A Kudarc

A SETI

A fizikusok kajütjei a negyedik szinten voltak. Már jól eltájékozódott az Euridikén. Áttanulmányozta a hajó térképét — ez az űrhajó cseppet sem hasonlított azokra, amelyekkel ő repült hajdanában. A hármas zsilippel elválasztott, néptelen tatszelvényben olyan furcsa gépezetek voltak, ame lyeknek a nevét és a rendeltetését nem is értette. Az egész óriási, hernyóforma űrhajót keresztül-kasul átszelték a közlekedő alagutak, mint egy henger alakú nagyváros föld alatti utcahálózata. Az ő izmaiban másféle vándorlások emléke pihent: ovális keresztmetszetű, szűk folyosók vagy kútszerű, kerek aknák, amelyekben a súlytalanság állapotában kellett úszkálni, időnként könnyedén ellökve magát, hogy a kanyarban be tudjon fordulni, a teherűrhajók rakodóterébe pedig egyszerűbben is be lehetett jutni a szellőzőaknán keresztül, amelyben mintha igazi szél süvített volna, ha bekapcsolta a kompresszort, és hagyta, hogy a léghuzat magával sodorja — a levegőben kalimpáló lába ilyenkor fölösleges, csökevényes szervnek rémlett, amellyel nem tudott mit csinálni. Szinte visszakívánta most a súlytalanságot, pedig hányszor káromkodott miatta, ha valamit meg kellett javítani, mert Newton törvényei szigorúan érvényesültek, és ha jól meg nem kapaszkodott a másik kezével, akkor egy kis kalapácsütéstől merőlegesen elrepült, kapálózva és bukfencezve, amit csak az esetleges szemlélő talált viccesnek.

Itt a liftek, valójában kereketlen, tojásdad fülkék olyan domború ablakokkal, hogy az ember formátlanná zsugorodott torzképét látta bennük, nesztelenül suhantak, útközben mindig közölve az elhagyott szektorok számát, és villogó számjegyekkel jelezték a megérkezést.

A folyosó padlóját párnázott, de durva szövésű bélés borította, a sarkon éppen eltűnt egy teknősbéka formájú porszívó, ő pedig végigment az ajtók előtt, amelyek enyhén domborúak voltak, mint az egész fal, és magas küszöbüket rézveret díszítette, bizonyára így találta szépnek a belsőépítész. Egyéb okot nemigen tudott kitalálni. Megállt Lauger kajütje előtt, és egy csapásra szétfoszlott a magabiztossága. Még mindig nem sikerült elérnie, hogy ugyanolyan legyen mint a legénység akármelyik tagja. Nagyon kedvesek voltak hozzá a kantinban, hol ez, hol amaz invitálta lelkesen az asztalához, de szívélyességüket valahogy túlzottnak érezte, igyekeztek úgy tenni, mintha valóban egy volna közülük — és csak véletlenül adódott volna úgy, hogy egyelőre semmilyen feladatot nem bíztak rá. Igaz, beszélgetett már néha Laugerral, és éppen Lauger mondta, hogy nyugodtan benézhet hozzá, amikor csak akar, de ettől nemhogy felbátorodott volna, inkább még idegesebben toporgott. Végtére Lauger nem akárki: első fizikus, és nemcsak az Euridikén. Sohasem hitte volna, hogy valaha kétségek fogják gyötörni, miként viselkedjen valakivel szemben, az „illem” szó itt ugyanolyan furcsán hangzott, mint a „flört” egy piramis sírkamráiban. A kilincs nélküli ajtó, mikor még csak épp megérintette az ujja hegyével, olyan gyorsan kinyílt, hogy kis híján visszahőkölt, mint vadember az autó előtt. A tágas szoba meglepően rendetlen volt. Tekercsek, lemezek, papírok, atlaszok hevertek halomszám a félkör alakú, nagy íróasztal körül, a félkör közepén forgószék volt, mögötte a falon nagy, fekete tábla, futkosó színes fényekkel. A mozgalmasan szikrázó tábla két oldalán alulról megvilágítva spirálködök nagy fényképei függtek, távolabb pedig részben nyitott, oszlopszerű hengerek domborodtak ki a falból, bennük polcokon számítógéplemezek. A bal sarokban óriási, négyszögletes készülék nyúlt fel ferdén a mennyezeten is túlra, előtte hozzákapcsolt kis szék volt, a nézőke alatti részből pedig apró ugrásokkal papírszalag tekeredett elő valami grafikonnal, a szalag már széles karikákban kígyózott a padlón. Egyébként a padlót régi perzsaszőnyeg borította elmosódott hieroglifamintával. Ettől a szőnyegtől teljesen elámult. A lemeztartó oszlop egyszerre csak eltűnt, helyén átjáró nyílt a másik szobába. Ott állt Lauger, vászonnadrágban és pulóverben, hajzata borbély után kiáltott. Cinkosan és ártatlanul mosolygott a vendégére. Húsos arca olyan volt, mint egy idő előtt megöregedett gyereké, s éppolyan kevéssé hasonlított magas szintű absztrakciók megteremtőjére, mint Einstein, amikor még valami hivatalban körmölt.

— Jó napot kívánok. — szólalt meg a vendég.

— Gyere csak, kolléga, gyere. Éppen jókor jöttél: egy csapásra beléphetsz a fizika és a metafizika világába. — És magyarázólag hozzátette: — Itt van nálam Arago atya.

