Csillagközi invázió

IV

Két héttel a megérkezésünk után elvették a matracainkat. Egészen pontosan abban a kétes értékű örömben lehetett részünk, hogy összecsomagoljuk őket, és elvigyük leadni egy négy kilométernyire lévő raktárhelyiségbe. Persze ekkorra ez már nem igazán számított. Úgy tűnt nekünk, hogy a talaj sokkal melegebbé és puhábbá vált — különösen azokon az éjszakákon, amikor riadót rendeltek el, és mi kipattanhattunk a sátorból, hogy katonásdit játsszunk. Erre nagyjából heti három alkalommal került sor. Az is igaz, hogy ezek után a riadógyakorlatok után már nem igazán tudtam, hogy min is alszom. Megtanultam bárhol és bármikor elaludni — ülve, állva, sőt még akkor is, amikor menetoszlopban meneteltünk. Még arra is képessé váltam, hogy az esti sorakozókor vigyázzállásban aludjak, és anélkül élveztem az indulókat, hogy felébredtem volna rájuk, viszont egyből éberré váltam, ha felhangzott, hogy „Lééépés in-dulj!”.

Camp Currie-ben egy nagyon fontos felfedezést tettem. A boldogság lényege az, hogy eleget aludjon az ember. Csak ez, és semmi más. Azok a gazdag és boldogtalan emberek, akiket ismertem, kivétel nélkül altató tablettákat szedtek. A Mobil Erők katonáinak nem volt ilyesmire szükségük. Adj a bakának egy hálózsákot, és elegendő időt arra, hogy használni is tudja, és ő olyan boldog lesz, mint a kukac az almában. Aludni fog.

Elméletileg minden nap nyolc óra éjszakai pihenő, és ráadásul a vacsora után másfél óra szabadidő állt a rendelkezésünkre. A gyakorlatban viszont az éjszakai pihenést gyakran megszakították a riadók, az éjszakai menetgyakorlatok, az Úristen szeszélyei és az elöljáróid hangulatai, így az esténkénti szabadidőd — már ha eleve nem szúrták el valamilyen hülye körletszemlével, vagy büntetőszolgálattal, amiért elkövettél valami apróságot — legtöbbször ráment a cipőpucolásra, a mosásra, a hajvágásra (néhány srácból közülünk a végére igazi mesterfodrász vált, de mivel a szolgálati szabályzat engedélyezte a biliárdgolyóra emlékeztető frizurát, így a legtöbbünk maga is elboldogult az ollóval és a borotvával), nem is beszélve az ezernyi apró kötelességről, amelyek a felszereléssel, a saját személyeddel és az őrmesterek kívánságaival függtek össze. Például megtanultuk, hogy a reggeli sorakozókor hangos „megfürödtem” kiáltással válaszoljunk, ha meghallottuk a nevünket. Ez annyit akart jelenteni, hogy az ember legalább egyszer fürdött a legutóbbi ébresztő óta. Ha hazudtunk, annak nem kellett szükségképpen kiderülnie (én magam is sikerrel sumákoltam egy-két alkalommal), de az egyik srácot, aki annak ellenére próbálkozott ezzel a trükkel, hogy állapota minden kétséget kizáróan cáfolta állítása igazát, a bajtársai vettek kezelésbe kemény gyökérkefékkel és dörzsszappannal, miközben az egyik kiképző őrmester végig ott állt mellettük, és alkalmi fürdőmesterként tanácsaival segítette a tisztálkodást.

Ha nem akadt semmi fontosabb dolgunk vacsora után, akkor levelet írhattunk, bámulhattuk a nagy semmit, dumálhattunk, millió alkalommal megvitathattuk az őrmesterek szellemi és erkölcsi hibáit, de szóba hozhattuk kedvenc témánkat, és fajtánk szebbik neméről is beszélgethettünk. (Arra a meggyőződésre jutottunk, hogy ilyen lények egyáltalán nem léteznek, a nők a mítoszok világába tartoznak, és csak felfűtött fantáziánknak köszönhetik létezésüket. Az egyik fiú a századunkból azt állította, hogy látott egy lányt az ezred főhadiszállásán. Senki sem kételkedett benne, hogy felvágós hazudozó az illető.) Kártyázni is lehetett. A saját káromon tanultam meg, hogy nem érdemes trükkökkel próbálkozni, és azóta nem is tettem ilyesmit. Azóta valójában egyetlen alkalommal sem vettem kártyát a kezembe.

