Óceánföld meséi

A Magas-lápon

Szemel szigete északra és nyugatra fekszik Enyhelytől, túl a Pelági-tengeren, délre és nyugatra az Angládoktól. Bár az óceánföldi Szigetvilág nagy szigeteinek egyike, mégis igen kevés történet szól e vidékről. Angládnak megvan a maga dicső történelme, Enyhelynek a maga gazdagsága, és Pálnnak is a maga rossz hírneve, de Szemel mintha csupán tehenek és juhok otthona lenne, erdők és kicsiny városkák földje egy nagy, csendes, Andád-hegyként megnevezett vulkánnal mindezek felett.

Az Andádtól délre terül el az a vidék, amelyre a hamu alig száz lábnyi magasságból hullott alá, mikor a hegy legutóbb elkiáltotta magát. Folyók és patakok vágnak utat maguknak, ahogy a tenger felé haladnak a sík magaslaton, tekeregve és medencéket töltve meg, gyorsulva és lassulva. Lápot teremtve, egy nagy, elhagyatott és csupa víz pusztaságot távoli horizonttal, kevés fával és nem sok emberrel. A hamuszürke talaj dús, fényes szálú füvet nevel, és az itteniek lábasjószágot legeltetnek, marhahúst termelnek a népesebb déli partvonalnak. Az állatok mérföldekre is elkószálnak a síkságon, ahol a folyók szolgálnak természetes kerítésekként.

Mint más hegyek, úgy az Andád is meghatározza az időjárást. Maga köré gyűjti a felhőket. A nyár rövid, a tél hosszú ott, fenn a Magas-lápon, ahogy Szemel lakói nevezték el a területet.

Egy korán sötétedő téli napon utazó állt meg két ösvény szélseperte kereszteződésében, merthogy egyik sem tűnt elég ígéretesnek. Csupán tehenek nyomai kerülgették a nádasokat, és az utazó nézelődött, hátha meglátja a követendő irány valami jelét.

A hegyről lefelé sétálva házakat látott itt is, ott is a lápvidéken, egy falut nem túl messze. Úgy vélte, afelé a falu felé tart, de valahol rossz irányba fordulhatott. Az ösvények szélén magas nádszálak meredeztek, így a bárhol megcsillanó fényt sem láthatta meg. Valahol a lába közelében víz lottyant halkan. Cipőjét rég elhasználta már, amikor az Andád csúcsát kerülte meg a durva, fekete lávakő-utakon. A talpak teljesen elvékonyodtak, és mindkét lába sajgott már a lápos ösvények nedves hidegétől.

Nagyon gyorsan besötétedett. Délről ködféleség emelkedett fel, és befeketítette az eget. Csupán a hegy hatalmas, homályos tömege körül ragyogtak tisztán a csillagok. Szél susogott a nádasokban halkan, szomorún.

Az utazó csak állt a kereszteződésben, és visszafütyült a nádasban susogó szélnek.

Valami megmozdult az ösvények egyikén, valami nagy és sötét tömeg a sötétségben.

— Ott vagy, kedves? — kérdezte az utazó. Az Öreg Beszéd szavaival szólt, a Teremtés Nyelvén. — Gyere hát közelebb, Ulla! — folytatta, és az üsző tett egy vagy két lépést az idegen felé, a neve felé, és az ember odasétált hozzá. Érintésével jobban érzékelte a nagy fejet, mint látásával. Megsimogatta a selymes bemélyedést a szemek között, és megvakargatta a homlokot a fejletlen szarvak tövénél. — Szépséges vagy — mondta neki, és ahogy a nagyobb, melegebb testnek dőlt, megérezte az állat leheletének fűszagát. — Vezetnél, kedves Ulla? Elvezetnél oda, ahová mennem kell?

Szerencséjére tanyasi üszőre lelt, s nem egy szabadon kószáló állatra, amely csak még mélyebben bevezette volna az ingoványba. Ez az Ulla átugrotta a kerítést, de miután vándorolt valamennyit, kezdett visszavágyódni a pajtába, anyja mellé, akitől időnként még el-ellopott egy pofányi tejet; és szívesen vezette haza az utazót. Lassan, de céltudatosan lépdelt, követte az egyik csapást, és a férfi vele ment, kezét az állat hátán tartotta, amikor az ösvény elég széles volt kettejüknek. Amikor az üsző térdig érő patakon gázolt át, az utazó a farkát fogta, hogy vezettesse magát. Az állat kivergődött a sáros partra és kiszabadította farkát, de megvárta, míg az ember utánamászik, talán még nála is esetlenebbül. Csak ezután cammogott tovább kényelmesen. A férfi ráakaszkodott és az oldalán lógott, hogy felmelegedjen valamelyest, mert a patak hidege szinte csontig hatolt, és nagyon didergett.

— Múúú — szólt vezetője halkan, elnyújtottan, és az utazó halovány, sárgás fény kis négyzetét látta meg baloldalt, nem is túl messze.

— Köszönet néked! — mondta és kitárta az előttük álló kaput az üszőnek, amely el is ballagott üdvözölni az anyját. Eközben az idegen a sötét udvaron keresztül elbotladozott az ajtóhoz.

Biztosan Bogyó állt az ajtóban, de az asszony nem értette, hogy miért kopogtatott. — Gyere be, te bolond! — kiáltott ki, de a következő kopogtatásra letette a varrnivalót, és az ajtóhoz lépett. — Tán máris részeg vagy? — kérdezte, azután meglátta az idegent.

Először királynak gondolta, de legalábbis úrnak, vagy egyenesen a dalokból kilépő Maharionnak, ahogy a magas férfi ott állt, szálfaegyenesen, szépségesen. Azután koldusnak tartotta, eltévedett embernek koszos ruházatban, ahogy az az alak remegő karokkal ölelgette ott magát.

Az utazó így szólt: — Eltévedtem. Talán már a faluban lennék? — Hangja rekedt volt és érdes, egy koldus hangja, de nem egy koldus kiejtésével.

— Az még fél mérfölddel arrébb van — válaszolta Ajándok.

— És fogadó is van?

— Nincs, csak Orábiban, tíz-tizenkét mérfölddel délebbre. — A nő eltűnődött egy pillanatra. — Ha szállás kell éjszakára, van egy üres szobánk. Vagy Szánnak biztosan van, ha bemegy a faluba.

— Itt maradnék, ha lehet — válaszolt az idegen szinte hercegi felhanggal, bár fogai össze-összekoccantak, és az ajtófélfába kapaszkodott, hogy talpon tudjon maradni.

— Vegye le a cipőjét — szólt az asszony. — Teljesen átázott. Jöjjön már be! — Félreállt és így folytatta: — Üljön le a tűzhöz! — És oda is vezette Golyó helyére, a kandalló mellé. — Felszítom kicsit a tüzet — tette még hozzá. — Kér egy kis levest? Még meleg.

— Köszönöm, asszonyom! — mormolta az idegen, és lekuporodott a tűz mellé. A nő hozott neki egy bögre erőlevest. Mohón, de óvatosan itta meg, minthogy rég elszokott már a forró ételektől.

— Átjött a hegyen?

Amaz csak bólintott.

— Mi dologból?

— Ide tartottam — válaszolta a férfi. Már kevésbé remegett. Csupasz lába szomorú látványt nyújtott, véraláfutásokkal, feldagadtan, agyonázva. Az asszony szólni akart, hogy tegye a tűz mellé, de aztán mégsem mondta ki. Abban már bizonyos volt, hogy nem koldust fogadott be.

— Nem sokan jönnek ide, a Magas-lápra — jegyezte meg az asszony. — Csak házalók, meg effélék. De télen még ők sem.

A férfi befejezte levesét, és visszaadta a tálkát. A nő visszaült a helyére, az olajlámpás melletti székre, a kandalló jobb oldalára, és újra ölébe vette a varrást. — Melegedjen át, aztán megmutatom az ágyát — mondta. — Abban a szobában nincs tűz. Milyen volt az időjárás fent, a hegyen? Azt beszélik, havazik is már.

— Csak némi zápor — válaszolta az idegen. Az asszony végignézett rajta, most már jobban látta, a lámpa és a tűz fényében. Nem volt fiatal, lefogyhatott, és nem is volt olyan magas, mint először gondolta. Finom arca volt, de mintha valami hiányzott volna róla. — Összetörtnek tűnik — gondolta —, összetört embernek.

— Miért jött a lápra? — kérdezte. Joga volt megkérdezni, minthogy beengedte a házába, bár kissé kényelmetlenül érezte volna magát, ha erőltetnie kell a kérdést.

— Azt mondták, valami marhavész öli a lábasjószágot. — Most, hogy a hideg már nem tette reszelőssé és vacogóssá, hangja a maga gyönyörűségében zengett. Mint a mesemondóké, amikor a hősökről és a sárkányvitézekről beszélnek. Talán maga is mesemondó lehet, vagy netán énekes? De nem; a marhavészről beszél.

— Olyasmi.

Talán segíthetek az állatokon.

— Gyógyítóféle?

Amaz csak bólintott.

— Akkor nagyon jó, hogy jött. Az a kórság szörnyű. És egyre rosszabb lesz.

Az utazó hallgatott. Az asszony látta, hogy lassacskán megmelegszik, tagjai elfeledik a hideg okozta görcsöket.

— Tegye közelebb a lábát a tűzhöz — szólt az asszony hirtelen. — Van itt egy régi cipő, a férjemé volt. — Ezt nehezen mondta ki, de valahogy mégis megkönnyebbült tőle. Amúgy is, miért tartogatná még Golyó cipőjét? Bogyónak túl kicsi, neki meg túl nagy. A ruháit már elosztogatta, de a cipőt megtartotta, nem is tudta, minek vagy kinek. Úgy tűnik, épp ennek a fickónak. A dolgok maguktól is megoldódnak, ha kivárjuk az idejét. — Magának adom — mondta. — A magáé tönkrement.

