Csillagközi invázió

III

Az alapkiképzésemet — néhány ezer hasonló áldozat társaságában — az északi prériken egy bizonyos Arthur Currie-ről elnevezett táborban kaptam meg. Amikor pedig azt mondom, hogy tábor, akkor a szó legszorosabb értelmében vett táborra kell gondolni, mivel ott kizárólag a készletek raktározására akadtak szilárd épületek. Sátorban aludtunk, és sátorban ettünk, és kint éltünk a szabadban, már ha egyáltalán életnek lehetett az ilyesmit nevezni. Akkortájt nem igazán ez volt a véleményem. Otthon a meleg éghajlathoz szoktam, most úgy tűnt nekem, hogy az Északi-sark csupán öt kilométernyire található a tábortól, és minden nap egy kicsivel közelebb kerül hozzánk. Biztos voltam abban, hogy közeledik a jégkorszak.

A mozgás persze nem enged megfagyni, és kellőképpen gondoskodtak arról, hogy mozogjunk eleget.

A táborban eltöltött első nap jóval napkelte előtt vette kezdetét. Amúgy is gondot okozott, hogy megbirkózzak az időzónaváltással, ezért úgy tűnt nekem, mintha csak abban a pillanatban feküdtem volna le aludni. El sem tudtam képzelni, hogy valaki komolyan azt akarhatja tőlem, hogy keljek fel az éjszaka kellős közepén. Pedig ezt akarták. Valahol egy hangszóróból olyan erővel dübörgött fel egy induló, hogy az még a halottakat is felriasztotta volna, és egy szőrös egyén végigtrappolt a tábor főútján, miközben azt bömbölte, hogy:

— Mindenki ébresztő! Kimászni az ágyból!

Éppen a takarót készültem visszahúzni a fejemre, amikor az illető visszavágtatott hozzám, kiborított az ágyamból, és hagyta, hogy elterüljek a hideg, kemény földön.

Nem volt ebben semmi személyre szóló. Még csak annyi ideig sem maradt a sátorban, hogy megnézze, milyen hatással volt rám az ébresztő.

Tíz perccel később, rövidnadrágban, trikóban és sportcipőben ott álltam a többiekkel egy hosszú görbe sorban, készen arra, hogy elkezdjük a reggeli tornát, miközben a napkorong pereme éppen kibukkant a keleti látóhatár felett. A sor előtt egy széles vállú, kemény külsejű óriás állt, hozzánk hasonlóan trikóban és sportnadrágban. A különbség csupán annyi volt, hogy én úgy éreztem magam — és nagyjából úgy is néztem ki —, mint egy bebalzsamozott múmia, míg a fickó frissen borotvált álla valósággal ragyogott, a nadrágjába nyílegyenes élt vasaltak, a cipője vakított, és valósággal üvöltött róla, hogy friss, éber, pihent, és majd kicsattan az energiától.

Az volt az érzésünk, hogy egyáltalán nincs szüksége alvásra, hanem beéri azzal, hogy tízezer kilométerenként alaposan átnézik, közben meg időnként letörlik róla a port.

— Száááázad, vííígyázz… piheeeenj! — üvöltötte. — Zim csapatszállítóhajó-őrmester vagyok, a századparancsnokotok. Ha hozzám szóltok, akkor tisztelegnetek kell, és azt mondjátok, hogy „uram”. Mindenkinek tisztelegtek, és uramnak szólítjátok, ha van nála egy ilyen parancsnoki bot.

Megpörgette a kezében tartott botot, hogy demonstrálja nekünk, miről is beszél. Amikor az előző este megérkeztünk a táborba, feltűnt nekem, hogy néhányan ilyen botokat hordanak maguknál. Ezek a botok csinosnak és elegánsnak tűntek, úgyhogy arra gondoltam, magam is beszerzek egyet — ám most meggondoltam magam.

— Azért viseljük mi ezeket a botokat a táborban, mert nincsen elegendő tisztünk, akik a gondotokat viselnék. Ezért majd mi törődünk veletek. Ki tüsszentett?

