A Kudarc

A QUINTA

Alámerülés előtt a rádiólokátorok még utoljára megmutatták a Hermészt, amint egy óriási hiperbola szakaszát teszi meg az égen, egyre följebb emelkedve, a spirálgalaxis karja fölé, majdnem fénysebességgel száguldva az űrben, a rádióvisszhang kezdett már növekvő időközökben érkezni róla, jelezvén, hogy a Hermészen immár a relativisztikus hatások érvényesülnek, és fedélzeti ideje mindinkább eltér az Euridiké idejétől. A felderítők és az anyahajó kapcsolata végleg megszakadt, amikor az automata adó jelzései megnövelték a hullámhosszot, több kilométeres sávokká nyúltak, és annyira meggyengültek, hogy az utolsót a legérzékenyebb indikátor az indulás utáni hetvenedik órában jegyezte fel, amikor a Hádész, melybe az öngyilkos Orpheusz belelőtte magát, felnyögött a maga módján, gravitációs rezgésbe jött, és megnyitotta időszakadékát. Bármi történjék ezután a felderítő űrhajóval és a belé zárt emberekkel, arról az ő idejük szerint sok évig senki tudomást nem szerezhet.

Az emberek, akik a halálhoz hasonló, embrionált alvásukban nem álmodtak, s így még álmukban sem érzékelték az idő múlását, mit sem tudtak a hosszú utazásról. Az embrionátor alagútjában a fehér szarkofágok fölött a periszkóp páncélüvegén át bevilágított a Hárpia Alfája, a kék óriás, amelyet egyik aszimmetrikus robbanása messzire lőtt a csillaghalmaz többi csillagától, mert fiatal nap lévén, belső nukleáris kemencéjének belobbanása óta még nem állapodott meg. Az Euridiké eltűnése után GOD megkezdte a manőverezést. A Hermész az ekliptika fölé emelkedve, kőként zuhant a Hádész felé, eleinte távolodva a célcsillagoktól, hogy aztán a Hádész gravitációja jóvoltából könnyebben elérhesse őket, oly módon kerülte meg ugyanis a kollapszárt, hogy annak gravitációs mezeje derekasan meglendítette. Majdnem fénysebességre gyorsulva, a Hermész kétoldalt kinyújtotta sugárreaktorainak tölcséreit. Az űr annyira üres volt, hogy a beszívott atomok nem bizonyultak elegendőnek a reaktorok begyújtásához, ezért GOD tritium-injekciókkal piszkálta a hidrogént, míg a szintézis be nem indult. A motorok addig fekete torkában felvillant a fény, egyre erősebben, gyorsabban, fényesebben lüktetett, mígnem a hélium tűzoszlopai kilőttek az űr sötétségébe. Az Euridiké lézere a vártnál kisebb induló segítséget adott a felderítő űrhajónak, mert az egyik hipergolrakéta gyatrán működött, és a tattükör kissé elhajlott, aztán az Euridikét elnyelte az űr, de GOD hamarosan bepótolta a veszteséget a Hádésztól lopott pótkapacitással.

Amikor a Hermész már a fénysebesség kilencvenkilenc százalékával haladt, a motorok tölcséreiben sűrűsödött az űr, bőségesen volt hidrogén, az állandó gyorsulás már sokkal jobban növelte az űrhajó tömegét mint a sebességét, GOD hajszálnyi eltérés nélkül tartotta a 20 g gravitációt, a négy szer ekkora terhelésre méretezett űrhajónak ez meg se kottyant. Ilyen sebességgel repülve egyetlen élő szervezet sem bírná el a saját súlyát, hacsak nem a bolhánál kisebb. Az ember súlya több mint két tonna. Ekkora súly alá préselve mozdítani sem bírná a bordáit, ha lélegezni akarna, és a szíve meghasadna a cseppfolyós ólomnál súlyosabb vért szivattyúzva. De a Hermész utasai nem lélegeztek, és a szívük sem dobogott, noha éltek. A legénység ugyanabban a cseppfolyós közegben lebegett, amely a vérét is helyettesítette. A szivattyúk, amelyek százszoros terhelésnél is működnének (bár ekkorát az embrionáltak már nem bírnának ki), keringették ereikben az onaxot, szívük pedig percenként egyszer vagy kétszer összehúzódott, de nem önállóan működött, hanem az éltető mesterséges vér keringése mozgatta.

