Csillagközi invázió

XII

A Rodger Young ismét kikötött a bázison, hogy új kapszulákat és új embereket vegyen a fedélzetre. Al Jenkins elesett, amikor leváltottunk egy másik alegységet — a bevetés alatt a páter is meghalt. Ezenkívül helyettem is találniuk kellett valakit. A vállamon vadonatúj őrmesteri rangjelzést viseltem (Migliaccio utódaként), de biztos voltam benne, hogy mihelyt elhagytam a hajót, Ace-t is egyből előléptetik. Őrmesteri rangom egyfajta ajánlás volt, Jelly azért léptetett elő, hogy tisztjelöltként jól startolhassak a hadiakadémián.

Mindez azonban nem akadályozott meg abban, hogy büszke legyek új csíkjaimra. Dagadó mellel sétáltam végig a Flotta kikötői részlegén, és a kijáratnál célba vettem az ügyintéző üvegfülkéjét, hogy lepecsételtessem a papírjaimat. Mialatt az okmányokra vártám, a hátam mögül egy udvarias, tiszteletteljes hangot hallottam:

— Bocsásson meg őrmester, de az a komp, amiből éppen kiszállt — az nem a Rodger…?

Megfordultam, hogy szemügyre vehessem a kérdezőt. Egy vékony, enyhén hajlott hátú férfit láttam, tizedesi csíkokkal a karján. Kétségtelenül hozzánk tar…

— Apa!

Ekkor már nyakamban csüngött a tizedes.

— Juan! Juan! Ó, kis Johnnie!

Arcon csókoltam, magamhoz öleltem, és sírni kezdtem. A pult túlsó oldalán álló civil alkalmazott valószínűleg még sosem látott két altisztet, akik csókkal üdvözlik egymást. Nos, ha azt láttam volna, hogy csak egy hajszálnyit is magasba húzza a szemöldökét, biztos, hogy beverem a pofáját. Ám egy cseppet sem törődtem vele. Túlzottan elfoglalt a váratlan találkozás. A hivatalnoknak kellett emlékeztetnie arra, hogy vigyem magammal a papírjaimat.

Időközben letöröltük a könnyeinket, és befejeztük a közbotrányokozást.

— Apa, valahol keressünk egy csendes sarkot, ahol leülhetünk, és beszélgethetünk — mondtam. Szeretném tudni… vagyis hát mindent tudni akarok!

Vettem egy mély levegőt, és folytattam:

— Azt hittem, hogy meghaltál.

— Azt azért nem. Egyszer-kétszer közel jártam hozzá, de élek. De figyelj fiam… őrmester. Tényleg meg kell néznem ezt az űrkompot. Ugye, érted…?

— Ó, persze. Ez a Rodger Young kompja. Éppen azzal…

Rettenetesen csalódottnak látszott.

— Akkor sietnem kell. Jelentkeznem kell a fedélzeten.

Reménykedve még hozzátette:

— Ugye, nemsokára te is a fedélzeten leszel? Nem igaz, Juanito? Vagy éppen most mész szabadságra?

— O, nem.

Gyorsan gondolkozni kezdtem. Micsoda hülye tréfája a sorsnak!

— Figyelj, apa! Pontosan ismerem a menetrendet. Még legalább egy óráig eltart, amíg a fedélzetre léphetsz. A leszálló egységnek nem kell sietnie. Szépen visszatér az űrbe, mihelyt a Rog megkerülte a bolygót, hacsak a pilóta nem várja meg a következő alkalmat. A lehető legkevesebb üzemanyag felhasználásával akarják felküldeni. — A kompba először be kell pakolni a rakományt.

Kétkedve nézett rám.

— A parancsom egyértelműen úgy szól, hogy azonnal jelentkezzek az első, rendelkezésemre álló komp pilótájánál.

— Apa, apa! Miért kell ennyire ragaszkodnod az előírás szövegéhez? A lánynak, aki ezt a vastojást vezeti annyira mindegy, hogy most rögtön a fedélzetre mész, vagy csak közvetlenül azelőtt, hogy bezárná a zsilipeket. Ezenkívül felszállás előtt a hangszóró bejelenti az indulást itt, a csarnokban. Pontosan tíz perccel a rakéták begyújtása előtt. Nem lehet lekésni a járatról.

Hagyta, hogy belekaroljak, és magammal vonszoljam a sarokban álló fotelekhez. Amikor leültünk egymással szemben, megkérdezte:

— Ezzel a komppal jössz te is vissza, Juan? Vagy csak később?

— Hát…

Megmutattam neki a parancsaimat. Úgy éreztem, ezzel tudom a legegyszerűbb módon elmesélni, mi lesz velem. Hajók az éjszakában, amelyek némán és láthatatlanul elsuhannak egymás mellett — micsoda hülye, régi közhely!

Könnybe lábadó szemmel olvasta el a papírjaimat, én pedig gyorsan azt mondtam:

— Figyelj apa! Megpróbálok visszakerülni ugyanerre a hajóra. Nem akarok más bandát, csak a Rókákat. Ha pedig egyszer már fent leszel a fedélzeten… Ó, tudom, hogy csalódott vagy, de…

— Cseppet sem vagyok csalódott, Juan.

— Tessék?

— A büszkeségtől könnyezem. Tiszt lesz a fiamból. Az én kis Johnnie-m. Annyira vártam ezt a napot. Úgyhogy, tudok még egy kicsit várni.

Elmosolyodott, miközben könnyek futottak végig az arcán.

— Szépen megnőttél, fiam. És meg is erősödtél.

— Ó, persze. De figyelj, apa, még nem vagyok tiszt, és lehet, hogy csak néhány napig leszek távol a Rogról. Úgy értem, néha egész hamar kirakják az embert, és…

— Csend legyen, fiatalember! Nem akarok ilyet hallani!

— Tessék?

— Sikerülni fog! Ne is beszéljünk olyasmiről, hogy megbuksz a felvételi vizsgán.

Elvigyorodott.

— Most fordult elő először, hogy egy őrmesternek azt mondhattam, fogja be a száját.

— Hát… majd igyekszem összeszedni magam, apa. Ha pedig sikerült, akkor megpróbálok visszakerülni a jó öreg Rogra… De…

Elakadtam.

— Igen, tudom. Hiába nyújtasz be kérvényt, ha nincs üres szolgálati hely a számodra. Emiatt igazán nem érdemes idegeskedned. Örüljünk annak, hogy találkoztunk, és ne gondoljunk a holnapra — annyira büszke vagyok rád, hogy ujjongani tudnék az örömtől. Mi történt veled, Johnnie?

— Ó, minden jó volt, egész jó.

Arra gondoltam, hogy alapvetően nincs is semmi baj. Apámnak a Rókák között jobb sorsa lesz, mint bármelyik más csapatban. Itt mindenki a barátom… törődni fognak vele, és segítenek neki életben maradni. Persze azért előtte még küldök egy táviratot Ace-nek — apámtól még az is kitelik, hogy meg sem említi a rokonságunkat.

— Apa, mióta vagy a hadseregben?

— Nagyjából egy éve.

És máris tizedes!

Apám zordan elmosolyodott.

— Manapság gyorsan előléptetik az embert.

Nem kellett töprengenem azon, hogy mire is gondolt. A veszteséglista. Sosem volt annyi kiképzett katonánk, hogy betölthessük vele az üres helyeket Így aztán azt mondtam:

— Szóval… apa, te… izé… úgy értem… Nem vagy egy kicsit idős a katonáskodáshoz? Vagyis hát, ott van még a Flotta, az ellátó osztagok, vagy valamilyen kényelmes…

— Rohamosztagos akartam lenni, és azonnal elfogadtak — válaszolta nyomatékosan. — És nem is vagyok idősebb a legtöbb őrmesternél — van, akinél még fiatalabb is, ha már velük hasonlítasz össze. A puszta tény, hogy huszonkét esztendővel öregebb vagyok nálad, fiam, még nem jelenti azt, hogy tolókocsiban kell furikáznom. Egyébként pedig a kornak is megvannak a maga előnyei.

Volt abban valami, amit mondott. Emlékeztem rá, hogy Zim őrmester is mindig az idősebb férfiakat próbálta ki, amikor kiosztotta az újonctisztesi csíkokat. Az apám pedig biztosan nem követte el azt a szörnyű hibát az alapképzése során, mint én — őt aztán nem korbácsolták meg. Valószínűleg még be sem fejezte az alapkiképzését, és máris tudták, hogy altiszt lesz belőle. A hadseregnek rengeteg valóban felnőtt férfira van szüksége az altiszti állományban, hiszen a sereg egy rendkívül atyáskodó szervezet.

Nem kellett megkérdeznem tőle, hogy miért éppen a rohamosztagosokat választotta, vagy hogy miért pont az én hajómra jelentkezett — szívet melengető érzés volt, és boldogabb voltam, mintha bármilyen szép szavakkal is dicsért volna meg. Azt sem akartam megkérdezni tőle, hogy miért állt be önkéntesnek. Éreztem, hogy tudom az okát. Anyám. Egyikünk sem beszélt róla — ez a seb még mindig fájt.

Gyorsan témát váltottam.

— Mesélj, apa! Meséld el, hol jártál, és mit csináltál!

— Először San Martinban voltam kiképzésen.

— Tessék? Nem Currie-ben?

— Ez egy új tábor. De a régi jó szekírozás, ahogy hallottam. Felgyorsították a kiképzést, két hónappal rövidebb lett, és a hétvégén sincs eltávozás. Aztán benyújtottam a kérelmemet, hogy a Rodger Youngon akarok szolgálni. Nem jött össze, úgyhogy McSlattery Önkénteseinél csapódtam be. Jó kis banda.

— Igen, tudom.

— Azt beszélték róluk, hogy durvák, kemények és harapósak — majdnem olyan jók, mint a Rókák.

— Talán azt kellett volna mondanom, hogy jó kis banda volt. Végigcsináltam velük pár bevetést, és amikor néhány srác fűbe harapott, megkaptam ezeket, itt.

Futó pillantást vetett a csíkjaira.

— Már tizedes voltam, amikor ledobtak minket a Sheolra…

— Te is ott voltál? Én is!

Éreztem, hogy elönt a rokonszenv forró hulláma. Még sosem éreztem apámat ennyire közel magamhoz, mint most.

— Tudom. Legalábbis azt tudtam, hogy ott harcol az egységed. Ha jól becsültem meg a távolságot, nagyjából ötven kilométernyire lehettem tőletek. Mi vertük vissza azt az ellentámadást, amikor a csótányok kirajzottak a járataikból, mint a denevérek a barlangból.

Apám megvonta a vállát.

— Mire véget ért a támadás, én voltam a sereg legmagányosabb tizedese. Nem maradt annyi túlélő, hogy érdemes legyen újra feltölteni a csapatot. Úgyhogy ide küldtek. King Kodiak Medvéihez is csatlakozhattam volna, de leültem egy szóra az elhelyező őrmesterrel. És láss csodát, pontosan, mint a felkelő nap, visszatért a Rodger Young, és a fedélzeten pont akadt egy szabad hely egy tizedes számára. Úgyhogy most itt vagyok.

— És mikor léptél be a seregbe?

Éreztem, hogy ezt nem kellett volna megkérdeznem, de hát már kicsúszott a számon. Semmiképpen nem akartam vele McSlattery Önkénteseiről beszélni. Az árváknak a lehető leggyorsabban el kell felejteniük a halott bajtársakat.

Apám halkan válaszolt.

— Nem sokkal Buenos Aires után.

— Ó, értelek.

Néhány pillanatig hallgatott, aztán csendesen folytatta:

— Nem hiszem, hogy tényleg értesz, fiam.

— Tessék?

— Hát, nem könnyű megmagyarázni. Persze, anyád elvesztése is belejátszott a dologba. Nem azért jelentkeztem, hogy megbosszuljam — bár sokat foglalkoztam ezzel a gondolattal is. Inkább miattad tettem így…

— Miattam?

— Igen, miattad. Fiam, anyádnál sokkal jobban értettem, hogy mit keresel a seregben. Ne tégy neki szemrehányást, ő képtelen volt megérteni téged. Egy madár sem értheti meg, hogy milyen érzés úszni. És én talán még nálad is hamarabb tudtam, hogy miért jelentkeztél, mert erősen kétlem, hogy teljes mértékben tisztában voltál vele, amikor beálltai a seregbe. A haragomnak legalább a fele puszta féltékenység volt… mert te meg merted cselekedni azt, amit nekem kellett volna tennem, jóval előtted. De mégsem csak azért álltam be, mert te is katona vagy… te csupán felgyorsítottad, vagy kiváltottad a döntésemet, és kijelölted a számomra a fegyvernemet, ahol szolgálni akartam.

Rövid szünetet tartott.

