Csillagközi invázió

VII

Ezek után már nem fogok sokat mesélni az alapkiképzésemről. A dolog nagy része nem volt más, mint egyszerű és kemény munka. Ezzel mindent elmondtam.

Amiről viszont mesélni szeretnék, az az erővért, a mi harci felszerelésünk. Egyrészt, mert lenyűgözött ez a felszerelés, másrészt, mivel igen komoly bajba is kerültem miatta. Nem akarok panaszkodni. Csak azt kaptam, amit megérdemeltem.

Az M.E. vagyis a Mobil Erők katonája ugyanúgy az erővértjével és az erővért által él, mint a K-9-esek a kutyájukkal. A sugárhajtóművel ellátott harci öltözék az egyik oka annak, hogy „Mobil” Erőknek neveznek minket, és nem egyszerűen Erőknek, vagy gyalogságnak. (A mozgékonyságunkban még fontos szerep jut a minket célba juttató űrhajóknak, és a kapszuláknak, amivel leugrunk.) A vértezet élesebbé teszi a szemünket, jobbá a fülünket, erősebbé a hátunkat. (Mert így több lőszert és nehezebb fegyvereket is elbírunk.) Gyorsabbak leszünk és „intelligensebbek” (az intelligencia itt egy, az elektronikára vonatkozó katonai szakkifejezés, az erővértet viselő katona ugyanolyan hülyén viselkedhet, mint bármilyen más mezei halandó, bár jobban jár, ha nem csinál baromságokat), megnő a tűzerőnk, nagyobb megterhelést bírunk elviselni és nehezebben lehet minket megsebezni.

Az erővért nem űrruha, bár annak is lehet használni. Elsősorban nem is páncél, bár a kerekasztal lovagjait sem védte annyi fém, mint minket. Tanknak sem lehet tekinteni, míg a Mobil Erők akár egyetlen katonája is képes lenne szembeszállni egy szakasznyi harckocsival, és minden külső segítség nélkül elbánna velük, feltéve, hogy akadt egy olyan fafej, aki tankokat küldött az M.E. ellen. Az erővért nem is egy űrhajó, bár tud repülni — egy kicsit —, viszont nincs olyan űrhajó, vagy légköri vadász, amelyik képes lenne elkapni egy erővértet viselő embert, kivéve talán, ha szőnyegbombázzák azt a helyet, ahol a katona tartózkodik. Ez nagyjából olyan lenne, mintha felgyújtanánk a házat, csak hogy elpusztítsunk egy bolhát. Ezzel szemben az erővértbe bújtatott katona olyan dolgok végrehajtására is képes, amit egyetlen hajó — legyen az bár mélyűri, légköri, vagy vízi — sem tudna megcsinálni.

Tucatnyi módja van annak, hogy személytelenül, nagyüzemi módra pusztítsunk. Űrhajókkal és a különböző méretű rakétákkal akkora pusztítást lehet elérni, hogy az már maga is háború befejezéséhez vezet, mivel megsemmisül a hadakozó népesség vagy az egész bolygó. A mi harcunk egészen másmilyen. Számunkra a háború egy személyes összecsapás az ellenséggel, közvetlen, mint egy ökölcsapás. Ott csapunk le, ahol kell, és a megfelelő helyen és a megfelelő időben szorongatjuk meg az ellenséget. Eddig még nem parancsolták meg nekünk, hogy ugorjunk le egy városban, és öljük meg, vagy fogjuk el ott az összes vörös hajú balkezest, de ha megkapjuk ezt a parancsot, akkor végre is hajtjuk.

Mi vagyunk azok, akik a megfelelő időben leszállnak a kijelölt célterületen, elfoglalják, megvédik, kirugdalják az ellenséget a bunkerjeiből, és arra kényszerítik, hogy megadja magát, vagy meghaljon. Mi vagyunk a szaros gyalogosok, a nyulak, a sáros lábúak, akik elmennek megkeresni az ellenséget, és saját kezükkel ragadják torkon. A gyalogságnak mindig is ez volt a feladata, csupán az alkalmazott technika változott, a munkakörülmények soha. Az elmúlt ötezer év sem változtatott ezen semmit, ugyanígy volt ez Nagy Szargon napjaiban, amikor az uralkodó katonái arra kényszerítették a sumerokat, hogy „Éljen atyánk!” kiáltással üdvözöljék.

