AZ ERŐDEMONSTRÁCIÓ

Nem sikerült felderíteni, milyen eszközzel támadták meg őket, mert bármi volt is az, maradványai eltűntek a téridőben. GOD memóriája persze följe gyezte a védelmi akciót, és az adatok azt közölték a fizikusokkal, amit már úgyis sejtettek. A Hermész körül minden irányban szenzorok pásztázzák az űrt egészen a külső védelmi periméterig, a radarvisszhang százezer mérföldes sugárban kimutatna egy milliméteres idegen testet is. Sugárcsapást sem mértek a Hermészre — annak a színképelemzésben nyoma maradt volna. Ami történt, az egyelőre rejtélynek látszott: hirtelen megjelent a Hermész körül ötven-hatvan elmosódott peremű objektum, egy egész raj, amely koncentrikusan az űrhajó felé száguldott, méghozzá jóformán egyidejűleg. Egészen közel keletkeztek ezek az objektumok, egy-két mérföldnyire a Hermésztől. A fizikusok csak találgatni tudtak, törték a fejüket, hogyan hatolt át ez a raj észrevétlenül az éber védelmi rendszeren. Három lehetőséget okoskodtak ki. Baktériumoknál nem nagyobb részecskék felhői tömörülhettek soktonnás tömegekké, ami azt jelenti, hogy a Quinta-lakók ugyancsak értenek a szétszórtan célra vezérelt, majd maguktól összeforró parányok gyártásához. Tehát mikrokristályok felhője közeledett, s a kellő késleltetéssel már a periméteren belül, lavinává sűrűsödött.

A parányok, amelyek nem akárhogyan sűrűsödtek össze, hanem saját interakciójuk révén formálódtak lövedékké, rendkívül finom szerkezetűek lehettek. Kilenc másodperccel a csapás előtt az űrhajó magnetométerei a mágneses mező ugrásszerű erősödését regisztrálták a hajó körül. A mágneses mező csúcserőssége milliárd gauss volt, aztán néhány nanoszekundum alatt majdnem nullára csökkent. Ellene szólt ennek a feltevésnek, hogy előzőleg semmiféle elektromágneses aktivitást nem észleltek. A fizikusoknak halvány fogalmuk sem volt, miféle mechanizmussal lehet létrehozni ilyen erősségű mágneses mezőt, amelynek forrásai előzőleg nem tűnnek fel az érzékeny szenzoroknak. Dipólusok elméletben áthatolhatnak a védelmen, de a dipólusok felhőjét semlegesíti a sok billió molekula kölcsönös orientációja. A támadásnak ez a rekonstruálása olyan technikát feltételezett, amilyet eddig még sohasem terveztek a Földön, tehát kísérleti kipróbálására sem kerülhetett sor.

A második variáns az űrbeli kvantumeffektusok hasznosításának igencsak spekulatív módszerét fejtette ki. Eszerint semmiféle anyagi részecskét nem csempésztek át a védőkorláton, és az egész szferikus előtérben egyetlen porszemecske sem volt. A fizikai űr számtalan virtuális részecskét tartalmaz, amelyek kívülről jövő energialökés hatására materializálódhatnak. Ez az elgondolás feltételezi, hogy az űrhajót a felismert védősugárzás hatáskörén kívül a legkeményebb ultraröntgen hullámhosszú gammasugárgenerátorokkal vették körül, és ezek centripetális kisülése, vagyis az így létrejövő gömb alakú, fénysebességgel zsugorodó hullám pontosan a védő sugárzással találkozva alagúteffektust hozott létre: az űrhajó körül kibocsátott energiakvantumok elegendő hadront lőttek ki az űrbe, hogy ezek minden irányból a Hermészre zúduljanak. Reális módszer, de rendkívül bonyolult műszerezettséget igényel, precíziós térbeli diszlokációt, valamint a műholdak tökéletes álcázását. Ez nemigen látszott valószínűnek.

A harmadik változat lényege az volt, hogy a Quinta-lakók negatív energiát alkalmaztak a védelmi periméteren kívül, ehhez azonban ismerniük kellene a csillagtechnikát, méghozzá makrokvantumos formájában, előzőleg energiát szíva el a naptól, mivel ha a bolygón akkora erőművek volnának, amelyek képesek előállítani a szükséges kapacitást, jelenlétüket már a beindításkor elárulta volna a Hermésznek a környező terület felhevülése a maradék hőtől.

GOD-ot a támadás teljesen váratlanul érte, és ezért a gravitációs mentőövhöz folyamodott. Mindkét fő erőmű teljes kapacitását bedobva, toroid formájú gravitációs gyűrűkkel övezte az űrhajót. A tóruszokon belül, mint egy vízszintes meg egy függőleges autóabroncs középpontjában, állt a Hermész, a felé irányzott lövedékek pedig a Schwarzschild-görbe mentén kivágódtak az űrbe. Mivel minden anyagi objektum, amely ebbe a görbébe kerül, elveszíti minden fizikai tulajdonságát az elektromos töltésen, a forgatónyomatékon és a tömegen kívül, és a gravitációs sír formátlan részecskéjévé válik, a bevetett támadóeszközöknek semmilyen nyomuk sem marad. Az átüthetetlen páncélként működő tóruszok csak tizenöt másodpercig léteztek, ami az űrhajónak 1021 joule-jába került. A Hermész az implóziós gravitációs falak toroidos konfigurációjának köszönhette, hogy nem osztotta a Gábriel sorsát, vagyis önvédelmével nem semmisítette meg önmagát. Mivel azonban a gravitációs impulzusokat nem lehet az emittor közelében élesen fókuszálni, a felszabadult energia körülbelül százezred részének csapása a hajóra zúdult. Néhány húszezred rész már szétzúzta volna, mint kalapács a kifújt tojáshéjat.

