napsugarak melege. Kibújt a ruhájából. Még mindig az a férfinadrág és ing volt egyetlen öltözéke. Meztelenül begázolt a vízbe. Egész testével érzékelte az áramlás erejét. Iria folyóiban sohasem fürdött, a szürke és hideg tengert pedig gyűlölte, de ez a friss sodrás nagyon jólesett neki ezen az estén. Megmerítkezett, lebegett a vízben, kezével kitapintotta a selymesen síkos, víz alatti sziklákat, saját bársonyosan sima bőrét, lábával a tekergő vízinövényeket. Az áradó víz lemosott róla minden aggodalmat és gondot, egész lényével élvezte a hullámok simogatását, miközben fölbámult a lágy fehér fénnyel villódzó csillagokra.

Váratlan borzongás futott végig rajta, a víz dermesztően hideggé vált. Összeszedte magát. Tagjai még mindig lazák és könnyedek voltak. Amint föltekintett, a part szélén egy férfi fekete alakját pillantotta meg maga fölött.

Fölállt a sekély vízben.

— Menj onnan! — kiáltotta az árnynak. — Takarodj innen te áruló, aljas leselkedő, vagy nyomban kihasítom a májadat! — Kiszökkent a partra, fölkapaszkodott az erős, durva gyepen, és talpra állt. Nem volt ott senki. Egész teste tüzelt, reszketett a dühtől. Visszacsusszant a síkos parton, fölkapta a ruháit, és szitkozódva beléjük bújt. — Te gyáva varázsló! Te hitvány, semmirekellő szukafi!

— Irián?

— Itt volt! — kiáltotta a lány. — Az a rosszlelkű Torion! — A formamester felé csörtetett, amint az kilépett a ház körüli tisztás halvány csillagfényébe.

— Az csak egy kép volt, puszta látvány. Nem árthatott volna neked.

— Egy kép, csillogó szemekkel, egy puszta látvány, aki maga látva lát! Ó, hogy a… — Itt hirtelen megakadt, nem találta a megfelelő szót. Rosszullét fogta el. Összerázkódott és erőlködve lenyelte a szájában fölgyülemlett hideg nyálat.

A formamester hozzálépett, és gyöngéden megfogta a kezét. A varázsló tenyere meleg volt. A lány viszont annyira halott hidegnek érezte magát, hogy a férfihoz simult, pusztán a teste melegéért. Úgy álltak egy darabig. A nő félrefordította arcát, de fogták egymás kezét, és a testük is összesimult. Végül a lány elhúzódott, kiegyenesedett, hátravetette csatakossá ázott haját. — Köszönöm — suttogta. — Nagyon fáztam.

— Tudom.

— Én sohasem fázom — bizonygatta a nő. — Csak ő volt az oka.

— De mondom, Irián, nem jöhet el ide, itt nem háborgathat téged.

— Ő engem sehol nem háborgathat. Ha mégis megkísérelné, esküszöm, elpusztítom!

— Ó! — sóhajtott föl a mágus keserű hangon.

A nő ránézett a pislákoló csillagfényben, és megkérte a férfit: — Mondd meg nekem a nevedet! Nem az igazit, csak ahogyan szólíthatlak. Mondjuk, amikor rád gondolok.

A férfi egy percig hallgatott, majd kimondta: — Karego-Át szigetén, amikor még barbár voltam, Azver volt a nevem. Ez a szó harci lobogót jelent.

— Köszönöm — suttogta a lány —, Azver!

Egy ideig éberen feküdt a házikóban. A levegő fojtogatóan fülledt volt, és úgy érezte, hogy azon nyomban agyonnyomja a mennyezet. Utána hirtelen, mélyen elaludt. Éppily váratlanul ébredt föl, amikor az első halvány fénypászma megjelent a keleti látóhatáron. Kilépett az ajtóba, hogy elgyönyörködjön a számára legkedvesebb látványban: a napfelkelte előtti égbolt fényeiben. Azután lenézett és megpillantotta Azvert, a formamestert, amint szürke köpönyegébe burkolózva békésen alszik a földön, közvetlenül a küszöbe előtt. Nesztelenül visszahúzódott a házba. Rövid idő múltán látta, amint a férfi ballag vissza a ligetébe, kissé merev tagokkal és a fejét vakarva, ahogy a félálomban lévők szokták.

Munkához látott. A fal belső oldalát tisztította, előkészítette a vakoláshoz. Mielőtt a nap besütött volna az ablakon, kopogás hallatszott a nyitott ajtó felől. Az a férfi állt odakint, akit kertésznek nézett… vagyis a gyógyfüvesmester. Szilárdan és köpcösen, akár egy barna bika, mellette a nyurga, komor képű névtudómester.

Irián az ajtóhoz lépett, és valami köszöntés-félét mormogott. A két kútfői mester jelenléte megrémítette. Érkezésük azt jelentette, hogy a békés időknek vége, nincs többé nyugalmas séta a formamesterrel a csöndes nyári Ligetben. Ennek végképp vége szakadt az előző éjszaka. Tisztában volt vele, mégsem akarta tudomásul venni.