Lehet, hogy eljön a nap, amikor már nem lesz szükség ránk. Lehet, hogy akad majd egy szemüveges, magas homlokú, kibernetikus értelemmel megáldott, őrült zseni, aki megalkotja a fegyvert, amelyik lemegy a lövészárokba, megkülönbözteti az ellenséget a jó baráttól, megöli, vagy arra kényszeríti, hogy letegye a fegyvert, anélkül, hogy bajt hozna a hadifogságba esett bajtársak fejére. Nem tudom. Nem vagyok zseni. Én csupán egy rohamosztagos vagyok. Ám amíg nem építették meg a gépet, amivel helyettesíteni fognak minket, addig a bajtársakra marad ez a meló, és én talán segíthetek nekik egy kicsit.

Lehet, hogy egyszer beköszönt az örök béke korszaka, és úgy élünk majd, mint a Paradicsomban. Ekkor majd énekelhetjük, hogy „leteszem kardom és pajzsom”… Talán ez lesz az a nap, amikor a leopárd leveti fekete foltjait, és beáll az istállóba, fejőstehénnek. De ahogy az előbb mondtam, nem tudom. Nem is vagyok a kozmikus politika professzora. Én az M. E. katonája vagyok. Ahová a kormány küld, oda megyek, két bevetés között pedig megpróbálom kialudni magam.

Bár még nem találták fel a gépet, amivel pótolhatnának minket, azért egy-két dolog csak az eszükbe jutott. Olyan dolgok, amelyek megkönnyítik a munkánkat. Például az erővért.

Felesleges leírnom, hogyan néz ki, hiszen már olyan sokszor bemutatták. Felöltve úgy nézünk ki benne, mint egy acélból kovácsolt gorilla, akit teleaggattak a hozzáillő fegyverekkel. (Talán ez az oka annak, hogy az őrmesterek rendszeresen „Hé, ti majmok”-nak szólítanak bennünket. Bár, ha nem tévedek, Caesar altisztjei is ezzel illették a légionáriusokat.)

Az erővért azonban lényegesen erősebb a gorillánál. Ha az erővértbe bújtatott rohamosztagos átölelne egy gorillát, a gorilla palacsintává lapulna és meghalna, míg a katonán és a vértezeten még csak egy karcolás sem esne.

Az „izmokról”, vagyis a ruha álizomzatáról már rendkívül sokat írtak, pedig igazából az erővért vezérlő rendszere a szenzációs. A vértezetben éppen az a zseniális, hogy egyáltalán nem kell vezetni. Úgy viseljük, mint a bőrünket, vagy mint egy közönséges kabátot. Aki egy bármilyen hajót akar irányítani, annak először tanulnia kell, ez hosszú időbe telik — újféle reflexek kialakítására van szükség, egy eltérő és teljesen művi gondolkodásra. Még a biciklizésnek is egy olyan készség az előfeltétele, amelyik alapvetően eltér a normális járástól, és ha arra gondolok, hogy mi kell egy űrhajó irányításához… na hagyjuk! Ahhoz én már túl öreg vagyok. Az űrhajókat akrobaták vezetik, akik ráadásul még zseniális matematikusok is.

Az erővértet elég, ha viseli az ember.

A teljes felszerelést viselő katona legalább kétezer fontnyi súlyú, ám már az első beigazítás után képes lesz a páncélban menni futni, ugrani, lefeküdni, és még egy tojást is fel tud emelni, anélkül, hogy összetörné (talán nem az első tojást, de a negyediket, vagy az ötödiket biztosan). Az erővértben még táncolni is lehet (feltéve, ha vért nélkül is tudsz táncolni). De átugorhatsz a szomszéd háza fölött, és olyan puhán érsz földet, mint egy hópihe.

A csoda titka a negatív visszacsatolás és az erőfokozás.