Vagy pedig, ha az ember tényleg húsz perc magányra vágyott, akkor lefekhetett aludni. A legtöbben ezt a lehetőséget választották. Ami az alvást illeti, hetek óta mínuszban voltunk.

Talán azt a benyomást keltettem, hogy az alapkiképzés a szükségesnél keményebb volt. Ez így nem igaz. Nem lehetett még keményebb, és ennek jó oka volt. Nem akadt olyan újonc, aki ne lett volna meggyőződve arról, hogy ez az egész egy ravaszul kigondolt gazemberség, kiszámított szadizmus, és olyan szellemi nyomorultak ördögi szórakozása, akik örömüket lelték mások szenvedésében.

Ilyesmiről szó sem volt. A rendszert túl jól megtervezték, túl intellektuális, és túl személytelen volt ahhoz, hogy csupán öncélúan törekedjen a kegyetlenségre. Úgy megtervezték, mint egy sebészi beavatkozást, és a céljaik ugyanolyan érzelemmentesek voltak, mint egy sebészé. Oké, elismerem, hogy némelyik kiképző talán élvezte a dolgot, de biztosra nem mondhatom — azt viszont (ma már) pontosan tudom, hogy a pszichológus tisztek mindent megtettek azért, hogy a kiképzők kiválogatása során kiszűrjék a szadistákat. Olyan tapasztalt, kötelességtudó specialistákat kerestek, akik képesek voltak arra, hogy a lehető legkeményebb kiképzést nyújtsák az újoncoknak. Egy szadista túl buta erre a feladatra, egyébként pedig túl sok benne a szenvedély, és túlzottan erős benne a hajlam, hogy beleunjon szenvedélyébe, és eltompuljon. Alkalmatlan erre a munkára.

Ennek ellenére talán akadt az én kiképzőim között is néhány olyan alak, aki szívesen megszívatta az újoncokat. Ugyanakkor arról is hallottam, hogy még a sebészek (és nem feltétlenül a legrosszabbak) is élvezik a vagdalózást és a vérontást, ami persze szükségszerűen az embereket meggyógyító műtétek velejárója.

Itt van a kutya elásva. Sebészet. Az alapkiképzés közvetlen célja éppen abban állt, hogy kirostálja, és elűzze a seregből, a fegyvernemből azokat az újoncokat, akik túl puhányok, és túl elkényeztetettek voltak ahhoz, hogy a Mobil Erők igazi katonája lehessen belőlük. Elérték céljukat, tömegével szórták ki az embereket. (Csak kevés hiányzott ahhoz, hogy engem is ki ne vágjanak.) A századunk az első hat hét során egy szakasz méretére zsugorodott össze. Némelyektől békében váltunk el, és ők, ha akarták, egy másik, nem harcoló alegységben tölthették le meghatározott idejű Szövetségi Szolgálatukat. Másokat viszont rossz magaviselet, vagy elégtelen teljesítmény miatt bocsátottak el, de olyan is akadt, akinek egészségügyi okok miatt kellett mennie.

Legtöbbször nem tudtuk meg, miért hagyta el egy újonc a tábort, kivéve, ha ő maga mondta el az okát. Néhányan nem csináltak titkot belőle, hangosan káromkodtak, hogy elegük van ebből a kínzásból, és hogy kilépnek a Szolgálatból. Ezzel elveszítették a jogot, hogy valaha is választópolgárok lehessenek. Mások viszont, főként az idősebbek, fizikailag egyszerűen nem feleltek meg a követelményeknek, bármennyire is erőlködtek. Volt a táborban egy Carruthers nevű, kedves, öreg pali, aki már legalább 35 éves lehetett. Egyik nap hordágyon vitték el, és ő még halk hangon onnan is azt kiabálta, hogy ez így nem tisztességes, és hogy vissza fog jönni.