Semmi válasz…

— KI TÜSSZENTETT AZ ELŐBB?

— Én — felelte egy hang.

— Én micsoda?

— Én tüsszentettem.

— Én tüsszentettem, URAM!

— Tüsszentenem kellett, uram. Megfáztam, uram.

— Aha — Zim őrmester odament a tüsszentő újonchoz, pálcájának vashegyét egy centire az orra elé nyomta, és megkérdezte:

— Neve?

— Jenkins… uram.

— Jenkins… — Zim úgy ízlelgette a nevet, mintha az valami egészen undorító, visszataszító dolog lett volna. — Valószínűleg egy szép napon majd járőrözés közben is tüsszenteni fogsz, mert taknyos vagy, mi? Nem igaz?

— Remélem nem, uram.

— Én is remélem, hogy nem. De hát te megfáztál… Ezen segíthetünk — botjával a puszta felé mutatott. — Látod ott a fegyverkarbantartókat?

Odanéztem, de nem láttam semmit, csak a prérit, és egészen messze egy parányi kunyhót a látóhatár peremén, hogy már alig lehetett kivenni.

— Kilépni a sorból! Egy kör a karbantartók körül. Futás, azt mondtam! Mégpedig gyorsan! Bronski! Mozgassa meg a fickót!

— Igenis, őrmester.

Az öt-hat másik botos ember egyike Jenkins nyomába eredt, könnyedén utolérte, és jókorát húzott a bottal az újonc terjedelmes hátsójára. Zim újra az újoncokhoz fordult, akik vigyázzállásban vacogtak. Végigsétált a sor előtt, alaposan szemügyre vett minket, és úgy tűnt, hogy rettentően boldogtalan. Végül ismét szembefordult velünk, kihúzta magát, megcsóválta a fejét, és mintha csak magában beszélne, de olyan hangosan, hogy mindenki hallja, töprengeni kezdett:

— És ezt éppen az én nyakamba varrják!

Ránk pillantott.

— Figyeljetek, ti majmok… nem ezt a megszólítást meg sem érdemlitek. Ti félmajmok hitvány csürhéje, ti beesett mellű, löttyedt hasú, nyáladzó anyámasszony katonái. Egész életemben nem láttam még ennyi elkényeztetett mama kedvencét. — Hé, te ott! Húzd be a hasad! Előre nézni! Hozzád beszélek!

Behúztam a hasamat, jóllehet nem voltam egészen biztos abban, hogy hozzám szólt. Nem csinált titkot a haragjából, és úgy tűnt, hogy félelmetes szókinccsel rendelkezik. Még a didergésről is elfeledkeztem, miközben hallgattam. Egyetlen egyszer sem ismételte meg magát, és nem használt obszcén, vagy istenkáromló kifejezéseket sem. Később megtudtam, hogy az ilyesmit az egészen különleges alkalmakra tartogatja — ez nyilvánvalóan nem volt az. Mindez persze nem tartotta vissza attól, hogy ne részletezze sértő és hosszantartó alapossággal fizikai, szellemi, erkölcsi, és genetikai hiányosságainkat.

Valamiért mégsem éreztem, hogy megsértett volna. Lenyűgözött szókincse terjedelme. Bárcsak beállhatott volna az iskolai vitaklubba!

Végül úgy tűnt, hogy kifáradt, és a könnyeivel küszködik.

— Nem bírom tovább — mondta keserűen. — Ki kell pihennem magam. Amikor hat éves voltam, a fából faragott játék katonáim jobbak voltak nálatok. NA JÓ! Van ebben a tetves bandában valaki, aki azt hiszi magáról, hogy a földhöz bírna vágni? Akad köztetek akár egyetlenegy férfi is? Ha igen, akkor lépjen elő!

Rövid csend követte a szavait. Én óvakodtam megszólalni. Halvány kétségem sem volt afelől, hogy le tudna győzni. Biztos voltam a dologban.

Egy hangot hallottam a sor túlsó végéről, onnan, ahol a nagydarab újoncok álltak.

— Asszem, tán sikerülne… uram.