Az emberek simán megúszták a dolgot; Steergard és Kirsting kivételével mindenki aludt vagy legalábbis az ágyához szíjazva feküdt, mint Tempe. Harci felszerelése az űrhajónak nem volt. Polassar javasolta, hogy bármi következzék is, álljanak a perihéliumra, mert pótolni kell az energiát, amit a támadás visszaverésével elvesztettek. Útközben a Hermész átszelt egy ritkás gázfelhőt, amelyet a napviharban eloszló protuberanciának véltek, de a szenzorok kimutatták, hogy számtalan molekula tapadt a páncélhoz, és katalitikus úton felhevítik. Mintát vettek, és kiderült, hogy ezek a molekulák a már ismert viroidokéval rokon, különleges maró hatást gyakorolják. Steergard tehát megtette azt, amit az apostoli delegátussal beszél getve úgy nevezett: „nyílt sisakkal lépünk fel”. A Hermész egy hőcsapássorozattal szétsöpörte a felhőt, a páncélhoz tapadt erovírusokat pedig a legegyszerűbb módon pusztította el: hűtőit a legmagasabb fokozatra kapcsolta, majd forogva, mint pecsenye a roston, átszelte egy napkitörés felszínét, alig néhány fénymásodpercre a fotoszférától, aztán stacionáriusra csökkentette sebességét, és tatjával a Dzéta felé fordulva, megnyitotta az energianyelőket. Az így feltankolt energia egy részét a hűtésre fordította, a többit beszippantották a sziderális aggregátok.

Eközben a legénység három csoportra szakadt.

Harrach, Polassar és Rotmont a felhőkalandot a Quinta-lakók második támadásának minősítette. Kirsting és El Salam nem ellenük irányuló, szándékos támadást látott benne, hanem sajátos véletlent — a Hermész elaknásított területre tévedt, amelyet már jóval az ő érkezésük előtt elaknásítottak. Nakamura közbenső álláspontja így hangzott: a felhő nem a Hermésznek vagy quintai műholdaknak állított csapda volt, hanem a bolygó fölött katonai célokra használt mikromachikus fegyverek amolyan „szeméttelepe”, és a nap gravitációs sodrása hajtotta a perihélium felé, a hadviselő felek szándékai ellenére.

Arago hallgatott. GOD a védekező, támadó és egyezkedő tevékenységek lehetséges stratégiáinak programozásával foglalatoskodott. Egyik fajta tevékenységet sem részesítette előnyben: kevés volt az adat ahhoz, hogy bármelyik eljárásmódot optimalizálni tudja.

Gerbert úgy vélekedett, az egyetlen helyes megoldás, ha lemondanak a kapcsolatfelvételről és az erődemonstrációról, de nem tartotta magát illetékesnek, hogy részt vegyen az egyre élesebb vitákban. Tempe, akit a parancsnok hívatott, miközben az energiaveszteséget pótolták, azt mondta, hogy ő sem SETI-szakértő, és nem ő az űrhajó parancsnoka.

— Itt senki sem szakértő, ezt már észrevehetted — válaszolta Steergard. — Én is észrevettem. De azért mindenki gondol valamit magában. Te is. Nem a tanácsodra várok, hanem a véleményedre.

— GOD jobban tudja — mosolyodott el a pilóta.

— GOD elém tálal húsz taktikát, vagy százat. Ennél többet nem tesz. Tudom, hogy te is tudod ugyanazt, amit az összes szakértőnk, GOD-dal együtt. A minimális kockázattal az jár, ha visszafordulunk.

— Hát persze.

A parancsnokkal szemben ülő Tempe még mindig mosolygott.

— Mi van ebben olyan mulatságos? — érdeklődött Steergard.

— Magánemberként kérdezi a véleményemet, asztrogátor, vagy ez parancs?

— Parancs.

— A helyzetünk nem éppen vidám, az biztos. De már eléggé megismertem önt ahhoz, hogy megjósoljam, mi az, amit a parancsnokunk semmiképpen sem fog megtenni. Nem szökünk el.

— Olyan biztos vagy ebben?

— Tökéletesen.

— Miért? Neked is az a véleményed, hogy megtámadtak bennünket egyszer vagy kétszer?

— Az mindegy. Annyi biztos, hogy kapcsolatot nem akarnak. Sejtelmem sincs, mire képesek még.

— Akármivel próbálkozunk, veszélyes lesz.

— Világos.

— Hát akkor?

— Úgy látszik, szeretem a veszélyt. Ha nem szeretném, pár száz éve egy takaros sírhant alatt feküdnék a Földön, mert ágyban, párnák közt haltam volna meg, zokogó családom körében.

— Vagyis szükségesnek tartod az erődemonstrációt?

— Igen is, nem is. Végső megoldásnak, amely nem kerülhető el.

Steergard íróasztalán egy acélkocka alatt frissen nyomtatott papírlapok feküdtek, az első oldalon egy grafikonnal. A pilóta ráismert az iratcsomóra. Egy órával ezelőtt ő is kapott egy másolatot El Salamtól.

— Elolvasta már ezt?

— Nem.

— Nem? — csodálkozott a pilóta.

— A fizikusok egy újabb hipotézise. Előbb veled akartam beszélni.

— Arra kérem, olvassa el. Csak hipotézis, persze. De én meggyőzőnek találtam.

