A Kudarc

ANGYALI ÜDVÖZLET

A rajt után a parancsnok az ismét elmaszkírozott űrhajót stacionárius pályára állította a hold fölött, azon az oldalon, amely a Quintáról nem látható, és sorra behívta társait, hogy mindegyikük mondja el, hogyan látja a helyzetet, és mit tenne az ő helyében. A vélemények szóródása óriásinak bizonyult. Nakamura a kozmikus hipotézishez ragaszkodott. A quintai technika színvonala bizonyítja, hogy csillagászatuk már régóta fejlett. A Dzéta a bolygóival a spirálgalaxis két karja között kering, és úgy ötezer év múlva veszélyesen megközelíti a Hádészt. A kritikus közelséget pontosan nem lehet meghatározni, mert sok tömeg kölcsönhatásának megoldhatatlan problémájáról van szó. De kevéssé valószínű, hogy a Dzéta katasztrófa nélkül elhaladhatna a kollapszár mellett. A veszélybe került civilizáció a menekülés útját-módját keresi. Különböző tervek születnek, például az, hogy áttelepülnek a holdra, vezérelhető bolygóvá alakítják, és átköltöznek a Hárpia Etájának naprendszerébe, amely csak négy fényévnyire van, és ami a legfontosabb, távolodik a kollapszártól. Hozzálátnak a terv megvalósításához, de már a kezdeti szakaszban elégtelennek bizonyulnak a tudás és az energia készletei. Az is lehetséges, hogy a civilizáció egyik része, az államok egyik tömbje híve a tervnek, a másik pedig ellenzi. Tudjuk, milyen ritkán fordul elő, hogy a különböző területek szakértői teljes egyetértésre jutnának egy különösen bonyolult és nehéz feladat ügyében. Felmerül egy másik terv — űrhajókon kell elvándorolni, vagyis menekülni. Ez a koncepció válságba sodorja a társadalmat: a Quinta lakossága bizonyára több milliárd főnyi, és az űrhajóipar nem képes akkora flottát építeni, hogy a bolygó egész lakosságának exodusát véghezvihessék. Földi analógiával élve, az egyes országok ipari potenciálja között nagy a különbség. Az élboly űrflottát épít magának, a holdon elkezdett munkákat pedig abbahagy ja. Lehetséges, hogy az űrhajógyári dolgozók, abban a tudatban, hogy a mentőhajók nem nekik készülnek, szabotázsakciókat követnek el. Erre megtorlás következhet, felfordulás, anarchista támadások és rádiós propagandaháború. Így ez a terv is megreked a kezdeti szakaszban, a naprendszerben keringő rengeteg műhold pedig ennek a tervnek elvetélt maradványa. Bár ez a helyzetértékelés erősen hipotetikus, nem nulla értékű. Ennélfogva a Quintával mielőbb kapcsolatba kell lépni. A Quinta-lakóknak átadott csillagtechnika megmentheti őket.

Polassar ismerte Nakamura felfogását, de úgy vélte: japán barátja kiforgatja és félremagyarázza a tényeket, hogy a bolygóméretű exodus feltevését alátámaszthassa velük. A csillagtechnika nem jelenik meg váratlanul, mint derült égből a villámcsapás. Az az energia, amelyet a holdon az asztonoszferikus létesítmény felhasznál, három nagyságrenddel kisebb mint amekkorát a gravitológia ipari hasznosítása kínálna. Azonkívül semmi sem mutat arra, hogy a Quinta-lakók az Éta naprendszerét vendégszerető helynek találhatnák. Az Éta néhány millió év múlva minden hidrogénjét elégeti. Ekkor vörös óriássá válik. Végül pedig Nakamura úgy csoportosította át az egész Hárpia és a Hádész mozgásadatait a gravitációs bizonytalansági tartományban, hogy a Dzéta kritikus áthaladása a kollapszár közelében már ötven évszázad múlva valószínű legyen. De ha figyelembe veszszük a galaxis spirális karjai okozta perturbációkat, erre az áthaladásra húsz-egynéhány ezer évvel később kerül csak sor. Attól a hírtől, hogy huszonötezer év múlva baj lesz, csak értelmetlen lények eshetnek pánikba. A gyerekcipőben járó tudomány, mint a földi a tizenkilencedik században, úgy láthatja, hogy fejlődése a végéhez közeledik. Az érettebb tudomány, noha nem ismeri a majdani fölfedezéseket, tudja, hogy azok mértani haladvány szerint növekednek, és a tudomány ilyenkor pár év alatt jóval több új ismeretre tesz szert mint korábban évezredek alatt. Hogy a Quintán mi történik, azt nem tudjuk, de kapcsolatba kell vele lépni — bár a dolog kockázatos. De szükségszerű is.