— Nem voltam túl jól, amikor beléptem a seregbe. Rendszeresen hipnoterápiás kezelésre jártam — erről ugye fogalmad sem volt, nem igaz? — De nem mentem semmire a kezeléssel, mert csak annyit tudtunk megállapítani, hogy rettenetesen elégedetlen vagyok. Miután eljöttél otthonról, minden dühöm rád irányult — de nem miattad voltam elégedetlen, és ezt én is, és az orvosom is tudtuk. Azt hiszem, én jóval hamarabb felismertem a közelgő vihar előjeleit, mint a legtöbben. A rendkívüli állapot hivatalos bevezetése előtt egy hónappal felszólítottak minket arra, hogy tegyünk ajánlatot katonai felszerelések gyártására. Még a kiképzőtáborban voltál, amikor szinte teljesen átálltunk haditermelésre.

— Akkoriban kicsit jobban éreztem magam, dolgoztam, mint egy őrült, és még arra sem maradt időm, hogy orvoshoz járjak. A kétségeim közben egyre nőttek.

Elnevette magát.

— Fiam, ismered a civileket?

— Hát… nem ugyanazt a nyelvet beszéljük. Ezt tudom.

— Ezzel mindent elmondtál. Emlékszel még Madame Ruitmanra? Az alapkiképzés befejezése után kaptam pár nap szabadságot, hazamentem, és meglátogattam néhány barátunkat, hogy elbúcsúzzak tőlük. Őt is felkerestem. Leültünk beszélgetni, és ő azt mondta: „Tényleg itt hagyja a Földet? Ha véletlenül elmegy Farawayre, akkor mindenképpen látogassa meg régi, jó barátaimat, a Regato családot!” Amilyen tapintatosan csak lehetett, elmagyaráztam neki, hogy nem nagyon lehet oda eljutni, mert az arachnidák megszállták Farawayt. Ez cseppet sem idegesítette fel. Azt válaszolta: „Ó, nem olyan nagy baj. Hiszen ők csak civilek.”

Apám gúnyosan elmosolyodott.

— Igen, értelek.

— Na de túlzottan előreszaladtam. Mondtam az előbb, hogy egyre nyugtalanabbá váltam. Anyád halála visszaadta a szabadságomat, hogy azt tegyem, amit tennem kell. Habár ő meg én közelebb álltunk egymáshoz, mint a legtöbb házaspár, a halála révén visszanyertem a cselekvési szabadságomat. Átadtam az üzletet Moralesnek…

— A vén Moralesnek? Képes még elvezetni az üzletet?

— Igen, mert kénytelen. Manapság sokan vagyunk ilyenek, akik olyan dolgokkal foglalkoznak, amiről azelőtt azt hittük, hogy képtelenek lennénk megcsinálni. Megajándékoztam egy köteg részvénnyel — emlékszel még a régi közmondásra az újdonsült cukrászinasról —, a maradékot pedig elfeleztem, és beraktam egy alapítványba. Az egyik felét jótékonysági célokra fordítottam, a másik fele pedig rád vár, ha egyszer vissza akarsz térni a civil életbe, és kell neked. Ha… Na de ne beszéljünk többet az üzletről. Végre rájöttem, mi az, ami hiányzott.

Elhallgatott, majd nagyon csendesen folytatta.

— Tanúbizonyságot kellett tennem a hűségem mellett. Be kellett bizonyítanom magamnak, hogy igazi férfi vagyok. Nem csupán egy termelő, fogyasztó, makro-gazdasági élőlény… igazi férfi.

Ebben a pillanatban, mielőtt még válaszolni tudtam volna, felcsendült egy dal a fali hangszórókból: „…ragyog a név, ragyog Rodger Young neve!” Egy lány hangja pedig hozzáfűzte: „A Rodger Young csapatszállító korvett fedélzetére igyekvő személyek kezdjék meg a behajózást! H kilövőhely, kilenc perc múlva.”

Apám felugrott, és megragadta a hátizsákját.

— Ez nekem szól. Vigyázz magadra, fiam! — És aztán jól szerepelj nekem a vizsgákon! Különben meglátod, hogy még mindig nem nőttél túl nagyra egy kiadós elfenekeléshez!

— Majd igyekszem, apa.

Sietősen átölelt.

— Találkozunk még, ha visszatérsz a hajóra.

Azzal már ment is tovább, futólépésben, frissen, fürgén.

A parancsnok előszobájában egy rohamosztagos őrmesternél jelentkeztem, aki feltűnően hasonlított Ho törzsőrmesterre, még az egyik karja is hiányzott. Ugyanolyan hidegen viszonozta köszönésemet, ahogy annak idején Ho őrmester üdvözölt minket. Azt mondtam neki:

— Juan Rico őrmester a parancsának megfelelően jelentkezni kíván a parancsnoknál.

Az órájára pillantott.

— A hajód hetvenhárom perccel ezelőtt ért földet az űrkikötőben. Szóval?

Így hát elmeséltem neki. Elhúzta a száját, és figyelmesen végigmért.

— Ismerem az összes lehetséges kifogást, de meg kell, hogy mondjam, a tiéd még nekem is új. Szóval az apád, az igazi, derék, jó apád éppen akkor akart szolgálatra jelentkezni a hajódon, amikor téged elvezényeltek onnan?

— Ez az igazság, őrmester. Ellenőrizheti, ha akarja: Emilio Rico tizedes.

— Mi nem szoktuk ellenőrizni, hogy a hozzánk érkező, „fiatal úriemberek” az igazat mondják-e, vagy sem. Csak akkor lépünk a tökükre, ha kiderül, hogy megpróbáltak átejteni bennünket. Nos, rendben. Az a fiú, aki nem kockáztatná meg, hogy elbúcsúzzon a saját édesapjától, amúgy se érne egy vasat sem. Oké, felejtsük el!

— Nagyon köszönöm, őrmester. Akkor jelentkezhetek a parancsnoknál?

— Már jelentkeztél is nála. — Kipipálta a nevemet a listáján.

— Lehet, hogy a parancsnok egy hónap múlva magához rendel, néhány más, ifjú úriember társaságában. Itt van a szobád kulcsa, és itt van ez a lista, amit alaposan olvass el! Legjobb, ha azzal kezded, hogy leszeded a csíkokat a zubbonyodról. Azért ne dobd el őket, lehet, hogy nemsokára újra szükséged lesz rájuk. Ettől a pillanattól kezdve a megszólításod ismét miszter, és nem őrmester.

— Igenis, uram!

— Ne szólítsál uramnak! Én foglak téged uramnak szólítani. De nem fog tetszeni neked.

Nem akarok senkit sem azzal untatni, hogy leírjam, hogy is néz ki egy tiszti iskola. Olyan, mint az alapkiképzés, csak éppen négyzetre, vagy köbre emelve — és az egészet még megpakolják egy tonnányi kézikönyvvel is. Reggelente úgy csináltunk, mintha újoncok lennénk. Elvégeztük ugyanazokat az ismerős feladatokat, mint az alapkiképzésen, meneteltünk, és elviseltük, hogy az őrmesterek üvöltözzenek velünk, ha valamit nem jól csináltuk. Délutánonként viszont tisztjelöltté és „úriemberré” váltunk, beszélhettünk, ha jelentkeztünk, és tanáraink tantárgyak végtelen listáját próbálták a fejünkbe verni: matematikát, természetrajzot, galaktográfiát, xenológiát, hipnopédiát, logisztikát, stratégiát és taktikát, távközléstant, katonai jogot, terepelemzést, a különleges fegyverek kezelését, pszichológiát és vezetési ismereteket — kezdve attól, hogy hogyan viseljük gondját egy újoncnak, egészen az olyan összetett történelmi példákig, hogy miként veszítette el Xerxész a hatalmas hadseregét. Legalaposabban viszont az egyszemélyes katasztrófa esetével foglalkoztunk, vagyis saját magunkkal, azzal a személlyel, aki egyszerre ötven másik katonát tart szemmel, óvja, védi, szereti, vezeti, és megmenti — de sosem pátyolgatja őket.

Voltak ágyaink, de szinte alig aludtunk. Klassz szobákat kaptunk, tusolóval, hideg-meleg vízzel, és négy tisztjelölt mellé beosztottak egy civil szolgát, aki beágyazott, takarított, kipucolta a cipőnket, rendbeszedte az egyenruhánkat, és futott, ha szükségünk volt valamire. Ezt a szolgáltatást senki nem tekintette luxusnak. Az volt a célja, hogy tehermentesítse a tisztjelölteket, legalább annyira, hogy végre tudják hajtani a látszólag lehetetlent. Az olyan feladatokat nem kellett elvégezniük, amelyeket bármelyik katona tökéletesen végrehajt, ha sikeresen túlvan az alapkiképzésen.

Hat napon át dolgozz arcod verítékével, a hetediken pedig végezd el mindazt, amit hat nap alatt nem sikerült elvégezned. A mondás katonai változata pedig úgy végződik: …és a végén még ganézd ki a latrinát is!

Mindebből jól látszik, hogy nem túl sok változással járt az évezredek múlása. Szeretném egyszer azért a kezem közé kapni az egyik olyan civilt, aki azt gondolja, hogy mi csak a napot lopjuk itt, a seregben. Hadd járjon egy hónapig a tiszti iskolára!

Esténként és vasárnap addig tanultunk, hogy már égett a szemünk, és csikorgott a dobhártyánk — utána pedig álmunkban (már ha aludtunk egyáltalán) ott volt a hipnotikus hangszóró a párnánk alatt, hogy a tudományról suttogjon a fülünkbe.

Menetdalaink remekül illettek a hangulatunkhoz: „Elegem van a seregből, elegem van a seregből. Hazamennék, kis falumba, elszegődnék a malomba!” Meg a „Leteszem kardom, s pajzsom”, na és a „Sír az asszony, már nem hiú, katonának állt a fiú”. Ott volt még kedvenc dalunk, a régi jó klasszikus, a „Tiszt urak”, aminek a végén ott sírdogál az elveszett kisbárány: „Isten majd kegyelmez. Bee, bee, bee!”

Arra azért nem emlékszem, hogy boldogtalan lettem volna. Nem volt nekem erre időm! Igaz, a tiszti iskolában nem is kellett azzal a bizonyos lélektani „heggyel” küzdenem, amire az alapkiképzés alatt szenvedtem fel magam. Végig attól féltem, hogy megbuktatnak. Különösen a rossz matematika jegyem miatt éltem rettegésben. A szobatársam, egy hesperusi gyarmati fiú, akit rendkívül találó módon „Angyalnak” hívtak, minden este késő éjszakáig ott ült az asztalomnál, hogy fejembe verje a tananyagot.

Legtöbb kiképzőnk, különösen a tisztek, súlyosan sebesültek voltak. Csupán néhányuknak volt meg minkét keze-lába, szeme és hallása. Ha jól emlékszem, ilyen teljes leltárral csak a közelharcot oktató tanáraink dicsekedhettek — és még közülük sem mindenkinek volt meg az a felszerelése, amivel a világra jött. Harcművészeti tanárunk például egy elektromos tolókocsiban ült, és egy műanyag gallér tartotta a fejét. Nyaktól lefelé béna volt, de annál élesebb volt a nyelve, és a szeme leginkább egy megvesztegethetetlen fényképezőgépre hasonlított. Testi fogyatékosságát tökéletesen ellensúlyozta az, ahogy mindent észrevett, kielemzett és kritizált.

Kezdetben igencsak csodálkoztam, hogy miért nem mentek már régen nyugállományba ezekkel a jól látható testi hiányosságokkal küszködő nyomorultak. Később aztán gyorsan leszoktam arról, hogy csodálkozzak.

Azt hiszem, tisztjelölti képzésem tetőpontja az a pillanat volt, amikor meglátogatott Ibanez zászlós, ez a sötét szemű lány, a Mannerheim szállítókorvett őrtisztje és pilóta-jelöltje. Carmencita akkor bukkant fel, amikor az osztályunk felsorakozott az esti szemlére. Hihetetlenül csinos volt fehér tengerészeti egyenruhájában, és körülbelül akkora, mint egy levélnehezék. Ahogy végigsétált előttünk, hallottam a gúvadó szemek recsegését. Nyílegyenesen odasétált a szolgálatos tiszthez, és csengő, világos hangján kimondta a nevemet.

A szolgálatos tisztről, Chandar századosról azt tartották, hogy még a tulajdon szülőanyjára sem nevetett soha, de most elmosolyodott, lenézett a kis Carmenre, és beismerte, hogy létezem… mire a lány megrezgette hosszú, fekete szempilláit, és mesélni kezdett arról, hogy a hajója már készül a kilövésre, és csak azért jött, hogy megtudja, meghívhatna-e engem felszállás előtt vacsorázni.