A férfi rápillantott. Sötét tekintete mélységesnek tűnt, olvashatatlannak, mint a lovaké.

— Meghalt — magyarázta a nő kérdés nélkül. — Két éve már. Mocsárláz vitte el. Arra is vigyázni kell errefelé. A vízben van. Most a bátyámmal lakom itt. Bent van a faluban, az ivóba ment. Tejből élünk, én csinálom a sajtot. A mi csordánk még nem beteg. — És közben gonoszságűző jelet vetett magára. — Közel tartom őket. Kint a legelőkön nagyon elterjedt a marhavész. Talán a hideg megállíthatja.

— Inkább csak megöli a beteg állatokat — válaszolta a férfi. Kicsit álmosnak tűnt.

— Ajándok a nevem — mondta az asszony. — A bátyámat meg Bogyónak hívják.

— Sirály — mutatkozott be az utazó is rövid hallgatás után, és a nő arra gondolt, hogy ezt a nevet most találta ki magának. Nem illett hozzá. Semmi sem illett hozzá, valahogy ez az ember nem volt egész. Az asszony nem érzett bizalmatlanságot, de azért óvatos maradt. Mégis, ez az idegen nem jelenthetett veszélyt. Volt benne valami kedvesség, ahogy az állatokról beszélt. Biztosan jól megérti őket, gondolta a nő. Maga is lehetett volna egyfajta állat, csendes, sebzett teremtés, amelynek védelemre lenne szüksége, de nem kéri.

— Jöjjön! — szólt oda. — Jöjjön, mielőtt itt alszik el. — És a férfi engedelmesen követte Bogyó szobájába, amely nem volt több egy szekrény méretű beugrónál. A ház sarkában falazták el. Az özvegy szobája a kémény mögött bújt meg. Bogyó majd hazatér részegen valamikor, és kap egy szalmamatracot a kéménysarokban. Hadd aludjon jól ez az utazó, legalább egy éjjelt. Talán egy vagy két rezet is hátrahagy majd. Akkoriban nagy hiány volt pénzérméből a háztartásban.

A saját szobájában ébredt, mint mindig, a Nagy Házban. Nem értette, miért olyan alacsony a mennyezet, miért van olyan friss, mégis savanykás illata a levegőnek, és hogy kerülnek marhák az udvarra. Fekve maradt és megvárta, míg visszatér ez a másik hely és ez a másik ember, akinek a köznapi nevére nem emlékezett, bár mintha előző este megmondta volna egy üszőnek, vagy egy nőnek. Az igaz nevére még emlékezett, de az itt nem volt jó, bárhol is legyen az az itt. Fekete utak, meredek lejtők és roppant nagy zöld vidékek hevertek előtte, rajtuk csillogó vizű folyók nyújtózkodtak. Hideg szél fútt. A nádas susogott és egy fiatal tehén átvezette egy fagyos patakon, és Emer nyitott ajtót. Tudta a nevét, amint meglátta. De valami más nevet kell használnia. Nem szólíthatja az igaz nevén. Emlékeznie kell, milyen nevet mondott a nőnek, hogyan szólítsa. Nem lehetett Iriot, pedig ő Iriot volt. Talán idővel még az a másik ember is lehet belőle. Nem, ez így nem jó, ennek az embernek kell lennie. Ennek az embernek, akinek sajog a lába és fáj a talpa. De az ágya kényelmes. Jó ágy, tollágy, meleg, és még nem is kell kiszállnia belőle. Szunyókált még egy keveset, ellebegett Iriottól.

Amikor végre sikerült felkelnie, azon gondolkodott, hogy vajon mennyi idős lehet, és a kezeit nézve próbált rájönni. Egy legfeljebb negyvenesztendős ember kezeit tartotta maga elé, bár hetvennek érezte magát, és úgy is mozdult, remegősen. Felhúzkodta a ruháit, büdösek voltak már, minthogy napok és napok óta csak utazott. Talált egy pár cipőt a szék alatt, viseletest, de még jó erős pár cipőt, és mellettük egy pár kötött harisnyát is. Felhúzkodta a harisnyát sebes lábára, és kibicegett a konyhába. Emer egy nagy teknő mellett állt, és valami nehezet tisztogatott egy ronggyal.

— Köszönet ezekért, és a cipőért is — szólt, és az ajándékért mondott köszönet eszébe juttatta a nő köznapi nevét, de csak úgy fejezte be: — asszonyom!

— Nem tesz semmit — válaszolta az asszony, miközben átemelte azt a valamit egy nagyobbfajta fazékba, és beletörölte kezét a kötényébe. Az idegen semmit sem tudott a nőkről. Már tízéves kora óta nem ott élt, ahol nők jönnek-mennek. Akkoriban tartott is tőlük valamennyire, azoktól az asszonyoktól, akik abban a nagy, hosszú konyhában dolgoztak, és mindig rákiáltottak, hogy takarodjon az útjukból, ne legyen láb alatt. De mióta Óceánföldet járja, találkozott más nőkkel, és úgy találta, hogy nem olyan nehéz kijönni velük, ahogy az állatokkal sem. Főként a saját dolgukkal foglalkoztak, és nem sok figyelmet fordítottak az ismeretlenre, csak ha elrémítette őket. Ezt meg próbálta kerülni. Nem kívánta, és oka sem volt elrémíteni őket. Nem férfiak voltak.

— Egy kis friss aludttejet? Reggelire nagyon jó. — A nő végigmérte tekintetével, de nem túl hosszan, és nem nézett a szemébe. Mint egy állat, mint egy macska, felmérte a másikat, de nem kihívón. És volt még ott egy macska is, egy nagy szürke, a kandalló mellett hevert, és az izzó parazsat bámulta. Iriot elfogadta a tálat és a kanalat a nőtől, azután letelepedett az előző esti helyére. A macska felugrott, és dorombolva odabújt.

— Még ilyet! — szólalt meg az asszony. — Kevesekkel ilyen barátságos ám!

— Biztos az aludttej miatt.

— Vagy megismeri a gyógyítót, talán.

Békés volt ott, az özveggyel és a macskával. Jó házat talált.

— Hideg van odakint — jegyezte meg az asszony. — Reggelre jeges lett a teknő. Már megy is tovább?

Hallgatás. A férfi elfeledkezett róla, hogy szavakkal kell válaszolnia. — Maradnék még, ha lehet — felelte azután. — Itt maradnék.

Látta, hogy a nő elmosolyodik, de látta arcán a vonakodást is, míg kis idő elteltével kibökte: — Akkor hát, legyen üdvözölve nálunk, jóuram, de meg kell kérdenem, hogy nem tudna-e fizetni valamennyit a szállásért?

— Ó, hát persze — válaszolta a férfi zavarodottan. Felkelt és elbicegett az ágyhoz a tarisznyájáért. Kezében egyetlen érmével tért vissza, egy kicsiny angládi aranykoronával.

— Csak az ételért, meg a tűzért, tudja, a tőzeg olyan sokba kerül mostanság — mentegetőzött vendéglátója, azután meglátta a pénzdarabot.

— Ó, uram — szólt meglepetten, és a férfi tudta, hogy valamit elrontott.

— A faluban senki sem tudja ezt váltani — magyarázta a nő. Egy hosszú pillanatig a férfi arcába bámult. — Az egész falu együtt sem tudná ezt váltani! — És elnevette magát. Akkor hát nem volt semmi baj, de a „váltani” szó még egy ideig ott csengett Iriot fejében.

— Nem változott meg — mondta akaratlan, de már tudta, hogy a nő nem így értette. — Elnézést — próbált más megoldást keresni —, ha maradhatnék egy hónapig, ha maradhatnék a télen, akkor sem jó? Kell egy hely, ahol ellehetek, amíg az állatokkal foglalkozom.

— Tegye csak el! — felelte az asszony, és újra elnevette magát, idegesen intett közben. — Ha meg tudja gyógyítani a marhákat, azt a tenyésztők megfizetik, és akkor nekem is lesz miből adnia. Nevezzük ezt biztosítéknak inkább, ha úgy megfelel. Tegye csak el, jóuram! Beleszédülök, ha csak ránézek. — Bogyó! — kiáltott fel örömében, merthogy hirtelen megviselt, összeaszott férfi tárta szélesre az ajtót, és engedett be egy hideg szélrohamot. — Az uraság nálunk marad, amíg kikúrálja az állatokat. Már megmutatta, hogy fizetni is tud érte. Úgyhogy a kéménysarokban alszol, mert addig övé a kisszoba. Ez itt a bátyám, Bogyó, jóuram.

Bogyó biccentett, és mormolt valamit. A szeme be volt dagadva. Iriotnak úgy tűnt, mintha a férfit megmérgezték volna. Amikor Bogyó ismét kiment, a nő közelebb lépett és halk, határozott hangon így szólt: — Nincs baja, csak az ital bántja, de nem is nagyon maradt már neki más, csak az ital. Lassan teljesen elissza az eszét, meg mindenünket. Szóval, tudja, úgy tegye el a pénzét, hogy Bogyó ne találja meg. Ha nem bánja, hogy szólok, uram. Nem fogja keresni. De ha meglátja, biztosan elveszi. Gyakran már nem is tudja, mit csinál, tudja?

— Igen — válaszolta Iriot —, értem. Maga kedves asszony. — A nő a bátyjáról beszélt, hogy nem tudja, mit csinál. És megbocsátott neki. — Maga rendes testvér — tette még hozzá a férfi. Ezek a szavak idegenül csengtek számára, olyan szavak voltak, amelyeket korábban sohasem mondott ki, még csak nem is gondolt rájuk. Bár mintha ismerné őket az Igaz Beszédben is, amit itt nem szabad használnia. Mereven mosolyogva megvonta vállát.