— A formamester küldött értünk — szólalt meg a gyógyfüvesmester. Határozottan zavartnak látszott. Az ablak alatt megpillantott egy növénycsomót, és szórakozottan megjegyezte: — Ez verbéna. Valaki Enyhelyről erre vetődő ültethette ide. Nem is tudtam, hogy előfordul a szigeten. — Alaposan megvizsgálta, és néhány magot beletett egyik szütyőkéjébe.

Irián titokban, de mégis figyelmesen leste a névmestert, hogy megállapíthassa, vajon szintén olyasmivel van-e dolga, amit képnek neveznek, vagy ezúttal hús-vér valójában van jelen. Semmi sem utalt szellemlény-voltára, de a lány mégis azt gondolta, hogy valójában nincs jelen. Amikor a férfi kilépett a napfénybe és nem vetett árnyékot, meg is győződhetett róla.

— Te nagyon messzire laksz innen, uram? — kérdezte tőle.

Az árnykép bólintott. — Félúton hagytam magamat. — Fölpillantott. A formamester közeledett feléjük, most már teljesen éberen.

Köszöntötte őket, majd megkérdezte: — A kapusmester is eljön?

— Azt mondta, talán okosabban tenné, ha most az ajtókra vigyázna — válaszolta a gyógyfüvesmester. Sokzsebes tarisznyáját gondosan becsukta, és végignézett az egybegyűlteken. — De nem tudom, valóban képes lehet-e teljesen elreteszelni az egész hangyabolyt.

— Mi készülődik itt? — mordult föl Kurremkarmerruk. — Sárkányokról hallottam valamit. Eddig nem sokat törődtem vele, de minden toronybéli tanítványom váratlanul eltávozott.

— Elhívta őket — jegyezte meg a gyógyfüvesmester szárazon.

— Valóban? — fordult felé a névtudómester még ridegebben.

— Én csak annyit mondhatok, ahogyan nekem tűnik — vonta meg a vállát a gyógyfüvesmester kelletlenül.

— Hát akkor csak tégy úgy — dörmögte a vén mágus.

A gyógyfüvesmester még mindig tétovázott. — Ez a hölgy nem tartozik a testületünkbe — bökte ki végül.

— Ő hozzám tartozik — jelentette ki Azver.

— Éppen ebben a kritikus időben kellett idejönnie! — méltatlankodott a névmester. — És erre a helyre, ilyen időben senki sem jön véletlenül. Bármelyikünk csak annyit tudhat, amennyi a képeiben megjelenik előtte. A nevek mögött rendszerint más nevek is lappanganak, gyógyító uram.

A sötét szemű varázsló ennek hallatán megbiccentette a fejét. — Nagyon jól van így — mormolta. Láthatóan megkönnyebbült tőle, hogy a többiek ítélete fölülbírálta az övét. — Torion leginkább a többi mesterrel közösködik, meg a fiatalokkal. Titkos találkákat rendeznek belső köreikben. Pletykálkodnak, suttognak. A fiatalabb tanulók félnek. Nem is egy kérdezte tőlem, meg a kapusmestertől, hogy elmehet-e? És mi elengedtük őket. De éppen egyetlen hajó sincs a kikötőben, és nem is jött másik az Alkány-öbölbe az óta, amelyik téged hozott ide, ifjú hölgyem, és ment is tovább mindjárt másnap, Gázlór felé. A szélvigyázómester most mindenkivel szembefordítja a kútfői szelet. Még ha maga a király jönne, ő sem köthetne ki ennél a szigetnél.

— Legalábbis addig, míg meg nem változik a szél — mormolta a formamester.

— Torion azt hangoztatja, hogy Lebannen nem igazi királyunk, mivel nem a főmágus koronázta meg őt.

— Szamárság! Ez nem történelem! — zsörtölődött a névtudó. — Az első főmágus évszázadokkal az utolsó király után érkezett. Akkoriban Kútfő uralkodott a királyok helyett.

— Ó! — sóhajtott föl a formázó. — Nem könnyű a házvezető dolga, amikor vissza kell adnia a kulcsokat a hazatérő tulajdonosnak.

— A Béke Gyűrűje mégis teljes lett — vetette közbe a gyógyfüves türelmes, mégis vibráló hangján. — A jóslat beteljesedett, Mórred fiát megkoronázták, és még sincs békességünk. Vajon hol hibázhattuk el? Miért nem találjuk meg sehogy sem az egyensúlyt?

— Mégis, vajon mire készülődhet Torion? — tépelődött félhangosan a névmester.

— Ide akarja hozni Lebannent — vélekedett a gyógyfüvesmester. — A fiatalok meg folyton az „igazi koronáról” pusmognak. Egy itteni, második koronázásról. Az új főmágus, Torion által.

— Ó, nem! — fakadt ki Irián, és kézjelet formált, hogy a szó ne válhasson tetté. Senki sem mosolygott, sőt a gyógyfüves önkéntelenül maga is megismételte a mozdulatot.