Követte Laugert a másik, kisebb szobába, ahol letakart hajóágy volt, meg egy asztal, körülötte néhány kis fotel. Az asztalnál a dominikánus nagyítóval nézegetett valami tervrajzot, vagy talán számítógépes bolygótérképet, mert szélességi fokok húzódtak rajta.

Arago hátrább húzta a mellette lévő fotelt. Leültek mind a hárman.

— O Marek. Ismeri, atyám? — kérdezte Lauger, és választ sem várva, folytatta: — Sejtem, hogy nehéz a dolga, Marek úr. Nem könnyű egy gépbe zárt szellemmel társalogni.

— A gép semmiről sem tehet — mutatott rá a szerzetes, érezhető iróniával a hangjában. — Azt fecsegi, amit belétápláltak.

— Mármint amit önök tápláltak belé — kontrázott dacos mosollyal a fizikus. — Az elméletek nem vágnak egybe, de soha nem is vágtak. Az ablak feletti civilizációk sorsáról beszélünk — magyarázta az új vendégnek. — De ha már így belecsöppent a vitánkba, röviden elmondom az elejét. Azt már tudja, hogy a régi fogalmak az ETI* témájában igencsak átalakultak. Még ha millió civilizáció van is a galaktikában, létezésük időbeli szórása olyan nagy, hogy nem lehet először szépen megállapodni a bolygólakó házigazdával, aztán meglátogatni. A civilizációkat nehezebb életben találni mint a kérészlepkét. Ezért nem a lepkét keressük, hanem a bábot. Tudja, mi az a kapcsolatablak?

* Extraterrestrial Intelligence.

— Tudom.

— No látja! Átfésültünk vagy kétszázmillió csillagot, és fölfedeztünk tizenegymillió jelöltet. Többségüknek a bolygói vagy élettelenek, vagy az ablak alatt, vagy az ablak fölött vannak. Képzeld el — tért vissza hirtelen a tegezésre —, hogy kezedbe került egy tizenhat éves leányzó fényképe, beleszerettél, és útnak indulsz, hogy elnyerd a kegyeit. Sajnos, az utazás ötven évig tart. Mire odaérsz, a leányzó megvénült, vagy meg is halt. Ha pedig szerelmes levelet írsz neki, te öregszel meg, mire megérkezhet a válasz. Ennyi lenne dióhéjban az eredeti CETI-koncepció. Nem lehet több évszázados intervallumokkal beszélgetni.

— Szóval mi a bábhoz repülünk? — kérdezte. Egy ideje Mareknek kezdték szólítani, és most, maga sem tudta, miért, eszébe villant, nem a szerzetestől ered-e ez a név, aki, hozzá hasonlóan, tagja is a legénységnek, nem is.

— Nem tudjuk, mihez repülünk — felelte Arago. Lauger elégedettnek látszott a válasszal.

— Így van. Az élet születésére alkalmas bolygókat arról ismerjük fel, hogy a légkörük összetétele megfelelő. Ilyen bolygó sok ezer van a galaktikánkban. Ezekről katalógust készítettek, és mi kiválasztottunk belőle majdnem harmincat, amelyhez reményeket lehet fűzni.

— Tehát ahol értelmes élet létezhet?

— Az értelem csírájában még láthatatlan. Mikor beérik, kirepül az ablakból. Korábban kell odaérni. Honnan tudjuk, hogy az úticélunk megéri a fáradságot? A Quintáról van szó, ez a Hárpia Dzétájának ötödik bolygója. Van róla egy csomó adatunk.

— In dubio pro reo — mondta a dominikánus.

— És ki a vádlott ön szerint, atyám? — kérdezte Lauger, de megint nem várt válaszra, hanem folytatta: — Az értelem első kozmikus tünete a rádiózás. Sokkal előbb megjelenik mint a rádiócsillagászat. No, nem olyan nagyon sokkal. úgy száz évvel előbb. A rádiózó bolygókat akkor lehet fölfedezni, amikor az adóik összkapacitása már gigawattos nagyságrendű. A Quinta rövidhullámon és ultrarövidhullámon kevesebbet sugároz mint a napja. Élettelen bolygóhoz képest hihetetlenül sokat. Ha elektronizált bolygóra gondolunk, akkor olyan közepes mértékű a sugárzás, mert a nap zaj szintje alatt marad. De valami van ott, valami rádiózás, a küszöb alatt. Erre bizonyítékaink vannak.

— Közvetett bizonyítékok — helyesbítette az apostoli delegátus.

— Igaz, sőt még a többes szám is túlzás. Egyetlenegy közvetett bizonyítékunk van — bólogatott Lauger. — De ami még fontosabb, a Quintán pontszerű elektromágneses felvillanásokat észleltek, és az egyik ilyen felvillanást teljes felbontásban regisztrálta a Mars körül keringő két műhold spektroszkópja. Sokba került a Földnek ez a két műhold: miattuk indult el az expedíciónk.

— Atombombák? — kérdezte az ember, aki már belenyugodott, hogy Marek a neve.

— Nem. Inkább a bolygótechnika kezdetei, mert tiszta termonukleáris robbanások voltak. Ha a Quintán úgy mentek volna a dolgok, mint a Földön, akkor uránszármazékokkal kezdődött volna. Azonkívül a felvillanások csak a sarkkörön belül jelentek meg. Tehát az ottani Antarktiszon vagy Északi-sarkvidéken. Jégmezőket lehet így felolvasztani. De nem ebben van közöttünk a nézeteltérés — pillantott a dominikánusra. — Azon vitatkozunk, hogy az érkezésünkkel kárt okozhatunk-e nekik. Arago atya úgy véli, hogy igen. Én is így gondolom.

