A Kudarc

KOZMIKUS ESZKATOLOGIA

Másnap délután Steergard magához hívatta Nakamurát és a két pilótát. A katasztrófa után a Hermész rögtön teljes erőre kapcsolta a manőverező motorokat, és az ekliptika fölé szállt, hogy kikerüljön a holdmorzsák rajából, aztán parabolapályán elszáguldott a nap felé. Rádiószondákat és reléket hagyott maga mögött. Ezek közleményeket sugároztak, elmagyarázva, hogy a Quinta maga vonta magára a szétzúzott hold omladékát, mert ballisztikus rakétáival megzavarta a kavitációt, oly módon, hogy a robbanás fókusza eltolódott, és ez ütött vissza a bolygóra.

A katasztrófa rettenetes következményeit optikusan is észlelhették, bár az űrhajó már megháromszorozta távolságát a Quintától. Az óceáni epicentrum irányából szökőárak, cúnamik száguldottak a partok felé. Az óceáni dagályszintnél százszorta magasabbra feltornyosuló víztömegek először a legközelebbi partvidéket, Hepária keleti partját öntötték el, a szökőár ezermérföldes frontja elárasztotta a földrész óriási síkságait. Az óceán mélyen benyomult a szárazföldre, és nem tudott teljesen visszafolyni, tenger méretű tavakat hagyott hátra, mert a Quinta litoszféraköpenyének mély lemeze behorpadt, és az így keletkezett felszíni teknőket kitöltötte a víz.

Közben sok billió tonna víz elgőzölgött a sztratoszféra fölé, s az egész bolygót tömör felhőréteg alá zárta. Csak a vékony jéggyűrű csillogott fölötte a nap fényében, mint a borotvapenge.

Steergard felkérte Nakamurát, hogy számoljon be a spinoszkópiáról, amelyet a lunoklazma óta folyamatosan végeztek. A katasztrófa után kilövette a fedélzetről és a Quinta körüli pályára állította, a bolygó elé és mögé, a két legnehezebb magnetron aggregátot, hétezer tonna tömegű, böhöm nagy masinákat sziderális erősítőkkel, és hogy megvédje őket egy lehetséges támadástól, gravitációs sugárágyúkat állított köréjük. Ezek az egyszer használatos bombázó gracerek a SETI vezérkarának terve szerint arra szolgáltak volna, hogy kisbolygókat semmisítsenek meg, ha a Quinta felé repülve a Hermész ilyenekbe botlana, arra ugyanis, közel fénysebességgel repülve, képtelen volt, hogy manőverezve kerülje ki az olyan akadályokat, amelyek a védőpáncélját átüthették volna.

Még mielőtt Nakamura beszámolt a spinoszkópia eredményeiről, Steergard váratlanul megkérdezte a másodpilótától, honnan szedte azt az ősrégi, büszke latin mondást, Nemo me impune lacesset, amellyel az utolsó tanácskozást lezárta.

Tempe nem emlékezett rá.

— Nem hinném, hogy valaha filológus voltál — nézett rá Steergard. — Inkább Poe-t olvastad. Az amontilladós hordó.

A pilóta tanácstalanul rázta a fejét.

— Lehetséges. Poe? Az az író? Aki fantasztikus novellákat írt? Hát. nem nagyon hinném. Őszintén szólva, semmire sem emlékszem, amit azelőtt olvastam… a Titán előtt. Fontos?

— Az majd kiderül. De nem most. Kérem az eredményeket.

Nakamura még a száját sem nyithatta ki, mikor Steergard hozzátette:

— Megtámadták a műszereket?

— Kétszer. A gracerek elpusztítottak pár tucat rakétát. A Holenbachelhajlás megszakította a spinogramok vételét, de a képekben nem esett kár.

— Honnan indultak azok a rakéták?

— A károsult kontinensről, de a katasztrófaövezeten túlról.

— És pontosabban?

— A hegyrendszer négy pontjáról, tizenöt fokkal a sarkkör alatt. Föld alatti kilövőkből, amelyeket sziklaimitációval erődítettek meg. Több ilyen indítóállás is van ott, különböző délkörök mentén, egészen az egyenlítőig. A felvételek több mint ezret mutattak ki. Biztosan van még több is, de azok a legtisztábban észlelhetők, amelyek az impulzusmezőre merőlegesen álltak. A bolygó forog, a mező mozdulatlan marad. Folyamatos spinoszkopia esetén értéktelen kép keletkezne. mintha egy ember állandóan forogna a röntgenkészülék előtt, míg a felvételeket készítik róla. Ezért áttértünk a mikroszekundumos pillanattomográfiára. Eddig tíz-tizenöt millió kocka gyűlt össze. Ki akartam várni a végét, vagyis a Quinta teljes fordulatát, és csak aztán adni át az összes szalagot GOD-nak.

— Értem — fejezte be helyette Steergard. — GOD még nem kapta meg a felvételeket, és nem összegezte őket?

— Az egész anyagot még nem. De már átnéztem az óránként összegyűlt tomogramok összegezését.

— Az is valami! Halljuk.

— Asztrogátor, én jobban szeretném, ha személyesen nézné át a legélesebb spinogramokat. A szóbeli leírás nem lehet objektív. Szinte mindaz, ami a filmeken látható, alapot ad egy bizonyos értelmezéshez, de teljesen biztos diagnózishoz nem.

— Jól van.

Felálltak. Nakamura betette a lemezt a magnetovizorba, és a monitor kivilágosodott. Elmosódott, remegő csíkok futottak át a képernyőn, a fizikus egy ideig babrált a beállítással, a kép elsötétült, aztán megpillantottak egy kör alakú színképet, közepén kerek, fekete folttal, peremén egyenetlenül világosabb koszorúval. Nakamura addig állítgatta a képet, míg a bolygó domború felszíne a képernyő alsó felébe került. A litoszféra átlátszatlanul fekete félköre fölött ugyanilyen hajlott sávban fehéres köd terjengett, a legsűrűbb ott, ahol a horizonttal érintkezett: a légkör a felhők parányi pihéivel. A fizikus átállította a színképet, a könnyű elemek felől az egyre nehezebbek felé haladva. A légköri gázok nyomtalanul eltűntek, és a kontinentális lemez addig áthatolhatatlan feketesége világosodni kezdett.

Tempe Harrach és a parancsnok között állva figyelte a képernyőt. Már az Euridiké fedélzetén megismerkedett a bolygóspinoszkópiával, de ekkora hatású alkalmazását még sohasem látta. A csillagászati hatósugarú nukleoszkóp olyan erősségű mágneses mezőbe fogva vizsgálja a bolygót, amely a csúcsimpulzusok idején annyi gauss lehet mint egy mikropulzár mágneses mezejének erőssége. A bolygót keresztben átvilágítják, és az atomi spinrezonancia alkotta képekkel szépen fölszeletelik, vagyis az irányított mágneses mező koncentrálásával sorra tomografálják a bolygó rétegeit, a felszíni rétegektől kezdve a közepe felé, a köpeny és a mag egyre forróbb rétegein át.

Ahogyan a mikroton metszeteket készít a szilárddá dermesztett szövetekből, hogy sorra meg lehessen tekinteni őket a mikroszkóp alatt, úgy teszi lehetővé a nukleoszkóp felvételek készítését, amelyek rétegről rétegre haladva kimutatják az égitest belső atomi szerkezetét, amelyet sem rádiólokációval, sem neutronszondázással nem lehet földeríteni. A rádiólokátorok számára a bolygó teljesen átlátszatlan, a neutrinósugárzás számára túlontúl átlátszó, tehát a sokpólusú mágneses spinoszkópián kívül semmi más eszközzel nem lehet belepillantani az égitestek mélyébe — igaz, ez csak a kihűlt égitestekre, a bolygókra és holdakra vonatkozik.

Tempe elég sok mindent összeolvasott erről. A mágneses térerősség távfókuszálása az atommagok spinjét, azaz perdületét az erővonalak mentén megnöveli, majd a mágneses mező kikapcsolása után az atommagok leadják a beléjük kényszerített energiát. A Mengyelejev-táblázat minden elemének atomjai ilyenkor a rájuk jellemző rezonanciával rezegnek. A receptorban megörökített kép a metszet nukleáris portréja lesz, amelyen az atomok szextilliói töltik be a közönséges szitanyomásos fénykép pontocskáinak szerepét. A nagy energiájú nukleoszkópia előnye, hogy nem ártalmas az átvilágított anyagi objektumokra nézve, tehát az élőlényeknek sem árt, hátránya viszont, hogy ekkora energiát alkalmazva, a kibocsátó forrásokat nem lehet elrejteni.