Nem sokkal később egy felettébb szabálytalan, és mindeddig soha nem létezett, háromórás szabadságos levél büszke tulajdonosa voltam. Lehet, hogy a haditengerészet kifejlesztett egy olyan, hipnotikus hatású fegyvert, amiről a seregnek még fogalma sincs. Az is lehet, hogy ez a titkos fegyver régebbi volt, mint a hipnózis, ám a Mobil Erők nem tudta alkalmazni. Mindenesetre én nem csak egy csodás estét éltem át, de osztálytársaim szemében — akik eddig csak mérsékelt érdeklődést tanúsítottak irányomban — ugrásszerűen megnőtt a tekintélyem.

Ezért a három csodálatos óráért igazán megérte, hogy másnap, a tanítás során két rossz jegyet is kaptam. Az este kicsit szomorúan kezdődött, hiszen mindketten hallottuk, hogy mi történt Carllal — barátom akkor veszítette életét, amikor a csótányok lecsaptak a plútói kutatóállomásunkra. Nagyon azért nem keseredtünk el, mert időközben megtanultuk elviselni az ilyesfajta dolgokat.

A legelején viszont akadt egy dolog, ami a lelkem mélyéig felkavart. Amikor Carmen levette a sapkáját, hogy vacsorázzunk, döbbenten láttam, hogy eltűnt gyönyörű, kékesfekete haja. Tudtam, hogy a haditengerészetnél szokás az, hogy a lányok kopaszra borotválják a fejüket — hiszen egy hadihajón túl sok kellemetlenséget okoz a hosszú haj mosása és ápolása. Ezenkívül a pilóta számára nagy veszélyt jelent az összevissza úszkáló haj, miközben az űrben lebegnek. A fenébe is, hiszen jómagam is higiéniai okokból borotváltam a fejemet, és mert egyébként is sokkal praktikusabb, mintha állandóan fodrászhoz járnék. Ám a kép, amit a kis Carmenról őriztem magamban, egy csodálatos, hosszú, sűrű és hullámos hajú leányzót ábrázolt.

Mihelyt hozzászoksz a kopaszsághoz, már nem is annyira zavaró. Sőt, egészen aranyos. Úgy értem, ha a lány egyébként is csinos, akkor a kopaszra borotvált koponya nem igazán ronthat az összhatáson. Ez is megkülönbözteti a tengerészlányokat a civil cicáktól — olyan, mint egy jelvény, hasonló az éles bevetések után viselt halálfejeinkhez. A kopaszság kitüntette Carment, méltóságot adott neki, és hirtelen teljes tisztasággal ráébredtem arra, hogy ő valóban katonatiszt, és a harcoló közösség tagja — ugyanakkor pedig egy nagyon csinos leányzó.

Amikor visszatértem a laktanyába, csillagok lángoltak a szememben, és még érződött rajtam a parfümje illata. Carmen búcsúzóul megpuszilt.

A tiszti iskola tananyagában egyetlen olyan tantárgy akad, amit szeretnék egy kicsit közelebbről megvizsgálni, és ez a történelem és erkölcsfilozófia.

Már az is meglepett, hogy ez a tantárgy egyáltalán szerepel a tantervben. A történelem és erkölcsfilozófiának semmi köze nincs a háborús taktikához, és az alegységek vezetéséhez. Csupán annyiban kapcsolódik a háborúhoz (már ha egyáltalán kapcsolódik), hogy felteszi a kérdést, miért is harcolunk. Ez persze már akkor is költői kérdésnek tűnt, mielőtt a tisztjelölt belépett volna a tiszti iskola kapuján. A rohamosztagos azért harcol, mert rohamosztagos.

Azt hittem, ezeken az órákon az középiskolai tananyagot fogjuk átismételni, mivel azok a kadétok, akiknek nem volt alkalmuk középiskolába járni (ez nagyjából a tisztjelöltek egyharmadát jelentette), komoly műveltségi hiányokkal küszködtek. Az osztályom több, mint húsz százaléka nem a Földön született. (A gyarmati lakosság sokkal nagyobb arányban jelentkezik fegyveres szolgálatra, mint a földlakók. Ezen azért érdemes elgondolkodni.) És a Földről a tiszti iskolába küldött, maradék hetvenöt százalék nem kis része olyan szövetséges területeken, vagy más vidékeken nőtt fel, ahol nem tanítottak történelmet és erkölcsfilozófiát az iskolában. Éppen ezért úgy gondoltam, hogy végre egy tantárgy, ahol mindent tudok, így aztán pihenhetek, és készülhetek a nehezebb órákra — azokra a tantárgyakra, ahol tizedes értékekkel kellett küzdenem.

Tévedtem. Középiskolai tanulmányaimmal ellentétben itt vizsgáznom kellett belőle. Igaz viszont, hogy jegyeket nem kaptunk. Vizsgáztattak minket, dolgozatokat írtunk, teszteket kellett kitöltenünk, meg ilyesmi, de jegyet sosem kaptunk. Ebben a tantárgyban nem kisebb dolgot kellett elérnünk, mint meggyőzni tanárunkat arról, hogy alkalmasak vagyunk a tiszti diploma átvételére.

Ha a kiképző kételkedett az alkalmasságunkban, akkor összeült egy vizsgabizottság, de nem azért, hogy megvizsgálja, alkalmas-e a kadét tisztnek, hanem arra volt kíváncsi, hogy a jelölt egyáltalán tagja lehet-e a hadseregnek, függetlenül attól, hogy mennyire ért a fegyverekhez. A bizottságnak kellett döntenie arról, hogy meg lehet-e menteni a jelöltet korrepetálás segítségével… vagy egyszerűen ki kell rúgni, és visszaküldeni a civil életbe.

A történelem és erkölcsfilozófia olyan volt, mint egy időzített bomba. Az éjszaka közepén felébredsz, és arra gondolsz: hát ezzel meg mit akart mondani? Velem ez már középiskolás-koromban is megtörtént, gyakran még azt sem tudtam, hogy miről beszél Dubois ezredes. Tanulóként még azt sem tudtam felfogni, hogy miért tekintik ezt a tantárgyat egzakt tudománynak. Semmi köze nem volt a fizikához, vagy a kémiához. Akkor meg miért nem sorolták be a társadalomtudományok spekulatív tantárgyai közé? Csupán azért figyeltem ezeken az órákon, mert rendkívül jó érveket hallhatott az ember.

Fogalmam sem volt arról, hogy „Mr.” Dubois már akkor arról akart felvilágosítani engem, hogy miért is harcolok, mielőtt elhatároztam volna, hogy egyáltalán harcolni fogok.

Nos, miért is kellene harcolnom? Hát nem groteszk elképzelés, hogy a finom kis bőrömet kitegyem a rosszindulatú, ellenséges lények vad támadásainak? Még a magas rangú katonák fizetése is nevetségesen alacsony, a munkaidő hihetetlenül hosszú, a munkaviszonyok pedig egyszerűen rettentőek. Miért harcoljak, ha otthon is ücsöröghetek a hintaszékemben, miközben a háborút elintézik azok a kemény fejű fickók, akik még élvezik is az ilyen játékot. Hát nem paradox dolog az, hogy olyan idegen lények ellen harcolok, akik személy szerint semmi rosszat nem tettek nekem, és mégis, egyik nap beállítok hozzájuk, és elkezdem szétverni az otthonukat?

Harcolok, mert rohamosztagos vagyok? Testvér, nyáladzol, mint Pavlov kutyája. Hagyd a hülyeséget, és kezdjél el gondolkodni!

Reid őrnagy, egyik kiképzőm harc közben veszítette el látását. Volt egy rendkívül idegesítő szokása, hogy rámeredt az emberre, mielőtt kimondta a nevét. Az orosz-angol-amerikai szövetség és a Kínai Hegemónia közötti háború utáni eseményeket elemeztük, azt, hogy mi történt 1987-ben és az azt követő évtizedekben. Ekkoriban tudtuk meg, hogy San Francisco és a San Joaquin völgy elpusztult. Azt hittem, hogy most egy gyújtó beszédet fog tartani nekünk, hiszen most már a civileknek is meg kellett érteniük — vagy a csótányok, vagy mi. Vagy harcolunk, vagy meghalunk.

Reid őrnagy egy szót sem szólt San Franciscóról. Hagyta, hogy mi, majmok ízekre szedjük a új-delhi szerződést, és egyikünkkel kikerestette a megállapodás gyenge pontját, vagyis azt, hogy tökéletesen figyelmen kívül hagyta a hadifoglyokat… ezzel pedig közvetett módon örökre a szőnyeg alá seperte a témát. A kezdeti fegyverszünetből tartós állapot lett, de a hadifoglyok maradtak, ahol voltak — legalábbis a front egyik oldalán. A másik oldalon szabadon engedték őket, így a hadifoglyok keresztülverekedtek magukat a forradalmi lázadásokon, és elindultak hazafelé — persze, olyanok is akadtak szép számmal, akik nem akartak hazamenni.

Reid őrnagy áldozata felsorolta a továbbra is fogságban maradt hadifoglyokat: a két brit ejtőernyős hadosztály túlélőit, és azt a néhány ezernyi civilt, akiket főleg Japánban, a Fülöp-szigeteken és Oroszországban fogtak el, hogy „politikai bűntettek miatt” elítéljék őket.

Ehhez jön még a számtalan, egyéb fogoly — folytatta Reid őrnagy áldozata —, akik a háború alatt, sőt, már az azt megelőző években az ellenség kezébe kerültek. Nem ismerjük a pontos számukat. Rémhírek keltek szárnyra olyan foglyokról, akik még egy korábbi háború során estek fogságba, és akiket soha többé nem engedtek szabadon. A táborokban őrzött foglyok pontos számát sosem tudták megállapítani. A legpontosabb becslések szerint körülbelül 56 ezren lehettek.

— Hogyhogy a legpontosabb?

— Hát, ez a tankönyvbeli becslés, uram.

— Kérem, hogy pontosan fejezze ki magát! A foglyok száma magasabb, vagy alacsonyabb volt, mint százezer?

— Hát, nem is tudom, uram.

— Senki nem tudja! De vajon többen voltak-e ezer főnél?

— Valószínűleg, uram. Egészen biztosan.

— Abszolút biztosan — mert több, mint ezer fogolynak sikerült megszöknie a táborokból, és eljutni hazáig. Otthon azután kihúzhatták őket az egységük veszteséglistájáról. Úgy látom, hogy nem készült rendesen az órámra. Mr. Rico!

Én voltam a következő áldozat.

— Igen, uram.

— Ezer hadifogoly, akiket az ellenség nem hajlandó szabadon bocsátani, vajon elegendő ok-e arra, hogy kirobbantsunk, vagy folytassunk egy háborút? Gondoljon arra, hogy milliónyi ártatlan ember meghalhat, sőt, nagy valószínűséggel meg is fog halni, ha hadba lépünk, vagy ha folytatjuk a háborút.

Egy másodpercig sem késlekedtem a válasszal.

— Igen, uram! Több, mint elégséges ok!

— Több, mint elégséges! Nagyon jó! De vajon egyetlen fogoly, akit az ellenség nem hajlandó szabadon bocsátani, elegendő ok-e arra, hogy kirobbantsuk, vagy hogy folytassuk a háborút?

Tétováztam. Tudtam, hogy mit válaszol erre egy rohamosztagos, de azt gondoltam, hogy itt nem ezt a választ akarják hallani. Az őrnagy éles hangon felcsattant:

— Na, mondjon már valamit, miszter! Meghúztuk a felső határt: ezer hadifogoly. Most pedig azt akarom, hogy vegye figyelembe az alsó határt, azt a bizonyos egyetlen hadifoglyot! Nehéz lenne egy olyan csekket beváltani, amiről csak annyit tudunk, hogy a rajta szereplő összeg egy és ezer font között helyezkedik el. A háború eldöntése pedig sokkal komolyabb ügy, mint egy csekk beváltása. Nem lenne bűn veszélybe sodorni egy nemzetet, vagy akár két nemzetet is, csakhogy megmentsünk egyetlen embert? Lehet, hogy meg sem érdemli, hogy megmentsük. Az is lehet, hogy már rég halott… hiszen naponta több ezren meghalnak közlekedési balesetekben. Akkor meg mit szórakozunk itt, amikor csak egyetlen emberről van szó? Gyerünk! Válaszoljon már! Válaszoljon igennel, vagy nemmel, és ne tartsa fel az oktatást!

Sarokba szorított az öreg. Azt válaszoltam neki, amit egy rohamosztagosnak válaszolnia kell.

— Igen, uram.

— Micsoda igen?

— Nem számít, hogy ezer, vagy csak egy, uram. Harcolunk!

— Aha! Szóval a hadifoglyok száma nem számít. Remek. Akkor most bizonyítsa az állítását.

Zsákutcába jutottam. Tudtam, hogy igazam van, de nem tudtam, hogy miért. A tanár tovább sürgetett.

— Mondja már, Mr. Rico! Ez egy egzakt tudomány, és maga éppen most állított fel egy matematikai egyenletet. Akkor most vezesse le a bizonyítást is! Bárki az ön szemére vetheti, hiszen a hasonlóság elve alapján azt is mondhatná, hogy egy szem burgonya éppen annyiba kerül, mint ezer darab burgonya. Vagy talán nem?