— Időnként szívesen kiporolnám a gúnyáját — jegyezte meg az asszony, és visszament a munkájához.

Az utazó nem is tudta, milyen fáradt volt, amíg nem talált menedéket. Egész nap csak szunyókált a tűzhely mellett, a szürke macska társaságában, miközben Ajándok a munkáját végezve sürgött-forgott, és időnként étellel kínálta. Szegényes, gyér táplálékkal, de ő mégis lassan, minden falatot nagyra értékelve fogyasztotta el. Estefelé a fiútestvér ismét elment, és az özvegy sóhajtva jegyezte meg: — Biztosan hatalmas adósságot csinál, mert van egy bérlőnk. Persze, nem a maga hibája.

— Ó, talán mégis — felelte Iriot. — Az én hibám. — De a nő megbocsátott; és a szürke, szendergő macska súlya, kedves teherként nehezedett a férfi ölébe. Az állat álmai megjelentek elméjében: sík mezők képe, ahol a többi négylábúval beszélget, és a félhomályos éjszakák emlékei. A macska ugrott egyet, tejet kapott, lágy és mély hangon dorombolt. Nem voltak hibák és vétkek, csak nagy-nagy ártatlanság. Nem volt szükség szavakra. Itt nem találhattak rá. Nem is járt itt igazán, hogy is találhattak volna rá? Nem kellett kimondania semmilyen nevet. Senki sem létezett körötte, csak az özvegyasszony, a macska, és a lobogó tűz. Átjött a halott hegyen, fekete utakon, de itt a patakok már lassan folydogálnak a legelők között.

Az a férfi biztosan őrült, és ő nem is tudta igazán, miért engedte be vagy hagyta, hogy maradjon, mégsem volt bizalmatlan, és nem is félt tőle. Mégis, mit számít, ha őrült? Kifinomult ember, és talán bölcs is lehetett valaha, mielőtt az történt vele, ami történt. És nem is annyira őrült. Biztosan őrült egy kicsinykét, őrült néha. Valahogy semmi sem egész benne vagy vele, még az őrültsége sem. Nem emlékezett a névre, amin bemutatkozott, és az embereknek azt mondta, szólítsák Pomatnak. Biztosan nem emlékszik az ő nevére sem, mindig csak asszonyomnak szólítja. De lehet, hogy csak udvariasságból. Ő is jóuramnak szólította illemből, és mert sem a Sirály, sem a Pomat név nem illett rá egészen. A pomat, ahogy ő hallotta, valami kicsiny állatka lehet éles fogakkal és hang nélkül, de a Magas-lápon biztosan nem él ilyesmi.

Így gondolkodott Ajándok, és még az is felmerült benne, hogy talán az állatok kikúrálását is csak őrültségében találta ki a férfi. Nem úgy viselkedett, mint a gyógyítók, akik mindenféle füvekkel, varázslatokkal és kenőcsökkel jöttek. De miután pihent pár napot, Pomat megkérdezte, hogyan jut el a tenyésztőkhöz, és elment megkeresni őket. Még fájó lábbal, de Golyó cipőjében. Ettől az asszony szíve megenyhült irányában.

Este tért vissza, sántábban, mint azelőtt, mert persze Szán kiment vele a Hosszúmezőre, ahol marháinak java részét legelteti. Itt egyedül csak Égernek volt lova, több is, de azokat a tehenészeinek tartotta fenn. Az asszony vendége elé tett egy vödör meleg vizet és egy tiszta törölközőt, hogy mossa meg szegény lábát, azután még azt is megkérdezte, hogy szeretne-e megfürdeni, amit a férfi szívesen elfogadott. Vizet melegítettek hát, és megtöltötték a vén dézsát, és az asszony bement a kisszobába, amíg vendége megfürdött a kandalló előtt. Mire kijött, Pomat már mindent szépen rendbe tett, a törölközők ott függtek a kandalló felett. El sem tudta képzelni, hogy egy férfi hajlandó törődni az efféle dolgokkal, és ki várná ezt el egy gazdag embertől? Talán nem voltak szolgái ott, ahonnan jött? Nem is volt vele több gond, mint a macskával. Kimosta a saját ruháit, még az ágyneműjét is egy napos reggelen, és kiakasztotta száradni, mielőtt szállásadónője észrevehette volna, mit csinál. — Nem kellett volna, jóuram, megcsináltam volna a magaméval együtt — mondta az özvegy.

— Nem kellett volna — visszhangozta a férfi azon a távoli hangon, amelytől úgy tűnt, mintha nem is értené a hozzá intézett szavakat; de azután így folytatta: — Maga nagyon sokat dolgozik.

— Ki nem? Szeretek a sajttal foglalkozni. Érdekes dolog ez is. És még jól tartom magam. Egyedül attól félek, hogy ha megöregszem és elgyengülök, akkor nem tudok majd felemelni egy sajtos kast vagy formát. — Szavai kíséretében még kerek, izmos karját is megmutatta, kezét ökölbe szorítva, mosolyogva közben. — Nagyon is jó ez egy ötvenöt esztendős asszonynak! — tette még hozzá. Butaság volt az egész dicsekvés, de Ajándok mindig büszkén beszélt karjainak erejéről, fiatalos mozgékonyságáról és jelentős jártasságáról.

— De így gyorsabb — próbált még mentegetőzni a férfi, komoly arccal.

Csodálatos volt, hogy az idegen mennyire értett a tehenekhez. Amikor együtt mentek ki, és az asszonynak segítség kellett, a férfi kiválóan helyettesítette Bogyót, és ahogyan Ajándok öreg barátnéjának, Rőtnek mesélte nevetve, a férfi talán ravaszabbul közelített a lábasjószághoz, mint Golyó vén kutyája. — Beszél hozzájuk és megesküdnék rá, hogy az állatok megértik valami módon. Az üsző meg úgy követi, mintha valami bábu lenne, amit maga után húz. — Bármit is végzett kint a legelőkön a marhákkal, a tenyésztők és a legények csupa jót beszéltek róla. Persze, ők szívesen belekapaszkodtak bármilyen ígéretbe. Szánnak már a fél csordáját elvitte a marhavész. Éger meg sem tudta mondani, mennyi állatot veszített már el. Mindenhol tetemek hevertek. Ha nem lett volna annyira hideg, a Magas-láp már minden bizonnyal rothadó hús szagától bűzlött volna. Senki sem mert inni a vizekből, csak ha előbb egy óráig forralták, vagy a kutakból jött, az özvegyéből vagy a falu közepén állóból, amely nevet adott a helységnek.

Egyik reggel Éger egy tehenésze lovagolt be az udvarba, felnyergelt öszvért vezetett kantáron. — Éger uraság azt mondta, hogy Pomat uraság meg tudja majd ülni. Ki kellene menni a keleti mezőkre, és az megvan úgy tíz-tizenkét mérföld — mondta a fiatal fickó.

A vendég kijött a házból. Egy fényes és ködös reggelen történt ez, a lápot csillámló párafelhők fedték. Az Andád a ködök felett lebegett, hatalmas és megtört formaként az északi égen.

A gyógyító mit sem szólt a tehenészlegényhez, csak egyenesen az öszvérhez lépett, amelynek talán Szán nagydarab nősténye lehetett az anyja, apja pedig Éger fehér csődöre. Maga az öszvér fehéres aranyderes volt, fiatal még, kedves pofával. A férfi beszélt hozzá vagy egy percig, belesuttogott az állat nagy, formás fülébe, és a homlokát simogatta.

— Mindig ezt csinájja — mondta a legény Ajándoknak. — Beszél hozzájuk. — Hangjában egyszerre bujkált csodálkozás és megvetés. A férfi Bogyó egyik ivócimborája volt, de viszonylag illemtudó fiatalember, legalábbis egy tehenészhez képest.

— És meggyógyítja a marhákat?

— Hát, nem tünteti el egycsapásra az egész marhavészt, de mintha meggyógyítaná azokat az állatokat, amelyikek még nem kezdtek el botladozni. És amelyikek még nem kapták el, azokat meg aszondja, hogy távol tartja tőlük. Úgyhogy az uraság szerteküldi minden legelőre, hogy csinájja, amit tud. Soknak már így is túl késő.

A gyógyító ellenőrizte a hevedereket, meglazított egy szíjat, és felmászott a nyeregbe, nem szakértő módon, de az állat egyáltalán nem ellenkezett. Hátrafordult inkább hosszú fehér fejével, és lovasára nézett gyönyörű szemeivel. A férfi elmosolyodott. Ajándok még sohasem látta mosolyogni.

— Mehetünk? — kérdezte a legénytől, aki intett Ajándoknak és már el is indult, kis termetű kancája horkantott egyet. A gyógyító követte. Az öszvér puhán, kényelmesen lépdelt hosszú lábaival, fehérsége szinte ragyogott a reggeli verőfényben. Ajándok úgy képzelte, egy herceg valahogy így léptet el, mint a mesékben, és figyelte, ahogy a lovasok hamarosan eltűnnek az egyik ködfellegben, a téli puszta homályos barnasága mélyén, belevesznek a fehér csillámlásba, eltávolodnak.

