A Kudarc

A BIRNAMIERDŐ

Szépen letette.

Az ember, aki ezt mondta, már nem nézett a sisakját hóna alatt tartó, szkafanderes pilótára. Átvágott a kerek irányi tó termen, megkerülve a pultok patkóját, az üvegfalhoz lépett, és szemügyre vette az űrhajó távoli, mégis nagy hengerét, kormos fúvókáival. Még mindig csöpögött belőlük a betonra a piszkosfekete lé. A másik irányító, széles vállú férfi, aki kopasz fején kerek sapkát viselt, visszapörgette a magnószalagot, és míg a tárcsák forogtak, a szeme sarkából, mint egy merev szemhéjú madár, a jövevény felé sandított. Fülén fejhallgató volt, előtte zűrzavarosán villogó monitorok sora.

— Úgy, ahogy — dünnyögte a pilóta. Észrevétlenül nekidőlt a pult szélének, úgy tett, mintha a dupla szíjas, nehéz kesztyű kikapcsolásához kellene megtámaszkodnia. Kicsit remegett a térde ettől a leszállástól.

— Mi baj volt?

Az ablaknál álló kopott bőrdzsekis, borostás, egérarcú, kis termetű férfi sorra ütögette a zsebeit, mígnem rátalált a cigarettájára.

— Félrevisz a hajtómű — bökte ki a pilóta, kicsit meglepődve, hogy ilyen flegmatikusán fogadják.

A másik rágyújtott, mélyet szívott a cigarettájából, és a füstön át kérdezte:

— De miért? Nem tudja?

Nem — akarta felelni a pilóta, de elharapta a szót, mert úgy rémlett neki, hogy a másiknak tudnia kellene. A magnószalag lefutott. Lobogó vége együtt forgott a dobbal. A termetes férfi felállt, lerakta a fejhallgatót, csak most biccentett a jövevénynek, és rekedtes hangon megszólalt:

— London vagyok. O pedig Gosse. Üdvözöljük a Titánon. Mit iszunk? Lehet kávé vagy whisky.

A fiatal pilóta zavarba jött. A nevüket tudta, de még sohasem látta őket, és akaratlanul úgy vélte, hogy a magas termetű a parancsnok, vagyis Gosse, pedig hát fordítva volt. Átrendezte őket a fejében, és kávét kért.

— Mi a rakomány? Karborund fúrófejek? — kérdezte London, amikor már mindhárman a falból kihúzható asztalnál ültek, és kávé gőzölgött előttük a laboratóriumi öntőedényhez hasonló, csőrös poharakban. Gosse lenyelt a kávéval egy sárga tablettát, mélyet lélegzett, köhécselt, és hosszan kifújta az orrát, még a szeme is könnybe lábadt.

— És sugár ágyúkat is hozott, igaz? — fordult a pilótához.

Az megint meglepődött, mert nagyobb érdeklődést várt a bravúrja iránt, hát csak bólintott. Nem mindennap fordul elő, hogy leszállás közben kihagy a hajtómű. Árulista helyett már a nyelvén volt a beszámoló: meg se próbálta átfúvatni a fúvókákat vagy rátenni egy lapáttal a hősugárra, hanem rögtön kikapcsolta az automata vezérlést, és csak a fékezőrakétákkal tette le a hajót, pedig ezt a trükköt még sohasem próbálta ki, csak a szimulátorban. Azt is régen. Megint át kellett hát rendeznie a gondolatait.

— Hoztam — ennyi maradt végül a mondókájából, és még örült is, mert ez így egész jól hangzott. Nem fecsérli a szót az átélt veszélyre.

— De nem oda, ahová kellett volna — mosolyodott el a kisebbik házigazda, Gosse.

A pilóta most nem tudta, tréfálnak-e vele.

— Hogyhogy nem oda,? Hiszen maguk fogadtak. Maguk hívtak le — pontosított.

— Muszáj volt.

— Nem értem.

— Magának a Grálban kellett volna leszállnia.

— Hát akkor miért térítettek el?

Melege lett. A lehívás kategorikusan hangzott. Igen, fékezés közben elkapott egy-két szót a Grál rádióadásából valami balesetről, de a zavaró zaj miatt nem sokat értett belőle. A Szaturnusz felől repült ugyanis rá a Titánra, hogy a bolygó gravitációja lefékezze, sok üzemanyagot lehet így megtakarítani, de mivel súrolta az óriásbolygó mágneses mezejét, űrhajója csak úgy recsegett-ropogott a zajtól minden hullámhosszon. És mihelyt a zajból kikerült, ennek az űrrepülőtérnek a hívását vette. A navigátor köteles engedelmeskedni a repülésirányítóknak. Ezek meg itt még a szkafanderéből sem hagyták kibújni, rögtön vallatóra fogták. Pedig lélekben még mindig ott volt a pilótafülkében, még érezte, milyen kegyetlenül hasítottak a vállába, mellébe a biztosítóövek, mikor az űrhajó szétterpesztett lábai már nekicsapódtak a betonnak, de a fékezőrakéták még nem égtek ki teljesen, és tüzet okádva, őrjöngve rázták az egész hajótestet.

— Miről beszélnek? Hát most akkor hol kellett volna leszállnom?

— A rakománya a Grálé — magyarázta az alacsonyabbik, kivörösödött orrát törölgetve. Náthás volt. — De mi elkaptuk magát, még mielőtt orbitális pályára állt, és lehívtuk ide, mert szükségünk van Killianra. Az utasára.

— Killianra? — ámult el a fiatal pilóta. — De hát ő nincs a hajómon. Csak ketten vagyunk Sinkóval, a másodpilótával.

Most a házigazdákon volt a megdöbbenés sora.

— Hát hol van Killian?

— Most már biztos Montrealban. Szül a felesége. Előttem repült el egy teher komppal, mielőtt felszálltam.

— A Marsról?

— Hát persze, de miért? Miről van szó?

— A kozmoszban ugyanolyan általános kupleráj van mint a Földön — állapította meg London. Olyan erővel tömte a pipáját, mintha szét akarná törni. Dühös volt. A pilóta is.

— És nem tudtak volna megkérdezni?

— Biztosra vettük, hogy magával repült. Így szólt az utolsó rádiótávirat. Gosse megint kifújta az orrát, és nagyot sóhajtott.

— Felszállni most már úgysem tud — szólalt meg végre. — Pedig Marlin alig várja a sugárágyúkat. Most majd engem szid mindenért.

— Hiszen itt vannak — a pilóta fejével az ablak felé bökött, ahol hajójának karcsú orsója sötétlett a ködben. — Hat darab, ha jól emlékszem. Két gigajoule-osak. Úgy szétfújnak minden ködöt vagy felhőt mint annak a rendje.

— De nem tudom őket a hátamra venni és odacipelni Martinnak — morogta egyre savanyúbban Gosse.

A pilótát bántotta ez a hanyag és önkényes eljárás. Mégiscsak túlzás, hogy egy piti kis repülőtér, a parancsnok saját bevallása szerint egyszerűen eltéríti háromheti repülés után, anélkül, hogy megkérdezné, ott van-e a fedélzetén a várt utas. Nem sietett közölni, hogy a rakománya most már az ő gondjuk. Míg a géphibát ki nem javítja, úgysem segíthet, még ha akarna is. Hallgatott.

— Annyi biztos, hogy maga nálunk marad.

E szavakkal London kiitta a kávéját, és felállt az alumíniumszékről. Hatalmas termetű volt, mint egy nehézsúlyú birkózó. Az üvegfalhoz sétált. Alakjához remekül illett a háttér, a kietlen titáni táj: vad színű, zordon hegyek a rőt derengésben, amely a csúcsokat fedő barna felhők alatt átszivárog. A torony padlója enyhén remegett. Micsoda ócska kóceráj — gondolta a pilóta. O is felállt, hogy megnézze a hajóját. A rakéta szálegyenesen meredt ki a gomolygó ködből, akár egy világítótorony. Egy szélroham szétfújta a ködöt, de a túlhevülés foltjai már nem látszottak a fúvókákon. Lehet, hogy a távolság és a félhomály miatt, de az is lehet, hogy egyszerűen kihűltek.

— Van itt gamma defektoszkópjuk? — A hajója fontosabb volt számára mint a házigazdák gondjai. Egyék meg, amit főztek.

— Van. De senkit sem engedek a rakétához közönséges szkafanderben — szólalt meg Gosse.

— Gondolja, hogy a máglya? — rezzent össze a pilóta.

— És maga mit gondol?

A kis termetű parancsnok is felállt, és odament hozzájuk. A domború ablakok mentén a padló réseiből kellemes meleg áradt.

— Mikor leszálltam, a hőmérséklet többször is meghaladta a biztonságos szintet, de a Geiger-mérők nem mutattak semmit. Én azt hiszem, csak a fúvóka. Talán kisöpörte a kerámiát a tűzkamrából. Éreztem, hogy valami kipotyog.

— A kerámia is kiment, de szivárgás is volt — állította határozottan Gosse. — A kerámia nem olvad.

— Az a tócsa? — csodálkozott a pilóta. Szemlélődtek a kettős üvegfalon át. Valóban, a tat alatt fekete tócsa terjengett. A szélvihar sodorta köd eleltakarta a hajó törzsét.

— Mi van a máglyában? Nehézvíz vagy nátrium? — kérdezte London. Fejjel magasabb volt a pilótánál. A rádió felcsipogott. Gosse odaugrott, föltette a gégemikrofonos fejhallgatót, és halkan beszélgetett valakivel.

— Ez nem jöhet a máglyából, — tétovázott a pilóta. — Nehézvízzel járok. Az az oldat kristálytiszta. Átlátszó. Ez meg fekete mint a szurok.

— Hát akkor a fúvókában robbant le a hűtés — hagyta rá London. — És szétvitte a kerámiát.

Mintha csak egy doboz gyufáról beszélne. Csöppet sem izgatta magát a géphiba miatt, amely fogva tartja a pilótát űrhajóstul ebben a porfészekben.

— Igen, az lehet, — bólintott a fiatalember. — Fékezéskor a legnagyobb a nyomás a tölcsérekben. Ha egy helyütt megreped a kerámia, a hősugár kisöpri az egészet. A kormányoldali hátsó fúvókából minden kijött.

London nem szólt semmit. A pilóta némi habozás után kibökte:

— Talán egy kicsit túl közel tettem le a hajót,

— Nem számít. Az a fontos, hogy nem dőlt el.

A pilóta fülét hegyezve várt valami dicséretfélét, de London csak felé fordult, és végigmérte kócos szőke hajától fehér szkafandercsizmájáig.

— Holnap kiküldök egy technikust defektoszkópiára, Üresbe tette a máglyát? — tette hozzá hirtelen.

— Nem. Egészen kikapcsoltam. Mint a dokkoláshoz.

— Akkor jó.

Tudta már a pilóta, hogy nincs, akinek töviről hegyire elmesélje, hogyan viaskodott a rakétával itt a fejük fölött. Kávét ugyan kapott — de nem illenék-e, hogy a házigazdák felajánljanak egy szobát meg egy zuhanyozót, ha már lerángatták ide? Jólesnék egy forró zuhany. Gosse még mindig a mikrofonba motyorgott. London fölébe hajolva állt. Homályos volt a helyzet, de csupa feszültség. Érezte már a pilóta, hogy ennek a két embernek fontosabb gondja van az ő kalandjánál, és hogy az a valami a Grál jelzéseivel függ össze. Csak foszlányokat tudott kivenni a hajójában — gépekről volt szó, amelyek nem érkeztek meg, és keresni kell őket.

Gosse fotelestül megpördült, a megfeszülő vezeték lerántotta a fejhallgatót a füléről a nyakába.

— Hol a társa, az a Sinko?

— A fedélzeten. Mondtam neki, hogy ellenőrizze a reaktort.

London le nem vette a parancsnokról kérdő pillantását. Gosse alig észrevehetően nemet intett.

— Semmi — mormolta.

— És a helikoptereik?

— Visszamentek. A látási viszonyok: nulla.

— A teherbírást megkérdezted?

— Nem fog menni. Mennyi a súlya egy gigasugárágyúnak? — fordult a pilótához, aki csak a fülét hegyezte.

— Nem tudom pontosan. Úgy száz tonna körül.

— De hát mit csinálnak? — makacskodott London. — Mire várnak?

— Killianra — felelte Gosse, és egy kacskaringósat káromkodott.

London kivett a faliszekrényből egy palack White Horse-t, megrázta, mintha az vizsgálná, elég hatékony gyógyír-e az adott helyzetben, aztán visszatette a polcra. A pilóta állt és várakozott. Már nem érezte a szkafander súlyát.

— Eltűnt két emberünk — szólalt meg végre Gosse. — Nem jutottak el a Grálig.

— Nem két emberünk, hanem három — helyesbítette komoran London.

— Egy hónapja — folytatta Gosse — kaptunk egy rakomány új Diglátort. Hat darabot a Grál számára. A Grál nem fogadhatta a hajót, mert nem készült el idejében a repülőtér új betonozásával. Amikor leszállt náluk az első konténeres hajó, az Akhilleusz, kilencvenezer tonna, a külön megerősített, bizottságilag garantált leszállópálya összeroppant. Még szerencse, hogy nem borult fel a hajó. Két napig tartott, míg kiemelték a gödörből, és elvontatták a javítóba. Nekiálltak cementet injektálni a beton alá, leraktak egy tűzálló burkolatot, és megnyitották a kikötőt. De azok a Diglátorok nálunk maradtak. A szakértő urak kimondták, hogy rakétával átszállítani nem kifizetődő. Különben is, az Akhilleusz kapitánya Ter Leoni. Hol fog ő egy kilencvenezer tonnás hajóval átugrani a Grálból idáig, száznyolcvan mérföldre? Bolhának való ugrás, nem annak a behemót hajónak. Marlin átküldte a két legjobb járművezetőjét, ők a múlt héten átvittek két gépet a Grálba. Azok már ott dolgoznak. Tegnapelőtt ugyanezek az emberek átjöttek helikopterrel újabb gépekért. Hajnalban elindultak, délben elhagyták a Nagy Fokot, és amikor lefelé indultak, megszakadt a kapcsolat. Sok időt elvesztegettünk azzal, hogy a Foktól maga a Grál veszi át az irányítást. Azt gondoltuk, azért nem jelentkeznek, mert innen tőlünk rádióárnyékban vannak. — Gosse nyugodtan, monoton hangon beszélt. London az ablaknál állt, és kifelé bámult. A pilóta figyelt. — Ugyanazzal a helikopterrel átjött hozzánk Pirx, az operátorokkal együtt. Letette a Cuivier-jét a Grálban, és meg akart látogatni. Réges-rég ismerjük egymást. Úgy volt, hogy a helikopter este érte jön, de nem jött, mert Merlin minden járművét a keresésre mozgósította. Pirx nem akart várni. Vagy nem várhatott. Reggel indulnia kellett volna, és ott akart lenni a hajója felkészítésénél. No és elkezdte rágni a fülemet, hogy hadd menjen vissza egy Diglátorral a Grálba. Megígértettem vele, hogy a déli útvonalon megy, amelyik hosszabb, de megkerüli a teknőt. Szavát adta, és megszegte. Láttam az ORSAN-on, amint lement a teknőbe.

— Mi az az ORSAN? — kérdezte a pilóta. Sápadt volt. A homlokát kiverte a veríték, de várta a magyarázatot.

— Orbitális járőröző szatellita. Nyolcóránként megy át fölöttünk, és éppen akkor adott nekem képet. Pirx lement a teknőbe, és eltűnt.

— Pirx? — kérdezte a pilóta, és egészen elváltozott az arca. — Pirx kapitány?

— O. Ismeri?

— Hogy ismerem-e?! — tört ki a pilóta. — Alatta szolgáltam mint gyakornok. O írta alá a diplomámat, Pirx? Annyi éven át épségben került ki a legrosszabb, — elakadt a szava. Forrt benne a harag. Két kézzel fölemelte a sisakját, mintha Gosse fejéhez akarná vágni.

— Hogy engedhette el egyedül a Diglátorral? Hogy tehetett ilyet? Hiszen ő hosszújáratú kapitány, nem sofőr.

— Ismerte azokat a gépeket, már akkor is, amikor maga még hátulgombolós volt — védekezett Gosse. Látszott rajta, hogy jogosnak érzi a szemrehányást. London kőarccal odament a monitorokhoz, amelyek között Gosse ült a fejhallgatóval a nyakában, és az orra előtt rázta ki a hamut a pipájából egy üres alumíniumdobba. Rámeredt a pipára, mintha nem tudná, mit tart a kezében, két marokra fogta, és a pipa eltört. London földhöz vágta a darabjait, visszament az ablakhoz, és megint ott állt mozdulatlanul, két kezét hátul görcsösen összefonva.

— Nem tagadhattam meg a kérését, Gosse nyilvánvalóan Londonhoz beszélt, ő azonban, mintha nem hallaná, csak bámult ki az ablakon a gomolygó, rőtes ködbe. Már csak a rakéta orra bukkant elő időnként a ködből.

— Gosse — szólalt meg hirtelen a pilóta —, adj nekem egy gépet.

— Nem adok.

— Van jogosítványom. Ezresekre.