A fizikusok utasításai szerint GOD mindegyik metszet felvételeiből kiszűrte a technikai felhasználásra különösen alkalmas elemek spinogramjait. A kiválasztás alapjául elég valószínűnek látszó feltevések szolgáltak, az egyedüliek, amelyek rendelkezésükre álltak: a quintai és a földi technoszféra legalább részleges analógiája. Az átvilágított bolygó kérgébe mélyen belenyúlt egy jellegzetes rajzolatú hálózat, amelynek anyagát a vanádium, króm és platina vegyületei, továbbá nehézelemek, így ozmium és irídium alkották. Ez a felszín alatti fonalhálózat energiavezetékek gondolatát sugallta. A lunoklazma sújtotta terület spinogramjai a pusztulás kaotikus mikrofókuszait mutatták ki, a Medúzának elnevezett csillag alakú képződmény pedig zűrzavaros romhalmaznak látszott, uránvegyületek nyomaival. Ugyanitt meszet is találtak. Ahhoz túl keveset, hogy romba dőlt lakóépületekre gondoljanak; épületekre jellemző maradványokat a talaj egyáltalán nem mutatott, ezért az a sejtelem támadt bennük, hogy sok millió élőlény maradványait látják — ezek az élőlények haláluk előtt vagy után radioaktív sugárfertőzést szenvedtek el, mivel a mész jó része olyan izotóp volt, amilyen csak sugárfertőzött gerincesek csontvázában keletkezik. Ez a felfedezés, noha csak mint bizonytalan gyanújel, minden szörnyűsége mellett egy csipetnyi vigaszt is nyújtott. Eddig nem tudhatták, hogy a Quinta lakossága eleven lényekből áll-e, vagy netalán holmi élettelen automatákból, egy hajdan élt, kihalt civilizáció örököseiből. Nem zárhatták ki azt a hátborzongató hipotézist, hogy a fegyverkezési verseny kiirtotta az életet, a még élők esetleg óvóhelyeken vagy barlangokban vegetálnak, és gépi örököseik folytatják a háborúskodást.

Ettől tartott Steergard az első összecsapások óta, bár ezt az aggodalmát megtartotta magának. Lehetségesnek vélte a történelmi események olyan alakulását, hogy a több évszázados háborúskodás folyamán az élő erő helyébe gépek lépnek — nemcsak az űrben, amiről már meggyőződhettek, hanem a bolygón is. Az önfenntartó ösztön nélküli harci automaták, amelyeket öngyilkos harcra szántak, aligha állnának le tárgyalgatni a kozmikus betolakodóval. Igaz, a vezérkaroknak, még ha kizárólag számítógépekből állnak is, mindenképpen meg kellene őrizniük az önfenntartás készségét, de ha egyetlen irányelvük az, hogy hadászati tevékenységek folyamán fölénybe kerüljenek, őket is hiába próbálnák tárgyalásokra bírni.

Ezzel szemben élők és élők között a kapcsolat esélye a nullánál nagyobb. A spinogramok megtekintése, az a lehetőség, hogy hullahegyeket láttak, csontvázak tömegét, mert erre utal a mész és a mészizotóp aránya, őszintén szólva elég csekély optimizmusra adott okot. Még csak jámbor óhajról sem nagyon lehetett beszélni. Miközben a pilóták és a parancsnok Nakamurát hallgatták, aki magyarázatokkal fűszerezte a kritikus felvételeket — előre közölve, hogy következtetéseinek zöme csupán találgatás —, csengett az interkom. A parancsnok fölvette a kagylót:

— Steergard.

Hallották, hogy a vonal túlsó végén beszél valaki, de nem értették, mit mond. Amikor elhallgatott, Steergard csak hosszabb szünet után válaszolt:

— Jól van. Most mindjárt? Tessék. Várom. Letette a kagylót, feléjük fordult, és azt mondta:

— Arago.

— Elmenjünk? — kérdezte Tempe.

— Nem. Maradjatok.

És mintha akarata ellenére csúszott volna ki a száján:

— Nem gyóntatás lesz.

A dominikánus belépett, talpig fehérben, bár nem szerzetescsuhában. Hosszú fehér pulóvert viselt, és csak a nyakát övező sötét zsinór árulkodott róla, hogy keresztet hord a mellén. Amikor meglátta a jelenlévőket, megállt az ajtóban.

— Nem tudtam, hogy éppen tanácskozás van, asztrogátor.

— Foglaljon helyet, tisztelendő atya. Ez nem tanácskozás. Vége annak az időnek, amikor parlamentáris vitákat rendeztünk és szavazgattunk.

És mintha úgy érezné, hogy ez túl erélyesen hangzott, hozzátette:

— Nem akartam, ami történt. De a tények keményebbek az én szándékaimnál. Üljön le mindenki.

Leültek, mert noha mosolyogva kínálta hellyel őket, ez parancs volt. A szerzetes négyszemközti beszélgetésre készült. Vagy talán bántották Steergard kategorikusan csengő szavai. Az asztrogátor kitalálta Arago habozásának okát, és megjegyezte:

— C'est le ton qui fait la chanson. De nem én komponáltam ezt a zenét. Ámbár megpróbáltam. pianissimóban.

— Aztán jerikói harsonaszó lett belőle — mondta a szerzetes. — De talán már elég a zenei parafrázisokból.

— Hát persze. Nem akarom kerülgetni a forró kását. Rotmont önnél járt egy órával ezelőtt, és tudom, miről szólt az a beszélgetés. vagy hittudományi fejtegetés. nem, maradjunk inkább a beszélgetésnél. amelyre GOD adott okot. A témája, ugye. az asztrobiológia.

— Nemcsak az — szögezte le a dominikánus.

— Tudom. Ezért megkérdezem, milyen minőségben fogadjam az új vendéget: mint orvost vagy mint pápai nunciust?

— Nem vagyok nuncius.

— De igen. akár a Szentszék akaratából, akár a nélkül. In partibus infidelium. Sőt talán in partibus daemonis. Arra az emlékezetes mondatra utalok, amelyet nem az asztrobiológia doktora, hanem Arago atya mondott az Euridikén, Bar Horabnál. Ott voltam, hallottam, és megjegyeztem. Most pedig hallgatom.

— Ugyanazokat a felvételeket látom itt, amelyeket Rotmont elmagyarázott nekem. Valóban GOD adott okot a jövetelemre.

— A mészhípotézíssel? — kérdezte a parancsnok.

— Igen. Rotmont megkérdezte tőle, hogy az a csík, amely bizonyos pontok színképelemzésében ismétlődik, nem mészizotóp-e. GOD szerint nem zárható ki, hogy az.

— Ismerem a részleteket. Ha ezek csontok, akkor milliószám. Hullahegyek.

— A kritikus hely egy nagy agglomeráció, valószínűleg a Quinta-lakók települése — mondta a szerzetes. Sápadtabbnak látszott mint máskor. — Mert ötvenmérföldes átmérőjű menazseria aligha lehet, igaz? Tehát népirtás történt. A tömeggyilkosság áldozatainak temetője nem különösebben kedvező színtér a történelmünkben példa nélkül álló eseményhez, amelyre készülődtünk. A SETI-terv atyái nem úgy képzelték a kapcsolatot az idegen értelemmel, hogy a helyszínt a házigazdák hullái borítják.

— A helyzet sokkal rosszabb — felelte Steergard. — Nem, hallgasson végig. Ismétlem: rosszabb történt mint egy katasztrófa, amelyet senki által nem óhajtott véletlenek egybeesése idézett elő. Azok a színképvonalak származhatnak csontvázakban lévő mészizotópoktól. Ezt nem zárhatjuk ki százszázalékos bizonyossággal. Mondtam, hogy a bolygó válaszolhat a mi ultimátumunkra a határidő lejárta előtt, de nem jelzésekkel. Az ő felfogásuk szerint, amelyet a maximális gyanakvás jellemez, előnyösebbnek mutatkozhatott az ellentámadás. De azt nem feltételeztem, hogy előre megfontolt szándékkal magukra zúdítják a kavitált holdat. Tömeggyilkosok lettünk, de olyanformán, ahogy egy bizonyos olasz eretnek mondta: „Ahol túlteng az erény, ott a pokol erői győzedelmeskednek.”

— Hogy értsem ezt? — döbbent meg Arago.

— A fizika kánonai szerint. Bejelentettük nekik, hogy fölényünk bemutatása céljából felrobbantjuk a holdat, és biztosítottuk őket, hogy ettől a sziderális művelettől a hajuk szála sem fog meggörbülni. Vannak szakértőik, akik járatosak az égi mechanikában, tehát tudták, hogy egy égitestet úgy lehet a legkisebb energiabefektetéssel darabokra törni, ha megnövelik a magjában uralkodó nyomást. Tudták, hogy a széttört hold darabjai csak akkor maradnak a hold eredeti pályáján, ha a robbanást pontosan a hold tömegének középpontjába koncentráljuk. Ha azokat a sziderátorainkat fogták volna el, amelyek a nap felől vagy túloldali ferde irányból közeledtek a holdhoz, akkor a robbanás magasabb pályára lökte volna a hold szétszakadt darabjait. A nem koncentrikus kavitáció hatására csakis abban az esetben zuhanhatott a törmelék éppen rájuk, ha a Quinta felőli oldalon fogják el a rakétáinkat.

— Ez hihetetlen! Azt állítja, hogy öngyilkosságot akartak elkövetni a mi segítségünkkel?

