XI

Nem ígérhetek mást, csak vért, verítéket, könnyeket és fáradságos munkát.

— Winston Churchill, XX. századi katona-államférfi


Amikor visszatértünk a paszulykarók elleni kommandóakcióról a hajóra — ez volt az a bevetés, ahol Dizzy Flores fűbe harapott, és ahol Jelal őrmester első alkalommal vezetett minket, mint szakaszparancsnok —, azt kérdezte tőlem az űrhajó zsilipét kezelő tengerésztüzér:

— Mégis, milyen volt?

— Rutin — feleltem röviden.

Bizonyára jó szándékkal fordult hozzám, de bennem kavarogtak a különböző érzések, és nem volt kedvem beszélgetni. Szomorú voltam Dizzy miatt, de boldog is, hogy ennek ellenére sikerült kimentenünk, mérges, mert értelmetlennek bizonyult a mentés, és az egész összemosódott azzal a kiüresedett, de boldog tudati állapottal, hogy újra a hajó fedélzetén vagyok, megvan kezem-lábam, és senki más sem hiányzik a csapatból. Mit mondjak akkor egy olyan embernek a bevetésről, aki még egyetlen ugrást sem hajtott végre?

— Na persze — válaszolta. — Nektek, srácoknak jó dolgotok van. Harminc napig lustálkodtok, harminc percig dolgoztok. Nekem van három nap készenlétem, utána meg három nap szolgálatom.

— Na igen — válaszoltam, és elfordultam. — Némelyikünk burokban született.

— Katona — mondta a hátamnak. — Te nem is tudod, mit jelent az, ha valaki állandóan a semmiben lebeg.

A tengerésztüzér panaszában ott volt az igazság parányi szemcséje. Minket, rohamosztagosokat a régi korok gépesített háborúiban harcoló repülősökkel lehetne összehasonlítani, akik egy hosszú és tartalmas katonai pályafutás során alig néhány órányi éles bevetésen vettek részt, csak ennyi ideig kellett farkasszemet nézniük az ellenséggel, szolgálatuk nagy része kiképzésből, az előkészületekből, a cél felé repülésből, azután pedig a hazatérésből, a felszerelés megtisztításából és a következő bevetésre való felkészülésből állt. Két bevetés között pedig gyakorolni, gyakorolni, gyakorolni. A következő bevetésünkig majdnem három hétnek kellett eltelnie, és ekkor egy másik csillag távoli bolygóján csaptunk le a csótányok egyik gyarmatára. A csillagok még a Cserenkov-hajtóművel is irdatlan távolságra vannak egymástól.

Eközben megkaptam a tizedesi csíkjaimat, Jelly pedig kinevezett altisztnek, és Deladrier kapitány jóváhagyta az előléptetésemet. Azért ő, mert rajta kívül már nem volt egyetlen tisztünk sem. Elméletileg a rangomat még nem véglegesítették, hiszen ahhoz az kellett, hogy a Mobil Erők egyik csapattisztje ellenőrizze a papírokat, és megtalálja számomra a megfelelő szolgálati helyet. Ez azonban tényleg csak elméleti kérdés volt, mivel olyan súlyos veszteségeket szenvedtünk, hogy az előléptetési listákon sokkal több lyuk tátongott annál, mint amit élő emberekkel be tudtunk volna tölteni. Altiszt voltam, mert Jelly azt mondta, hogy altiszt vagyok. A többi már csak bürokratikus pepecselés.

A tüzérnek nem volt igaza, amikor azt mondta, hogy lustálkodunk. Két bevetés között ellenőriznünk kellett mind az ötvenhárom erővértet. Karbantartásuk és javításuk mellett ott volt még a fegyverek és a különleges felszerelések rendbe szedése is. Migliaccio időnként kiselejtezett egy-egy erővértet, Jelly pedig jóváhagyta a selejtezést. Farley hadnagy, a hajó fegyvermestere megvizsgálta a vértet, és megállapította, hogy a haditengerészeti bázis segítsége nélkül lehetetlen meggyógyítani, így aztán nem maradt más hátra, mint hogy a raktárból kihozzunk egy vadonatúj, „bezsírozott” erővértet, amit azután alávethettünk a beüzemelés hosszan tartó procedúrájának. Huszonhat munkaóráig tart ez a fárasztó folyamat, míg a kicsomagolt páncélt végre magára öltheti a katona. Ebbe az időbe nem számítottam bele azokat az órákat, amit a páncél viselője tölt el azzal, hogy tökéletesen magára igazítja a felszerelést.