— De hogyan tarthatja a markában mindannyiunkat? — kérdezte a névmester. — Gyógyfüves, te itt voltál, amikor Karvaly és Torion válaszolt Iriot kihívására. Az ő képességei biztosan fölértek Torionéival, azt hiszem. De Iriot arra használta őket, hogy másokat a szolgálatába állítson, teljes függőségbe hajtson. Vajon Torion is ezt csinálja?

— Nem tudom — tétovázott a gyógyfüvesmester. — Csak annyit mondhatok, hogy amikor vele vagyok, odabent a Nagy Házban, úgy érzem, semmi sem lehetséges azzal szemben, ami már egyszer megtörtént. Hogy semmi sem változik. Semmi sem növekszik. Hogy bármilyen gyógyítással is próbálkozom, a betegség mindenképpen előbb-utóbb halálhoz vezet. — Úgy nézett körül, mint egy halálosan megsebzett ökör. — És azt hiszem, ez az igazság. Máshogyan nem nyerhető vissza az egyensúly, csak ha nyugton maradunk. Túlságosan messzire mentünk. Nem volt helyes, hogy a főmágus és Lebannen testi valójában is belépett a halál birodalmába, és vissza is tért onnan. Olyan törvényt sértettek meg ezzel, amelyet nem lett volna szabad. Az állította helyre a törvényt, hogy Torion is visszatért.

— Hogyan! Vissza kellene küldeni őket a halálba? — kiáltott föl a névmester, mire a formamester megjegyezte: — De ki mondhatja meg valójában, hogy mi a törvény?

— Van ott egy kőfal — mormolta a gyógyfüves.

— Annak a falnak nem olyan mély az alapja, mint az én fáim gyökerei — érvelt a formamester.

— Abban igazad van, gyógyító, hogy kibillentünk az egyensúlyból — jegyezte meg Kurremkarmerruk nyers, éles hangon —, de mikor és hol léptük túl a határokat? Mit felejtettünk el, minek fordítottunk hátat, mit hagytunk figyelmen kívül?

Irián egyikükről a másikra nézett.

— Ha az egyensúly megbomlik, nincs többé helye a nyugalomnak. Akkor biztosan tovább romlik a helyzet — vélekedett a formamester. — Mindaddig… — tett gyors varázsmozdulatot mindkét kezével, fölfelé és lefelé intve egymás után.

— Mi lehet annál rosszabb, mint amikor valakit visszahívnak a halálból? — töprengett a névtudó.

— Torion volt közöttünk a legkülönb… bátor szívű, nemes gondolkodású. — A gyógyfüvesmester hangja szinte dühösen csengett. — Karvaly is szerette őt. És így voltunk vele mi is, mindannyian.

— Az elme gőgje ejtette rabul őt — jegyezte meg a névmester. — Az sugallta neki, hogy mindent egyedül is megoldhat. És hogy ezt megtehesse, visszautasította a halálát. Ezáltal pedig magát az életet tagadta meg.

— És ki szegülhet szembe ezzel? — töprengett a formázó. — Én csak itt rejtőzhetem el, a Ligetemben.

— Én pedig a tornyomban — panaszkodott a névmester. — Te pedig, gyógyfüves, a kapusmesterrel együtt, a Nagy Ház csapdájában vagytok. Azokat az erős falakat a gonosz távoltartására építették. Vagy éppen a foglyul ejtésére, ha úgy alakulna a helyzet.

— De mégiscsak négyen vagyunk ellene — jelentette ki nyomatékosan a formamester.

— Ők pedig öten vannak ellenünk — józanította ki őt a gyógyfüves.

— Nos, ha már idáig jutottunk — vetette közbe a névmester —, amikor itt állunk a Tritán által ültetett szent Liget szélén és arról vitatkozunk, hogyan végezhetnénk egymással…

— Igen — bólogatott a formamester —, ami túlságosan sokáig változatlan marad, végül önmagát emészti el. Az erdő is csak azért örök, mert meghal és halálával rakja le új életének alapjait. Én nem hagyhatom, hogy a halott kéz megérintsen engem, vagy megragadja a királyt, aki magát a reményt hozta el nekünk. Elhangzott még egy nagy ígéret is, általam, hiszen én mondtam ki a szót: „egy nő Gont szigetéről”… és nem hagyhatom, hogy ez a szó feledésbe merüljön.

— Akkor talán menjünk el Gontra? — kiáltotta a gyógyító, akit szintén elragadott Azver lelkesedése. — Karvaly urunk is ott van!

— Lehetséges, hogy a reményünk is ott van — mormolta a névmester.

Elhallgattak, bizonytalanul dédelgették magukban a reményt.

Irián is hallgatott, de az ő reménye szertefoszlott, helyére a szégyen és a jelentéktelenség kényszerképzete tolakodott. Itt vannak ezek a bölcs és bátor férfiak, akik szeretnék megmenteni, ami kedves nekik, de nem tudják, hogyan. Neki pedig semmi része a bölcsességükben, semmi szava a döntéseikben. Elhúzódott a közelükből, amit nem is vettek észre. Csak ment előre, az Alkány-patak mentén, amíg el nem jutott a helyig, ahol a vízfolyás kitört a Ligetből, jókora sziklákon bukdácsolva. A víz szinte világított a hajnali fényben, és örömteli hangon csobogott. Irián legszívesebben sírva fakadt volna, de sohasem ment neki könnyen a sírás. Csak állt hát ott, nézte a vizet, és szégyene lassan haraggá változott.