— Nem, uram!

— Miért nem? Magyarázza meg!

— Az ember nem burgonya.

— Jól van Mr. Rico. Azt hiszem mára már kellőképpen megerőltettük az ön fáradt elméjét. Holnapra írásban, a szimbolikus logika nyelve segítségével adja be, hogy miként jutott el a kérdésemre adott válaszig! Adok egy kis segítséget a megoldáshoz. Olvassa el a tankönyvben a mai fejezet hetes számú forrását! Mr. Salamon! Hogyan alakult ki napjaink politikai rendszere a forradalmi zűrzavarból? Milyen erkölcsi elvek igazolják ezt a politikai rendszert?

Sally keresztülizzadta magát a kérdés első felén. Manapság már senki sem tudja pontosan leírni, hogy miként is jött létre a Federáció. Egyszer csak ott volt! Amikor a XX. század végének nemzeti kormányai sorra összeomlottak, valaminek ki kellett tölteni az így keletkezett vákuumot. Ez a feladat sok esetben a hazatérő veteránokra hárult. Éppen elveszítették a háborút, legtöbbjüknek nem volt munkája, és sokuk halálosan gyűlölte az új-delhi szerződés határozatait, különösen a cserbenhagyott hadifoglyokra vonatkozókat. A veteránok tudták, hogyan kell harcolni. Ez még nem volt a forradalom, de a helyzet már kezdett az 1917-es orosz forradalomra hasonlítani. A rendszer összeomlott, és valami más lépett a helyére.

Az első ismert esetet a skóciai Aberdeenben jegyezték fel, de másutt is történt ilyesmi. Néhány veterán megalakította a polgárőrséget, hogy véget vessenek az országúti anarchiának és a fosztogatásoknak. Felakasztottak pár alakot (akik között két veterán is akadt), és elhatározták, hogy csak veteránokat vesznek be a bizottságukba. Ez kényszerintézkedés volt, mivel senkiben sem bíztak egymáson kívül. Az intézkedésből pedig, ami a rendkívüli állapotnak köszönhette a születését, később egy alkotmányjogi rendelkezés lett. És ehhez alig egy, vagy két nemzedéknyi időnek kellett csak eltelnie.

Talán azok a skót veteránok határozták el — miután szükségesnek találták, hogy felakasszák néhányukat —, hogy nem engednek beleszólást azoknak a „nyavalyás, nyerészkedő, feketéző, pénzéhes, hadseregkerülő” civileknek. „Azt fogják csinálni, amit mondanak nekik! Mi, majmok pedig majd elrendezzük a dolgokat.” Ezt persze csak úgy gondolom, mivel talán hasonlóan éreztem volna, ha akkor élek, a történészek pedig egyetértenek abban, hogy a civilek és a nyugdíjazott katonák közötti ellentét sokkal erősebb volt, mint ahogy azt ma elképzelhetnénk.

Sally nem úgy mondta, ahogyan az a könyvben állt. Végül Reid őrnagy félbeszakította:

— Készítsen egy háromezer szavas összefoglalót a holnapi órára! Mr. Salomon, tudna egy okot mondani arra — nem történeti, és nem is elméleti szempontot, csupán gyakorlatit —, hogy miért csak a leszerelt veteránok rendelkeznek ma választójoggal?

— Hát, mert ők magasabb rendű emberek, uram. Jobbak, mint a többiek.

— Abszurdum!

— Tessék, uram?

— Talán nem ismeri ezt a szót? Azt jelenti, hogy ostoba feltételezés. A fegyveres erők tagjai semmivel sem okosabbak, mint a civilek. Sőt, sok esetben a civilek sokkal intelligensebbek. Az úgynevezett „tudósok felkelése” ezzel próbálta meg igazolni annak idején a coup d'état elvét, közvetlenül az Új-Delhi Paktum előtt: hagyjuk, hogy az értelmiségi elit irányítsa a dolgokat, és megvalósul a tökéletes társadalom. Természetesen semmi sem valósult meg belőle. Hiszen a tudomány művelése, a társadalomra való pozitív hatása ellenére, önmagában még nem társadalmi erény. A tudósok olyannyira önmagukba forduló emberek lehetnek, hogy még a társadalom iránti felelősségérzet is hiányozhat belőlük. Segítettem, miszter; felfogta?

— Öö… a katonák fegyelmezettek, uram — válaszolta Sally.

— Sajnálom — mondta Reid őrnagy gyengéden. — Ez egy tetszetős elmélet, de nem támasztják alá tények. Maga és én nem választhatunk mindaddig, amíg a hadsereg kötelékeiben szolgálunk. Az sem igazolható, hogy a katonai fegyelem önfegyelmet is ad az embernek, ha egyszer elhagyta a hadsereget. A veteránok bűnelkövetési statisztikája hasonló a civilekéhez. Ezenkívül elfelejtette, hogy békében a legtöbb veterán a nem harcoló, kisegítő egységekből érkezik akiket nem vetettek alá a katonai fegyelem teljes szigorának. Őket egyszerűen csak meggyötörték, halálra dolgoztatták, veszélyeknek tették ki, mégis számít a szavazatuk.

Mr. Salomon — mosolyodott el Reid őrnagy —, egy beugratós kérdést tettem fel magának. Annak a gyakorlati oka, hogy a rendszerünk folytatódik, ugyanaz, mint bármi folytatódásának a gyakorlati oka: az, hogy kielégítően működik.

Időnként, ahelyett, hogy Istenre hagyták volna, megpróbáltak bölcs uralkodót választani, mint ahogy például a svédek egy franciát, Bernadotte tábornokot választottak, hogy uralkodjon felettük. E módszer ellen az a kifogás merülhet fel, hogy véges a Bernadotte-ok utánpótlásának lehetősége.

A történelmi példák az abszolút uralkodótól a tökéletes anarchistáig terjednek; az emberiség ezernyi utat megpróbált, és még többet javasoltak. Némelyikük a végletekig képtelen ötlet volt, mint például Platón hangyaszerű kommunizmusa, amelyet A köztársaság félrevezető cím alatt írt meg. A szándék azonban mindig is a jóakaró és szilárd kormány megteremtésének erkölcsi kiindulása volt.

Valamennyi rendszer erre törekszik azzal, hogy leszűkíti a választójogot azokra, akiket elég bölcsnek hisz ahhoz, hogy igazságosan használják fel a jogukat. Ismétlem: „minden rendszer”, még az úgynevezett „korlátozás nélküli demokráciák” is a lakosságuknak legalább egynegyedét kizárták életkor, születés, adófizetési gondok, büntetett előélet, vagy más alapján.

Reid őrnagy cinikusan elmosolyodott.

— Sosem voltam képes belátni, miért lenne képes egy harmincéves gyengeelméjű bölcsebben választani, mint egy tizenöt éves zseni… de hát, ez az „egyszerű ember isteni jogának” korszaka volt. Mindegy, megfizettek az ostobaságukért.

A szuverén választójogot minden hatalom különböző kritériumok — születési hely, család, faj, nem, vagyon, iskolázottság, életkor, vallás, satöbbi — alapján adományozta. Ezek a rendszerek mind működtek, de egyik sem jól. Mindig voltak, akik zsarnokinak tartották az adott rendszert, amely végül megbukott, és elsöpörték.

Most pedig megint új rendszerünk van… ami viszont egészen jól működik. Sokan panaszkodnak, de senki sem lázad fel; a történelem folyamán eddig legnagyobb a személyes szabadság, kevés a törvény, alacsonyak az adók, olyan magas az életszínvonal, amekkorát a termelékenység csak megenged, és alacsony a bűnözési ráta. Vajon miért? Nem azért, mert a választóink jobbak, mint mások; ezt az érvelést már elvetettük az előbb. Mr. Tammany, meg tudná nekünk mondani, miért működik jobban a mi rendszerünk az őseinkénél?

Nem tudom, honnan örökölte Clyde Tammany a nevét; szerintem hindu volt. Így felelt:

— Hát, arra tippelnek, hogy azért, mert a választók egy szűk csoportból állnak, akik tudják, hogy a döntések tőlük függenek… ezért azután tanulmányozzák az ügyeket.

— Ne tippeljen, kérem; ez egy egzakt tudomány! A tippje pedig téves. Sok más rendszer uralkodó nemesei sokkal kisebb csoportot alkottak, és tökéletesen tisztában voltak a fontos hatalmukkal. Ezenkívül, választójoggal felruházott polgáraink nem mindenütt alkotnak parányi csoportot; tudja például, legalábbis tudnia kellene, hogy Iskanderen az állampolgárok aránya a felnőtt lakosság nyolcvan százaléka körül mozog, míg más, terrai nemzeteknél akár három százaléknál is alacsonyabb lehet ez az arány — mégis, a kormány mindenütt egyforma. A választók nem is magasabb rendű emberek; nem rendelkeznek különleges tudással, tehetséggel, vagy képzettséggel, hogy gyakorolják kiváltságos feladatukat. Akkor pedig mi különbség van a mi választóink, és a múltban választójoggal rendelkezők között? Eleget találgattunk; kimondom a nyilvánvalót: a mi rendszerünkben valamennyi választó és tisztségviselő olyan ember, aki önkéntes és nehéz szolgálattal bizonyította azt, hogy a csoport érdekeit a saját, személyes jóléte fölé helyezi.

És ez az a gyakorlati különbség.

Talán nem olyan bölcs, talán a civil erények területén nem olyan jó. De átlagos teljesítménye nagyságrendekkel jobb, mint bármelyik, más uralkodó osztályé a történelem folyamán.

Reid őrnagy szünetet tartott, hogy kitapogassa régimódi órája számlapját.

— Az órának majdnem vége, mi pedig még mindig nem határoztuk meg a kormányzás terén elért sikerünk erkölcsi okát. A folyamatos siker sohasem esély kérdése. Tartsák észben, hogy ez egy tudomány, nem pedig kívánságlista! A világ olyan, amilyen, nem pedig olyan, amilyennek látni szeretnénk. Választani a hatalom gyakorlását is jelenti egyben; ez a legfelsőbb hatalom, amiből minden más ered — például az enyém, amellyel naponta egyszer megkeserítem a maguk életét. Ha akarjuk nevezhetjük erőnek is — a választójog erő, meztelen és nyers, a vessző és a bárd hatalma. A politikai hatalom erő, függetlenül attól, hogy tíz vagy tízmilliárd ember gyakorolja.

De ez a világ párokra osztható egészekből áll. Mi a hatalom párja? Mr. Rico.

Most olyat kérdezett, amire tudtam a választ.

— A felelősség, uram.

— Helyes. Mind gyakorlati, mind matematikailag igazolható, erkölcsi okokból a hatalomnak és a felelősségnek egyenlő mértékűnek kell lennie — mert különben az egyenlőtlenségnek kell megtalálnia a maga egyensúlyát, nagyjából úgy, ahogy két egyenlően erős pólus között folyhat az áram. Ha felelősség nélküli hatalmat adunk, azzal szerencsétlenséget idézünk elő; felelősnek tartani valakit valamiért, aki nem ellenőrzi azt a bizonyos dolgot, idióta viselkedés. A korlátlan demokráciák azért voltak instabilak, mert az állampolgáraik nem voltak felelősek a rendszerért, amely felruházta őket szuverén hatalmukkal… Már ha eltekintünk attól, hogy a történelem előtt kellett számot adniuk. Az egyedülálló „választási adó”, amelyet nekünk fizetni kell, ismeretlen volt a számukra. Senki sem kísérelte meg, hogy meghatározza, vajon a választó a szó szerint korlátlan hatalmának mértékében felelős-e társadalmilag. Ha lehetetlen dologra szavazott, a bekövetkező szerencsétlenség őt is elérte, akár akarta, akár nem, és nem csak a felelősséget kellett viselnie, de ez romlásba döntötte őt is, meg a futóhomokra épített templomát is.

Ha felületesen nézzük, akkor a mi rendszerünk csupán enyhén különbözik ettől. Demokráciánk korlátlan, ami a fajt, színt, származást, születést, vagyont, nemet, meggyőződést illeti, és bárki szuverén hatalomhoz juthat egy általában rövid, és nem túl kemény katonai szolgálati időszak letöltése után — semmi több, mint világosabb kidolgozása barlangi őseink rendszerének. De ez a két rendszer közötti enyhe különbség az, amelyiktől az egyik működik, mivel úgy szerkesztették meg, hogy összeillenek benne a részek, a másik pedig természetéből fakadóan ingatag. Miután az emberi hatalom legfelső formája a szuverén választójog, biztosítjuk, hogy mindenki, aki rendelkezik ezzel, elfogadja a legfelsőbb társadalmi felelősséget is — minden egyes személytől, aki ellenőrzést kíván gyakorolni az állam felett, megköveteljük, hogy kockára tegye az életét — ha kell, meg is halljon — az állam létének védelme érdekében. Ezáltal az ember által elfogadható maximális felelősség kiegyenlítődik az ember által gyakorolható maximális hatalommal. Jin és jang, tökéletes és egyenlő.