Őrült sok dolgunk volt.

Azért persze nem panaszkodhattunk. Állandóan versenyeket szerveztünk, bajnokságokat kártyával, kockával, és az osztagok is állandóan versengtek egymással. Tíz fényévnyi körzetben nem akadt olyan jó dzsesszzenekar, mint a miénk (na jó, lehet, hogy egyedül voltunk), Johnson őrmester volt a főnök. Úgy játszott a trombitán, olyan édes és lágy szólókat, hogy kiolvadtak az acéllemezek szegecsei, és csak pattogtak, ha a banda váratlanul belecsapott egy pergőbb számba. A mesteri mentőakció után (mert az bizony mesteri teljesítmény volt, ahogy a kapitányasszony a számítógépek segítsége nélkül elkapott minket) a szakasz fegyvermestere, Archie Campbell őrvezető elkészítette a Rodger Young modelljéRodger Youngnak. Archie valamennyiünk aláírását belevéste a modell fém tartójába, ajánlásnak pedig azt marattuk bele, hogy „Yvette Deladrier mesterpilótának, tisztelettel Rasczak hálás Rókáitól”. A kapitányt meghívtuk a szállásunkra vacsorázni, és az étkezés alatt végig játszott a Rókák Downbeat Combója. Végezetül legfiatalabb őrvezetőnk átnyújtotta neki a hajó modelljét. A kapitánynőnek bepárásodott a szeme, és megpuszilta a fiút, azután pedig Jellyt is, akinek ettől olyan vörös lett a feje, mint egy frissen főtt homárnak.

A tizedesi csíkjaim felvarrása után tisztáznom kellett néhány apróságot Ace-szel. Jelly meghagyott osztagparancsnok-helyettesnek, ami komoly fejtörést jelentett a számomra. Nem jó, ha az ember a szamárlétrán felfelé kihagy egy fokot. Először rajparancsnokként kellett volna bizonyítanom, ahelyett, hogy rajparancsnok-helyettesből egyből osztagparancsnok-helyettessé nevezzenek ki. Jelly tudta mindezt, és én is tisztában voltam azzal, hogy amennyire lehet, úgy akarja megtartani a szakaszt, mint amilyen a hadnagy idején volt. Meg akarta hagyni azokat az osztag- és rajparancsnokokat, akiket még a hadnagy nevezett ki.

Nekem az okozott komoly fejtörést, hogy mindhárom, alám rendelt rajparancsnok nálam tapasztaltabb altisztnek számított. Abban az esetben, ha ne adj isten, Johnson őrmester elesne a következő bevetés során, akkor nem csak egy remek szakácsot veszítenénk el, de helyette nekem kellene az osztag élére állnom. Bevetés során egyszerűen megengedhetetlen, hogy a beosztottak akár csak legcsekélyebb mértékben is kétségbe vonják a kapott parancsot. Éppen ezért még azelőtt kellett egyszer és mindenkorra tisztáznom, hogy ki itt a főnök, mielőtt elindultunk volna a következő éles bevetésre.

Ace-szel volt gondom. Nemcsak ő volt a rangidős az alám beosztott tizedesek között, de ráadásul hivatásos katona is volt, és idősebb, mint én. Ha el tudom érni, hogy Ace elfogadjon feljebbvalónak, akkor semmi gondom nem lesz a másik két rajparancsnokkal.

A fedélzeten mindeddig nem okozott gondot. Miután közösen kihoztuk Florest, meglehetősen udvariasan viselkedett velem, egyébként pedig a hajón a kötelezettségeink nem is igazán tették lehetővé, hogy összetűzésbe kerüljünk egymással. Különböző időkben voltunk beosztva, így csupán a reggeli és az esti sorakozónál, vagy az őrszolgálatban találkoztunk, amikor minden az előírásoknak megfelelően játszódik le. Az ilyesmit azonban megérzi az ember. Ace nem olyan személyként bánt velem, mint akitől hajlandó parancsokat elfogadni.