— Nem én állítom, hanem a tények. Elismerem, hogy a Quinta-lakók viselkedésének ilyen értelmezése zagyva őrültségnek látszik, de ha rekonstruáljuk a kataklizma lefolyását, kiderül, hogy ez az egyetlen ésszerű magyarázat. A lunoklazmat abban a pillanatban indítottuk meg, amikor Hepáriában felkelt a nap, Norsztráliában pedig lenyugodott. A sziderátoraink felé irányított ballisztikus rakétákat Hepáriának arról a részéről lőtték ki, amely még a terminátoron túl volt, tehát a kilövés éjszaka történt. A quintai rakétáknak öt órára volt szükségük ahhoz, hogy feljussanak a pe-riszeléniumba, és összeütközhessenek a mi rakétáinkkal. Arról is gondoskodtak, nehogy mi még idejében megsemmisítsük a rakétáikat: olyan elliptikus pályára állították őket, amelyről úgy tizenkét perccel a lunoklazma előtt letérhettek, a hold felé kanyarodva. Csak így lehet megfogalmazni: a Quinta-lakók rakétái lesben állva vadásztak a mieinkre, a Quintától legtávolabb és a holdhoz legközelebb eső ellipszisszakaszon mozogva. És mind rárohantak a kavitátorainkra, azok meg védtelenek voltak, mert ilyen ellenlépést nem tartottunk lehetségesnek. Én is azt hittem először, hogy a katasztrófát a téves számításaik okozták. De az események lefolyásának elemzéséből világosan kiderül, hogy semmiféle tévedés nem történt.

— Nem. Ezt nem tudom megérteni — mondta Arago. — Hacsak. egy pillanat. úgy érti, hogy az egyik fél a másikra akarta irányítani a csapást?

— Még ennél is rosszabb a helyzet — válaszolta Steergard. — Háborúban egy vezérkar szempontjából előnyös és becses minden olyan manőver, amely az ellenséget sújtja. De mivel nem ismerhették sem a kavitátoraink energiáját, sem a lunoklazma időpontját, sem a szétváló holdtömegek kezdeti sebességét, számolniuk kellett azzal, hogy a sziklatömegek szóródása a saját területekre is kiterjed. Csodálkozik, tisztelendő atyám? Nem hisz nekem? A Physica de motibus coelestis a koronatanú ebben az ügyben. Mérlegelje a helyzetet a százéves háború vezérkari tisztjeinek a szemszögéből. Megjelent a fejük fölött egy kozmikus vendég, mirtuszágat lenget, erőnek erejével barátkozni akar, és ahelyett, hogy a támadásra támadással válaszolna, nem hagyja magát kihozni a béketűrésből. Nem akar támadni? Hát akkor kényszeríteni kell rá! Megtudja-e valaha is a bolygó lakossága, hogy valójában mi történt? Akik túlélték a tömeggyilkosságot, hogyan kételkedhetnének abban, amit a hatóságaik magyaráznak: hogy az űrbeli jövevény mérhetetlenül kegyetlen, vérszomjas agresszor? Hát nem rombolta le a városaikat? Nem bombázta mindegyik földrészt, ebből a célból szétrobbantva a holdat? Hogy a saját oldalukon is vannak áldozatok? Sebaj, azokat is a betolakodó számlájára írják. Ha bűnrészesek lettünk, hát azért, mert annyira túltengenék bennünk a nemes szándékok, hogy nem láttuk előre a dolgoknak ezt a fordulatát. És ha most visszafordulunk, azok után, ami történt, akkor a Quinta-lakók örökre megmaradnának abban a hitükben, hogy az expedíciónk egy gyilkos invázió kísérlete volt. Ezért nem fordulunk vissza, tisztelendő atyám. Ennek a játéknak már kezdettől nagy volt a tétje. Ok most annyira megemelték, hogy kénytelenek vagyunk továbbjátszani.

— Kapcsolat mindenáron? — kérdezte a fehér dominikánus.

— A legmagasabb áron, ami csak telik tőlünk. Tisztelendő atya, ön mint apostoli delegátus megdöbbent, amikor kijelentettem, hogy elmúlt a demokrácia ideje itt a fedélzeten, nincs többé szavazás, nem járkálunk Annástól Kajafásig, ha dönteni kell. Ezért szükségesnek látom, hogy megmagyarázzam, miért fogom végigvinni ezt a játékot, átvéve a kizárólagos parancsnokságot, és egyben magunkra vállalva a teljes felelősséget, őértük is. Elmondjam?

— Hallgatom.

Steergard az egyik faliszekrényhez ment, kinyitotta, és a rekeszekben keresgélve valamit, beszélni kezdett:

— Mióta a Júnó mögött összeszedtük azt a két roncsot, foglalkoztat a gondolat, hogy itt az űrbe kihelyezett, nem lokális háború folyik. Nem én vagyok az egyetlen, akinek ez eszébe jutott. De a primum non nocere elvéhez híven nem beszéltem róla, nehogy defetizmussal fertőzzem meg a legénységet. A régi expedíciók történetéből, már úgy értem, Kolumbusz, a sarkkutatók meg ilyesmik, tudjuk, milyen könnyen megeshet, hogy egy válogatott, remek emberekből álló, de a világtól elszakadt csoportot veszélybe sodorhat egyetlen személyiség hatása, főleg ha olyasvalaki az illető, akire a többiek úgy számítanak, mintha még náluk is jobb anyagból volna gyúrva. Nos, ezért a legrosszabb eshetőséget csak GOD-dal hánytam-vetettem meg, és itt vannak ezeknek a vitáknak a feljegyzései.

Egy bélelt dobozkából, amilyenben az ékszerészek a drágaköveket tartják, elővett néhány memóriakristályt, és az egyiket behelyezte a reproduktor résébe. Felcsendült az ő hangja:

— Hogyan létesíthetünk kapcsolatot a Quintával, ha ott hosszú évek óta harcban álló tömbök vannak?

— Add meg a döntési tér határait. Kezdeti feltételek nélkül a döntési tér stratégiailag kiszámíthatatlan.

— Tételezd fel, hogy két, azután három ellenfél van, a harci erejük nagyjából azonos, és elegendő ahhoz, hogy forró eszkaláció esetén valamennyi fél elpusztuljon.

— Ez még mindig nem elegendő adat.

— Adj megközelítő minimax értékelést, számszerűsítés nélkül.

— Megközelítő érték sem állapítható meg.

— Akkor is add meg a döntési lehetőségek sztochasztikusan érvényes tartományát.

— Ehhez kiegészítő feltevések szükségesek. Azok önkényesek és bizonyíthatatlanok lesznek.

— Tudom. Gyerünk.

— A két ellenfélhez, vagyis a két földrészre, két adót kell leküldeni az atmoszféra infravörös ablakában, pontszerűen éles kollimációval. Radarelhárító álcázással, önrávezetéssel a lenti rádióadókra. Ez a taktika kézenfekvőnek tekinti azt, ami kétséges. Már az első mondatban. Az ellenfelek területe vízszintesen és függőlegesen fedheti egymást.

— Hogyan?

— Például ha elrettentést taktikákkal léptek be az atomkorba, és mindegyikük az ellenfél lakosságát vette célba mint túszokat, a támadás vagy megtorlás fenyegetésével, majd a csapásmérő és ellencsapásmérő eszközöket megerődítették, a szaturáció után pedig leköltöztek a föld alá. Területük lehet mélyen a talajszint alatt, rétegesen megerődített emeleteken. Ugyanígy lehet a légkör fölött is.

— Ha így terjeszkedtek, az lehetetlenné teszi a kapcsolatfelvételt?

— Lehetetlenné teszi a javasolt taktikát, mert ilyen elhelyezkedés esetén a kapcsolatnak nincsenek elkülönült címzettjei.

— Tételezd fel, hogy nem építkeztek egymás fölé.

— Hol vonjam meg a határt az ellenfelek között?

— Az óceán közepén, egy délkör mentén.

— Ez a legegyszerűbb, de teljesen önkényes módszer.

— Gyerünk.

— Igenis. Feltételezem szondák kiküldését, jelzés sugárzását és a posta átvételét. Megkapták és értik a közölt kódokat. Ezt feltételezve, minimax elágazás következik. Vagy mindkét félnek egyforma igaz üzenetet küldünk a kapcsolat óhajáról a semlegesség garantálásával, vagy hazug üzenetet a kizárólagosságról.

— Tehát vagy közöljük mindkét féllel, hogy a másiknak is üzentünk, vagy azt hazudjuk mindegyiknek, hogy csak vele akarunk kapcsolatba lépni?

— Igen.

— Add meg ezeknek az ágaknak a kockázatterhét.

— Az őszinteség jobb esélyt ad téves címzés esetén, és rosszabb esélyt ad téves címzés esetén. A hazugság nagyobb esélyt ad helyes címzés esetén, és kisebb esélyt ad helyes címzés esetén.

— Hiszen ez önellentmondás.

— Igen. A játék állapottere nem kvantálható minimax eljárással.

— Közöld az antagonizmus okát.

— Az a tömb, amelyet biztosítunk, hogy kizárólag ővele léptünk kapcsolatba, hajlamos lesz pozitívan reagálni, de csak azzal a feltétellel, hogy ezt a kizárólagosságot ő maga is ellenőrizni tudja, más bizonyítékot is szerezve rá a mi közlésünkön kívül. Ha ellenben feltételezi, hogy a másik tömb elfogta az üzenetünket, vagy, ami még rosszabb, ha rájön, hogy kétszínű játékot játszunk, akkor a kapcsolat esélye nullára csökken. A kapcsolat negatív valószínűsége is előállhat.

— Negatív?

— A kapcsolat elutasítása nulla értékű. Negatív értéket rendelek a bennünket dezinformáló válaszokhoz.