— Elmehetsz.

A Dzéta naprendszere mint kozmikus szferomachia címmel ellátott dolgozatot Rotmont, Polassar és El Salam írta alá. „Egy olyan civilizáció, amely nemcsak megsemmisítette saját vezeték nélküli, rádiós és televíziós típusú kommunikációját, minden jelet elfojtó fehérzajjal töltve ki az egész ionoszférát, hanem ráadásul össztermelése és energiája oroszlánrészét a bolygó körüli űrt kitöltő fegyverek gyártására fordítja, lehetetlennek, mert abszurdnak tűnik. De fontolóra kell venni, hogy ezt az állapotot a bolygó lakossága nem tudatosan tervezte el és nem szándékosan jutott el idáig, a jelenlegi állapot fokozatosan alakult ki, a konfliktus eszkalálódása folytán. A kiindulóhelyzet szerintünk az volt, amikor a bolygó felszínén vívott, sokfrontos háború egyértelművé vált a totális pusztulással. Miután elérték ezt a kritikus pontot, a fegyverkezési versenyt kitelepítették az űrbe. Tehát a szemben álló felek egyike sem arra törekedett, hogy az egész naprendszert gigászi méretű hadszíntérré változtassa, hanem mindig csak egy-egy újabb lépést tettek, válaszolva az ellenfél lépésére. Amikor az űrbeli konfrontációra sor került, már semmi sem állíthatta meg annak növekedését, még kevésbé számolhatta fel egy végleges békekötés érdekében.

A nem nulla végösszegű játékok elmélete szerint elvégzett szimulációs analízis ugyanis kimutatja, hogy az ilyen párviadalok esetében, mivel egyik fél sem bízik a megkötött leszerelési szerződések erejében, az ellenfelek tárgyalásos megegyezésének van egy meghatározott korlátja. Mégpedig azért, mert ha egyik fél sem bízik az ellenfél jóhiszeműségében, vagyis hiányzik a klasszikusan pacta sunt servanda elvnek nevezett bizalom, akkor a megegyezés nem nélkülözheti a kölcsönös fegyverzet-ellenőrzést, tehát azt, hogy mindegyik fél bebocsássa saját területére az ellenség szakértőit.

Ám amikor az egyre nagyobb harci képességek megszerzése terén folyó versengés a mikrominiatürizálás útjára tér, a bizalom nélküli ellenőrzés elveszíti hatékonyságát. A fegyvergyárakat, laboratóriumokat és fegyverraktárakat ekkor tökéletesen el lehet rejteni. Ilyen körülmények között még a kölcsönös bizalom minimális szintjén sem lehet megegyezésre jutni (tehát egyik fél sem bízhat abban, hogy ha elhanyagolja a mikrofegyver innovatív fejlesztését, ezáltal nem kerül hamarosan vesztes helyzetbe), még kevésbé lehet felszámolni a meglévő fegyver állományt az ellenfél azon állítása alapján, hogy ő így cselekszik.

Felmerül a kérdés: míg a Földön egykor a biomilitáris harci módszerek korszakát prognosztizálták, miért bukkantunk a Quinta körül élettelen szferomachiára?

Bizonyára azért, mert az ellenfelek a biológiai fegyverzet terén már akkora potenciálra tettek szert, amely elpusztíthatja az egész bioszférát, ahogyan előzőleg a hadászati nukleáris csapásváltás elpusztíthatta volna. Ennélfogva már egyik fél sem vetheti be elsőként sem a biológiai, sem az atomfegyvereket.

Ami a kriptomilitáris makroalternatívát illeti, vagyis természetesnek álcázott elemi csapások előidézését az ellenség rovására klimatikus vagy szeizmikus manipulációkkal, ilyen cselekményekre talán sor került, de nem eredményezhettek hadászati szintű végső kimenetelt, mert aki maga képes kriptomilitáris tevékenységre, az fel is tudja ismerni a hasonló cselekményeket, ha az ellenfél részéről tapasztalja őket.”

E bevezető után a szerzők bemutatták a szferomachia modelljét. Ez a modell egy gömb, melynek középpontjában a Quinta van. Az ősrégi helyi háborúk világháborúkba mentek át, és nyomukban járt az új meg új találmányokkal felgyorsított szárazföldi, vízi és légi fegyverkezési verseny. A nagy hagyományos háborúknak véget vetett az atomkor. Attól fogva háború nélkül folyt tovább a versengés, három területen: pusztító eszközök, hadikommunikációs eszközök, és az előbbi két eszközfajta ellen irányuló eszközök.

A szferomachia kialakulásához operatív vezérkarok szükségesek, amelyek technikai innovációval válaszolnak az ellenfél haladására, valamint a hadrendbe állított fegyverek és az összehangolt bevetésüket szolgáló módszerek elavulására.

E szakaszok mindegyikének megvan a maga korlátja. Valahányszor az ellenfelek ezt elérik, időleges erőegyensúly következik be. Ilyenkor mindegyik fél arra törekszik, hogy a korlátot áttörje. A prekozmikus szakasz korlátjának azt az állapotot tekinthetjük, amikor mindegyik fél képes felderíteni és megsemmisíteni az ellenfél elsőcsapásmérő és válaszcsapásmérő eszközeit. E szakasz végén sebezhetővé válnak mind a mélyen a bolygó kérge alatt elhelyezett globális hatótávolságú ballisztikus rakéták, mind a szárazföldi vagy az óceán alatti — úszóegységeken vagy a tengerfenéken telepített — mozgó rakétakilövők.