— Meg tudná valaki mondani, miért nem volt még soha felkelés a rendszerünk ellen? Annak ellenére, hogy a történelem folyamán eddig még minden kormány ellen történt ilyesmi? Annak a makacs ténynek az ellenére, hogy a panaszok hangosak és végeláthatatlanok?

Az egyik idősebb kadét bekapta a horgot:

— Uram, a forradalom lehetetlen!

— Igen. De miért?

— Mert a forradalom — a fegyveres felkelés — nem csupán elégedetlenséget, de agresszivitást is feltételez. Egy forradalmárnak készen kell állnia arra, hogy harcoljon, és hogy meghaljon — különben csak egy szájhős lenne. Ha kiválogatjuk az agresszíveket, és őket bízzuk meg a nyáj őrzésével, akkor a birkák sosem fognak önnek fejtörést okozni.

— Ezt jól megmondta! A hasonlatok ugyan mind gyanúsak, de ez meglehetősen közel áll a valósághoz. Holnap reggelre csinálja meg a matematikai bizonyítást is hozzá! Van még időnk egy utolsó kérdésre. Rajta, kérdezzenek, én majd válaszolok! Jelentkezik valaki?

— Uram, miért nem megyünk el a végsőkig? Miért nem követeljük meg mindenkitől, hogy szolgáljon a seregben, és utána miért nem adjuk meg mindenkinek a választójogot?

— Fiatalember, vissza tudná adni a szemem világát?

— Tessék? Hát, nem, uram.

— Márpedig ez sokkal egyszerűbb feladat lenne, annál, mintha egy olyan személyből próbálna erkölcsi értékeket — társadalmi felelősségtudatot — elővarázsolni, aki nem rendelkezik ilyennel. Nincs neki, nem is akarja, és esze ágában sincs, hogy egy ilyen terhet vegyen a nyakába. Éppen ezen nehezítettük meg a Szövetségi Szolgálatot, és ugyancsak ez okból olyan könnyű leszerelni. Ha a társadalmi felelősségtudat képes a családnál, vagy — de ez már tényleg a legnagyobb feltételezhető nagyságrend — a törzsnél nagyobb közösséget felölelni, akkor az illető személynek fantáziával, odaadással és hűséggel kell szolgálnia, mert a felelősség olyan, magasabb rendű erényeket feltételez, amelyeket mindenkinek saját magának kell kifejlesztenie. Ha valakire erőszakkal kényszerítik rá a felelősséget, akkor az azonnal megszabadul tőle, mihelyt teheti. A régi időkben nem egy helyen kísérleteztek a kötelező katonai szolgálattal. A könyvtárban nézzék meg egyszer az úgynevezett „koreai háborúban”, tudják, amelyik 1950 környékén zajlott le, hadifogságba esett, és agymosásban részesített foglyokról szóló pszichiátriai jelentéseket, és a hivatalos jelentések gyűjteményét. A következő órára készítsen egy elemzést róla.

Kitapintotta az óráját.

— Leléphetnek.

Reid őrnagy nem hagyott túl sok szabadidőt nekünk.

Ennek ellenére ez egy egészen érdekes tantárgy volt. Én is megkaptam azoknak az alaptémáknak az egyikét, amiket úgy szétszórt az osztályban, mintha csak pingponglabdák lettek volna. Azt állítottam ugyanis, hogy a keresztes hadjáratok eltértek a legtöbb hadjárattól. Ezzel csak azt értem el, hogy durván félbeszakított, és rám sózott egy feladatot: bizonyítsam be, hogy a háború és az erkölcsi tökéletesedés ugyanarra a genetikai örökségre vezethető vissza.

Ezt röviden így lehetne összefoglalni: a háborúk kivétel nélkül a népességnövekedés miatt robbannak ki. (Igen, még a keresztes hadjáratok is, bár ezt bizonyítandó igencsak alaposan meg kell vizsgálnunk a kereskedelmi útvonalakról, a születési arányok változásáról és még számtalan más tényezőről szóló történelmi forrásokat.) Az erkölcs pedig — ahogy valamennyi korrekt erkölcsi törvény, úgy az egész is — az önfenntartás ösztönéből vezethető le. Erkölcsös cselekedetnek az olyan viselkedés tekinthető, amelyik az egyén szintje fölött enged szabad utat a túlélési ösztönnek — ilyen például az apa, aki feláldozza magát, csakhogy megmentse gyermekeit. Mivel azonban a népességnövekedés más lények túlélési folyamata miatt fokozódik, ez elkerülhetetlen háborúhoz vezethet, mert az is a növekvő népesség nyomásának az eredménye. Közvetett módon ugyanabból az örökölt ösztönből vezethető le, amelyik szülőanyja az emberi lényeknek megfelelő valamennyi erkölcsi törvénynek is.

A bizonyítás ellenőrzése: Lehetséges-e oly módon megszüntetni a háborút, hogy megállítjuk a népesség növekedését? (és ily módon elhárítjuk a háború nyilvánvaló borzalmait) Elfogadható módszer-e egy olyan erkölcsi törvény bevezetése, amelyik a lakosságot a rendelkezésre álló élelmiszer- és nyersanyagforrásokra korlátozza?

Anélkül, hogy a születésszabályzás hasznosságát vagy erkölcsösségét közelebbről megvitatnánk, tapasztalatból tudjuk bizonyítani, hogy a saját szaporodását korlátozó fajokat kiszorítják a terjeszkedő fajok. A földi történelem folyamán bizonyos népcsoportok korlátozták a szaporodást, más népek kihasználták ezeket a korlátozásokat, és beolvasztották a fogyatkozó népcsoportokat. Ennek ellenére tételezzük fel, hogy az emberi fajnak sikerül egyensúlyban tartania a születések és a halálozások számát, mégpedig olyan mértékben, hogy azzal tökéletesen összhangban legyen saját bolygójának élettere. Végre beköszöntene a béke. Mi történne ezután?

Hamarosan (talán már a következő hét szerdáján) megjelennének a csótányok, és kiirtanák azt a fajt, amelyik „letette kardját és pajzsát ott lent, a folyónál”, a világegyetem pedig megfeledkezne rólunk. Ez még így is megtörténhet. Vagy mi terjeszkedünk, és elűzzük a csótányokat, vagy ők hódítják meg a Galaxist és irtanak ki minket — hiszen mindkét faj kemény, szívós intelligens, és mindkettőnek ugyanarra fáj a foga.

Van valami halvány sejtésed arról, hogy a népességnövekedés nyomása milyen gyorsan arra kényszeríthetne minket, hogy szőröstül-bőröstül lenyeljük az egész világegyetemet? Meg fogsz lepődni: még annyi ideig sem tart, amíg egyet pislogsz. Már ha fajunk életkorát veszed mértékül.

Számolj utána, ha nem hiszed! Olyan, mint a kamatos kamat.

De vajon van-e az embernek „joga” arra, hogy meghódítsa a világegyetemet?

Az ember az, ami. Egy vadállat, aki életben akar maradni, és aki mindeddig még a legkeményebb konkurenciaharcban is képes volt erre. Ha ezt nem fogadjuk el, akkor mindaz, amit az erkölcsről, a törvényekről, a háborúról, a politikáról — és így tovább — hablatyolnak, tiszta hülyeség. A korrekt erkölcsi törvények levezethetőek annak a tudatából, hogy mi is igazából az ember — és nem arra alapulnak, hogy mit szeretnének a világmegváltók és a jólelkű, öreg nénikék.

A világegyetem előbb-utóbb úgyis a tudtunkra adja, hogy van-e jogunk terjeszkedni, avagy nincs.

Amíg ez kiderül, addig a rohamosztagosok ott lesznek a fronton, ugrásra készen, és elszántan, hogy segítsék saját fajtánk harcát.

Röviddel az iskola befejezése előtt mindannyiunkat kiküldtek a mélyűrbe, hogy egy tapasztalt parancsnok irányítása alatt szolgáljunk. Ez jelentette a záróvizsga gyakorlati részét. A „fedélzeti kiképző” döntötte el, hogy megfelelsz-e azoknak a feltételeknek, amelyeknek egy tiszt meg kell, hogy feleljen. Természetesen a döntést meg lehet fellebbezni egy bizottság előtt, de tudtommal még soha, senki nem élt ezzel a lehetőséggel. A kadétok vagy diplomával a hónuk alatt jöttek vissza — vagy soha többé nem láttuk őket.

Néhányan közülük nem mondtak csődöt — egyszerűen csak megölték őket —, hiszen a tisztjelölteket kizárólag ütközetbe induló hajókra osztják be. Mindig készenlétben kellett tartanunk a tábori felszerelésünket. Egyszer pedig ebéd közben elvezényelték századunk valamennyi kadét parancsnokát. Úgy hagyták ott az asztalt, hogy be sem fejezték az evést, és én azon vettem észre magam, hogy én vagyok a kadétok századparancsnoka.

Ez a rang az alapkiképzéseken kapott tisztesi csíkokhoz hasonlóan egy meglehetősen kétes kitüntetés. Alig két nappal később engem is behívtak a parancsnokhoz.

Futólépésben indultam az irodájába, vállamon a zsákommal, és remekül éreztem magam. Nagyon elegem volt már abból, hogy késő estig csak magoljak, állandóan karikás szemmel mászkáljak, és hogy mindig lemaradva botladozzak a tanterv nyomában. Elegem volt abból, hogy én vagyok az iskola bolondja. A kis Johnnie-nak most pontosan egy harcoló alegység társaságára van szüksége!

Elhaladtam néhány új tisztjelölt mellett, akik menetoszlopban indultak az órára. Arcukon azzal a jellegzetes, elkeseredett kifejezéssel, amelyik valamennyi tisztjelölt sajátja, attól a pillanattól kezdve, hogy felfogta, alighanem élete legnagyobb hibáját követte el, amikor úgy döntött, hogy katonatiszt lesz belőle. Énekelni kezdtem. A dalolást csak akkor fejeztem be, amikor a parancsnokság közelébe értem.

Két másik tisztjelölt már ott volt — Hassan kadét és Byrd kadét. Gyilkos Hassan volt az osztályunk legidősebb tagja. Pontosan úgy nézett ki, mint az a fickó, akit a halász csak hosszas könyörgés után volt hajlandó kiengedni a palackból, míg Birdie, a Madárka, nagyjából akkora volt, mint egy veréb, és körülbelül annyira félelmetes is.

Beküldtek minket a szentélyek szentélyébe. A parancsnok a tolószékébe ülve várt ránk.

Csak a hétvégi sorakozókon és a díszelgések alkalmával láthattuk két lábon állni. Azt hiszem, komoly nehézséget okozhatott neki a járás. Ez persze nem jelentette azt, hogy egyébként nem találkozhattunk vele — például amikor az ember kint állt a táblánál, és megpróbált megoldani egy szörnyűséges matematikai feladatot, véletlenül megfordulva rádöbbenhetett arra, hogy Nielssen ezredes a tolókocsijából bámulja, és érdeklődve nézi a táblát elcsúfító hibákat.

Az ezredes sosem szakította félbe az oktatást. Parancsba adta, hogy tilos „Fel! Vigyázz!”-t vezényelni, ha megjelenik valahol, és úgy tűnt, mintha lenne egy seregnyi hasonmása, amivel alaposan próbára tette az idegeinket.

A parancsnok tulajdonképpen flottatengernagyi rangot viselt (igen, az a Nielssen); a tiszti iskolában kapott ezredesi rangja csak ideiglenes volt, addig, amíg másodjára is búcsút mond az aktív szolgálatnak. Azért csináltak belőle ezredest, hogy a tiszti iskola élére állíthassák. Egyszer megkérdeztem egy számvivő tisztet, hogy miként lehet ezt összhangba hozni az előírásokkal, mire ő megerősítette azt, amit amúgy is sejtettem — a parancsnok csak ezredesi járandóságot kap, amíg az iskolát vezeti — viszont rögtön tengernagyi fizetést folyósítanak neki, mihelyt nyugdíjba vonul.

Nos, ahogy Ace mondaná, nincs két, egyforma tojás. Nehezen tudnám elképzelni magamról, hogy lemondjak a fizetésem, feléről, csak azért, hogy egy kondára való tisztjelöltet babusgassak.

Nielssen ezredes felpillantott, és azt mondta:

— Jó reggelt, uraim. Helyezzék magukat kényelembe!

Leültem, de nem éreztem túlzottan kellemesen magam. Odagördült a kávéfőzőhöz, megtöltött négy csészét, Hassan pedig segített neki kiosztani. Nem igazán lelkesedtem a kávéért, de hát egy tisztjelölt nem utasítja vissza azt, amivel a parancsnoka megkínálja.

Ivott egy kortyot.

