Csillagközi invázió

X

Azaz csak azt hittem, hogy „kiképzett katona” vagyok, egészen addig, míg aktív szolgálatra nem jelentkeztem az űrhajómon. Tévedni emberi dolog, és ráadásul egyetlen törvény sem tiltja.

Most látom, elfelejtettem megemlíteni, miként történt, hogy a Terrai Federáció a „béke” állapotából hadiállapotba került egy átmeneti, riadókkal teli időszak után. Újoncként nem nagyon figyeltem a dologra. Amikor jelentkeztem önkéntesnek, még tartott a „béke”, ez volt a normális állapot, vagy legalábbis ezt tartották az emberek normálisnak (mert mi másra számíthatnánk?) Aztán a Camp Currie-beli kiképzésem idején a békét felváltotta a „harckészültség”, de ez nem tudatosult bennem, mivel számomra sokkal lényegesebb volt az, hogy mit gondol Bronski tizedes a frizurámról, az egyenruhámról, a kiképzettségem fokáról és a felszerelésemről. A legfontosabb pedig az volt, hogy miként vélekedett Zim őrmester mindezekről. A fentiektől eltekintve a „harckészültség” még mindig egyfajta „béke”.

„Békének” azt az állapotot tekinthetjük, amikor a civilek nem szereznek tudomást a katonai veszteségekről. Ezeket a veszteségeket sem az újságok címlapján, sem a vezércikkekben nem láthatjuk viszont. Csak azok a civilek tudnak valamit, akik közeli rokonságban állnak a katonákkal. Persze, lehet, hogy létezett az emberiség történelme során egy olyan békés időszak, ahol a béke azt jelentette, hogy senki sem harcolt senkivel, ám én mindeddig hiába kutattam a történelemkönyvekben, hogy megleljem ezt a korszakot. Amikor a Valley Forge fedélzetére lépve (tarisznyámban a félrevezető oklevéllel) bejelentkeztem első harcoló alegységemnél, „Willie Vadmacskáinál”, akiket az első M.E. hadosztály, harmadik ezred, K. századának is neveznek, új csapatom már jó pár éve fegyveres harcot vívott az ellenséggel.

A történészek nem tudtak megegyezni abban, hogy a Harmadik Űrháborúról (esetleg a Negyedikről), vagy inkább találóbban az Első Csillagközi Háborúról beszéljenek. Mi egyszerűen „csótányirtásnak” neveztük, már ha egyáltalán nevet adtunk az eseményeknek, ami többnyire nem volt jellemző ránk. A történészek legalább abban egyezségre jutottak, hogy a „hadiállapot” röviddel azután kezdődött, hogy behajóztam a Valley Forge-ra. Mindazt, ami addig történt „incidensnek”, „járőrszolgálatnak”, vagy „rendfenntartó akciónak” nevezték. Az a katona viszont, aki egy „incidens” során veszti életét, ugyanolyan halott, mint az, aki a hadüzenet után harap a fűbe.

Valójában a katona sem törődik többet a háborúval, mint a civil, hiszen a dolognak csak azokon a napokon van jelentősége a számára, amikor maga is az események aktív részese. Egyébként sokkal fontosabb, hogy hol tud lepihenni, milyen az őrmester hangulata, és többet törődik azzal, hogy két étkezés között miként tudná megdumálni a szakácsot valami kis rágcsálnivaló kiosztására. Amikor Cica Smith, Al Jenkins és jómagam a Luna Bázison jelentkeztünk Willie Vadmacskáinál, az egység minden katonája túl volt már jó néhány éles bevetésen. Ők katonák voltak, mi meg még nem. Nem voltunk felkészítve erre a finom különbségre — legalábbis én nem —, és csak csodálkoztunk, hogy milyen rendesek az őrmesterek és a tisztesek azok után, hogy hozzászoktunk kiképzőink zord hangvételéhez.

Eltartott egy darabig, míg rájöttem, hogy ez a viszonylag engedékenyebb bánásmód csupán azt jelenti, mi akkora nullák vagyunk, hogy a kutya nem veszi a fáradságot, hogy idegeskedjen miattunk. Csak akkor fognak velünk törődni, ha egy bevetés — egy éles bevetés — során bebizonyítjuk, hogy talán képesek leszünk azt a harcban elesett Vadmacskát pótolni, akinek elfoglaltuk a függőágyát.

Itt egy bizonyíték arra, milyen tapasztalatlan voltam ekkortájt. Amikor a Valley Forge még bent pihent Luna Bázis dokkjában, a kijáratnál összefutottam a kimenő egyenruhát viselő osztagparancsnokommal, aki a bal fülcimpájában egy csinosan megmunkált, parányi, arany halálfejet viselt. A koponya alatt azonban nem az egykoron a kalózok zászlaját díszítő két, keresztbetett lábszárcsont látszott, hanem egy nagy halom, parányi csontocska, olyan kicsik, hogy szemmel alig lehetett kivenni őket.

Otthon, még civil koromban mindig hordtam fülbevalót, vagy más ékszert, ha egy lánnyal randevúztam. Az egyik fülbevalómon, amit még az anyai ági nagyapámtól örököltem, egy pompás rubin tündökölt, olyan nagy, mint a kisujjam egyik perce. Szerettem az ékszereket, és ezért nagyon bánkódtam, amikor kiderült, hogy Camp Currie-be semmit nem vihetek magammal. Nem fúrattam ki a fülcimpámat — mivel az anyám szerint ez nem illett egy fiúhoz —, de itt klipszet is viselhettem volna, ráadásul pedig még mindig volt nálam abból a pénzből, amit az alapkiképzésünk végén kaptam. Szívesen elköltöttem volna, mielőtt elkezd penészedni nekem.

— Öö… őrmester! Hol lehet ilyen fülbevalót kapni? Nagyon csinos.

Nem sértődött meg, és nem is nevetett ki a kérdésemért.

— Tetszik? — csak ennyit kérdezett.

— De még mennyire!