A kölcsönös csapásmérő képesség így kialakult egyensúlyában a legérzékenyebb láncszem a kommunikációs rendszer: az űrbe telepített műholdas felderítő és követő, vagyis távfelderítő rendszer, valamint e műholdak kapcsolata a parancsnoki törzsekkel és a harceszközökkel. Hogy ezt a rendszert is megóvják a meglepetésszerű támadástól, amely szétszakítja vagy megvakítja, létrehozzák a következő, magasabb pályán keringő műholdas megfigyelőrendszert. Ily módon a szferomachia tágulni kezd. Minél nagyobb, annál sebezhetőbbé válik a kapcsolata a földi vezérkarokkal. A vezérkarok igyekeznek elhárítani ezt a veszélyt. Amiként a hagyományos háborúk korában a tengeri szigetek elsüllyeszthetetlen repülőgépanyahajók voltak, úgy válhat most a legközelebbi égitest, tehát a hold, elpusztíthatatlan támaszponttá azon fél számára, amelyik elsőnek sajátítja ki katonai célokra. Mivel hold csak egy van, mihelyt az egyik fél rátette a kezét, a másik félnek, hogy kivédje fenyegetettsége további növekedését, két lehetősége marad: vagy a zavaróeszközökre összpontosít, amelyek megakadályozzák a bolygó és a hold közötti kommunikációt, vagy megpróbálja invázióval kiszorítani az ellenséget a holdról.

Ha az inváziós erők és a holdbéli erődítménybe telepített védőerők nagyjából egyformák, egyik fél sem képes teljesen uralma alatt tartani a holdat. Valószínűleg ez történt, mialatt az egyik fél a holdon éppen ki akarta építeni támaszpontját. A támadás hatására kénytelen volt elhagyni a holdat, a támadóknak viszont nem volt elegendő erejük ahhoz, hogy megszállják.

Más oka is lehetett a visszavonulásnak: a távközlést megzavaró újabb találmányok. Ha így történt, a hold elveszített hadászati értékét mint a hadműveletek bolygón kívüli parancsnoki támaszpontja.

A kozmomachia absztrakt modellje egy sokfázisú tér, amelyben kritikus felületeket alkot az átmenet a körös-körül már elért fázisból a következő fázisba. Az immár csillagászati méretekben táguló szferomachia olyan harci módszereket kényszerít az ellenfelekre, amelyek történelmükben példa nélkül állnak.

Ha az ellenfél képessé válik megszakítani az egyik fél hadműveleti törzseinek kapcsolatát szárazföldi, vízi, légi és űrbeli támaszpontjaival és fegyvereivel, akkor ezen fél részéről az egyetlen, hadászatilag optimális válasz az, hogy egyre nagyobb harci autonómiát adjon saját fegyvereinek és támaszpontjainak.

Kialakult egy olyan helyzet, amelyben minden vezérkar felismeri a centralizált vezetési formák használhatatlanságát. Felmerül a kérdés: miként valósítható meg a támadó-védekező hadászat, ha a parancsnokságnak nincs kapcsolata saját quintai és űrbeli erőivel?

Senki sem zavarja a saját hírközlő és parancstovábbító csatornáit. Az általános zavarás az úgynevezett tükörhatásból adódik. Mindegyik fél a másiknak igyekszik ártani, hírközlését zavarva, és viszonzásul ugyanezt kapja. Korábban a ballisztikus rakéták célzási pontossága és rombolókapacitása terén folyt a verseny, most a hírközlés oltalmazása terén folyik. Az előbbi verseny abból állt, hogy felhalmozták a pusztító eszközöket, és fenyegetőztek a bevetésükkel. A második verseny „hírközlési háború”. A kommunikáció zavarásáért és megmentéséért vívott csaták reálisak, bár nem járnak sem pusztítással, sem véráldozattal. Az ellenfelek fokozatosan zajjal töltik meg a rádiós csatornákat, így elvesztik az ellenőrzést saját hadrendbe állított fegyvereik, valamint az ellenfél fegyverzete és harckészültsége fölött.

Azt jelenti ez, hogy a vezérkari parancsnoklás megbénítása a kozmoszba helyezi át a csatákat, a világűr az önállósult fegyverek szüntelen támadásainak és ellentámadásainak hadszínterévé válik? Az űrbeli fegyvereknek az a feladatuk, hogy önállóan megsemmisítsék az ellenség műholdjait?

Szó sincs róla. Továbbra is elsőbbséget élvez a kommunikációért vívott harc. Az ellenfelet mindenütt meg kell vakítani.

Először létrejön egy áthághatatlan küszöb: a bolygón telepített erők frontális összecsapása lehetetlenné válik, amikor a robbanótöltetek pusztító ereje, a rakéták célzási pontossága és e kettő potenciális következménye, vagyis a mindent elpusztító atomhalál óhatatlanul véget vetne a háborúnak.

Az ellenfelek más módon már nem árthatnak egymásnak, tehát kölcsönösen elpusztítják egymás képességét a fegyverek irányítására. A rádióadásokat minden hullámhosszon elnémítja a zavarás. A közlőcsatornák egész átviteli térfogatát kitölti a zaj. Egy elég rövid időszakban a fegyverkezési verseny abból áll, hogy a zavaróadók igyekeznek nagyobb erővel sugározni mint a felderítő és parancstovábbító adók. Ám ez az eszkaláció, a zajt erősebb jelekkel átütő adók és a még erősebb zavaróadók versenye, szintén patthelyzetbe fullad.