Ne várd el tőlem, hogy elmagyarázzam az erővért teljes kapcsolási rajzát. Ehhez én nem értek. De ha jól tudom, szép számmal akadnak olyan hegedűművészek, akik képtelenek lennének megépíteni egy hegedűt. Értek a páncélzat karbantartásához, és el tudom végezni bevetés közben az ideiglenes javításokat. Megtanultam a vértezet beüzemeléséhez szükséges háromszáznegyvenhét műveletet, a kicsomagolástól kezdve egészen addig, amíg végre belebújhatsz. Ez minden, amit egy buta gyalogostól elvárhat az ember. De ha az erővértem tényleg megbetegedne, akkor kihívom a doktort. Az elektromechanika tudományának doktorát, egy mérnököt, a flotta egyik tisztjét, aki a szolgálati beosztás szerint legalábbis fregattfőhadnagy (a gyalogságnál ez a századosnak felel meg). A doktor úr egy csapatszállító űrhajó személyi állományának a tagja, akit arra kényszerítettek, hogy fogcsikorgatva szolgálatra jelentkezzen Camp Currie-ben, az ezred főhadiszállásán. Egy tengerésztiszt számára ez rosszabb, mint a halál.

De ha tényleg érdekelnek a diagramok, a sablonok és az erővért és az erővért felépítését bemutató, sematikus ábrák, akkor az egészet megtalálhatod bármelyik nagyobb könyvtárban, legalábbis az anyagnak azt a részét, ami nem titkos. Azt a keveset pedig, ami titoknak számít, legbiztosabb, ha valamelyik megbízható, ellenséges ügynökből próbálod kiszedni. Légy résen, a kémek meglehetősen talpraesett fickók, és lehet, hogy olyan dolgot próbálnak meg szép pénzért rádsózni, amelyet ingyen is megtudhatnál bármelyik közkönyvtárban.

Kapcsolási rajzok nélkül is elmondhatom, hogyan működik az erővért. Belső felületét nyomásérzékeny receptorok tömege alkotja, sok száz ilyen érzékelő. Megfeszítem a tenyerem, a vért megérzi a nyomást, és felerősíti az impulzust. A kézzel együtt mozog, hogy csökkentse azokra az érzékelőkre nehezedő nyomást, amelyek kiadták a parancsot a nyomásra. Tudom, hogy ez az első hallásra paradoxnak tűnik, de a negatív visszacsatolás már csak egy ilyen zavarbaejtő dolog, pedig még a saját testünk is így működik, amióta kinőttünk abból, hogy a babakocsiban feküdve a levegőt rugdossuk. A gyerekeknek először meg kell tanulniuk, ezért van, hogy kezdetben olyan kis bumfordiak. A serdülők és a felnőttek már úgy alkalmazzák ezt a készséget, hogy nincsenek a tudatában annak, hogy valaha is meg kellett tanulniuk. A Parkinson-kór pedig nem más, mint egy halom, tönkrement visszacsatolási áramkör.

A erővért visszacsatolása lehetővé teszi, hogy tökéletesen utánozza viselője bármilyen mozgását, ám a vért ereje az ember erejének a többszöröse.

Irányított erő… ezt az erőt úgy kormányozzuk, hogy egyáltalán nem kell foglalkoznunk vele. Ugrunk, és a nehéz páncél velünk ugrik, de sokkal magasabbra ám, mint ahogy vért nélkül ugrani tudtunk volna. Ha a testünk hatalmas lendülettel veti a magasba magát, akkor a vért bekapcsolja a sugárhajtóműveket, ha pedig még mindig nő a páncélzat „lábizomzatára” nehezedő nyomás, akkor a három hajtómű a magasba emeli az embert, a katona testtömegének középpontján keresztül futó nyomástengely mentén. Így aztán nem nehéz átugrani a szomszéd házát. Földet érni ugyanolyan könnyű, mint felugrani, mivel működnek a vért távolság- és magasságmérői (egyfajta egyszerű gondolkodású radarberendezés, olyan, mint a bombák távolsági gyújtója), és a hajtóművek a kellő pillanatban bekapcsolódnak, így az esés lefékeződik, anélkül, hogy egyetlen másodpercre is törődni kellett volna a vértezet irányításával.