A legelőkön nehéz munka folyt. — Ki nem dolgozik itt keményen? — Ezt kérdezte Emer és megmutatta kerek, erős karját, kemény, vörös kezét. Éger, a tenyésztő elvárta a gyógyítótól, hogy maradjon kint a mezőkön addig, míg meg nem érintett minden élő állatot a hatalmas csordában. Két tehenészt is küldött, segítségképpen. Valami táborfélét vertek egy földre terített pokrócból és egy félsátorból. A lápvidéken azonban nem sok égetnivaló akadt, csak alacsony bozót meg száraz nád, így a tűz a vízforraláshoz is épp csak lobogott, és mindig túl kicsi maradt ahhoz, hogy az ember rendesen megmelegedjen mellette. A tehenészek körbelovagoltak és próbálták egybeterelni a marhákat, hogy ne kelljen egyesével utánamenni minden, a fagyos füvet legelészve kóborló állatnak. Nem bírták azonban sokáig egyben tartani a bandát, megdühödtek, és a gyógyítóval is kiabáltak, hogy miért nem halad gyorsabban. Ő pedig furcsállotta, hogy nincs türelmük az állatokhoz, amelyeket tárgyakként kezeltek — mint ahogy a tutajos bánik a folyón leúsztatott cölöpökkel —, mindet erővel irányították.

És vele sem voltak türelmesek, mindig sürgették, hogy fejezze már be; de nem úgy önmagukkal, a saját dolgaikkal. Amikor egymás közt beszélgettek, mindig kényelmesen tervezgették, hogy mit fognak csinálni a városban, Orábiban, ha megkapják a bérüket. Az idegen hamar megismerte Orábi szajháit, Százszorszépet és Aranyost, és azt is, akit Égő Bokornak neveztek. A tehenészeknek szorosan egymás mellett kellett ülniük, mert mindannyiuknak szükségük volt a melegre, amit a kis tűz kiadhatott magából. Pomat érezte, hogy a fiatalok nem fogadták be maguk közé, és ő sem akart ott lenni velük. Érezte, hogy kicsit félnek a varázslótól és féltékenyek is rá, de mindenekfelett megvetik és lenézik. Öreg volt, idegen volt, nem közülük való. A félelmet és a féltékenységet ismerte, és próbálta elkerülni, de a megvetést megjegyezte. Örült, hogy nem közülük való, hogy nem akarnak szólni hozzá. Félt, hogy valamiképpen ellenükre tehet.

A következő jeges reggelen felébredt, amikor a másik kettő még a takarójába csavarodva aludt. Tudta, merre lehetnek a legközelebbi marhák, és megkereste őket. Betegségük már igencsak ismerős volt. Érezte a keze lángolásán, és — az előrehaladottabb eseteknél — a gyomra émelygésén. Az egyik fiatal ökör mellett, amelyik már le is heveredett, szédülés és hányinger támadta meg. Nem is lépett közelebb, csak elmormolt néhány szót a haldoklás megkönnyítésére, és ment tovább.

Az állatok hagyták, hogy közöttük járkáljon, holott elvadultak már, és nem kaptak mást az emberi kéztől, mint herélést és taglót. Kedvét lelte bizalmukban, és büszke volt rá. Nem kellett volna, de ő büszke volt. Ha meg akarta érinteni valamelyik termetes állatot, nem kellett mást tennie, mint megállni mellette és beszélni hozzá egy kicsit, miközben a beszélni nem tudók nyelvén — Ulla —, megnevezte a teremtményt. — Ellu. Ellua. — Csak álltak közönyösen, néha az egyik vagy a másik hosszan nézte őt. Néha egyikük odaballagott könnyed, hanyagul méltóságos lépteivel, és belelehelt a férfi nyitott tenyerébe. Amelyek odamentek hozzá, azt mindet meg tudta gyógyítani. Ráhelyezte kezeit a merev szőrű, forró horpaszokra és nyakakra, és tenyerén keresztül gyógyító erőt áramoltatott az állatokba, közben hatalommal bíró szavakat ismételgetett. Egy idő után az állatok megrázták magukat, vagy fejükkel odaböktek kicsit, vagy egyszerűen csak továbbléptek. Ő meg csak leeresztette kezét maga mellé, és állt még ott egy ideig, kiüresedve és kimerülten. Azután egy másik közeledett, nagy, kíváncsi, szégyenlősen bátor, sárral borított állat, és ő érezte a betegséget, ahogy elzsibbasztja, megcsiklandozza tenyerét vagy forrósággal borítja el kezét, esetleg szédül tőle. — Ellu — szólt és odament, ráhelyezte kezeit, mígnem újra hűvös, nyugodt egészséget érzékelt, mintha hegyi patakba nyúlt volna.

A legények arról vitáztak, hogy meg szabad-e enni a marhavésztől elpusztult ökör húsát. Az élelem, amit magukkal hoztak, már induláskor is csekélynek tűnt, most pedig kezdett végképp elfogyni. Ahelyett, hogy húsz vagy harminc mérföld lovaglás árán újra felpakoljanak, inkább abból a fiatal ökörből akartak vágni egy-két darabot, amelyik a minap hunyt el.

Pomat korábban rávette őket, hogy forraljanak fel minden vizet, amit meg akarnak inni. Akkor pedig így szólt: — Ha megeszitek azt a húst, akkor előbb-utóbb szédülni fogtok. Azután vakon botladoztok majd, míg végül úgy pusztultok el, mint ezek az állatok.

Szitkozódtak és gúnyolódtak, de hittek neki. Ő maga sem tudta, igazat mondott-e. Igaznak tűnt, amikor kimondta. Talán csak bosszantani akarta őket. Talán csak meg akart szabadulni tőlük.

— Lovagoljatok vissza! — mondta nekik. — Hagyjatok csak itt. Egy embernek még legalább három vagy négy napra elég ez az élelem. Azután meg visszavisz az öszvér.

Nem kellett győzködnie őket. Ellovagoltak és mindent hátrahagytak: a takarókat, a sátrat, a vasfazekat. — Hogy visszük ezt mind vissza? — kérdezte hátasától. Az csak nézett szomorúan a két póni után, majd horkantott egyet. Máris hiányolta a társaságot.

— Előbb be kell fejeznünk a munkát — mondta neki a férfi, és az állat szelíden rábámult. Minden állat türelmes, de a lófélék türelme csodálatos dolog, önkéntes adomány. A kutyák hűségesek, türelmükben sok az engedelmesség. A kutyák rendszeretők, urakra és alattvalókra osztják fel a világot. De a lovak mind urak. Beleegyeznek a közös munkába. A férfi emlékezett rá, amikor valaha a nagydarab, vaskos lábú igáslovak között járt, félelem nélkül. Érezte leheletüket a vállán, a fején. Régen volt már. Odalépett a csinos öszvérhez és beszélt hozzá, kedvesnek nevezte, simogatta és becézgette, hogy ne érezze egyedül magát.

Még hat napon át tartott, mire végigment a keleti legelőkre kicsapott csordán. Az utolsó két napon, lovagolva kereste meg az elszórtan kószáló kis csoportokat, amelyek szinte a hegyoldalig is elvándoroltak. Sokuk még nem fertőződött meg; őket könnyedén megvédelmezte. Az öszvér a csupasz hátán vitte, és kényelmessé tette az utazást. Ennie azonban már nem volt mit. Mire visszalovagolt a faluba, már egészen elnehezedtek a tagjai, és elgyengült a térde. Sokáig tartott, míg Éger istállóitól hazaballagott, merthogy az öszvért ott kellett hagynia. Emer boldogan üdvözölte, és megfeddte, és próbálta megetetni, de ő azt mondta, hogy még nem bír enni. — Ahogy ott voltam a betegségtől sújtott mezőkön, a betegséggel körülvéve, magam is betegnek éreztem magam. Nemsokára megint lesz majd étvágyam — magyarázta.

— Maga megőrült! — hordta le az asszony. Nagyon dühös volt, de ez a harag törődésből fakadt. Miért nem eredhet mindig törődésből a harag?

— Legalább fürdött volna! — folytatta.

A férfi sejtette, milyen szaga lehet, és megköszönte a figyelmeztetést.

— Mennyit fizet Éger mindezért? — kérdezte Ajándok, miközben vizet tett fel melegedni. Még mindig ingerült volt és nyersebben beszélt, mint szokott.

— Nem tudom.

Az asszony megállt és rábámult.

— Nem mondott neki árat?

— Árat? — lobbant fel a büszkeség a férfiban. Azután eszébe jutott, hogy kinek nem szabad lennie, és szerényen tette hozzá: — Nem. Nem mondtam.

— Minden ártatlanságra mondom — Ajándok hangja sziszegett —, meg fogja nyúzni magát! — Beleöntött egy kannányi gőzölgő vizet a dézsába. — Még elefántcsontja is van — folytatta. — Mondja meg, hogy azt kér a munkáért! Tíz napig éhezett odakint a hidegben, hogy meggyógyítsa az állatait! Szán csak a rezet ismeri, de Éger elefántcsonttal is fizethet. Már elnézést, hogy a dolgaiba ártom magam, jóuram! — Az özvegy kirohant két vödörrel a kúthoz. Az utóbbi időben semmire sem használta már a patakvizet. Bölcs asszony volt, és kedves. A férfi elgondolkodott, hogy vajon miért élt ő oly sokáig, a kevésbé kedves emberek között?

— Majd meglátjuk — válaszolta Éger másnap —, hogy valóban meggyógyultak-e. Ha kibírják a telet, tudja, akkor tényleg biztosak leszünk benne, hogy a kúrálása igazi. Nem mintha kételkednék benne, de így igazságos, tudja? Nem várhatja el, hogy kifizessem, amit kifizetnék magának, ha nem fogott a kuruzslása, és később az állatok megdöglenek. Csak megelőzöm a bajt! De persze, azt sem akarom, hogy nincstelenül várakozzon. Adok előleget, hogy kihúzza addig is, amíg biztosan rendbe jönnek a dolgaink, tudja?