— Arra gondolsz, hogy csapdát állítanak?

— Könnyen lehetséges. A játék fája itt ismét elágazik. Csapdát állíthat vagy az egyik fél, vagy mind a két fél egymástól függetlenül, vagy a két fél időleges szövetségre lépve, amennyiben úgy okoskodnak, hogy ha megállapodnak egymással az ideiglenes együttműködésben a mi megsemmisítésünk vagy a kapcsolattól való elrettentésünk céljából, azzal kisebb kockázatnak teszik ki magukat mint abban az esetben, ha kizárólagos kapcsolatot kezdenek szorgalmazni a Hermésszel.

— És az nem lehet, hogy hajlandók külön-külön, párhuzamosan kapcsolatba lépni velünk?

— Ez a variáns alapvető ellentmondást tartalmaz. Ha mint feladó párhuzamos kapcsolatot akarsz elérni, hitelesen garantálnod kell a címzetteknek, hogy semlegesek maradunk. Vagyis szavadat adod rá, hogy betartod a szavadat. Az ilyen állítás önmaga igazságértékére vonatkozik, tehát nem lehet bizonyító erejű. Tipikus antinómia.

— Honnan vetted az értékelőfüggvényt a döntési fa generálásához?

— Abból a feltevésedből, hogy a bolygón csak két játékos van, akik kölcsönösen sakkban tartják egymást. És abból, hogy a minimax eljárást alkalmazzák. A játék nyereménye számukra a status quo ante fuit fenntartása, a mi számunkra a kapcsolat felvétele, vagyis az, hogy a patthelyzetből kijussunk.

— Pontosabban?

— A levezetés kézenfekvő. Feltételezem, hogy két birodalom van, A és B. A nyerő helyzet számunkra: mind a két címzett kapcsolatba lép velünk, és mindegyik azt hiszi, hogy övé a kapcsolat monopóliuma. Ha a kettő közül akár csak az egyik is kételkedik a maga kiváltságos, vagyis kizárólagos helyzetében, arra a következtetésre jut, hogy ez a monopólium kétséges. Ekkor a minimax eljárást követve felajánlja a másik félnek, hogy lépjenek ellenünk koalícióra, hiszen a velünk köthető koalíció esélyeit nem ismeri. Ez nyilvánvaló. A saját történelmüket ismerik, ennélfogva ismerik a konfliktusaik szabályait. A konfliktusok miránk jellemző szabályai viszont ismeretlenek a számukra. Ha bármelyik félnek szövetséget ajánlunk fel, az ajánlat nem lesz hiteles. Primo: ha mind a két ellenséges félnek szövetséget ajánlunk, az ajánlat abszurdum. Secundo: ha az egyik fél oldalára állunk, akkor azt a felet segítjük. Ezáltal a szemben álló felet ellenségünkké tesszük, nekünk pedig ebből semmi előnyünk nem származik, csak belekeveredünk a két fél harcába. Ilyen kapcsolatfelvételi stratégiát csak egy hülyékből álló civilizáció választhat. Ez az eshetőség még metagalaktikus szinten is kevéssé valószínű.

— Igaz. Tehát időlegesen összefoghatnak ellenünk. Akkor milyen játék kezdődik?

— Játék meghatározatlan szabályokkal. A szabályok a játszma folyamán keletkeznek vagy változnak. Ezért azt sem lehet tudni, hogy a játék végöszszege tartalmaz-e pozitív értéket. Inkább nulla végösszegű lesz, vagyis egyetlen játékos sem jut nyereséghez, mi sem. De az is lehet, hogy a játék mindenki számára veszteséggel zárul.

— A kockázatot nem lehet nullára csökkenteni. De hol a minimum?

— Nincs elegendő adatom.

— Akkor számolj elegendő adat nélkül! Gyerünk!

— A megoldhatatlan feladatok által kiváltott frusztráció levezetése meghaladja számítókapacitásomat. Parancsnok, ne kívánj lehetetlent. A játékfa nem a tudás fája.

A csendben, amely GOD utolsó szavait követte, Steergard egy másik kristályt helyezett a reproduktorba, közölve, hogy ez annak a párbeszédnek a részlete, amelyet közvetlenül a lunoklazma után folytatott GOD-dal. Megint a gép hangját hallották:

— A kockázat előzőleg csak kiszámíthatatlan volt. Most transzfinális, vagyis megszámlálhatatlan halmaz jellegét öltötte. Minimax eljárással már csak a visszafordulás értékelhető.

— Kényszeríthetjük őket kapitulációra?

— Elméletileg igen. Például harci technoszférájuk fokozatos felmorzsolásával.

— Vagyis azzal, ha elpusztítunk minden harceszközt a Dzéta egész térségében?

— Igen.

— Egy ilyen hadművelet esetén hogyan alakulnak a kapcsolat esélyei?

— Minimálisak, amennyiben a legoptimistább kezdeti feltételekből indulunk ki: hogy sziderális csapásmérő erőnk mozgósítása zavartalan lesz; hogy a Quinta-lakók passzívan nézik végig, amint sorra lehámozzuk űrbéli automachikus hagymájuk rétegeit; és hogy amikor már mindet lehámoztuk, fegyverzetük meg is marad a nulla szinten. Játékelméleti szempontból ez csoda lenne, valószínűsége pontosan akkora mint a lottófőnyereményé annak a számára, aki nem is lottózott.

— Leszel szíves csodák nélkül ismertetni, milyen variánsai vannak a quintai technoszféra leszerelésének?

— A görbének legalább két minimumértéke lesz. Vagy szembeszállnak velünk, támadó vagy védekező harcmodorban, vagy a hideg szferomachia pacifikációs célú lerombolása felforrósítja a bolygón folyamatosan parázsló konfliktust, és ily módon totális háborúba taszítjuk őket.

— Lehet-e részlegesen megsemmisíteni a szemben álló felek űrbeli automachiáját anélkül, hogy felborítanánk az erőegyensúlyt a bolygón?

— Lehet. Mégpedig oly módon, hogy az orbitális harceszközöket csak hovatartozásuk felderítése után semmisítjük meg, tehát azonos mértékben csökkentjük mindegyik ellenfél kozmikus katonai potenciálját, hogy a dinamikus erőegyensúly fel ne boruljon. Ennek két feltétele van: először is fel kell derítenünk, milyen mértékben képesek irányítani űrbeli fegyvereiket, vagyis milyen hatósugarú a parancsnoki hatékonyság, másodszor elvégezzük a fegyverrendszerek azonosítását és felmorzsolását, mégpedig két fokozatban, előbb megsemmisítjük a vezérlés hatósugarán kívül eső fegyvereket, tehát az automachikus burkot, aztán arányosan csökkentjük a quintai civilizáció fegyverzetét azon a szférán belül, amelyet még irányítani tud. In abstracto ezt végre lehet hajtani. De ha tévesen azonosítjuk, kinek milyen fegyverei vannak a belső szférában, tehát a hadműveleti irányítás térségében, akkor lángra lobbantjuk a konfliktust a bolygón, mert az egyik felet meggyengítjük, és ezáltal a másikat előnyös helyzetbe hozzuk. Vagyis kizökkentjük az ellenfeleket a fegyverkezési verseny ingatag egyensúlyából, és belelökjük a totális háborúba. Parancsnok, elrugaszkodsz a valóságtól. Hiszen a sikert keresed, igaz?

— Hát persze.

— És mi lenne a te sikered? A kapcsolat? De ebben a modellben a siker ilyen fogalma értelmezhetetlen. Nemcsak azon múlik, hogy a Hermész képes-e megsemmisíteni a szferomachián kívül még mindazokat a harceszközöket is, amelyeket ők folyamatosan gyártanak és kilőnek az űrbe. Közvetett harcot fogunk vívni, nem őket támadjuk, hanem a fegyvereiket. Honnan tudhatjuk, hogy ha mi új technikákat vetünk harcba, közben le nem koppintják a mi eszközeinket? A sziderális energia felhasználását?

— Tételezd fel, hogy azzal nem boldogulnak.

— Igenis. Ez esetben vannak egyfelől minimax eljárással, tehát logikus optimalizálási számítással értékelhető döntési tényezőink, nevezetesen zűrzavaros technikai halmazok, másfelől viszont a Quinta-lakók reagálásaiban irracionális tényezők is szerepelnek, amelyekről semmit sem tudunk. Azt azonban tudjuk, mekkora súlyuk volt éppen ezeknek a tényezőknek a földi történelemben.

Ezzel megszakadt a beszélgetés fölvétele. Rövid szünet után Steergard és a gép újabb párbeszédét hallották:

— Elvégezted a rendszerek szimulációját?

— Igenis.

— Figyelembe véve a rendszerek valamennyi feltételezett szerkezeti variánsát és azok konfliktusait?

— Igenis.

— Mekkora a szerkezeti különbségek együtthatójának értéke a kapcsolatért folytatott játszmánkban? Add meg a különbségek hatásának statisztikai relevanciáját vagy modális eloszlását.

— Az együttható értéke egy.

— Minden szimulációban?

— Igen.

— Tehát a kapcsolat esélyei szempontjából az égvilágon semmit sem jelent, hogy különböző rendszer van-e a szemben álló feleknél?