A kellő időpontban GOD pályamódosítást végzett, és most egyenesen a galaxis csillagainak korotációs sűrűsödése felé repülve, a Hermész kilőtte maga elé a védőkorongot. A korong néhány mérfölddel megelőzte az űrhajót, és ebben a távolságban maradva, páncélként védelmezte a sugárzástól. Nélküle a sűrűsödő kozmikus sugárzás túl sok idegsejtet pusztított volna el az emberek agyában. A kék Alfa már az űrhajó tatja mögött fénylett. A Hermész hosszú tatjában, a fedélzet alagútjában mégsem volt teljes sötétség, mert a reaktorok köpenye átengedett egy mikroszkopikus mennyiségű kvantumszivárgást, és a falaknál a Cserenkov-sugárzás derengett. Ebben a sápadt félhomályban látszólag mozdulatlan, változatlan, tökéletesen néma volt minden, csak két ízben hatolt át éles villanás az embrionátort a felső vezérlőteremtől elválasztó zsilip vastag falú ablakán. Az első alkalommal a védőpajzs addig vak monitorja hideg, fehér fénnyel felvillant, majd rögtön kialudt. GOD egy teraszekundum alatt felébredt, és kiadta a megfelelő parancsot. Az áram elfordította a kart, az űrhajó orra megnyílt, és lángot okádott, hogy a kilőtt új védőpajzs pótolja a régit, melyet szétzúzott egy maréknyi kozmikus por — az űrhajó olyan sebességgel repült, hogy a védőpajzs az ütközés erejétől széthasadó atomok izzó felhőjévé foszlott. A Hermész átrepült ezen a tatja mögött hosszan elhúzódó, napfényként ragyogó tűzijátékon, és tovább száguldott. Az automata néhány másodperc múlva lefékezte az új védőpajzs nemkívánatos oldalrezgéseit, egyre lassabban fel-felvillant a két oldalrakéta narancssárga ellenőrző lámpája, mintha egy fekete macska hunyorogna sárga szemével cinkosan és megnyugtatóan GOD-ra. Aztán megint minden mozdulatlanná dermedt az űrhajón, mígnem újabb csipetnyi meteormorzsával vagy üstökösporral találkozott, és a védőpajzs felújításának művelete pontosan megismétlődött. Végül a céziumórák elektronokkal tiktakoló atomjai megadták a várt jelet.

GOD-nak semmilyen mutatót nem kellett néznie, mert a mutatók a saját érzékszervei voltak, és agyának állapotával olvasta le őket — azzal a három centiméteres átmérőjű agyával, amelyet az Euridikén a tréfás kedvű szakemberek kicsisége miatt tyúkagynak neveztek. GOD a fényérzékelők útmutatására figyelve, tartotta az irányt, miközben a kikapcsolt, majd visszafordított motorok megkezdték az űrhajó lefékezését. A manőver pompásan sikerült: a vezércsillagok meg sem rezzentek a lokátorokban, így nem is kellett módosítani a beprogramozott repülési görbét. Ahhoz, hogy a majdnem fénysebesség a Dzétához viszonyított parabolikus sebességre, tehát másodpercenként körülbelül nyolcvan kilométerre csökkenjen egy mikroparszekre a Dzéta legkülső bolygója, a Júnó előtt, elvben egyszerűen meg kellett fordítani a tolóerőt, míg a hidrogén üzemanyag fogytán a sugármotorok maguktól leállnak, akkor pedig a hipergolrakétákkal lehet folytatni a fékezést. Ám GOD még idejében vette az Euridiké figyelmeztetését, és mielőtt hozzálátott volna a reanimáláshoz, átprogramozta a fékezést. A hidrogén-hélium fúvókák fénye és az öngyulladó üzemanyag belobbanása könnyen felismerhető, mint mesterséges, technikai jelenség, GOD pedig most azt az aranyszabályt követte, hogy „ne nagyon bízzál a te Értelmes Testvéredben”. Nem böngészte a bibliatudományi irodalmat, nem elemezte, hogy mi is történt annak idején Ábel és Káin között, csak éppen a Júnó árnyékában kapcsolta ki a sugármotorokat, és a Júnó gravitációját használta fel a fékezésre és irányváltoztatásra. A Dzéta következő bolygójának segítségével áttért a parabolikus sebességre, és csak ekkor indította be a reanimátorokat.