Gossénak egy pillanatra felcsillant a szeme, de megismételte:

— Nem adok. Még sohasem vezetett járművet a Titánon.

A pilóta szó nélkül nekilátott lehámozni a szkafanderét. Lekapcsolta a széles fémgallért, legombolta a vállfedőket, alattuk széthúzta a villámzárat, mélyen benyúlt a mellrész mögé, és előhúzott egy levéltárcát, amely egészen összenyomódott, olyan régóta viselte a nehéz szkafander alatt. Vállán szétnyílt az űrruha, mintha felfejtődött volna. Gosséhoz lépett, és sorra elébe tette a papírjait.

— Ez a Merkúrról van. Ott egy Bigantot vezettem. Japán modell. Nyolcszáz tonnás. Ez itt a jogosítványom ezresekre. Az Antarktiszon jégkikötőt fúrtam egy svéd jégjáróval, a Krioperátorral. Ez itt fotókópia, második díj a grönlandi versenyeken. Ez a Vénuszról van.

Úgy dobta le a fényképeket, mintha csupa adu ász volna.

— A Holley expedícióval voltam ott. Ez itt az én termopedem, ez meg a váltótársamé. Mind a kettő prototípus, egész jók. Csak a légkondi szivárgott.

Gosse felnézett rá.

— De hát maga pilóta, nem?

— Átképeztem magam. Éppen Pirx kapitánynál. Először az ő Cuivier-jén szolgáltam. Mint parancsnok először egy teherhajót kaptam,

— Hány éves maga?

— Huszonkilenc.

— Hogy tudott már ennyiszer átváltani?

— Csak akarni kell, akkor lehet. Egyébként aki bolygójárműveket vezet, egy óra alatt megszokja bármelyik új típust. Annyi az egész, mintha robogóról motorkerékpárra szállna át.

Elhallgatott. Volt még egy köteg fényképe, de azokat már nem vette elő. Összeszedte kirakott papírjait a pultról, berakta a kopott bőrtárcába, és eltette a belső zsebébe. Aztán csak állt Gosse mellett, vállig kikapcsolt szkafanderben, kissé kipirulva. A monitorokon üres fénycsíkok futkostak. London az ablak alatti csőkorlátnak támaszkodva, némán figyelte a jelenetet.

— Mondjuk, hogy adnék magának egy Diglátort. Tegyük fel. Mihez kezd vele?

A pilóta elmosolyodott. Homlokán apró verítékcseppek csillogtak. Szőke haján még látszott a sisak halántékpárnáinak nyoma.

— Fogok egy sugárágyút, és átmegyek. Egy gigajoule-osat, a rakodótérből. A Grál helikopterei nem bírják fölemelni, de a Diglátornak a száz tonna meg se kottyan. Megyek, és egy kicsit körülnézek, Marlin abbahagyhatja a légi keresgélést. Tudom, mennyi ott a hematit. És mekkora köd van. Helikopterről úgysem látnak meg semmit.

— Maga pedig a géppel egyből lemegy a teknőbe.

A pilóta még szélesebben mosolygott, fehér fogai kivillantak. Gosse észrevette, hogy ennek a fiúnak — mert majdnem fiú még, csak az ormótlan szkafanderben látszott idősebbnek — szakasztott olyan a szeme, mint a Pirxé. Talán kicsit világosabb, de ugyanolyan ráncocskákkal a szeme sarkában. Hunyorít, és ettől olyan a nézése, mint egy napozó, nagy macskáé — egyszerre ártatlan és éber.

— Le akar menni a teknőbe, és „kicsit körülnézni” — mondta Londonnak, félig kérdő hangsúllyal, félig csúfolódva a vakmerő önkéntesen. Londonnak a szeme se rebbent. Gosse felállt, lerakta a fejhallgatót, a kartográfhoz lépett, és mint egy rolettát, lehúzta a Titán északi féltekéjének nagy térkép ét. Két vastag vonalra mutatott, amelyek a rétegvonalakkal szeldelt, sárgalila háttéren kanyarogtak.

— Mi itt vagyunk. Innen a Grálig légvonalban száztíz mérföld. Ezen a régi útvonalon, a feketén, száznegyvenhat. Négy embert vesztettünk itt el, amikor a Grált még betonozták, és csak nálunk lehetett leszállni. Akkoriban hipergolmeghajtású dízelpedipulátorokat használtunk. Tartós szép idő, az itteni körülményekhez képest. Két csapat gép sértetlenül eljutott a Grálba. Aztán egyetlen napon négy járótorony tűnt el. A Nagy Teknőben. Ebben a bevonalkázott körben. Nyomtalanul.

— Tudom — jegyezte meg a pilóta. — Tanultam. A négy ember nevét is tudom. Gosse ujjával arra a helyre bökött, ahol a fekete útvonalból dél felé elágazik a piros kerülő út.

— Meghosszabbították az utat, de senki sem tudta, meddig terjed a veszélyes terep. Geológusokat küldtek oda. Küldhettek volna fogorvosokat is. Azok is lyukszakértők. Egyetlen bolygón sincsenek vándorgejzírek, de itt vannak. Az a kék ott északon a Mare Hynicum. Mi és a Grál mélyen bent a szárazföldön vagyunk. Csakhogy ez nem szárazföld. Ez egy szivacs. A Mare Hynicum azért nem önti el a teknőt itt miköztünk és a Grál között, mert az egész part egy fennsík. A geológusok kijelentették, hogy ez az úgynevezett kontinens Fennoskandia balti pajzsához hasonlít.

— Tévedtek — szögezte le a pilóta. Hosszabb előadás ígérkezett. Letette sisakját a sarokba, elhelyezkedett egy fotelban, és két kezét illedelmesen összetette, mint egy jó tanuló. Nem tudta, vajon Gosse most az utat ismerteti vele, vagy el akarja rémíteni, de a helyzet meglehetősen kedvére volt.

— Hát ez az. A sziklák alatt hidrokarbon jég van. Ezt az istenverést a mélyfúrásoknál fedezték fel. Örök jég, persze áljég, szénhidrogén polimerekből. Nem olvad meg nulla Celsius-fokon sem, mi pedig még sohasem mértünk itt magasabb hőmérsékletet mínusz kilencven foknál. A teknőben csak úgy hemzsegnek a néhai vulkánok kráterei és a döglött gejzírek. A szakértők kijelentették, hogy ez vulkanikus tevékenység maradványa. Mikor aztán ezek a gejzírek életre keltek, iderepültek a fő szaktekintélyek. A szeizmoakusztikus műszerek kimutatták, hogy mélyen a kőzet alatt olyan kiterjedt barlanghálózat van, amilyet még nem látott a világ. Idehozták a barlangász szakértőket — itt emberek haltak meg, a biztosítók fizettek, hát végül a konzorcium is kinyitotta a zsebét. Aztán a csillagászok hozzátették: amikor a Szaturnusz holdjai a Titán és a Nap között vannak, a gravitációs dagály eléri a maximumát, a szárazföldi pajzs összenyomódik, és a köpeny alatti forró magból kinyomja a magmát. A Titánnak máig is izzó magja van. A magma megszilárdul, mielőtt még a kürtőkön át a felszínre jutna, de miközben megszilárdul, felmelegíti egész Orlandiát. A Mare Hynicum olyan, mint a víz, Orlandia alapja pedig olyan, mint egy szivacs. Az eltömődött föld alatti medrek keresztezik egymást, és ott törnek fel a gejzírek. A nyomás eléri az ezer atmoszférát. Sohasem lehet tudni, hol robban ki ez az átok. Maga pedig okvetlenül oda kíván menni, ugyebár?

— Természetesen — válaszolta ugyanilyen keresetten a pilóta. Szerette volna keresztbe rakni a lábát, de szkafanderben nem lehet. Emlékezett: egy kollégája, aki megpróbálta, székestül felborult.

— A birnami erdőről van szó? — tette hozzá. — Szökjek el máris, vagy beszélhetünk komolyan, parancsnok?

Gosse ezt elengedte a füle mellett.

— Az új út egy vagyonba került — folytatta. — Kumulatív töltetekkel át kellett vágni ezt a lávapadot, a Gorgó fő bordáját. Még a marsbeli Mons Olympus is elbújhat a Gorgó mellett. Dinamittal semmire se mentek. Volt itt nálunk bizonyos Harenstine, talán hallott is róla? aki azt javasolta, hogy a lávapad áttörése helyett vágjanak bele lépcsőt. Mert az olcsóbb. Az ENSZ-egyezményben elő kellene írni, hogy idiótákat tilos rászabadítani az űrkutatásra. A Tüphón falát, ezt itt, speciális atombombákkal törték át, miután alagutat fúrtak. Gorgó, Tüphón, szerencse, hogy a görögöknek annyi istenük volt, nem fogyunk ki a mitológiából. Na szóval, az új utat egy éve nyitották meg. Csak a teknő legdélibb csücskén halad át. A szakértők megparancsolták neki, hogy legyen biztonságos. De hát itt minden tele van barlangjáratokkal, egész Orlandia. Pedig akkora mint Afrika háromnegyed része! A Titán, amikor kihűlt, erősen nyújtott pályán keringett. Megközelítette a Roche-övezetet, amelybe egy rakás kisebb hold belepotyogott, és a Szaturnusz megőrölte őket, ebből lettek, ugye, a gyűrűi. Szóval a Titán fortyogva hűlt, és nagy buborékok keletkeztek rajta a periszaturniumban, aztán megfagytak az aposzaturniumban, aztán jöttek a leülepedések, eljegesedések, és ezt a hólyagos, szivacsos, amorf kőzetet befedték és lenyomták a mélybe. Nem igaz, hogy a Mare Hynicum csak olyankor ömlik be ide, mikor a Szaturnusz összes holdja megfelelő állásban van. Ezeket az áradásokat és gejzír kitöréseket nem lehet előre látni. Ezt lényegében mindenki tudja, aki itt dolgozik, a szállítók is, a pilóták is, maga is. Bár ez az út egymilliárdba került, nehézgépeket nem volna szabad ráengedni. Mi itt mind az égben vagyunk, a régi értelemben. Mi másért hívnák a bányánkat Grálnak? Csakhogy az ég piszkosul tőkeigényesnek bizonyult. Meg lehetett volna csinálni a dolgokat jobban is. De betartottak a pénzügyesek. A halottakért jó sokat kell kifizetni, de nem annyit, amennyibe a veszélyt csökkentő beruházások kerülnének. Jó, már majdnem befejeztem. Lehet, hogy ezek az emberek megússzák, még ha áradásba kerültek is. Jön az apály, és a Diglátor páncélja kibír collonként száz atmoszférát. Oxigénjük van háromszáz órára. Marlin kiküldte a légpárnás munkagépeket, és most javíttatja a két szupernehéz gépét. Tehát függetlenül attól, hogy maga mire képes, nem érdemes. Nem érdemes az életét kockáztatni. A Diglátor az egyik legnehezebb,

— Azt ígérte, hogy befejezi — vágott közbe a pilóta. — Csak egyetlen rövid kérdést, jó? És Killian?

Gosse kinyitotta a száját, köhécselt, aztán leült.

— Hiszen ezért kellett volna idehoznom — tette hozzá a pilóta. — Nem igaz?

Gosse alul megrántotta a térképet, mire az surrogva felcsavarodott. Cigarettát vett elő, és az öngyújtó lángja fölött mondta:

— Ez az ő ügye. O ismerte a terepet. Azonkívül szerződése volt. Nem tilthatom meg az operátoroknak, hogy szerződést kössenek a Grállal. Azt megtehetem, hogy lemondok, és alighanem meg is fogom tenni. Továbbá megtehetem, hogy elzavarok minden hősjelöltet.

— Ad nekem egy gépet — ismételte nyugodtan a pilóta. — Én megtehetem, hogy most rögtön beszélek a Grállal. Marlin nagyot ugrik örömében, kiadja az utasítást, és kész. Akkor maga köteles lesz gépet adni nekem. Marlinnak mindegy, Killian vagy én. Az instrukciókat pedig kívülről tudom. Kár az időért, Gosse úr. Szeretnék valamit enni, mosakodni, azután megbeszéljük a részleteket.

Gosse tehetetlenül pillantott Londonra, de csalódnia kellett, ha támogatásra várt.

— Ez úgyis nekivág — mondta a helyettese. — Hallottam róla attól a barlangásztól, aki nyáron a Grálban volt. Szakasztott olyan mint a te Pirx barátod. Lassú víz partot mos. Csak a pipámért kár. Fürödj meg, kolléga. A zuhanyozók lent vannak. És siess vissza, nehogy kihűljön a leves.

A pilóta hálásan rámosolygott Londonra, és kiment. Útközben olyan energikusan kapta fel fehér sisakját, hogy a szíjak csatjai mind nekicsapódtak szkafandere oldalának. Alig csukta be maga után az ajtót, London csörömpölni kezdett az edényekkel a melegítő körül.

— Mire jó ez? — kérdezte dühösen Gosse a felé fordított, széles háttól. — Mondhatom, segítőkész vagy!

— Te meg vajszívű barát vagy. Minek adtad oda Pirxnek azt a gépet?

— Muszáj volt. Szavát adta.

London hátrafordult, egy lábossal a kezében.

— Öregem, légy észnél. Szavát adta! Az ilyen, ha megígéri, hogy utánad ugrik a vízbe, akkor betartja a szavát. És ha szavát adja, hogy végignézi, amikor megfulladsz, akkor is utánad ugrik. Nincs igazam?

— Igazad van, de az ésszerűség, az nem számít?! — védekezett Gosse immár meggyőződés nélkül. — Hogyan segíthetne rajtuk ez a fiú?

— Nyomukra akadhat. Visz egy sugárágyút.

— Na jó, hagyd abba! Inkább meghallgatom a Grált. Hátha van valami hírük.

Még messze volt az este, de sötét felhők kavarogtak a torony kivilágított gombája körül. London az asztalnál sürgölődött, Gosse pedig egyik cigarettáról a másikra gyújtva, fejhallgatóval a fülén, figyelte a Grál-bázis meddő fecsegését a lánctalpas járművekkel, amelyeket a helikopterek viszszatérése után kiküldtek. Közben a pilótán járt az esze. Nem túlságosan is készségesen, minden kérdés nélkül változtatott irányt, hogy náluk szálljon le? Egy huszonkilenc éves űrhajóparancsnok, hosszújáratú kozmikus jogosítvánnyal, nem is lehet másmilyen, csak határozott és lelkes. Különben nem vitte volna máris ilyen sokra. Vakmerő fiatalságát csábítja a veszély. Ha ő, Gosse, hibás valamiben, az csak némi feledékenység. Ha megkérdezte volna, ott van-e Killian a fedélzeten, akkor ez az űrhajó már a Grál gondja lenne. Gosse parancsnok, aki húsz órája nem aludt, nem is ébredt tudatára, hogy gondolatban akaratlanul már el is temette a jövevényt. Mi is a neve? Tudta, de elfelejtette, és ezt a közelgő öregség jelének érezte. Megnyomott egy gombot a bal oldali monitoron. Zöld sorokban szöktek elő a betűk:

ŰRHAJÓ: HELIOS, II. OSZTÁLYÚ TEHERHAJÓ ANYAKIKÖTŐ: SYRTIS MAJOR PARANCSNOK PILÓTA: ANGUS PARVIS MÁSODPILÓTA: ROMÁN SINKO

RAKOMÁNY: MEGADJAM AZ ÁRULISTÁT

???

Kikapcsolta a képernyőt. Éppen megjöttek a vendégek, pulóverben és tréningnadrágban. A göndör hajú, sovány Sinko gondterhelten üdvözölte őket, mert a máglya mégiscsak szivárgott. Leültek a konzervleveshez. Gossénak nem ment ki a fejéből a gondolat, hogy ez az elszánt őrült, akire ő egy gépet fog bízni, elferdített nevet visel. Nem Parvisnak kellene hívni, hanem Parsifalnak, mert az illenék a Grálhoz. De nem volt tréfás kedvében, hát megtartotta magának az anagrammáit. Rövid vitájukat arról, hogy most ebédeltek-e vagy vacsoráztak, nem sikerült eldönteni, annyira különböző volt a fedélzeti, a földi és a Titán-idő; aztán Sinko lement, hogy megbeszélje a technikussal a defektoszkópiát a hét végére, amikorra a máglya kihűl, és a burkolat repedését ideiglenesen behegesztik, a pilóta pedig Gosséval és Londonnal a terem üres részében megszemlélte a Titán diorámáját. A holográf-vetítők háromdimenziós, színes képet adtak, kirajzolt útvonalakkal, a kép az Északi-sarktól az Egyenlítőig ábrázolta a Titánt. Lehetett kicsinyíteni, nagyítani, és Parvis megismerkedett az egész térséggel, amely innét a Grálig terjed.