Így hát akkor kerestem meg, amikor egyikünk sem volt szolgálatban. Az ágyában feküdt, és egy könyvet olvasott, az Űrvadászok, harcban a Galaxis ellen című irományt — egy csinos kis, kitalált történetet, bár erősen kétlem, hogy a hadseregben valaha is előfordulhatott ilyen sok kaland és ilyen kevés idióta feljebbvaló, mint abban a könyvben. A hajónknak egészen jó könyvtára volt.

— Ace. Beszélnem kell veled.

Felpillantott a könyvből.

— Valóban? Ha nem látnád, elhagytam a fedélzetet, és éppen magánéletet élek.

— Beszélnem kell veled, úgyhogy tedd le a könyvet!

— Mi olyan sürgős? Még el kell olvasnom ezt a fejezetet.

— Ugyan, Ace, ne szórakozz! Ha ennyire érdekel, elmondom, mi a történet vége.

— Ha elmondod, akkor behúzok egyet.

De azért letette a könyvet, és felült, hogy meghallgasson.

— Ace, ami az osztag felépítését illeti — te hosszabb ideje katona vagy, mint én, és tulajdonképpen neked kellene betöltened az osztagparancsnok-helyettes posztját.

— Ó, ne gyere nekem már megint ezzel a szarral!

— De igen. Azt hiszem, el kellene mennünk Johnsonhoz, hogy beszélje meg a dolgot Jellyvel.

— Szóval, ez a véleményed.

— Igen, ez. Azt hiszem, így lenne a helyes.

— Igen? Na akkor figyelj rám, kisfiam! Hadd világosítsalak fel! Semmi kifogásom nincs ellened. Sőt, egész talpraesett voltál, amikor Dizzyt kimentettük. Ezt hajlandó vagyok elismerni. De ha egy saját rajt akarsz, akkor jobb, ha csinálsz magadnak egyet. Ne kacsingass az én rajomra! A legényeim még csak krumplit sem hajlandóak pucolni neked.

— Ez az utolsó szavad?

— Ez az első, utolsó és egyetlen szavam.

Felsóhajtottam.

— Gondoltam, hogy ez lesz. De biztosra akartam menni. Na jó, ezt a pontot kipipálhatjuk. De van még egy apróság. Véletlenül észrevettem, hogy milyen koszos a mosdó… Azt hiszem, mi ketten kitakaríthatnánk. Úgyhogy tedd le a könyvet, és rántsd össze magad, hiszen ahogy Jelly mondaná, egy altiszt mindig szolgálatban van.

Még mindig habozott, aztán csendben azt mondta:

— Tényleg szükség van erre, kisfiam? Már mondtam, hogy semmi bajom veled.

— Úgy tűnik, igen.

— Azt hiszed, le tudsz győzni?

— Legalábbis megpróbálom.

— Rendben. Akkor legalább ezt a pontot is kipipálhatjuk.

Hátramentünk a mosdóba, és kizavartunk egy őrvezetőt, aki éppen zuhanyozni készült, pedig semmi szüksége nem volt rá. Bezártuk az ajtót. Ace megkérdezte:

— Szabjunk magunknak szabályokat, kisfiam?

— Hát… nem akarlak megölni.

— Rendben. És csontot sem törünk, és semmi olyasmit, ami miatt ne vehetnénk részt a legközelebbi bevetésen. Persze, ha véletlenül történik, az nem számít. Egyetértesz?

— Egyetértek — válaszoltam. — Azt hiszem, jobb, ha előtte leveszem az ingemet.

— Nem akarod a véreddel bemocskolni az ingedet, mi?

Mialatt áthúztam az ingemet a fejemen, Ace támadásba lendült. Nem várakozott, nem habozott, egyszerűen megpróbálta szétrúgni a térdemet.

Csakhogy a térdem nem ott volt, ahová rúgott — én is tanultam ám.