Közben kilőtt néhány távvezérelt automatát, amelyek a tat— és orrfúvókákra álcázó készülékeket: elektromágneses mixereket helyeztek. A hajtóművek lángoszlopa ettől fogva elmosódott, sugárzásuk színképe szétszóródott. A fékezés legkényesebb szakasza a naprendszer küszöbén, a Júnó mögött játszódott le: GOD olyan ügyesen tervezte meg és hajtotta végre, ahogyan egy utolsó generációs számítógéphez illik. Egyszerűen átszelte a Hermésszel az óriási gázbolygó légkörének legfelső rétegeit. Az űrhajó előtt izzó plazmapárna keletkezett, a Hermész ebben lassult le, közben GOD teljes erőre kapcsolta a klimatizálóberendezést, hogy az embrionátorban a hőmérséklet legfeljebb két fokkal emelkedjen. A plazmapárna szempillantás alatt megsemmisítette a védőpajzsot, de azt már úgyis le kellett volna dobni; más típusú pajzs került a helyére, amolyan védőkalap, amely a bolygók között a kozmikus portól és az üstökösmaradványoktól védi az űrhajót. Ezen a tüzes útszakaszon a Hermész megvakult, de már a Júnó árnyékkúpjában kihűlt, s ekkor GOD el lenőrizte, hogy a fékező utas nyomán a Júnóból feltörő lángfelhők, mármár protuberanciák, visszahullanak-e a nehéz bolygóra Newton törvényeihez híven. Nemcsak a Hermész jelenlétét álcázta, hanem még a nyomait is eltüntette. Az űrhajó kikapcsolt motorokkal a távoli aphéliumban vitorlázott, amikor az embrionátorban minden lámpa kigyulladt, és a medikomok feje tettre készen a tartályok fölé hajlott.

A program szerint először Gerbertnek kellett volna felébrednie, hogy mint orvos, szükség esetén segíthessen. Ez a sorrend azonban felborult. Mindig is a biológiai tényező volt az ilyen bonyolult műveletek leggyengébb láncszeme. Az embrionátor a fedélközben kapott helyet, és az űrhajóhoz képest parányi magocska volt, többrétegű páncéllal körülvéve, sugárvédő szigetelőköpenyén két csapóajtó nyílott, ezek a lakószobákba vezettek.

A Hermész központjából, amelyet városkának neveztek, közlekedőaknákon át lehetett a kétszintű vezérlőterembe jutni. A hajóorrban voltak a munkafedélzetek, a laboratóriumok sorával, amelyekben a súlytalanság állapotában és gravitációban egyaránt lehetett dolgozni. A tatban voltak az erőgépek — az annihilációs konténerek, az emberek számára hozzáférhetetlen sziderális gépház, és a különleges rendeltetésű kamrák. A tat külső és belső páncélja között bújtak meg az alváz egységei, a Hermész ugyanis leszállhatott bármely szilárd bolygón, és ilyenkor kinyújtott, ízelt lábakon állt. Leszállás előtt persze meg kellett vizsgálni a talaj teherbírását, mert az óriási lábak mindegyikére harmincezer tonna súly jutott. A fedélköz egyik oldalán raktározták a felderítőszondákat meg a távoli önálló felderítésre képes, repülő vagy járó alkotmányokat — voltak köztük járótornyok is.