Kicsi, de barátságos vendégszobát kapott, emeletes ággyal, ferde lapú kis íróasztallal, fotellel, faliszekrénnyel, és olyan szűk zuhanyozófülkével, hogy míg szappanozta magát, folyton beverte a könyökét a fülke falába. Leheveredett a plédre, és tanulmányozni kezdte a Londontól kölcsönkapott vaskos titanográfiai kézikönyvet. Először a BIRNAMI ERDŐ címszót kereste a tárgymutatóban, de sem a „B”, sem az „E” betűnél nem találta. A tudomány figyelmen kívül hagyta ezt az elnevezést. Lapozgatta a könyvet, míg el nem jutott a gejzírekig. A szerző szerint nem egészen úgy keletkeztek, ahogyan Gosse mondta. A Titán gyorsabban szilárdult meg mint a Föld és a többi belső bolygó, ezért összesűrűsödött gázok óriási tömegei maradtak a belsejében, ezek a kéreg törésvonalainál nyomást gyakorolnak a régi vulkánok talapzatára és a belőlük kiágazó magmaerek több száz kilométeres, ágas-bogas föld alatti hálózatára, a hajlásszögek bizonyos konfigurációja esetén pedig magas nyomású, légnemű szökőkutakként kitörhetnek a légkörbe. A bonyolult vegyi összetételű elegy széndioxidot tartalmaz, ez azonnal hóvá fagy, és a szélviharok sodorta hó vastag rétegben lepi be a síkságokat és hegyoldalakat. Angusnak hamar elment a kedve ettől az unalmas eszmefuttatástól. Eloltotta a villanyt, betakarózott, kicsit meglepődött, hogy sem a pléd, sem a párna nem röpköd, mert kis híján egy hónap alatt hozzászokott a súlytalansághoz — és nyomban elaludt. Valami belső lendület olyan hirtelen lökte át az álomból az ébrenlétbe, hogy kinyitotta a szemét, felült, már-már kiugrott az ágyból. Kábán nézett körül, az állkapcsát dörzsölgetve. Ettől a mozdulattól eszébe jutott, miről álmodott. Ökölvívásról. Egy hivatásos versenyzővel bunyózott, előre érezte, hogy veszíteni fog, és elterült, mert kiütötték. Meregette a szemét, az egész szoba körbefordult, mint éles kanyarban a pilótafülke, és most végre igazán felébredt. Egyetlen rövidzárlattal visszatért a tegnapi leszállás, a géphiba, a vita Gosséval, és a tanácskozás a dioráma előtt. Szobája olyan kicsi volt mint a teherszállító űrhajó pilótafülkéje, erről eszébe jutottak Gosse utolsó szavai, mielőtt elváltak: hogy fiatal korában tengerész volt egy bálnavadászhajón. Borotválkozás közben a döntését latolgatta. Ha Pirx neve el nem hangzik, kétszer is meggondolta volna a dolgot, mielőtt ilyen makacsul követeli, hogy egyezzenek bele a vállalkozásába. A váltogatott forró és jéghideg zuhany alatt énekelni próbált, de csak dünnyögés lett belőle. Úgy látszik, nincs formában. Érezte, hogy gondolatai a kockázatnál is roszszabb ostobaság felé kódorognak. Míg arcát a záporozó víz alá tartotta, a vízsugaraktól elvakulva, egy pillanatig a meghátráláson töprengett. De tudta, hogy lehetetlen. Zöldfülűre vallana az ilyesmi. Gondosan megtörölközött, beágyazott, felöltözött, és elindult megkeresni Gossét. Most sietni kezdett. Még sok a teendője: meg kell barátkozni az ismeretlen modellel, gyakorolni egy kicsit, felidézni a megfelelő reflexeket.

Gosse sehol sem volt. Az irányítótorony lábától két irányban húzódtak az épületek, alagutakon lehetett közlekedni köztük. A repülőtér helyének kijelölése gondatlanság vagy egyszerű tévedés következménye volt. A szondás vizsgálatok alapján úgy vélték, az ásványlelőhelyek ott vannak a hajdani vulkanikus völgy, valójában ősrégi kráter alatt, melynek kávéját a Titán szeizmikus görcsei duzzasztották fel. Tehát először ide dobták le a gépeket meg az embereket, és nekiálltak hordóforma lakóegységeket öszszeszerelni a bányászok számára, míg meg nem jött a hír, hogy pár száz mérfölddel arrébb hihetetlenül gazdag és könnyen kiaknázható uránlelőhelyek vannak. A projektum vezetősége ekkor két szárnyra szakadt. Az egyik fel akarta számolni az itteni repülőteret, és mindent elölről kezdeni északkeleten, a másik kötötte az ebet a karóhoz, hogy csakis itt kell folytatni a munkát, mert a teknőn túl vannak ugyan felszíni uránrétegek, de sekélyek, tehát kevés lesz a hozamuk. Az első hídfőállás felszámolásának híveire egyszer azt mondta valaki, hogy a szent Grált keresik, ez rajtuk ragadt, és a feltáró munkák területe a Grál nevet kapta. Az itteni repülőteret pedig fel sem számolták, ki sem építették. Nem volt elég erő, jobban mondva tőke, hát maradt a silány félmegoldás. Hiába számították ki ezerszer a közgazdászok, hogy hosszú távon kifizetődőbb bezárni a repülőteret a régi kráterben, és a munkákat egy helyen, a Grálban koncentrálni, győzött a pillanatnyi kompromisszum logikája. Egyébként a Grál még sokáig nem fogadhatott nagyobb űrhajókat, a Roembden kráternek viszont — a geológusról nevezték el, aki fölfedezte — nem volt saját javítódokkja, rakodó portáldaruja, legújabb felszerelése, és örökké folyt a marakodás, kinek kit kell kiszolgálni, és kinek mi haszna van ebből. A vezetőség egy része állítólag továbbra is hitte, hogy a kráter alatt urán van, csináltak egypár próbafúrást, de mindegyik hamvába holt, mert mihelyt idehoztak néhány embert és fúrógépet, a Grál nyomban rájuk uszította az igazgatóságot, elvitte a kapacitást, és az épületek megint üresen maradtak, a gépek meg elhagyatva álldogáltak szanaszét a Roembden kráter sötétlő falai között. Parvis, éppúgy, mint a többi szállító, nem vett részt ebben a kutya-macska háborúban, de kívülről valamelyest ismernie kellett, mert a szállítók egytől egyig kényes helyzetben voltak. A Grál újra meg újra megpróbálta, hogy kész tényeket teremt, és felszámolja a repülőteret, főleg miután a saját leszállóhelye kiépült, a Roembden meg igyekezett keresztbe tenni neki, mellesleg akár tett, akár nem tett, hasznosnak bizonyult, amikor a Grál nevezetes betonja sülylyedni kezdett. Parvis magánvéleménye az volt, hogy ez a folytonos marakodás lélektani és nem pénzügyi tényezőkből ered, valójában itt létrejött két szemben álló lokálpatriotizmus, a Roembden-kráteré meg a Grálé, minden egyéb csak érvek keresgélése az egyik vagy a másik fél javára. De nem lett volna ajánlatos, hogy ezt bárkinek is elmondja a Titánon dolgozók közül.

Az irányítótorony alagsora elhagyott föld alatti városra hasonlított, nézni is rossz volt, mennyi anyag hever itt fölöslegesen. Egyszer már leszállt a Roembdenben, mint másodpilóta, de akkor annyira siettek, hogy le sem jött a fedélzetről, csak a kirakodásra felügyelt a rakodótérben, és most annál is rosszkedvűbben nézte a ki sem csomagolt, még lepecsételt tartályokat, mivel azokat is felismerte közöttük, amelyeket akkor idehozott. Felbosszantotta, hogy sehol senki, hujjogatni kezdett, mint az erdőben, de csak a kongó visszhang felelt a raktár zárt folyosóin.

Felliftezett. A repülésirányító teremben megtalálta Londont, de ő sem tudta, hol lehet Gosse. A Grálból nem jött semmi új hír. A monitorok villogtak. Sült szalonna illata terjengett. London szalonnás rántottát készített. A tojáshéjakat a szemétaknába dobta.

— Honnan vesznek itt tojást? — csodálkozott a pilóta.

— Na, ezt meg kell hallgatnod.

London már tegezte.

— Jött egyszer egy elektronikus, akinek gyomorfekélye volt. Hozott egypár tyúkot, hogy betarthassa a diétáját. Először volt nagy tiltakozás, hogy büdösek a tyúkok, meg mit fognak enni, de a végén itt hagyott nekünk egy tyúkot meg egy kakast, és most a tyúkfarm a büszkeségünk. Nagy csoda ám a friss tojás ezen a vidéken. Ülj csak le, Gosse majd előkerül.

Angus rájött, hogy éhes. Rútul nagy darab rántottakat tömve a szájába, lélekben mentegette magát: kell a kalória mindaz előtt, ami vár rá. Megszólalt a telefon. Gosse hívatta. Megköszönte hát Londonnak a pompás reggelit, felhajtotta a kávéját, és leliftezett egy emeletet. A parancsnok a folyosón várta, már kezeslábasba öltözve. Ütött az óra. Angus szaladt a vendégszobába a szkafanderéért. Gyakorlottan belebújt, rákapcsolta az oxigéntartályt a szkafander kígyójára, de nem nyitotta meg a szelepet, és nem tette fel a sisakját, mert nem tudta, rögtön kimennek-e a hermetikus helyiségekből. A másik lifttel, a teherlifttel lementek az alagsorba. Itt is raktár volt, benne sok-sok tartály, akár a tüzérségi lőszeres ládák: oxigénpalackok meredtek ki belőlük ötös sorokban, mint a nagy kaliberű gránátok. Tágas volt a raktár, de úgy telezsúfolták, hogy csak szűk folyosók maradtak a különböző nyelvű feliratokkal teleragasztott ládarakások között. Minden földrész gyáraiból jöttek ide szállítmányok. A pilóta jó darabig várt Gosséra, aki elment átöltözni, és alig ismert rá, mikor megjelent a gépolajtól maszatos, nehéz szerelőszkafanderben, sisakja üvegén a noktovizorral.

A keszonfülkén át kiléptek a külvilágba. Az épület padlója kinyúlt a fejük fölé, mert a torony olyan volt mint egy üvegkalapos, óriási gomba. London már odafent sürgölődött, árnyéka eltakarta a monitorok zöld derengését. Megkerülték a torony kerek, ablaktalan lábát, amely úgy sötétlett fölöttük, mint a hullámverésnek kitett tengeri világítótorony, aztán Gosse elhúzta a hullámbádog garázs ajtaját. Hunyorogva kigyulladtak a fénycsövek. A nagy, üres hodályban a hátsó falhoz tolt emelődarunál állt egy járgány, olyasféle mint az amerikaiak régi holdautói. Nyitott alváz, padok lábtámasszal, semmi egyéb, csak a kerekekre szerelt ráma, a volán és a hátul zárt falú akkumulátortelep. Gosse kihajtott a torony körüli durva sóderre, és megállt, hogy a pilóta beülhessen. Elindultak a vöröses ködben egy alig kivehető, lapos tetejű, tuskóforma, alacsony épület felé. Messze, túl a hegygerincen, homályos fénypászmák derengtek, mintha légvédelmi reflektorok pásztáznák az eget. Persze nem efféle ócskavasaktól származott a fény. A Titánon a nap, főleg borús időben, alig-alig világít, ezért az uránércbányászathoz könnyű szerkezetű óriási tükröket, úgynevezett szollektorokat állítottak stacionárius pályára a Grál fölé, hogy a napfényt a bánya területére koncentrálják. Az elgondolás nem nagyon akart beválni. A Szaturnusz a holdjaival olyan bonyolult soktömeghatás-teret alkot, hogy a számítások rendre kudarcot vallanak. A mérnökök minden erőfeszítése ellenére a fényoszlopok folyton elhajlottak, gyakran a Roembden kráterig is elvándoroltak. A roembdeni remetéket az ide tévedő napfény nemcsak gúnyos mosolyra késztette, mert a kráter katlana ilyenkor, különösen éjszaka, a sötétségből kiszakítva, félelmetesen gyönyörű, lenyűgöző látványt nyújtott. Gosse is észrevette az északi fényhez hasonló, hideg derengést, és miközben a járgánnyal az akadályokat kerülgette — kis vulkáni kürtők csapjai meredeztek körülöttük, henger alakú kőtömbök, akár a csálé hordók —, azt dünnyögte maga elé:

— Felénk jönnek. Príma. Pár perc múlva kezdődik a díszkivilágítás.

Majd hozzátette, kajánságát már nem is titkolva:

— Derék fiú ez a Marlin.

Angus elértette a gúnyolódást, hiszen ha a Roembden világos, akkor a Grál egyiptomi sötétségbe borul, tehát Marlin vagy a helyettese már kirángatta az ágyukból a szollektorkezelőket, hogy indítsák be a motorokat, és pofozzák a helyükre az űrtükröket. De két fényoszlop tovább közeledett, és az egyikben már megcsillant a keleti gerinc egyik jeges csúcsa. A roembdeniek unalmas életében az is vigaszt jelentett, hogy kráterükben a titáni viszonyokhoz képest szokatlanul átlátszó a légkör. Néha heteken át csodálhatták a csillagos égbolton a Szaturnusz sárga korongját, lapos gyűrűivel. Bár a Titán ötször olyan messze van a Szaturnusztól mint a Hold a Földtől, az újoncok mindig elámultak, hogy a felkelő Szaturnusz milyen óriási. Távcsövön át jól látszottak felszínének tarka csíkjai, meg a fekete árnyékcseppek, amelyeket közelebbi holdjai vetettek rá fogyatkozáskor. Ezt a látványt a viharos északi szélnek köszönhették, amely olyan vadul száguldott át a kráteren, hogy főnhatás alakult ki. Olyan meleg sem volt sehol másutt a Titánon, mint itt a Roembdenben. A kezelőknek nyilván még nem sikerült ráncba szedni a szollektorokat, vagy a riadóállapot miatt nem is volt hozzá ember, mindenesetre a napfény pászmája már a katlan mélyéig vándorolt. Nappali világosság lett. Akár reflektor nélkül is furikázhattak volna. A pilóta látta az űrhajója körül szürkéllő betontérséget. Mögötte, ott, amerre ők igyekeztek, fantasztikus, megkövült fatörzsekként meredeztek az ősrégi kéregmozgások emlékét őrző, évmilliók óta megszilárdult vulkanikus dugók. Távlati rövidülésben olyannak rémlettek mint egy templom romos oszlopsora, s árnyékuk úgy futott, mintha sok-sok napóra mutatná az idegen, száguldó időt. A járgány elrobogott a szabálytalan oszlopsor mellett. Kegyetlenül rázott a hepehupás talajon, villanymotorjai vékony hangon nyivákoltak, a lapos tetejű épület még megbújt a félhomályban, de már látszott, hogy mögötte két fekete sziluett tör az ég felé — mint a gótikus templomok. Igazi nagyságukat csak akkor tudta felmérni a pilóta, amikor már kiszállt, és Gosse oldalán feléjük gyalogolt.

Ilyen kolosszusokat még életében nem látott. Sohasem kezelt Diglátort, ezt azonban óvakodott bevallani. Ha egy ilyen gépet szőrös bundába csomagolnának, King Kong lenne belőle. Arányai nem emberiek, inkább emberszabásúak. A függőleges hídszerkezethez hasonló oszloplábak tankszerű, hatalmas lábfejekben végződtek, amelyek szilárdan, mélyen belefúródtak a kavicsos talajba. Fent a toronylábakat kerek medence koronázta, s azon nyugodott a vastörzs, mint egy széles hajó. A felső végtagok ökleit csak akkor látta meg a pilóta, amikor hátraszegte a fejét. Úgy lógtak a vaskarok a törzs mellett, mint erőtlenül lebocsátott emelődaruk, ökölbe szorított acélkezekkel. Feje nem volt a két kolosszusnak, az pedig, ami messziről tornyocskának látszott, a vállakból égnek meredő antennáknak bizonyult.

Az első Diglátor mögött állt a másik, az ikertestvére. Könyökben behajlított karja majdnem érintette az első kolosszus páncélját — mintha éppen oldalba akarta volna bökni a társát, aztán úgy maradt volna. Mivel kicsit távolabb állt, mellén látni lehetett a csillogó üvegablakot. A sofőrfülkét.

— Ez a Castor, az meg a Pollux — mutatta be őket Gosse. Kézireflektorát végigfuttatta a két óriáson. A fénypászma kiemelte a félhomályból a lábvérteket, a kerek térdvédő páncélokat és a törzseket, amelyek feketén csillogtak, mint a bálnazsír.

— Az a balfácán Haartz még a hangárba se tudta bevezetni őket — mondta Gosse. Szabad kezével a hőmérséklet-szabályozó gombot kereste a mellén. Lélegzetétől kicsit bepárásodott a sisaküvegje.

— Alig tudott lefékezni ott a szikla előtt.