Kirsting úgy vélekedett, hogy „minden lehetséges”. A fejlett technika nem zárja ki a vallási jellegű hiedelmeket. Az egyiptomi és azték piramisok éppúgy nem árulnák el a más világokból jött vendégeknek rendeltetésüket mint a gótikus katedrálisok. Amit a holdon találtunk, lehet vallásos mű is. Napimádat — méghozzá egy mesterséges nap kultusza. Nukleáris plazmából épített oltár. Bálványimádat tárgya. A hatalom vagy az anyag feletti uralom szimbóluma. Akkor pedig létezhet egyházszakadás, hitehagyás, eretnekség, nem keresztes, hanem rádiós hadjáratok. Elektromágneses erőszakot alkalmaznak, hogy „megtérítsék” az eretnek hittagadókat, vagy inkább szakrális informatikai gépeiket: Deus est in Machina. Nem mintha ez valószínű vagy éppen bizonyítható lenne. A vallási jelképek, éppúgy mint az ideológia termékei, nem árulják el értelmüket az idegen jövevényeknek. A fizika nem semmisíti meg a metafizikát. Ahhoz, hogy a különböző földi kultúrák és korok embereinek szándékaiban valami közösét találjunk, legalább annyit tudnunk kell, hogy az anyagi létet sehol sem tartották mindennek, tehát olyasminek, ami puszta létezésével minden egzisztenciális igényt kielégít. Mondhatja valaki, hogy ez különc feltevés. Kiindulhat abból, hogy a technika mindig különválik a szakrális szférától. Csakhogy a technikának mindig technikán túli célja van. És amikor a Sacrum eltűnik, a kultúrában támadt hézagot valaminek ki kell töltenie. Kirsting olyan misztikus magaslatokba szárnyalva igyekezett összeházasítani a technikát a hittel, hogy Steergard alig tudta végighallgatni. A kapcsolat? Hát persze, ő is amellett van, hogy a kapcsolatot föl kell venni.

A pilótáknak egyáltalán nem volt véleményük — nekik nem szokásuk, hogy a problémákat a fantázia szárnyán a többé-kevésbé emberen túli régiókba repítsék. Rotmont késznek mutatkozott megbeszélni a kapcsolatfelvétel technikai részét. Elsősorban azt, hogyan védjék meg az űrhajót a quintai műholdak rajaitól. Úgy vélte, a Quintát valamikor a múltban már meglátogathatta egy másik civilizáció, és a randevú balul ütött ki, a tudomány pedig azóta óvatos. A Quinta-lakók körülbástyázták magukat, védekeznek az invázió ellen. Kitermelték az egyetemes bizalmatlanság technikáját. Mindenekelőtt meg kell őket győzni az emberek békés szándékairól. „Üdvözlő ajándékokat” kell küldeni nekik, és amikor azokat jól megnézték, ki kell várni a reagálásukat.

El Salam és Gerbert ugyanígy vélekedett.

Steergard a maga módján járt el. Az „üdvözlő ajándékok” megsemmisülhetnek, még mielőtt elérik a Quintát. Erre vallott a holdvizsgáló ötös járőr sorsa. Kilőtt hát a nap felé egy nagy műholdat, hogy távvezérelt Nagykövetként adja át a Quintának a „megbízólevelet”. A Nagykövet a levelet lézerjelek formájában küldte le, hogy átüthesse a bolygó zajburkát, a jelkód kellőképpen redundáns volt, az üzenet tartalma pedig kioktatta a címzetteket, hogyan léphetnek kapcsolatba a feladóval. Ezt a programot a műhold több százszor megismételte, szünet nélkül. A válasz néma csönd volt.

Az üzenet tartalmát három hétig változtatgatták minden lehetséges módon, ám a reagálásra hiába vártak. Az adó energiáját megnövelték, a lézertű a bolygó egész felületét bejárta, hol infravörösben, hol ultraviolában sugározta így meg amúgy modulált üzenetét. A bolygó nem válaszolt.

A Nagykövet, ha már arra járt, tüzetesen megszemlélte a Quinta küllemét, és átadta a Hermésznek a részletes adatokat. A Quinta szárazföldjein olyan méretű agglomerációk voltak mint a földi nagyvárosok. De éjszaka semmi sem világította meg őket. Ezek a szétlapult csillag alakú, ágasbogas nyúlványokban végződő valamik félfémes radarképet adtak. A csillagok közepéből egyenes vonalak ágaztak szét, mintha közlekedési főútvonalak volnának. De semmi sem mozgott rajtuk. Minél élesebb képeket kaptak a Nagykövettől (amely lassacskán kémmé változott), annál nyilvánvalóbban illúziónak bizonyultak a földi hasonlatok. A vonalak nem voltak sem utak, sem csővezetékek, közöttük pedig a terep gyakran erdőt színlelt. Az ál-erdőket rengeteg szabályos tömb alkotta, elágazó nyúlványokkal. Albedójuk majdnem nullának bizonyult: a beeső napfény több mint kilencvenkilenc százalékát elnyelték. Tehát fotoreceptoroknak látszottak.