Amikor GOD bekapcsolta a reanimáló rendszereket, a Hermészen a felélesztéshez kedvező súlytalanság uralkodott. Az elsőnek felélesztett Gerbert szívműködése és testhőmérséklete normalizálódott, mégsem tért eszméletre, GOD lelkiismeretesen megvizsgálta, aztán jó ideig habozott, mielőtt döntött volna. Önállóságra volt kárhoztatva. Pontosabban szólva, nem habozott, hanem a hatékony eljárások különböző valószínűségi eloszlásait vetette össze. Számításaiból kiderült, hogy két egyformán ígéretes dolgot tehet. Vagy nekiáll feléleszteni a parancsnokot, Steergardot, vagy kiemeli az orvost az embrionátorból, és átviszi a műtőbe. GOD pontosan úgy cselekedett mint az ember, aki feldob egy pénzdarabot, ha másképpen nem tudja eldönteni, mit csináljon. És valóban, ha sok az ismeretlen tényező, és nem tudjuk, melyik a jobb megoldás, legjobb taktika a véletlenre bízni magunkat. A randomizator a parancsnokot mutatta, és GOD eszerint járt el. Két óra múlva Steergard, még kábán, felült a nyitott embrionátorban, és eltépte a meztelen testét borító, átlátszó hártyát. Körülnézett, keresve azt, akinek már ott kellene állnia fölötte. A hangszóró mondott neki valamit. Tudta, hogy ez géphang, tehát Gerberttel valami történt, de nem értette tisztán az újra meg újra elmondott szavakat. Fel akart állni, beverte a fejét az embrionátor félig felhajtott tetejébe, és egy pillanatra elsötétült előtte a világ. Az első emberi hang a Dzéta naprendszerében egy zamatos káromkodás volt. Ragacsos, fehér folyadék csordogált Steergard hajából a homlokán át az arcára, a mellére. Megint túl hirtelen akart felállni, és ezúttal félig ülő helyzetben, bukfencezve végigrepült az alagúton az embertartályok mentén, egészen a csapóajtóig. Háttal a puha falbélésnek ütközött az ajtó és a mennyezet közötti sarokban, és kidörgölve szeméből az ujjaihoz tapadó, tejszerű folyadékot, végigpillantott az embrionátor henger alakú belsején. A nyitott födelű szarkofágok között már nyitva voltak a fürdőszobába vezető ajtók. Meghallgatta, mit is mond a gép. Gerbert él, mint a többiek is, de nem tért magához az umbilikátor kikapcsolása után. Nem lehet komoly baja: az enkefalográfok és elektrokardiográfok mind az előírásos görbét mutatják.

— Hol vagyunk? — kérdezte.

— A Júnó mögött. Az út zavartalan volt. Átvigyük Gerbertet a műtőbe?

Steergard egy picit gondolkodott.

— Ne. Majd én megnézem. A hajó állapota?

— Hibátlan.

— Kaptál táviratokat az Euridikétől?

— Igen.

— Sürgősségi fokuk?

— Egyes. Közöljem a tartalmukat?

— Miről szólnak?

— Az eljárás módosításáról. Közöljem a tartalmukat?

— Milyen hosszúak azok a táviratok?

— Háromezer-hatszázhatvan szó. Közöljem a tartalmukat?

— Közöld, de csak rövidítve.

— Ismeretleneket nem tudok rövidíteni.

— Hány ismeretlen van?

— Az is ismeretlen.

Az eszmecsere folyamán Steergard ellökte magát a mennyezettől. A Gerbert krioténere fölötti zöld-piros lámpa felé repülve, látta magát a fürdőszobaajtó tükrében: izmos törzsén fénylett az onax, sőt még csöpögött is elkötözött köldökcsonkjából, mint egy óriási újszülött köldökzsinórjából.

— Mi történt? — kérdezte. Csupasz lábaival megtámaszkodott az orvos konténere alatt, és tenyerét Gerbert mellére tette. Az alvó férfi szíve egyenletesen dobogott. Félig nyitott száján ragacsosan fehérlett az onax.

— Mondd el azt, ami biztos — szólt oda a gépnek. Közben két hüvelykujjával kinyitotta Gerbert száját, benézett a torkába, érezte meleg leheletét, mutatóujját bedugta a fogai közé, és óvatosan megérintette a szájpadlását. Gerbert megrázkódott, és kinyitotta a szemét. Csupa könny volt a szeme, de világos és tiszta. Steergard csöndes elégtétellel állapította meg, milyen hatékony ez a primitív élesztgetés. Gerbert azért nem ébredt fel, mert köldökéről nem kapcsolódott le teljesen a fogó. Steergard elvágta a katétert, a cső felugrott, fehér folyadékot fröcskölve. A köldök magától bezárult. Steergard most két kézzel masszírozni kezdte fekvő társa mellét, érezve, mennyire ragad a tenyere. Gerbert nyitott szeme rámeredt, mintha csodálkozna.

— Nincs semmi baj — mondta Steergard. De Gerbert nyilván nem hallotta.

— GOD!

— Tessék.

— Mi történt? Az Euridikével van valami? Vagy a Quintával?

— Változások történtek a Quintán.

— Összegezd.

— A zavaros adatok összege is zavaros.

— Mondd el, mit tudsz.