A rezek mennyiségét nem lehetett tisztességesnek nevezni. Iriot előretartotta kezét, és a tenyésztő hat rézérmét számolt bele, egyesével. — Ennyi! Így igazságos és kerek — tette hozzá lelkesen. — Aztán meg ránézhetne az egyesztendős ökrökre a hosszútavi legelőn, a következő néhány napban.

— Nem — válaszolta Iriot. — Szán csordája nagyon rosszul nézett ki, amikor elmentem. Ott van rám szükség.

— Na nem, ott nincs, Pomat uraság! Amíg kint volt a keleti mezőkön, jött egy vajákos, egy gyógyító, a déli partról járt már itt, és Szán felbérelte. Dolgozzon nekem, és jól megfizetem. Nemcsak rézzel, talán, ha az állatok jól lesznek.

Iriot nem mondott igent vagy nemet, vagy köszönetet akár, csak szó nélkül otthagyta Égert. A tenyésztő nézett utána egy ideig, majd kiköpött. — El veled! — mormolta maga elé a szitokszót.

A bajok előérzete erősebben támadt a férfira, mint bármikor, mióta megérkezett a Magas-lápra. Küzdött ellene. Hatalommal bíró ember jött, hogy meggyógyítsa a lábasjószágot; egy másik mágiatudó. Éger elmondása alapján egy varázsló. Csak egy varázsló, nem mágus. Csak egy vajákos gyógyító. Nem kell tartania tőle. Nem kell félnie a hatalmától, de meg kell látogatnia, hogy biztos legyen a dolgában. Ha ugyanazzal foglalkozik ott, amivel ő, akkor nem lehet baj. Még együtt is dolgozhatnak. Ha ugyanazt csinálja. Ha valóban csak egy vajákos, és nem ártani kíván. Ahogyan ő maga.

Leballagott Tisztakút egyetlen és igencsak egyenetlen utcáján Szán házához, amely nagyjából középen állhatott, szemben az ivóval. Szán, egy nyakas fickó úgy a harmincas éveiben, épp egy férfival beszélgetett az ajtóban, egy idegennel. Amikor meglátták őt, tekintetük nyugtalanná vált. Szán befordult a házba, és az idegen követte.

Iriot tétován odaballagott a bejárathoz. Nem ment be, csak beszólt a nyitott ajtón: — Szán uraság! Az állatokról lenne szó, amiket a folyók közt legeltet. Már ma kimehetnék. — Nem tudta, miért mondta ezt. Nem ezt akarta mondani.

— Ó! — jött oda Szán az ajtóhoz, és hümmögött egy kicsit. — Nem kell, Pomat uram. Ez itt Napfény mester, azért jött, hogy elbánjon a marhavésszel. Korábban is kikúrálta már néhány állatomat, körömrothadás volt akkoriban. Meg amilyen fáradtnak maga kinéz, miután egyedül végigjárta Éger marháit, tudja…

A varázsló is kikukkantott Szán mögül. Ayett, ez volt a neve. Kicsiny hatalom rejtezett benne, az is romlott a tudatlanságtól és a visszaélésektől és a hazugságoktól. De a féltékenység, mint máglya lobogott lelkében. — Már vagy tíz éve járok ide — mondta, közben tetőtől-talpig végigmérte Iriotot. — Aztán valaki idesétál északról, elveszi a dolgomat, és vannak, akik nagyon civódnának az ilyesmi miatt. De a civódás nem jó a varázslók között. Mer' maga afféle, hatalommal van, nemde? Hát én is. Ahogy azt az itteni jónépek is jól tudják.

Iriot próbálta kimondani, hogy nem akar civódást. Próbálta elmondani, hogy kettőnek is elég tennivaló akad a környéken. Próbálta elmondani, hogy nem akarja elvenni a munkáját. De mindezen szavak semmivé foszlottak a másik lángoló féltékenységétől, elégtek, még kimondatlan.

Ayett egyre szemtelenebb tekintettel bámult a hebegő férfira. Valamit mondani kezdett Szánnak, de Iriot összeszedte magát és közbevágott.

— Magának… — kezdte — el kellene mennie. Vissza, ahonnan jött. — Az utóbbi szavak kimondása közepette bal kezével a levegőbe hasított, mintha késsel vágna, és Ayett hátrazuhant, felborított egy széket, és csak bámult bambán.

Csak egy gyenge kis vajákos volt, csaló kuruzsló, néhány hitvány varázslattal. Vagy legalábbis annak tűnt. És ha rejtőzködik, eldugja hatalmát, mikor vetélytársat érez? Meg kellett állítania, kötöznie kellett, meg kellett neveznie. Iriot kimondta a megkötés szavait, és a rettegő alak lekuporodott, összehúzta magát, reszketett és vékony, magas hangon felsírt. Rossz, rosszat teszek, én vagyok gonosz, nem ő, ez jutott Iriot eszébe. Megállította a varázslatot, visszafogta a szavakat, küzdött ellenük, de végül mégis elkiáltott egyet. És Ayett teste megvonaglott, megrázkódott, a férfi hányni kezdett, és Szán csak bámult, és próbálta kimondani, hogy: — El veled! El veled! — És bántalom nem esett. De a tűz már ott lángolt Iriot kezében, és égette a szemét, amikor megpróbálta elfedni tekintetét a kezével, és égette a nyelvét, amikor beszélni próbált.

Jó ideig senki sem mert a közelébe menni. Összerogyott Szán küszöbe előtt. Úgy hevert ott, mint valami halott. De a délről jött gyógyító azt mondta, hogy nem halt meg, és veszélyes, mint egy vipera. Szán mindenkinek elmondta, hogy Pomat hogyan átkozta meg Napfényt, hogy iszonytató szavakkal zsugorította egyre összébb, és kínozta is velük, mintha izzó vassal bántotta volna. Egy szempillantás alatt elmúlt ugyan a dolog, de a fickó beteg maradt utána, de hát ki nem lett volna az, és mindeközben valami fény vette körül Pomatot, valami bizonytalanul pislákoló fény, és az árnyékok ugráltak körötte, és a hangjában nem maradt semmi emberi. Iszonytató volt az egész.

Napfény mondta nekik, hogy szabaduljanak meg tőle, de nem maradt ott, hogy megnézze, tényleg megteszik-e. Visszasietett a déli úton, amerről jött, miután felhajtott egy pint sört az ivóban. Közben elmondta, hogy nincs hely két varázslónak egy faluban, és majd visszajön, talán, amikor az a fickó, bárki is legyen, elment.

Senki sem merte megérinteni. Messziről bámulták a Szán küszöbe előtt heverő emberkupacot. Szán felesége hangosan zokogva mászkált fel s alá az utcában. — Rossz jel! Rossz jel! — siránkozott. — A babám is holtan születik majd, tudom én azt!

Bogyó ment és odahozta húgát, miután meghallgatta Napfény történetét az ivóban, és azután Szán változatát is, és persze több másik elmondást is, amelyek azóta születtek. A legjobb az volt, amiben Pomat megnövekedett tíz láb magasra, és egy villámmal egy szénkupacra taszította Napfényt, mielőtt habzani kezdett a szája, elkékült és összeesett.

Ajándok sietve érkezett. Egyenesen Szán küszöbéhez lépett, az emberkupac fölé hajolt, és rátette a kezét. Mindenki lélegzetvisszafojtva mormolt: — El veled! El veled! — Kivéve Rőt legkisebb lányát, aki félreértette a jeleket, és vékony hangján így kiáltott: — Segítsünk, gyorsan!

A kupac megmozdult, és lassan felemelkedett. Látták, hogy a gyógyító az, ahogy ők ismerték, ugráló lángnyelvek és árnyak nélkül, bár nagyon betegnek tűnt. — Jöjjön! — szólt neki Ajándok és talpra segítette, támogatta, miközben lassan végigmentek az utcán.

A falusiak a fejüket rázták. Ajándokot mindig is bátor nőnek ismerték, de van olyan dolog a világon, ami már vakmerőség. Vagy mégiscsak bátor, mondták később az ivóban, de nem úgy, ahogy kell, és rosszkor, ugye? Senkinek se kellene beleártania magát a varázslók dolgába, ha nem született bele. És nem kellene varázslófélékkel közösködni. Ezt mindig elfelejti valaki. Olyanok, mint minden ember, de valójában mégsem olyanok. Mintha a gyógyító nem tudna ártani! Frisset csinál a romlott ételből, és meggyógyítja a nyüves jerkét. Ez még rendben is lenne. De keresztezd csak az útját, és máris megnézheted magad! Tűz meg árnyak meg átkok jönnek a semmiből! Fura dolgok ezek! Az a fickó is mindig fura volt. Honnan jött egyáltalán? Tudja valaki?

Az asszony ágyba dugta, lehúzta cipőjét, és hagyta aludni. Bogyó későn ért haza és ittasan, mint mindig, és elesett és beverte a homlokát a kandalló vasába. Véresen és dühöngve kiabált Ajándokkal, hogy tegye ki a sarlatánt a jégre, azonnal rúgja ki. Azután belehányt a hamuba, és elaludt a kandallónak dőlve. Az asszony ráhempergette a matracára, lehúzta a cipőjét és hagyta aludni. Bement a kisszobába, hogy megnézze a másikat. Lázasnak tűnt, és Ajándok a homlokára tette a kezét. A férfi kinyitotta szemét, egyenesen az asszony szemébe nézett, kifejezéstelenül. — Emer — suttogta, és újra lehunyta szemét.

Ajándok iszonyodva hátrált el az ágytól.

Később, a saját ágyában, már sötétben, csak feküdt és gondolkodott: Biztosan ismeri a mágust, aki a nevemet adta. Vagy valamikor kimondtam a nevem. Talán hangosan kimondtam álmomban. Vagy valaki megmondta neki. De hát senki sem tudja. Soha senki nem tudta a nevem, csak a mágus és anyám. És ők már meghaltak… meghaltak… Biztosan álmomban mondtam ki…

De tudta, hogy nem így történt.