Ez a legszebb az erővértben — nyugodtan megfeledkezhetünk róla! Nem kell vezetni, irányítani, kormányozni, vagy kezelni. Egyszerűen csak viselni kell, és a vért közvetlenül viselője izomzatára reagál, és pontosan azt teszi, amit az izmok tenni akartak. A katona így azzal foglalkozhat, amivel kell, vagyis a fegyverek kezelésével, és azzal, hogy megfigyelje, mi is zajlik a közelében… ez ugyanis mindennél fontosabb egy gyalogos számára, aki a saját ágyában, végelgyengülésben szeretne meghalni. Ha egy lövészt teleaggatnak állandó ellenőrzésre szoruló műszerekkel, akkor még egy sokkal primitívebb fegyverzettel — például egy csatabárddal — rendelkező ellenség is könnyedén a háta mögé oson, és beszakítja a koponyáját, mialatt a katona kijelzők leolvasásával van elfoglalva.

A vért szemeit és füleit is úgy alakították ki, hogy ne kelljen tudatosan odafigyelni rájuk, miközben segítik a munkát. Tegyük fel, hogy három hullámhosszon tudsz kommunikálni, ahogy az lenni szokott egy romboló vértben. Az ellenséges zavaróadók hatását csak egy rendkívül komplex eljárással lehet kiküszöbölni. Egy párbeszéd során legalábbis két hullámhosszra van szükség, ahhoz, hogy legalább egy szignált tudjunk fogni. A két hullámhossz beállítását egy cézium-óra végzi, amelyik mikromásodpercnyi pontossággal azt az időt mutatja, amit a vonal túlsó végén elhelyezett, másik óra. Emiatt azonban nem a mi fejünk fáj. Ha az A csatornán az osztagparancsnokkal akarok beszélni, akkor egyszer összeszorítom a számat. A kettes csatornához kétszer, és így tovább. A mikrofont a gégédre erősítették, a torzításmentes hangszórók pedig a füledben vannak. Egyszerűen csak beszélni kell. Ezenkívül a sisak két oldalán külső mikrofonokat helyeztek el, amelyek tökéletesen visszaadják a közvetlen környezeted hangjait, úgy, mintha fedetlen fővel járnál arra. De ha kell, a fejed egyetlen oldalirányú bólintásával kikapcsolhatod a külvilág zavaró zajait, és így talán azt is megértheted, hogy mi a fenét akar tőled a szakaszparancsnokod.

A fej a test egyetlen olyan része, amelyet nem borít be az erővért nyomásérzékelőkből álló izomzatellenőrző rendszere. Éppen ezért lehet a fejet — az állkapocs izmait, az állat és a nyakat a kapcsolók kezelésére használni, miközben a kezed szabad marad, hogy harcolhass vele. Az állad segítségével a képernyődre vetíthetsz mindent, amire csak szükséged van, az izmokkal pedig azt szabályozod, hogy éppen kivel beszélsz. A képeket a homlokod elé erősített tükörre vetítik. Látod azt is, ami igazán fontos, vagyis a teret mögötted és a fejed fölött. Ebben a műszerekkel telezsúfold sisakban úgy nézel ki, mint egy vízfejű gorilla, de ha szerencséd van, az ellenfél nem marad életben olyan sokáig, hogy utálkozhasson a külsőd miatt. Az egész rendkívül hasznos, mivel a radarképeken gyorsabban tudsz keresztülszaladni, mint amikor a tévében a távkapcsoló segítségével próbálod meg elkerülni a reklámblokkokat. Közben meg megkeresed és beméred a célt, ráhangolódsz a főnökre, megnézed, hogy ki van a szárnyakon, és így tovább, és így tovább.

Ha oldalra vágsz a fejeddel, mint egy ló, akinek megrántották a zabláját, akkor bekapcsolódik az infravörös érzékelő a homlokodon. Ha még egyet rántasz, az érzékelő a szemed elé csúszik. Ha lőttél egyet a rakétavetővel, a vértezet visszacsúsztatja a hátadra, nem kell vele törődnöd, amíg újra szükséged nem lesz rá. Felesleges több szót vesztegetni az ivóvizet, az oxigént biztosító berendezésekre, vagy a tájolóra. Mindegyik azon az elven működik, hogy lehetővé tegye számodra a tulajdonképpeni feladatod végrehajtását — vagyis, hogy harcolj.