A pilóta könnyen kitalálta, hogy ez a szegény Haartz miért állította a két kolosszust a sziklás beszögellésbe, és miért látta jobbnak, ha itt is hagyja őket. A tömegtehetetlenség miatt. Éppúgy mint a mélytengeri hajó, az önjáró gép is annál lomhábban engedelmeskedik a kormányosnak, minél nagyobb a tömege. Már nyelve hegyén volt a kérdés, mennyit nyom a Diglátor, de nem akart felsülni a tudatlanságával, hát elvette Gossétól a kézireflektort, és elindult az óriás lábfeje mentén. Célirányosan tartva a lámpát, a várt helyen, szemmagasságban meg is találta az acélpáncélra szegecselt adattáblát. Maximális emelőkapacitás 14 000 kW, megengedett terhelési kapacitás 19 000 kW, nyugalmi tömeg 1680 tonna, többpajzsos Tokamak-reaktor Foucault-váltóval, Rolls-Royce gyártmányú hidraulikus főhajtómű és differenciálmű, alváz made in Sweden. Feljebb siklatta a fénykört, végig a rácsos lábszáron, de az egész törzset nem tudta egyszerre befogni. A kézilámpa fényében éppen csak kirajzolódott a fej nélküli, fekete vállak körvonala. Gosse felé fordult, de ő eltűnt. Biztosan elment bekapcsolni a repülőtér fűtőberendezését. A talaj menti csövecskék kezdték eloszlatni az alacsonyan gomolygó, ritkás ködöt. A napszollektor eltévedt fényoszlopa úgy kóválygott a kráterben mint a részeg, hol a raktárak tömbjét szakította ki a sötétségből, hol az irányítótorony gombáját, amelyen saját fényének zöld sávja húzódott keresztbe, hol tünékeny visszfényeket villantott fel távoli, jeges sziklákon, mintha mozgásával életre akarná ébreszteni a holt tájat. Hirtelen megugrott, végigsiklott a nagy betonpályán, átszökdécselt a toronygombán, a magmatuskók során, a földszintes raktáron, és telibe találta a pilótát, aki kesztyűjével védte a szemét, és sisakos fejét gyorsan hátraszegte, hogy a váratlan világosságban szemügyre vehesse az egész Diglátort. A rozsdamentes fekete mázzal lefestett kolosszus úgy ragyogott fel fölötte mint egy felágaskodott, kétlábú csatahajó. Mintha villanófényben fényképeztetné magát. Az edzett acél mellvértek, a csípő kerek talapzata, a combok oszlopai és meghajtóhengerei, a térdvédő páncélok, a rácsos lábszárak mind makulátlanul csillogtak, mutatván, hogy a gépet még sohasem használták. Angust öröm és félelem járta át. Elszorult a torka, nagyot nyelt, és a már távolodó fényben a kolosszus háta mögé indult. Amint a sarkához közeledett, a vasláb hasonlósága az emberi lábhoz előbb karikatúrává torzult, azután a kavicsba fúródott talpnál eltűnt. A pilóta most egy portáldaru talapzatánál állt, amelyet semmi ki nem szakíthat a talajból. A páncélozott sarok a hidraulikus szivattyú alapjául szolgálhat. A bokaízület megmutatta hajócsavarhoz hasonló forgócsapjait, a láb közepe táján, vagy két emelet magasan kidomborodó térd pedig valóságos malom volt. A markológép állkapcsainál nagyobb öklök mozdulatlanul függtek a vigyázzállásba merevedett kolosszus oldalán. Bár Gosse még nem került elő, a pilóta úgy döntött, hogy nem vár tovább. Észrevette a sarokhegesztésnél kiálló létrafokokat és fogantyúkat, hát elkezdett felfelé mászni. A bokaízületet keskeny lépcsőfok vette körül, innen már a rácsos lábszáron belül vezetett tovább a függőleges létra. Nem annyira nehéz, inkább furcsa volt felkapaszkodni rajta. Egy csapóajtóhoz vezetett, amelyet elég kényelmetlenül a jobb comb fölött helyeztek el, mivel eredeti helye, amelyet a tervezők a legésszerűbbnek tartottak, véget nem érő, egyébként meglehetősen alpári humorizálás forrása volt. Igazság szerint az első járógépek tervezői nem törődtek az effajta idétlenkedéssel, de később kénytelenek voltak számításba venni, mert kiderült, hogy senki sem jelentkezik gépvezetőnek, ha örökké azzal csúfolják, miféle nyíláson keresztül mászik fel góliátja hasába.

Amikor a csapóajtót kinyitotta, lámpácskák füzére gyulladt ki odabent. Keskeny csigalépcsőn ért fel a vezetőfülkébe. Olyan volt ez a fülke mint egy nagy üveghordó vagy üvegcső, amelyet vízszintesen illesztettek a Diglátor mellkasába, nem középütt, hanem a baloldalon, mintha a mérnökök oda akarták volna az embert elhelyezni, ahol egy eleven óriás a szívét hordja. A pilóta körülnézett a már szintén megvilágított fülkében, és nem csekély megkönnyebbüléssel tapasztalta, hogy a vezérlőrendszerek mind ismerősek. Máris otthon érezte magát. Levette a sisakját, gyorsan kibújt a szkafanderből, bekapcsolta a légkondicionálást, mert a szkafander alatt csak trikóing és elasztikus nadrág volt rajta, később pedig meztelenre kell majd vetkőznie, hogy a góliátot mozgathassa. Kellemes, meleg levegő áradt a fülkébe, s a pilóta kinézett a domború ablakon. Odakint már elkezdődött a szokásos, szürke nappal, a Titánon mindig ilyen vihar előtti félhomály uralkodott. Úgy látta a távoli, zord, sziklás vidéket, messze túl a repülőtéren, mintha egy toronyház ablakán nézne ki, hiszen nyolc emelet magasságban volt. Még az irányítótorony gombáját is felülről nézte. Egészen a távoli hegygerincig csak a Helios orra nyúlt magasabbra mint az ő fülkéje. Az oldalsó, szintén domború ablakokon át gyenge kis lámpák fényében derengő aknákba látott, a gépházba, amely halkan, egyenletesen zümmögött, mintha letargiából vagy álomból ébredne. A fülkében nem volt semmiféle vezérlőpult, kormány, képernyő, semmi a világon, csak a sofőrruha, amely gyűrötten hevert a padlón, mint valami fémesen csillogó, üres bőr, a főablakhoz pedig apró, fekete kockák mozaikja tapadt, akár valami gyerekjáték, mert a kockákon parányi lábak és karok voltak láthatók — jobb kar és láb a jobb oldalon, bal a bal oldalon. Amikor a kolosszus jár, és minden jól működik benne, ezek a kis rajzok békés világoszöld fényt árasztanak. Zavar esetén a színük megváltozik: az apróbb hibát szürkészöld, a komolyat vörös fény jelzi. Maga a fekete mozaik az egész gépet ábrázolja, részletekre bontva. A fiatalember a klimatizátor enyhe melegében levetkőzött, a sarokba dobta trikóit, és hozzálátott, hogy belebújjon az operátorruhába. A rugalmas anyag simulékonyan beburkolta lábait, hasát, vállát, aztán mikor már nyakig ebben az elektronikus kígyóbőrben csillogott, akkor egyik ujját a másik után gondosan belebújtatta a kesztyűkbe. Amikor pedig egy mozdulattal felhúzta mellén a villámzárat, az addig fekete mozaikból csupa színes lámpácska lett. Egy pillantással megállapította, hogy a lámpácskák elrendezése ugyanolyan mint a szokványos jégjárókon, amelyeket az Antarktiszon vezetett, bár a tömegük meg sem közelítette a Diglátorét. Felnyúlt a mennyezetre az övekért, jobban mondva a hámért, amelybe szépen belebújt, szorosra húzta, és becsatolta a mellén. Mihelyt a csat bekattant, a hám szelíden, rugalmasan felkapta a pilótát: most a levegőben függött, mint valami jól kibélelt fűzőben, és szabadon mozgathatta a lábait. Ellenőrizte, hogy a karjait ugyanilyen könnyen tudjae mozgatni, majd megkereste a főkapcsolót, háta mögé nyúlva, megtalálta a kis fogantyút, és kattanásig benyomta. A kockákon a lámpácskák felragyogtak, fényerejük éppen a kétszeresére nőtt, és a pilóta hallotta, amint mélyen alatta beindulnak a végtagok motorjai, üresjáratban dorombolnak, halkan cuppogva, mert a hajtórudakból kicsöpög a fölösleges olaj, amelyet a korrózióvédelem végett még a földi gyárban töltöttek a golyóscsapágyakba.

Figyelmesen lefelé nézve, nehogy elvigye a raktárépület oldalát, megtette az első, óvatos, kicsi lépést. Kígyóbőre bélésében ezernyi elektróda volt, finom rugócskákkal bevarrva. A meztelen testéhez tapadó elektródák átvették az ideg— és izomrezdüléseket, hogy továbbítsák az óriásnak. Ahogyan az emberi csontváz minden ízületének a gépben ezerszeres méretű, hermetikusan zárt fémízület felelt meg, éppúgy a meghajló és kiegyenesedő végtagok minden izomcsoportjának ágyúcső méretű hengerek feleltek meg, amelyekben bőségesen olajozott dugattyúk jártak fel-alá. De az operátornak erre nem kellett gondolnia, tudnia sem kellett. Csak úgy kellett mozognia, mintha a földön járna, mintha a földet taposná, mintha lehajolna, hogy kinyújtott kezével megragadja a szükséges tárgyat. Mindössze két lényeges különbség volt. Először is maga a méret, hiszen egy emberi lépésnek a gép tizenkét méteres lépése felel meg. És ugyanígy volt minden mozdulattal. Tehát a hallatlanul precíz továbbítók jóvoltából elméletben lehetséges ugyan, hogy a gép fölvegyen az asztalról egy teli poharat, és tizenkét emelet magasra emelje, egyetlen csöppet sem loccsantva ki a vízből, és nem morzsolva szét vasfogójában az üvegpoharat, ez azonban az operátor különleges mutatványa, rendkívüli ügyességének bizonyítéka lenne, mert a kolosszusnak nem kavicsokat meg poharakat kell fölemelnie, hanem soktonnás csöveket, gerendákat, sziklákat, ha pedig megfelelő eszközt adnak a kezébe, működhet fúrótoronyként, buldózerként, emelődaruként — de mindig olyan gigász lesz, amely szinte kimeríthetetlen erejét az emberi ügyességgel kapcsolja össze.

A járótornyok úgy keletkeztek, hogy a tervezők meghatványozták a külső csontváz gondolatát. Maga a koncepció, az emberi test külső megerősítése, már sok huszadik századi prototípusban szerepelt. De a találmány elhervadt, mert a Földön mindig lehetett valamilyen egyszerűbb és jobb megoldást alkalmazni. A Naprendszer meghódítása idején aztán feltámadt az ötlet. Megjelentek a planetáris gépek, mindegyiket éppen olyanra tervezték, amilyenre egy-egy bolygón szükség volt, a helyi feladatok és körülmények figyelembevételével. A súlyuk tehát különböző volt, de a tömegtehetetlenségük mindenütt egyforma, és ebből ered a második leglényegesebb különbség a gépkolosszusok és az emberek között.

Az építőanyag teherbírásának és a meghajtóerőnek megvannak a határai. Ezeket a határokat a tömegtehetetlenség határozza meg, amely minden súlyos testtől távol is jelen van. A járótoronnyal nem lehet gyors mozdulatokat tenni, éppúgy, ahogyan nem lehet villámgyorsan megállítani a tengeren egy csatahajót, vagy pörgetni az emelődaru karját, mint egy propellert. Aki ilyesmit próbálna csinálni a Diglátorban, eltörné a végtagjait, tehát hogy az effajta balesetektől megóvják, a mérnökök biztosítékokat építettek minden hajtókarba, lehetetlenné téve minden olyan manővert, amely katasztrófához vezetne. Az operátor azonban kikapcsolhatja bármelyik ilyen biztosítékot, vagy akár az összesét is, ha komoly bajba kerül. Ez esetben tönkreteszi ugyan a gépet, de ő maga élve kikerülhet egy kőomlásból vagy más szorult helyzetből. Ha pedig ez sem segít, van még egy utolsó esélye, az ultimátum refugium: a vitrifikátor. Az embert ugyanis megvédi a járótorony külső páncélja, a fülke belső vértje, a fülkében pedig a gépvezető fölött őrködik a vitrifikátor harang alakú nyílása. Ez a berendezés szempillantás alatt megfagyasztja az embert. Igaz, feléleszteni a vitrifikált emberi testeket még nem képes az orvostudomány: a katasztrófák áldozatai ott pihennek a cseppfolyós nitrogénnel teli tartályokban, és türelmesen várják az eljövendő évszázadot, amikor majd a felélesztés trükkjét is kitalálják az orvosok.

Sok ember úgy vélekedett, hogy az orvosi kötelességek ilyetén áthárítása a bizonytalan jövőre nem egyéb mint hátborzongató dezertálás, az életben maradás üres ígérete, a megvalósulás minden garanciája nélkül. Mindamellett létezett ez a precedens, az orvostudomány végső próbálkozása, határesete, de nem az első a maga nemében. Hiszen amikor először ültettek át majomszívet halálos beteg emberekbe, az is felháborodást és szörnyülködést váltott ki. Egyébként a gépvezetők körében végzett felmérés megállapította, hogy nem sok reményt fűznek a vitrifikáló készülékhez. Az ő szakmájuk új volt, de a benne leselkedő halál olyan régi mint minden emberi vállalkozás. Így hát Angus Parvis, amint súlyos léptekkel járni kezdett a Titán talaján, nem is gondolt a feje fölött nyíló fekete harangra, amelyen kis rubinként fénylett átlátszó kalapkájába a kapcsológomb. Roppant óvatosan kikocogott a repülőtér betonjára, hogy ott próbálja ki a Diglátort. Hirtelen feltámadt benne az a réges-régi ismert érzés, hogy egyidejűleg hihetetlenül könnyű és nehéz, szabad és gúzsba kötött, lassú és gyors — csak a búvár érezhet hasonlót, akinek testsúlyát csökkenti a vízkiszorítás, de minél gyorsabban akar mozogni, annál nagyobb ellenállást tanúsít a folyékony közeg. A bolygógépek első prototípusai néhány órai működés után roncstelepre kerültek, mert még nem építettek beléjük mozgáskorlátozókat. Az újonc, aki pár lépést tett a járótoronnyal, úgy érzi, gyerekjáték az egész, aztán mikor végre akar hajtani valami egyszerű feladatot, például felrakni néhány gerendát egy épülő ház falaira, földig rombolja a falakat,

és összetöri a gerendákat, még mielőtt észbe kaphatna. De a biztosítékokkal felszerelt gép is csalóka lehet, amíg gyakorlatlan a vezető. A csúcsterhelés adatait leolvasni éppolyan könnyű mint átböngészni egy tankönyvet a síelésről, de még senkiből sem lett műlesikló bajnok, ha elolvasott egy ilyen könyvet. Angus, aki pedig már jól ismerte az ezreseket, most, amikor kezdetnek csak egy picikét meggyorsította lépteit, nyomban megérezte, hogy ennek a kolosszusnak a tömege majdnem kétszer akkora. Rögtön lelassította lábai mozgását, sőt meg is állt, és úgy függve üvegablakos fülkéjében, mint pók egy furcsa hálóban, megfontoltan lassú tornamutatványokba kezdett. Egyik lábáról a másikra állt, törzshajlításokat végzett, és csak azután járta körül néhányszor az űrhajóját.

A szíve erősebben vert a szokottnál, de hibátlanul sikerült minden. Látta a kopár, szürkésbarna völgyet az alacsonyan gomolygó ködben, a repülőtér határát jelző távoli lámpasorokat, az irányítótorony alatt pedig Gosse pici alakját — ilyen messziről már csak hangyácskának látszott. Nem túl zavaró, szelíd zümmögés vette körül, percről percre jobban meg tudta különböztetni benne az egyes hangokat: a háttérben a főmotorok mély dorombolását, meg a száztonnás lábakat mozgató motorok fojtott énekét a lendítéskor, szemrehányó morgását a túl hirtelen fékezéskor. Kihallotta már a hidraulika kórusát is, amint a gépezet az ezres vezetékeken át olajat nyomott a hengerekbe, hogy a dugattyúk egyenletesen emeljék fel, hajlítsák be és rakják le a betonra a tankcipős lábakat. Ha hegyezte a fülét, még a giroszkópok finom énekét is ki tudta venni, amelyek automatikusan segítették az egyensúly megőrzésében. Mikor egyszer szándékosan megpróbálkozott egy élesebb kanyarral, kiderült, hogy a kolosszus fordulékonysága elmarad a motorok kapacitása mögött: bár a motorok engedelmesen felbőgtek, a járótorony megingott, de azért nem került ki a vezető uralma alól, mert Angus rögtön megnövelte a kanyar ívét.