Az egyszerű, nyers arany sokkal jobban illett az egyenruha arany szegélyeihez és zsinórjaihoz, mint egy drágakő. Mivel nyilvánvalónak tűnt, hogy szabad ilyesmit az egyenruhához hordani, azt gondoltam magamban, hogy egy pár ezekből a csontos halálfejekből még jobban nézne ki, mintha csak egy ilyen, sok kis csonttal díszített klipszet viselnék.

— Lehet ilyen klipszet kapni a kantinban?

— Nem, Luna Bázis kantinjában nem kapható ilyesmi. Legalábbis remélem, hogy soha az életben nem fogsz itt ilyet kapni. De ha valaha is leszállunk egy bolygón, ahol hozzájuthatsz, akkor majd szólni fogok neked. Megígérem.

— Ó, nagyon köszönöm.

— Nincs mit.

A későbbiekben még számos alkalommal láttam ilyen kis halálfejeket, amelyek csupán a csontocskák számában különböztek egymástól. A feltevésem helyesnek bizonyult: ezt azt ékszert kimaradáskor szabad volt a kimenő egyenruhához viselni. Később nekem is lehetőségem nyílt arra, hogy „vegyek magamnak” egy ilyen halálfejet, és kénytelen voltam rádöbbenni, hogy ennek az egyszerű ékszernek aránytalanul magas az ára.

Minderre a Hangyaboly Hadművelet, vagyis a történelemkönyvek szavával élve az Első Klendathui Ütközet idején került sor, nem sokkal Buenos Aires megsemmisülése után. B.A.-nak el kellett pusztulnia ahhoz, hogy a hátország is észrevegye a közelgő viharfellegeket, mert az emberek, akik még sosem jártak a világűrben, egyáltalán nem hitték el, hogy léteznek más, lakott bolygók, és csak akkor hagyták abba a kételkedést, amikor saját bőrükön érezték az igazságot. Kisfiú koromban nekem sem nagyon akaródzott elhinni, pedig mindig is lelkesedtem az űrhajózásért.

B.A. megsemmisítése felrázta a civileket. Iszonyú hangzavar támadt, és azt követelték, hogy teljes űrflotta térjen haza, és a Föld körül keringve, bizonyos értelemben vállt vállhoz vetve, pajzsként védjék Terrát az ellenséges lövedékektől. Ez természetesen baromság, mert védekezve nem lehet megnyerni a háborút, csak ha támadunk — még sosem létezett olyan „honvédelmi minisztérium”, amelyik megnyert volna akár csak egyetlen háborút is, aki nem hiszi, nézzen utána a történelemkönyvekben. A védekező jellegű taktikai intézkedések követelése a civilek jellegzetes reakciója, mihelyt észreveszik, hogy kitört a háború. Ezután pedig a saját kezükbe akarják venni a hadsereg irányítását — pont úgy, mint az egyszeri utas, aki vészhelyzetben megpróbálja kitépni a botkormányt a pilóta kezéből.

Akkoriban azonban a kutyát nem érdekelte a véleményem — én csak parancsokat kaptam. Eltekintve attól, hogy lehetetlen lett volna visszavonni fegyveres erőinket a mélyűrből, mivel eleget kellett tennünk szövetségesi kötelezettségeinknek, és meg kellett védelmeznünk a Federáció gyarmati bolygóit, ezenkívül pedig már éjt nappallá téve azon fáradoztunk, hogy elvigyük a háborút a csótányok naprendszerébe. Valószínűleg jóval kevesebbet tudtam meg B.A. megsemmisítéséről, mint bármelyik civil, mivel ekkorra már a Cserenkov-hipertérhajtóművek segítségével jó pár parszeknyire eltávolodtunk a Földtől — és a hírek csak akkor jutottak el hozzánk egy másik hajóról, amikor ismét előbukkantunk a hipertérből.

Jól emlékszem arra, hogy azt gondoltam: „Istenem, ez rettenetes!” Mély részvétet éreztem a legénység egyetlen latin-amerikai tagja iránt. Ám B.A. nem az én szülővárosom volt, a Föld meg eltűnt a messzeségben, és egyébként sem értem rá ilyenekkel foglalkozni, mert már teljes gőzzel folytak a csótányok anyabolygója, Klendathu elleni támadás előkészületei. A találkozás időpontjáig időnk nagy részét öntudatlanul, drogokkal telepumpálva, kabinunkban leszíjazva töltöttük, míg a Valley Forge kikapcsolt mesterséges gravitációs mezőkkel száguldott célja felé, hogy energiát takarítson meg, és még jobban megnövelhesse sebességét.

Buenos Aires elvesztése nem jelentett sokat a számomra. Ám mégis, alapjában megváltoztatta az életemet, jóllehet, ezt csak fél évvel később tudtam meg.

Amikor elérkezett az a pillanat, hogy leugorjunk Klendathun, engem tartaléknak Dutch Bamburger őrvezetőhöz rendeltek. Sikeresen palástolta, hogy mennyire örül a társaságomnak, és így szólt hozzám, mihelyt az őrmester hátat fordított nekünk:

— Figyelj, kopasz, maradj mindig mögöttem, és ne kerülj a lábam alá! Ha feltartasz, kitekerem a nyakadat!

Némán bólintottam. Lassanként kezdett derengeni, hogy nem hadgyakorlaton vagyunk.

Azután pedig elfogott a remegés, és mire véget ért a roham, már lent is voltunk. A Hangyaboly Hadműveletet sokkal inkább Téboly Hadműveletnek kellett volna nevezni. Mindent elszúrtunk. Azt terveztük, hogy ebben a megsemmisítő csatában térdre kényszeríthetjük az ellenséget, és fővárosuk, valamint anyabolygójuk valamennyi stratégiai pontjának a megszállásával befejezhetjük a küzdelmet. Ezzel szemben majdnem elveszítettük a háborút.