Kis olajlámpást tartott maga elé, a fény vörösre festette az ujjait, és arannyal vonta be arcát. A férfi az igaz nevén szólította. Ajándok hagyta aludni.

Az idegen reggelig aludt és úgy riadt fel, mint aki betegségből ébred, gyengén és elkínzottan. Az asszony képtelen volt félni tőle. Úgy találta, a férfi semmire sem emlékszik a faluban, a varázslóval történtekből. Még arra a hat rézre sem emlékezett, amelyek szétszóródtak az ágyában, és amelyeket valószínűleg végig az öklébe szorítva tartott.

— Kétségtelenül Éger adta fizetségképpen — mondta Ajándok. — Az a tuskó!

— Azt mondtam neki, hogy megnézem az állatait… a folyók közti legelőn, ugye? — kérdezte amaz, nyugtalanul. Az űzött kifejezés visszatért arcára, és hirtelen felkelt.

— Üljön csak le! — húzta vissza az asszony. Az utazó leült, de továbbra is ideges maradt.

— Hogyan tudna gyógyítani, ha maga is beteg? — kérdezte Ajándok.

— Hogy máshogy?

De újra megnyugodott, simogatni kezdte a szürke macskát.

Ajándok bátyja jött be. — Gyere ki! — kérte az asszonyt, amint belépett, látván, hogy a gyógyító az ágyon szendereg. Kimentek a ház elé.

— Nem tűröm ezt tovább — jelentette ki Bogyó. Hirtelen megszállhatta a házigazdaszellem. Homlokán nagy, sötét seb tátongott, szeme bedagadt, és keze inkább reszketett, mintsem remegett.

— És hová mégy? — kérdezte a nő.

— Neki kell mennie!

— Ez az én házam. Golyó háza. Maradhat. Mész vagy maradsz, rajtad áll.

— Az is rajtam áll, hogy ő megy vagy marad. És megy. Nemcsak neked van itt szavad! Mindenki azt mondja, hogy mennie kell. Nem kell ide.

— Ó, persze! Meggyógyította a csordák felét, és kifizették érte hat rézérmével, most már mehet. Valóban, milyen igazságos! Addig tartom itt, amíg akarom, és ezzel le is zárhatjuk a dolgot.

— De nem fogják megvenni tőlünk a tejet és a sajtot — nyafogott Bogyó.

— Ki mondta?

— Szán felesége. Meg minden asszony.

— Akkor majd elviszem a sajtot Orábiba — válaszolta a nő. — Majd ott eladom. A fenébe, bátyám, menj és mosd már ki azt a sebet! És válts inget! Bűzlesz, mint egy istálló. — És az asszony visszament a házba. — Ó! — szólt halkan, és zokogni kezdett.

— Mi a baj, Emer? — kérdezte a gyógyító, felé fordítva sovány arcát és különös tekintetét.

— Nem jó ez így, tudom, hogy nem jó! Semmi sincs rendben egy részeges mellett — válaszolta az asszony. Megtörölte szemét a kötényével. — Mi törte meg ennyire magát? — kérdezte. — Talán az ital?

— Nem — válaszolta amaz sértődés nélkül, talán meg sem értve teljesen a kérdést.

— Hát persze, hogy nem. Bocsánatát kérem!

— Talán azért iszik, mert másvalaki szeretne lenni — jegyezte meg a férfi. — Hogy változtasson…

— Azért iszik, mert iszik, és kész — mondta Ajándok. — Van, akivel így van. Kint leszek a bódéban. Bezárom az ajtót, jó? Lehet… lehet, hogy idegenek mászkálnak majd a környéken. Pihenje ki magát. Hideg van odakint. — Biztos akart lenni benne, hogy a férfi bent marad és nem esik bántódása, és senki sem fogja zaklatni. Később bemegy majd a faluba, szót vált néhány értelmesebb emberrel, és véget vet a hitvány szóbeszédeknek, ha tud.

Amikor bement, Éger felesége, Rőt, és még többen mások is egyetértettek abban, hogy a varázslók összezördülése a munka miatt nem új dolog, és nem kell tovább foglalkozni vele. De Szán és a felesége és az ivóba járók nem fogják annyiban hagyni a dolgot, merthogy a marhavész mellett ez volt az egyetlen dolog, ami érdeklődést keltett ezen az elhagyatott vidéken. — Amellett — tette még hozzá Rőt —, amikor rezeket számolt valaki markába, a férjemet sohasem tartotta vissza a tudat, hogy esetleg elefántcsonttal is fizethetne.

— Élnek még a marhák, amelyikeket megérintette?

— Amennyire én látom, igen. És azóta egy sem betegedett meg.

— Mert igazi varázsló, Rőt — mutatott rá Ajándok szenvedélyesen. — Tudom.

— Pont ez a baj, drágám — felelte Rőt. — És ezt is tudod. Nem neki való hely ez. Nem a mi dolgunk, hogy ki ez a férfi, de hogy miért jött ide, azt meg kellene kérdezned tőle.

— Hogy meggyógyítsa az állatokat — válaszolta Ajándok.

Még három nap sem telt el Napfény távozása óta, amikor újabb idegen érkezett: egy férfi lovagolt fel a déli úton, jó lovon, és szállás után érdeklődött az ivóban. Átküldték Szán házához, de Szán felesége sikítozni kezdett, amikor meghallotta, hogy újabb idegen áll az ajtóban, és azt kiáltozta, hogy ha Szán beengedi ezt a másik boszorkányembert, akkor a babájuk kétszeresen is holtan születik majd.

— Nos, hát akkor mégsem. — Az idegen kényelmetlenül érezte magát. — Nem tudnék segédkezni egy idő előtti szülésnél. Akad talán egy szoba az ivó felett?

— Küldjétek a bódéhoz — szólt közbe Éger egyik tehenészlegénye. — Ajándok mindent hazavisz, amit talál. — Szavait halk nevetgélés és mormolás követte.

— Visszafelé, arra — mutatta a korcsmáros.

— Köszönet érte — felelte az utazó és elvezette lovát, amerre mutatták az utat.

— Minden idegen egy rakáson lesz, legalább — jegyezte meg a korcsmáros, és ezt még elismételgették néhányszor az éjszaka során, mint a jókedv kifogyhatatlan forrását, mint a legjobb mondatot a marhavész kezdete óta.

Ajándok épp a tejesbódéban volt, az esti fejés eredményét szűrte és szedte edényekbe. — Asszonyom! — szólította meg egy hang az ajtóból, és ő a gyógyítót gondolva oda, így válaszolt: — Egy pillanat és befejezem. — Amikor megfordult és meglátta az idegent, majdnem elejtette a kezében tartott lábast. — Ó, hogy meglepett! — mondta. — Mit tehetek önért?

— Szállást keresek éjszakára.

— Bocsánatát kérem, de már foglalt minden hely. Van egy bérlőm, és ott van a bátyám is, na meg én. Talán Szánnak, a faluban…

— Onnan küldtek ide. Azt mondták, „minden idegen egy rakáson lesz”. — A férfi a harmincas éveiben járhatott, becsületes képe és megnyerő külseje volt, egyszerű öltözéket viselt, bár a mögötte álló kis ló remek hátasnak tűnt. — Ellakok az istállóban, asszonyom, az is megteszi. A lovamnak van szüksége jó helyre, elfáradt idefelé. Elalszom az istállóban, és reggelre el is megyek. A tehenek között jól el lehet lenni a hideg éjjeleken. Fizetek is örömmel, asszonyom, ha két réz megfelel. A nevem Karvaly.

— Ajándok vagyok — válaszolta az özvegy kicsit nyugtalanul, de a fickó nem tűnt ellenszenvesnek. — Legyen hát, Karvaly mester. Foglalkozzon előbb a lovával. Ott a kút, ott meg talál szénát. Aztán jöjjön be a házba. Tudok adni egy kis tejlevest, és köszönöm, egy rézérme bőven megteszi. — Valahogy nem szívesen nevezte jóuramnak, mint a gyógyítót. Ebben a férfiban nem volt semmi „uras”. Nem nézte nemesembernek, amikor először meglátta, vagy bármi hasonlónak.

Amikor végzett a bódéban és visszament a házba, az újonnan érkezett fickó, Karvaly, már a kandalló előtt kuporgott, és hozzáértő módon igazgatta a parazsat. A gyógyító a kisszobában aludt. Az asszony benézett, majd rácsukta az ajtót.

— Nincs túl jól — mondta, halkan szólt. — A teheneket gyógyította kint a láp keleti részén napokig a hidegben, és nagyon kimerítette magát.

Ahogy munkájára indult a konyhába, Karvaly segített, a legtermészetesebb módon, annyira, hogy az asszony elcsodálkozott: a távolról jött férfiak mintha háziasabbak lennének, mint a lápvidékiek. Könnyen elbeszélgettek, és Ajándok mesélt neki a gyógyítóról, minthogy magáról nem volt sok mondanivalója.

— Kihasználják a varázslót, aztán azt állítják, hogy hasznavehetetlen — jegyezte meg. — Ez nem igazságos.

— De megijesztette őket valahogy, nem?