Egy igazi harc általában két-három másodpercig tart. Mivel nincs szükség ennél több időre ahhoz, hogy megöljünk valakit, leüssünk, vagy annyira megsebesítsünk, hogy ne tudjon tovább harcolni. Mi azonban úgy döntöttünk, hogy nem okozunk maradandó károsodást egymásnak, és ez sokat változtatott a dolgon. Mindketten fiatalok voltunk, remek kondícióban. Alaposan kiképeztek minket, és hozzászoktattak, hogy elviseljük a fájdalmakat. Ace volt az erősebb, én viszont egy leheletnyivel gyorsabb voltam nála. Ilyen körülmények között a küzdelem nyúlik, mint a rétestészta, míg a küzdők közül az egyik túlzottan kimerül ahhoz, hogy folytatni tudja — vagy amíg valamelyik el nem követ egy hibát. Mi azonban profik voltunk, és egyikünk sem engedhette meg magának, hogy hibázzon.

Így aztán csépeltük egymást, fájdalmasan, nyögve, sokáig. Értelmetlen és közönséges lenne leírni összecsapásunk részleteit. Ezenkívül nem is volt időm arra, hogy pontos feljegyzéseket készítsek.

Jóval később a hátamon feküdtem, és Ace egy vödör vizet öntött a fejemre. Rám nézett, talpra állított, nekitámasztott a falnak, és azt mondta:

— Üssél meg!

— Tessék?

Annyira kába voltam, hogy duplán láttam.

— Johnnie… üssél meg!

Az arca, mint egy léggömb, lebegett előttem a levegőben. Megcéloztam, és összeszedve minden erőmet, megütöttem. Akkora lendülettel, ami talán még egy bágyadt szúnyog agyoncsapásához sem lett volna elegendő. Ace lehunyta a szemét, és összeesett, mialatt nekem meg kellett kapaszkodnom, hogy ne zuhanjak mellé a padlóra.

Lassan feltápászkodott.

— Oké, Johnnie — mondta fejcsóválva —, megtanultam a leckémet. Többet nem fogok visszapofázni neked… és a többi rajparancsnok sem. Rendben?

Bólintottam, és a fejem zúgott, mint egy méhkas.

— Kezet rá?

Kezet fogtunk, de az is fájt.

Azt hiszem, mindenki más sokkal többet tudott a háború eseményeiről, mint mi, akik pedig ott voltunk a kellős közepén. Ez akkor történt, amikor a csótányok a paszulykarók segítségével megállapították szülőbolygónk pontos helyét, és lecsaptak a Földre. Ekkor pusztították el Buenos Airest, és ekkor lett a „határvillongások” időszakából totális háború. Szóval ekkor, de még azelőtt, hogy kiépítettük volna saját haderőnket, és mielőtt a paszulyok átálltak volna a mi oldalunkra, hogy ellenséges hatalomból de facto a szövetségeseink legyenek. A Föld körül, a Holdra támaszkodva kiépítettünk egy többé-kevésbé hatékony védőgyűrűt (amiről fogalmunk sem volt), de ha igazán őszintén akartunk volna szembenézni a dolgokkal, akkor látnunk kellett volna, hogy a Terrai Federáció az összeomlás határán áll.

Persze, mi ezt sem tudtuk. Azzal viszont tisztában voltunk, hogy milyen iszonyú erőfeszítéssel járt fellazítani az ellenséges szövetséget, és a mi oldalunkra csábítani a paszulykarókat. Erre csak közvetett módon jöhettünk rá a parancsainkból, amiket az alatt a kommandóakció alatt kaptunk, amelyik során Flores elesett. Azt mondták, hogy ne legyünk túl durvák az egyszálbelű idegenekkel, és csak akkor öljük meg őket, ha erre feltétlenül szükség van, viszont okozzunk akkora anyagi kárt, amekkorát csak lehet.