— Semmit sem jelent. A technomachikus evolúcióból, amelynek tartós konfliktus a mozgatóereje, rendszertípusoktól független változó lesz, mivel ezt az evolúciót a konfliktus szerkezete alakítja, nem pedig a társadalmi szerkezetek. Pontosabban szólva: a konfliktus korai szakaszaiban a rendszerek különbségei még tükröződnek a pszichológiai propaganda, a diplomácia, a felforgató tevékenység, a kémkedés és a fegyverkezési verseny taktikáiban. A költségvetés felosztása katonai és nem katonai jellegű kiadásokra rendszerspecifikus értékű argumentumok halmazának a függvénye. De a felek egyre erősödő törekvése, hogy a konfliktusban fölényre tegyenek szert, kiegyenlíti az argumentumok halmazának különbségeit.

Ezáltal az ellenfelek stratégiáit is hasonlóvá teszi. Tükörhatás alakul ki. A tükröt nem lehet rávenni, hogy kizárólag a fesztelen és szabad viselkedéseket tükrözze, semmi egyebet. Amikor a fegyverkezés hatékonyságának felső határát átlépik, a fölényért való további versengés felszámolja az ellenfelek stratégiájának összefüggését rendszerük különbségeivel. Ez az összefüggés olyan lényegtelennek bizonyul mint az ember izomerejének hatása egy ballisztikus rakéta kilövésére. Az őskőkorszakban, a barlanglakók korában vagy a középkorban az izmosabb ellenfél legyőzte a gyengébbet. Az atomkorban egy gyerek is elindíthat egy rakétát, ha megnyomja a megfelelő gombot. A Quinta-lakók már nem urai a stratégiának, amelyet maguk választottak. Ellenkezőleg: a stratégia uralkodik rajtuk. Ha különböző rendszereket talált, alávetette őket a saját szempontjainak, és egyformává csiszolta őket. Ha nem így történik, akkor a konfliktus valamelyik fél győzelmével végződött volna. A szteromachia aktivitása mutatja, hogy ez nem következett be.

— Jól van, tegyük fel, hogy ilyen körülmények között folyik a játszmánk a kapcsolatért. Add meg a játék optimális szabályait.

— A quintai parancsnokságok tudják, hogy a katasztrófát a kavitátoraink elfogása okozta. Rajtuk kívül senki sem hajthatta végre ezt a hadműveletet.

— Ez azt jelenti, hogy a Quintától a holdig terjedő sugarú térségben irányítani tudják a szferomachiát?

— Nem feltétlenül. Hadműveleti térségük nem lehet olyan gömb, amelynek felülete élesen és simán elhatárolódik az elidegenedett szférától.

— Levonsz ebből valamilyen következtetést a vezérkarok összetételére nézve?

— Értem, mire célzol. Az a gondolat, amelyet a legénység egyes tagjai forgatnak a fejükben, a nem biológiai vezérkarok, tehát a számítógépek lakta élettelen bolygó ötlete abszurdum. A számítógépek, még ha nincs is beléjük építve az önmegőrzés alapelve, ésszerűen cselekszenek. Ez azt jelenti, hogy a minimax eljárást követik, a lehető legnagyobb mélységig vizsgálva a játékfát. Addig harcolhatnak, ameddig a hatékony harc lehetősége fennáll. Ha a végjátékban a kifizetések összege a teljes pusztulással egyenlő, akkor a minimax nullára csökken. Az őrült számítógépek koncepcióját elvetem. Különben is, a színképelemzések és a spinogramok közvetett bizonyítékot nyújtanak élőlények jelenlétére.

— Na jó. Hát akkor?

— A vezérkarokban vannak számítógépek, de vannak Quinta-lakók is. A lunoklazma következményei őket nem sújtották: ilyen huzamos és ekkora méretű konfliktusban semmit sem védenek meg jobban mint a vezérkaro kat. Azt már tudod, hogy a lakosság vesztesége a hatóságok szemében nem kényszerítő érv amellett, hogy felvegyék velünk a kapcsolatot.

— Add meg a kényszerítő érvet.

— Látod, erről van szó. Itt nem lehet tovább sumákolni. A közvetett nyomás nem elegendő. Világosan kell beszélned, parancsnok.

— Tehát fenyegessem meg a vezérkarokat?

— Igen.

— Tömegpusztító csapással?

— Igen.

— Érdekes. Szóval azt mondod, gyilkoljuk le az értelmetlenül viselkedő értelmes lényeket, mert ez a kapcsolatfelvétel legjobb módja? Aztán szálljuk le a bolygóra mint régészek, és tanulmányozzuk az általunk kiirtott civilizációt?

— Nem. Azzal kell megfenyegetned őket, hogy sziderális csapást mérünk magára a bolygóra. Látták, hogyan robbant fel a holdjuk.

— Hiszen az blöff lesz. Ha megint azt követeljük, hogy lépjenek velünk kapcsolatba, nem semmisíthetjük meg ugyanakkor a potenciális beszélgetőpartnereket. Nem kell túl nagy ravaszság ahhoz, hogy ezt megértsék. A fenyegetést üresnek minősítik, és joggal.

— A fenyegetésnek nem muszáj teljesen üresnek lennie.

— A jéggyűrűt robbantsuk fel?

— Parancsnok, minek társalkodsz éjszakánként egy géppel ahelyett, hogy aludni mennél, mikor magadtól is tudod, mit kell tenni?

A reproduktor elhallgatott. Steergard újabb kristályt helyezett a résbe.

— Még egy kis türelmet kérek — mondta. — Ez már az utolsó beszélgetés.

A kék jelzőlámpa kigyulladt. Ismét megszólalt GOD monoton hangja:

— Parancsnok, vigasztaló hírem van. Megvizsgáltam a szferomachia stabilitását, a jövőbe extrapolálva, a prognosztikus bizonyosság határán túl. Függetlenül attól, hányan vannak az ellenfelek és mekkora átmérőt ér el a harcok térsége, ez a civilizáció el fog pusztulni. Legegyszerűbb modellje a kártyavár. Nem lehet kártyalapokból akármilyen magas várat építeni. Előbb vagy utóbb, de mindegyik összeomlik. Ez számítások nélkül is nyilvánvaló.

— Kártyavár? És konkrétabban?

— A Holenbach-elmélet. A tudomány fejlődésében nincsenek pótolhatatlan emberek. Ha nincs Planck, Fermi, Liza Meitner, Einstein, Bohr, akkor az atombombához vezető felfedezésekre rájön valaki más. Az amerikaiak csak nagyon rövid ideig voltak az atomfegyver kizárólagos birtokában. Atomrakétákkal aztán évtizedekig sakkban tarthatják egymást az ellenfe lek. Licitálhatnak, hogy melyiknek vannak pontosabban célba találó és nagyobb pusztító erejű atomfegyverei. A sziderológia ilyen esélyeket nem ad. A magreakció, a kritikus tömeg és a Bethe-ciklus megismeréséhez a lépések egész sora vezet. A sziderális technikát viszont egyetlen ugrással lehet elsajátítani. A Holenbach-szakasz felfedezése előtt semmit sem lehet tudni, utána már mindent. A fegyverkezés visszafordíthatóságának szakaszában, amikor még lehetséges tárgyalásokat folytatni háború és béke között, a nukleáris adu felfedezője használhatja adu ásznak ezt az ütőkártyát, de nem muszáj kijátszania. A kozmikus szferomachia szakaszában az, aki elsőnek fölfedezi a sziderológiát, ezt az ütőkártyát azonnal kijátssza. Mégpedig azért, mert a hadijátékok állapottere a hagyományos és atomfegyverek esetében potenciálisan szimmetrikus, de a sziderális tényező belépésével a stabilitás övezete elvész. A sziderologiával nem lehet zsarolni a bolygón. A nem robbanásszerű termonukleáris reakciókat sokáig nem sikerült ellenőrzés alatt tartani, mert a termikus plazma folyton szivárgott, és a fókuszáló mezők nem voltak elég stabilak. Évtizedekig reménytelennek látszott a dolog. A gravitációs erők irányítása hasonló nehézségekkel jár, de csillagászati méretekben. Nem lehet kicsiben kezdeni, előbb kinyerni az uránércből a 235-ös izotópot, aztán beindítani a láncreakciót a kritikus tömeg fölött, plutóniumot szintetizálni, és így eljutni a hidrotritbombák gyújtásához. A csillagtechnika esetében a gyakorlótérnek egy égitestnek kell lennie. A sziderológia szakaszát megelőzi a teratronok anomalonjainak szakasza. Ezért csodálkoztam, hogy a fizikusok meglepődtek azon, amit a Gábriel csinált. Ha a Quinta-lakók elfogják és szétszedik a Gábrielt, akkor máris a Holenbach nyomára jutnak. A Gábrielnek muszáj volt a teratronnal elolvasztania magát. Megjegyzem, én javasoltam, hogy legyen benne önelpusztító töltet.

— Miért nem magyaráztad el ilyen alaposan?