— Gondolom, igen. Jött egy másik gyógyító, egy fickó, aki volt már itt korábban is. Nem sokat csinált, persze, ahogy én láttam. Nem sokat tudott kezdeni a tehenemmel, amikor begyulladt a tőgye, két esztendeje. És a balzsamja is csak disznózsír volt, erre mérget vennék. És hát, ez a fickó mondta Pomatnak, hogy elveszi a munkáját. És lehet, hogy Pomat visszamondta ugyanezt. Aztán elvesztették a fejüket, és valami fekete varázslatot csináltak, talán. Legalábbis Pomat, gondolom. De végül nem bántotta a fickót, hanem maga esett össze ájultan. És most nem emlékszik semmire a dologból, a másik meg sértetlenül elsétált. És azt mondják, hogy minden állat, amelyikeket megérintett, még mindig talpon van és egészséges. Tíz napot töltött kint szélben és esőben, gyógyította az állatokat. És tudja, mennyit adott neki az a tenyésztő? Hat rezet! Csoda, ha kissé megharagudott? De nem azt mondom… — leállította magát, majd másképpen folytatta: — Nem mondom, hogy nem fura alak egy kicsit, néha. Ahogy a boszorkányok és a varázslók mind fura alakok, gondolom. Talán ilyennek kell lenniük, ha már ilyen erőkkel meg mindennel foglalkoznak. De igaz ember, és kedves is.

— Elmondhatok egy történetet — kezdte Karvaly —, asszonyom?

— Mesemondó talán? Miért nem ezzel kezdte? Az lenne hát? Csodálkoztam is, hogy tél van, meg minden, és valaki az utat rója. A lováról nézve meg azt hittem, valami kereskedőféle. Tudna mondani egy történetet? Igazán kevés a szórakozás errefelé, minél hosszabb, annál jobb! De előbb a leves! És hadd üljek le, hogy meghallgassam…

— Nem vagyok mesemondó, nem egészen, asszonyom — válaszolta a férfi egy kedves mosoly kíséretében —, de van önnek egy történetem. — És amikor megette a levesét, és Ajándok elhelyezkedett a varrnivalóval a kezében, az utazó belekezdett a történetbe.

— A Legbenső-tengeren, a Bölcsek-szigetén Kútfő-szigeten, ahol a mágiát tanítják, ott lakik kilenc mester.

Ajándok lehunyta szemét, úgy élvezte a mesét.

A férfi megnevezte őket, a trükkmestert és a gyógyfüvest, az idézőt és a formázót, a szélvetőt és a dalnokot, a névtudót és az elvarázsolót. — Az elvarázsoló és az idéző művészete igen veszélyes — mondta. — Az elvarázsolás más néven alakváltás, ahogy talán hallott is már róla, asszonyom. Még egy köznapibb varázsló is tudja, hogyan kell szemfényvesztő változásokat okozni, rövid időre egy dolgot egy másik dologgá változtatni, vagy elváltoztatni a saját alakját. Látott már ilyesmit?

— Hallottam róla — suttogott az özvegy.

— És néha a boszorkányok és a varázslók azt állítják, hogy meg tudják idézni a halott szellemét, hogy beszéljen őrajtuk keresztül. A gyermeket, akit szülei gyászolnak. A boszorkánykunyhóban a sötétben hallhatják, ahogy sír vagy kacag.

Ajándok bólintott.

— Ezek csak szemfényvesztő, látszatkeltő varázslatok. De vannak igazi elváltoztatások és igazi idézések is. És néha ezek igazi kísértést jelentenek egy mágusnak! Csodálatos dolog sólyomszárnyon repülni, asszonyom, és sólyomszemmel látni az alant elsuhanó földeket. És az idézés, amelynek a névadáshoz is köze van, óriási hatalom. Az igaz név ismerete hatalmat ad, maga is tudja, asszonyom. És az idéző egyenesen ehhez a hatalomhoz folyamodik. Csodálatos dolog megidézni egy régóta halott személy szellemét és hasonmását. Látni Elfáran szépségét, ahogy Szoléa gyümölcsöseiben jár, ahogy Mórred látta, mikor a világ még fiatal volt…

A férfi hangja elhalkult, elsötétedett.

Nos, visszatérve a történetre, negyven vagy talán még több esztendővel ezelőtt született egy gyermek Bárkán, amely a Legbenső-tenger egy gazdag szigete, Szemeltől délre és keletre. Ez a gyermek egy alintéző fia volt, Bárka urának háztartásából. Nem épp egy szegény ember fia, de nem épp egy hasznos kölök. És a szülei fiatalon haltak meg. Nem is volt, aki rendesen foglalkozott volna vele, mígnem felfigyeltek arra, amit tett, és amit megtehetett. Fortélyos kis csibész volt, ahogy az ottaniak mondták. Voltak bizonyos erői. Egyetlen szóval meg tudta gyújtani és el bírta oltani a tüzet. Lábasokat és serpenyőket röptetett a levegőben. Galambbá tudott változtatni egy egeret, ami azután Bárka urának nagy konyhájában repkedett. És ha keresztezték az útját vagy megrémült valamitől, akkor ártani is képes volt. Egyszer egy fazék forró vizet zúdított egy szakácsra, aki rosszul bánt vele.

— Ó, kegyelem! — suttogta Ajándok. A történet kezdete óta egyetlen mozdulatot sem tett a tűvel és a cérnával.

— Egyetlen gyermek volt, és a ház mágusai nem lehettek igazán bölcs emberek, mert kevés bölcsességet és kifinomultságot mutattak a fiúval szemben. Talán féltek tőle. Megkötözték a kezét és kipeckelték a száját, hogy ne tudjon varázsolni. Bezárták a pincébe, egy kőhelyiségbe, amíg úgy nem gondolták, hogy megszelídült. Elküldték, hogy a nagy birtok istállóiban lakjon, merthogy az állatokkal jól kijött, és a lovak mellett mindig csendesebb volt. De összevitázott egy istállófiúval, és egy halom trágyává változtatta szegényt. Amikor a mágusok visszaváltoztatták az istállófiút, megint megkötözték a gyermeket, kipeckelték a száját, és feltették egy Kútfő felé tartó hajóra. Úgy gondolták, majd az ottani mesterek megszelídítik.

— Szegény gyermek — mormolta az asszony.

— Csakugyan, merthogy a tengerészek is féltek tőle, és az egész úton megkötözve tartották. Amikor a kútfői Nagy Házhoz értek és a kapusmester meglátta a fiút, azonnal levette a kötelékeit és kiszabadította nyelvét. És a szóbeszédek szerint a Nagy Házban az volt a fiú első dolga, hogy felfordította a hosszú asztalt az ebédlőben, megsavanyította a sört, és egy időre disznóvá változtatott egy diákot, aki próbálta megállítani… De a mesterekkel nem bírt el.

— Nem büntették meg, ehelyett igékkel visszatartották vad erőit, míg rávették a fiút, hogy figyelmezzen rájuk és tanuljon. Ez is sokáig tartott. Lázadó lélekkel született és emiatt kihívásnak, veszélynek nézett minden olyan erőt, amellyel nem rendelkezett, minden olyan dolgot, amit még nem ismert, s harcolni próbált ezek ellenében, míg valamelyikük nem győzedelmeskedik. Sok ilyen fiú van. Én is ilyen voltam. De nekem szerencsém volt. Fiatalon megtanultam a szükséges leckét.

— Nos, végül ez a fiú is megtanulta visszafogni haragját, és uralni erejét. És micsoda hatalmas erő volt az! Bármilyen művészetet tanult, azt könnyedén megértette. Túl könnyedén, így lenézte a szemfényvesztést, az időjárás uralmát és még a gyógyítást is, mert nem tartott tőlük, és számára nem jelentettek kihívást. Nem érzett késztetést, nem talált magában elegendő elhivatottságot ahhoz, hogy efféle művészetek mesterévé legyen. Így történt hát, hogy amikor Nemmeziz, a főmágus megadta igaz nevét, a fiú belefogott az idézés nagyszerű és veszélyes művészetének tanulmányozásába. Hosszú időn keresztül az idéző-mester mellett tanult.

— Attól kezdve Kútfőn élt, mert onnan ered minden mágia, és ott tartják fenn. És ő nem érzett vágyat az utazás iránt, vagy hogy más emberekkel találkozzon, vagy hogy világot lásson, mondván, hogy az egész világot magához tudja idézni, ha akarja — és ez igaz is volt. Talán éppen ebben rejlik, ama művészet veszélyessége.

— Nos, az idéző — és minden mágus — számára tiltott dolog az, hogy élő lelket szólítson. Igen, képesek vagyunk szólítani őket. Elküldhetjük hozzájuk a hangunkat, vagy egy jelenést magunkról, a képmásunkat. De nem idézzük meg őket lélekben vagy testben, hogy megjelenjenek előttünk. Csak a holt lelkeket szabad megidézni. Csak az árnyakat. Azt is elmondhatom, hogy miért van ez így. Egy élő ember megidézése azt jelenti, hogy a mágusnak teljhatalma van felette, teste és lelke felett egyformán. Senkinek, legyen bármily bölcs vagy hatalmas, nincs joga tulajdonának tekinteni és így használni egy másik embert.

— De a vetélkedés szelleme ott dolgozott a fiúban, hiába érett férfivá. Ez a szellem nagyon erős Kútfőn: mindig jobb akarsz lenni a többieknél, mindig első akarsz lenni… A művészet könnyen versengéssé válik, játékká. És a befejezése méltatlan lesz önmagához… Akkoriban nem akadt ott más ember, akinek ajándéka ily nagy lett volna, nem mintha más tekintetben bárki is jobb lett volna nála. Úgy találta, hogy őt nagyon nehéz legyőzni. És ez őt magát rémisztette meg a legjobban, emellett bosszantotta is.