Lehetséges hát, hogy a Quinta a „megbízólevelet” is elnyelte, mert vevőkészülékei energetikai tápláléknak tekintették, nem pedig információnak? A napkorong előtt kushadó, így eddig láthatatlan Nagykövet minden tőle telhetőt megtett. Infravörösben sugározta a „levelet”, százszor akkora erővel mint a nap infravörös sugárzása. A józan ész azt súgta, hogy ez a koncentrált sugárnyaláb kárt tett az elnyelőberendezésekben, akkor pedig valamiféle műszaki csapat megvizsgálja a hibát és annak okát, aztán a magasabb rangú szakemberek előbb-utóbb felismerik, hogy ez a károkozó sugárzás jelzés akar lenni. De csak teltek-múltak a napok, és semmi sem változott. A bolygó éjszakai és nappali féltekéjének felvételeken rögzített képei tovább szaporították a talányokat. Naplemente után még egy árva gyertyafény sem pislákolt a sötétségben — az óceánból kiemelkedő két nagy földrész, meredek hegyláncaival, hófödte csúcsaival, majdnem teljes sötétségbe borult, csak a sejtelmes északi fény derengett fölöttük, de még ez az északi fény is gyanúsan viselkedett, mert igaz ugyan, hogy a felhőtlen éjszakában szabályosan zöld-aranyra festette a sarki jégmezőket, de nem kószán imbolygott, hanem mintha egy láthatatlan, óriási kéz a Quinta forgásirányával ellentétes irányban forgatná. Sem a két nagy szárazföld beltengerein, sem az óceánon nem látszott semmiféle hajó, az egyenes vonalak kereszteződésében sem észleltek mozgást, a légcsavarszerű valamik, amelyek az erdős síkságokat és a sziklás hegyvonulatokat időnként átszelték, nem szolgálhattak közlekedési célokra. A déli félteke óceánjából számtalan rózsafüzérként emelkedtek ki a lakatlannak látszó szigetvilág parttalan vizében szétszórt, kialudt vulkánok. Ezen a féltekén csak egyetlen szárazföld volt, mégpedig a hatalmas jégsapka alá rejtőző déli sarkvidék. Örök havának homályos ezüstjéből magányos kőszirtek meredtek elő, a nyolcezer méternél magasabb, jég födte csúcsok. Az egyenlítői övezetben, a jéggyűrű alatt, éjjel-nappal trópusi viharok dühöngtek, a csapkodó villámokat még látványosabbá tette, hogy a légköri kisüléseket lila szikrákként verte vissza a jéggyűrű korongja, mint valami őrülten száguldó tükör. Civilizációs sürgés-forgásnak semmi nyoma, a nagy folyamok torkolatában nincsenek kikötővárosok, a hegyvidéki katlanok némelyikének aljára domború fémpajzs borul ugyan, de azt is csak spektrokémiai úton lehet megkülönböztetni a természetes szikláktól, van vagy száz sima, betonozott űrrepülőtér, körülöttük alacsony épületek, de a tájékukon légi forgalom nem észlelhető — mindez azt a következtetést kínálta, hogy a sok évszázados harcok a Quinta-lakókat a föld alá kényszerítették, és most holmi kazamatákban élnek, az égi tüneményeket és a kozmoszt csak a rádióelektronika fémszemeivel figyelve. A hőkülönbségek mérésével sikerült megállapítani, hogy Nosztrália és Hepária területén hófoltok vannak, talán barlangvárosok, amelyek mély föld alatti nyúlványaikkal érintkeznek. A hófoltok sugárzásának finomelemzése azonban rácáfolt erre a feltevésre. A negyvenmérföldes átmérőt is elérő, terjedelmes foltok mindegyikének hősugárzása furcsamód fokozatos volt: a legforróbb a centrum, a hősugárzás forrása pedig a litoszféra alatt, a köpeny határán található. A Quinta-lakók netán bolygójuk cseppfolyós belsejéből merítik az energiát? A szabályos négyszögekre tagolódó, óriási területek, amelyeket először szántóföldeknek hittek, valójában kúpos fejecskék millióival voltak tele, mintha kerámiagomba teremne soktucatnyi négyzetkilométeren. Adó-vevő radarantennák — nyilatkoztatták ki végül a fizikusok. A felhőkbe, viharokba, ciklonokba burkolózó bolygó már olyan hatást tett rájuk, mintha szándékosan halottnak tettetné magát, és éberen lapulva, elbújna a szüntelenül felé sugárzó, bármiféle válaszért könyörgő jelzés elől.

Régészeti szemszögből is vizsgálgatták a bolygót, a történelmi múlt nyomait keresték, városok romjait, a földi kultikus építészet megfelelőit, templomokat, piramisokat, ősi fővárosokat, de semmilyen bizonyosságra nem jutottak. Ha a háború teljesen elpusztította a történelem nyomait, vagy ha emberi szem nem képes felismerni őket, oly tökéletesen idegenek, az idegenségen átívelő hídként egyedül a technikai tevékenység marad. Keresték hát azokat a bizonyára óriási létesítményeket, amelyek arra szolgáltak, hogy az óceán vizét kisöpörjék az űrbe. A létesítmények helyét ki lehetett számítani, ehhez a fizika egyetemesen érvényes ismérveket nyújtott. A jéggyűrű forgásirányából, egyenlítő körüli mozgásából levezethető a vízágyúk helye. De a kutatók buzgalmát itt is kudarcra ítélte egy balszerencsés körülmény, amelynek folytán nemigen találhatták meg a keresett létesítményeket: minden bizonnyal az óceán partján kellett lenniük, azon a vidéken, amely fölött most a jéggyűrű száguld körbe-körbe, csakhogy a jéggyűrű belső peremének meg a légkör ritka külső rétegének állandó súrlódása miatt a kérdéses helyeken folyton vihar dühöngött, és szakadt az eső, így hát füstbe ment az a lehetőség is, hogy megpróbálják rekonstruálni, milyen módszerekkel lőtték ki a tengervizet az űrbe a Quinta múlt századi mérnökei.