Aztán azzal kezdett szórakozni, hogy a beton szélén túl heverő, többtonnás sziklákat emelgette. Csikorogtak, szikráztak a kősziklák, amint kezeinek roppant acélfogói beléjük hasítottak. Egy óra sem telt bele, és Angus már biztosnak érezte magát a Diglátorjában. Abba az ismerős állapotba került, amelyet a tapasztaltabbak úgy neveznek: „az ember belenő a járótoronyba”. Elmosódott a határ közte és a gép között, a kolosszus mozdulatai immár a saját mozdulatai voltak. Utolsó gyakorlatként felkapaszkodott a kavicsos hegyoldalon, elég magasra, és olyan jól belejött már, hogy a lábai alól leguruló, szétzúzott kövek robajából meg tudta állapítani, mennyit követelhet meg az óriástól, amelyet máris szívébe fogadott. Csak amikor már lefelé igyekezett, a repülőtér hunyorgó lámpasorai felé, akkor szakadt vége hirtelen az örömének: tűszúrásként hasított belé a tudat, hogy miféle kirándulás várja, és hogy Pirx, meg a másik két ember, ugyanilyen óriásokba zárva, nemcsak elakadt, hanem nyomtalanul eltűnt a Titán nagy teknőjében. Maga sem tudta, hogy további gyakorlásképpen, vagy búcsúzóul, szűkülő körben még egyszer körüljárta az űrhajót, amellyel leszállt, aztán lefolytatott Gosséval egy rövid beszélgetést. A parancsnok már a torony ablakában állt, London mellett. Látta őket, megtudta, hogy az elveszettek sorsáról még mindig nincs semmi hír, majd búcsúzásképpen magasra emelte vasjobbját. Lehet, hogy ezt a gesztust másvalaki patetikusnak, netán bohóckodásnak tartotta volna. O bármiféle szó helyett inkább ezt választotta. Óvatosan sarkon fordult, a mennyezet alatti egyetlen monitorra kivetítette a bejárandó terep holografikus fényképét, bekapcsolta az irányszögmutatót, a Grálba vezető útvonal rajzával együtt, és tizenkét méteres léptekkel útnak indult.

Kétféle táj jellemző a Nap belső bolygóira: vannak célszerűek és lepusztultak. Célszerűen van berendezve a Föld minden tája — ezen a bolygón, ahol létrejött az élet, mindennek megvan a maga használati értéke. Persze ez nem mindig volt így, de a szerves munka évmilliárdjai megtették a magukét: a virágok azért színesek, hogy a rovarokat odacsalogassák, a felhők arra valók, hogy öntözzék a legelőket és az erdőket. Ott minden formát és dolgot az magyaráz, hogy valamiért hasznos, az pedig, ami olyan nyilvánvalóan haszontalan, mint az Antarktisz jégmezői vagy a kopár hegyláncok, amolyan meddő enklávénak számít, kivétel a szabály alól, vad, bár talán gyönyörű pusztaság, de még ez sem biztos, mert az ember, mikor nekilátott eltéríteni a folyókat, hogy a sivatagot termővé tegye, vagy amikor felmelegítette a sarkvidékeket, az egyik terület megjavításáért más vidékek elsivatagosodásával fizetett, és ezzel felborította a bioszféra éghajlati egyensúlyát, amelyet az élet fáradságos evolúciós munkája csak látszólag nemtörődöm módon szabályozott. Nem az óceánok mélye szolgált a támadásoktól óvó sötétséggel a mélyvízi élőlényeknek, hogy aztán szükség szerint lumineszcenciával megvilágíthassák, hanem megfordítva: a sötétség hívott életre éppen ilyen, a nagy nyomásnak ellenálló és világítva lebegő élőlényeket. Az élettől nyüzsgő bolygókon csak a föld alatt, a barlangokban jut bátortalanul szóhoz a természetnek az a teremtő ereje, amely, semmilyen alkalmazkodás szolgálatába nem állítva, teremtményeinek létküzdelmeibe be nem taszigálva, évmilliárdos koncentrációval, végtelen türelemmel hozza létre a besűrűsödő sóoldatok cseppjeiből a sztalaktitok és sztalagmitok fantazmagórikus erdeit, de ez az ilyen égitesteken a bolygóméretű munkáknak csupán sziklaboltozatok süket csendjébe szorított, rejtett kis része, és már csak ezért sem mutathatja meg, mire képes. Így támad az embereknek az a benyomásuk, hogy az effajta helyek a természetben nem mindennaposak, hanem csupán a természet marginális furcsaságai keletkeznek itt, kivételként a káosz szabálya alól.

A kiszáradt bolygókon viszont, mint a Mars vagy a Merkúr, amelyeket a napszél pusztít, az anyacsillagnak ez a megritkult, de szüntelenül fúvó lehelete, kopár sivatag a felszín, mert minden kialakuló formát elemészt az izzó hőség, és a krátertányérokat kitöltő porrá őrli. Csak ott, ahol örök és nyugalmas halál uralkodik, ahol a természetes kiválasztódásnak sem szitái, sem magvai nem munkálkodnak azon, hogy minden teremtményt a túlélés szigorú parancsai szerint formáljanak, ott nyílik tere az anyag bámulatos műveinek, s ott a semmit nem utánzó, senkinek alá nem vetett anyag az ember szeme láttára meghaladja az emberi képzelőerő határait. Éppen ezért lepték meg olyannyira a Titán fantasztikus tájai az első felderítőket. Az emberek a rendet az élettel azonosították, a káoszt pedig az unalmas kopársággal. A külső bolygókra kellett eljutniuk, a Titánra, e bolygók legnagyobb holdjára, hogy felismerjék, milyen téves volt ez az apodiktikus diagnózis. A Titán különös csodái, akár viszonylag biztonságosak, akár életveszélyesek, messziről és magasról nézve közönséges, zűrzavaros kőhalmaznak látszanak. Egészen másképp festenek azonban, ha az ember leszáll a Titánra. Akkor kiderül, hogy a szörnyű fagy ebben a térségben, ahol a Nap még világít, de már nem melegít, nem fojtja el, hanem éppenséggel ösztökéli az anyagi formateremtést. Lelassította ugyan, de éppen ezáltal tette lehetővé bravúrjait, megadta ugyanis az élet nem érintette és Nap nem perzselte természetnek azt a dimenziót, amely nélkülözhetetlen, mint az örökkévalósággal mért teremtő munka előfeltétele: időt adott neki, annyi időt, amelyben egyvagy kétmillió évszázad mit sem számít.

A természet építőanyagai itt nagyjából ugyanazok a vegyi elemek, mint a Földön, de ott ezek az elemek, mondhatni, a biológiai evolúció rabjai lettek, és csak annak keretében kápráztatták el az embert rafináltan bonyolult vegyületekkel, amelyek élő szervezetekké álltak össze, és létrehozták a szervezeteknek az élettől függő, faji hierarchiáit. Ebből adódott az a következtetés, hogy a magasrendű bonyolultság nem mindennemű anyag tulajdonsága, hanem csak az élő anyagé, mert szervetlen állapotban a káoszból nem születhet egyéb mint lávafolyamokat és kénköves hamuesőt okádó, vak vulkanikus görcsök.

A Roembden kráter gyűrűjének északkeleti része valamikor meghasadt. Aztán ezen a hasadékon át előkúszott egy fagyott gázból álló gleccser. A következő évmilliók során visszahúzódott, de a felszabadult területen ott hagyta ásványi üledékeit — amelyeket olyan elragadtatva és gondterhelten tanulmányoznak a krisztallográfusok és egyéb, nem kevésbé álmélkodó tudósok. Valóban, van itt néznivaló. A pilóta, azaz most már járótoronyvezető, letekintett a távoli hegyoldalak karéjában elterülő, tágas síkságra, amelyen szanaszét hevertek a — micsodák is? Mintha fantasztikus múzeumok és kőtárak kincsei szóródtak volna szét ezen a lapályon, mintha vízesésekként zúdultak volna ide az ijesztő torzalakok csontvázai, tetemei és oszladozó maradványai — vagy talán idétlen, őrült modelljei, egyik fantasztikusabb a másiknál. Szétroncsolt testrészek, töredékek olyan lényekből, amelyek csak valamilyen véletlen folytán nem kerülhettek be az élet körforgásába. Óriási bordákat látott, vagy talán pókok csontvázait, amelyek, vérfoltos, göcsörtös tojásokat szorongattak mohón lábszárcsontjaikkal, látott kristályagyarakkal összecsattant állkapcsokat, tányérforma csigolyák sorait, mintha özönvíz előtti hüllők a felbomlásuk után tekercsenként szórták volna szét a gerincoszlopukat. A fantasztikus kőmező egész gazdagságát a Diglátor magasságából tekinthette át a legjobban. A Roembden környékét az itt lakók temetőnek nevezték — és valóban, ez a táj évszázados viadalok csataterének látszott, valószínűtlen méretű, porladó csontvázak temetőjének. Angus észrevett egy kibicsaklott ízületet, amely valami hegymagas szörnyeteg teteméből származhatott volna, még az inak vértől vöröslő tapadási helye is látszott rajta, távolabb mintha lenyúzott állatbőrök hevertek volna, s a szivárványló szőrmét lágyan fésülgette, változó hullámokba rendezgette a szél. Még messzebb, a ködön át többemeletes ízeltlábúak alakja derengett, tépték, marták, s a végén felfalták egymást. Szögletes, tükörfényes tömbökből ugyanilyen csillogó agancsok meredtek elő, körülöttük piszkosfehér sípcsontok és koponyák hevertek szanaszét. Látta őket, és tudta, hogy az agyában burjánzó sok-sok célzatos kép, baljós értelmével együtt, csak optikai csalódás, amelyet az idegenség sokkhatása vált ki. Ha alaposan utánagondolna, talán eszébe is jutna, milyen vegyületekből származtak a milliárd éves kémiában éppen ezek a formák, amelyek a hematit foltjaitól vérfoltos csontoknak rémlenek, és milyen vegyületek hozták létre, túltéve a földi azbesztek szerény teljesítményein, ezt a legfinomabb gyapjúval vetekedő, szivárványos, selymes bundát. De az effajta elemzések biztos és ünnepélyes eredményei tehetetlennek mutatkoztak a látvány megdöbbentő hatásával szemben. Éppen azáltal, hogy itt soha semmi semmire nem szolgált, hogy itt nem működött az evolúció irgalmatlan, borotvaéles kése, amely minden facsemetéről amputálja a fennmaradását nem szolgáló valamennyi hajtást, éppen azért, mert a természet, mivel itt sem a születődő élet le nem igázta, sem a halál nem sújtotta, szabadjára ereszthette valódi természetét, a pazarlást, a korlátlan tékozlást, a semmire sem való, brutális fényűzést, a céltalan, szükségtelen, értelmetlen teremtés örökkévaló erejét — és ez az igazság, amely lassacskán átjárta a szemlélődőt, persze hasonlíthatatlanul megrázóbb volt annál a benyomásnál, hogy a hullamimikri kozmikus panoptikumát nézi, hogy itt valóban ismeretlen lények oszladozó tetemei hevernek a viharos égbolt alatt. Ezért hát mintegy fejre kellett állítani az egész eredendő és csak egy irányba menni képes gondolkodást: nem azért hasonlítanak ezek a formák csontokra, bordákra, koponyákra és agyarakra, mert valamikor az életet szolgálták — hiszen azt sohasem tették —, hanem a földi gerincesek csontváza és szőrméje, a rovarok kitinpáncélja és a kagylók héja azért mutat ugyanilyen szerkezetet, szimmetriát, kecsességet, mert a természet mindezt ott is elő tudja állítani, ahol sem élet, sem az életre jellemző célszerűség sohasem volt, és nem is lesz.

Az ilyetén filozofikus töprengésbe merült fiatal pilóta hirtelen összerezzent, mert eszébe jutott, honnan került ide, mi járatban van, és mi a feladata. Vas járműve pedig szempillantás alatt engedelmesen átvette és ezerszeresre növelte összerezzenését, lengéscsillapítói felnyögtek, egész tömegében ingadozni kezdett, ettől aztán a pilóta kijózanodott, és kissé elszégyellte magát. Gyorsan rendbe szedte gondolatait, és továbbment. Eleinte még feszélyezte, hogy gőzkalapács lábaival széttiporja ezeket az álcsontvázakat, de kerülgetni őket nemcsak ügyes-bajos, hanem hiábavaló próbálkozásnak is bizonyult. Ettől fogva már csak néha tétovázott egy kicsit, ha valami különösebb formájú akadály került az útjába, és a végén már csak olyankor tett kerülőt, ha még az ő engedelmes kolosszusának is nehezére esett volna átgázolni a látszólagos hullahegyen, és széttiporni a csontforma valamiket. Különben is, így közelről egyre csökkent, majd el is tűnt az a benyomása, hogy csonttengerben gázol, koponyákon tapos, szárnymaradványokat, járomcsontokat és szarvakat tipor szét. Hol úgy érezte, mintha valamiféle szerves gépek roncsai hevernének a lába alatt, tehát hibrid teremtmények, félállatok, melyek élet és élettelenség — értelem és értelmetlenség — keresztezéséből jöttek létre, hol meg úgy, mintha irídiumcsizmáival emberfeletti méretű, ágas-bogas ékszereket zúzna pozdorjává, tiszta fényű és megvakult drágaköveket, amelyek a sok kölcsönös egymásba hatolástól és metamorfózistól részben hályogossá váltak. És mivel járműve magasából folyton ügyelnie kellett, hová és milyen szögben rakja le toronylábait, s az útnak ez az első szakasza — a szükségszerű lassúság miatt — több mint egy óra hoszszat tartott, elnevette magát, mikor eszébe jutott, mennyit erőlködtek a földi művészek, hogy túllépjenek az emberi, tehát mindennek értelmet adó képzelet korlátain, mennyit vergődtek szegények saját fantáziájuk falai közé zárva, és milyen kevéssel jutottak túl a közhelyeken, agyukból minden ötletet kifacsarva, miközben itt a talaj minden négyzetméterén több eredetiség pompázik mint odalent száz tárlaton, akármennyi műgonddal és kínlódással is készültek azok. De mivel nincs olyan inger, amelyhez az ember hamar hozzá ne szokna, nemsokára már olyan közönyösen masírozott a kalkocitok, agátok, ametisztek, hegyikristályok, helyesebben távoli, földön kívüli rokonaik e temetőjén át, mintha közönséges kavicson lépkedne, és szempillantás alatt szétzúzott egy-egy ágacskát, amely évmilliók folyamán kristályosodott ki a maga megismételhetetlen formájában; nem jókedvéből, de kényszerűségből zúzta üveges porrá, mert a millió éves munka egy-egy különösen pompás termékének láttán elszorult a szíve, de hát olyan mérhetetlen sok volt belőlük, annyira kioltották egymás hatását, hogy végül már csak egyvalami tudta igazán megrendíteni.

Éspedig az, hogy ez a táj mennyire emlékezteti — de nemcsak őt, másokat is! — az álmok birodalmára, a lidérces víziókra és a porba sújtott szépség őrült látomásaira. Önkéntelenül szavakká formálódott benne a gondolat, hogy ez az a táj, ahol a természet álmodik, közvetlenül, minden pszichés áttétel nélkül kemény anyagi valósággá formálva nagyszerű iszonyatát, őrült rémálmait. Mert ugyanúgy, mint álmában, mindaz, amit látott, egyszerre tűnt teljesen idegennek és abszolút sajátjának, minduntalan emlékeztette valamire, de amit felidézett, az a következő pillanatban makacsul elsiklott előle, minduntalan badar képtelenségnek rémlett, amely valami tünékeny, kimondatlan, csalárd értelmet álcáz — mert itt mintha minden ősidők óta folyvást csak remek precizitással elkezdődött volna, de sohasem bírta magát befejezni, a teljes megvalósulás állapotába lépni, elszánni magát a fináléra — vagyis a saját rendeltetésére.

Ezt forgatta a fejében, elámulva a környezeten is, meg a saját gondolatain is, mert amúgy nem volt szokása a filozofálgatás. Már mögötte járt az emelkedő Nap, így most elébe vetődött az árnyéka, és bizsergetően furcsa volt felismerni a hosszan elnyúlt, szögletes árnyék mozdulataiban a torony gépi és ugyanakkor a saját emberi természetét — mert a menet közben hajóként imbolygó, fejetlen robot sziluettje az ő jellemző, egyéni mozdulatait produkálta, de mintha csak tüntető dac vezérelné, óriásira növelve, karikírozva mutatta be az ő mozgását. Igaz, nem először tapasztalta ezt a látványt, de a majdnem kétórás menetelés az elvarázsolt tájban valahogy szárnyakat adott a fantáziájának, vagy fogékonyabbá tette. Azt sem bánta, hogy amikor a Roembden után nyugat felé kanyarodott, elvesztette a rádiókapcsolatot az ottaniakkal. A harmincadik mérföldnél — tehát már nem sokára — úgyis kikerül a rádióárnyékból, de most szívesebben volt egyedül, megszabadulva a sztereotip kérdésektől és jelentésforma válaszoktól.