— Az alámerülés előtt ugrásszerű albedováltozások történtek, a rádiósugárzás háromszáz gigawatt fehérzajt ért el. A holdon egy fehér pont rezeg, amelyet mágnesesen rögzített plazmának tartanak.

— Mi az utasítás?

— Óvatosság és álcázott felderítés.

— De konkrétan?

— Cselekedjünk saját belátásunk szerint.

— Távolságunk a Quintától?

— Egymilliárd-háromszázmillió mérföld légvonalban.

— Álcázás?

— Végrehajtottam.

— Mix?

— Igen.

— Megváltoztattad a programot?

— Csak a megközelítését. Az űrhajó a Júnó árnyékában van.

— Az űrhajó teljesen működőképes?

— Teljesen. Felélesszem a legénységet?

— Ne. Megfigyelted a Quintát?

— Nem. A Júnó termoszférájában csökkentettem le a kozmikus sebességi.

— Akkor jó. Most hallgass és várj.

— Hallgatok és várok.

Érdekesen kezdődik — gondolta Steergard, még egyre az orvos mellét masszírozva.

Gerbert most felsóhajtott, és megmozdult.

— Látsz engem? — kérdezte a meztelen parancsnok. — Ne beszélj. Csak hunyd le a szemed.

Gerbert behunyta a szemét, és elmosolyodott. Steergardról már folyt a veríték, de tovább masszírozta.

— Diadochokynesis…? — javasolta Steergard.

Gerbert behunyta a szemét, és bizonytalan kézzel megérintette az orra hegyét. Aztán mosolyogva néztek egymásra. Az orvos behajlította a térdét.

— Fel akarsz állni? Ne siess.

Gerbert nem válaszolt, megkapaszkodott az ágya szélében, és megmozdult. Felülés helyett a lendülettől a levegőbe repült.

— Vigyázz, nulla g — figyelmeztette Steergard. — Csak lassan.

Gerbert körülnézett az embrionátorban, már egészen kitisztult a feje.

— Hogy vannak a többiek? — kérdezte, hátrasimítva homlokába ragadt haját.

— Most folyik a reanimálás.

— Ne segítsek, Gerbert doktor? — kérdezte GOD.

— Nem kell — mondta az orvos. Sorra ellenőrizte a mutatókat a szarkofágok fölött. Tenyerét az emberek mellére tette, megnézte szemgolyóikat, megvizsgálta kötőhártyareflexüket. A fürdőszobából kihallatszott a víz zubogasa és a szellőzők zúgása. Steergard zuhanyozott. Mire az orvos az utolsó emberhez, Nakamurához ért, a parancsnok már a kabinjából jött vissza sortban és fekete trikóingben.

— Hogy vannak az emberek? — kérdezte. 322.

— Mindenki egészséges. Rotmontnál aritmia nyoma.

— Maradj mellettük. Én megnézem a postát.

— Vannak hírek?

— Öt évvel ezelőttiek.

— Jók vagy rosszak?

— Érthetetlenek. Bar Horab azt javasolta, hogy változtassuk meg a programot. Mielőtt alámerültek, valamit észleltek a Quintán. És a holdon.

— Mi a csudát?

Steergard az ajtóban állt. Az orvos Rotmontnak segített felállni. Hárman már zuhanyoztak. A többiek ide-oda úszkáltak a levegőben, sorra felismerték egymást, megnézték magukat a tükörben, kissé zűrzavarosán beszélgetni próbáltak.

— Szólj, ha mindenki észnél lesz. Időnk van elég. — E szavakkal a parancsnok ellökte magát a csapóajtótól, átlebegett csupasz társai között, mint víz alatt a fehér halak között, és eltűnt a vezérlőterem bejáratában.