A gyanúsaknak nevezett fényképek már megtöltötték az űrhajó irattárát, de nem értek többet mint a tintafoltok a Rorschach-teszt tábláin. Az ismétlődő, csillagszerű valamik érthetetlen kontúrjait az emberi szem éppúgy megtölthette a Földről hozott képzetekkel és előítéletekkel, mint ahogyan a vizsgált személy különféle alakokat lát, illetve csak képzel, amikor a változatos formájú tintapacákat megmutatják neki. GOD is tanácstalanul tárta szét nem létező karjait a sok ezer fénykép láttán, de viselkedéséből legalább annyit megértettek az űrhajósok, hogy a tökéletesen objektív adatfeldolgozásra tervezett gépben bizony-bizony jó adag antropocentrizmus bujkál. Ha már az idegen értelemről nem tudtak meg semmit, mutatott rá Nakamura, legalább azt megtudhatták, milyen közeli rokonság fűzi össze az emberek és a komputereik gondolkodását. A szinte karnyújtásnyira lévő idegen civilizációt a közelség csak még jobban elválasztotta tőlük, már úgy érezték: gúnyt űz buzgó igyekezetükből, hogy a lényegéig hatoljanak. Megpróbálták leküzdeni magukban ezt a gyötrő érzést, amely azt sugallta, hogy az expedíciót álnok rosszindulat fogadja, mintha valakinek — de kinek? — eltökélt szándéka lenne csúfot űzni az ő balgatag reményeikből, melyekről csak itt, az út legvégén, a célnál derül ki, mennyire hiábavalóak. Azok, akiket ez a gondolat gyötört, eltitkolták, nehogy társaikat is megfertőzze a defetizmus.

Hétszáz órányi hasztalan diplomáciai üzengetés után Steergard elhatározta, hogy leküldi a Quintára az első leszállóegységet, amelynek a Gábriel nevet adták. A Nagykövet az indítás előtt negyvennyolc órával bejelentette Gábriel érkezését, tudatva a Quinta-lakókkal, hogy a szonda, amely semmilyen fegyvert nem visz magával, a nagy északi földrészen, Hepáriában fog leszállni, száz mérföldre egy csillag alakú agglomerációtól, sivatagos, tehát lakatlan vidéken, mint legénység nélküli követ, amellyel Hepária lakosai gépi nyelven érintkezhetnek majd. Bár a bolygó erre a bejelentésre sem válaszolt, az aposzeléniumban pályára állították a Gábrielt, a két szelvényből álló szondát, melynek mikroszámítógépe a szabványos kapcsolatfelvételi programokon kívül azzal a képességgel is rendelkezett, hogy előre nem látott körülmények esetén felülvizsgálja és módosítsa programjait. Polassar a fedélzeten található leghatékonyabb kis terajouleos motorokkal látta el a Gábrielt, hogy negyedóra alatt megtehesse négyszázezer kilométeres útját a bolygóig, másodpercenként hatszáz kilométeres csúcssebességgel. Csak az ionoszféra fölött kezd majd fékezni. A fizikusok szerettek volna állandó kapcsolatot tartani a követtel, oly módon, hogy a Gábriel közvetítőszondákat lőjön ki és állítson csatarendbe, de a parancsnok elvetette ezt a tervet. Azt akarta, hogy a Gábriel önmagára utalva működjön, és majd csak a sima leszállás után kezdje tájékoztatni őket, olyan hullámnyalábbal, amelyet a hold légköre fog a Hermészre koncentrálni. Úgy vélte, ha már korábban reléket helyeznek el a Hermészt eltakaró hold és a bolygó között, azt észrevehetik odalent, és akkor ez a paranoiás civilizáció csak még gyanakvóbbá válik. A Gábriel magányos érkezése is hangsúlyozta, hogy fegyvertelenül jön, békés feladattal. A Hermész azért szemmel tartotta a Gábriel röptét, a Nagykövet tükörszárnyai jóvoltából, amelyek ötperces késedelemmel verték vissza a képet a Hermész irányába. A Nagykövet kitűnően hűtött tükre remek képet adott. A Gábriel végrehajtotta a manővereket, amelyek az anyahajó lokalizálását lehetetlenné tették, és csakhamar feltűnt a bolygó korongjának fehér felhős hátterén, mint egy sötét gombostű. Nyolc perc múlva a monitorok előtt ülő emberek kővé dermedtek. A Gábriel, ahelyett hogy tovább repült volna kijelölt leszállóhelye, Hepária felé, növekvő sugarú görbe mentén délnek fordult, és idő előtt fékezni kezdett. Rögtön meglátták azt is, miért cselekedett így. Az egyenlítő fölötti sávban négy fekete pont kúszott a Gábriel felé, kettő keletről és kettő nyugatról, matematikailag ideális üldözőpályán. A keleti üldözők már kezdték beérni a Gábrielt. A kiszemelt zsákmány ekkor megváltoztatta formáját. Tűből ponttá vált, és vakítóan fénylett. Négyszázszoros túlterheléssel lefékezte magát, és már nem a bolygó felé repült, hanem nyílegyenesen fölfelé röppent. A négy üldöző pont is irányt változtatott. Egymás felé tartottak. A Gábriel most látszólag mozdulatlanul lebegett az üldözők alkotta trapéz központjában. A trapéz mérete szemlátomást csökkent, mutatván, hogy az üldözők is áttértek az orbitális mozgásról a hiperbolikusra, és a megnövelt hajtóerőtől tűzvörössé válva, közelednek egymás felé.