— Itt vannak a parancsaik, uraim — jelentette ki —, és az ideiglenes besorolásuk. Indulás előtt azonban szeretnék meggyőződni arról, hogy tényleg tisztában vannak a státusukkal.

Erről a státusról már az oktatás során is felvilágosítottak minket. Tisztek leszünk ugyan, de csak olyan mértékben, hogy az éppen elegendő a kipróbálásunkra és a kiképzésünkre — „létszámfölötti, ideiglenes és átmeneti”. Ez a beosztás igencsak alantas, tökéletesen felesleges, nagyban függ a jó magaviselettől, és rendkívül rövid ideig tart. Mihelyt visszaérünk a tiszti iskolába, azonnal visszakapjuk kadéti rangunkat, és a vizsgáztató tisztek bármikor lefokozhatnak minket.

„Megbízott alhadnagynak” neveznek ki minket, ami olyan a rangok sorában, mint a hernyótalpas zebrapinty, egy beosztás, ami a rohamosztagos őrmesterek és az igazi tiszteket elválasztó hajszálvékony repedésből kandikál ki. A tiszti hivatásnak ez a létező legalacsonyabb fokozata. Ha valaki valahol véletlenül tisztelgett egy alhadnagynak, akkor vagy a szemével volt baj, vagy a világítás nem volt rendben.

— Habár alhadnagyi rangot kapnak — folytatta — , a járandóságuk összege változatlan marad, és továbbra is miszternek fogjuk szólítani önöket. Egyedül az egyenruhájukra kapnak egy váll-lapot, kisebbet, mint az iskolai jelvényük. Új rangjuk ellenére is még növendékeknek tekintjük önöket, mivel még nem dőlt el, hogy alkalmasak-e a tiszti pályára.

Az ezredes elnevette magát.

— De hát akkor miért is nevezzük ki magukat alhadnagynak?

Ezen már én is elég sokat gondolkoztam. Mi a fenéért szórakozunk ezzel a kinevezősdivel, aminek semmi köze sincsen az igazi tiszti diplomához?

Azt persze tudtam, hogy mit ír elő a tankönyv.

— Mr. Byrd? — kérdezte a parancsnok.

— Hát, azért, hogy részesei lehessünk a parancsnoki hierarchiának.

— Helyes.

Az ezredes odagördült az alegység szervezeti felépítését ábrázoló faliplakáthoz. A szokásos piramis volt, amelyik bemutatta a parancsnoktól a közlegényekig terjedő szolgálati hierarchiát.

— Nézzenek ide!

Egy téglalapra mutatott, amelyet egy vízszintes vonal kötött össze a saját nevével. A téglalapra nyomtatott betűkkel ezt írták: A PARANCSNOK ASSZISZTENSE (Miss Kendrick).

— Uraim — folytatta —, igen komolyan zavarba jönnék, ha Miss Kendrick nélkül kellene irányítanom ezt az iskolát. Az ő feje az események és a parancsnoki hatáskörömbe eső adatok valóságos tárháza.

Megnyomott egy gombot a tolókocsiján, és belebeszélt a semmibe:

— Miss Kendrick, milyen jegyet kapott Byrd kadét az utolsó szemeszterben katonai jogból?

A válaszra egy pillanatot sem kellett várni.

— Kilencvenhárom százalékot, parancsnok.

— Nagyon köszönöm.

Az ezredes folytatta.

— Értik már? Én bármit aláírok, amit Miss Kendrick előtte már szignált. Nem is akarom tudni, hány olyan papírra írtam rá a nevemet, anélkül, hogy halványan is sejteném, mi állhatott rajta. Mondja csak Mr. Byrd… ha ebben a pillanatban holtan rogynék össze, tovább intézhetné Miss Kendrick az ügyeket úgy, ahogy eddig is szokta?

— Hát, izé… — Birdie-n látszott, hogy zavarba jött —, úgy vélem, hogy a rutinügyekben a szükséges lépéseket ugye…

— Egy nyavalyát! Még tollat sem vehetne a kezébe — mennydörgött a parancsnok. — Csak ha Chauncey ezredes megmondta neki, mit csináljon — úgy, ahogy azt ő elképzeli. Miss Kendrick egy rendkívül értelmes nő, aki érti azt, amit ön nyilvánvalóan nem tudott felfogni. Vagyis hogy nem rendelkezik semmilyen hatalommal sem, mivel nem része a parancsnoki láncolatnak, az irányítás hierarchiájának.

A rangsor és a parancsnoki hatáskör nem pusztán üres frázisok, hanem valós fogalmak. Kemények, mint egy ökölcsapás. Ha magukat tisztjelöltként küldenem a csatába, akkor legfeljebb az elöljáróik parancsát továbbíthatnák a csapatnak. Ha a bevetés során meghalna a szakaszvezetőjük, és önök kadétként valamit megparancsolnának egy közkatonának — valami értelmeset, egy okos és jó parancsot —, akkor ezzel túllépnék a hatáskörüket, és a katona hibát követne el, ha engedelmeskedne maguknak. Azért, mert egy kadét számára nincsen hely a parancsnoki hierarchiában. A tisztiiskolás szervezeti szempontból nem létezik, nincsen rangja, sőt, nem is katona. Ő csupán egy diák, akiből valamikor katona lesz — vagy katonatiszt, vagy az, ami azelőtt volt. Bár fegyelmi szempontból a hadsereg kötelékébe tartozik, ennek ellenére nem tagja a seregnek. Ezért…

— Egy senki. Egy nagy nulla. Ha pedig egy kadét — egy tisztjelölt — nem tagja a seregnek, akkor…

— Ezredes úr!

— Igen, mondja fiatalember! Mr. Rico.

Magamat is megleptem azzal, hogy félbeszakítottam az ezredest, úgyhogy most folytatnom kellett.

— De ha egyáltalán nem tartozunk a sereghez, akkor rohamosztagosok sem vagyunk, uram?

Egy pillantást vetett rám.

— Ez kellemetlenül érinti önt?

— Én… hát… nem állítanám, hogy tetszik nekem, uram.

Egyáltalán nem tetszett a dolog. Mintha meztelen lettem volna.

— Értem.

Nem látszott elégedetlennek a kérdésem miatt.

— Hagyja csak, fiam, majd én törődök a státusának jogi vonatkozásaival.

— De…

— Ez parancs! Elméletileg ön nem rohamosztagos. De a Mobil Erők nem feledkezett meg önről. Az M.E. sohasem felejti el a tagjait, mindegy, hogy hol vannak, vagy hogy mit csinálnak. Ha most holtan rogyna össze, akkor a hamvait tartalmazó urnára azt írnák, hogy Juan Rico hadnagy, Mobil Erők, a…

Nielssen ezredes egy pillanatra elhallgatott.

— Miss Kendrick, melyik hajóról vezényelték Mr. Ricót a tiszti iskolára?

— A Rodger Youngról.

— Nagyon köszönöm.

Folytatta:

— A Rodger Young csapatszállító korvettről vezényelve a tiszti iskolára. A Mobil Erők első hadosztályának harmadik ezrede, a George század második szakasza — a Rókák — idézte fejből, mihelyt meghallotta a hajóm nevét.

— Jó csapat, Mr. Rico. Büszke és rettegett. A katonakönyvét visszajuttatnánk az egységéhez, hogy búcsút vehessenek öntől, és a neve ezzel a ranggal szerepelne az emléktáblán. A halott kadétokat éppen ezért léptetjük elő mindig tisztté — hogy visszaküldhessük őket a bajtársaiknak.

Megkönnyebbültem, és elfogott a honvágy, így aztán nem hallottam pár szót.

— …és ne szakítson félbe, amikor beszélek. Halottként is visszatérhet a Mobil Erőkhöz, oda, ahová tartozik. A vizsgabevetésük során ideiglenesen kinevezzük magukat tisztté, mivel egy éles bevetésen nincs szükségünk kívülállókra. Harcolni fognak — parancsokat kapnak — és parancsokat adnak. A beosztottjaik pedig engedelmeskednek ezeknek az érvényes parancsoknak, mivel önöknek rangjuk van, és parancsuk arra, hogy ebben az egységben szolgáljanak, így aztán minden parancs, amelyet az önökre ruházott kötelezettségeknek eleget téve kiadnak, ugyanolyan súlyos lesz, mintha csak a hadsereg főparancsnoka írta volna alá.

Ezenkívül pedig — folytatta —, készen kell állniuk arra, hogy önökre száll a parancsnoklás felelőssége, mihelyt helyet kapnak a parancsnoki hierarchiában. Ha önöket egy egyetlen szakaszból álló harcoló egységhez osztják be — ahogy a dolgok manapság állnak, ennek igen nagy az esélye —, és éppen az egyikük a szakaszparancsnok helyettese, amikor az meghal, nos, akkor az egyik pillanatról a másikra az illető lesz az egység parancsnoka!

Megcsóválta a fejét:

— Nem egy megbízott szakaszparancsnok, nem egy tisztiiskolás, aki a harcászati gyakorlatot vezényli! De nem is egy „kiképzendő beosztott tiszt”. Hirtelen ő lesz az „Öreg”, a főnök, a frontszakasz parancsnoka, a rangidős tiszt. Ekkor majd döbbenten állapíthatják meg, hogy embertársaik kizárólag csak önre támaszkodhatnak. Arra, hogy megmondja nekik, mi a teendő, miként harcoljanak, hogyan hajtsák végre a harcászati megbízatásukat, de azt is, hogy miként kerüljenek ki élve a válságos helyzetből. A másodpercek telnek, és katonák a parancsnok határozott hangjára várnak. A döntéseket meghozó, a helyes parancsokat kiadó hang pedig az önök hangja lesz. Nem csak értelmes dolgokat kell mondaniuk, de az is számít, hogy miként teszik ezt. Megnyugtató, határozott hangra van szükség. Uraim! Szinte biztos, hogy nehéz helyzetben lesznek. Kutyaszorítóban! Egy bizonytalan, hisztérikus hang a világegyetem legjobb alegységét is a rémült nyulacskák fejetlen, fegyelmezhetetlen csordájává változtathatja.

Az egész könyörtelen teher minden figyelmeztetés nélkül szakad majd az önök nyakába. Azonnal kell majd cselekedniük, és csak Istennek tartoznak felelősséggel. Ne várjanak arra, hogy Ő foglalkozzon a taktikai kérdésekkel! Ez az önök feladata. Az Úr csak annyit segít maguknak, amennyit önök segíthetnek a katonáknak. Vagyis, hogy erőt adnak nekik azzal, hogy nem engedik érződni a pánikot a hangjukban.

Az ezredes rövid szünetet tartott. Hirtelen kijózanodtam, és Birdie is hihetetlenül komoly képet vágott. Rettenetesen fiatalnak tűnt. Hassan homlokán ráncok jelentek meg. Azt kívántam, hogy bárcsak újra a Rodger Young fedélzetén lehetnék, nem lenne ilyen sok csík a zubbonyomon, és együtt mulathatnék a Rókákkal. Nem is olyan rossz az osztagparancsnok-helyettes munkája. Ha jobban belegondolunk, akkor tulajdonképpen sokkal egyszerűbb meghalni, mint helyesen gondolkozni.

A parancsnok folytatta:

— Eljött az igazság pillanata, uraim. Sajnálatos módon a hadtudomány a tűzkeresztségnél nem ismer jobb módszert arra, hogy megkülönböztesse az igazi katonatiszteket a megszólalásig hasonlító hasonmásoktól. Az igaziaknak sikerül — vagy belepusztulnak. A hitványak összetörnek.

Néha összetörnek, és úgy halnak meg. Ám a tragédia nem a haláluk, hanem a többiek elveszítése… azoké a férfiaké, őrmestereké, tizedeseké, közlegényeké, akik nem mondtak csődöt, csupán abban voltak hihetetlenül balszerencsések, hogy egy tehetségtelen valakit állítottak az élükre.

Megpróbáljuk kiküszöbölni a dolgot. Először is ott a szabály, hogy tiszti iskolára csak kiképzett katona jelentkezhet. Egy hétpróbás veterán, aki már bizonyított a csatában, aki már túl van egy seregnyi éles bevetésen. A történelem során egyetlen hadsereg sem tartotta magát következetesen ehhez az irányelvhez, bár néhányuknak egészen hasonló volt az elképzelése. A letűnt korok nagy katonai akadémiái — Saint Cyr, West Point, Sandhurst, Colorado Springs — meg sem próbáltak bevezetni egy ilyen szabályt. Fiatal civilekkel kezdtek foglalkozni, kiképezték őket, tiszti rangot adtak nekik — azután pedig, anélkül, hogy átmentek volna a tűzkeresztségen, kiküldték őket a csatatérre, hogy ott más férfiakat irányítsanak… Sokszor már csak későn derült ki, hogy az ifjú, „talpraesett” tiszt valójában egy idióta, hisztérikus anyámasszony katonája.