A láthatáron feketés sziluettek sötétlettek — nem tudta rögtön megállapítani, felhők-e vagy hegyek. Angus Parvis, aki a Grál felé haladt, és bármennyit kalandozott is az imént a képzelete, egyszer sem jutott eszébe, hogy neve hasonlít a Parsifaléhoz — mindig az a legnehezebb az embernek, hogy kilépjen a maga szellemi azonosságából, éppúgy, mintha a bőréből kellene kiugornia, és ráadásul egy mítoszban kikötnie —, most már nem a közvetlen környezetét figyelte, annál is kevésbé, mivel a színlelt halál, az idegen égitestre kihelyezett ásványi theatrum anatomicum díszletei megritkultak. Már közönyösen haladt el az itt-ott felcsillanó, kétértelmű alakzatok mellett, amelyek mintha titkon az ő pillantására várnának, és ez nem csupán színlelt közöny volt. Amióta eldöntötte, hogy mit fog tenni, megtiltotta magának, hogy arra a személyre gondoljon, aki ennek a döntésnek az oka. Ez nem esett nehezére. Űrhajós lévén, megtanulta, hogy sokáig egyedül legyen önmagával. Csak menetelt az imbolygó Diglátorral, a kolosszus csak jobbra-balra dülöngélve tudott járni, ez azonban nem volt neki újdonság. A lépésmérő óránként majdnem harminc mérföldet mutatott. A sárkányok és hüllők haláltáncainak kísérteties színpadát szelíd domborzat váltotta fel, a sziklákat a homoknál apróbb szemű, finomabb és könnyebb vulkanikus tufa borította. Gyorsabban is haladhatott volna, de tudta, hogy a nagyobb sebességnél fellépő mellékhatásokat nehéz sokáig elviselni, márpedig többórás menetelés állt előtte, az eddiginél jóval nehezebb terepen, még a teknő előtt. A lapos, fűrészfogas kontúrok a láthatáron már nem látszottak felhőknek. Feléjük haladt, s előtte úszott az árnyéka, torz figura, mert az óriási tömeg miatt a járótorony lábai csak harmad olyan hosszúak mint a test: amikor az óriást nagyobb sebességre kapcsolják, csak úgy tud hosszabbakat lépni, ha lábát a csípőjével együtt lendíti előre; ez lehetséges ugyan, mert a lábak gyűrűs csapágya, helyesebben alváza, amely a csípőnek felel meg, óriási csúszókorong, amelybe a törzset illesztették, de ilyenkor a jobbra-balra dülöngélésen kívül az egész óriás fel-le dobálja magát, és a táj úgy imbolyog a sofőr előtt mint a részeg. Futni ezek a nehéz gépek nem tudnak. A Titánon még az is nehezükre esik, hogy kétméteres magasságból leugorjanak. A kisebb égitesteken és a földi Holdon szabadabban mozognak. Egyébként a tervezők nem igyekeztek különösen gyorssá tenni ezeket a gépeket, hiszen nem azért kell járniuk, hogy közlekedési eszközül szolgáljanak, hanem hogy a nehéz munkákat a helyszínen végezhessék el; a járóképesség csak ráadás, amely önállóvá teszi a szorgos óriásokat.

Angusnak vagy egy órán át hol úgy rémlett, hogy perceken belül megreked a sziklakáoszban, hol meg úgy találta, hogy az útirányt zseniálisan jelölték ki, mert valahányszor egy újabb kőhalomhoz közeledett, ingatagon illeszkedő, lapos sziklák kártyavárához, amely úgy festett, hogy egy fuvallattól mennydörögve összeomlik, az utolsó pillanatban mindig megnyílt előtte egy kényelmes átjáró, soha nem kellett nyaktörő mutatványokat végeznie, vagy zsákutcából visszafordulnia. Arra ugyan hamar rájött, hogy a Titánon a bandzsa ember volna a tökéletes sofőr, mert egyszerre kell figyelni a magasból a gép előtti terepet és a fényes irányjelzőt, amely úgy remeg a félig átlátszó térkép hátterén mint egy közönséges iránytű, de ez is egész jól ment, mert megbízott a szemében is, az irányjelzőben is. A motorblokkok berregése és a gyors menetben rázkódó törzs rezonanciája elvágta ugyan a külvilágtól, de látni azért jól látta a Titán világát üvegfülkéje reflexmentes ablakain át. Akárhonnan nézett körül — mert valahányszor a simább terep megengedte, mindenfelé nézelődött —, a ködtengerek fölött hegyláncokat látott, ősidők óta nem működő, repedezett vulkánokkal megszakítva. A göcsörtös jégen járva, megfigyelhette a mélyen a felszín alatt sötétlő vulkanikus bombákat és érthetetlen eredetű, egyéb sötét alakzatokat — mintha tengeri csillagok vagy polipok volnának, belefagyva a jégbe, mint rovarok a borostyánba.

Aztán megváltozott a terep: itt is félelmetes volt, de más módon. Úgy rémlett, az égitesten valamikor hatalmas vulkáni kitörések voltak, vulkanikus bombák röpködtek, aztán mozdulatlanná dermedtek, és most vad, idegen ormokként meredeznek a vak lávapadokon és bazaltbordákon. Már beért ezekbe a vulkáni szurdokokba. A távolabbi falak annyira a szurdok fölé dőltek, hogy az egyszerűen lehetetlennek látszott. Hiába, így van ez: egy szelídebb bolygón nevelkedett lények nyelvén ki sem fejezhetőek ezek a vadul dinamikus, élettelen formák, a szeizmikus tevékenység megdermedt tanúi, hiszen a vulkánkitörések erejét megsokszorozta, hogy a gravitáció itt nem nagyobb mint a Marson. Ebben a labirintusban bolyongva az ember már nem érzi óriásnak lépkedő járművét. A góliát összezsugorodott, eltörpült a lávaszakadékok mellett. A láva kilométeres tűzesőjét valaha elvágta a kozmikus fagy, és mire zuhantában kihűlt, gigászi oszlopsorrá szabdalta szét. A szédületes oszlopsor tövében a Diglátor parányi rovarrá zsugorodott, amely a titánlakó igazi óriások hanyagul, de őrületes erővel épített, aztán otthagyott háza előtt kúszik. Mintha sűrű szirup folyt volna valaminek a pereméről, és cseppkőszerű, lecsüggő oszlopokká dermedt — és most egy hangya néz fel rá a padlórésen át. De az arányok még ennél is döbbenetesebbek voltak. Éppen ez a vadság, a káosznak ez a rendje, emberi szemnek oly idegen, hogy semmiféle földi hegy emlékét nem idézi, tette olyan kegyetlenül gyönyörűvé ezt a halott lávaerdőt, amely az égitest izzó mélyéből kiokádva, tűzből kővé dermedt az idegen nap alatt. Idegen, mert a Nap itt nem izzó korong, mint a Holdon vagy a Földön, hanem a rőt égboltba bevert, hidegen fénylő szög, amely kevés világosságot és még kevesebb meleget ad. Mínusz kilencven fok volt odakint — ennyi a hőmérséklet az ideihez hasonló, kivételesen meleg nyáron. A szurdok kijáratánál Angus meglátta, hogy lángban áll az égbolt — ez a tűzfény folyvást emelkedett, már az égbolt negyedét betöltötte, és Angus nem jött rá azonnal, hogy ez se nem hajnalpír, se nem a szollektor fénye, hanem a Titán anyabolygója — a sokgyűrűs, méz-sárga Szaturnusz.

Egyszerre csak a Diglátor ijesztően féloldalra dőlt, a kabin megingott, a motorok felbődültek, és ez a veszélyes helyzet, amelyet a giroszkópok reflexe gyorsabban hárított el mint az ő manővere, ráébresztette a pilótát, hogy nem a legjobbkor merült el csillagászati, sőt filozofikus témájú gondolataiban. Restelkedve sütötte le a szemét. Különös, hogy éppen most jutott eszébe, milyen komikusak a mozdulatai. Hámjában függve, lábait a levegőben lóbázta, de érzett minden döngő lépést, pedig mintha csak gyerekhintában ült volna. A szurdok meredeken emelkedni kezdett. Bár apróbbakat lépett, a gépházat betöltötte a turbinák éles süvítése. Mély árnyékba került, és mielőtt a reflektorait bekapcsolta volna, az utolsó pillanatban került ki egy sziklabordát, amely nagyobb volt a Diglátornál. A kolosszus ingamozgást végző tömege, engedelmeskedve Newton első törvényének, folytatni akarta egyenes vonalú mozgását, ezért a kikerülő manőver túlterhelte a motorokat. A békés, zöld jelzőlámpák mind bíborvörösre váltottak. A turbinák minden erejüket bedobva, kétségbeesetten felvonítottak. A fő giroszkóp fordulatmérője villogni kezdett, jelezve, hogy biztosítéka kiég — a fülke dőlése arra vallott, hogy a Diglátor felborul, és a pilótát elöntötte a hideg veríték a gondolattól, hogy ilyen hajmeresztően ostoba módon összetöri a rá bízott gépet. De csak a bal könyökpáncél súrolta a sziklát olyan recsegve-ropogva, mint a kőzátonyra futó hajó, az acélkönyök alól füst, por, szikraeső tört fel, és a járótorony, némi ingadozás után, viszszanyerte egyensúlyát.

A pilóta összerázkódott. Örült, hogy a szurdokban elvesztette a rádiókapcsolatot Gosséval, mert az automatikus adó jóvoltából a képernyőn láthatták volna dicstelen kalandját. Kilépkedett a mély árnyékból, és megkettőzött figyelemmel haladt tovább. Még mindig szégyenkezett, hiszen az a hiba, amely miatt kis híján felborult, a járművezetés ábécéjéhez tartozik. A mozdonyvezetőnek is a vérében van, hogy egészen más dolog csak magával a mozdonnyal elindulni, és megint más akkor elindulni, ha szerelvényt vontat. Olyan akkurátusan lépkedett hát mint valami díszszemlén, a kolosszus pedig megint gyönyörűen engedelmeskedett. Látta az ablakon át, amint kezének kis mozdulata nyomán meglendül az acélkapcsos mancs, és amint ő lép egyet a levegőben, megcsillan a fény a kilépő toronyláb térdpáncélján.

Már ötvennyolc mérföldre volt a repülőtértől. A térképről, a műholdas fényképekről, amelyeket az este tanulmányozott, meg a terep 1:800 méretű diorámájáról tudta, hogy a Grálba vezető út három nagy részre tagolódik. Az elsőhöz tartozik az úgynevezett temető és a vulkáni szurdok, amelyet éppen maga mögött hagyott. A másodikat már látta: ez az a megszilárdult lávamasszívumot átszelő mesterséges árok, amelyet termonukleáris töltetek sorával robbantottak ki, mert ezen a meredek falú masszívumon, az orlandiai vulkán legnagyobb lávafolyamán, nem lehetett másképp átkelni. A nukleáris robbanások szétrepesztették a barikádként magasló szeizmikus hegyvonulatot, és kettészelték, mint felhevített kés a vajtömböt. A fülkében látható titanogramon ezt az átjárót felkiáltójelek vették körül, jelezve, hogy itt semmilyen körülmények között nem szabad elhagyni a járművet.

A termonukleáris robbanások maradvány sugárzása még mindig veszélyes, ha az embert meg nem védi a járótorony páncélja. A szurdok kijárata és az átjáró között egymérföldes sima útszakaszt kellett megtennie, olyan fekete volt ez a lapály, mintha korom lepné. Itt megint hallhatta Gossét. Nem mesélte el, hogy sziklának ütközött, Gosse pedig közölte vele, hogy a Nagy Fok hasadékán túl, amikor épp félúton lesz, rádióirányítását átveszi majd a Grál. Ott kezdődött az út harmadik, utolsó szakasza is, a teknőn át.

A fekete por, amely elborította a síkságot a hegyvonulat két nyúlványa között, térden fölül belepte a Diglátor lábait. Gyors ütemben, ügyesen haladt a felvert porfelhőben a hasadék majdnem függőleges falai felé. A lávafalhoz közeledve át kellett gázolnia az omladékon, a kődarabok simán hasadt felületét üvegessé olvasztotta a robbanás napforrósága. Ezek a gyémántkemény repeszdarabok olyan hangos ropogással zúzódtak szét a Diglátor irídiumtalpai alatt, mintha géppisztolyok ropognának. De a hasadék alja tükörsima volt. Angus már a kormos falak között járt, léptei mennydörgő visszhangját hallgatva, amelyek immár a saját lépései voltak: belenőtt a gépbe, és a gép az ő óriásira nőtt testévé vált. A hasadék hirtelen elsötétedett, olyan vaksötét lett, hogy be kellett kapcsolnia a reflektorokat. Higanyfényük szétkergette a kőkatlan mélyén futkosó fekete árnyékokat, amelyek a lávafal domborulatai között a hasadék kapujából beeső barátságtalan, hideg, rőtes nappali fénnyel viaskodtak. Ahogy közeledett a szurdokkapuja, egyre nagyobbnak látszott. Az utolsó szakaszon a hasadék összeszűkült, már úgy rémlett, a kolosszus át sem fog férni, szögletes válla beszorul a kürtővé keskenyedett katlanba, de ez csak az érzékcsalódás volt — mind a két oldalától még jó pár méterre volt a fal. Más kérdés, hogy lelassított, mert a Pollux annál erősebben dülöngélt jobbra-balra, minél gyorsabban haladt, ezen nem lehetett változtatni. Kacsázó járása a dinamikusan meghajtott tömeg törvényeiből adódott, és a mérnököknek nem sikerült teljesen ellensúlyozniuk a nagy forgatónyomatékot. Az utolsó háromszáz méteren ismét egyre meredekebben emelkedett az út, Angus óvatosan lépkedett, és kissé előrehajolt magasan függő fülkéjében, hogy jól lássa, hová teszi le a toronylábát. Annyira figyelte, mi van a lába előtt, hogy csak akkor kapta fel a fejét, amikor minden oldalról nappali világosság áradt be a fülkéjébe, és egészen más, fantasztikus tájat látott maga előtt.

A Nagy Fok magányosan, karcsún, feketén, színegyedül nyúlt az égig a gyapjas felhők fehér és rőt óceánja fölött, egészen a horizontig. Megértette, miért nevezik némelyek Isten Ujjának. Lassan lefékezte lépteit, és megállva itt, ahonnét a legszebb volt a kilátás, megpróbálta a turbinák elcsitult zümmögéséből kihámozni a Grál hangját. Semmit sem hallott azonban, hát Gossét kezdte hívni, de ő sem válaszolt. Tehát még mindig rádióárnyékban van. Ekkor különös dolog történt. A repülőtérrel való rádiókapcsolat eddig valahogy feszélyezte, úgy rémlett, mintha akadályozná, talán azért, mert Gossénak nem a szavaiból, hanem a hangjából titkolt aggodalmat vélt kiérezni, mintha Gosse nem bízna az ő sikerében, és aggodalmában gyámkodó szándék is lappangott, ami neki egyszerűen az idegeire ment. És lám, most, amikor igazán magára maradt, mert sem emberi hang, sem a gráli rádiótorony automatikus üzenete nem jut el hozzá ebben a végtelen, fehér sivatagban, ahelyett hogy szabadon fellélegezne, olyan bizonytalan érzés fogja el mint azt az embert, aki bejutott a csodák kastélyába, és noha esze ágában sincs elmenni onnét, mégis szorongva látja, hogy a hívogatóan kitárt kapu magától bezárul. Összeszidta magát ezért a félelemhez hasonló, meddő hangulatért, és elindult a felhőtenger felszíne felé az elég szelíden lejtő, de helyenként eljegesedett hegyoldalon, egyenesen az égbe nyúló, fekete Nagy Fok irányában, amely mintha begörbített ujjként hívogatná.

A járótorony talplemeze egyszer-kétszer tompán csikorogva megcsúszott, jégbörtönükből kitépett kövek egész lavináját indítva útnak, de ekkora csúszástól még nem borul fel a Diglátor. Csak ügyelnie kellett, hogy a sarokszögeket minden lépésnél jó mélyen belevágja a jeges hórétegbe, így lassabban tudott haladni mint eddig. Két szakadék között, egy domború gerincen kocogott lefelé, akkorákat toppantva, hogy a jégszilánkok egész zuhatagai záporoztak a lábvértjére és térdpáncéljára. Közben le-lenézett a völgybe, amelynek alja időnként már előtűnt a gomolygó ködből, és minél lejjebb jutott, annál hatalmasabban uralta a tájat a távoli, tejfehér felhőkből kimagasló fekete ujj, a Nagy Fok. Leért a bolyhos ködfelhőkig, amelyek lassan és egyenletesen úsztak, mintha valami láthatatlan víz sodorná őket; már a combjáig, a csípőjéig értek, egy felhő körülvette a fülkéjével együtt, de aztán szertefoszlott. A Fekete Ujj néhány percig még átderengett a bolyhos fehérségen — kőbuzogány, amely mozdulatlanul mered ki a sarkköri óceán tajtékzó hullámai és jéghegyei közül, aztán eltűnt, mint a tengerfenékre leereszkedő búvár szeme elől. Megállt, és hallgatózott, mert úgy rémlett, gyenge, szaggatott csipogást hall. Addig forgatta jobbra-balra a Diglátort, míg ez a csábos ének egyforma erősen fel nem csendült mind a két fülében, egészen jól kivehetően. Nem magát a Grált hallotta, hanem a Fok irányjelző rádiótornyát. Egyenesen a torony felé kell tartania, és ha letér az útról, a csipogás felgyorsul, aszerint hogy melyik irányba tévedt: ha jobb felé, tehát a teknő veszélyes irányába, akkor éles, gyors figyelmeztető csipogást hall a jobb fülével, ha balra téved, a hegyoldal zsákutcája felé, akkor kevésbé riasztó, mély dudálás figyelmezteti. A lépésmérő a századik mérföldet mutatta. Túljutott tehát útjának nagyobbik, technikailag nehezebb részén. Rövidebb, veszélyesebb része itt bujkált előtte, a ködtakaró alatt. Feje fölött is tömör felhőréteg sötétlett, a látótávolság néhány száz méter volt, az aneroid biztosította, hogy itt húzódik a teknő megfelelő vájulata, pontosabban szólva, megbízhatóan szilárd pereme. Továbbment, a hallására és a látására egyaránt hagyatkozva, mert a környéket némileg megvilágította a hó, valójában persze fagyott szén-dioxid meg egyéb szilárd gázok anhidridjei. Fehér lepléből csak itt-ott álltak ki hordalék kövek, a gleccser maradványai, amely valaha itt vájt utat magának észak felől a vulkanikus masszívum repedésében, kimélyítette dél felé kúszó hatalmas tömegével, felszántotta, a letört szikladarabokat a fenékjéggel továbbsodorta, aztán később, mikor visszavonult vagy megolvadt a Titán mélyéből jövő magmahőtől, kiköpdöste ezeket a köveket, és hátrahagyta a kaotikus visszavonulásban szanaszét dobált morénát. A tájkép megfordult, mintha lent téli nappal volna, és ráborulna a felhőktől sötét éjszakai oldal. Angust most már a saját árnyéka sem kísérte. Biztos léptekkel haladt, apró kristályokkal behintett vascsizmáit mélyen a hóba verve, a visszapillantó panorámatükrökben láthatta óriási lábnyomait — a tirannoszaurusz, a földtörténeti középkorban élt legnagyobb kétlábú ragadozó hagyhatott ekkora lábnyomokat —, és hátrapillantva azt is mindig ellenőrizte, hogy a lábnyomok mind egyformán egyenesek-e. Mindeközben maga sem tudta, mióta, furcsa érzése támadt, amelyet igyekezett elhessegetni mint lehetetlent: egyre erősebben úgy érezte, hogy nincs egyedül a fülkében, egy másik ember van a háta mögött, és ezt ő onnan tudja, hogy jól hallja annak a másik embernek a lélegzését. Ez az érzékcsalódás — mert nem kételkedett benne, hogy érzékcsalódásról van szó, talán kimerítette, hogy állandóan a monoton rádiójelzésekre kell figyelnie — végül már annyira hatalmába kerítette, hogy visszafojtotta a lélegzetét. Ekkor az a másik ember hosszan, hangosan felsóhajtott. Érzékcsalódásról már aligha lehetett szó. Kővé dermedt, elbotlott, a kolosszus megingott. A jelzőlámpák villogása, a turbinák süvítése közepette Angus nagy nehezen talpra állította a gépet, lefékezte, egyre lassabban lépkedett, végül megállt.