Steergardnak kedve támadt megkérdezni Rotmontot mint programozót, hogy a Gábriel most mit fog csinálni, mert az üldözők növekvő fényerejéből látta, hogy roppant erős hajtóművel repülhetnek. Az egész ötös fogat őrült sebességgel távolodott a bolygótól, akkora tolóerőt kifejtve, hogy a fehér felhőtengerben széles tölcsér támadt. Az elsötétített vezérlőteremben néma csend volt. Az emberek csak bámulták ezt a rendkívüli színjátékot, egyikük sem szólalt meg. A négy izzó pont egyre közeledett a Gábrielhez. A Doppler-távolságmérő és a gyorsításmérő olyan sebesen szórta piros számjegyeit a látómező szélére, mintha egy vékára való számot őrölne. Alig lehetett leolvasni a közölt sebességet. A Gábriel már elvesztette előnyét, mert sok idejébe került a fékezés meg a visszafordulás, míg az üldözők állandóan gyorsítottak. GOD kirajzolta a monitorra az öt röppálya várható érintkezési helyét. A távmérők és a Doppler-eltolódás szerint a Gábrielt tizenöt másodperc múlva utolérik. Tizenöt másodperc még a számítógépnél mílliárdszorta lassabban gondolkodó embernek is sok — főleg, mikor a legfeszültebben figyel.

Steergard már maga sem tudta, nem volt-e hiba, hogy semmilyen fegyverrel nem látta el a szondát, még védelmi fegyverzettel sem. Tehetetlen harag fogta el. A Gábrielnek még önelpusztító töltete sincs. A nemes szándékokat sem szabad túlzásba vinni — erre a gondolatra futotta még az idő.

Az üldöző négyszög már olyan kicsi lett mint egy betűcske. Bár a menekülő és üldözői már egy bolygó átmérőnyi távolságban voltak a Quintától, hajtóműveik sugarától remegett a felhőtenger, és ablak nyílt rajta, amelyen át látszott az óceán és Hepária tagolt partvonala. Az ablakban szétfoszlottak az utolsó felhőfoszlányok, mint vattacukor a melegtől.

Az óceán sötét hátterén rosszabbul látták a szondákat. Csak a távmérő pirosan villogó számjegyei mutatták a Gábriel helyzetét. Az üldözők négy oldalról körülvették. Már-már elérték. Ekkor a felhőablak hirtelen kitágult, mintha a bolygó gigászira felfújt ballonná nőne, a graviméterek recsegtek, a monitorok egy pillanatra elsötétültek, aztán visszatért a kép. A fehér felhőtenger tölcséres ablaka megint kicsi, távoli és teljesen üres volt. Steergard nem tudta rögtön kitalálni, mi történt. A távmérőkre nézett. Piros nullák hunyorogtak mindegyiken.

— Jól megadta nekik — szólalt meg valaki ádáz elégtétellel. Alighanem Harrach.

— Mi történt? — értetlenkedett Tempe.

Steergard tudta, de hallgatott. Átjárta a sziklaszilárd meggyőződés, hogy tovább fog ugyan próbálkozni, de ha belepusztul is az űrhajójuk, a kapcsolatfelvételt még akkor sem tudják kikényszeríteni. Jó ideig mérlegelte, gondolatban már messze járva ettől az első összecsapástól, folytassák-e egyáltalán az eltervezett programot. Alig hallotta a lázasan kérdező és válaszoló, izgatott hangokat. Rotmont igyekezett elmagyarázni, mit csinált a Gábriel — olyasmit, ami a felderítési tervben egyáltalán nem is szerepelt. Sziderális implózióval összemorzsolta a teret, üldözőivel együtt.

— De hiszen nem volt sziderátora! — álmélkodott Tempe.

— Nem volt, de csinálhatott magának. Hiszen teratronrakétája volt. Egy rövidzárlattal visszafordította, és az egész hajtósugarat, teljes erővel, önmagára irányította. Csuda ravasz trükk. Pókerjátszma volt, és a Gábriel egyszerre csak bridzsezni kezdett. Kivágta a legerősebb adut. A gravitációs kollapszusnál nincs erősebb lap. Nem hagyta magát elfogni.

— Várj egy kicsit. — Tempe már kezdte sejteni, mi történt. — Szóval ez nem volt benne a programjában?

— Hiszen mondom, hogy nem! De volt egypár terawattja az annihilációs motorjában, és teljes autonómiája. Hát va banque-ra játszott. Értsétek meg, ez gép, nem ember, tehát nem öngyilkosságot követett el. A fő direktívája úgy szólt, hogy el kell tűrnie, ha piszkálják, de csak a leszállás után.

— És ha azt a teratront is kiszedik belőle a leszállás után? — firtatta Gerbert.

— Azt ugyan nem. A légköri súrlódástól az egész tatszelvény elégett volna a teratronnal együtt. Amikor a páncél túlhevül, a belső nyomás szétveti a pólusokat, és a gépházzal együtt minden szétporlik. A legcsekélyebb radioaktivitás nélkül. Az orrmodul meg leszáll, és kedélyesen elcseveg a házigazdákkal.