Végül visszasétált a három férfihoz. — Azver! — szólította meg a formamestert. A mágus meglepetten fordult felé, és kicsit közelebb lépett hozzá.

— Mondd, miért szegted meg miattam a szabályt? Tisztességes volt ez velem szemben, aki sohasem lehetek olyan, amilyen te vagy?

Azver összeráncolta a homlokát. — A kapus azért engedett be téged, mert arra kérted őt — mondta. — Én azért hoztalak ide a Ligetbe, mert a fák levelei kimondták a nevedet, még mielőtt ideértél volna. Irián — suttogták — Irián. Hogy miért jöttél ide, nem tudom, de biztosan nem véletlenül. És ezzel az idéző is tisztában van.

— Talán azért jöttem, hogy elpusztítsam őt.

A férfi hosszan ránézett, de nem mondott semmit.

— Talán azért jöttem, hogy elpusztítsam Kútfőt.

— Azt próbáld meg! — villant föl a halvány, savószín tekintet.

A nő hosszan, kínosan megrázkódott, miközben a férfi szemébe nézett. Nagyobbnak érezte magát a másiknál és nagyobbnak önmagánál… valahogy óriásinak. Ha most egyetlen ujját kinyújtaná, megsemmisíthetné vele a férfit. Ott állt előtte csekély, bátor, rövid életű emberségében, halandóságában, védtelenségében. Hosszan, mélyen lélegzett. Lassan hátrább lépett a férfi közelségéből.

Az elsöprő erő érzete fokozatosan elhalt benne. Kicsit félrefordította a fejét és lenézett. Meglepődött saját barna karja, fölgyűrt ingujja és szandálba bújtatott lába körül a friss, zölden serkenő fűszálak látványától. Utána visszanézett a formamesterre, aki továbbra is törékeny alaknak tűnt a szemében. Egyszerre sajnálta és tisztelte őt. Szívesen figyelmeztette volna a veszélyre, amely fenyegette, de egyetlen vigasztaló szó sem jutott az eszébe. Megfordult hát és visszaballagott a patakpartra, a kis vízesések alá. Ott lekuporodott, kezébe temette az arcát, kizárta a világából magát és magából a világot.

Az egymással beszélgető varázslók hangja akár a patak duruzsolása is lehetett volna. A vízfolyás mondta a magáét és az emberek is a magukét, de egyikük sem az igazi szavakat formálta meg.

IV. Irián

Amikor Azver ismét csatlakozott a többiekhez, arcán olyan kifejezés uralkodott el, amelynek láttán a gyógyfüvesmester riadtan megkérdezte tőle: — Valami baj van?

— Nem tudom. Azt hiszem, nem lenne szabad elhagynunk Kútfőt.

— Meglehet, nem is tehetnénk — mormolta a gyógyfüves. — Ha pedig a szélvigyázómester ellenünk fordítja a szeleket…

— Én biztosan visszamegyek oda, ahol vagyok — vágott közbe hevesen Kurremkarmerruk. — Nem szívesen hagyom hátra magamat, mint egy kopott, vén cipőt. Estére visszajövök hozzátok megint. — Ezzel eltűnt.

— Szeretnék egy kicsit sétálni a fáid lombjai alatt, Azver — kérte a gyógyfüvek mestere, hosszú sóhaj kíséretében.

— Csak tessék, Deyala. Én inkább itt maradok. — A gyógyító elballagott. Azver letelepedett az Irián által készített és a ház elülső falának támasztott kis padra. Fölnézett a lány felé, aki kicsit távolabb mozdulatlanul kuporgott a patak partján. A köztük és a Nagy Ház között elterülő gyepen halkan bégettek a bárányok. A délelőtti nap egyre forróbban sütött.

Apja adta neki a Harci Lobogó nevet. Eljött nyugatra, maga mögött hagyott mindent, amit ismert, még az igaz nevét is csak az örök Liget fái alatt tudta meg, és végül Kútfő formamestere lett belőle. Ebben az évben az árnyékok, az ágak és gyökerek minden mintája pusztulásról, rosszakaratról, minden dolgok megváltozásáról beszélt. Most pedig már közvetlenül a nyakukban van a baj, ezt tudta. És ez a baj a lány által… vele érkezett ide.

A nő az ő irányítása alatt állt. Ő védelmezhette. Ezt tudta az első pillanattól, amikor meglátta. Bár a saját bevallása szerint is azért jött, hogy megsemmisítse Kútfőt, neki mégis szolgálnia kell őt. És készséggel vállalta a feladatot. A magas növésű lány együtt sétált vele az erdőben, büszkén és bátran. A bozót tüskés ágait is biztos mozdulatokkal hárította félre nagy, erős kezével. Borostyánszín szeme, mint az Alkány-patak vize árnyékos időben, mindent magába fogadott. Mindent meghallgatott, és mindenre nyugodtan tekintett. A férfi szerette volna megóvni őt, miközben tudta, hogy képtelen rá. Még némi meleget is kölcsönzött neki, amikor a lány reszketett a hidegtől. Más nem volt, amit fölkínálhatott volna számára. A nő oda ment, ahová mennie kellett. A leselkedő veszélyt egyáltalán nem fogta föl. Más bölcsessége nem volt az ártatlanságán kívül, és más vértezete sem volt, csak a haragja. — Mégis, ki vagy te, Irián? — kérdezte a férfi, amikor meglátta, ahogy ott kuporog, akár egy riadt állat, rémült némaságába burkolózva.