— Akkor miben nem értenek egyet?

— Szerintem a tét akkora, hogy megéri a kockázatot. Károk nélkül nem ismerhetjük meg a világot.

Már kapiskálta, miről is folyik itt a szó. Megfeledkezett róla, ki ő. Elkapta a régi hevület.

— Ön. ön, atyám. jobb meggyőződése ellenére repül velünk? — fordult egyenesen a paphoz.

— Természetesen — bólintott Arago. — Az egyház azok közé tartozott, akik ellenezték az expedíciót. Az úgynevezett kapcsolat trójai falónak bizonyulhat. Pandora szelencéjét nyithatja fel.

— Az atyát már megfertőzte a tervezet mitológiai szókincse — nevette el magát Lauger. — Euridiké, Jupiter, Hádész, Kerberosz. mindent a görögöktől loptunk. Csak a hajónkat inkább Argónak kellene nevezni, minket pedig pszichonautáknak. Nos, mi igyekszünk minél kevesebb kárt okozni. Ezért ilyen bonyolult az akció.

— Contra spem spero. — sóhajtott fel a szerzetes. — Mármint azt remélem, hogy nem lesz igazam.

Lauger nem reagált, más gondolatok foglalkoztatták.

— Mire a Quintát megközelítjük, legalább háromszáz év telik el, fedélzeti idő szerint. Ez azt jelenti, hogy már az ablak felső részében érjük el őket.

Csak nehogy annál is később! A manővereink másodperces csúszásai óriási gyorsulást vagy késedelmet jelenthetnek. Ami meg a károkat illeti. ön is tudja, atyám, hogy a technicizált civilizáció tehetetlen, bár nem stacionárius. Más szóval, nem könnyű letéríteni a pályájáról. Akármi történik is, nem az égből jött istenek szerepében fogunk ott leszállni. Nem primitív kultúrákat kerestünk, és a CETI-ben nincsenek asztroetnológusok.

Arago hallgatott, félig lehunyt szemhéjai alól nézett a fizikusra. A beszélgetés tanúja, összeszedve bátorságát, megkérdezte:

— És jó ez?

— Mi? — csodálkozott el Lauger.

— Nem létezőknek tekinteni azokat, akik nem észlelhetők. Ez az egyenlet csak praktikus szempontból helyes.

— Nevezhetjük ezt opportunizmusnak is, ha úgy tetszik — felelte hűvösen Lauger. — Olyan feladatot választottunk, amely végrehajtható. A kapcsolatablaknak van empirikus kerete, de van etikai indokolása is. Nem barlanglakóknak fogjuk feltálalni a huszonegyedik század tudását. De nem helyes, hogy fejedelmi többesben beszélek. Én részt vettem a terv elkészítésében, és azért vagyok itt, mert kapcsolaton a tudás cseréjét értem. Cserét. Nem gyámkodást, nem világjobbító kioktatást.

— És ha ott a gonosz uralkodik? — kérdezte Arago.

— Létezik univerzális gonosz? Egyetemes és mindenütt érvényes? — tamáskodott Lauger.

— Attól tartok, hogy létezik.

— Akkor azt kellett volna mondani, „non possumus, és nem venni tudomást a tervről.

— Én csak a kötelességemet teljesítem.

E szavakkal a pap felállt, fejet hajtott előttük, és kiment.

Lauger hátradőlt a fotelban, nehezen értelmezhető grimaszt vágott, úgy mozgatta a száját, mintha keserű ízt érezne, végül rezignáltan dünnyögte:

— Becsülöm azért, hogy mindig ki tud borítani. Mindennek szárnyakat ad. Vagy szarvakat. No, mindegy. Nem ezért akartam magával beszélni. Felderítőket küldünk ki a Quintára. Egy leszállásra alkalmas egységgel. A Hermésszel. Kilenc vagy tíz embert. A négy parancsnok személye már biztos. A többieket titkos szavazással jelöljük ki. Akar bekerülni az urnába?

Először meg sem értette.

— Hát leszállni a bolygóra.

Tűz csapott benne magasra. Hitetlenkedő, boldog elragadtatás. Lauger látta, hogyan ragyog fel a szeme, és figyelmeztette:

— Ha bekerül a neve az urnába, attól még nem biztos, hogy részt vehet a felderítésben. Nem a tudományos érdemeken múlik. A legnagyobb elméleti szakember is lehet gyáva nyuszi. Ide kemény emberek kellenek. Olyanok, akik semmitől sem törnek össze. Gerbert kiváló pszichonikus, pszichológus, lélekbúvár, de a bátorságot nem lehet laboratóriumban mérni.

Szünetet tartott.

— Tudod, hogy te ki vagy?

Elsápadt.

— Nem.

— Akkor megmondom. A birnami jégerdőben meghalt jó pár járótoronyvezető. Gejzírkitörésbe kerültek. Hivatásos gépvezetők voltak, a munkájukat végezték, egyik sem tudta, hogy a halálba megy. Két ember önként elindult megkeresni őket. Te ebből a kettőből vagy valamelyik.