Egy darabig még fejlődik a mézeres és lézeres hírközlés. De paradox módon a sugárzáserősség növelésével folytatott elektronikus háború itt is patthelyzethez vezet: ha a lézersugár elég erős ahhoz, hogy áttörjön a zajon, felderítőből pusztító eszközzé válik. Érzékletes hasonlattal szólva: tegyük fel, hogy egy vak ember a ködben egyre hevesebben csapkod a fehér botjával. A tájékozódást szolgáló bot ütőfegyverré válik.

A közeli patthelyzetet előre látva, mindegyik fél olyan fegyverek kifejlesztésén munkálkodik, amelyek előbb harcászati, majd hadászati autonómiával is rendelkeznek. A harceszközök függetlenné válnak gyártóiktól, kezelőiktől és a parancsnoki harcálláspontoktól.

Ha ezeknek a fegyvereknek, miután már szétszórták őket az űrben, az lett volna a fő feladatuk, hogy az ellenség hasonló fegyvereit megsemmisítsék, akkor a szféra tetszőleges helyén megindult összecsapás olyan általános ütközetet lobbantott volna fel, amely sztyepptűzként terjed tova, egészen a bolygó felszínéig, ami a legnagyobb erejű globális csapásváltásra, tehát általános pusztulásra vezetett volna. Ennélfogva ezeknek a fegyvereknek nem szabad harcérintkezésbe kerülniük. Feladatuk az, hogy sakkban tartsák egymást, és ha mégis pusztítanak, csak alattomosan tehetik, mint a vírusok, nem pedig mint a bombák. Gépi intelligenciájuk igyekszik foglyul ejteni az ellenséges fegyverek intelligenciáját, kárt tenni benne, vagy úgynevezett vírusprogramokkal elérni, hogy a másik fél műholdjai „dezertáljanak”, aminek távoli megfelelője a földi történelemben a janicsárok példája: a törökök gyerekeket hurcoltak el a leigázott országokból, és saját hadseregük harcosaivá nevelték őket.

A szferomachia fenti modellje nagyon leegyszerűsíti a dolgokat. Növekedésének minden szakaszát kísérhetik deszantakciók, kémkedés, terrorcselekmények, beszivárgás, álcázó és megtévesztő manőverek, az utóbbiak célja, hogy látszatcselekményekkel igen költséges, sőt önpusztító téves következtetésre vezessék az ellenfelet. A vezetékes távközlés, valamint az elektronikus impulzusgerjesztő eszközök jóvoltából az ellenfelek a bolygón megőrizhetik a központi vezérkar bizonyos hatósugarú működőképességét — ennek kiterjedése nem állapítható meg, már csak azért sem, mivel ez a hatósugár a műszaki innovációk nyomán változik. Fogalmi szótárunkban nincs kifejezés a quintai típusú szferomachiára, mivel az nem is háború, nem is béke, hanem permanens konfliktus, amely tartósan leköti az ellenfeleket és kimeríti erőforrásaikat.

Tekinthetjük-e ezek szerint a szferomachiát az anyagi háború kozmikus változatának, amelyben a nyersanyagok, energia és innovációs képesség szempontjából gyengébb fél lesz a vesztes? Erre a hagyományos kérdésre olyan választ kell adnunk, amely nem hagyományos. A bolygó lakosai sem kifogyhatatlan ásványkincsekkel, sem kimeríthetetlen energiaforrásokkal nem rendelkeznek. Ez a két tényező korlátozza ugyan a konfliktus időtartamát, de senkinek sem biztosítja a győzelmet. Az utolsó szakasz modellje egyszerűen a csillag.

A csillag, mint ismeretes, a benne lejátszódó termonukleáris reakcióknak köszönheti létezését, ezek során a csillag belsejében a hidrogén héliummá alakul át, ez a reakció milliós nagyságrendű nyomás alatt és hőmérsékleten megy végbe. Amikor izzó belsejében a hidrogén mind elégett, a csillag zsugorodni kezd. A gravitáció összepréseli, ezáltal belsejében emelkedik a hőmérséklet, és beindulhatnak a szén magreakciói. Közben a belső héliumgömb körül, amely az elégett hidrogén „hamuja”, a maradék hidrogén nukleáris reakciója tovább folyik, és a csillagnak ez a tüzes külső szférája egyre tágul. A dinamikus egyensúly végül hirtelen felborul, és a csillag robbanásszerűen kilöki az űrbe külső gázburkát.

Nos, ahogyan az öregedő nap külső szférája létrejön és egyre tágul, amint a hidrogén héliummá, a hélium szénné alakul át, és így tovább, úgy hozzák létre a fegyverkezési verseny egyes szakaszai a bolygóközi szferomachikus gömb új meg új felszíneit.

A centrumban, vagyis a Quintán, még mindegyik fél megőrzi a katonai hírközlés egy minimumát. A bolygó körül az egymást sakkban tartó autonóm fegyverrendszerek tevékenykednek. Önállóságukat azonban korlátozták a vezérkari programozók, nehogy harcba keveredjenek egymással, és beindítsák a láncreakciót, amely a bolygót is harci tűzbe borítaná.