Szomorúak voltunk, mert kedveltük Carrutherst, és ő tényleg mindent megtett — ezért azután lesütöttük a szemünket, és közben azt gondoltuk, hogy többet valószínűleg nem fogjuk viszontlátni, mert testi alkalmatlanság miatt alighanem leszerelik, és így visszatér a civilek közé. Néhány évvel később viszont éppen én találkoztam vele. Megfellebbezte a leszerelését (ez lehetséges, ha kizárólag egészségügyi okok miatt küldenek el valakit), és amikor összefutottunk, egy csapatszállító hajón szolgált, mint szakács. Emlékezett rám, és beszélgetni akart a régi szép időkről, mivel ugyanolyan büszke volt arra, hogy Camp Currie-ben kapta meg az alapkiképzését, mint ahogy apám büszkélkedett a harvardi kiejtésével. Úgy érezte, hogy emiatt egy kicsit több, mint a többi, közönséges űrhajózó katona. Nos, talán nem csalták meg érzései.

A kiképzés keménységének azonban nem csupán az volt a célja, hogy a lehető leghamarabb leégesse a zsírt a húsról, és megspórolja a Federáció számára azoknak az újoncoknak a kiképzési költségeit, akik amúgy sem bírnák ki végig, hanem mindenekelőtt azt a célt szolgálta, hogy minden emberileg megtehetőt megtegyenek azért, hogy egyetlen olyan rohamosztagosnak se kelljen éles helyzetben beszállnia az ugró kapszulába, aki nem tökéletesen alkalmas erre a feladatra — vagyis tökéletes erőnlétű, elszánt, fegyelmezett, és teljesen kiképzett. Ha nem ilyen a katona, akkor az nem tisztességes a Federációval szemben, és ez egészen biztosan nem lenne fair a katona bajtársaival szemben. Magával az újonccal sem lehetne rosszabb dolgot tenni, mintha csak felületes kiképzésben részesítenék.

De vajon nem volt a kiképző tábor a szükségesnél kegyetlenebb?

Erre csak egy dolgot tudok mondani, ha legközelebb újra éles bevetésre indulok, akkor azt fogom követelni, hogy olyan emberek álljanak mellettem akiket vagy Camp Currie-ben, vagy egy ennek megfelelő szibériai táborban képeztek ki. Ellenkező esetben meg fogom tagadni, hogy beszálljak a kapszulába.

Újoncként persze akkoriban az egészet egy rohadt, értelmetlen, rettenetes szívatásnak tartottam. Például egy apróság: egy hete lehettünk a táborban, amikor a megszokott gyakorló mellé a szemlékhez egy rend barna öltözéket is kiadtak az újoncoknak. (Kimenő és díszegyenruhát csak jóval később kaptunk.) Fogtam a zubbonyomat, és visszavittem a készletraktárba, panaszkodni a számvevőnek. Mivel az illető csak őrmesteri rangban volt, és mindig is atyaian bánt az újoncokkal, azt hittem róla, hogy félig-meddig civil — akkortájt még nem tudtam, mit jelentenek a kitüntetések szalagjai a mellén, mert ha tudom, akkor még arra sem lett volna merszem, hogy megszólítsam.

— Őrmester, ez a zubbony túl nagy. A századparancsnokom azt mondja, hogy olyan, mintha a sátrat húztam volna magamra.

Egy pillantást vetett a zubbonyra, de nem nyúlt érte.

— Tényleg?

— Igen. Egy olyan kellene, ami jó rám.

Még mindig nem mozdult.

— Mondok valamit, kislegény. A seregben csak kétféle méret létezik: a túl kicsi, meg a túl nagy.

— De hát a századparancsnokom…

— Igaza van.

— De hát akkor mit csináljak?

— Aha, szóval neked tanácsra van szükséged? Na abból akad egy a raktáron. Egész friss, most érkezett. Lássuk csak, majd én megmondom neked, én mit tennék a helyedben. Nesze, egy varrótű. Sőt, egy spulni cérnát is kapsz. Már csak egy olló kellene, de hát a borotvapenge is megteszi. Vedd kicsit szűkebbre csípőben, de vállban hagyjál még bőven helyet! Különben majd még szűk lesz.

Zim őrmester két mondatban kommentálta szabói ténykedésemet:

— Lehetne jobb is. Két óra extra szolgálat!

A következő szemle alkalmából a ruha már tökéletesen illett rám.