Úgy tűnt, Zim fellélegzett.

— Nagyon jó. Lépj elő, hogy láthassalak!

Az újonc, egy jól megtermett legény engedelmeskedett a parancsnak. Legalább egy fejjel magasabb volt Zimnél, és vállban is sokkal erőteljesebb.

— Hogy hívnak, katona?

— Breckinridge-nek, uram, és a súlyom kétszáztíz font. Egy deka löttyedt hús se nincsen rajtam, uram.

— Van valamilyen stílus, ahogy harcolni akarsz?

— Uram, nyugodtan válassza ki a megfelelő halálnemet magának. Nagyvonalú vagyok az ilyesmiben.

— Oké, akkor szabályok nélkül. Kezdd, ha készen állsz! — Zim a földre ejtette parancsnoki botját.

Elkezdődött… és máris véget ért. A nagydarab újonc a földön ült, és jobb kezével a bal könyökét szorongatta. Nem mondott semmit sem.

Zim odahajolt hozzá.

— Eltörött?

— Asszem, igen — uram.

— Sajnálom. Kicsit túl heves voltál. Tudod, hogy hol van a gyengélkedő? Nem? Semmi gond! Hé, Jones! Vigye el Breckinridge-et a gyengélkedőre!

Amikor a két alak távozni készült, Zim vállon veregette az újoncot, és halkan azt mondta:

— Egy hónap múlva újra megpróbáljuk. Akkor majd megmutatom neked, hogyan is történt.

Azt hiszem, ezt csak egy bizalmas megjegyzésnek szánta, de hát alig két méterre álltak attól a helytől, ahol éppen jégcsappá készültem válni.

Zim ismét kilépett a sor elé, és elkiáltotta magát:

— Oké, legalább egyetlen igazi férfit találtunk ebben a században. Szóval reménykedhetünk. Akad talán még valaki? Esetleg egy páros? Van köztetek, ragyás varangyok között két olyan alak, aki azt hiszi, hogy szembe tud szállni velem?

Alaposan végigmérte a sort.

— Ti gyáva, lógó… O, ó! Igen? Kilépni!

Ketten léptek elő, akik már a sorban is egymás mellett álltak. Azt hiszem, az előbb suttogva már megtanácskozták a dolgot, de hogy mit beszéltek, azt nem érthettem meg, mivel egészen elől álltak, a nagyfiúk között. Zim rájuk nevetett.

A neveteket, csak hogy értesíteni tudjam a hozzátartozókat!

— Heinrich.

— Heinrich micsoda?

— Heinrich, uram. Bitte — gyorsan mondott valamit a másik újoncnak, majd udvariasan folytatta: — Ő még nem beszéli valami túl jól a standard-angolt, uram.

— Meyer, mein Herr — mondta most a másik.

— Semmi gond, fiúk. Sokan nem beszélnek valami jól, amikor idekerülnek. Én magam se értettem sokat. Mond meg Meyernek, hogy itt majd megtanulja! De azt érti, hogy mire készülünk?

— Jawohl! — bólintott rá Meyer.

— Persze, uram. Érti ő az angolt, csak folyékonyan beszélni nem tud.

— Na szép. Hol szereztétek ezeket a forradásokat az arcotokra? Heidelbergben?

— Nein. Nem, uram. Königsbergben.

— Egykutya — Zim felszedte a botját a Breckinridge-dzsel való küzdelem után. Megpörgette az ujjai között, és megkérdezte:

— Szeretnétek kölcsönkérni az egyik ilyen rudat?

— Az nem lenne fair önnel szemben, uram — felelte Heinrich megfontoltan. — Puszta kézzel, ha önnek is megfelel.

— Tökmindegy. Bár át tudnálak verni benneteket. Szabályok?

— Hogy lennének szabályok, ha hárman küzdünk, uram?

— Figyelemreméltó álláspont. Na, abban azért állapodjunk meg, hogy a kinyomott szemeket a bunyó után visszarakjuk a helyükre. És mondd meg a Korpsbruderednek, hogy én készen állok. Kezdhetitek, amikor akarjátok.