— Szép kis tervezés, mondhatom! — háborgott Harrach. — Abból indul ki, hogy az ő rakétáik úgysem tudnak ekkora energiával gyorsítani! A Gábriel meg repüljön át az egész űrbeli szemétdombjukon, mint puskagolyó a méhrajon, aztán illedelmesen leszállhat.

— És miért nem olvasztotta el a motorját, amikor üldözték? — kérdezte az orvos.

— És miért nem tud a tyúk repülni?

Rotmont már mérges volt.

— Mi a fenével olvasztotta volna fel a teratront? Hiszen a meghajtó fokozat elégetéséhez kívülről vette volna az energiát, a légköri súrlódásból! Így tervezték. Ez újdonság magának? Na de térjünk vissza az ő kis pókerjátszmájukhoz. A Gábrielnek vagy sikerül megszöknie előlük, amire már nem számíthatott, vagy elfogják az űrben, orbitális pályára cipelik, és kibelezik. Ha megvárja, míg lefékezik, és csak akkor csinálja meg a rövidzárlatot, akkor is felrobban, de a toroid a pólusokkal épségben maradhat. Ezt nem volt szabad megengednie, hát kitalálta magának ezt a fekete lyukat a kettős eseményhorizonttal, a kollapszussal beszívta magába az üldöző rakétákat, és amikor a belső szféra behorpadt, a külső kitágult, mert ezen a szinten a kvantumeffektusok ugyanolyan erősek mint a gravitációs hatás. A tér meggörbült, ezért láttuk a Quintát úgy, mintha nagyítóüvegen át néznénk.

— És ez igazán nem volt beprogramozva? Még a tervben sem szerepelt ilyen eshetőség? — szólalt meg Arago, aki eddig hallgatott.

— Nem! Hányszor mondjam még, hogy nem?! — dühöngött Rotmont. — Szerencsére a gépnek több esze volt mint nekünk! A terv szerint olyan védtelen volt mint egy csecsemő! A tervezők nem arra szánták a Gábriel teratronját, hogy rövidzárlattal kollapszárokat állítson elő, de ha ezek az átkozottak szétszedhetik, a szerkezetéből könnyen rájöhettek volna a hipertermikus trükkre. Naná, hogy rájöttek volna, ha a Gábriel néhány másodperc alatt magától kitalálta.

— Magától?

A szerzetesnek ettől az egyetlen szavától Rotmont végleg kiborult.

— Igenis, hogy magától! Hát nem képesek megérteni?! Hiszen lumenikus komputere volt, negyedakkora kapacitással mint a GOD-é! A tisztelendő atya öt év alatt nem gondol át annyi bitet, mint ő egy mikroszekundum alatt. Megnézte magát, és megállapította, hogy a teratront a mezővel visszafordíthatja, a pólusokat rövidre zárja, és kész a mononukleáris sziderátor. Igaz ugyan, hogy azonnal felrobban, de ugyanakkor megtörténik a kollapszus.

— Ez előre látható volt — jegyezte meg Nakamura.

— Ha sétálni mész egy bottal, és megtámad egy veszett kutya, akkor előre látható, hogy fejbe fogod vágni — felelte Rotmont. — Csodálkozom, hogyan lehettünk ennyire naivak! Mindenesetre jó, hogy így történt. Kimutatták, hogy mennyire vendégszeretőek, a Gábriel meg kimutatta, hogy érti. Persze rakhattunk volna bele hagyományos önelpusztító töltetet, de a parancsnok, ugyebár, nem engedte.

— És ami most történt, az jobb? — kérdezte Arago.

— Hát mit rakhattam bele, talán biciklimotort? Hajtóműre szüksége volt, hát megkapta. Az pedig, hogy a teratron sémája hasonlít a sziderátoréhoz, nem az én elferdült ízlésemből következik, hanem a fizikából. Nem igaz, Nakamura kolléga?

— De igaz — bólintott a japán.

— És most legalább tudjuk, hogy ezek nem értenek sem a csillagtechnikához, sem a gravisztikához. Erre mérget veszek — jelentette ki Rotmont.

— Honnan tudod?

— Mert ha értenének hozzá, akkor használnák is. Hiszen ez az egész moloch, amit a holdon betemettek, sziderurgiai szempontból ócskavas. Mire jó aknákat vájni a magmába és az asztenoszférába, ha a gravitációt úgy lehet transzformálni, hogy makrokvantum-effektusokat adjon? Az ő fizikájuk más útra tért. Merem állítani, hogy kerülő útra, és így nem jutottak el az adu ászhoz. Ez a mi szerencsénk! Hiszen kapcsolatot akarunk, nem pedig harcot.

— Na jó, de nem fogják ők a történteket éppenséggel harcnak tekinteni?

— Hát az lehet. De még mennyire, hogy lehet!

— Meg tudjátok nagyjából állapítani, hol vannak most az üldöző űrhajók maradványai, miután a Gábriel szétfújta őket? — fordult Steergard a fizikusokhoz.

— Nem hinném. Legfeljebb akkor, ha a kollapszus erősen aszimmetrikus volt. Megkérdezem GOD-ot. Kétlem, hogy a gravizoroknak lett volna idejük mindent pontosan regisztrálni. GOD?