— Én nem vagyok mindentudó. Azokkal az adatokkal dolgozom, amelyeket tőletek kapok. A fizikusaid, parancsnok, lehetetlennek tartották a Gábriel elfogását, mert a szferomachia egyetlen objektuma sem fejtett ki tizedakkora hajtóerőt sem mint a Gábriel. Ellenvetéseim voltak, de bizonyítékaim nem. Azt a feltevést, hogy a Gábrielt lehetetlen elfogni, a kisujjukból szopták. Egyébként bajos lenne megmondani, jó-e vagy rossz, hogy a Gábrielben lévő unokaöcsém ilyen leleményes volt. Ha engedi magát elfogni, akkor most már nem a kapcsolatról beszélnénk, hanem azt kellene eldönteni: visszafordulunk-e, vagy sziderális ütközetbe bocsátkozunk a Quintával mint velünk azonos erejű játékossal. És ha azt a variánst most mellőzzük, hogy sziderális csapásuktól füstté vált a Hermész, akkor lóhalá lában menekülnénk az összeomló szferomachia romjain át. Mert akkor már megkezdődött volna az, ami ötven vagy száz év múlva romba dönti. Az a tömb, amelyik a Gábriel szétszedéséből megtanulta a sziderológiát, nem várná meg, amíg az ellenfél utoléri. Megelőző csapást mérne rá.

— Ez csak spekuláció.

— Kétségkívül. De én nem a kisujjamból szoptam. Feltételezem, hogy valamelyik fél a holdat akarta kísérleti terepnek használni. Még nem tudta, hogy semmiféle plazmotron nem ad annyi energiát, amennyi megnyitná a Holenbach-szakaszt. És akárki kergette el az illetőt a holdról, ahhoz nem volt elég ereje, hogy ő maga ott maradjon. Valaki sakkot adott a királynak. Ez a király fiatalkorú infáns volt. De a másik tömb is sakkot adott. Nem tudom, melyik figurának. De olyannak, hogy patthelyzet jött létre. A holdon. A többi színtéren pedig tovább folyt a játék.

— Eddig miért nem mondtad ezt el így?

— Ha most spekulációnak nevezted az okfejtésemet, a lunoklazma előtt kijelentetted volna, hogy GOD-nak lázálmai vannak. Óhajtod hallani, hogyan látom a Quinta egyetemes történelmét?

— Beszélj.

— A quintai történelem kulcsa a kritikus szakaszban a jéggyűrű. Amikor az iparosítás nekilendült, a bolygón sok állam volt, köztük a jócskán előreszaladt, együttműködő élboly. Kiléptek a világűrbe, hasznosítani kezdték az atomenergiát. Eközben az iparilag gyengébb, de a lélekszámot tekintve erősebb országokban bekövetkezett a demográfiai robbanás. Az élboly elhatározta, hogy az óceán szintjének csökkentésével megnöveli a lakható területet. Ennek egyetlen módja az volt, hogy a tengervizet kisöprik a légkör fölötti űrbe. Nem tudom, milyen technikát használtak ehhez; de ismerem azokat a technikákat, amelyekkel nem tudták volna megcsinálni. Több száz köbmérföld vizet nem lehet sem űrhajókkal elhordani, sem közvetlenül, szivattyúk és vízágyúk rendszerével kilőni. Az első változathoz elérhetetlen mennyiségű üzemanyag és szállító jármű lenne szükséges. A második megvalósíthatatlan, mert mielőtt a kilőtt vízsugarak, ezek a fordított vízesések, vagyis vízrepülések elérnék az első kozmikus sebességet, már elpárolognának a légköri súrlódástól, és visszatérnének a légkörbe.

Van azonban sok módszer, amely megvalósítható. Mondok egyet. Villámkisülés típusú csatornákkal kell átdöfni a légkört, minden ilyen villám szinergikus görbe mentén, az óceán partjáról kiindulva hatolna be a termoszférába, és a nyomában vízgőzt lövellnek ki. Ez nagyon leegyszerűsített séma. Lehet elektromágneses ágyúféléket létrehozni a légkörben, persze ágyúcső nélkül, alagutakat, amelyekben a centrifugális impulzusok kifelé hajtják az ionizált vízgőzt. Lehet a víznek nem termikus dipólusos tulajdonságokat adni. A Földön egy bizonyos Rahman foglalkozott ilyesfajta hidrotechnikával. Kimutatta, hogy a vizet csak az első kozmikus sebességre lehet felgyorsítani, miáltal a bolygó körül jéggyűrű kezd keletkezni, ez a gyűrű nem lesz stabil, ezért a következő szakaszban, már az űrben, fel kell gyorsítani, hogy centrifuga legyen belőle, akkor a második kozmikus sebességgel húsz-negyven év alatt szétrepül. Ellenkező esetben, tehát az űrbeli gyorsulás csökkenése vagy a munkálatok abbahagyása esetén, több víz kerül vissza a bolygóra a légkör felső szintjével való súrlódás miatt mint amennyit közben a vízágyúk kilőnek az űrbe. A további részletek nem érdekesek. Elég annyi, hogy már az Euridikéről megállapították a jéggyűrű belső peremének lassú elmorzsolódását és a gyűrű ellapulását, tehát külső kerületének növekedését.

Ez senkinek sem lehetett előnyös a bolygón. A víz visszakerülése nemcsak annyit jelent, hogy zuhog az eső. Az egyenlítői övezetben a folyamatos esőzés korszaka köszönt be, a csapadék maximuma évszakonként változik, mert a bolygó tengelye ferde szöget zár be az ekliptikával, olyasformán mint a Földé. Az átlagos évi hőmérséklet két Kelvin-fokkal csökken. A jégkorong beárnyékolja a bolygó nappali felét, és visszaveri a napfényt. Mármost ha csak műszaki hiba történik, ami mindig lehetséges, azt bizonyos idő múlva kijavították volna. De javításnak semmi nyoma. Tehát nem a bolygótechnika hibája miatt hagyták abba a munkát. Az okot máshol kell keresnünk, mégpedig a civilizáció politikai bomlásában. A kezdeti feltételekről egyet tudunk: kedvezők voltak a tervre nézve, amelyet csak globális összefogással lehetett megvalósítani, de az összefogás aztán megszűnt. Az együttműködés kora mintegy száz évig tartott, ezalatt, legalábbis a technika terén, biztosan együttműködtek. Egy-két évtizedes eltérés a válságszakasz szempontjából lényegtelen. Mi volt az oka annak, hogy letértek a közös útról? Helyi háborúk? Gazdasági válságok? Nem hinném. A politikai ügyek alakulása nem rekonstruálható visszamenőlegesen az adott állapotból, csak a Markov-láncnak nevezett modell segítségével alkothatunk róla képet. Ez lépésekben lezajló, sztochasztikus folyamat, amely eltörli a saját nyomait. Ha a huszadik században űrvendégek érkeztek volna a Földre, az ott talált helyzetből semmiféle retropolációval nem juthatnak el a keresztes háborúkhoz, kivéve persze, ha elolvasnak egy történelemkönyvet. A fehér foltot tehát a következő lehetséges fejleményekkel töltöm ki. Az ellentétek csírája eleve megvolt az együttműködésben, de lappangó formában. A legerősebb országok nem tehették meg, hogy fegyveres erővel igázzák le vetélytársaikat. A gyengébb országok is részt vettek a globális munkálatok ban, de az együttműködés őszinte kooperációból színlelt békés együttéléssé alakult át.

Aztán felszínre kerültek az ellentétek, nem okvetlenül közvetlen módon vagy támadással. A tömbök száma lehetett több is, három vagy négy, de az ergodikus minimumhoz elegendő két szemben álló tömb. Elkezdődött a fegyverkezési verseny. Első következményeként felhagytak azokkal a munkálatokkal, amelyek azt célozták volna, hogy a jéggyűrűt szétoszlassák a világűrben. Az erre szánt eszközöket és erőforrásokat a fegyverkezésre fordították. Ugyanakkor az a szuperhatalom, amely a tervezet fő mozgatója volt, már nem találta kifizetődő vállalkozásnak a jéggyűrű olyan felszámolását, amely egyetlen földrész lakosainak sem árt, hiszen a további munka pozitív eredményei az ellenfélnek is hasznára válnának. Erre az ellenfél is rájött, és ugyanígy cselekedett. Attól fogva egyik fél sem nyúlt többé a jéggyűrűhöz, pedig jéglavinák zúdultak belőle a bolygóra, de a fegyverkezési versennyel elfoglalt felek ezen nem tudtak segíteni. Az eszkaláció során a fegyverkezési verseny kilépett a világűrbe. Így festhetett az előjáték és az első felvonás. Mi a második felvonás közepén érkeztünk, és mit sem sejtve, fejest ugrottunk ebbe a sokrétegű szferomachiába, közepén az ártatlan nappal.

— Újra megkérdezlek: miért nem álltál elő ezzel a retrospekcióval már korábban? Elég alkalmad volt rá.

— Nézd, amit én elmondtam, az nem újdonság nektek. Különböző változatokban kering a fedélzeten, magánvéleményként vagy nem magánvéleményként, de beszélnek róla. Bizonyítani egyik változatot sem lehet. A képzelőerő határai sokkal tágasabbak mint az elméletalkotás határai.