Zim elhajította a botját, valaki elkapta.

— Maga viccel, uram. Nem akarunk szemeket kinyomni.

— Rendben, akkor nem nyomunk ki szemeket. Gyerünk, Gridley kezdd, ha kész vagy!

— Tessék?

— Gyerünk, harcoljatok! Vagy álljatok vissza a sorba!

Nem vagyok teljesen biztos abban, hogy minden így történt, talán hozzáadtam pár dolgot, amit csak később tanultam a kiképzés során. Azt hiszem, hogy a következők játszódtak le: a két fickó a századparancsnok két oldalán állt fel, vele egy vonalban, de úgy, hogy kartávolságon kívül maradjanak. Ebben a helyzetben a magányos harcosnak négyféle lehetőség áll a rendelkezésére, amelyek révén kihasználhatja saját mozgékonyságát, valamint izmainak és reflexeinek magasabb színvonalú koordináltságát, amelyik a két ellenféllel szembeszálló egyén sajátossága. Zim őrmester mondta (teljesen jogosan), hogy egy magányos harcos mindég előnyben van egy csapattal szemben, ha a csapat tagjait nem képezték ki arra, hogy tökéletes összhangban küzdjenek. Zim például látszólag támadást indíthatott volna az egyikük ellen, miközben egy gyors hátraugrással megsemmisítő csapást mérhetett volna a másikra. Ha az törött térddel hever a földön, akkor az őrmester könnyedén leszámolhatott volna az elsővel.

Ehelyett hagyta őket támadni. Meyer nekiugrott, valószínűleg egy bodicsekkel akarta ledönteni a lábáról. Akkor azután Heinrich következett volna felülről, a bakancsával, legalábbis azt hiszem. Az elején nagyjából így nézett ki a dolog.

Ami pedig a valóságban történt: Meyernek nem maradt ideje arra, hogy megcsinálja a bodicseket. Zim őrmester villámgyorsan megpördült, hogy szembeforduljon vele, miközben hátrarúgott, és gyomron találta Heinrichet. Azután pedig Meyer is elrepült — Zim közreműködésének köszönhetően levegőért kapkodva.

Mindez túl gyorsan történt ahhoz, hogy szemmel követni lehessen, csak annyit tudok, hogy a harc éppen csak elkezdődött, aztán máris ott feküdt a két német újonc, fej fej mellett, az egyik arccal lefelé, a másik meg az ég felé pillantva, békésen egymás mellett. Zim pedig ott állt fölöttük, és még csak nem is lihegett.

— Jones — mondta. — Nem, Jones már úton van Breckinridge-dzsel a gyengélkedő felé. Mahmud! Hozzon egy vödör vizet, és állítsa vissza ezt a két fickót a sorba! Kinél van a fogpiszkálóm?

Néhány másodperccel később a két csuromvizes, feleszmélt újonc már újra bent állt a sorban. Zim végigpillantott rajtunk, és elégedetten megkérdezte:

— Még valaki? Vagy kezdhetjük a reggeli tornát?

Nem számítottam arra, hogy bárki is jelentkezik, és Zim sem gondolta, hogy akad még valaki. De egészen lent, a bal szárnyon, ott, ahová a törpéket állították, kilépett egy srác a sorból, és odaállt az őrmester elé. Zim tetőtől talpig végigmérte.

— Csak te, egyedül? Vagy akarsz magadnak egy partnert választani?

— Csak én, uram!

— Ahogy akarod! Neved?

— Shujumi, uram!

Zim szeme tágra nyílt.

— Valamilyen rokoni viszony Shujumi ezredessel?

— Abban a megtiszteltetésben van részem, hogy a fia lehetek, uram.

— Vagy úgy! Értem! Fekete öv?

— Nem uram, még nem.

— Örülök, hogy eljutottál idáig. Nos, Shujumi, szabályok szerint harcolunk, vagy inkább küldessek valakit a mentőautóért?

— Ahogy akarja, uram. Azért persze azt hiszem, már ha engedélyt kapok a véleménynyilvánításra, hogy a versenyszabályok helyénvalóbbak lennének.