A másik ember abbahagyta a lélegzést. Hát mégiscsak a Diglátor gépházának mély kútjaiból jött az a hang? Állva maradt, hosszan fürkészte körös-körül az egész vidéket, és egyszer csak megpillantott a hóborította, végtelen tájban egy fekete vonalkát, egy tussal rajzolt felkiáltójelet a horizont fehérségén, ott, ahol ez a fehérség nem árulta el, hogy hótorlaszok fala-e, vagy felhő. És jóllehet még sohasem látott mérföldes távolságból járótornyot ilyen téli tájban, úrrá lett rajta a bizonyosság, hogy az ott Pirx. Elindult hát felé, mit sem törődve az egyre hangosabb, gyors csipogással a fejhallgatójában. Gyorsabban lépkedett. A fehér fal tövében feketéllő kis vonal már figurácska volt, nehezen kivehető, mert szintén sebesen masírozott. Negyedóra is eltelt, mire a valóságos méretei mutatkozni kezdtek. Fél mérföld lehetett közöttük, talán valamivel több. Miért nem szólalt meg Angus, miért nem hívta a másikat az adójával? Ezt maga sem tudta, de nem mert megszólalni. Könnyekig erőltette a szemét, és már látta is az üvegablak mögött, a kolosszus szívében a pici emberkét, aki függeszkedve mozgott, mint a szálat eresztő pók. Követte, és mind a ketten hosszú porfelhőt hagytak maguk után, mint két hajó a farvíz tajtékos barázdáját. Angus üldözőbe vette a másikat, közben arra is figyelve, ami előttük történik, márpedig történt: fehéren gomolygó, kavargó förgeteg hullámzott a messzeségben, csillogó tajtékja fehérebben ragyogott a hónál. Ez volt a hideg gejzírek vidéke. Ekkor rákiabált az előtte haladóra, először, másodszor, harmadszor, de az válasz helyett meggyorsította lépteit, mintha szökni akarna megmentője elől, hát Angus is még gyorsabban robogott utána, mind erősebben dülöngélő törzzsel, és hatalmas karjait lengetve, a pusztulás felé. A lépésmérő a vonalon remegett — negyvennyolc mérföld óránként. Angus izgalomtól rekedt hangon kiabált a menekülő után, de hirtelen ajkára fagyott a kiáltás, mert a fekete figura felfúvódott, szélesebbre, hosszabbra nőtt, körvonalai elmosódtak, és Angus már nem embert látott a Diglátorban, hanem egy nagy árnyékot, amely alaktalan folttá terjedt szét, aztán szertefoszlott, és eltűnt. Egyedül volt, és saját magát próbálta utolérni — elég ritka jelenség, de a Földön sem ismeretlen, ilyen a Brocken-délibáb az Alpokban. Saját felnagyított tükörképe a világos felhők hátterén. Nem ő — csak a teste akart a felfedezés döbbenetében, irgalmatlan csalódásában, minden izmát megfeszítve, elkeseredett dühtől és kétségbeeséstől fuldokolva hirtelen megállni, ott helyben, azonnal, s ettől a kolosszus zsigerei felbődültek, a torony előredőlt. A jelzőlámpák vörösen felragyogtak, ahogy a felvágott erekből kibuggyan a vér. Az egész Diglátor megrendült, mint víz alatti sziklának ütköző hajó, az óriási tömeget vitte tovább a lendület, és ha Angus fokozatosan lassuló lépések sorával helyre nem billenti, függőlegesbe nem hozza, teljes hosszában elvágódott volna. A hirtelen túlterhelt aggregátok tiltakozó kórusa elcsendesült, Angus pedig, érezve, hogy kigyúlt arcán a csalódás és a düh könnyei peregnek, végre megállt szétterpesztett lábakon, úgy lihegve, mintha ő maga futott volna kilométereket ily nagy erőfeszítéssel. Kezdett észhez térni, kesztyűje puha belső párnájával letörülte a szemöldökén megült verítéket, s látta, hogy a járótorony óriási karja, felnagyítva ezt a reflexmozdulatot, fölemelkedik, széles csuklójával teljesen eltakarja a fülke ablakát, és nagy döndüléssel nekivágódik a fej nélküli törzsön ülő sugárágyúnak. Elfelejtette kikapcsolni jobb kezét az erősítővezetékből! Ez az újabb ostoba cselekedete végleg magához térítette. Megfordult, hogy visszamenjen a saját lábnyomait követve, mert az irányjelző hangok teljesen összezavarodtak. Vissza kell jutnia az útra, menni rajta, ameddig lehet, és ha elvakítja a gejzírvidék felől fúvó förgeteg — most már emlékezni fog rá, milyen az —, igénybe kell vennie a sugárágyút. Sikerült visszatalálnia odáig, ahol a délibáb felhő— és gáztükre végleg elbolondította. Vagy már korábban viselkedett bután, amikor nem optikai, hanem akusztikus csalódásnak engedve, nem hasonlította össze a rádión jelzett útirányt a fülkében lévő térképre berajzolt úttal? Ott, ahová a saját árnyalakja elcsalogatta, nem túl messze a kijelölt úttól — a lépésmérő mindössze kilenc mérföldet mutatott —, a térkép szerint nincs semmiféle gejzír. A gejzírek frontja északabbra húzódik — legalábbis az utolsó terepfelderítés szerint, amelyet a térkép feltüntet. A légi és radarfigyelés jelentései, meg az ORSAN fotói alapján Marlin azt javasolta, hogy a Roembdenből a Grálba vezető útvonalat helyezzék át délebbre, akkora kerülővel, hogy ha nehezen is, de biztosan át lehessen haladni a teknő legtávolabbi mélyedésén, amelyet a gejzírhó időnként befú ugyan, de eddig még sohasem töltött fel. A mélyedés alját legrosszabb esetben elbarikádozhatják a kéndioxid-hófúvások, de a Diglátor elég erős hozzá, hogy öt méter vastag hófalon is átgázoljon, ha pedig mégis elakad a hóban, és ezt rádión közli, a Grál küldhet érte automata talajmaró bányagépeket. Csak az a bökkenő, hogy senki sem tudja, hol tűnt el egymás után a három járótorony, mivel állandó rádiókapcsolatot csak a teknőn átvezető régi úton lehetett fenntartani, amelyen az előző katasztrófák óta nem járnak, a déli kiszögellést viszont a rövidhullámok egyenesen nem érik el, visszaverődő hullámokat felhasználni pedig nem lehet, mivel a Titánnak nincs ionoszférája. A műholdas továbbítókat kellene használni, csakhogy már egy hete összekutyult mindent a Szaturnusz: viharos mágneses terének csóvája minden sugárzást összezavar a lézeresen kívül, a Grál lézerei pedig átfúrják ugyan a felhőrétegeket, és eljuthatnak a járőröző műholdakhoz, de azok nincsenek fölszerelve ilyen széles skálájú hullámváltóval, tehát nem tudják átkódolni a fényimpulzusokat rádiójelekké. Csak annyit tehetnének, hogy a lézerjeleket fókuszálják, és továbbítják a teknőbe, de ennek sajnos semmi haszna. Ahhoz, hogy a továbbított lézeradás áthatoljon a gejzírviharokon, olyan kapacitású lézersugárzást kellene fellőni a műholdakra, hogy az elolvasztaná a tükreiket. A műholdakat még akkor helyezték pályára, amikor a Grál a munka megkezdéséhez készülődött, azóta a tükröket a korrózió lassacskán elhomályosította, és a sugárenergiából most már túl sokat elnyelnek, ahelyett, hogy kilencvenkilenc százalékos hatásfokkal visszavernék. Nos, ebben a zűrzavarban, amelyben szerepet játszott mindenféle figyelmetlenség, rosszul értelmezett takarékoskodás, sietség, késedelmes szállítás és az embereket mindenütt, tehát a kozmoszban is jellemző, közönséges butaság, tűntek el egymás után a járótornyok. A déli kiszögellés kemény talaja lett volna az utolsó mentsvár. De hogy ez a talaj valóban olyan kemény-e, arról Angus hamarosan meggyőződhetett. Ha arra számított, hogy elődei nyomára bukkan, reménye gyorsan szertefoszlott. Ment a megadott irányszög szerint, és bízott is benne, mert a terep emelkedett, és végül ki is jutott a hóförgetegből. Bal felől megpillantotta a felhőkbe vesző, régi magmafolyást, amelyről a szél már lefújta a havat. Óvatosan átkelt rajta. Kőlavinákon lépkedett, eljegesedett szurdokokat keresztezve, de a jég alatt meg nem fagyott gáz hólyagjai lapultak. Vaslába olykor betörte a jégkérget, és az üres gödörbe zuhant, ilyenkor a motorzúgást túlharsogta a repedő jég fülsiketítő recsegése-ropogása, csak a sarkvidéki jégtörő hajó kormányosa hallhat hasonlót, mikor a dübörgő jégfalakat ostromolja. Ilyenkor aztán kiemelte lábát a gödörből, gondosan megszemlélte, majd továbbindult, és folytatta fáradságos útját, amíg meg nem változott az egyenletes színezetű és magasságú kettős rádióhang. A jobb oldali felvisított, a bal oldali dörmögéssé mélyült. Kanyarodott hát, amíg a két hang egyforma nem lett. Egyszerre csak elég széles átjáró nyílt meg a feltorlódott jégtáblák között, amelyekről persze tudta, hogy nem jégből vannak, hanem szilárd szénhidrogénekből. Lefelé ereszkedett a száraz, kavicsos lejtőn, fékezve lépteit, amennyire csak tudta, mert nehéz volt a meredek lejtőn megtartani a járótorony ezernyolcszáz tonnáját. A felhőbe vesző vulkanikus kőfalak között most végre feltárult előtte a katlan, és szilárd talaj helyett meglátta a birnami erdőt.

Ezernyi szűk torokból törtek egyszerre az ég felé, a mérgező légkörbe az ammóniumos szökőkutak. Az ammóniumoxidok, amelyeket a kőzetek iszonyú nyomása szabad állapotban tartott, fortyogva, bugyborékolva törtek elő, gőzeiktől csak úgy kavargott a sötét ég. Angus tudta, hogy itt nem volna szabad gázkitöréseknek lenniük, a szakértők ezt kizártnak minősítették, de nem őrájuk gondolt: most vagy azonnal vissza kell fordulnia a Roembden felé, vagy követi tovább az útjelző hangok ártatlan csipogását, amely pedig vesztébe csalja, mint Odüsszeuszt a szirének dala. Sárgásbarna felhők gomolyogtak súlyosan és lustán az egész teknő felett, ezekből hullik az a furcsa, nyúlós, ragacsos hó, amely birnami erdőkké szilárdul. Azért hívják így őket, mert járnak. Persze egyáltalán nem erdők, csak nagy távolságból hasonlítanak hóborította vadonra. A feltörő vegyületek vad játéka, új meg új forrásaival, mert mindegyik gejzírcsoport a saját, makacsul egyenletes ritmusában zubog, teremti a törékeny porcelándzsungeleket, melyek negyedmérföldes magasságokba nőnek, mivel növekedésüket segíti a gyenge gravitáció, így a sűrűn burjánzó, üveges, fehér képződmények rétegei addig rakódnak egymásra, amíg az alsók már nem bírják megtartani a koronaágak égnek kapaszkodó tömegét, és hosszan tartó, fülsiketítő csörömpöléssel összeomlik az egész képződmény, mint egy országméretű porcelánbolt földrengéskor. „Porcelánboltnak” nevezte el valaki egyszer tréfásan a birnami erdők összeomlását, pedig csak madártávlatból, pontosabban helikoptertávlatból nézve olyan elragadó és ártatlan látvány. Közelről is törékeny, csipkés, fehér habos képződménynek tűnik ez a titáni erdő, mert megszilárdult sűrűjén nemcsak a járótorony, hanem a szkafanderes ember is átgázolhat. Igaz, nem könnyű előrehaladni ebben a habkőnél könnyebb, dermedt habban, amely valahol félúton van a jegesedés közben szétfújt hótömeg és a legvékonyabb porcelánszálakból szőtt csipke között. Ha gyorsan nem is, azért át lehet gázolni rajta, mert ez az óriási dzsungel valójában csak megszilárdult felhő, pókhálók szövevénye a fehér szín minden árnyalatában, opalizáló gyöngyházszíntől a vakító tejfehérig. De ha lehet is járni ebben az erdőben, azt sohasem lehet tudni, hogy éppen ez a része nincs-e már teherbíró képessége határán, és nem fog-e összeomlani, a saját súlya alatt szétroppanó üveg több száz méteres rétege alá temetve a vándort, márpedig ennek az üvegszerű anyagnak csak a szilánkjai olyan pehelykönnyűek.

Már az imént, amikor átkelt a fekete lávafolyáson, hírt adott magáról a még nem látható, fehér erdő: fehéren derengett az innenső oldal, mintha napfelkelte készülődne. Éppen olyan volt az a derengés mint a felhőkre vetődő világosság a Föld északi óceánján, amikor a hajó, még a nyílt tengeren úszva, a jégmezőkhöz közeledik.

Angus elindult az erdő felé. Azt a benyomását, hogy hajón áll, vagy ő maga hajó, fokozta a kolosszus egyenletes ringatózása. Míg lefelé ment a lejtőn, ellátott a horizont távoli, világos vonaláig, az erdő pedig felülről olyannak látszott mint a talajon elterülő felhő, amelynek egész felülete valami érthetetlen zsibongástól puffadozik. Himbálózva ment, és a felhő növekedett előtte, mint valami jégfal. Már kivehette, hogy hosszú, görbe nyelvek nyúlnak ki belőle, mintha fantasztikusan lelassulva mozgó hólavinák volnának. Amikor már csak pár száz lépés választotta el a havas nyúlványoktól, felismerte a bennük tátongó nyílásokat, voltak közöttük nagyok mint egy barlang szája, és kicsik mint az ürgelyuk. Körülöttük csillogott a félig homályos, félig fehér üvegszövevény, összefonódó, bolyhos gallyacskák és nagyobb, villás ágak, aztán vascsizmái alatt csikorogni kezdett a minden lépésnél beroppanó, éles, törékeny kavics. A kéthangú rádiójelzés folyvást biztosította, hogy jó irányban halad. Hát ment tovább, hallotta a növekvő közegellenállás miatt felgyorsult motorok zúgásán keresztül a térdeivel és testével széthasított bozót csikorgó töredezését, kezdeti szorongása már elmúlt, egy csöppet sem félt, de kétségbeesés fogta el a szívét, mert rájött már, hogy hamarább találna meg egy tűt a szénakazalban, mint itt akár egyet is az elveszettek közül. Ebben a bozótban nem marad nyoma, ha valaki áttört rajta, mert a gejzírekből szüntelenül feltörő szökőkutak táplálják a felhőt, így minden nyiladék és minden rés hamar benő, mint a hegedő seb. Átkozta magában ezt a szépséget itt körülötte, amely talán egyedülálló a világon. Aki birnami erdőnek nevezte el, Shakespeare-től kölcsönözve a nevet, bizonyára fejlett szépérzékű személy volt, de nem ilyen képzettársításokra hajlott most Angus a Diglátorban. A Titán birnami erdeje, ismert és ismeretlen okok szövevénye folytán, hol visszavonul, hol meg előrenyomul a teknőben, sok ezer, sok tízezer hektáron — maguk a gejzírek nem túl veszélyesek benne, mert jelenlétüket már messziről észleli az ember, még mielőtt meglátná a föld alatti nyomástól megszilárduló gázok vibrálva égbe szökellő oszlopait, bömbölésük pedig, amely olyan mennydörgő és olyan rémületesen süvítő, mintha maga a va júdó vagy dühöngő égitest üvöltene, megremegteti a talajt, és légörvényként földre nyomja körös-körül az egész rázkódó, töredező, üvegszilánkokat lövellő dzsungelt. Rendkívüli balszerencse kellene ahhoz, hogy valaki beleessen egy gejzír kráterébe, amikor az a gejzír két kitörés között éppen szünetet tart. A működő gejzíreket könnyű messze elkerülni, hiszen egyfolytában süvítenek, bömbölnek, és körülöttük halálos remegés rázza a fehér bozótot. A váratlan kitörés ellenben, még ha nincs is közel, szörnyű égszakadást-földindulást okoz.