Nekünk legalább azzal nincs gondunk, hogy a tisztjelöltek nem elég bátrak vagy, hogy nem elég erősek az idegeik. Tudjuk, hogy önök jó katonák — tapasztaltak, a fegyverek mesterei — különben nem is lennének itt. Azzal is tisztában vagyunk, hogy az önök értelmi szintje és a műveltsége eleget tesz a minimális követelményeinknek. Ezekből az előfeltételekből kiindulva megpróbáljuk kiszűrni a nem teljes mértékben megfelelő jelölteket — hazaküldjük őket az egységükhöz, mielőtt megrontanánk egy kiváló rohamosztagost azzal, hogy olyan dolgokat követelünk tőle, amire nem képes. A tanfolyam kemény — mivel az, ami majd önöket várja még ennél is keményebb lesz.

A végére csak egy maroknyian maradnak, olyan személyek, akiknek jó esélyük van arra, hogy megkapják a tiszti kinevezést. A legfontosabb alkalmassági feltételt azonban nem tudjuk itt, ezek között a falak között megvizsgálni. Azt a bizonyos meghatározhatatlan valamit, ami megkülönbözteti a harctéri vezetőt az egyszerű katonától… Ez az a valami, ami kiszűri mindazokat, akik látszólag alkalmasak a tiszti hivatásra, valójában azonban nincs meg az elhivatottságuk. Ezért kell önöknek a csatatéren bizonyítaniuk.

— Uraim! Eljött az a pillanat, amikor bebizonyíthatják az alkalmasságukat. Készen állnak az eskü letételére?

Egy pillanatig csend volt, azután megszólalt Gyilkos Hassan határozott hangja.

— Igen, uram.

Birdie meg én voltunk a visszhang. Az ezredes a homlokát ráncolta.

— Eddig csak arról áradoztam, hogy milyen remek legények önök. Egészségesek, mint a makk, talpraesettek, kisportoltak, fegyelmezettek, harcedzettek. Mintha csak a toborzóplakátról léptek volna le… Tiszt urak!

Megvetően felhorkantott.

— Badarság! Egy napon talán tényleg tiszt lesz magukból. Remélem, hogy így lesz — hiszen nem szívesen pocsékoljuk a pénzt, az időt és a fáradtságot, de ugyanakkor, és ez sokkal fontosabb, tudniuk kell, hogy remeg a lábam, valahányszor kiküldök a harctérre egy csapat félig képzett ifjú tisztjelöltet! Végig azért ráz a hideg, mert nem tudhatom, hogy milyen szörnyetegeket szabadítok éppen a jobb sorsra érdemes harcoló csapatok nyakába. Ha tudnák, hogy mi vár magukra, akkor nem törnék annyira magukat az eskü letételéért! Ha tényleg tudnák, akkor lehet, hogy megtagadnák a felesküvést, és arra kényszerítenének, hogy a régi rangjukat vissza adva hazaküldjem önöket a bajtársaikhoz.

Úgyhogy még egyszer figyelmeztetem önöket. Mr. Rico, elképzelte már, milyen lehet az, ha egy ezred elveszítése miatt hadbíróság elé állítják?

A kérdés valósággal fejbe kólintott.

— Tessék? Nem, uram. Nem képzeltem el.

— A hadbírósági eljárás — mindegy, hogy milyen okból kerül sor rá — nyolcszor rosszabb egy tisztnek, mint egy közkatona számára. Olyan bűnökért, amiért egy közlegényt legfeljebb elbocsátanának a seregből — néha csíkos háttal, de néha anélkül — a tisztet azonnal kivégzik. Akkor már jobb lenne, ha meg sem született volna.

— Gondolkozzanak el ezen! — folytatta komoran az ezredes.

— Amikor az előbb arról beszéltem, hogy eleshet a parancsnokuk, akkor még nem is szóltam a szóba jöhető legnagyobb katonai tragédiáról. Mr. Hassan! A történelem folyamán mi volt az egyetlen összecsapás során megsemmisített parancsnoki fokozatok maximuma?

Hassan homlokán szakadékká mélyültek a ráncok.

— Nem vagyok benne egészen biztos, uram. A Hangyaboly-hadművelet során, a visszavonulás előtt mintha lett volna egy őrnagy, akinek egy egész hadosztályt kellett irányítania.

— Ez igaz, Fredericknek hívták az őrnagyot. Előléptették, és a mellére akasztottak egy kitüntetést. De ha visszagondolnak, egészen a második világháború elejéig, akkor rábukkanhatnak arra az esetre, amikor egy tengerészhadnagy nemcsak, hogy átvette egy csatahajó irányítását, és folytatta a bevetést, de olyan jeleket adott a flotta többi részének, mintha ő lenne a parancsnokló tengernagy. Helyesen járt el, jóllehet, voltak ott olyan tisztek is, akik magasabb helyen álltak a parancsnoki hierarchiában, mint ő, és képesek lettek volna cselekedni. Rendkívüli viszonyok között kellett döntenie. Összeomlott a hírközlő rendszerük. Én azonban most arra az esetre gondolok, amikor hat perc alatt elpusztult a parancsnoki hierarchia négy, teljes lépcsőfoka. Ez olyan, mintha egy szakaszparancsnok egy pillanatra behunyná a szemét, és mire kinyitja, máris egy egész hadosztályt kell irányítania. Hallott valamelyikük erről az esetről?

Halálos csend.

— Semmi baj. A nagy napóleoni háború egyik mellékhadszínterén történt mindez. Az érintett, ifjú tiszt egy hadihajó legalacsonyabb beosztású tisztje volt. Tudják, olyan tengerjáró hadihajóé. A fiatalember nagyjából olyan idős lehetett, mint az önök osztályába járó tisztjelöltek legtöbbje. Még nem kapott tiszti rangot. Próbaidős alhadnagynak nevezték ki, és kérem, vegyék észre, hogy ugyanazt a rangot kapta, mint önök is a vizsgabevetésük során. A fiúnak nem voltak csatatéri tapasztalatai, és a parancsnoki hierarchiában négy tiszt állt fölötte. Amikor megkezdődött a tengeri csata, megsebesült a hajó parancsnoka. A fiú felemelte, és biztonságos helyre vonszolta. Ez minden, amit csinált — megmentette egy bajtársát. Ám ezt anélkül tette, hogy engedélyt kért volna a szolgálati hely elhagyására. Mialatt biztonságos helyre vitte a sebesültet, a fedélzeten meghalt az összes többi tiszt. Őt pedig hadbíróság elé állították, mert „egy összecsapás során parancsnok létére elhagyta a szolgálati helyét”. Bűnösnek találták, és elbocsátották a flottától.

Megdöbbentem.

— Csak ezért, uram?

— Miért is ne? Igaz, mi is megmentjük a sebesültjeinket. De ezt mi egészen más körülmények közt tesszük, mint amilyenek a régi korok tengeri csatáinak idején uralkodtak. Ezenkívül pedig a mentést elvégző katona egy egyértelmű parancsra cselekszik. A sebesültek megmentése azonban sosem lehet magyarázat arra, hogy visszavonuljunk, és beszüntessük a harcot. Ennek a bizonyos fiatal tisztnek a családja százötven éven át küzdött azért, hogy megváltoztassák az ítéletet. Természetesen sikertelenül. Az eset bizonyos körülményeit ugyan nem sikerült minden kétséget kizáróan tisztázni, de az nyilvánvaló, hogy a csata során engedély nélkül hagyta el szolgálati helyét. Világos, tapasztalatlan zöldfülű volt, de még így is örülhet, hogy nem akasztották fel.

Nielssen ezredes hideg pillantást vetett rám.

— Mr. Rico! Önnel is megtörténhetne ez?

Nagyot nyeltem.

— Remélem, hogy nem, uram!

— Akkor hadd vázoljam fel, mi minden történhet önökkel a vizsgabevetésük során. Tegyük fel, hogy egy nagyobb bevetésen vesznek részt, több hajóval, és egy egész ezreddel. Egy idegen bolygón próbálnak meg leszállni. Először természetesen a tisztek ugranak. Ennek persze megvannak a maguk előnyei és hátrányai is, mi azonban ragaszkodunk ehhez, mert jó hatással van a csapatok moráljára; egyetlen közkatona sem léphet ellenséges bolygóra hamarabb, mint a saját tisztje. Tegyük fel, hogy a csótányok is tisztában vannak ezzel — igen nagy a valószínűsége, hogy tudnak róla. Az ellenség azonnal megöli az első partraszállókat… de nem tudja megsemmisíteni az összes rohamosztagost. Tegyük fel, hogy ön azon felesleges személyek egyike, akiknek sorba kellett állni egy üres kapszuláért, így csak a második hullámban lőtték ki. Mi történik ekkor?

— Hát, nem is tudom, uram.

— Ebben a pillanatban egy egész ezred szakad a nyakába. Mit fog csinálni az ezredével, miszter? Gyerünk, válaszoljon! A csótányok nem várnak!

— Hát… — ledaráltam neki azt a választ, amit a tankönyvben olvastam: — Átveszem a parancsnokságot, és az adott körülményeknek megfelelően cselekszem, uram. Alkalmazkodom ahhoz a taktikai helyzethez, ami ott vár rám.

— Szóval, ezt fogja tenni? — horkantott fel az ezredes. — Természetesen maga is meg fog halni. Ez minden, amit ilyen helyzetben tehet az ember. De remélem, hogy emelt fejjel fog a fűbe harapni — és harsány hangon adja ki a parancsait, legyenek azok értelmesek, vagy abszolút baromságok. Mi nem várjuk el a kismacskáktól, hogy tigrisként harcoljanak, és győzzenek, mi csak azt akarjuk, hogy megpróbáljanak harcolni és győzni. Na jó! Keljenek fel, és emeljék fel a jobb kezüket.

Felemelkedtünk, és harminc másodperccel később már tisztek voltunk — létszámfölöttiek, ideiglenesek és átmenetiek.

Azt hittem, most megkapjuk a váll-lapokat, aztán leléphetünk. A váll-lapokért nem kell fizetni — csupán ránk ruházzák őket, ugyanúgy, mint az ideiglenes tiszti megbízatásunkat, amelyet végül is szimbolizálnak. Ám a parancsnok hátradőlt a tolókocsijában, és szinte már emberinek látszott.

— Nos, fiúk, kaptatok egy kis ízelítőt abból, hogy mi vár rátok. Azt szeretném, hogy már előre elgondolkodjatok azon, mit fogtok csinálni, ha a nyakatokba szakad az ég, és egymás után jönnek a rossz hírek. Tisztában kell lennetek azzal, hogy életetekkel feleltek az alárendeltjeitekért. Nincs jogotok arra, hogy egy öngyilkos vállalkozás során eldobjátok magatoktól, csak hogy dicsőséget szerezzetek. Tudnotok kell, nem ér a bőrötök annyit, hogy feltétlenül meg kelljen menteni, ha a taktikai helyzet ennek az ellenkezőjét követeli meg. Azt akarom, hogy kilövés előtt izzadjatok az idegességtől, csak hogy nyugodtak, és határozottak lehessetek, ha utána végre megkezdődik a tánc.

Ez persze lehetetlen, ám egy kivétel csak akad. Mi menthet meg benneteket, ha már elviselhetetlenül nagy a nyomás? Tudja valaki?

Senki sem válaszolt.

— Na gyerünk már! — mondta vádlón az ezredes. — Már nem vagytok újoncok! Mr. Hassan!

— A helyettesem, a főtörzsőrmester, uram — felelte a Gyilkos megfontoltan.

— Magától értetődően. Az őrmester valószínűleg idősebb, mint ti, több bevetés van a háta mögött, és valószínűleg nálatok sokkal jobban ismeri a beosztottakat. Mivel pedig neki nem kell a felelősség iszonyatosan bénító súlyával küzdenie, ezért valószínűleg tisztábban és gyorsabban fog gondolkodni mint ti. Úgyhogy tőle kérjetek tanácsot. Van erre egy saját hullámhosszotok a sisakban. Emiatt nem fog kevésbé tisztelni benneteket. Megszokta, hogy kikérik a tanácsát. Viszont ha nem így tesztek, akkor azt fogja feltételezni, hogy bolondok vagytok, beképzelt mindentudók. S igaza is lenne ezzel.

A tanácsait nem kell feltétlenül megfogadnotok. Akár megcsináljátok azt, amit mondott, akár nem, döntsetek, és adjátok ki a parancsokat! Egy szakaszvezető őrmester önbizalmát csak egy, és csak egyetlenegy dolog tudja megingatni, mégpedig az, ha kénytelen megállapítani, hogy egy olyan főnöknek dolgozik, aki nem tud dönteni.

Még sosem létezett olyan fegyvernem, ahol a tisztek és a közkatonák annyira egymásra lettek volna utalva, mint a Mobil Erőknél. A két részt az őrmesterek kapcsolják össze. Erről sose feledkezzetek meg!