— Nem volt helye a mesterek között, minthogy az idézőmestert már korábban megválasztották: egy erős férfit, ki élete delén járt, és még nem kívánt visszavonulni vagy meghalni. A fiúból lett férfi tiszteletet vívott ki a sziget tudósai és tanítói között, de nem tartozott a kilencek közé. Mellőzöttnek érezte magát. Talán mégsem volt olyan jó dolog, hogy ott maradt, mágusok és mágiát tanuló fiúk között, hatalomra és még nagyobb hatalomra vágyók között, akik mind a legerősebbek akartak lenni. Mindenesetre, ahogy teltek-múltak az évek, ő egyre zárkózottabb lett, eltávolodott a többiektől és magányosan folytatta tanulmányait, toronyszobai cellájába zárkózva. Egyre kevesebb diákot tanított, egyre kevesebbekkel beszélt. Az idézőmester tehetséges diákokat küldött hozzá, de a Kútfőn tanulók többsége egyáltalán nem ismerte. Ebben az elszigeteltségben gyakorolni kezdett bizonyos művészeteket, amelyeket nem jó gyakorolni, és nem vezetnek jó eredményre.

— Egy idéző könnyen hozzászokik, hogy egyetlen szavára szellemek és árnyak jönnek és mennek körötte. Talán ez a férfi úgy gondolkodott: Ki tilthatja meg nekem, hogy hasonlóképp tegyek az élőkkel? Miért van hatalmam, ha nem használhatom? Így hát élőket kezdett magához szólítani, azokat, akiktől tartott Kútfőn, akiket vetélytársnak hitt, akiknek hatalmára féltékeny volt. Amikor azok megjelentek előtte, ő elvette hatalmukat, magáévá tette azt, elcsendesítette őket. Nem tudták elmondani, hogy mi történt velük, mi lett a hatalmukkal. Nem is tudták igazán.

— Így történt, hogy végül saját tanítóját, az idézőmestert szólította maga elé, rajtaütésszerűen ragadva el őt.

— De az idéző harcolt ellene mind testben, mind szellemben, és segítségül szólított, és én jöttem. Együtt küzdöttünk az akarat ellenében, amely elpusztíthatott volna minket.

Közben egészen beesteledett. Ajándok lámpása kialudt. Csak a kandalló vörös fénye ragyogott Karvaly arcán. Ez nem olyan arc volt már, amilyennek az asszony először gondolta. Megviseltnek tűnt, keménynek és egyik oldalán sebzettnek. Tényleg egy ragadozó madár arca, ezt gondolta most a nő. Csendben figyelt a férfi szavára.

— Ez nem egy mesemondó története, asszonyom. Nem olyan történet, amelyet más valaha is elbeszél.

— Akkoriban még eléggé új volt nekem az egész főmágusi élet. És fiatalabb is voltam, mint ellenfelünk, talán nem is féltem tőle eléggé. Ketten is csak annyit tehettünk, hogy megvédelmeztük magunkat ott, a toronyszoba mágikus csendjében. Senki sem tudta, mi zajlik éppen. Küzdöttünk. Nagyon sokáig küzdöttünk. És egyszer csak vége lett az egésznek. A férfi ereje megtört. Ahogy egy bot törik el. Megtört ember lett belőle. De arra még maradt elég ereje, hogy elmeneküljön. Az idézőmester örökre elhasználta ereje egy részét, hogy felülkerekedjen az elvakult akaraton. És nekem nem volt elég erőm, hogy megállítsam a menekülőt, és az sem jutott eszembe, hogy bárkit utánaküldjek. És egy szikrányi erő nem maradt bennem, hogy magam követhettem volna. Így tűnt el Kútfőről. Egyszerűen csak elment.

— Nem tudtuk teljesen eltitkolni a harcot, bár a lehető legkevesebbet beszéltünk róla. És sokak szerint jó volt megszabadulni tőle, mert mindig is félőrültnek tartották, és talán most már teljesen megőrülhetett.

— Ám miután az idéző és én felgyógyultunk a lelkünkön ejtett sérülésekből — ha mondhatom így —, és az ostobaság állapotából, ami egy ilyen küzdelmet követ, az jutott eszünkbe, hogy talán nem olyan jó, ha egy ilyen nagy hatalmú ember, egy nagyerejű mágus jár Óceánföldön úgy, hogy nem teljesen van ép eszénél, és talán eltelt már haraggal, szégyennel, bosszúvággyal is.

— Nyomát sem leltük. Kétségtelenül valami madárrá változtatta magát, vagy hallá, amikor elhagyta Kútfőt, amíg elért egy másik szigetre. És egy mágus el tud rejtezni a kutatóvarázs elől. Fürkészeket küldtünk szerteszét, minden számunkra lehetséges módon, de nem érkezett tőlük semmiféle válasz. Így hát magunk indultunk a keresésére, az idézőmester a keleti szigetek felé, magam nyugatnak. Idővel, amikor erre az emberre gondoltam, elmémben egy nagy hegy képe jelent meg, egy letört csúcs, és alatta, tőle délre hosszú, zöld táj terült el. Emlékeztem a kútfői földrajzleckékre még fiatalabb koromból, hogy Szemel-szigeten található egy ilyfajta vidék, az Andád-hegy mellett. Így érkeztem a Magas-lápra. Úgy hiszem, jó irányba jöttem.

Csend telepedett rájuk. Csak a tűz sustorgott.

— Beszéljek vele? — kérdezte Ajándok, hangja nyugodt maradt.

— Nincs rá szükség — válaszolta a férfi, egy sólyom tekintetével. — Majd én. — Azután így szólt: — Iriot!

Az asszony a kisszoba ajtajára nézett. Az kinyílt, és az idegen ott állt mögötte, lesoványodva és fáradtan, sötét tekintete egyszerre volt álomittas, zavarodott és kínokkal terhes.

— Kóbor. — Ennyit mondott. Lehajtotta fejét. Egy idő után újra felnézett, és megkérdezte: — Elvennéd a nevemet?

— Miért kellene ilyet tennem?

— Csak ártalmat szül. Gyűlöletet, büszkeséget, kapzsiságot.

— Azokat a neveket elveszem tőled, Iriot, de a sajátodat megtarthatod.

— Nem értettem — folytatta Iriot — a többieket. Hogy ők mások. Mind mások vagyunk. Másoknak kell lennünk. Hibáztam.

A Kóbornak nevezett férfi odalépett a másikhoz és megfogta a kezét, melyet az idegen félig kinyújtva tartott, mintha kérlelné.

— Hibáztál. De jóvá teheted. Fáradt vagy, Iriot, és az út igen nehéz, ha egyedül járod. Kérlek, gyere velem haza!

Iriot a mellkasára ejtette fejét, mintha mindjárt végleg leterítené a fáradtság. Minden feszültség és indulat eltávozott testéből. De azután ismét felnézett, ezúttal nem Kóborra, hanem Ajándokra, aki csendesen ült a kandalló mellett.

— Dolgom van itt — felelte.

Kóbor is az asszonyra nézett.

— Igen — erősítette meg Ajándok. — Gyógyítja a lábasjószágot.

— Megmutatják, hogy mit tegyek — szólt Iriot —, és hogy ki vagyok. Tudják a nevem. De nem mondják ki soha.

Néhány hosszú pillanat elteltével Kóbor magához húzta az idős férfit, és karjaiban tartotta. Halkan mondott neki valamit, azután elengedte. Iriot sóhajtott egyet.

— Semmi hasznom ott, Kóbor, te is tudod — mondta. — Itt viszont van. Ha hagyják, hogy elvégezzem a munkát. — Újra Ajándokra nézett, s Kóbor ugyanúgy tett. Az asszony egyikről a másikra pillantott.

— Te mit mondasz, Emer? — kérdezte a sólyomszerű férfi.

— Azt mondom — kezdte az asszony, hangja elvékonyodott és elgyengült, s a gyógyítóhoz beszélt —, hogy ha Éger marhái talpon maradnak a télen, a tenyésztők könyörögni fognak, hogy maradjon. Bár szeretni nem szeretik.

— Senki sem szereti a varázslókat — válaszolta erre a főmágus. — Nos, Iriot! Eljöttem érted, télnek idején, és egyedül kell visszatérnem?

— Mondd meg nekik… mondd meg, hogy hibáztam — felelte Iriot. — Mondd meg nekik, hogy hibáztam. Mondd meg Torionnak… — Itt megállt, zavarodottan.

— Elmondom neki, hogy egy ember életének változásai talán túl vannak minden általunk ismert művészeten, és talán minden bölcsességünkön is — szólt a főmágus. Azután újra az özvegyre nézett. — Maradjon, asszonyom? Maga is úgy kívánja, miképpen ő?

— Tízszer több hasznát veszem segítségképpen vagy csak társaságképpen is, mint a bátyámnak — válaszolta Emer. — És kedves és igaz ember, ahogy már mondtam. Uram.

— Akkor hát legyen így! Búcsúzom, Iriot, kedves társam, tanítóm, vetélytársam, barátom. Bátor asszony vagy, Emer, tiszteletem és köszönetem örökkön tiéd marad. Legyen béke szívedben és kandallód körül. — És tett egy mozdulatot, mely csillámló nyomot hagyott egy pillanatra a kandalló kövei felett. — Megyek aludni az istállóba — tette még hozzá és kiment.

Az ajtó becsukódott mögötte. Csend ülte meg a házat, csak a tűz sustorgott halkan.

— Gyere a tűz mellé — kérte az asszony. Iriot odalépett és letelepedett.

— Tényleg ő a főmágus? De tényleg?

A férfi csak bólintott.

— A világ főmágusa — morfondírozott Ajándok. — És a tehénistállómban alszik. Fekhetne az ágyamban is…

— Nem fogadná el.

Az asszony tudta, hogy a másiknak igaza van.

— Gyönyörű a neved, Iriot — szólalt meg kis idő múltán. — Sohasem tudtam a férjem igaz nevét. És ő sem az enyémet. Nem mondom ki többé a tiédet. De jó, hogy tudom, mert te is tudod az enyémet.

— Gyönyörű a neved, Emer — válaszolta a férfi. — Szívesen kimondom, amikor csak akarod.