De a programozók kutyaszorítóban vannak. Minél rafináltabb önálló fegyvereket lő ki az űrbe az ellenfél, annál nagyobb támadó és védelmi szuverenitást kell adni a harci rendszereknek. Elemeztük a szferomachia helyzetét legalább százévi háborúskodás után. Sem a numerikus, sem az analóg szimuláció nem ad egyértelmű eredményt. A modell szerzői azonban a számítógépen lejátszott variánsok alapján feltételezik, hogy létezik egy restrikciós küszöb az autonóm harceszközök programozásában, és hogy ezen a küszöbön felül a csak önálló fegyverek már önkényesen viselkedhetnek. Ezzel a képpel eltávolodunk a csillag modelljétől, és a természetes evolúció modelljéhez közeledünk. Az autonóm fegyverek olyanok mint az alacsonyabb rendű élőlények, amelyeknek agresszivitását az önfenntartás ösztöne korlátozza. Az önkényesen viselkedő fegyverek olyanok mint az értelmes élőlények, amelyek immár szert tettek a találékony, kreatív gondolkodásra, és pusztán ravasz vagy ügyes alárendeltekből új cselekvési taktikák bevezetőivé válnak. Az ilyen fegyverek kiszabadulnak építőik közvetett ellenőrzése alól. A kutyaszorítóban lévő fegyvergyárosokról szólva a modell szerzői arra utaltak, hogy a programozók két tűz közé kerülnek: vereség fenyegeti azokat is, akik visszafogják fegyvereik intelligenciájának növekedését, és azokat is, akik serkentik ezt a növekedést. A lényeg az, hogy az egyre táguló szferomachia elveszíti dinamikus stabilitását, és noha jövendő sorsa nem jósolható meg egyértelműen, mindenképpen túllép a harcot indító felek érdekein. Ez az állapot egyelőre még meszsze van. Az Euridikéről észlelt felvillanások lehettek igen fejlett harci egységek összecsapásai a Dzéta naprendszerének peremén. A Quintától több milliárd mérföldnyire zajló összecsapások azt jelentik, hogy a tényleges ütközetek a bolygótól csillagászati távolságban lévő frontokon játszódhatnak le. Ott a háború már „forróvá” válhat. Az is lehetséges, hogy a jövőben kiszámíthatatlan áttételeket produkál a szferomachia belső köreiben. Aki járatos a Clausewitz utáni hadászatban, nemigen számíthat arra, hogy ez a háború valamelyik hadviselő fél győzelmével fog végződni. De a tudós stratégák kényszerhelyzetben vannak, mint a játékos, aki nem állhat fel az asztal mellől, mert minden tőkéjét bedobta a játékba. Éppen ez a tükörhelyzet lényege. Teljesen érdektelenné vált a valaha főbenjáró kérdés: ki kezdte a fegyverkezési versenyt. A hadviselő felek békés vagy agresszív szándéka már nem nyilvánulhat meg a konfliktusban. Minden résztvevő szemszögéből rosszul alakul a játék, és nem végződhet másképpen, mint pirruszi győzelemmel.

Ha így állnak a dolgok, mekkora a kapcsolat esélye? Ezt az emlékirat szerzői nem tudják. Amíg a kozmikus sakktáblán azonos erejű fekete és fehér bábok mozognak, általában nem bocsátkoznak harcba, hanem csak sakkban tartják egymást. A teljesen új, ismeretlen szereplők erejét viszont harccal próbálják felderíteni. Az effajta összecsapást régen felderítő csatározásnak hívták. Lehetséges, hogy nem a bolygó, nem az ottani államok, vezérkarok, hatóságok támadták meg a Hermészt, hanem automata eszközök, mint „idegen testet”, mint óriási méretű, ismeretlen technikai terméket. Nem úgy, ahogy rablók támadják meg a békés járókelőt, hanem úgy, ahogy az élő szervezeten belül a védekezést szolgáló limfociták megtámadják a behatoló, fertőző mikrobákat.

A fegyverkezési versenyt szinte semmi sem korlátozza. Még a régi harci műholdakat is le lehet vinni a bolygóra, és felújítani. De a viroid típusú fegyverekhez, a mikrominiatürizált élősdiekhez, a napenergiával működő, önmagukat felépítő molekulákhoz csak rengeteg sok mérnöki lelemény kell, nyersanyag szinte semmi.

A befejező részben Polassar, Rotmont és El Salam összegezték, milyennek látják a Quintát. Mint az uralomért vívott több évszázados harc terméke, ez a mesterséges szervezet, a hétmilliárd mérföldes sugarú szferomachia olyasminek fogható fel, mint egy rákbeteg élőlény. Kozmikus szervei a konfliktus többé vagy kevésbé rosszindulatú áttételei, de itt véget ér az analógia az élőlénnyel, mert ez a komplexum még csírájában sem volt soha „egészséges”, hiszen már fogantatásakor megfertőzte az egymás ellen csatázó technikák antagonizmusa. Nincsenek „normális szövetei”, és a dinamikus egyensúlyban való fennmaradását az egymás ellenében ható „rákos daganatok” teszik lehetővé. Ahhoz, hogy ezt a sajátos egyensúlyt fenntarthassák, kölcsönösen figyelniük kell egymást. Mihelyt valahol, a belső vagy a külső bolygók között, tőlük merőben különböző, újfajta valamik tűnnek fel, azokat nyomban lefegyverzik, sakkban tartják vagy „áttérítik” („janicsárrá” nevelik) a technikai „antitestecskék”, amelyek célja nem valamiféle gyógyítás (itt nincs kit meggyógyítani), hanem a dinamikus status quo ante fuit, vagyis a patthelyzet megőrzése. Ha így van, a Hermész először ősrégi csaták maradványaira bukkant, aztán „elaknásított területre” tévedt, és ezzel váltotta ki az éjszakai villámtámadást. A jelen hipotézis fényében érthető, hogy a Nagykövet tevékenysége válasz nélkül maradt. Amennyiben a kapcsolatról való lemondás nem jöhet számításba, a SETI-tervben kidolgozott összes taktikát alkalmatlannak kell minősíteni, és újakat kell keresni, amelyek pozitív eredményt ígérnek. A szferomachikus modell szerzői nem tudják, létezik-e hatékony taktika. Javaslatuk: mellőzni kell az előre elkészített programot, és meg kell kísérelni egy precedens nélkül álló, új stratégia kidolgozását.