— Honnan tudhatja.? Gerbert doktor azt mondta, hogy.

— Gerbert doktor meg az asszisztense hajóorvosok. Nagyon jó orvosok, de a számítógépekhez nem értenek. Úgy gondolták, ragaszkodniuk kell az orvosi titoktartáshoz, ha már nem sikerült azonosítani a feltámasztott személyt. Nem akartak pszichés traumát okozni, ezzel érvelnek. Az Euridikén lehallgatás nincs, de van egy törölhetetlen memóriaközpont. Csak hárman férhetünk hozzá, a parancsnok, a főinformatikus és én. Nem szólsz erről az orvosoknak, ugye?

— Nem szólok.

— Rosszul esne nekik. Tudom, hogy ezt nem akarod.

— De nem fogják kitalálni, ha.

— Nem hinném. Az orvosok folyamatosan vizsgálják az egész legénység egészségi állapotát. A szavazás titkos. Csak a tanács tagjai szavaznak. Az öt szavazatból hármat meg fogsz kapni. Legalábbis erre számítok. És azért szólok már előre, mert alaposan neki kell gyürkőznöd a munkának. Tudom, hogy a szimulátorokban jó asztrogátornak bizonyultál, a múlt századi kategóriában, akkori mércével elérted a legjobb fokozatot. de nem a mai mérce szerint. Mától fogva egy évig csillagközi hajósinas leszel. Ha beválsz, akkor meglátod a Quinta-lakókat. Es most Isten áldjon, mert még rengeteg munkám van.

Felálltak. Magasabb volt a híres fizikusnál, és fiatalabb. O nem jön velünk — gondolta. Lauger kikísérte az ajtóhoz. De a vendég nem látta sem őt, sem a fekete képernyőn villogó szikrákat, nem is emlékezett, elköszönte, mondott-e valamit. Arra sem, hogyan került vissza a kabinjába. Szédelgett, mint a részeg. Be akart menni a kis gardróbszobába, tévedésből másik ajtót nyitott ki, meglátta a tükörben a saját arcát, és azt mondta:

— Meglátod a Quinta-lakókat.

Nekiveselkedett hát a tanulásnak. A statisztikai számítások mérlege mindent összevéve világos volt. A bolygókon megszületik és évmilliárdokig fejlődik az élet, de még néma. A civilizációk nem azért nőnek ki belőle, hogy elpusztuljanak, hanem hogy átalakuljanak azzá, ami már emberen túli. Mivel a technogén civilizációk születési gyakorisága az átlagos spirális galaktikákban nagyjából állandó, egyforma ütemben születnek, érlelődnek és tűnnek el. Bár mindig újak keletkeznek, a kommunikáció szakaszából, vagyis a kapcsolatablakból gyorsabban eltűnnek, semhogy jelzéseket lehetne váltani velük. A primitíven tengődő civilizációk némasága érthető. A fejlettek hallgatásáról számtalan hipotézist gyártottak. Egész könyvtárra valót, de ide egyelőre nem járt. Olvasta viszont a következőket: az adott percben, az adott évszázadban (csillagászati szempontból ez mindegy) a Föld tekinthető az egyetlen MÁR technikai és MÉG biológiai civilizációnak a Tejútrendszerben. Úgy látszott tehát, hogy a CETI számításait végleg eltemetheti. Másfél évszázad múltán azonban kiderült, hogy nem így van. Legyőzni a távolságot két csillag között, hogy az idevalósi Értelmes Élőlények találkozhassanak Amazokkal, és vissza is térhessenek, egyszerű űrrepüléssel lehetetlen. A fénysebességhez közeli sebességgel száguldó űrhajósok sem láthatnák meg sohasem azokat, akik felé elindultak, sem azokat, akik a Földön maradtak. Mindkét bolygón legalábbis évszázadok telnének el a fedélzeti idő néhány éve alatt. A tudománynak ez a kategorikus kijelentése késztette az egyházat a maga teológiai reflexiójára: Az, Aki a világot teremtette, elérhetetlen álommá tette a teremtett lények csillagközi találkozását. Gátat emelt közéjük, tökéletesen üres és láthatatlan, de áthatolhatatlan gátat: az iszonyatos távolságot, amely csak az O léptékével mérhető, nem az emberével. De hát az emberi történelem mindig más irányt vesz mint a jósok gondolták. A végtelen űr szakadéka olyan gátnak bizonyult, amelyen áthatolni valóban nem lehet. De meg lehet kerülni ravasz manőverek sorával.

A galaktika átlagideje azonos — ő maga az óra, amely a saját életkorát, tehát az időt is mutatja. De ott, ahol a legerősebb a gravitáció, a galaktikus idő hirtelen megváltozik. Határai támadnak, ahol megáll. Ezek a Schwarzschild-övezetek — az önmagukba zuhant csillagok fekete burkai. Ez a burok az eseményhorizont. A felé közeledő tárgy fokozatosan elmosódik a távoli megfigyelő szemében, majd eltűnik, még mielőtt elérné a Fekete Lyuk felszínét, mert a gravitáció hatására megnyúló idő a fényt eltolja először az infravörös felé, majd az egyre hosszabb elektromágneses hullámok felé, míg végül már egyetlen visszaverődő foton sem tér vissza a megfigyelő személyhez, mivel a Fekete Lyuk horizontja örökre elnyel minden atomot és minden fényrészecskét. Persze a Fekete Lyuk felé közeledő utast űrhajóstul atomokra tépi a növekvő gravitáció. A gravitációs áramlás minden anyagi objektumot először fonallá formál, amelynek meghosszabbítása a Fekete Gömb sugara, mígnem az összes atom végleg eltűnik a Fekete Lyukban.