A hadviselés klasszikus szabálya, hogy ha nem tudsz valamit, akkor azt fogságban sem tudod elmondani. Azt a titkot, amiről nem tudsz, sem drogokkal, sem kínzással, sem agymosással, de még azzal sem tudják kiszedni belőled, hogy napokon át nem engednek egy pillanatig sem aludni. Ezért azután nekünk csak azt mondták el, amire taktikai okokból feltétlenül szükségünk volt. A régi időkben állítólag léteztek olyan hadseregek, amelyek letették a fegyvert, és megadták magukat, csak azért, mert a katonák nem tudták, miért is harcolnak, és ezért azután nem is voltak hajlandóak küzdeni. Az M.E. egészen más. Először is, mi valamennyien önként léptünk be a hadseregbe. Mindenkinek megvolt a saját maga oka, legyen az jó, vagy rossz. Mi azért harcoltunk, mert rohamosztagosok voltunk. Profik, akikben lobogott a csapatszellem, az esprit de corps. Mi voltunk Rasczak Rókái, a kivesézett Mobil Erők legeslegjobb, legkimondhatatlanabb nevű bandája, akik azért másztak be a kapszulába, mert Jelly azt mondta nekünk, hogy itt az idő, kezdődhet a tánc. Földet érés után pedig azért harcoltunk, mert Rasczak Rókáinak a harc a munkája.

Éppen ezért nem is tudhattuk, hogy elveszítjük a háborút.

A csótányok tojásokkal szaporodnak. Ezeket nem egyszerűen csak megtojják, de el is raktározzák, hogy akkor keltsék ki őket, amikor arra a legnagyobb szükség van. Mihelyt megöltük egy katonájukat — vagy ezret, de akár tízezret is —, a keltetőkben máris kimászott a pótlás a tojásból, és az új pókok hamarabb kerültek bevetésre, mint ahogy mi visszatértünk a bázisunkra. Próbáld meg elképzelni, amint a csótányok születésszabályozási hivatalában egy osztályvezető felemeli a telefont, és leszól valakinek, aki mélyen a bolygó felszíne alatt, egy keltetőben várja az utasítást: „Öregem, rakjál már be tízezer harcost a keltetőbe, és csütörtökig keltesd már ki őket… és mondd meg légy szíves a mérnököknek, hogy be kéne üzemelni az N,O, P,Q és az R tartalék keltetőt is. Óriási a kereslet a harcosok iránt.”

Nem tudom, hogy a valóságban is így játszódtak-e le a dolgok, de a végeredmény engem igazolt. Nagy hiba lenne azt hinni, hogy ellenségeink a termeszekhez, vagy a hangyákhoz hasonlóan csak az ösztöneik szavára hallgatnak. Ők ugyanolyan intelligens módon cselekszenek, mint mi (az a faj, amelyik nem tud gondolkodni, nem is épít űrhajót!). A pókok sokkal alkalmasabbak voltak a harcra, mint mi. Nekünk legalább egy évre van szükségünk ahhoz, hogy kiképezzük az újoncokat, és egy harcra fogható alegységet kovácsoljunk belőlük. A csótány-katona egyedül, de csapatban is tud harcolni, mihelyt kikelt a tojásból.

Ha megöltünk ezer csótányt, és közben elvesztettünk egy rohamosztagost, akkor az a csótányok győzelmét jelentette. Óriási árat kellett fizetnünk azért, hogy megtanuljuk, milyen hihetetlen teljesítményekre képes a totális kommunizmus, ha egy olyan nép valósítja meg, amelyet az evolúció kifejezetten erre a célra fejlesztett ki. A csótányok komisszárjai ugyanúgy nem törődtek a katonáik életével, mint ahogy minket nem érdekelt, hány töltényt is használunk fel. Erre talán már korábban is rájöhettünk volna, ha visszaemlékeztünk volna arra, hogy mennyire megizzasztotta a Kínai Hegemónia az orosz-angol-amerikai szövetséget. Sajnos, az emberek csak akkor képesek levonni a tanulságokat a történelmi leckékből, ha a történelem már a házuk ajtaját döngeti.

Mi azonban tanultunk. Minden egyes összecsapás után új technikai instrukciók és taktikai utasítások születtek, melyeket azonnal továbbítottak a Flotta valamennyi egységéhez.