Természetesen rengeteg gyakorlásra van szükség, hogy az ember olyan ösztönösen találja meg a megfelelő áramköröket, mint ahogy fogat mos. Az erővért viselése és a benne való mozgás gyakorlatilag nem igényel előtanulmányokat. Az ugrást gyakorolva olyan természetesen kell mozogni, mintha meztelenek lennénk, ha gyorsabban, magasabbra és távolabbra akarunk ugrani, és tovább szeretnénk a levegőben maradni. Csupán ez utóbbit kell alaposabban meggondolni, mivel remekül ki lehet használni a levegőben töltött másodperceket. Egy szabad pillanat megfizethetetlen kincsnek számít a bevetés során. A levegőben lebegve kikereshetünk vagy bemérhetünk egy célt, távolságot mérhetünk, beszélhetünk, vagy parancsokat fogadhatunk, tüzelhetünk, vagy megtölthetünk egy fegyvert, de meg is hosszabbíthatjuk az ugrást, ha kikapcsoljuk az automatikus leszállás-ellenőrzőt, azzal, hogy ismét beindítjuk a hajtóműveket. Egy kevés gyakorlás után már egyetlen ugrás elég ahhoz, hogy egyszerre ennyi dologgal foglalkozzunk.

Alapjában véve azonban az erővért viseléséhez nincs szükség gyakorlásra. A vértezet mindent megtesz neked, mintha te magad csinálnád, csak éppen sokkal jobban. Egy dolog azonban lehetetlen. Nem vakarózhatsz, ha viszket. Ha találnék egy olyan páncélt, amiben ott vakarhatom, ahol viszket, még aznap elvenném feleségül. Az erővértnek három alapvető típusa létezik. A romboló, a parancsnoki és a felderítő. A felderítő vértek nagyon gyorsak, és nagy a hatótávolságuk, viszont elég gyenge a páncélzatuk. A parancsnoki vértezetek fő jellemzője a gyorsaság és a nagy ugróerő. Ezenkívül háromszor annyi távközlési és radarberendezés van bennük, mint egy közönséges páncélban. Ehhez jön még a tehetetlenségi visszacsatolásos, navigációs eszköz. A romboló páncélokat a vigyázzban álló fiúk hordják. Azok, akik sosem alszanak eleget, a parancsok végrehajtói.

Talán már mondtam, hogy beleszerettem az erővértembe, bár egyből kificamítottam a vállamat, amikor először felvettem. Ettől kezdve ünnepnapnak számított az a nap, ha az egységünk erővértben gyakorlatozhatott. Azon a napon, amikor elkövettem a kiképzés alatti legnagyobb baklövésemet, egy „mintha-csatában” vettem részt. Úgy csináltam, mintha egy egység őrmestere lennék, aki mintha atomrakétákat készülne az elképzelt sötétségben az elképzelt ellenfélre kilőni. Rohadt dolog az ilyesmi, minden csak mintha, de mégis úgy kell viselkedned, mintha minden valóságos lenne.

Éppen visszavonultunk — akarom mondani „előrenyomultunk a hátunk mögött levő terület irányába”, amikor valaki távirányítással kikapcsolta az egyik katonám erővértjét, és ezzel arra ítélte, hogy tehetetlenül várja a végzetét. A Mobil Erők alapelvének engedelmeskedve azonnali mentést rendeltem el. Még büszke is voltam magamra, amiért olyan gyorsan adtam ki a parancsot, hogy a helyettesemnek nem maradt ideje magától kiválni az alakzatból, utasítás nélkül megmenteni a sebesültet. Ezután azt tettem, amit ilyenkor megkövetel a helyzet. Szimulált atomcsapást mértem az elképzelt ellenségre, nehogy bekerítsenek minket.