Az összeomlott csillagot, a kollapszárt nem is lehet tetszés szerinti pályán körülrepülni; a gravitációs áramlások megölik az utasokat és széttépik az űrhajókat. Lehetne az az űrhajó akár egy neutroncsillag is, a legsűrűbb kozmikus törpe, összepréselt atommagok gömbje, olyan szilárd anyag, amelyhez képest az acél puhább a gáznál, az sem segítene. A kollapszár az ilyen gömböt is orsóvá formálja, széttépi és elnyeli egy szempillantás alatt, csak a röntgensugárzás marad belőle hírmondónak, amely végvonaglásai közben kiáramlik az űrbe. Ilyen egykettőre kivégzik a jövevényeket a kollapszárok, amelyek a Napnál néhányszorta nehezebb csillagokból keletkeztek. Ha viszont a Fekete Lyuk tömege száz vagy ezer naptömeggel egyenlő, akkor horizontjánál a gravitáció olyan gyenge lehet mint a földi. Egyelőre semmi veszély nem fenyegeti az űrhajót, ha odáig elér, a legénység talán észre sem veszi, hogy a horizont alá kerültek. Csak éppen kijutni nem tudnak soha többé ebből a láthatatlan burokból. A hajót napok vagy órák alatt, a csapda tömegviszonyaitól függően, magába szívja az óriási kollapszár, és a csillag centruma felé zuhanva, az űrhajó megsemmisül.

A gravitációs sírok ilyen elméleti modelljeit állította fel az asztrofizika a huszadik század vége felé. Ahogy az már a tudománytörténetben lenni szokott, a modell fogyatékosnak bizonyult. Túlságosan leegyszerűsítette a valóságot. Először a kvantummechanika helyesbítette: minden Fekete Lyuk annál gyengébben sugároz, minél nagyobb. A gigászok, amelyek rendszerint a galaktikák központjában vannak, szintén eltűnnek majd valamikor, de „kvantumgőzölgésük” százmilliárd évig fog tartani. A kozmosz hajdani csillagpompájának utolsó maradványai lesznek.

A további számítások és szimulációk újabb különbségeket tártak fel a Fekete Lyukak között. A csillag, amikor összeomlik, mert gyengülő centrifugális sugárzása már nem tud ellenállni a gravitációnak, nem lesz azonnal gömb alakú. Összeomlása közben rezeg, mint egy vízcsepp, hol koronggá lapul, hol orsóvá nyúlik. Ezek a rezgések nagyon sűrűn követik egymást. Frekvenciájuk a kollapszár tömegétől függ. A kollapszár úgy viselkedik mint egy gong — amely önmagát üti. De az elnémult gongot meg lehet rezegtetni, ha ráütnek. A Fekete Gömböt is ráveheti a csillagtechnika, hogy megint rezgésbe jöjjön. Csak ismerni kell, no és kell megfelelő, 1044 erg nagyságrendű energia, amelyet úgy bocsátanak ki, hogy rezgésbe hozza a Fekete Gömböt. Mi célból? Hogy létrehozzák azt, amit az asztrofizikusok, lerázva magukról a vizsgált óriás nyomasztó hatását, „időhagymának” neveztek el. Ahogy a hagyma közepét veszik körül a rétegek, keresztmetszetben éppoly karikákat mutatva mint a fa évgyűrűi, úgy veszik körül a rezgő kollapszárt a gravitáció által meghajlított idő, pontosabban téridő bonyolult rétegei. A távoli megfigyelők úgy látják, hogy a Fekete Lyuk másodpercekig rezeg, mint egy hangvilla. De annak a számára, aki ott van a kollapszár közelében, a görbült idő valamelyik rétegében, a galaktikus óra által mutatott idő semmit sem jelent többé. Ha tehát az űrhajó bekerül a téridőt újra meg újra deformáló Fekete Lyukba, beúszhat a bradikronba, és a lelassult időnek ebben az övezetében maradhat évekig — majd elhagyhatja ezt az időkikötőt.

A külső megfigyelő szemében az űrhajó eltűnik, mihelyt érinti a Fekete Lyukat, láthatatlan marad a bradikronban vesztegelve, majd ismét kiúszik a külső térbe. Az egész galaktika, minden távoli szemlélő úgy látja, hogy a rezgésbe hozott kollapszár néhány másodpercig rezeg, lapos korong és orsóforma között váltakozva. Ugyanígy rezgett egyébként agóniájában, amikor összeomló csillag volt, tehát amikor nukleáris tüzének kiégése után beomlott a saját súlya alatt.

A bradikronban veszteglő hajó számára majdnem megállhat az idő. De ez még nem minden. A rezgő kollapszár nem úgy viselkedik, mint egy ideálisan rugalmas labda, hanem inkább mint egy fel-felpattanó, egyenlőtlenül deformálódó hőléggömb. Ez a kvantumeffektusok felfokozódásából következik. Ily módon a bradikronok mellett feltűnhetnek retrokronok: visszafelé folyó idő áramlatai, folyamai. A távoli megfigyelők számára egyik sem létezik. Csak az veheti hasznát a megállt vagy megfordult idő ilyetén sávjainak, aki beléjük hatol.