Barátja a gyógyfüves hamarosan visszatért az erdőből, és letelepedett mellé a kis padra. Déltájban elindult a Nagy Házba és megígérte, hogy a kapusmesterrel együtt jön majd vissza, másnap reggel. A többi mestert is megkérik majd, hogy találkozzanak egymással a Ligetben. — De ő biztosan nem jön el — jegyezte meg Delaya, a gyógyfüves, amire Azver némán bólintott.

Egész nap ott maradt a Vidra Háza mellett, vigyázott Iriánra, sőt még belé is diktált néhány falatot. A lány visszajött a házhoz, de miután evett valamit, megintcsak a patak partjára telepedett, és ott ült mozdulatlanul. A férfi is különös letaglózottságot érzett testében, lelkében, valami tompaságot, ami ellen harcolt volna ugyan, de nem volt ereje leküzdeni. Az idéző tekintetére gondolt és attól dermesztő hideget érzett, csontig ható hideget, bár közben a nyári nap melege cirógatta. Bennünket a halottak kormányoztak, gondolta magában. És ez a gondolat nem hagyta őt nyugodni.

Hálás tekintettel figyelte, amint Kurremkarmerruk lassan csoszogott felé az Alkány-patak partján, észak felől. Az öregember mezítláb gázolt át a vízfolyáson, egyik kezében a lábbelijével, a másikban hosszú varázsbotjával. Hangosan morgott mérgében, amikor elvétette egyik vagy másik lépőkövet. A túlsó parton letelepedett, hogy megszárítsa a lábát és fölhúzhassa a cipőjét. — Ha egyszer visszamegyek a toronyba — méltatlankodott —, biztosan lóra ülök. Bérelek egy kocsit, vagy veszek egy öszvért… öreg vagyok én már az ilyesmihez, Azver.

— No, gyere fől inkább a Házba — tett ki a formamester némi élelmet és vizet a Névmester elé.

— És hol van a lány?

— Alszik — intett fejével Azver a kis vízesések felé, ahol Irián valóban a fűben összegömbölyödve szundikált.

A nappali forróság csökkenőben volt már, az árnyékok hosszan elnyúltak a gyepen, bár a Vidra Háza még fürdött a sárgás napfényben. Kurremkarmerruk a padon ült, hátát a falnak vetve, Azver a küszöbre telepedett.

— Eljutottunk hát a végére — törte meg a csöndet az öregebbik. Azver némán bólintott rá.

— És téged mi vezérelt ide, Azver? — kérdezte a névtudó. — Gyakran gondoltam rá, hogy egyszer megkérdezem tőled. Hosszú volt az utad idáig. És ott, a kargádföldön varázslók sincsenek, ha jól tudom.

— Valóban nincsenek. De minden megvan azért, ami a varázslatokhoz szükséges. Víz, sziklák, fák, szavak…

— De nem a teremtés szavai.

— Nem. És sárkányok sincsenek.

— Nem is voltak soha.

— Csak a legősibb mesékben fordulnak elő. Még az Istenek előtt. Jóval az emberek előtt. Mielőtt az emberek emberré lettek, sárkányok voltak.

— Hmm, ez nagyon érdekes — dünnyögte az öreg tudós, és kihúzta magát a kis padon. — Mondtam már neked, hogy sokat olvastam a sárkányokról. Te is jól tudod, hogy hírek keringtek róluk, miszerint a Legbenső-tenger fölött röpködtek, kelet felé, egészen Gontig. Kétségtelen, hogy Kóbort Kalesszin vitte haza Gontra, ezt nagyíthatták föl a tengerészek, hogy egy jó történet még érdekesebben hangozzék. Viszont egy legényke megesküdött nekem, hogy az egész faluja látta, amint idén tavasszal sárkányok röpködtek Onn hegyétől nyugatra. Ezért is olvastam bele a régi fóliánsokba. Hogy megtudjam, mióta nem jönnek Pandórtól keletre. Az egyikben a te történetedre bukkantam, vagy legalábbis valami rá nagyon hasonlóra. Hogy valaha az emberek és a sárkányok egy fajtához tartoztak, de egyszer összevesztek. Az egyik fél keletre, a másik nyugatra vonult el. Két fajta lett így belőlük, és el is felejtették, hogy valaha együvé tartoztak.

— Mi elmentünk a legmesszibb keleti végekig — mondta Azver. — Hanem, tudod-e te, hogyan hangzik az én nyelvemen az a szó „hadvezér”?

— Erdan — vágta rá a névmester gondolkodás nélkül, és fölnevetett. — Drákó, vagyis Sárkány!