Ez az első hat hét nem volt más, mint a keménység és a kínzás tobzódása, teletömve alaki gyakorlatokkal és erőltetett menetekkel. Végül — miután tucatjával estek ki az újoncok, mert lemaradtak, vagy hazaküldték őket — eljutottunk arra a pontra, amikor tíz óra alatt egy huzamban legyalogoltunk ötven kilométert, ami még egy jó lónak is becsületére válhatna. (Ezt azoknak mondom, akik még nem próbáltak egy félóránál többet gyakorolni.) Menetelés közben nem álltunk meg pihenni, hanem csak a menet ütemét változtattuk meg. Lassú menetelés, gyors menetelés, futólépés. Néha az egész távot egyetlen megállás nélkül tettük meg, kint letelepedtünk, megettük a fejadagunkat, hálózsákban aludtunk, és másnap visszameneteltünk a táborba.

Egy szép napon hálózsák, és élelmiszer nélkül kerekedtünk fel. Azon már meg sem lepődtem, hogy nem álltunk meg délben pihenni, mert azért én is tanultam valamit, így vittem magammal cukordarabkákat, kétszersültet és egyéb, nem romlandó élelmiszert. Ezeket az étkezdéből csempésztem ki, és magamnál rejtegettem. Csak akkor kezdtem el csodálkozni, amikor délután sem fordultunk vissza, hanem folytattuk a menetelést. Ekkorra már azt is megtanultam, hogy ne tegyek fel hülye kérdéseket.

A három század — ekkorra már egy kissé hiányosan — sötétedéskor állt meg. A zászlóalj felsorakozott, zene nélkül megtartottuk a sorakozót, díszmenet következett, majd őröket állítottak, és oszoljt vezényeltek. Azonnal felkerestem Bronski kiképző tizedest, mivel ő valamivel könnyebb eset volt, mint a többiek… és mert magam is újonc tizedes lévén, egy kicsit felelősnek éreztem magam. Ezek a rendfokozatok nem számítottak sokat — leginkább azt a kiváltságot jelentették, hogy téged vettek elő bármiért, amit a raj csinált, csakúgy, mint a saját disznóságaidért —, éppolyan gyorsan elvehettek őket, ahogyan adták. Zim kipróbálta az összes idősebb férfit tisztesként, majd, egy pár nappal az eset előtt, amikor a rajparancsnokunk kidőlt, és kórházba került, megörököltem egy rangjelzéssel ellátott karszalagot.

— Bronski tizedes, mi a parancs? Mikor van a vacsora? — kérdeztem.

— Van egy pár kekszem. Akarod a felét? — vigyorgott rám.

— Mi… nem, uram. Köszönöm. (Akkorra már kiokosodtam: pár keksznél jóval többet hoztam magammal.) Nem lesz vacsora?

— Nekem sem mondták, fiam. De nem látok egyetlen közeledő helikoptert sem. Úgyhogy, ha a helyedben volnék, összegyűjteném a rajomat, és kiötölnénk valamit. Talán egyikőtök eltalál kővel egy nyulat.

— Értem uram. De… úgy érti, hogy itt éjszakázunk? Nem hoztunk hálózsákokat.

Felvonta a szemöldökét.

— Nem hoztatok? Nahát, ilyet! — gondolkodóba esett. — Hmm… láttál már birkanyájat összebújni hóviharban?

— Hát… nem, uram.

— Próbáljátok ki. Azok sem fagynak meg, talán ti sem fogtok. Vagy, ha nem vágysz társaságra, sétálgathatsz egész éjjel. Senki sem akadályoz meg, amíg az őrzött területen belül maradsz. Ha folyamatosan mozogsz, nem fogsz megfagyni. Persze, egy kicsit fáradt leszel reggel.

Újra elvigyorodott.

Tisztelegtem, és visszamentem a rajhoz. Felosztottuk a készleteinket egyforma adagokra, aminek következtében kevesebb kajám maradt, mint amennyi eredetileg volt. Egyik-másik barom nem hozott semmi ennivalót, vagy pedig már menetelés közben felzabálta mindenét. De egy pár keksz és néhány aszalt szilva sokat tehet egy éhes gyomor lecsillapítása érdekében.

A birka-trükk is működött. Az egész osztag, három raj, összebújt. Senkinek sem ajánlanám ezt az alvási módot: vagy a szélén vagy, egyik feled megfagy, és próbálsz minél beljebb araszolni, vagy belül fekszel, a viszonylagos melegben, akkor viszont mindenki más beléd nyomja a térdét-könyökét — a szájszagról már nem is beszélve. Egy körkörös mozgás közepette egész éjszaka egyik állapotból a másikba vándorolsz, félig ébren, félig álomban. Mindez évszázadosan hosszúra nyújtja az éjszakát.