A terv úgy szólt, hogy a Hárpia csillagkép fölötti magányos kollapszárt használják fel kikötőnek, amelyhez kipányvázzák az Euridikét. Az expedíció feladata ugyanis nem az, hogy kapcsolatba lépjen akármelyik, erre alkalmas civilizációval, hanem hogy elérjen egy olyan civilizációt, amely, mint az ég felé szárnyaló lepke, már-már kirepül a kapcsolatablakból — már az ablak felső pereménél libegteti szárnyát, és ott kapja el a lepkevadász. Ez a művelet csak úgy valósítható meg, hogy megállnak az időben, olyan távolságra a lakott bolygótól, hogy a földi pszichonauták még éppen odaér jenek, mielőtt az ottani civilizáció kiválik a Hortega-Neyssel-féle fejlődési vonal fő áramlatából. Ezért az expedíciót három szakaszra osztották fel. Az első szakaszban az Euridiké eléri a kollapszárt a Hárpia csillaghalmazban, amelyet vadászatuk és időmanővereik területének kiszemeltek. A kollapszárnak a találó Hádész nevet adták. Az Euridiké előtt ugyanis útra kelt egy utasok nélküli kolosszus, az Orpheusz nevezetű, egyszeri felhasználásra készült rakéta. Ez gravitációs ágyú, működési elve szerint g r a c e r gravitation amplification by collimated excitation of resonance). Amikor az Euridiké megadja a jelzést, az Orpheusz a saját frekvenciájának megfelelő rezgésbe hozza a Fekete Lyukat.

Bár a földi jelenségek mércéjével mérve óriási, a rezgésbe hozandó kollapszár tömegéhez viszonyítva az Orpheusz csak porszem, de hasznosítani tudja a gravitációs rezonancia jelenségét. Amikor átadja rezgő lelkét a Hádésznak, ezzel egy összehúzódásra és egy kitágulásra készteti, s akkor a fekete pokol megnyitja torkát, az Euridiké becsusszanhat, és szépen besiklik a bradikronikus áramlások örvényébe. Előzőleg a fedélzetről megállapíthatják, hogy az öt fényévnyire lévő Quinta bolygón virágzik-e már a technika, és e diagnózis alapján kijelölik a látogatás megfelelő időpontját. Az időpont kijelölése után az Euridiké beáll az időkikötőbe a Hádeszben, amelyet az Orpheusz gracersugara rezgésbe hozott. Mivel az Orpheusz csak egyetlen ilyen koncentrált gravitációsugarat tud kilőni, és a kilövéssel önmagát is megsemmisíti, a műveletet nem lehet megismételni. Ha előszörre nem sikerül, mert az időviharokban valamilyen navigációs hibát követnek el, vagy ha tévesen ítélték meg a quintai civilizáció fejlődési ütemét, vagy bármilyen más tényezőt figyelmen kívül hagytak, akkor az expedíció máris kudarcot vallott, ami a legjobb esetben azt jelenti, hogy üres kézzel térnek vissza a Földre. A tervet tovább bonyolítja az a szándék, hogy a Hádész poklában igénybe veszik a retrokrónokat, vagyis az egész galaktika idejéhez képest visszafelé folyó időt, avégett hogy az expedíció indulása után mindössze tízegynéhány évvel visszatérhessen a Nap közelébe, holott a Hárpiát ezer parszek választja el a Földtől. A visszatérés pontos dátuma persze a határozatlansági intervallumba tartozik: a bradikronokban és retrokronokban hajózva, a töredék másodpercek éveket jelentenek a gravitációs présektől és malmoktól távoli időben. Elméje sehogy sem tudott megbékélni ezekkel az ismeretekkel, mert csúnya ellentmondások táncoltak közöttük. A legfontosabb a következő volt.

Az Euridiké az időtlenségben, vagy mondjuk, az egyetemestől eltérő időben fog vesztegelni a kollapszár közelében. A felderítők elrepülnek a Quintára, és visszatérnek — ez több mint hetvenezer órába, vagyis körülbe lül nyolc évbe telik. A kollapszár a gracerlövés hatására csak néhány másodpercig rezeg a korong— és orsóforma között — így látja minden távoli megfigyelő. Tehát amikor a felderítők visszatérnek, már nem találják a hajót a kollapszár kikötőben. A Fekete Lyuk már jóval előbb visszanyeri nem rezgő gömb formáját. Márpedig a terv szerint a Hermésznek, a Quintáról visszajövet, az időkikötőben kell találnia az anyahajót. De a kikötőt nem fogja megtalálni, hiszen az csak másodpercekig létezett, hírehamva sem lesz, mire a Hermész visszatér. Hát hogy is van ez?