A fejtörő játék egyes töredékei, mint adatok, fokozatosan futottak be. Amíg kevés adatunk volt, számtalan kirakós játékot lehetett belőlük összeállítani, a fehér foltokat és a hézagokat alaptalan fantaziálással kitöltve. Én kombinatorikus gép vagyok. Ha rátok zúdítom a kombinatorika összes variánsát, amelyen végigmentem, hetekig hallgathattátok volna az okfejtéseimet, sűrűn megtűzdelve a fenntartásokkal, miszerint az elmondottak hitelessége bizonytalan. Azonkívül olyan utasításokat kaptam, amelyek ellentétesek voltak a te parancsaiddal. Rotmont doktor a Quinta spinoszkópiáját követelte. Elmagyaráztam neki, hogy ha a fedélzeti aggregátok teljes kapacitásával átvilágítjuk a Quintát, azt mindenképpen észreveszik, és ezzel csökkentjük a kapcsolat esélyét. De ragaszkodott az óhajához, hát álcázásra képes, könnyű spinoszkópokat küldtem ki. Erről tudsz, parancsnok. Rotmont azt remélte, fölfedezi, amit ezen a módon nem lehet fölfedezni. Semmire sem jutott, de nem én foszlattam szét a reményeit. Én megtettem, amit kívánt, mert ártani nem árthattam vele. A hipotézisek, amíg tényleges cselekvés alapjául nem szolgálnak, lehetnek tévesek, de nem végzetesek.

A kék jelzőlámpa kialudt. A pilóták és Nakamura, bár ugyanannál az asztalnál ültek, ugyanolyan fotelokba mélyedve mint Steergard és Arago, csak nézőknek tűntek, akiknek nincs módjuk beavatkozni a lejátszódó jelenetbe. Mintha nem is számítanának ebben a beszélgetésben.

— Ez volt a magyarázat — mondta Steergard. — Tisztelendő atya, ön egyszer azt mondta, hogy helyesen fogok dönteni. Nem azért nem válaszoltam rá, mert aki dicséretet kapott, annak hallgatnia illik, hanem mert tudom, mennyire különböző fogalmaink vannak a jóról és a rosszról. A következő lépésünket már eldöntöttem. Egyikünk sem tudja befolyásolni azt, ami történni fog. Én sem. Jobban szeretném, ha senkit sem kellene megsértenem a jelenlévők közül. De a kíméletlen cselekvés ideje a kíméletlen őszinteség ideje is. A másodpilótánk butaságot mondott. Nem azért jöttünk ide, hogy kihívást intézzünk valaki ellen, és nem azért párbajozunk, hogy a Föld becsületét megvédjük. Ha így volna, nem vállaltam volna el a felderítőcsapat parancsnokságát. Az emberi tudat nem sokat képes átfogni és szem előtt tartani. Ezért a roppant méretű vállalkozást részekre bontja magában. És ezért eshetik meg olyan könnyen, hogy az eszközök eltakarják a célt, és maguk válnak céllá. Amikor elvállaltam a parancsnokságot, előbb gondolkodási időt kértem, hogy visszatekinthessek, és megpróbáljam áttekinteni a CETI és a SETI egész gigászi vállalkozását. Sok-sok millió munkaóra, űrhajóépítés, repülések a Titánra, tanácskozások a földi fővárosokban, halmozódó pénzeszközök a bankokban, mindez olyan reményt fejezett ki, amely nem olcsó újságszenzáció volt. Tudóscsoportok számtalan változatban lejátszották a kapcsolat játékát, hogy megtalálják a célhoz elvezető biztos vagy legalábbis optimális módszert. Azért gondoltam végig mindezt, hogy tudatosítsam magamban, hogy az Euridikén vagy a Hermészen én csak egy vagyok a kozmosz végtelen térségeiben elveszetten keringő, emberi hangyaboly hangyácskái közül, tehát olyan feladatot vállalok, amely meghaladja erőmet, és azt hiszem, bármelyik ember erejét. Visszavonulni könnyebb lett volna. Amikor beleegyeztem, nem tudtam, mi vár ránk. Csak azt tudtam, hogy teljesítem a kötelességemet úgy, ahogyan szükségesnek mutatkozik. Ha most megint tanácskozást hívnék össze, az nem a tökéletesebb cselekvést szolgálná, hanem csak azt, hogy szabaduljak a nyomasztó tehertől. Másokra hárítsam át a felelősséget, legalább részben. Úgy éreztem, ehhez nincs jogom. Ezért döntöttem egyedül. Ami történni fog, azt befolyásolni már senki sem tudja. De ahhoz, hogy véleményt alkosson és kimondja, továbbra is mindenkinek joga van. Elsősorban önnek, tisztelendő atyám.

— Az a szándéka, hogy szétzúzza a jéggyűrűt?

— Az. A tatcsarnokban már szerelik a készüléket.

— A gyűrű darabjai eltávolodnak a bolygótól?

— Nem. Több trillió tonna jég fog a bolygóra zuhanni. Nagyobb tömbökben, semhogy útközben elolvadjon. A legvédettebb helyeket is eltalálja. Azonkívül a légkör felső rétegei elillannak. Körülbelül száz bárral csökken a légnyomás a tenger szintjén. Ez figyelmeztetés lesz.

— Ez gyilkosság lesz.

— Igen.

— Ezen az áron akarja kikényszeríteni a kapcsolatot?

— Nem. A kapcsolat már másodrendű kérdéssé vált. Így próbálom megmenteni őket. Ha magukra maradnak, belépnek a Holenbach-szakaszba. Járatos a sziderisztika rejtelmeiben, tisztelendő atya?

— Annyira, amennyire egy laikus járatos lehet. Asztrogátor. ön népirtásra készül egy hipotézis alapján? Amely nem is a sajátja, hanem egy gépé?

— Semmi egyebünk nincs, mint hipotézisek. És a gép segített nekem. Sokat segített. Egyébként tudom, milyen viszolygást váltott ki az egyházban az Animus in Machina.

— Én nem érzek ilyesmit. Cserébe a magyarázatáért, asztrogátor, elmondom az enyémet. Az ember gyakran nem ismeri fel azt, amit a kívülállók látnak. GOD beszélt arról, hogy a Quintán harcoló ellenfelek módszerei azonossá válnak. Ez önre is vonatkozik.

— Nem értem.

— Felszámolta az eddigi eljárásmódot, mert úgy érezte, hogy a parlamentarizmust egyeduralommal kell felváltani. Nem kételkedem abban, hogy becsületes szándékból tette. Magára akarja vállalni a teljes felelősséget a további lépésekért. De közben a Quinta-lakók példáját követte, vagyis a tükörhatás érvényesült. Mégpedig a döntések brutális voltában. Csapásokkal akar válaszolni a csapásaikra. Mivel ők a vezérkaraikat erődítették meg a legjobban, ön rájuk akar a legerősebben lesújtani. Egyúttal, és most szándékosan használom az ön szavait, a Hermész emberei közötti viszony eddigi szerkezetét alárendelte az elfogadott stratégia szerkezetének.

— GOD fejezte így ki magát.

— Annál rosszabb. Nem állítom, hogy a gép sugalmazta az ön döntéseit. Azt állítom, hogy a gép is tükörré vált. Felnagyítja az ön agresszivitását, amelyet a frusztráció váltott ki.

Steergardon most először látszott megdöbbenés. De hallgatott, a szerzetes pedig folytatta:

— A hadműveletekhez autoritárius vezérkarokra van szükség. A bolygón is így volt. Nekünk azonban nem kellene bekapcsolódnunk az ilyen típusú tevékenységekbe.

— Én nem akarok háborút a Quintával. Ez inszinuáció.

— Ez, sajnos, az igazság. Háborút folytatni lehet hadüzenet nélkül is, és akkor is, ha nem nevezik háborúnak. Nem azért jöttünk ide, hogy csapásokat váltsunk, hanem hogy információkat cseréljünk.

— Én boldogan megtenném, de hogyan?

— Egyszerű. Szerencsére a hadititok elvét nem tartják be a fedélzeten. Tudom, hogy a csarnokokban naplézer épül, amely csapást fog mérni a bolygóra.

— Nem magára a bolygóra. A jéggyűrűre.

— És a légkörre, amely a bolygó létfontosságú része. A szoláris lézert, a szolézert, ahogy a fizikusok mondják, fel lehet használni gyilkos csapások helyett információtovábbításra.

— Több száz órán át sugároztuk az információkat, minden eredmény nélkül.

— Valóban furcsa helyzet, hogy éppen én lássak meg egy lehetőséget, amelyet nem látnak sem a szakemberek, sem a szuperokos gépük. A jelzések vételéhez, amelyeket a műholdunk, a Nagykövet sugárzott, különleges vevőberendezésekre, antennákra, dekoderekre volt szükség. Én nem értek a rádiótechnikához, de ha a Quintán háború dúl, akkor a rádióvételre alkalmas berendezések is hadicélokat szolgálnak. A jelzéseket tehát a vezérkarok vették, nem pedig a Quinta lakossága. Ha a lakosság egyáltalán tudomást szerzett a mi érkezésünkről, akkor csakis úgy, ahogyan ön elmondta: hazug és álnok beállításban, hogy a Quinta-lakók egy idegen birodalom inváziós flottájának tekintsenek minket. Egyszóval könyörtelen ellenségnek. És most ön, parancsnok, maga igazolja ezt a hazugságot a szolézerével.

Steergard elámulva hallgatta — sőt mintha elvesztette volna eddigi kategorikus magabiztosságát.