Majd rövid töprengés után hozzátette: — Találhattam volna persze, valami más értelmezést is a tönk szélén. És azt hiszem, Azver, valóban ott vagyunk. Nem győzhetjük le őt.

— Előnyös helyzetben van, az igaz — jegyezte meg Azver szárazon.

— Így igaz. Szóval… bár elismerem, hogy valószínűtlen, sőt talán lehetetlen is… de ha mégis valahogy legyőzhetnénk őt, ha visszamenne a halálba és bennünket itt hagyna élve… akkor vajon mit tehetnénk? Mi lehetne a következő lépés?

— Fogalmam sincs róla — sóhajtotta Azver, hosszú szünet után. — Még a leveleid és az árnyékaid sem mondanak neked semmit?

— Változást… változást — mormolta a formamester. — Átalakulást.

Váratlanul fölpillantott. A patak nyugodt partján gyülekező bárányok félrerezzentek. Valaki közeledett az ösvényen a Nagy Ház felől.

— Egész csapat fiatalember — lihegte a gyógyfüvesmester, kifulladva csatlakozva hozzájuk. — Torion serege. Ide tartanak. Hogy elvigyék a lányt. Hogy elkergessék innen. — Megállt és mélyeket lélegzett. — A kapus próbált szót érteni velük, amikor én eljöttem. Szóval, azt hiszem…

— Már itt is van — szólt közbe Azver, és a kapusmester valóban ott állt közöttük. Sima, sárgásbarna arcának kifejezése most is nyugodt volt, mint mindig.

— Megmondtam nekik — magyarázta —, hogy ha ma kilépnek a Medra-kapun, többé soha nem térhetnek vissza egyik házba sem, amelyet ismernek. Néhányan erre azonnal visszafordultak volna, hanem a szélvigyázó és a dalnok, csak tovább ösztökélte őket. Hamarosan ide is érnek.

Máris hallották a közelgők lármáját a Liget keleti oldala felől.

Azver odasietett, ahol Irián hevert a patak partján. A többiek is a nyomába szegődtek. A lány fölébredt és álomittas, homályos tekintettel talpra állt. Körülvették, mint valamiféle testőrség, miközben vagy harminc férfiból álló csapat haladt el a kis ház mellett, és közeledett feléjük. Jobbára az idősebb tanulók voltak. Öt vagy hat varázspálca is kiemelkedett a csoportból. A szélvigyázómester vezette őket. Keskeny, éles vonású, öreg arca feszültnek és kimerültnek látszott. A négy várakozó mágust udvariasan, nevükön szólítva üdvözölte. Azok is visszaköszöntek neki, majd Azver vette magához a szót: — Jöjj hozzánk a Ligetbe, szélvigyázó — mondta —, majd itt várjuk meg, míg mind a kilencen összegyülekezünk.

— Mindenek előtt föl kell oldanunk a köztünk feszülő viszályt — felelte a szélmester.

— Nagyon kemény helyzetről van szó ma itt — fordult hozzá a névmester.

— A veletek lévő nő megtöri Kútfő törvényének szellemét — folytatta a szélvigyázó. — El kell mennie innen! Várja egy hajó a kikötőben, és biztosíthatom, hogy jó szele is lesz Út szigetéig.

— Ebben egy pillanatig sem kételkedem, mester uram — válaszolta Azver —, de nem hiszem, hogy elmenne.

— Kedves formamester uram, talán ellenszegülsz a szabálynak és közösségünknek, amely olyan sokáig őrizte a rendet, a rombolás erőivel szemben? Minden ember közül éppen te lennél az, aki megbontja a formát?

— Ez nem egy darab üveg, amit bárki összetörhet — tiltakozott Azver. — Ez lélegzet, ez eleven tűz!

Nagy erőfeszítésébe került a beszéd.

— Ez nem ismeri a halált. — A saját nyelvén szólt, amelyet a többiek nem értettek. Közelebb húzódott Iriánhoz. Érzékelte a nő testének melegét. Irián meg csak állt ott némán, szinte állati némaságban, mintha egyetlen szót sem értene.

— Torion urunk visszatért a halálból, hogy mindannyiunkat megmentsen! — kiáltotta a szélmester jól érthetően és indulatosan. — Ő kell legyen a főmágus! Uralma alatt Kútfő ugyanazzá lehet, mint volt valamikor. A király az ő kezéből nyeri majd el igazi koronáját, és uralkodik majd az ő irányítása mellett, ahogyan annak idején Mórred is. És semmiféle vajákosok nem szentségteleníthetik meg ezt a szent földet! És sárkányok sem fenyegethetik a Legbenső-tengert. Rend lesz megint, biztonság és béke.

Egyik mágus sem válaszolt neki. A beálló csöndben csak a vele érkezett férfiak halk mormogása hallatszott. — Kapjuk el a boszorkányt! — mormolta egyikük.

— Nem! — kiáltott föl Azver, de több hang nem jött ki a torkán. Keményen markolta fűzfából faragott varázsbotját, de az nem volt több a kezében most, mint egyszerű fadarab.