— Hallottam — szólt a komputer. — A lokalizálás nem lehetséges. A külső Kerr-burok felhasadásának lökéshulláma a naptól távolodó irányban messzire szétszórta a maradványokat.

— De mégis, legalább megközelítőleg?

— Parszek nagyságrendű bizonytalanság keletkezett.

— Az nem lehet! — álmélkodott Polassar. Nakamura is meglepődött.

— Nem vagyok benne biztos, hogy Rotmont doktornak igaza van — jegyezte meg GOD. — Persze talán részrehajló vagyok, mivel közelebbi rokonságban állok Gábriellel mint Rotmont doktorral. Azonkívül én korlátoztam az autonómiáját a kapott irányelvek szerint.

— Süsd meg a rokonságodat. — A parancsnok nem kedvelte a gépi humort. — Beszélj, mit tudsz?

— Feltevésem szerint a Gábriel csak el akart tűnni. Szingularitássá válni. Tudta, hogy ily módon sem nekünk, sem nekik nem árthat, mert az ilyen szingularitással való találkozás valószínűsége gyakorlatilag a nullával egyenlő. A szóban forgó szingularitás 10–50 nagyságrenddel kisebb mint egy proton átmérője. Hamarább ütközik össze két légy, ha az egyik Párizsból repül fel, a másik New Yorkból.

— Mondd csak, te most kit védsz ilyen lelkesen? Rotmont doktort vagy magadat?

— Én nem védek senkit. Jóllehet nem vagyok ember, most emberekhez beszélek. Hermész is, Euridiké is a görög föld szülöttei. Hát hadd legyek olyan ékesszóló mint azok, akik Trója falait ostromolták: ha a legénység nem bízik azokban, akik a Gábrielt programozták és útjára küldték, én Olümposzi szavamat adom, hogy a halálos menekülést egyetlen memóriablokkjába sem táplálta be senki. A Gábriel a döntési maximumot kapta, vagyis nanoszekundumos döntést a heurézis valamennyi fája mentén, ez annyi mint 1032, ez volt kombinatorikai halmazának kardinális száma. Miként használta fel ezt a kapacitást, azt nem tudom, de tudom, mennyi ideje volt a döntésre. Három-négy másodperc. Ez kevés ahhoz, hogy a Holenbach-eloszlást kiszámítsa. Tehát el kellett döntenie: minden vagy semmi. Ha a kollapszussal össze nem zárja a teret, akkor felrobbant volna, mint száz megatonnás atombomba. A zárlattal felszabaduló energia ugyanis explózió lett volna. Természetes, hogy ehelyett minden áron implóziót akart, szingularitásba való berobbanást, de kissé túllőtt a célon, és így történt, hogy a Quinta-lakók rakétáit is beszívta a Kerr-burok alá.

GOD elhallgatott. Steergard végigpillantott az emberein.

— Jól van, tudomásul veszem. Gábriel kilehelte nemes lelkét, Isten nyugosztalja. És hogy mattot adott-e a Quintának, azt majd meglátjuk. Itt maradunk. Ki az ügyeletes?

— Én — mondta Tempe.

— Jó. Ti pedig menjetek aludni. Ha történne valami, ébresszetek fel.

— GOD mindig ébren van — jegyezte meg a számítógép.

A pilóta magára maradt az elsötétített vezérlőteremben. Körbesuhant, mintha láthatatlan vízben úszna, a fénytelen, vak monitorok mentén, felröppent a mennyezet alá, aztán egy váratlan ötlettől felélénkülve, ellökte magát, és a fő vizoszkóp elé vitorlázott.

— GOD? — szólalt meg halkan.

— Tessék.

— Mutasd meg nekem még egyszer az üldözés utolsó szakaszát. Ötszörös lassításban.

— Optikusan?

— Optikusan, és vetítsd rá az infravörösét is, de úgy, hogy ne mosódjon el túlságosan a kép.

— Ízlés dolga, hogy ki mit lát elmosódottnak — felelte GOD. Közben kivilágosodott a képernyő. Szélén feltűntek a távmérő számjegyei. Nem pörögtek villámgyorsan, mint az előbb, hanem apró ugrásokkal, egyenletesen változtak.

— Tegyél hálót a képre.

— Igenis.

A szteremetrikus kép felhőktől fehérlett. Hirtelen megingott, mintha vízzel öntötték volna le. A geodéziai hálózat vonalai lassan elgörbültek. Csökkent a távolság a Gábriel tűje és az üldözők között. A lassúság olyanná tette a jelenetet, mintha a mikroszkóp alatt játszódna le egy csepp vízben: baktériumok vonalkái úsznak egy csöppnyi fekete emulzió felé.

— A Dopplert, a differenciál-távmérőt! — mondta.

— A tér már nem euklideszi — felelte GOD, de bekapcsolta a differenciátort.