A helyzet mérlegelése után Steergard az ekliptika síkjára vezette ki a hajót, a legkisebb sebességgel elhagyva az árnyékkúpot, hogy hozzáfoghasson a Quinta megfigyeléséhez. A bolygó a nap közelében állt, sarló formájúnak látszott. Egész felszínét felhők borították. Rádiózaja négyszáz gigawattra erősödött. A Fourier-analizátorok semmilyen típusú modulációt nem mutattak ki. A Hermész már olyan védőburokkal vette körül magát, amely a hősugárzáson kívül minden sugárzást elnyelt, nehogy rádiólokátorokkal fölfedezhessék. Steergard jobbnak látta, ha túlzásba viszi az óvatosságot, mint ha bármit is kockáztat. A műszaki civilizáció csillagászatot jelent, a csillagászat érzékeny bolometereket, tehát még egy kisbolygó is felhívhatja magára a figyelmet, ha melegebb az űrnél. A vízgőzhöz is, amelyet most a manőverezéshez használt, némi szulfidot kevert, hogy a szeizmikus gázokhoz hasonlítson. Igaz ugyan, hogy kisbolygókon nemigen észlelhető vulkanikus tevékenység, főleg ha olyan kicsi a tömegük mint a Hermészé, de az óvatos parancsnok még egy szondát is kilőtt az űrbe, és a Hermészre irányította, hogy biztos lehessen benne: a kis gőzmotorok használata, amely a további pályamódosításhoz szükséges, még akkor is majdnem észrevehetetlen marad, ha majd egyenesen a Quinta felé tartanak. A hold felől akarta megközelíteni a bolygót, hogy pontosabban szemügyre vehesse.

Már valamennyien összegyűltek a gravitáció nélküli vezérlőteremben. Olyan volt ez a terem mint egy nagy földgömb belseje, kúpos mennyezetével, a monitorok zárt falával, a tapadókárpitos fotelokkal. Ha az ember megfogta a karfát, és az üléshez nyomta magát, szépen odaragadt. Ha fel akart állni, egy erőteljes mozdulattal el kellett löknie magát. Ez egyszerűbb és jobb volt mint az övek. Itt ültek hát mind a tízen, akár egy kis vetítőteremben, és a negyven monitor a bolygót mutatta, mindegyik a színkép más szeletében. A legnagyobbik, központi monitor szintetizálni tudta a monokróm képeket, tetszés szerint egymásra helyezve őket. A felhőket passzátszelek és ciklonok kavarták, réseikben homályosan látszott az óceánok partjainak erősen tagolt körvonala. A szűrt fényben hol a felhőtenger felszíne látszott, hol a bolygó előbukkanó felülete. Közben a monoton előadást hallgatták, amellyel GOD szerencséltette őket. Az Euridiké utolsó rádióüzenetét ismételte el. Biela arra a feltevésre hajlott, hogy a Quintalakók technikai infrastruktúráját földrengés károsította. Lakatos és néhány társa a naturalistának nevezett hipotézis mellett kardoskodott. Szerintük a bolygólakók az óceán vizének egy részét kilökték az űrbe, hogy megnöveljék a szárazföldek területét. Az óceán fenekén ezért csökkent a víznyomás, és ettől felborult a litoszféra egyensúlya. A belső nyomástól nagy repedések keletkeztek a bolygó kérgén, amely éppen az óceán alatt a legvékonyabb. Ezért abbahagyták a víz kilövését a kozmoszba. Egyszóval, a környezetváltoztató tevékenység katasztrofális hatással járt. Mások úgy vélték, ez téves hipotézis, mivel nem veszi figyelembe a további érthetetlen jelenségeket. Azonkívül az olyan lények, akik bolygóméretű munkálatokra képesek, előre látták volna a szeizmikus következményeket. A Föld modelljéből kiinduló számítások szerint a litoszféra kataklizmáját csak az váltotta volna ki, ha az óceán térfogatának legalább egynegyedét eltávolítják. Az a nyomáscsökkenés, amelyet akár hattrillió tonna víz eltávolítása okoz, nem váltana ki globális pusztulást. Az ellenhipotézis „láncdominó” típusú katasztrófát feltételez, mint a balsikerű gravitológiai kísérletek nem kívánt hatását. További vélemények: a bolygólakók szándékosan pusztították el az elavult technikai bázist; akaratlanul zavarták meg az éghajlatot, mikor a vizet kisöpörték az űrbe; civilizációjuk ismeretlen okból káoszba süllyedt. Egyik hipotézis sem tudta úgy egymáshoz illeszteni az összes észlelt jelenséget, hogy összefüggő egészet alkossanak. Ezért Bar Horab utolsó rádióüzenete, amelyet a Hadészba menekülésük előtt küldött, felhatalmazta a felderítőket, hogy cselekedjenek mindenben saját belátásuk szerint, mellőzve a program valamennyi előre kidolgozott variánsát, ha így látják jónak.