A tanulmányt Harrach és Kirsting is aláírta.

Mi más következhetett most, mint egy újabb tanácskozás? Bár a Hermész már feltöltötte energiakészleteit, Steergard úgy vélte, az a legbiztonságosabb, ha napközeli pályán maradnak, és beállt az űrhajóval a Dzéta fölé, a hűtéshez felhasználva a nap forróságát. Mivel kényszerpályán voltak (sem a naphoz, sem a Quintához képest nem stacionárius pályán), a szükséges jókora meghajtás gravitációról is gondoskodott.

Tempe tehát nem röpködve, hanem kényelmesen gyalogolva baktatott Harrach után a tanácskozásra, és közben megjegyezte, hogy az űrhajózás az utolsó pillanatban elkerült katasztrófákból és soha el nem kerülhető értekezletekből áll.

Nakamura volt az első hozzászóló. Kifogásolta a bolygótól függetlenné vált szferomachia modelljét. Lehetséges, hogy a Quintától távol a harceszközök már nem engedelmeskednek gyártóiknak, de a vezérkarok hadműveleti tevékenysége kisebb hatókörben ma is érvényesül. Máskülönben a Gábrielt nem érhette volna két irányból jövő, összehangolt támadás.

A fehér jégsapkás északi félteke óceánja két földrészt választ el egymástól — a nyugati, amelyet Norsztráliának neveztek el, kétszer akkora mint Afrika, a keleti pedig Hepária, ez onnan kapta a nevét, hogy formája egy szétlapított májra emlékeztet. A Gábrielnek Hepáriában kellett volna leszállnia a csillag alakú városféleségnél. A felvételekből, amelyeket a Gábriel útközben készített, Nakamura megállapította, honnan lőtték ki a rakétákat: mindkét indítóállás az egyenlítőnél van, de más-más kontinensen! Igaz, felhők takarták őket, és a rakétaindításra jellemző lángoszlop sem volt látható. Nakamura azonban úgy vélte, vagy katapultálták a rakétákat, vagy alacsony hőfokon működik a meghajtófokozatuk. De akár kikapcsolt motorral lőtték fel őket, akár hideg részecskesugárral működnek, a hangsebességet túllépve a rakéták felhevültek, pályájuknak ezt a forró részét már észlelni lehetett, és abból retropolációval kiszámítani a kilövés helyét.

Mármost ha a rakéták szinte egyidejűleg bukkantak ki a felhőkből, kettő kelet felől, kettő nyugat felől, ez azt jelenti, hogy az akciót közösen időzítették, tehát igenis van együttműködés a két földrész vezérkarai között.

A modell szerzői nem fogadták el a támadásnak ezt a rekonstrukcióját, és igaz, ami igaz, Nakamura nem tudta bebizonyítani, hogy a dolgok így játszódtak le, hiszen a Quinta légkörében hemzsegtek a forró pontok, amelyeket eddig azzal magyaráztak, hogy a lassan morzsolódó jéggyűrűből jégdarabok potyognak le a légkörbe. A modell szerzői szerint Nakamura ezekből a forró pontokból szemelt ki néhányat, amelyeket csak igen nagy jó szándékkal lehet a rakéták nyomainak tekinteni.

Az űrhajóról felvett képek minősége elég gyatra volt, hiszen a Hermész csak az elektronikus szemek gyanánt kilőtt szondáktól kapott képet, ő maga a hold mögött rejtőzködött a periszeleniumban. Továbbá, a Quinta körül ezrével keringenek a műholdak, hol a bolygó tengely körüli forgásával megegyező, hol éppen fordított irányban, és keringésük iránya semmit sem árul el a származásukról: végtére a csatázó ellenfelek kilőhették a harci műholdjaikat korotációs vagy antirotációs irányban egyaránt. Az a tény, hogy a műholdak sem össze nem ütköztek, sem harcolni nem harcoltak, megerősítette az „elidegenedett szferomachia” szerzőit ama meggyőződésükben, hogy a háborús játék „hideg”, és célja az ellenséges harceszközök sakkban tartása, nem pedig megsemmisítése. Ha elkezdenék pusztítani egymást, a hideg harc rögtön a forró eszkaláció szakaszába lépne. Tehát — állították — az ellenséges műholdak sakkban tartják egymást. Az erőegyensúly megőrzése végett a két fél kozmikus rendszerei nem nélkülözhetik a kölcsönös felderítést. A Gábriel pedig mindenki számára idegen betolakodó volt, és ezért támadták meg. Rotmont egy példával tette szemléletesebbé a véleményüket: két kutya vicsorog egymásra, tehát nem éppenséggel jó barátok, de bukkanjon csak föl egy nyúl, mind a ketten utána rohannak.

Polassar ennek ellenére Nakamurához csatlakozott. Azt ugyan nem lehet tudni, hogy a Gábrielt csak az egyik fél rakétái akarták-e elfogni, vagy mind a két fél rakétái egyszerre, de a támadást olyan precizitással hajtották végre, amely mindenképpen előzetes tervezésre utal. A Nagykövet jelzéseit minden bizonnyal vették a bolygón, és ha nem válaszoltak, az még nem jelenti, hogy tétlenek maradtak.