A parancsnok tolókocsijával az íróasztal mellett álló faliszekrényhez gördült. A szekrényben sor, sor fölött apró fiókok voltak, mindegyikben egy-egy dobozkával. Az ezredes kivett egy dobozt, és kinyitotta.

— Mr. Hassan…

— Uram?

— Ezt a váll-lapot Terence O'Kelly kapitány viselte a vizsgabevetése során. Megfelel önnek, ha ezzel küldöm ki a csatatérre?

— Uram? — Az óriás hangja meglepően elvékonyodott, olyan volt, mint aki könnyekben készül kitörni. — Igenis, uram!

— Akkor lépjen előre!

Nielssen ezredes Hassan vállára erősítette a váll-lapokat, és azt mondta:

— Viselje ezt a kitüntetést ugyanazzal a bátorsággal és rettenthetetlenséggel, mint ő… de hozza is vissza őket! Megértette, amit mondtam?

— Igenis, uram! Megteszem, ami tőlem telik.

— Ebben biztos vagyok. A tetőn már várja a légitaxija, és az űrkomp huszonnyolc perc múlva gyújtja be a rakétáit. Teljesítse a feladatát, uram!

A Gyilkos tisztelgett, és elhagyta a szobát. A parancsnok pedig újra a szekrényhez lépett, és egy másik dobozt vett elő.

— Mr. Byrd. Hisz ön a végzetben?

— Nem, uram.

— Tényleg nem? Mert én igen, és nem is kicsit. Így viszont feltételezhetem, hogy nem akadhat semmi kifogása olyan váll-lapok ellen, amelyet már öt tiszt viselt ön előtt. Mindannyian elestek a vizsgabevetés során.

Birdie csak egy pillanatig habozott.

— Nincs, uram.

— Rendben. Mert ezt az öt tisztet tizenhét érdemrenddel tüntették ki, a Terrai Bátorsági Érdemrendtől a Sebzett Oroszlánig. Lépjen ide! A barna foltos váll-lapot mindig a bal vállán kell viselnie — és eszébe se jusson megtisztítani. Csak azzal törődjön, hogy a másik tiszta maradjon! Kivéve persze, hogyha ennél fontosabb kötelességei akadnak, de azokat úgyis fel fogja ismerni. Itt van az elődeinek a listája, akik ezt a váll-lapot viselték. Indulásig még van egy félóra ideje. Menjen el az elesettek mauzóleumába, és olvassa el, hogy mit írtak ez alá az öt név alá.

— Igenis, uram.

— Teljesítse a feladatát, uram!

Ezután felém fordult, a szemembe nézett, és éles hangon azt mondta:

— Valami baj van? Mondja, mi az?

— Hát… — dadogtam —, uram, az a próbaidős alhadnagy, akit elbocsátottak a flottától. Hol olvashatnék róla valami közelebbit?

— Ó, fiatalember. Nem akartam rögtön elvenni az étvágyát. Csak azt akartam, hogy felébredjen az álmodozásból. Erre a bizonyos tengeri csatára 1813 júniusában került sor, az USF Chesapeake és a HMF Shannon között. Nézzen utána a Tengerészeti Enciklopédiában! A könyvet ott találja a hajója könyvtárában.

Összehúzott szemöldökkel visszafordult a szekrény felé. Majd ezt mondta:

— Mr. Rico, levelet kaptam az ön egyik középiskolai tanárától. Egy nyugalmazott tiszttől, aki arra kért, hogy azt a váll-lapot adjam oda magának, amit ő is viselt kadét korában. Nagyon sajnálom, hogy el kellett utasítanom ezt a kérést.

— Uram?

Hihetetlenül boldog voltam, hogy Dubois ezredes még mindig szemmel tart a távolból, de ugyanakkor szörnyű csalódottság fogott el.

— Nem lehet, mert lehetetlen teljesíteni ezt a kérést. Két évvel ezelőtt kiadtam ezt a váll-lapot, és soha többé nem kaptam vissza. Hagyatéki ügy. Hmm…

Kivett egy dobozt, és rám nézett.

— Kezdhetne egy pár új váll-lappal. Nem a jelvény a fontos, ami számít, az az, hogy egykori tanára magára akarta bízni a saját váll-lapjait.

— Ön dönt, uram.

— Másrészt viszont — felemelte a kezében tartott dobozkát —, megkaphatná ezeket a váll-lapokat. Eddig öt tiszt viselte őket… de az utolsó négy jelölt közül egynek sem sikerült átmenni a vizsgán. Nem mondtak csődöt, de hihetetlenül szerencsétlenek voltak. Készen áll arra, hogy véget vessen ennek a szerencsétlenség sorozatnak? Hajlandó megpróbálni, hogy eloszlassa a gonosz varázslatot?

Inkább randevúztam volna egy cápával, de azért csak azt mondtam:

— Rendben, uram. Megpróbálom.

— Kiváló — felerősítette a váll-lapokat. — Nagyon köszönöm, Mr. Rico. Nem árt, ha tudja, hogy annak idején én viseltem őket legelőször… Iszonyúan örülnék annak, ha végre megtörne az átok, és a váll-lapok megtisztulva térnének vissza hozzám, ön pedig sikeresen leteszi a vizsgát.

Úgy éreztem, mint akit hájjal kenegetnek.

— Mindent megteszek érte, uram.

— Biztos vagyok abban, hogy ezt fogja csinálni. Akkor teljesítse a feladatát, uram! Ugyanazzal a légitaxival megy a kikötőbe, mint Byrd. Már csak egy apróság. Bepakolta a matematika tankönyveit is?

— Tessék? Nem, uram.

— Vigye őket magával! A hajó fedélzetmesterét már értesítettük arról, hogy vegye figyelembe ezt a súlytöbbletet.

Tisztelegtem, és elhagytam az irodát. Csipkedtem magam. Amikor megemlítette a matekkönyveket, mintha hideg vízzel öntöttek volna nyakon. A szobámba érve láttam, hogy már előkészítették a könyveimet. A szépen átkötött csomag tetején egy lista hevert arról, hogy naponta hány feladatot kell megoldanom. Az volt a benyomásom, hogy Nielssen ezredes semmit sem hagy a véletlenre — igaz, ezt mindenki tudta.

Birdie a tetőn várt rám, a légitaxi mellett. Vigyorogva egy pillantást vetett a könyveimre.

— Nagyon sajnálom, hogy nem ugyanarra a hajóra vezényeltek minket. Korrepetálhattalak volna. Hogy is hívják a te hajódat?

— Tours.

— Kár. Én a Moszkván megyek.

Beszálltam, és ellenőriztem a robotpilótát. Amikor láttam, hogy már beleprogramozták az űrkikötőt, bezártam az ajtót, és a taxi felszállt. Birdie folytatta.

— Rosszabbul is járhattál volna. Hassan nem csak a matekfelszerelését vitte magával, de még legalább két másik tantárgyat is.

Birdie persze tisztában volt az ilyesmivel, és nem akart nagyképűsködni, amikor felajánlotta, hogy segít. Olyan volt, mint egy professzor, bár a váll-lapjai világosan megmutatták, hogy katona is egyben.

A tiszti iskolán Birdie nem tanulta, hanem tanította a matematikát. Napi egy órán keresztül a tantestület tagja volt, ugyanúgy, ahogy a kis Shujumi Camp Currie-ben minden nap dzsúdót oktatott. A Mobil Erők kihasznál minden lehetőséget; nem pocsékolhatjuk az adófizetők pénzét. Birdie már tizennégy évesen egyetemi végzettséget szerzett matematikából, ezért azután szabadidejében velünk kellett törődnie. Ez persze még nem jelentette azt, hogy a kiképzők nem üvöltöztek vele a nap fennmaradó részében.

Erre azonban csak a legritkább esetekben került sor. Birdie azon ritka kevesek egyike volt, akik magukban egyesítették a zseniális intelligenciát, az egészséges emberi értelmet és a személyes bátorságot. A neveltetése ellen sem lehetett kifogás. Tulajdonságai révén minden esélye megvolt arra, hogy egy napon tábornok legyen belőle. Az osztályban mindenki egyetértett azzal, hogy ez a srác harmincévesen már egy hadtestet fog irányítani, ha még tart a háború.

Nekem nem voltak ilyen nagyravágyó terveim.

— Rohadt nagy szégyen lenne, ha megbuktatnák a Gyilkost.

Közben persze arra gondoltam, hogy az lenne a rohadt nagy szégyen, ha én buknék meg matematikából.

— Nem fog megbukni — válaszolta Birdie bizakodóan. — Keresztülrugdossák a vizsgán, még akkor is, ha ehhez be kell zárniuk egy hipnókabinba, ahol még az ebédjét is intravénásan kapja. Ezenkívül pedig — tette hozzá — Hassant még akkor is előléptethetik, ha megbukik a vizsgán.

— Tessék?

— Nem tudtad? Hassan már katonatiszt! A csatatéren lett főhadnagy! Ha megbukik a vizsgán, akkor ezzel a ranggal térhet vissza a csapatához. Nézd csak meg, a katonai törvénykönyv idevonatkozó paragrafusait!

Ismertem az előírásokat. Ha megbukom matematikából, akkor őrmesterként még mindig visszatérhetek a seregbe, ami lényegesebb annál, mintha bevágnák az ajtót az orrom előtt… nem egyszer gondoltam már erre a lehetőségre, például ha elszúrtam egy nagydolgozatot, és utána egy fél éjszakán keresztül álmatlanul forgolódtam.

Ám Hassan esete teljesen más volt.

— Egy pillanat! — tiltakoztam. — A Gyilkos visszaadta a főhadnagyi rangját, és kineveztette magát ideiglenes alhadnagynak, csak azért, hogy hadnagyi rangot nyerjen? Megőrültél? Vagy neki ment el az esze?

Birdie elvigyorodott.

— Csak annyira hülye, mint mi ketten, hiszen mi is beléptünk a Mobil Erőkhöz.

— Hát ezt nem értem!

— Dehogynem. Hassan amit csak tud, azt az Erőknek köszönheti. De milyen messzire juthat ezzel a tudással? Biztos vagyok benne, hogy remekül elvezet egy ezredet, és bátran helytáll a csatában, feltéve, ha valaki előtte térképen megtervezi az ütközetet helyette. Egy tisztnek azonban nem csak az a feladata, hogy harcba vezesse az embereit. Ez különösen igaz a magas rangú tisztekre. Ahhoz, hogy hadat viseljünk, vagy hogy előre eltervezzünk akárcsak egyetlen csatát, vagy hadműveletet is, tisztában kell lennünk a játékelmélettel, a taktikai elemzéstudománnyal, a szimbolikus logikával, a pesszimista szintézissel és legalább egy tucatnyi más, agyfacsaró szaktárggyal. Persze ezt mind magad is megtanulhatod a szabadidődben, ha megvannak hozzá a szükséges adottságaid. De ha nem rendelkezel ezekkel az adottságokkal, akkor sosem viszed többre egy százados, vagy egy őrnagy rangjánál. A Gyilkos pontosan tudja, hogy mit csinál.

— Valószínűleg — feleltem töprengve. — Birdie, Nielssen ezredesnek tudnia kellett, hogy Hassan tiszt volt. Vagyis hát, hogy még mindig tiszt.

— Tessék? Persze, hogy tudta!

— A szövegéből nem ez derült ki. Mindenkinek ugyanazt az előadást tartotta.

— Nem egészen. Elkerülte a figyelmedet, hogy a parancsnok először mindig Hassant kérdezte meg, ha valamilyen meghatározott válaszra várt?

Igazat kellett adnom.

— Mondd csak, Birdie, neked mi a rangod?

A légitaxi földet ért. Birdie megfogta a kilincset, és elvigyorodott.

— Őrvezető — és semmiképpen sem akarok megbukni a vizsgán.

Határozottan megráztam a fejem.

— Te aztán nem fogsz! Képtelen lennél megbukni!

Igen meglepett, hogy még a tizedesi rangot sem érte el. Az is igaz viszont, hogy egy ilyen intelligens és képzett fiút azonnal beosztottak a tiszti iskolába, mihelyt átesett a tűzkeresztségen… a háborúban pedig erre alig néhány hónappal a tizennyolcadik születésnapja után már sor kerülhetett.

Birdie vigyora még szélesebbé vált.

— Majd meglátjuk.

— Neked sikerülni fog a vizsga. Hassannak meg nekem van, miért félnünk, de neked aztán nincs.

— Igen? Akkor képzeld el, hogy Miss Kendrick nem kedvel engem.

Kinyitotta az ajtót, majd döbbenten azt mondta:

— Hé! Ezek engem hívnak! Sietnem kell a komphoz. Minden jót!

— Viszlát, Birdie!

Soha többé nem találkoztunk, és a vizsgája is elmaradt. Két héttel később hadnaggyá léptették elő, és a váll-lapok a tizennyolcadik érdemrenddel együtt visszakerültek az iskolába, Birdie pedig poszthumusz megkapta a Sebzett Oroszlánt.