Négyük közül csak a kapusmester lépett elő, hogy kimondja véleményét. Kilépett tehát, és az egyik fiatalemberről sorra a többiekre vetette tekintetét. — Megbíztatok bennem, amikor rám bíztátok a neveteket — mondta —, nos, megbíztok-e bennem most is?

— Uram — válaszolt egy csinos, barna arcú legényke, kezében tölgyfa mágusbottal —, mindannyian megbízunk benned, és éppen ezért kérünk, távolítsd el ezt a boszorkányt, hogy visszatérhessen közénk a béke.

Ekkor Irián lépett előre, mielőtt a kapus megszólalhatott volna.

— Nem vagyok boszorkány! — sziszegte. Hangja magasan, fémesen csengett a férfiak mély basszusa után. — És nem vagyok mester. Nincs tudásom. Tanulni jöttem ide.

— Mi itt nem tanítunk nőket! — torkollta le a szélvigyázó. — Ezt magad is jól tudhatod.

— Én nem tudok semmit — felelte Irián. Még közelebb lépett a mágushoz, és egyenesen a szemébe nézett. — Mondd hát meg, ki vagyok én!

— Tudd, hol van a helyed, hitvány nőszemély! — förmedt rá a varázsló hidegen.

— A helyem — mormolta Irián lassú, akadozó hangon — ott van a hegyen, ahol a dolgok a maguk valójában jelennek meg. Mondjátok meg hát a halott embernek, hogy ott találkozom vele.

A szélmester erre nem szólt semmit, viszont a tanulófiúk csoportja felől ingerült mormogás hallatszott. Néhányan előbbre léptek. Azver közéjük és a lány közé állt. Irián szavainak hatására föloldódott benne a testi-lelki bénultság. — Mondd meg Torionnak, hogy találkozunk vele Kútfő hegyén — fordult a szélvigyázómesterhez. — Amikor eljön, mi már ott leszünk. Te pedig gyere velem! — szólt Iriánhoz. A névtudómester, a gyógyfüvesmester és a kapusmester követte őket a Ligetbe. Előttük kanyargott az ösvény. Ám amikor néhány ifjú is utánuk lódult volna, az út eltűnt előlük.

— Gyertek vissza! — mordult rájuk a szélmester.

A fiatalok bizonytalanul megfordultak. A már alacsonyan járó nap fénye még ott csillogott a mezőn és a Nagy Ház tetején, de a Ligetben már az árnyékok uralkodtak.

— Boszorkányság! — méltatlankodtak. — Szentségtörés! Becstelenség!

— Jobb, ha most elmegyünk innen — intette őket a szélvigyázómester megnyúlt, komor arccal, éles szemében gondterhelt tekintettel. Megindult visszafelé az Iskolába, a többiek meg zavartan és ingerülten vitatkozva botorkáltak utána.

Nem jártak még mélyen az erdőben… mindvégig követték a patak medrét. Irián egyszer csak megállt. Oldalra kanyarodott és lekuporodott egy a folyócska fölé hajló fűzfa hatalmas, csupasz gyökerei között. A négy varázsló eközben az ösvényen maradt.

— Irián a másik lélegzetével beszélt — jegyezte meg Azver.

A névmester bólintott rá.

— Ezek szerint követnünk kell őt? — kérdezte a gyógyfüves.

Ezúttal a kapusmester bólintott. — Legalábbis úgy tűnik — mosolyodott el halványan.

— Nagyon jól van — dörmögte a gyógyító türelmes, mégis nyugtalan tekintettel. Kissé félrehúzódott és letérdelt a földre, hogy megfigyelhessen valami apró növénykéket vagy gombákat az erdő talaján.

Mint mindig, most is úgy tűnt, hogy a Ligetben megállt az idő… és mégis múlik valahogy. A nap néhány hosszú, nyugodt lélegzetvétellel eltelt, ringatózva a rezgő lombokon, a távoli madárdalra még távolabbról érkező válasz hangulatában. Irián lassú mozdulattal talpra állt. Nem szólt semmit, csak végignézett az ösvényen, azután elindult rajta előre. A férfi is szótlanul követte.

Kiértek a nyugodt, tiszta, esti levegőbe. A nyugati látóhatár még halványan fénylett, amikor átgázoltak az Alkány-patakon és megindultak Kútfő hegye felé, amely magas, sötét ívként tornyosult előttük az alkonyi égbolton.

— Ők is jönnek! — figyelmeztetett a kapusmester. Férfiak hosszú sora vonult át a kerteken, a Nagy Ház felől vezető földúton. Valamennyi mágus és számos tanítvány. Torion, az idéző haladt az élükön. Magas, szürke köpönyeges alakja kiemelkedett közülük. Csontfehér fából faragott, hosszú varázsbotja végén halvány lidércfény pislákolt.

Ahol a két ösvény találkozott — hogy onnan már egyként kanyarogjon föl a hegy tetejére —, Torion megállt, hogy megvárja őket. Irián előrelépett, és szembefordult vele.

— Irián, Út szigetéről! — szólította meg az idézőmester, mélyen zengő hangján. — Hogy béke és rend legyen, minden dolgok egyensúlyának érdekében fölszólítalak, hogy hagyd el ezt a szigetet! Nem adhatjuk meg neked, amit kérsz tőlünk, s emiatt mi is kérjük a te megbocsátásodat. Ám, ha úgy döntesz, hogy mégis maradsz, a bocsánat szertefoszlik, és megtudod, mit von maga után a szabályok megszegése.