— Nem egészen értem, hogy mire gondolsz, de elfogadom.

Zim eldobta a parancsnoki botját, aztán ahelyett, hogy előreléptek volna, hátráltak néhány lépést, egymásra néztek, és meghajoltak.

Azután görnyedten körözni kezdtek, látszólagos támadásokat indítottak a kezükkel. Úgy néztek ki, mint két, tollát borzoló kakas.

Hirtelen egymásnak ugrottak, és a kissrác a földön feküdt, miközben Zim őrmester szépen elvitorlázott a feje fölött. De nem azzal a tompa, tüdőt roncsoló zuhanással ért földet, mint Meyer. Villámgyorsan továbbgördült, és ugyanolyan fürgén talpon volt, mint Shujumi. Ismét egymásra néztek.

— Banzai! — kiáltotta Zim, és elvigyorodott.

— Arigato — felelte Shujumi, és visszamosolygott.

Ezúttal nem tétováztak, és én már azt hittem, hogy az őrmester ismét repül egyet. Most azonban nem így történt. Rávetette magát a másikra, és eltűntek a karok és a lábak örvényében. Amikor helyreállt a kép, azt láttam, hogy Zim éppen Shujumi bal lábát próbálja meg betuszkolni a fiú jobb fülébe — elég hülye kombináció!

Shujumi a szabad kezével a földre csapott. Zim azonnal elengedte. Ismét meghajoltak egymás felé.

— Még egyszer, uram?

— Sajnos, nem! A többieket is meg kell dolgoztatnunk. Majd talán máskor. A játék kedvéért… és a dicsőségért. Talán mondanom kellett volna: annak idején tiszteletreméltó atyád képezett ki engem.

— Sejtettem, uram. A következő alkalomig, uram.

Zim határozottan a vállára csapott.

— Vissza a helyedre, katona. Szááá-zad!

Ezután húsz perc torna következett. Ha kezdetben még a fogaim vacogtak, hát most majd megfőttem, és ömlött rajtam a veríték. Zim vezette a tornát, ő határozta meg a tempót, és minden gyakorlatot velünk együtt csinált. A küzdelem során haja szála sem görbült, és a reggeli torna után sem vette szaporábban a levegőt, mint előtte. Ez volt az egyetlen olyan alkalom, amikor személyesen vezette a tornát (később csak a reggeli után találkoztunk vele: minden rangnak megvan a maga kiváltsága), ez az első reggel azonban kivétel volt, és amikor utána mi, újoncok már alig álltunk a lábunkon, az őrmester futólépésben elvezetett minket az étkezősátorhoz, miközben szüntelenül kurjongatva biztatta a társaságot:

— Ne ilyen lassan! Kicsit élénkebben! Mintha élnétek!

Az Arthur Currie táborban kizárólag futólépésben közlekedtünk. Sosem tudtam meg, hogy ki a fene volt ez a Currie, de valószínűleg valami futóbajnok lehetett.

Breckinridge begipszelt bal kézzel várt bennünket az étkezősátorban. Hallottam, amint azt mondta:

— A, ez csak egy szúnyogcsípís! Enníl komolyabb sírüléssel is jáccottam én már baseballt. Várjátok ki a végit! Megfizetek én még neki.

Ebben meglehetősen kételkedtem. Talán Shujumi, de nem ez a nagydarab majom. Breckinridge képtelen volt belátni, hogy most mesterére akadt. Zimet az első pillanattól kezdve ellenszenvesnek találtam, de legalább megvolt a magához való stílusa.