Óvakodom kritizálni Diennes tábornokot. Nem tudom, igaz-e, hogy több katonát és nagyobb tüzérségi támogatást követelt, de azután hagyta magát meggyőzni az Űrhaderők főparancsnokától. Nem az volt a feladatom, hogy a helyzet megítélésével foglalkozzam. Ezenkívül pedig erősen kételkedem abban, hogy nála többre mentek volna-e azok az emberek, akik utólag mindent jobban tudnak.

Én csupán azt tudom, hogy a tábornok velünk együtt leugrott, a csatatéren személyesen irányította a támadást, és amikor a helyzetünk tarthatatlanná vált, személyesen vezette a tehermentesítő támadást, amivel megmentette nem kevés rohamosztagos életét (beleértve engem is). Az életével fizetett érte. Radioaktív maradványai még mindig a Klendathun vannak, így aztán túl késő lenne hadbíróság elé állítani. Akkor meg mi értelme róla vitázni?

Azoknak az íróasztali stratégáknak azonban, akik még sosem szálltak be egy leszálló kapszulába, szeretnék valamit megmagyarázni. Igen, elismerem, tényleg megszórhattuk volna hidrogénbombákkal a csótányok anyabolygóját, míg radioaktív üvegréteg nem fedi az egész felszínt. De megnyertük volna ezáltal a háborút? A csótányok egyáltalán nem hasonlítanak ránk. A pszeudo-arachnidák a legcsekélyebb mértékben sem hasonlítanak a pókokra. Csupán külsejük miatt olyanok, mint egy elmebeteg álmában megjelenő, óriási, intelligens pókok, ám az arthtropodák pszichológiai jellemzői és gazdasági szervezetei sokkal inkább a földi hangyákéra vagy termeszekére emlékeztetnek. Társas lények, a méhkaptár tökéletessé csiszolt diktatúrájában. Ha hidrogénbombákkal leradíroztuk volna a bolygójuk felszínét, azzal valószínűleg elpusztítottuk volna az összes munkásukat és katonájukat. Az agyas kasztjuknak és a királynőjüknek viszont a hajuk szála sem görbült volna. Kételkedem abban, hogy a csótányok királynőjét akár a rovarvárat telibe találó, mélyen a föld alatt felrobbanó hidrogénfejes rakétával is meg lehetne semmisíteni. Ezt senki nem tudja teljes bizonyossággal megmondani, mivel nem tudjuk, hogy ezek a csótányok milyen mélyen élnek a felszín alatt. Különösebben engem sem esz a fene azért, hogy ezt kiderítsem, mivel azok közül a fiúk közül, akik lementek egy ilyen csótánybolyba, még egyetlenegy sem jött elő.

De tegyük fel, hogy sikerült földig rombolni az iparukat, és letarolni Klendathu felszínén a mezőgazdaságra hasznosítható területeket. Mit segített volna ez rajtunk? Még mindig megmaradnak az űrhajóik, a gyarmataik, és a főhadiszállásuknak sem esik baja, úgyhogy, hacsak nem adják meg magukat, a háború nyugodtan folytatódhat. Akkoriban még nem voltak nova-bombáink. Klendathut nem tudtuk úgy összeroppantani, mint egy dióhéjat. A bolygó lerombolásával semmit sem értünk volna el, ha ezzel a büntetőakcióval nem kényszerítjük a csótányokat arra, hogy letegyék a fegyvert.

Már ha egyáltalán képesek arra, hogy letegyék a fegyvert…

A katonáik képtelenek megadni magukat. A dolgozók nem tudnak harcolni (és egy nagy halom lőszert és időt pocsékolsz el arra, hogy halomra lődd a dolgozókat, akik még csak annyit sem tudnak mondani, hogy bá), a harcosaik pedig nem tudják megadni magukat. De azért ne gondold azt, hogy a csótányok buta rovarok, csak, mert úgy néznek ki mint a pókok, és mert nem tudják megadni magukat. A harcosaik intelligensek, remek a kiképzésük, és ráadásul agresszívak is — intelligensebbek az embernél, ha figyelembe vesszük a világegyetem egyetlen univerzális törvényét, vagyis azt, hogy az marad életben, aki hamarabb lő. Ellőheted a lábát, a másodikat, a harmadikat, de a csótány még mindig jön feléd. Szétlövöd az egyik oldalon mind a négy lábát, akkor felborul, de még mindig lő rád. Szét kell lőni az idegközpontját, és ha eltaláltad, még akkor is lövöldözve vágtat el melletted, míg egy ház fala meg nem állítja.

Már a művelet kezdete is katasztrofális volt. A támadó flottánkat ötven hajó alkotta, és azt tervezték, hogy amikor a Cserenkov-hajtóművek segítségével elhagyják a hiperteret, akkor a rendkívül pontos koordinációnak hála, már eleve zárt alakzatban bukkannak elő, így egyből orbitális pályára állhatnak, és kilőhetnek minket a célterület fölött. Ha minden jól alakul, akkor semmi szükség nem lesz pályamódosításra. Ezt megvalósítani valószínűleg rendkívül nehéz feladat. A pokolba is! Tudom, hogy mennyire nehéz! Ám ha nem sikerül a hadművelet, akkor a rohamosztagosokon csattan az ostor.

Ez alkalommal azonban pártolt minket a szerencse, mivel a Valley Forge, fedélzetén a teljes legénységével, hamarabb elpusztult, mint ahogy mi elértük a talajt. A bolygó körül szűk, gyors alakzatban repülve (7 kilométer/másodperces keringési sebességet nem lehet csigatempónak tekinteni) összeütközött az Ypresszel. Az összeütközés mindkét hajót elpusztította. Aki elhagyta a vetőcsövet, az még örülhetett, mert a hajó még nem lőtt ki mindenkit, amikor szétroncsolódott. Az egészről azonban még semmit sem tudtam, mert ekkor már kapszulámba zárva a bolygó felszíne felé zuhantam. A századparancsnokunk valószínűleg tudta, hogy elpusztult a hajó (és vele a Vadmacskák fele), mivel mindig őt lövik ki elsőnek, és nem volt nehéz kitalálnia, hogy mi történhetett, amikor hirtelen megszakadt a rádióösszeköttetés a hajó kapitányával.