A háló szemei remegtek és hajladoztak, de azért nagyjából fel tudta mérni a távolságot. A vonalkákat pár száz méter választotta el a Gábrieltől. Ekkor az immár szomszédos fekete pontok ötös fogata alatt a bolygó nagy korongja hirtelen óriásira puffadt, majd rögtön visszanyerte szokásos küllemét, de a fekete pontok mind eltűntek. Az a hely, ahol az imént még sötétlettek, finom remegés volt, mintha a levegő rezegne. Most ijesztő, vörös villám csapott ki belőle, mintha fénylő vér szökő-kútja törne fel, ez a vér lángra lobbant, bíborvörös buborékká nőtt, barnára fakult, és kialudt. Messze lent a felhőtenger, amelyen ezermérföldes lyukat hasított a lökéshullám, lustán hömpölygött az óceán fölött. A szárazföld keleti partja is látszott, az óceán sötétebb volt nála. A tölcséres peremű felhőablak továbbra is szélesen, de üresen tátongott.

— Gravimétert! — szólalt meg a pilóta.

— Igenis.

A kép nem változott, csak a geodéziai vonalak kunkorodtak össze középen, mint egy cérnagombolyag.

— Mikrograviszkópiát!… GOD, hiszen úgyis tudod, hogy mit akarok!

— Igenis.

GOD a szokásos, közönyös hangján beszélt, a pilótának mégis úgy rémlett, mintha ez a hang valahogy pimaszul csengene. Mintha a gép, fölényes gyorsaságának tudatában, éreztetné vele, hogy kelletlenül hajtja végre parancsait. A geodéziai vonalak gombolyagában megjelent egy alig észrevehető remegés, átvágta a hálózat sűrűsödését, és eltűnt. A kusza vonalak kiegyenesedtek. A fehér bolygó és az óriási ciklonszemként tátongó felhőablak fölött megint szabályosan kockázta be a képernyőt a gravitációs erővonalak hálózata.

— A Gábriel teravoltos feszültséggel lőtte magába a nukleonokat, igaz?

— kérdezte a pilóta.

— Igen.

— Érintő mentén, egy heisenberg alatti pontossággal?

— Igen.

— Honnan vette a plusz energiát? Hiszen a tömege túl kicsi volt ahhoz, hogy mikrolyukká görbítse a teret!

— A zárlatos teratron úgy működik mint a sziderátor. Kívülről veszi az energiát.

— Tehát deficit keletkezik?

— Igen.

— Mint negatív energia?

— Igen.

— Mekkora térben?

— A hipertérben, fénysebesség fölött. A Gábriel egymillió kilométeres sugarú térből vette.

— Miért nem érzékelte ezt sem a Quinta, sem a hold, sem mi?

— Mert ez Holenbach-eloszlású kvantumhatás. Magyarázzam tovább?

— Nem szükséges — felelte a pilóta. — Mivel a kollapszus egymilliomod nanoszekundumnál rövidebb idő alatt játszódott le, két koncentrikus Rahman-Kerr-eseményhorizont keletkezett.

— Igen — mondta GOD. Csodálkozni nem tudott, de a pilóta respektust érzett ki ebből a szócskából.

— Ez azt jelenti, hogy a szingularitás, amely a Gábriel után maradt, már nincs ezen a világon. Számítsd ki, hogy lássuk, igazam van-e.

— Már kiszámítottam — felelte GOD. — Egy a százezerhez valószínűséggel nincs ezen a világon.

— Akkor minek kábítod a parancsnokot a légymeséddel? — kérdezte a pilóta.

— A valószínűség nem nulla.

— A geodéziai mozgások szerint a kollapszusnak erős heliofugális kitérése volt, és ha a rendszerben lévő összes testet pontokká redukáljuk, ki lehet számítani azt a fókuszt, ahová a quintai rakétákat kivetette.

— Makroalagút-effektussal. Igaz?

— Igaz.

— A hibahatár nem lehet parszek méretű. Rövidebbnek kell lennie. Tudsz számolni?

— Tudok.

— Tehát?

— Az alagúthatás probabilisztikusan játszódik le, és a független valószínűségi tényezők hatványozódnak. Na most lássuk, mit tehetünk mégis. A Dzétán kívül ebben a rendszerben a kilenc bolygót kell számításba venni. Kapunk egy nem lineáris egyenletrendszert, amelyet integrálni nem lehet, de a bolygók átvették az ősnap forgatónyomatékát, tehát az egész rendszer tömegét a centrumba redukálhatjuk.

— Nagyon pontatlan számítás.

— Pontatlan, de nem parszek hibahatárral.

— Ön az úgynevezett csodaszámolók közé tartozik? — érdeklődött GOD.

— Nem. Én abból a korból származom, amikor még komputerek nélkül is számoltunk. Vagy azzal a módszerrel, hogy „kétszer píszer amennyinek saccolod”. Aki ehhez nem értett, az fiatalon meghalt az én szakmámban. Miért hallgatsz?

— Nem tudom, mit kellene mondanom.

— Azt, hogy nem vagy tévedhetetlen.

— Nem vagyok.

— És nem kellene téged GOD-nak hívni.

— Nem én adtam magamnak ezt a nevet.

— Hát az igaz. Hiába, egy számítógépet túlbeszélni még az asszonyok sem képesek. Na, ide figyelj, GOD! Kiszámítod a valószínűségi eloszlást a parszeked mentén, de bimodálisan. Felviszed a csillagtérképre ezt a vidéket, és reggel átadod az egészet a parancsnoknak, azzal a magyarázattal, hogy ma este nem volt kedved kiszámítani.

— Nem is kaptam rá utasítást.

— De én most megparancsolom. Világos?

— Igen.

Így végződött az éjszakai beszélgetés a vezérlőteremben.