Mindkét szárnyunk mozgásban volt. A zárótűznek úgy kellett célba találnia, hogy ne veszélyeztesse a saját embereimet, de mégis olyan közel hozzájuk, hogy elpusztíthassa a nyomunkban lihegő ellenséget. Az egésznek persze gyorsan kellett történnie, az ugrás közepén. A terepmozgást és a taktikai célunkat a gyakorlat előtt természetesen elmagyarázták nekünk, hiszen még csak kezdők voltunk, és a gyakorlat során csupán egyetlen váratlan tényezővel kellett szembenéznünk, azzal, hogy időnként lefagytak a vértjeink.

Az előírások szerint a radarral pontosan meg kellett határoznom azon embereim helyzetét, akiket veszélyeztetett volna az atomcsapás. Az egészet azonban rendkívül gyorsan kellett végrehajtanom, és a radarképek kisilabizálása nem kimondottan tartozott az erősségeim közé. Egy kicsit csaltam tehát. Az éjjellátó készüléket feltoltam a homlokomra, és szétnéztem. Puszta szemmel, a ragyogó napfényben. Volt elég hely az atombomba számára. Ugyan, mi történhetne, hiszen alig fél kilométernyire tőlem jól láttam az egyetlen olyan katonámat, aki belecsúszhatna a rakéta hatáskörébe. Ezenkívül pedig csupán egy apró, parányi robbanótöltettel felszerelt rakétát lőttem ki, amelyik ugyan füstöl, mint a hétszentség, de túl gyenge ahhoz, hogy bajt okozzon. Így hát puszta szemmel kikerestem egy megfelelő célpontot, rászegeztem a rakétavetőt, és lőttem.

Aztán már ugrottam is tovább, büszke voltam magamra, amiért nem pocsékoltam az időmet.

Ekkor kapcsolták ki az energiámat, még amikor fent voltam a levegőben. Nem fájt, hiszen ez egy késleltetett folyamat, ami először a földet éréskor érezteti hatását. Bevágódtam, és mozdulatlanságra kárhoztatva, guggolva besüllyedtem a mocsokba. Csupán a páncél merevítői tartottak meg. Mozogni ugyanis képtelenség, ha egy acélkoporsóba vagy zárva, amiben nincs egy cseppnyi áram sem.

Nem mozogtam, viszont annál kiadósabban káromkodtam. Nem hittem volna, hogy ki fognak kapcsolni. Végül is engem szemeltek ki arra, hogy megoldjam ezt a taktikai feladatot. Micsoda baromság!

Gondolhattam volna, hogy Zim őrmester a monitoron figyeli az osztagparancsnokokat.

Mellettem ért földet, és a közvetlen hullámhosszon, szemtől szembe mondott nekem néhány keresetlen szót. Utalt arra, hogy ennyi ésszel legfeljebb utcaseprő lehet belőlem, mivel még ahhoz is túl buta, ügyetlen és óvatlan vagyok, hogy a szegénykonyhán rám bízzák a mocskos edény elmosogatását. Kiadósan részletezte a múltamat, és meglehetősen sötéten felvázolta a jövőmet. Ezenkívül szóba hozott néhány olyan dolgot is, amiről nem akartam hallani. Színtelen hangon megtartott előadását végül ezzel fejezte be:

— Vajon, mit szólna Dubois ezredes, ha megtudná, hogy mit csináltál?

Ezek után újra magamra hagyott. Guggolásba fagyva várhattam, hogy véget érjen a gyakorlat. A páncél, ami máskor könnyű, mint a tollpihe, gyors, mint egy hétmérföldes csizma, most annyi komfortot nyújtott, mint egy vasszűz. Végül, két órával később Zim őrmester visszajött, hogy magával vigyen. Visszakapcsolta az energiámat, és futólépésben elindultunk a zászlóaljirodába.

Frankel kapitány nem beszélt annyit, mint Zim, viszont sokkal jobban fájt, amit ő mondott.

Végül mély lélegzetet vett, és azon a kifejezéstelen hangon, amit a tisztek akkor használnak, ha valamilyen előírást idéznek, közölte velem:

— Ön szabadon élhet azzal a jogával, hogy hadbírósági tárgyalást kérjen. Mit szól ehhez?