A reggeli rendben volt, a kajára senkinek sem lehetett panasza. Nem próbálkoztak meg olyasféle dolgokkal, amik elterjedt szokásnak számítottak néhány bentlakásos iskolában, hogy a helyes asztali viselkedés beléd sulykolásával teszik nehezebbé az életedet. A kutyát nem érdekelte, ha mindkét könyököddel rátehénkedtél az asztalra, és úgy lapátoltad a zabát befelé az arcodba. Ez nagyon tetszett nekem, mert gyakorlatilag az étkezések jelentették az egyetlen olyan pihenőidőt, amikor senki sem nyaggatott minket. A reggeli étlapját össze sem lehetett hasonlítani azzal, amihez otthonról voltam hozzászokva. A minket kiszolgáló civilek úgy vágták oda az étellel teli tányért az asztalra, hogy az anyám a felháborodottságtól holtsápadtan, migrénes fejfájással húzódott volna vissza a hálószobájába. A kaja viszont forró volt, az adagok kiadósak, és a szakácsok munkájára sem lehetett panaszkodni, bár nem vitték túlzásba a választékot. Négyszer annyit ettem, mint egyébként szoktam, és az egészet egy hatalmas adag, erősen megcukrozott tejeskávéval öntöttem nyakon. Valószínűleg egy hámozatlan cápát is megettem volna reggelire.

Jenkins és nyomában Bronski tizedes akkor jött a sátorba, amikor már a köretet rágcsáltam. Egy pillanatra megálltak annál az asztalnál, ahol Zim magányosan fogyasztotta reggelijét, azután Jenkins lehuppant a mellettem álló, üres székre. Rettenetesen elgyötörtnek tűnt — sápadtnak, kimerültnek, a halántékán csak úgy dagadtak az erek. Felemeltem a kannát.

— Nesze, igyál egy csésze kávét! — mondtam neki.

Megrázta a fejét.

— Enned is kell valamit — sürgettem. — Itt van rántotta. Ez magától is lecsúszik.

— Nem tudok enni. Ó, ez a mocskos-mocskos hogyishívják!

Halk, monoton litániába kezdett. Zimet átkozta.

— Csupán arra kértem, hogy ne kelljen reggelizni jönnöm, hogy egy kicsit lepihenhessek. Bronski persze nem engedte meg nekem, azt mondta, hogy először a századparancsnokkal beszéljek. Hát odamentem hozzá. Mondtam neki, hogy beteg vagyok, ezt mondtam neki. De ő csak megmérte a pulzusomat, megfogta a halántékomat, és azt mondta, hogy a gyengélkedőre kilenc órakor lehet jelentkezni. Nem engedett visszamenni a sátramba. Ó, ez a patkány! De majd elkapom valamelyik sötét éjjel. Várjátok csak ki a végét!

Ennek ellenére egy adag tojást púpoztam a tányérjára, és kávét is töltöttem neki. Végül mégiscsak enni kezdett. Zim őrmester felemelkedett a székéről, mialatt a legtöbbünk még evett, és megállt az asztalunk mellett.

— Jenkins.

— Mi? Igenis, uram!

— Kilenc órakor jelentkezzen gyengélkedőre!

Jenkins halántékán megmozdultak az izmok. Halkan válaszolta:

— Nincs szükségem orvosságra, uram. Magamtól is rendbe jövök.

— Kilenc órakor. Ez parancs!

Zim elhagyta az étkezdét.

Jenkins újra belefogott monoton szitkozódásába. Végül kissé megnyugodott, egy nagy adag rántottát rakott a szájába, és kissé hangosabban azt mondta:

— Csak azt szeretném tudni, hogy milyen anya lehetett az, aki egy ilyet szült a világra. Csak egy pillantást szeretnék vetni rá. Azon töröm a fejemet, hogy egyáltalán volt-e neki anyja.

Költői kérdés volt, mégis kapott rá választ. Az asztalunk végénél néhány széknyire tőlünk ült az egyik kiképző. Már befejezte a reggelijét, dohányzott, és ezzel egyidejűleg egy fogvájóval piszkálta a fogait. Nyilvánvalóan meghallotta, hogy miről beszélünk.

— Jenkins?

— Mi… Igen, uram?

— Tényleg ilyen keveset tudsz az őrmesterekről?

— Hát… kezdem kitanulni őket.

— Az őrmestereknek nincsen anyjuk. Ezt bármelyik kiképzett katona megmondhatja neked.

Egy füstfelhőt fújt az irányunkba.

— Az altisztek osztódással szaporodnak. Pont úgy, mint a baktériumok.