— Erre nem gondoltam…

— Mert ez a legegyszerűbb. GOD segítségével felröppent a kifinomult gondolkodás magas szintjére, játékelmélettel, minimax eljárással, az állapottér kvantálásával ember és gép szárnyat adott egymásnak, és olyan magasra repültek, hogy onnét már nem látni a tükröcskéket, amelyekkel a gyerekek szoktak játszani: visszaverik a szobába beeső napfényt, és ettől fényfoltok szaladgálnak a mennyezeten. A szolézer ilyen tükröcske lehet az egész Quinta számára. Hiszen a felvillanásai fényesebbek lesznek a napnál. Mindenki meglátja őket, aki felnéz.

— Arago atya — mondta Steergard, az asztalon át a pap felé hajolva —, boldogok a lelki szegények, mert övék lesz a mennyek országa. Legyőzött, tisztelendő atyám. Jobban megleckéztetett mint GOD-ot a pilótánk. Hogy jutott ez eszébe, atyám?

— Én is játszottam tükrökkel gyerekkoromban — mosolyodott el a dominikánus. — GOD pedig sohasem volt gyerek.

— Remek ötlet az információ közléséhez — szólalt meg Nakamura. — De tudnak-e majd válaszolni? Ha megértik?

— A fogantatás előtt volt az angyali üdvözlet — felelte Arago. — Talán nem tudnak úgy válaszolni, hogy mi megértsük őket. De legalább ők értsenek meg minket világosan.

Tempe, aki leplezetlen csodálattal nézett a szerzetesre, nem bírt tovább hallgatni.

— Most igazán elmondhatjuk: heuréka! No és. tükrök biztosan őnáluk is akadnak! A tükröket háborúban sem kobozzák el.

A szerzetes mintha nem hallotta volna. Rágódott valamin. Halkan, vonakodva megszólalt:

— Volna egy kérésem. Szeretnék egypár szót váltani az asztrogátorral négyszemközt, ha beleegyezik. de ugye, nem bántódnak meg?

— Úgy lesz, ahogy ön óhajtja — mondta Steergard. — Mindannyian adósai vagyunk. Nakamura kolléga, el kell végezni a szükséges átalakításokat, hogy a szolézer sugara bejárhassa a Quintát, és az optikai kérdéseken kívül informatikai feladatok is vannak. Ez a jelsugárzás olyan címzetteket feltételez, akik csak elemi szintű képzettséggel rendelkeznek.

A fizikus és a pilóták távozása után Arago felállt.

— Bocsássa meg, amit az elején mondtam. Abban a hiszemben jöttem, hogy egyedül találom, asztrogátor. Ami a tükörötletet illeti, én nem vagyok túl optimista. Elmondhattam volna alacsonyabb szinten is, sőt ez volt a szándékom. Mint egy laikus javaslatát, hogy a szakértők elbírálják. Elég valószínű, hogy ezzel a jelezgetéssel semmire sem megyünk, vagy csöbörből vödörbe jutunk. Eleve túl antropocentrikus ötlet. Ön először felháborodott, megbántódott, aztán megkönnyebbült.

— Mondjuk. Mire gondol, atyám?

— Nem lelki vigaszra. Ahhoz, hogy ennek a kísérletnek a technikai oldalát kidolgozzák, önnek és a többieknek be kell vonniuk GOD-ot.

— Hát persze. Elvégzi a számításokat, meg minden. De miért? Elkészíti a programot. Megteszi mindazt, ami tőle telik. Csak nem feltételezi, atyám, hogy ő az advocatus diabolí?

— Nem. És én sem vagyok doctor angelicus. De azt fölösleges mondanom, ugye, hogy keresztény vagyok?

Steergard újra meghökkent a beszélgetés eme fordulatától.

— Mire gondol, atyám? — ismételte.

— A teológiára. Hogy jobban megértsen, nemcsak világi, hanem az én számból egyenesen szentségtörő módon fogok fogalmazni. Lelkiismeretem előtt azt hozom fel mentségemre, hogy a helyzet rendkívüli. A fizika nyelve közelebb áll önhöz mint a hittudomány hermeneutikája. A fizika fogalmi apparátusára lefordítva, a sacrum többalakúsága megfelel az egész világegyetemben jelen lévő és mindenütt azonos anyag eltérő színképeinek. A hasonlatot folytatva azt mondhatnám, hogy a testek színképein kívül létezik a hitek spektruma. Az animizmustól, totemizmustól, politeizmustól kezdve a személyes Istenbe vetett hitig terjed. Az én hitem földi színképtartománya úgy foglalja őt magában mint emberi és egyben isteni családot. Ismeri azokat a teológiai vitákat, amelyeket a SETI kiváltott, különösen amióta a mások keresésének szándéka létrehozta ezt az expedíciót?

— Őszintén szólva, nem. Úgy gondolja, ismernem kellene őket?

— Szó sincs róla. Nekem azonban kötelességem volt. Egyházamban megoszlottak az álláspontok. Egyesek úgy vélték, hogy a teremtmények természetének romlottsága egyetemes lehet, és ez az egyetemesség nagyobb kiterjedésű mint a katholikosz földi fogalma. Tehát hogy lehetségesek világok, amelyeken a Megváltás áldozata nem játszódott le, ezért kárhozottak. Mások úgy gondolták, a megváltás mint a Jó és a Rossz közötti választás lehetősége, amely az isteni kegyelem adománya, mindenütt jelen van. Ez a vita veszélyessé vált az egyházra nézve. Az expedíció szervezőit és résztvevőit elfoglalta a munkájuk. Ezért nem sokat törődtek a szenzációkkal, amelyek az újságok példányszámát megnövelték. A bűnözés meg a szex iránt már kissé megcsappant az érdeklődés, az Euridiké expedíciója viszont újdonságokkal szolgált a fogyasztóknak. Szellemi játékokkal, amelyeket eredetivé és mulatságossá tett, hogy a credo quia absurdum olyan szorzószámot kapott, amely elég hatékonyan kompromittálta. Gondoljon csak bele, milyen vicces látomások: számtalan bolygó rengeteg édeni almával ott, ahol nincsenek almafák, olajágak, amelyeket Isten galambja sem hozhat el, mert ott nem nőnek olajfák, Pilátusok légiói, amint milliárd edényben kezeiket mossák, keresztfák erdei, Júdások tömege, rengeteg sok szeplőtelen fogantatás olyan lényeknél, amelyeknek élettana kizárja ezt a fogalmat, mivel nem párosodás útján szaporodnak. egyszóval, az Evangélium megszorzása a spirálgalaxisok összes karjával a mi Credónkat a hit karikatúrájává, paródiájává tette. Az effajta számtani humorizálás hatására az egyház elvesztette sok hívét. Hogy engem miért nem? Mert a kereszténység többet követel az embertől mint amennyit követelni lehet. Nemcsak azt követeli tőle, hogy ne legyen könyörtelen, aljas és hazug. Azt követeli tőle, hogy érezzen szeretetet a könyörtelenek, hazugok, hóhérok és zsarnokok iránt. Ama et fac quod vis. ezt a parancsolatot semmi nem helyezi hatályon kívül. Kérem, ne csodálkozzék túlságosan, hogy hittanórát tartok itt, egy űrhajó fedélzetén. Nekem kötelességem, hogy messzebbre tekintsek mint ameddig az idegen értelmek találkozását szolgáló felderítésünk esélyei elérnek. Az ön kötelességei mások. Megpróbálom ezt érzékeltetni. Ha ön egy zsúfolt mentőcsónakban állna, és a fuldoklók, akik már nem férnek fel, a csónak peremébe kapaszkodnának, miáltal a csónak pillanatokon belül felborulna és elsüllyedne, akkor ön lecsapná onnan a kezüket. Igaz?

— Attól tartok, igen. Ha nem lenne más megoldás.

— Ez a különbség közöttünk. Tehát ön nem fordul vissza.

— Igaza van. Értem a példázatát a csónakkal. Nem fogom tétlenül várni, hogy elsüllyedjen. Megpróbálom megmenteni ezt a civilizációt, minden erővel, ami csak a rendelkezésemre áll.

— Tehát végső esetben népirtással?

— Igen.

— Ezzel visszatértünk oda, ahonnan elindultunk. Sikerült elodáznom ezt a végső megoldást. Többet nem értem el. Így van?

— Így van.

— Kész életet kioltani, hogy életet mentsen?

— Hiszen ez a példázata lényege, Arago atya. A kisebbik rosszat fogom választani.

— Oly módon, hogy gyilkossá válik?

— Nem utasítom el ezt a meghatározást. Lehetséges, hogy senkit sem fogok megmenteni. Hogy elveszejtem magunkat is, és őket is. De nem mosom kezeimet. Ha elpusztulunk, az Euridiké hírt kap mindenről. Az információt a helyzetünkről és arról, hogy nem vagyok hajlandó visszafordulni, már útnak indítottam.

— Az én eszkatológiámban nincs kisebbik rossz — jelentette ki Arago. — Minden meggyilkolt lénnyel egy egész világ pusztul el. Ezért az etikának nincs számtani mércéje. A visszafordíthatatlan rossz kívül esik a mérhető dolgok birodalmán.

Felállt.

— Nem veszem el több idejét. Bizonyára folytatni akarja a beszélgetést, amelyet félbeszakítottam.

— Nem. Egyedül akarok lenni.