Ezt azonban sosem fogjuk bizonyosan tudni, mert a századparancsnokunk nem élte túl a bevetést. Lassanként azonban nekem is derengeni kezdett, hogy alaposan nyakig vagyunk a szarban. A következő tizennyolc óra igazi rémálommá vált. Nem fogok tudni sokat mesélni róla, mivel alig valamire emlékszem, csak néhány dermesztő jelenet lassított felvételű töredékére. Sosem kedveltem a pókokat, sem a mérgeseket, sem az ártalmatlanokat. Már akkor is végigfutott a hátamon a jeges borzongás, ha egy közönséges házipók sétált át az ágyamon. A tarantellákra már rá sem tudtam gondolni, és képtelen voltam megkóstolni bármit is, ami akár távolról is egy pókra emlékeztetett. Soha nem ettem volna langusztát, homárt, vagy rákot. Amikor először pillantottam meg egy csótányt, az agyam majd kiugrott a koponyámból, és vacogni kezdtek a fogaim. Csak néhány másodperccel később jöttem rá, hogy már rég megöltem az óriáspókot, és lassanként beszüntethetném a tüzelést. Valószínűleg egy dolgozó lehetett, mert kételkedem abban, hogy a győzelem esélyével szembeszállhattam volna egy harcossal.

Ezzel együtt még mindig jobb bőrben voltam, mint a K-9-es hadosztály. Őket a célterületünk peremvidékén akarták ledobni (sajnos, csak akarták őket pontosan ledobni), hogy a neo-kutyák a földet érés után kirajzanak, és pontosítsák azoknak a harcoló egységeknek taktikai felderítését, akik a célterület szárnyain helyezkedtek el. A calebeknek természetesen csupán a foguk a fegyverük. A neo-kutya feladata az, hogy lásson, szagoljon és halljon, és az eredményeket rádión közölje partnerével. A felszerelése csupán egy rádióból és egy gránátból áll, amivel megsemmisítheti saját magát — vagy az ember partner a kutyát, ha súlyosan megsebesült, vagy fennáll a veszélye annak, hogy fogságba esik.

Ezek a szerencsétlen kutyák meg sem várták, hogy elfogják őket; úgy tűnt, hogy a legtöbbjük már akkor öngyilkosságot követett el, amikor először került érintkezésbe az ellenséggel. Valószínűleg rájuk is ugyanúgy hatottak a póklények, mint rám, de ez a hatás sokkal erősebb volt. Ma már olyan neo-kutyáink vannak, akiket kicsi koruktól kezdve arra idomítottak, hogy anélkül tudjanak felderíteni és kitérni az összecsapás elől, hogy elveszítenék az eszüket, amikor meglátnak, vagy kiszagolnak egy csótányt. A Klendathui Csatában azonban még nem voltak ilyen kutyáink.

Sajnos nem csak a neo-kutyák mondtak csődöt. Alig akadt olyasmi, ami a tervek szerint ment volna. Természetesen fogalmam sem volt arról, hogy mi történik, nekem tökéletesen elég volt, hogy Dutch mögött maradjak, és megpróbáltam lelőni, vagy elégetni mindazt, ami csak mozgott a közelemben. Ha egy lyukra bukkantam, egyből belevágtam a gránátot. A végére már annyira hozzászoktam a csótányokhoz, hogy lőszer és energiapocsékolás nélkül tudtam megölni őket. Igaz, arra képtelen voltam, hogy észrevegyem az ártalmatlan és a veszélyes pókok közötti különbséget. Ötven csótányból csupán egy a harcos, de az bőven felér a másik negyvenkilenccel. Kézifegyvereik nem olyan nehezek, mint a mieink, de ugyanolyan halálosak — van egy sugárvetőjük, amelyik minden páncélon átlő, és úgy vágja a húst, mint a keménytojást, ha pedig csapatostul támadnak ránk, akkor még jobbak is, mint mi vagyunk… ennek az az oka, hogy a harci osztagot irányító agy nem ott van, ahol fegyverrel el lehetne érni: egész mélyen lapul, valamelyik lukban.

Dutchnak és nekem egészen sokáig szerencsénk volt, zavartalanul mozoghattunk egy körülbelül egy négyzetkilométernyi területen, miközben teleszórtuk a lyukakat bombákkal, és mindent megöltünk, amivel a felszínen találkoztunk. Amennyire lehetett, takarékoskodtunk az energiával. A teljes célterületet meg akartuk tisztítani az ellenségtől, hogy az erősítést és a harci gépeket komolyabb ellenállás nélkül le lehessen hozni. Nem kommandóakcióba indultunk, hanem csatába. Egy hídfőállást akartunk létrehozni és megvédeni. Addig akartunk kitartani, amíg az utánunk érkező, friss csapatok és a nehéz fegyverek el nem foglalják az egész bolygót.

Hát, ez nem jött össze.

A mi egységünk még egészen jól szerepelt. Sajnos azonban rossz helyen értünk földet, és elvesztettük a kapcsolatot a szakasz másik felével — a szakaszparancsnokunk és az őrmesterünk elesett, és mi nem kaptunk parancsot arra, hogy új alakzatot vegyünk fel. Ennek ellenére kiválasztottunk egy területet, a nehézfegyverrel felszerelt fiúk sündisznóállást alakítottak ki, és készen álltunk arra, hogy a megszerzett területet átadjuk az erősítésnek, amikor leszállnak mellettünk.