Angus már-már a páncélablakhoz tapasztotta arcát, annyira figyelt kifelé, míg óvatosan, nagyon lassan lépdelt. Körülötte vastag, tejfehér fatörzsekként meredeztek a kővé dermedt szökőkutak, feljebb csillogó gomolyaggá ágaztak szét, csak alsó részük volt tömör és masszív. A jéggé dermedt talaj menti dzsungel tetején pedig egyre könnyedebb, lazább emeletek nőttek, anyagukból itt csontvázforma, pókhálószerű nyúlványok formálódtak, gubók, fészkek, indák, agancsok, a hal testéről letépett, de még lélegző kopoltyúk, mert itt minden, mindenütt nyüzsögve kúszott, mászott, tekergett, a sűrű zúzmarából vékony, tövises hajtások bújtak elő, tekercsekké csavarodtak, leülepedtek, szétfolytak, megint összeálltak, mint az ismeretlen magasságból folytonosan csurgó, csöpögő, megolvadó, ragacsos tej. Semmiféle földi szó nem írhatta le ezt a nyüzsgést az árnyéktalan, fehér, fénylő hallgatásban, ezt a csöndet, amelyen túlról felrémlett egy távoli, még csak ébredező moraj, a gejzírek kürtőjébe préselődő föld alatti folyam zubogása, és amikor Angus megállt, hogy hallgatózzon, merről jön ez a hangosodó zúgás, akkor vette észre, hogy kezdi elnyelni a birnami erdő. Nem úgy indult meg felé ez az erdő, mint a Macbeth-beli, hanem más történt: a semmiből, az itt teljesen mozdulatlan levegőből parányi hópelyhek váltak ki, nem havazott, csak hópelyhek tűntek fel a páncél sötét lemezein, a vállfedőkön, már az egész felső törzset bepöttyözte ez a hó, s egyre kevésbé hasonlított hóhoz, mert nem hullott le engedelmesen a géptest sima fémfaláról, nem gyűlt össze lazán mélyedéseiben, hanem hozzáragadt, mint a fehér szirup, kicsírázott, bolyhos, tejfehér szálakat eresztett, és Angus azon vette észre magát, hogy hóbunda nőtt rá, ezernyi tekergő, csillogó, hunyorgó szálacska borította be, a Diglátor teste óriási hóemberré, furcsa, fehér szoborrá vált. Ekkor tett egy kis mozdulatot, a gép megrándult, és a vaskarok, vaslábak megszilárdult lenyomatai hatalmas darabokban potyogtak le róla, estükben finom szilánkok halmazává hullva szét. A reflektor fénye kísérteties alakzatokat emelt ki a hömpölygő zubogásból, és csak vakított, de nem világította meg a talajt; Angus csak most jött rá, milyen hasznos a sugárágyú. A láthatatlan hősugár alagutat olvasztott a jégbozót ba, ebben haladt most, hol jobbról, hol balról hallva a földön gomolygó felhőből a gázkitörések robaját, mint az ágyúlövéseket, egyszer pedig elég közel haladt el egy gejzír vadul fel-fellövellő, szilánkesőt záporozó tollbokrétája mellett. Hirtelen megritkult a havas erdő, és valami tisztásféle nyílt az üveglombozat hólyagszerű kupolája alatt. A tisztás közepén fekete óriás feküdt, egymásnak dőlt vastalpait és kifordult törzsét mutatva felé, ez a ferdén heverő törzs olyan volt mint hajóroncs a zátonyon. Bal karja felfelé nyúlt, a fehér törzsek között feküdt, kezét eltakarta a sűrű lombozat, jobb karját a zuhanáskor a törzs a talajba gyűrte. Kitekeredve feküdt ott a vaskolosszus, de valahogy mégsem teljesen legyőzve, mert zúzmarás végtagjain kívül sehol sem borította hó. A törzs domborulata fölött kissé remegett a levegő a belülről még mindig áradó hőtől, Angus pedig sóbálvánnyá válva állt az ikertorony előtt, egyszerűen nem mert hinni a szemének, hogy mégiscsak megtörtént a valószínűtlen csoda — a találkozás. Már éppen meg akart szólalni, amikor egyidejűleg két dolgot vett észre. A felborult Diglátor alatt sárgás, olajos folyadék tócsája terjengett — megrepedtek a hidraulikus vezetékek, akkor pedig a jármű, legalábbis részben, mozgásképtelen. A fülke elülső ablaka pedig, amely most ovális hajóablakhoz hasonlított, szétverve tátongott, csak a szigetelőpárnák meredeztek az üres keretben. A sötét nyílás gőzölgött, mintha a haldokló kolosszus képtelen volna kiadni végső leheletét. A diadal, az öröm, a boldog meglepetés semmivé lett, a pilóta megborzongott. Még mielőtt óvatosan, lassan a roncs fölé hajolt, jól tudta, hogy üres. Reflektora félig-meddig bevilágította a fülkét, látta a szanaszét lógó vezetékeket és a hozzájuk kapcsolt, üres fémruhát — lehajolni nem tudott jobban, de nagy nehezen benézett az üres fülke minden zugába, remélve, hogy a hajótörött, aki szkafanderben mászott ki, hátrahagyott valami üzenetet vagy jelet, de csak egyvalamit fedezett fel: a felborult szerszámosládát és a kulcsokat, amelyek kiszóródtak belőle. Elég sokáig álldogált még a roncs fölött, és megpróbálta kitalálni, hogy mi történt. A Diglátort feldönthette egy lavina, betemette a törmelék, a vezető hiába próbálta felállítani a gépet, ezért kikapcsolta a biztosítórendszert, amely a megengedett kapacitást korlátozza, így aztán a túl nagy olajnyomástól megrepedtek a vezetékek. A fülke ablakát nem ő maga törte ki, hiszen kijuthatott a combajtón vagy a hátsó vészkijáraton át is. Inkább a lavina törhette be, amikor a járótorony feldőlt, és eredetileg laposan feküdt. Később fordulhatott az oldalára, mikor ki akart emelkedni a rázuhant törmelék alól. De a mérgező légkör rögtön behatolt a fülkébe, és azonnal megölte volna az embert, hamarabb mint a fagy. Eszerint a lavina nem érte készületlenül a sofőrt. Mikor az összetömörült bozót felülről nyomni kezd te a gépet, a vezető látta, hogy nem tud állva maradni, és még idejében szkafanderbe bújt. Azontúl viszont már csak a vészvezérlést használhatta, mert elektronikus bőrét előbb le kellett vetnie. Az ő Diglátorának nem volt magas hőfokú sugárágyúja, tehát az egyetlen értelmes módszerhez folyamodott, ami becsületére válik. Fogta a szerszámokat, bemászott a gépházba, és mivel látta, hogy a hidraulikát nem tudja megjavítani, mert túl sok cső megrepedt és túl sok olaj elfolyt, lekapcsolta a reaktorról a mozgatóátvitelt, aztán majdnem teljes kapacitásra állította a reaktort. A járótorony már mindenképpen odaveszett, de az atommáglya forrósága, ha kiégette is a motorház belsejét, illetve éppen azáltal, hogy vörös izzásig hevítette, átsugárzott a páncélon, és megolvasztotta a törmelékhegyet. Így keletkezett ez az üveges falú barlang, a formája is mutatja, hogy mekkora hő sugárzott ki a roncsból. Angus ellenőrizte az események rekonstrukcióját, a törzs hátához közelítve a Geiger-számlálót. Rögtön hangosan fölketyegett. A gyorsneutron-máglya már megolvadt a saját hevétől és biztosan kihűlt, de a külső páncél radioaktív is volt, és forró is. A sofőr tehát a kitört ablakon át hagyta el járművét, eldobva a hasznavehetetlen szerszámokat, és gyalog vágott neki az erdőnek. Keresni kezdte nyomait az olajtócsában, de nem találta, körüljárta hát a fémtetemet, nem csillog-e valahol a barlang falain akkora nyílás, amelyen kiférhetett egy ember. Sehol sem volt ilyen. Angus nem tudta fejben kiszámítani, mennyi idő telhetett el a katasztrófa óta. Két ember három nappal ezelőtt tűnt el az erdőben, Pirx úgy húsz-harminc órával később. Ebből a csekély időkülönbségből nem állapíthatta meg, hogy valamelyik grálbeli operátoré volt-e a roncs, vagy Pirxé. Állt ott, vasba zárt élő a halott ócskavas fölött, és józanul, hideg fejjel latolgatta, mihez kezdjen. Ebből a hő olvasztotta buborékból minden bizonnyal nyílt egy kijárat, amelyen át a gépvezető elment, de azóta behegedt a nyílás. A porcelánheg biztosan elég vékony. A Diglátorból nem láthatja meg. Kikapcsolta a gépet, villámgyorsan átöltözött a szkafanderébe, futott le a combon lévő csapóajtóhoz, csak úgy döngött a lépcső, leereszkedett a létrán a kolosszus lábfejéig, és leugrott az üveges talajra. A lavinából kiolvasztott barlang egy csapásra sokkal magasabbnak tűnt, vagy inkább mintha ő maga zsugorodott volna össze. Körüljárta a barlangot — majdnem hatszáz lépés. Odadugta sisakját az átlátszóbb helyekhez, megkopogtatta őket, sajnos sok ilyen volt, és amikor a kormányfülkéből hozott kalapáccsal kezdett ütögetni egy mélyedést két tölgyfavastag oszlop között, a fal összeroppant, mint az üveg, a boltozatról pedig törmelék kezdett a fejére potyogni. Először csak apránként, aztán egy nagy reccsenéssel könnyű kavicsok és üvegpor egész felhője szakadt rá. Akkor értette meg, hogy így semmire sem jut. A másik ember nyomait nem fogja megtalálni, és ő maga is kutyaszorítóba került. A hasadékot, amelyen át belépett a lavina kiolvadt barlangjába, máris fehér jégcsapok nőtték be, és híztak, mint a sóoszlopok, de nem ám földi oszlopok, mert karvastagságú ágaik nőttek, és sövénnyé fonódtak össze. Nem volt mit tenni. Sőt hosszan tanakodni sem volt idő, mert a barlang boltozata süllyedt, már majdnem a járótorony vállán nyugvó sugárágyú kupoláját érintette, mintha a Diglátor Atlaszként viselné a heggyé szilárdult gejzírkitörések egész súlyát. Nem is tudta, hogyan került vissza a fülkébe, amely kissé már megdőlt a milliméterenként lejjebb nyomott törzzsel együtt, hogyan bújt vissza elektronikus ruhájába, és mérlegelte még egy pillanatig, bekapcsolja-e a sugárágyút. De itt minden cselekedet előre nem látható kockázatokkal járt; a kiolvadt mennyezet vagy enged, vagy leomlik; néhány lépéssel visszajutott arra a helyre, közvetlenül a fekete roncs mellett, ahonnét lendületet vehetett, és mint a faltörő kos, teljes erőből nekirohant a befagyott barlangnyílásnak, nem azért, hogy szégyenszemre megfutamodjon, hanem hogy kijusson az üvegsírból. Azután majd meglátja, hogyan tovább.

A motorházban felbőgtek a turbinák. A két acélököl csapásától behorpadt a fehér fal, és repedések vonalai jelentek meg rajta, ezek a feketés hasadékok csillag alakban felfelé és oldalra futottak, és körös-körül mennydörgő robaj támadt. Az, ami történt, túl gyorsan játszódott le ahhoz, hogy megérthette volna. Olyan hatalmas erejű csapás érte fentről, hogy a kolosszus egyetlen mély vinnyogással megingott, kirepült a szétrepedt hasadékon, mint egy kártyalap, és a lezúduló nagy tömbök, göröngyök, törmelék lavinája alatt olyan hirtelen bukott előre, hogy minden lengéscsillapító ellenére Parvis zsigerei egészen a torkáig ugrottak. A zuhanás utolsó szakasza viszont fantasztikusan lassú volt: az érkezése útját eltorlaszoló törmelék úgy közeledett, az ablakon át nézve, mintha nem ő zuhanna, hanem ez a szilánkzáporral bombázott hósivatag emelkedne föl előtte; többemeletes magasságból közeledett ehhez a porfelhőkbe burkolt fehérséghez, mígnem a törzs bordáin, a süvítő motorokon, a motorházon, a páncél védőlemezein át elérte a végső, mennydörgő csapás. Elvakulva feküdt. Az ablak nem tört el, csak belefúródott a törmelékhalomba, amelynek teljes tömegét magán érezte, a Diglátor hátán. A turbinák már nem alatta bőgtek, hanem mögötte, üresjáratban, mert a túlterhelés tetőpontján maguktól üresbe ugrottak. Az ablak koromfekete hátterén vörösen égett minden jelzőlámpa. A jobb oldaliak lassan elhalványodtak, szürkébe, majd világoszöldbe mentek át, de a bal oldaliak egymás után kialudtak, mint a hűlő zsarátnok. Angus egy bal oldalára béna roncsban feküdt. Bizony roncsban — bal karját és lábát hiába mozdította, semmi sem történt. Csak a járótorony másik, szimmetrikus felének ábrája világított. Hirtelen mélyet szippantott a levegőből, és megérezte benne a forró olaj szagát: hát megtörtént. Lehet-e legalább kúszni a fél oldalára béna Diglátorral? Megpróbálta. A turbinák rögtön engedelmesen, unisono felbődültek, de akkor megint felvillantak a bíborvörös vészjelző fények. A lavina nem egyenesen előre lökte a kolosszust, balra zuhant, és a bal oldala fogta fel az ütés egész lendületét. Angus mélyeket lélegezve, szándékos lassúsággal, vaktában bekapcsolta a belső világítást, és megkereste a járótorony interoceptorat: ez arra való, hogy hiba esetén a meghajtó aggregátok mellőzésével tájékozódni lehessen a végtagok és a törzs helyzetéről. Rögtön megjelent a jármű éles vonalú képe. A két acélláb keresztbe feküdt egymáson, így hát a bal térdízület megrepedt. A bal lábfej a jobb mögé került, de a jobb is bénán feküdt, moccanni sem tudott. Biztosan összeakaszkodtak a szerkezet kiálló részei, a többit pedig megtette a lavina nyomása. A felhevült hengerfolyadék szaga most már erősen ingerelte, égette az orrát. Megint ügyködni kezdett, átkapcsolta az egész olajvezeték-hálózatot a sokkal gyengébb vészrendszerre. Hiába? Már érezte lábán, térdén, combján a fölmelegedett olaj puha síkosságát, és a feje fölötti lámpa halvány, fehér fényében, az ablakon fekve, meglátta, hogy a fülkébe folyik be az olaj. Már csak egy valamit tehetett. Kinyitotta a villámzárat, kibújt az elektronikus hacukából, meztelenül feltérdelve kinyitotta a faliszekrényt, amelyből most mennyezet lett, és felnyögött, mert rázuhant a szkafander, az oxigénpalackok megütötték a mellét, aztán fehér gömbként az olajtócsába gurult a sisak. Trikóit már eláztatta a hengerfolyadék. A nyugodt mesterséges fényben habozás nélkül, meztelenül bemászott a szkafanderbe, megtörölte a sisak alját, mert az is olajos lett, felrakta, becsatolta, és a most alagútformán vízszintes aknában négykézláb elmászott a combajtóhoz.

Sem a rendes csapóajtót, sem a vészkijárat ajtaját nem lehetett kinyitni. Senki sem tudja, mennyi időt töltött még ezután a fülkében, mikor történt, hogy levette a sisakját, és az olajos ablaküvegre fekve, felnyúlt a kis piros lámpához, hogy betörje a műanyag kalapkát, és teljes erőből benyomja a jövő mélyébe a vitrifikátor homorú gombját. Azt sem tudhatja senki, mit gondolt és mit érzett, a jéghalálra készülődve.