Hajnalban a jól ismert vezényszóra ébredtünk:

— Felkelni! Mintha élnétek!

A kiképzők az emberhalomból kiálló testrészekre mért vesszőcsapásokkal adtak nyomatékot a szavaiknak.

Azután a reggeli torna következett. Hullafáradt voltam, kételkedtem benne, hogy meg tudom érinteni a lábujjamat. Fájt ugyan, de sikerült, és húsz perccel később, amikor felkerekedtünk, egyszerűen idősebbnek éreztem magam. Zim őrmester még csak kócosnak sem látszott, és az a csirkefogó még valahogy meg is borotválkozott.

Menetelés közben a Nap melegítette a hátunkat, és Zim énekeltetni kezdett bennünket, először régi dalokat, mint a „Le Regiment de Sambre et Meuse”, a „Lőszerszekrénykém”, vagy a „Montezuma csarnokai”, aztán pedig a saját Csillagharcos polkánkat, ami gyors lépésre, majd futólépésre sarkallja az embert. Zim őrmester még a hangnemet sem tudta tartani, a hangos éneklés volt minden, amire képes volt. De Breckinridge erős és biztos hangon vezetett, és a dal Zim borzalmas hamissága ellenére is valamennyiünket összefogott. Feltámadt bennünk a büszkeség, és kivágtuk a rezet.

Ötven kilométerrel később már nem éreztük magunkat büszkének. Hosszú volt az éjszaka, végtelen a nap — Zim üvöltözött velünk a nyomorúságos díszmenet miatt, és jónéhány katonát leteremtett, amiért nem tudtak megborotválkozni az alatt a teljes kilenc perc alatt, ami a menetelés és az újabb sorakozó között eltelt. Sok újonc lépett le azon az estén, és jómagam is gondolkoztam rajta, mégsem tettem meg, már azok miatt a hülye rangjelzések miatt sem, amiket még nem szedtek el tőlem.

Azon az éjszakán kétórás riadót kaptunk.

Végül azonban megtanultam értékelni a két-három tucat meleg test luxusát, amelyekhez hozzá lehetett bújni, ugyanis húsz héttel később meztelenül dobtak le a kanadai Sziklás Hegység legelmaradottabb területén, és negyven kilométert kellett gyalogolnom a hegyeken át. Megcsináltam — és az út minden centiméterén utáltam a hadsereget.

Mindazonáltal nem voltam túl rossz formában, amikor megérkeztem. Egy pár nyúl nálam kevésbé volt éber, így azután nem maradtam teljesen éhen… mint ahogy teljesen meztelen sem; nyúlzsírból és piszokból készült könnyű, meleg kabátot viseltem, és mokaszint a lábamon — a nyulaknak már úgysem volt szükségük a bőrükre. Bámulatos, mi mindent művelhet az ember egy darab kővel, ha rászorul.

Úgy hiszem, barlangi ősapáink nem lehettek annyira ostobák, mint amilyennek általában tartjuk őket.

A többieknek is — azoknak, akik megmaradtak a próbáig, és nem léptek ki már előtte — sikerült megcsinálni — mindannyiuknak, kivéve két fiút, akik meghaltak a próba során. Azután mindannyian visszamentünk a hegyekbe, és tizenhárom napig kerestük őket. Helikopterek és a legjobb kommunikációs felszerelések irányítottak bennünket, a feljebbvalóink erővértbe öltözve felügyelték a keresést és ellenőrizték a híreket — mert a Mobil Erők addig nem adja fel az emberei keresését, amíg a legkisebb remény is él, hogy még életben vannak.

Azután teljes tiszteletadással eltemettük őket, a „Miénk e föld” dallamára, és poszthumusz megkapták a kiképzett katona rangját. Ez volt az első alkalom, hogy a kiképző ezred valamelyik tagja megkapja ezt a címet — mert egy rohamosztagostól nem várják el, hogy feltétlenül életben maradjon (meghalni a munkájához tartozik)… de azzal sokat törődtek, hogy hogyan hal meg. Emelt fővel, keményen és a végsőkig küzdve kell kilehelned a lelked.

Breckinridge volt az egyik; a másik egy ausztrál gyerek, akit nem ismertem. Nem ők voltak az elsők, akik a kiképzés alatt haltak meg. És nem is az utolsók.