Hát, nem szálltak le. Őket ott dobták le, ahol nekünk kellett volna lenni, így aztán nem csoda, hogy barátságtalan bennszülöttekre bukkantak, ami miatt kisebb gondjuk is nagyobb volt annál, mint hogy velünk foglalkozzanak. Így hát maradtunk, ahol voltunk, mert váltás, az nem jött. A veszteségeinket megpróbáltuk valahogy kiegyenlíteni, és még mindig sikerült az ellenfélnek is veszteségeket okozni, mialatt lassanként elfogyott a lőszerünk és az erővértjeink energiatartalma. Ahogy múlt az idő, úgy növekedett a borzalom.

Dutchcsal együtt közvetlenül egy fal mellett ugrottunk, hogy eljussunk a nehézfegyveresek állásához, mivel az előbb segélykérést kaptunk a srácoktól. Hirtelen megnyílt a talaj Dutch lába alatt, egy csótány száguldott elő, és ő eltűnt a tölcsérben.

A lángszórómmal elintéztem a pókot, bevágtam egy kézigránátot a lyukba, hogy bezárjam, s aztán megnéztem, hogy mi történt Dutchcsal. Lent feküdt a tölcsérben, de nem látszott, hogy baja lenne. A szakasz őrmestere monitorján ellenőrizheti az alárendelt katonák fizikai adatait, így meg tudja különböztetni a halottakat a mozgásképtelen sebesültektől, akik arra várnak, hogy megmentsék őket. Ezt a vizsgálatot manuálisan is el lehet végezni, ha elmozdítunk egy kapcsolót a csillagharcos erővértjén.

Dutch nem válaszolt, mikor a rádión keresztül szólítottam. Testhőmérséklete 37,2 fok volt, légzésének, szívverésének és agyműködésének hullámai kisimultak, nullán álltak. Ez bizony semmi jót nem ígért, de talán csak az erővért ment tönkre, és nem a benne fekvő ember. Ez persze csak hiú remény volt. Fel kellett volna ismernem, hogy a hőmérő sem működhetne, ha az erővért hibásodott meg. Mindenesetre levettem az övemről a konzervnyitó- és csavarkulcs-készletemet, s megpróbáltam Dutchot kiszedni a páncéljából, mialatt igyekeztem a környezetemet is szemmel tartani. Ekkor azonban sisakomban az általános hullámhosszon meghallottam azt a felhívást, amit soha többé az életben nem akarok újra hallani:

— Sauve quipeut! Irány, haza! Visszavonulás! Felszedni a sebesülteket, és visszavonulás! Bármelyik jeladóhoz, amit csak hallotok! Hat percetek van! Mindenki visszavonul, és menti a sebesült bajtársakat! Irány haza! Mindegy, melyik hajóval! Sauve qui…

Mint az őrült, úgy dolgoztam.

Dutch feje levált a törzséről, amikor megpróbáltam kihúzni a vértjéből, így aztán otthagytam, és kiugrottam a tölcsérből. A későbbi akcióim során egy hasonló helyzetben valószínűleg megmentettem volna a nála lévő lőszert, de akkor, ott túl zavart voltam ahhoz, hogy tisztán gondolkodjak.

Egyszerűen elrohantam arról a helyről, ahol feküdt, és megpróbáltam elérni a sündisznóállásunk felől felhangzó szignált.

Ezt a minibázist már kiürítették, mire odaértem, és én úgy éreztem, hogy cserbenhagytak. Ekkor hallottam meg a visszahívó jelet — nem a „Jenki ficsúr”-t (aminek akkor kellett volna megszólalnia, ha a Valley Forge egyik kompja száll le értünk) —, hanem a „Cukorfalat”-ot, egy dalt, amit nem ismertem. Nem számított, ez legalább egy hívójel volt. Hatalmas ugrásokkal, repülve elindultam felé. Elhasználtam a sugárhajtóművem maradék üzemanyagát, és még éppen elértem a hajót, mielőtt bezárta volna a zsilipjét. Nem sokkal később már fent voltam a Voortrek fedélzetén, de olyan sokkos állapotban, hogy még az azonosító számomra sem emlékeztem.

Később azt mondák a csatáról, hogy „stratégiai győzelmet” arattunk — de én ott voltam, és tanúsíthatom, hogy rettenetes vereséget szenvedtünk.

Hat héttel később (én ugyan hatvan évvel éreztem idősebbnek magamat) ismét beszállhattam egy leszállókompba, amelyik elvitt a Sanctuary bolygón lévő flottatámaszpontunktól az új egységemhez. Nem sokkal később Jelal sorhajó őrmesternél jelentkeztem szolgálatra a Rodger Youngon. Bal fülem átfúrt cimpájában ott viseltem a parányi, arany halálfejet, és egy csontocskát. Az engem kísérő Al Jenkins ugyanilyen fülbevalót hordott (Cica még nem hagyta el a vetőcsövet, amikor a Valley Forge összeütközött az Időrésszel) A Vadmacskák túlélőit szétosztották a Flottában. Az alaplétszámunk több, mint a felét elvesztettük, amikor a két hajó összeütközött az űrben, és a felszíni csatározás pusztító összevisszaságában a veszteségeink 80 százalékra nőttek. A sorsunkat irányító, felsőbb hatalmak ezért úgy döntöttek, hogy immár lehetetlen a túlélőkre támaszkodva feléleszteni az egységet — így hát megszüntették, a törzskönyvét elhelyezték az archívumban, és várni kezdtek, hogy a sebek begyógyuljanak, míg el nem jön az a nap, amikor újra aktiválják a K századot (a Vadmacskákat), új arcokkal, de a régi hagyománnyal.

Ezenkívül a többi egységben is volt kit pótolni.

Jelal őrmester szívélyesen köszöntött minket, és elmagyarázta nekünk, hogy egy remek bandába osztottak be minket, „a Flotta legjobb egységébe”, egy első osztályú hajóra, és úgy tűnt, hogy észre sem veszi az arany halálfejeinket. Délután magával vitt minket, előre, a tiszti szállásra, és bemutatott a Hadnagynak, aki szinte szégyenlősen ránk mosolyogott, és néhány rövid, atyai szót váltott velünk. Észrevettem, hogy Al Jenkins már nem viseli a fülbevalóját. Én is letettem az enyémet, mert nyilvánvalóvá vált, hogy Rasczak Rókáinál nem szokás az ilyesmi.