A lány csaknem olyan magas volt, és éppoly egyenesen kihúzta magát, mint a másik. Egy percnyi ideig hallgatott, majd magas, kemény hangon megszólalt: — Jöjj fel velünk a hegyre, Torion.

Ezzel otthagyta az idézőt az útkereszteződésben, a sík terepen, maga pedig elindult tovább, a hegyi ösvényen. Néhány lépést tett meg a lejtőn fölfelé. Utána megfordult és lenézett, vissza, a másik alakjára. — Mondd, mi tántorít el ettől a hegytől? — kérdezte.

Az este közben lassan sötétedett körülöttük. A nyugati ég alján már csak keskeny, vöröses sáv világított, keleten a tengeri látóhatár már sötétbe burkolózott.

Az idézőmester föltekintett Iriánra. Lassan fölemelte a kezét, benne a fehér pálcával, mint aki varázsige kimondására készül azon a nyelven, amelyet minden kútfői mágusnak meg kellett tanulnia. Mesterségük szavaival, vagyis a Teremtés Nyelvén. — Irián! A neved birtokában szólítalak téged, és intelek rá, hogy engedelmeskedj nekem!

A nő megrettent. Egy pillanatig úgy tűnt, hogy enged a fölszólításnak és a mágus elé lép, de végül fölkiáltott: — Én nem csupán Irián vagyok!

Ezt hallván az idéző feléje lódult, előre nyújtott kézzel, mintha meg akarná ragadni. Most már mind a ketten a hegyi ösvényen voltak. A nő elérhetetlenül tornyosult az árnyalak fölé, közöttük hirtelen tűzcsóva fakadt, vöröses láng lobbant az alkonyi homályban, rőtarany pikkelyek villantak föl hatalmas szárnyakon… Azután mindez eltűnt és nem maradt más, mint a hegyi ösvényen magasan álló nőalak és a termetes férfi, amint elébe rogy, lassú mozdulattal a földre omlik, és elnyúlik az úton.

Valamennyiük közül a gyógyfüvesmester, a gyógyító mozdult meg elsőként. Fölballagott az ösvényen, és letérdelt Torion mellett. — Ó, uram! — suttogta. — Barátom!

De a szürke köpönyeg halma alatt tapogatva csak kupacnyi ruhát, száraz csontot és egy eltörött varázsbotot talált.

— Jobb ez így, Torion — suttogta, miközben könnyek gyűltek a szemébe. Ekkor a vén névtudómester lépett előre, és a domboldalban álló nőalakhoz fordult: — Ki vagy te?

— Nem tudom a másik nevemet — válaszolta Irián. Úgy beszélt, ahogy a férfi és imént az idéző is szólt hozzá: a Teremtés Nyelvén, azon a nyelven, amelyet a sárkányok használnak.

Ezután megfordult, és elindult a hegytető felé.

— Irián! — szólt utána Azver, a formamester. — Visszajössz hozzánk? A nő megállt és megvárta, amíg a férfi odaér hozzá. — Igen, visszajövök, ha hívtok — válaszolta csöndesen.

Előrenyúlt és megérintette a mágus kezét. A férfi fölszisszent.

— És most… hová mégy? — kérdezte.

— Azokhoz, akiktől megkapom az igaz nevemet. A tűzbe… nem a vízre. Az én népemhez.

— Nyugatra tehát — mormolta a férfi.

— Nyugaton is túlra — válaszolta a lány.

Ezzel elfordult tőle meg a többiektől, és elindult a hegytető felé, a sűrűsödő sötétségben. Mialatt távolodott a csoporttól, megpillanthatták a maga valójában: hatalmas, rőtarany oldalát, pikkelyes, tekergő farkát, karmait és eleven tűzként előtörő leheletét. A hegy tetején megpihent egy pillanatra. Hosszú fejét körbefordítva végignézett Kútfő-szigeten, tekintete leghosszabban a szent Ligeten állapodott meg, amely most csak egy még sötétebb foltként mutatkozott a sötétség közepén. Azután olyan dübörgés kezdődött, amilyet vékony rézlemezek rázásakor hallhatunk. Kinyíltak a hosszú, karmos szárnyak, a sárkány fölszökkent a levegőbe, egyszer megkerülte Kútfő hegyét… és elröpült.

Az elsötétülő levegőben tűzcsóva ragyogott föl, füstgomolyag terjengett.

Azver, a formamester csak állt ott, bal kezével szorongatta a jobb kezét, amelyet a távozó iménti érintése megperzselt egy kicsit. Lepillantott a hegy lábánál döbbent csöndben toporgó férfiakra, amint meredt tekintettel bámulnak a sárkány után. — Nos, barátaim — szólt le hozzájuk —, most hogyan tovább?

Egyedül a kapusmester válaszolt neki: — Azt hiszem, vissza kellene mennünk a Házunkba, hogy végre kinyissuk minden ajtaját!