— Egyes fizikusok — magyarázta neki Lauger — azt állítják, hogy ezt éppolyan jól értik, mint ahogyan értik azt, hogy micsoda egy kő vagy egy szekrény. Pedig valójában csak azt értik, hogy az elmélet megegyezik a mérési eredményekkel. A fizika, édes fiam, keskeny palló az emberi képzelet számára felfoghatatlan szakadékok fölött. Válaszok halmaza bizonyos kérdésekre, amelyeket felteszünk a világnak, a világ pedig csak azzal a feltétellel válaszol, hogy nem tesszük fel neki a további kérdéseket, azokat, amelyeket a józan ész kiabál teli torokból. Mert mi a józan ész? A majmokéval azonos érzékszerveken alapuló értelem. Ez az értelem a maga földi kuckójában kialakult szabályok szerint akarja megismerni a világot. De a világnak, túl ezen a kuckón, az értelmes majomemberek fészkén, olyan tulajdonságai vannak, amelyeket nem lehet kézbe venni, megnézni, körbeharapdálni, hallani, fogdosni, és ily módon kiismerni. A Hermész felderítőútja az időkikötőben veszteglő Euridiké számára néhány hétig fog tartani. A Hermész legénysége számára nagyjából másfél évig. Ebből három hónapig repülnek a Quintára, egy évet töltenek a Quintán, negyedévig repülnek visszafelé. Az olyan megfigyelők számára, akik sem a Hermészen, sem az Euridikén nem tartózkodnak, a Hermész kilenc év alatt teljesíti feladatát, az Euridiké pedig erre az időre eltűnik a szemük elől. A fedélzeten mért idő szerint az Euridiké péntekről szombatra ébred, visszahátrál a péntekbe, és akkor a kollapszár kiköpi a térbe. A Hermészen lassabban fog telni az idő mint a Földön, mert a fénysebességhez közeli sebességgel fog repülni. Az Euridikén még lassabban telik majd az idő, aztán a manőverei jóvoltából visszafelé halad: a bradikronból ugyanis átmegyünk a retrokronba, onnan pedig kiugrunk a galaktokronba. Vagyis az Euridiké a gravitációsan megnyúlt időből átkel a fordított időbe, majd abból fölmerülve, találkozik a Hermésszel a ránctalan téridőben. Ha az Euridiké a variokronokban hajózva egy másodperccel elhibázza a manővereit, akkor nem fog a Hermésszel találkozni. Nincs itt semmi ellentmondás, gondolj csak bele, a világ oldaláról nézve. Az ellentmondások abból adódnak, hogy a csekély földi gravitációban kifejlődött értelmünk összeütközik a billiószorta nagyobb gravitáció jelenségeivel, ennyi az egész. A világ a természet törvényeinek nevezett egyetemes szabályok szerint van berendezve, de ugyanaz a szabály különböző hatásfokkal érvényesülhet. Teszem azt: aki bekerül a Fekete Lyukba, annak számára a tér olyan lesz mint az idő, mert éppúgy nem tud kihátrálni a Fekete Lyukból, ahogy nem tudunk visszafelé mozogni a földi időben, vagyis visszatérni a múltba. Nem tudjuk elképzelni, hogy mit élne át az ilyen ember, még ha feltételezzük is, hogy nem pusztul el azonnal az eseményhorizont alatt. Mégis, szerintem a világ barátságosan van berendezve, hiszen azon is úrrá tudunk lenni, ami ellentétes az érzékeinkkel. És gondolj csak bele, a gyerek megtanul beszélni, holott nem érti sem a nyelvtani szabályokat, sem a mondatszerkezetet, sem a beszéd belső ellentmondásait, amelyek rejtve maradnak a beszélő előtt. Látod, belekergettél a filozofálásba. Az ember végső igazságokra vágyik. Gondolom, így viselkedik minden halandó értelem. Mi az a végső igazság? Az út vége, ahol már nincsenek sem további titkok, sem további remények. Ahol már semmit sem lehet kérdezni, hiszen minden válasz elhangzott. Ilyen hely pedig nincs. A kozmosz labirintusokból épült labirintus. Mindegyikből egy újabb nyílik. Ahová mi magunk nem tudunk belépni, oda eljutunk a matematikával. Kocsit szerkesztünk belőle, hogy azzal közlekedjünk a világ nem emberi térségeiben. Matematikából a kozmoszon túli világokat is fel lehet építeni, függetlenül attól, hogy léteznek-e. Azonkívül faképnél lehet hagyni a matematikát a világaival együtt, és a hit szárnyán átlendülni a túlvilágra. Olyan formátumú emberek foglalkoznak ezzel, mint Arago atya. A különbség köztünk ugyanaz, mint bizonyos dolgok megvalósulásának elérhetősége és bizonyos dolgok megvalósulásának reménye között. Az én szakmám azzal foglalkozik, ami elérhető, az övé azzal, ami csak várható, de szemtől szembe csak a halál után érhető el. Te mit értél el a halálod után? Mit láttál?

— Semmit.

— Éppen ez a differentia specifica a tudás és a hit között. Úgy tudom, az a tény, hogy a felélesztettek nem láttak semmit, nem ingatta meg a vallás dogmáit. A kereszténység újabb eszkatológiája kijelenti, hogy a feltámasztott személy elfelejti túlvilági tartózkodását. És hogy ez, a magam szavaival élve, amolyan isteni cenzúra, amely megtiltja az embereknek, hogy ideoda ugráljanak a világ és a túlvilág között. Credenti non fit iniuria. Ha érdemes egy ennyire rugalmas hitért élni, amire Arago a bizonyíték, mennyivel könnyebb készpénznek venni azokat az ellentmondásokat, amelyek jóvoltából eljuthatsz a Quinta-lakók közé. Bízz a fizikában úgy, ahogy Arago bízik a hitében. A fizika, a hittel ellentétben, hajlamos a tévedésre.

Szabadon választhatsz. Fontold meg a dolgot. És most már menj. Dolgoznom kell.