Nem viseltek halálfejeket, mert Rasczak Rókái számára egyáltalán nem volt fontos, hogy hol és hány éles bevetésen vettél részt. Vagy Róka vagy, vagy nem vagy Róka. Ha pedig nem vagy az, akkor a kutyát nem érdekli, hogy honnan szalasztottak ide. Mivel minket nem újoncként, hanem a tűzkeresztségen túljutott veteránként osztottak be az egységhez, ezért a Rókák várakozó álláspontra helyezkedtek, és azzal az udvariassággal kezeltek minket, ahogy egy kedves vendéget fogad az ember, aki azért mégsem a család tagja.

Ám alig egy héttel később, amikor végrehajtottuk első, közös, éles bevetésünket, már igazi Rókának számítottunk. Családtagok voltunk, mindenki a keresztnevünkön szólított bennünket, és ha valami miatt le kellett teremteni minket, akkor még ez a kioktatás sem keltette azt az érzést, hogy ne lennénk vértestvérek. A szabad estéken meghívtak egy sörre, és hagyták, hogy visszahívjuk őket egy italra, és még abban a megtiszteltetésben is részesültünk, hogy bátran elmondhattuk saját, együgyű véleményünket — és persze, hogy ugyanilyen nagyvonalúan visszavonjuk azt, ha nem tetszett a többieknek. Még az altiszteket is a keresztnevükön szólíthattuk, ha nem éppen egy szigorúan szolgálati ügyről volt szó. Jelal őrmester természetesen mindig szolgálatban volt, kivéve, ha valamelyik kikötőben együtt mentünk kimaradásra, mert ekkor „Jelly”-nek lehetett szólítani, és szinte rá sem ismert az ember. Úgy viselkedett, mintha nagyúri rangja egyáltalán nem lenne fontos, ha a Rókák társaságában van.

Ám a hadnagy mindig is „a Hadnagy” maradt — sosem „Mr. Rasczak”, és még csak nem is „Rasczak hadnagy”. Egyszerűen csak „a Hadnagy”, akiről mindig egyes szám harmadik személyben beszéltek. Számunkra a Hadnagy volt az isten, és Jelal őrmester a prófétája. Ha Jelly magától mondta valamire azt, hogy „nem”, akkor ezzel a nemmel vitába lehetett szállni — legalábbis a többi altisztnek —, de ha azt mondta, hogy „a Hadnagynak ez nem tetszene”, akkor ez a vita lezárását jelentette. Ex cathedra, a Hadnagy mindenek felett. Soha, senki nem próbálta meg kideríteni, hogy valójában mi tetszene, vagy mi nem a Hadnagynak: az Úr szava szent.

A Hadnagy volt a mi Úristenünk, aki szeretett, és elkényeztetett minket, ám ennek ellenére többnyire láthatatlan maradt számunkra, mikor úton voltunk a hajóval — de még a bolygón is, kivéve, ha kapszulával ugrottunk le. De ha már kiugrottunk — hát, legtöbben nem tartják lehetségesnek, hogy egyetlen tiszt képes legyen egy több száz négyzetkilométeren szétszóródott szakasz valamennyi tagjával törődni. Ő azonban képes volt. Mindannyiunk sorsát a szívén viselte. El sem tudom képzelni, hogy sikerülhetett neki mindannyiunkat szemmel tartani, de a legvadabb összecsapás közepén is felhangzott hangja a parancsnoki hullámhosszon:

— Johnson! Segítsen a hatos harcosnak! Smitty bajban van.

Biztos lehettél benne, hogy igaza van, és a Hadnagy hamarabb észrevette a bajt, mint Smith saját osztagparancsnoka.

Ezenkívül pedig mindannyian megingathatatlan szilárdsággal és bizonyossággal tudtuk, hogy a Hadnagy addig nem száll be a hazafelé tartó űrkompba, míg valamennyien össze nem gyűltünk — addig nem, amíg egy szikrányi élet is van bennünk. A csótányok elleni háborúban számos embert veszítettünk, ám Rasczak Rókái közül egy sem került fogságba.

Jelly volt a mi anyánk. Mindig a közelünkben, mindig odafigyelve ránk, de egy másodpercig sem fenyegetett annak a veszélye, hogy elkényeztet minket. Sohasem panaszkodott senkiről a Hadnagynak. Egyetlen Róka sem került hadbíróság elé, és közülünk soha, senkit sem korbácsoltak meg. Jelly még büntetőszolgálatot sem adott túl gyakran, más módszerekkel tartott minket kordában. A napi szemle alkalmával egyszerűen csak tetőtől talpig végigmért, és megjegyezte:

— Jól mutatnál a haditengerészetnél. Miért nem igazolsz át hozzájuk?

A módszer tökéletesen működött, mivel szilárdan hittük, hogy a haditengerészet tagjai az egyenruhájukban alszanak, és a gallérjukon alul sosem mosakodnak.

Jellynek sosem kellett fegyelmet tartania a közkatonák között, mert a tisztesei között tartott fegyelmet, és elvárta tőlük, hogy ők is így tegyenek. Amikor csatlakoztam az egységhez, Red Greene lett az osztagparancsnokom. Egy pár bevetés után, amikor már tudtam, milyen jó dolog Rókának lenni, kezdtem nagyképűen viselkedni, és visszapofáztam neki. Nem árult be Jellynek, egyszerűen hátravitt a mosdóba, és néhány ökölcsapás segítségével tisztázta, hogy mégiscsak ő a főnök. Ezután elég jó barátok lettünk. Később éppen ő javasolt tisztesnek.