Steergard nem foglalt állást ebben a kérdésben. Annak eldöntését, hogy a Gábrielt a Quintáról tervszerűen fellőtt rakéták vagy önálló műholdak támadták meg, másodrendű ügynek tartotta. A lényeg az, hogy a bolygó nem óhajt velük kapcsolatba lépni, tehát az egyetlen fontos kérdés: kényszeríthetik-e erre?

— Rábeszéléssel aligha — vélte Harrach. — Az eredeti program végrehajtásával sem. Minél több leszállóegységet küldünk a nyakukra, annál több összeütközés lesz. Átalakítják a követeinket védelmi fegyverekké, aztán a nagy üzengetésnek az lesz a vége, hogy vagy elkullogunk, vagy harcolni kezdünk. Mivel harcolni nem akarunk, az elkullogás pedig szóba sem jöhet, semmi értelme finoman szurkálni és csipkedni őket, lépjünk fel határozottan. Adva van egy dühös gorilla. Nem fog szelíd báránnyá válni attól, ha csak óvatosan harapják meg a farkát.

— A gorillának nincs farka — jegyezte meg Kirsting.

— Hát akkor egy dühös krokodil. Most mit kicsinyeskedsz? Csak egyet tehetünk, azt, hogy kimutatjuk az erőnket. Akinek jobb ötlete van, szóljon.

Senki sem szólalt meg.

— Konkrét terved is van? — kérdezte Steergard.

— Van.

— Éspedig?

— A hold kavitációja. Maximális hatás, minimális károkozás. A bolygóról látják, de semmit sem éreznek belőle. Én már régóta töröm ezen a fejem. Most GOD kiszámította nekem. A hold úgy esik szét, hogy a darabjai mind pályán maradnak. A tömegközéppont nem változik.

— Miért nem? — szólalt meg a dominikánus.

— Mert a darabok ugyanazon a pályán keringenek majd a Quinta körül, mint most a hold. A bolygó a holddal kettős rendszert alkot, de minthogy sokkal nehezebb, a rendszer forgási centruma egészen közel van hozzá. A számokra nem emlékszem. Lényeg, hogy a dinamikus tömegrendszer nem változik.

— De a gravitációs áramlatok megváltoznak — mutatott rá Nakamura. — Gondoltál erre?

— GOD gondolt rá. A litoszféra meg se rezzen. Legföljebb a sekély szeizmikus fókuszok aktivizálódnak. Az óceáni apály és dagály gyengébb lesz. Ennyi az egész.

— És mi a haszna? — kérdezte Arago.

— Nemcsak kimutatjuk az erőnket, hanem információt is küldünk magunkról. Előzőleg figyelmeztetjük őket. Részletezzem, hogyan gondolom?

— Röviden — mondta a parancsnok.

— Nem akarom, hogy bárki is szörnyetegnek nézzen — fogta nyugodtra a hangját az első pilóta. — Már az első üzenetben elmagyaráztuk nekik a logikai műveleteket, meg az olyasféle összefüggéseket, hogy „ha A, akkor B”, „ha nem A, akkor C” s a többi. Most közöljük velük, hogy „ha nem válaszoltok a jelzéseinkre, akkor széttörjük a holdatokat, és ez lesz az első komoly figyelmeztetésünk: követeljük, hogy vegyétek fel velünk a kapcsolatot”. No és még egyszer elmondjuk mindazt, amit már a Nagykövet elmesélt nekik, tehát hogy békés szándékkal jöttünk, és hogy ha náluk valami konfliktus van, abban mi semlegesek maradunk. Arago atya elolvashatja az egészet, ott lóg ez az üzenet a vezérlőteremben, és a legénység minden tagja kapott egy példányt.

— Olvastam — mondta Arago. — És azután mi lesz?

— Azt az ő reagálásuktól tesszük függővé.

— Úgy gondolod, határidőt is szabjunk? — kérdezte Rotmont. — Az ultimátum lenne.

— Nevezd, aminek akarod. Nem muszáj pontos határidőt megadnunk, elég lesz, ha világosan közöljük, mennyi ideig tartózkodunk a cselekvéstől.

— A visszaforduláson kívül van még más javaslat? — kérdezte Steergard. — Nincsen? Ki van Harrach terve mellett?

Polassar, Tempe, Harrach, El Salam és Rotmont fölemelte a kezét. Nakamura habozott. Végül ő is feltartotta a karját.

— Tisztában vagytok azzal, hogy válaszolhatnak akár a határidő előtt, de nem jelzésekkel? — nézett rájuk Steergard.

A tíz ember kis ideig hallgatott az óriási fémlap körül, amely egylábú, kerek asztal módjára egy rácsos fémoszlopon nyugodott; ebben futottak össze a gerendák, amelyek a felső, gravitációs vezérlőtermet elválasztották a most üres navigációs teremtől. Csak a fal menti pultokon elhelyezett monitorok hol erősödő, hol kihunyó villogása töltötte meg árnyék és fény mozgásával az alattuk lévő üres teret.

— Az bizony valószínű — szólalt meg Tempe. — Nem tudok olyan jól latinul mint Arago atya. Ha azért repültem volna ide, mert úgy tartotta kedvem, akkor nem szavaznék a javaslat mellett. De mi itt nem tíz űrhajós vagyunk. Ha a Hermészt megtámadták, miután annyiszor próbált békésen kapcsolatot teremteni, az azt jelenti, hogy a Földet támadták meg, mert ő küldött minket ide. Ezért a Földnek van joga azt mondani általunk: Nemo me impune lacesset.

Загрузка...