Éjfél felé járt, mire visszakerült a kajütjébe, és hol Laugerre, hol a szerzetesre gondolt. A fizikus a maga helyén van, de az atya? Mit remél? Mire számít? Csak nem misszionáriusi küldetésre? Valóban létrejött már a teológia felépítménye, amely Istennek az embertől idegen adományaival és teremtményeivel foglalkozik, és Arago azért jött, hogy ennek a szószólója legyen? Miért mondta abban a beszélgetésben, hogy ott a gonosz uralkodhat? Csak most értette meg, milyen szörnyű gondolatokkal viaskodhat ez az ember. Nem önmagát félti — hanem a hitét. A Megváltás az ő hite szerint az emberiségnek szóló kegyelem, és ő most nem emberi lények felé hajózik — olyan világ felé, amelyről nem szól az ő Evangéliuma. Lehet, hogy így gondolkodik. És mivel hisz Isten mindenütt jelenvalóságában, hisz a mindenütt jelenvaló, személyes gonoszban is, mert a démon, aki Krisztust megkísértette, létezett már az Angyali Üdvözlet és a Fogantatás előtt. De hát azért hozta magával a dogmákat, amelyek az életét jelentik, hogy aláássa őket? Csüggedten rázta a fejét. Laugertól mindent meg lehet kérdezni — de az atyától nem. Az Evangéliumban egy szó sincs arról, mit mondott Lázár a feltámasztása után. O sem segíthet semmivel Arago atyának, pedig feltámadt halottaiból. A hit, hogy megóvja magát, önvédelemből, ezeknek a felélesztéseknek más, laikus, e világi nevet adott, és ily módon nem szenvedett csorbát. Persze, nem sokat értett ehhez, és csak azért tudta átérezni a szerzetes gyötrő magányosságát, mert ő most már nem magányos, tanácstalan és passzív, véletlenül a fedélzetre fölszedett, kihalászott hajótörött. Vetkőzni kezdett, az Euridiké tökéletes csendjét figyelve. Az űrhajó a fénysebesség határán repült. Nemsokára fékezni kezd. Akkor majd minden helyiségben a kritikus percet mutatják az órák, hogy a legénység idejében hanyatt fekhessen az ágyakon, és leszíjazza magát. A hajótest gömbjei száznyolcvan fokos fordulatot tesznek a páncélfalú szelvényekben. Körös-körül minden összekavarodik. A kavargás, a vertigo, csak egy percig tart. Aztán megint néma nyugalomba dermed minden. A hajtómű lángjai nem a tatot söprik, hanem az orr mentén lövellnek előre. Ettől némileg megjavul a kapcsolat a Földdel. Sokéves késéssel utolérik az Euridikét az üzenetek azoktól, akiket a legénység otthon hagyott a Földön. Hozzá nem érkezik ilyen lézerlevél, mert nincs a Földön senkije. De múlt helyett van már jövője, amelyért érdemes élni.

Az expedíció őstörténete veszekedésektől volt hangos. A vállalkozást, bár elvileg végrehajtható, sokan ellenezték. A siker különbözőképpen számított esélyei nem voltak valami nagyok. Ezer címszó alatt sem fért el az események listája, amelyek ilyen vagy olyan módon az expedíció pusztulását okozhatják. Talán ezért sikerült végül is nyélbe ütni. Majdnem teljes hiábavalósága, félelmetes veszélyessége olyan nagyszerű kihívás volt, hogy akadtak emberek, akik vállalták. Mire az Euridiké növekvő gyorsulással elsuhant, még nagyobb mértékben növekedtek a vállalkozás költségei mint az ellenfelek és bírálók joggal hangoztatták. De ha egy beruházás elindul, akkor már viszi a saját lendülete, és vonja maga után a többit. A vállalkozás gazdasági része éppolyan látványosan recsegett-ropogott mint a Titán az Euridiké indítása után. Az olvasásba merült utas átlapozta az előkészítő munkálatok válságait, a hajóépítés zökkenőit és különféle rút földi velejáróit: a gyártási zavarokat, meg a hozzájuk kapcsolódó politikai és korrupciós botrányokat. Mit érdeklik őt ezek, ha egyszer már repül? Annál nagyobb érdeklődéssel böngészte az űrhajózás történetét, a naprendszeren túli utak és az Alfa Centauri felé küldött űrszondák dokumentációját, meg azokat a jelentéseket, amelyekben minduntalan felbukkant a Grál és a Roembden dolgozóinak neve — talán azt remélte, hogy felismeri közöttük hajdani jó ismerőseit. És mint fonál mentén a gombolyaghoz, a felismert név nyomán talán még önmagához is eljut. Voltak pillanatok, elalvás előtt vagy éppen ébredezve, amikor már-már úgy érezte, kisvártatva eszébe jut minden, különösen mivel álmában elég gyakran tudta, ki volt. De mire felébredt, csak az a bizonyosság maradt, hogy az igazságot álmodta. Mire inaséve letelt, s a fékező Euridiké a fénycsóváját már a kollapszárba fúrta, amely igazi lyukként, csillagtalan sötét foltként növekedett az égen, a sok edzés, tanulás, olvasás közepette már felhagyott múltidéző kísérleteivel. De mégsem egészen: ébren már tetőtől talpig a Hermész egyik pilótája volt, de álmaiban, amelyekről senkinek sem beszélt, még mindig az az ember volt, aki bement a birnami erdőbe.