Valójában nem tudtuk, hogy a hajó legénysége ruhában alszik, avagy sem; mi a mi felségterületünkön tartózkodtunk a hajón, a haditengerészet emberei pedig az ő részükön, és ha szolgálaton kívül jelentek meg a birodalmunkban, éreztettük velük, hogy nem szívesen látjuk őket — végül is az embernek igazodnia kell a társadalmi szabályokhoz, és tudnia kell, hogy hol a helye, nem? A Hadnagynak volt egy kabinja a hajó haditengerészeti részén, a férfi tisztek birodalmában, de mi oda sem mentünk soha, kivéve szolgálatban, és akkor is csak ritkán. Ha mi adtuk az őrszolgálatot, akkor előremehettünk a tengerészek közé, mivel a Rodger Youngon koedukált legénység utazott, nő volt a kapitányunk és a navigációs tisztek, de még néhány egyéb tiszt is. A hajó orra a harmincas zsilipig a nők birodalma volt — és éjjel-nappal két, felfegyverzett M.E. rohamosztagos állt őrt, ahol megkezdődött a mi világunk. (Harckészültség esetén ezt a zsilipet ugyanúgy lezárták, mint a hajó többi, légmentes ajtaját, harc közben egyetlen rohamosztagos sem maradt a hajón.)

A tisztek szolgálati ügyben áthaladhattak a harmincas zsilipen, és beléphettek a hajó orrába, ezenkívül valamennyien, beleértve a Hadnagyot is, a közös, tiszti ebédlőben, a zsilip túlsó oldalán étkeztek. A férfiak nem sokáig maradtak bent, ettek, és már jöttek is kifelé. A flotta más szállító korvettjein talán más viszonyok uralkodtak, mint a Rodger Youngon, de a Hadnagy és Deladrier kapitány egy fegyelmezett és erkölcsös hajót akartak, és mindent megtettek azért, hogy ezt meg is kapják.

Az őrszolgálat ennek ellenére kitüntetésnek számított. Valóságos üdülés volt keresztbefont karral, enyhe terpeszállásban a bejárat előtt állni, egy picit szunyókálni, és semmire nem gondolni… ott állni végig, azzal a kellemes érzéssel, hogy bármelyik pillanatban felbukkanhat egy nőnemű lény, jóllehet tilos volt megszólítani őket, kivéve, ha valami szolgálati ügy ad erre lehetőséget. Egy alkalommal még a parancsnoknő kabinjába is bemehettem, és ő megszólított:

— Kérem, vigye ezt el a főmérnöknek! — ezt mondta.

A fedélzeten a napi feladataink nagy részét a takarításon és a padló súrolásán kívül az elektronikus eszközök karbantartása tette ki. Migliaccio páter az első osztag, vagyis a fél szakasz parancsnoka irányított minket, pontosan úgy, ahogy annak idején Carl is megmondta nekem, hogy mit csináljak a technikával. Éles bevetésekre viszonylag ritkán került sor, de mindannyiunknak megvolt a maga napi tennivalója. Ha valaki semmihez nem értett, attól még nagyon jól tudta a fedélzetet és a zsilipet súrolni. Ami a tisztaságot illeti, Jelal őrmester a tökéletesség megszállottja volt. Semmi sem volt elég tiszta neki. Az M.E. régi törvénye szerint éltünk: mindenki harcol, mindenki dolgozik. A főszakácsunk, Johnson egyben a második fél szakasz őrmestere is volt. Ez az óriás termetű, barátságos georgiai fiú (sokat viccelődtünk azon, hogy grúz, pedig ő Amerikában született) rendkívül tehetséges konyhaművésznek bizonyult. Szívesen megette azt, amit főzött, és nem látott semmi okot arra, hogy a többiek ne tegyék meg ugyanezt.

Mivel az egyik osztagot a páter vezette, a másikat pedig a szakács, senki nem panaszkodhatott az ellátásunkról. Ügyeltek testi-lelki jólétünkre. Volt azonban egy kérdés, amin állandóan vitatkoztunk, de sosem sikerült megnyugtatóan tisztáznunk. Ha kettőjük közül meghalna az egyik, melyiküket sajnálnánk jobban?

A Rodger Youngon nem unatkozhattunk, és még egy sor bevetést is végrehajtottunk. Minden alkalommal más taktikát alkalmaztunk. Erre azért volt szükség, hogy az ellenség ne tudja kiszámítani a következő lépésünket. Kerültük a komolyabb összecsapásokat, a sorsdöntő csatákat. Egyedül portyáztunk, felderítettük az ellenséget, szabotázs- és kommandóakciókat hajtottunk végre. Őszintén szólva, a Terrai Federáció akkoriban nem volt abban a helyzetben, hogy egy komolyabb csatában mérje össze erejét az ellenséggel. A katasztrofális Hangyaboly Hadművelet rengeteg hajóba, és még több kiképzett katonába került. Szükségünk volt egy pillanatnyi pihenőre, hogy pótoljuk a veszteségeket, és kiképezzük az újoncokat.

Ez alatt az idő alatt gyors, apró hajók indultak útra, köztük a Rodger Young, és számRodger Youngatszállító korvett, hogy megpróbáljanak egyszerre mindenütt ott lenni, ahol belemarhatnak az ellenségbe, hogy kibillentsék az egyensúlyából, és azután gyorsan eltűnjenek. Veszteségeket szenvedtünk, de a hiányt tartalékosokkal pótoltuk, akiket Sanctuaryn vettünk fel a fedélzetre, amikor visszamentünk új ugrókapszulákért. Még mindig őrülten féltem az ugrások során — bár mostanában kevesebb volt a bevetés, és akkor sem maradtunk lent sokáig a felszínen. Két ugrás között pedig a végtelenbe nyúltak a rutinfeladatok és a Rókák társaságában eltöltött szabadidő napjai.

Életem legboldogabb időszakát éltem át, bár erre csak később jöttem rá. Kivettem a részem a viccekből, és azon is nagyot tudtam nevetni, ha én váltam a többiek tréfájának céltáblájává.

Semmire sem panaszkodhattunk, boldogan éltünk, amíg a Hadnagy meg nem halt.