Nyeltem egyet, és azt mondtam:

— Nem élek vele, uram.

Egészen eddig a pillanatig fogalmam sem volt arról, milyen mélyen is ülök valójában a szarban.

Úgy tűnt, Frankel kapitány kissé fellélegzett.

— Lássuk, mit szól mindehhez az ezredparancsnok. Őrmester, kísérje az őrizetest a főhadiszállásra.

Elsiettünk az ezredirodára, és itt találkoztam első alkalommal szemtől szembe ezredünk parancsnokával. Ebben a pillanatban megértettem, hogy bírósági ítélet nélkül nem úszom meg a dolgot. Arra pedig még nagyon jól emlékeztem, hogyan beszélte bele magát Ted Hendrick egy tábori igazságszolgáltatási eljárásba. Egy szót se szóltam.

Malloy őrnagy összesen öt szót szólt hozzám. Az első hármat azután mondta, hogy meghallgatta Zim őrmestert.

— Ez mind igaz?

— Igen, uram — válaszoltam.

Ezzel az én szereplésem már véget is ért. Malloy őrnagy most Frankel kapitányhoz fordult.

— Van arra esély, hogy megmentsük még ezt az embert?

— Azt hiszem, igen, uram — felelte Frankel kapitány.

— Akkor sima fegyelemsértési ügynek tekintjük a dolgot — mondta Malloy őrnagy.

Visszafordult hozzám, és kijelentette:

— Öt korbácsütés.

Legalább nem kellett sokáig várakoznom. Tizenöt perccel később a doki ellenőrizte a szívemet, és az őrség őrmestere rám adta a speciális korbácsoló inget, azt, amit úgy is le lehet venni, hogy nem kell hozzá áthúzni az elitélt karján és fején. A nyaktól cipzár fut a csuklóig. Az újoncok már megkapták a parancsot, hogy gyülekezzenek az alakulótéren. Az egész olyan valószínűtlennek tűnt, mintha nem is velem történne meg… Ma már tudom, hogy a páni félelem egyik sajátos megjelenési formáját éltem át. Olyan volt, mint egy rémálom…

Zim akkor jött be az őrség sátrába, amikor felvonult az ezred. Egy pillantást vetett a szolgálattevő altisztre — Jones tizedesre — mire Jones szó nélkül kiment. Zim oda lépett hozzám, és valamit a kezembe nyomott.

— Harapj rá! — mondta. — Segíteni fog. Tudom.

Egy gumi fogvédő volt, olyan, amilyet a közelharc oktatás során használtunk, hogy ne verjük ki egymás fogait, ezután megbilincseltek, és kikísértek az alakulótérre.

Felolvasták a parancsot:

— Harcászati gyakorlat során elkövetett durva figyelmetlenség, ami éles körülmények között egy bajtárs halálát okozta volna.

Ezután lehámozták rólam az inget, és az oszlophoz kötöttek. Most valami furcsát fogok mondani. A korbácsolást könnyebb elviselni, mint végignézni! Persze nem egy habostorta. Az ütések jobban fájtak mindennél, amit addig éreztem, és az ütések közötti szünetek rosszabbak voltak maguknál az ütéseknél. A fogvédő azonban segített, így az egyetlen jajkiáltás, ami kitört belőlem, még az ajkamig sem jutott el.

Ezután még valami különlegest éltem át. Senki sem beszélt többet az esetről, még az újoncok sem. És amennyire meg tudom ítélni, Zim és a többi kiképző ugyanúgy bánt velem, mint a büntetés előtt. Mihelyt az orvos lekezelte a sebeimet, és szolgálatra alkalmasnak nyilvánított, a dolog befejezettnek és lezártnak számított. Este már arra is képes voltam, hogy legyűrjek néhány falatot, és én is úgy ásítoztam az asztalnál, mint a többiek.

A fegyelmezési eljárásnak van még egy másik kellemes tulajdonsága is: nem hagy nyomot maga után. Az aktáidat a kiképzés befejeztével megsemmisítik. Amit megőrzől, az ott marad, ahol legjobban számít.

Soha nem fogod elfelejteni.