Azt hiszem, ez volt életem legszörnyűbb pillanata. Ekkoriban már személyes okok miatt is elég rossz állapotban voltam. Az anyám éppen Buenos Airesben tartózkodott, amikor a csótányok megsemmisítették a várost.

Sanctuaryn kaptam meg a hírt, miután leszálltunk, hogy még több kapszulát vegyünk a fedélzetre, és eljutott hozzánk az otthoni posta — Eleanora néni üzenete, amit nem rádión, vagy táviratként jutattak el hozzám, hanem sima levélként, mivel az öreg hölgy elfelejtette felbélyegezni. A levél három, keserű sorból állt. Úgy tűnt, valamiért engem tart felelősnek anyám haláláért. Talán azért, mert a hadseregben szolgálok, és így nekem kellett volna megakadályoznom a B.A. elleni támadást, vagy mert úgy gondolta, hogy az anyám csakis azért ment el Buenos Airesbe, mivel nem voltam otthon, ahol tulajdonképpen lennem kellett volna. A levélből nem derült ki egyértelműen, hogy mit gondol, de a három sorba sikeresen belesűrítette mind a két lehetőséget.

Széttéptem a levelet, és megpróbáltam túltenni magamat rajta. Úgy gondoltam, hogy a szüleim mindketten halottak, mivel az apám sohasem engedte volna, hogy anyám egyedül menjen el egy ilyen hosszú útra. Eleanora néni ugyan egy szót sem írt erről, de hát ő amúgy is inkább leharapta volna a nyelvét, mint hogy kimondja az apám nevét. A rokonszenvét csak, és kizárólag nővérének tartogatta. Sejtésem majdnem igaznak bizonyult — később kiderítettem, hogy apám tényleg el akarta kísérni anyámat, de az utolsó pillanatban közbejött egy üzleti ügy, amit el kellett intéznie, ezért el kellett halasztania az utazását. Eleanora néni persze erről sem írt egy szót sem.

Néhány órával később magához hívatott a Hadnagy, és tapintatosan megkérdezte, hogy lenne-e kedvem Sanctuaryn kivenni néhány szabadnapot, míg a hajónk elindul a következő járőrútjára. Rámutatott arra, hogy olyan sok ki nem vett szabadnapom van, hogy nyugodt szívvel elbocsáthat egy időre. Fogalmam sincs róla, honnan tudta meg, hogy egy családtagomat gyászolom, de tisztában volt vele, az biztos. Azt feleltem, hogy köszönöm, nem, uram, megvárom, amíg az egész csapat egyszerre megy szabadságra.

Mind a mai napig boldog vagyok, hogy így döntöttem, mert különben nem lehettem volna ott a hadnagy halálakor… A kettőt együtt valószínűleg nem tudtam volna elviselni. Az egész hihetetlenül gyorsan zajlott le, alig valamivel azelőtt, hogy az űrhajónk elindult volna hazafelé. A harmadik osztag egyik harcosa megsebesült, nem életveszélyesen, de nem tudott többé mozogni. Az osztagparancsnok-helyettes odasietett hozzá, hogy segítsen — de maga is megsebesült. A Hadnagy most is, mint mindig, mindenkin rajta tartotta a szemét — bizonyára kivetítette sisakja monitorjára a két katona egészségi adatait. Ezt gyanítom, de sosem fogjuk megtudni az igazat. Mindenesetre meggyőződött arról, hogy még életben van az osztagparancsnok-helyettes, aztán kiszedte az erővértből a két sebesültet, és karjában vitte őket az űrkompig.

Az utolsó hat méteren egyszerűen keresztüldobta őket. A két sebesültet sikerült a zsilipen át bevonszolni a kompba ám ekkor, amikor már mindenki más a fedélzeten volt, és már nem állt a védőpajzs, és nem védte zárótűz a Hadnagyot, az ellenség eltalálta.

Rögtön meghalt.

Szándékosan nem említettem a közkatona és az osztagparancsnok-helyettes nevét. A hadnagy sohasem törődött a rangokkal, mindenkit megmentett, amíg egy szikrányi élet is volt benne. Talán én voltam az a katona, akit megmentett. Nem fontos, hogy ki volt a sebesült. Az viszont fontos, hogy ott maradtunk családfő nélkül. Elment a névadónk, a család vezetője, az atya, akinek köszönhetjük, hogy azok vagyunk, akik.

Miután a Hadnagy eltávozott közülünk, Deladrier kapitány meghívta Jelal őrmestert, hogy a többi részlegvezetővel együtt a tiszti étkezdében ebédeljen. Jelly válaszul azt kérte, hogy ne kelljen élnie ezzel a kitüntetéssel. Találkoztak már olyan határozott fellépésű özveggyel, aki azzal tartja össze a gyászoló családot, hogy úgy viselkedik, mintha a családfő csak leugrott volna valamiért a boltba, és bármelyik pillanatban visszajöhet? Jelly pontosan így viselkedett. Mindent egy fokkal alaposabban megvizsgált, mint egyébként, és ha valamikor azt kellett mondania: „A Hadnagynak ez nem tetszene”, az már szinte elviselhetetlen volt a számunkra. Jelly nem is mondta gyakran.

Szinte semmit sem változtatott a harctéri beosztásunkon. Ahelyett, hogy mindenkit egy ranggal feljebb vonszolt volna a szamárlétrán, megtette a második osztag parancsnokhelyettesét az egész szakasz őrmesterének, és az osztagparancsnokokat otthagyta, ahol a legnagyobb szükség volt rájuk — vagyis az osztagaikban. Engem leváltott a rajparancsnok-helyettes posztjáról, és megbízott tizedesként kinevezett osztagparancsnok-helyettesnek. A rangomnak egyelőre semmi jelentősége nem volt. Ezek után pedig pontosan úgy viselkedett, mintha a Hadnagy még mindig ott lakna a hajó orrában, és ő csak a parancsait továbbítaná nekünk.

Ezzel megmentett minket.