Megtanultuk, hogyan különböztessük meg a harcosokat a dolgozóktól — már ha maradt erre időnk. Többnyire a hátpajzsuk formájáról lehetett őket megkülönböztetni, de ha sietett az ember, volt egy egyszerűbb szabály is: ha egy óriáspók neked esik, akkor az egy harcos, ha elfut, akkor nyugodtan hátat fordíthatsz neki. Még azt is megtanultuk, hogy a harcosokra sem kell túl sok lőszert elpocsékolni, kivéve, ha sarokba szorítottak. Ehelyett inkább a fészkeiket támadtuk meg. Mihelyt rábukkantunk egy mélybe vezető járatra, egyből bevágtunk egy gázbombát. Ez néhány másodperccel később halk durranással felrobbant, és egy olajszerű folyadékot spriccelt szét, ami a csótányok számára halálos ideggázzá alakult át (ránk nem hatott ez a gáz). Mivel az ideggáz nehezebb, mint a levegő, így egyre mélyebbre lesüllyed a földalatti járatokba. Ezután még egy másik gránátot is ledobtunk, ami csak robbanóanyagot tartalmazott, és lepecsételte a járatot.

Még mindig nem tudtuk, hogy a harci gázunk elég mélyre lejut-e ahhoz, hogy megölje a csótányok királynőit. Azzal azonban tisztában voltunk, hogy nagyon nem tetszik nekik az új taktikánk. Hírszerzőink ezt a paszulykaróktól tudták meg, és a csótányok birodalmában portyázó mélységi felderítőink is megerősítették ezeket a jelentéseket. Ezenkívül sikerült a Sheolon kiirtanunk egy teljes kolóniájukat. Talán sikerült nekik kimenekíteni a királynőjüket és az agyakat… azt viszont megtanultuk, hogy képesek vagyunk fájdalmat okozni nekik.

Ami pedig a Rókákat illeti, a gázbombák alkalmazása csupán egy gyakorlat volt a sok között. Egy feladat, amit tökéletesen kellet végrehajtani. Tökéletesen és gyorsan, mintha élnénk.

Végül vissza kellett térnünk Sanctuaryra, a Flotta bázisára, hogy új kapszulákat vételezzünk. A kapszula fogyóeszköz (mint ahogy alapjában véve mi is azok vagyunk), és ha egyszer kifogytunk belőlük, akkor vissza kellett térnünk a bázisra, még akkor is, ha a Cserenkov-generátorokban elegendő üzemanyag van arra, hogy kétszer megkerüld a Galaxist. Röviddel a visszaérkezésünk előtt üzenet érkezett a hajóra, hogy Jellyt Rasczak utódaként hadnaggyá léptették elő. Jelly megpróbálta titokban tartani előléptetését, ám Deladrier kapitány kirakatta az üzenetet a faliújságra, és felszólította a parancsnokunkat, hogy a többi tiszttel együtt a hajó orrában, az ebédlőben étkezzen. A fennmaradó idejét azonban Jelly továbbra is velünk töltötte.

Időközben már több, sikeres bevetést is végrehajtottunk a vezetésével, és a szakasz kezdett hozzászokni ahhoz, hogy a Hadnagy nélkül is megállja a helyét. Még fájt a dolog, de a rutin sokat segített. Amikor pedig Jelly megkapta a tiszti oklevelét, lassanként töprengeni kezdtünk arról, hogy nem kéne-e új nevet adni magunknak, hogy minket is a főnökünkről nevezzenek el, mint ahogy az a fegyvernem többi egységénél is szokás. Johnson, a rangidős altiszt hozakodott elő kívánságunkkal Jellynél. Lelki támaszként engem is magával vitt.

— Igen? — dörmögte Jelly.

— Izé, őrmester, akarom mondani, hadnagy. Arra gondoltunk…

— Mire gondoltatok?

— Hát, a fiúk arról beszéltek és arra gondoltak, hogy most már úgy kéne hívni minket, hogy Jelly Jaguárjai.

— Szóval, ezt gondolják? Hányan szavaztak közületek erre a névre?

— Egyhangúan döntöttünk így — mondta Johnson.

— Igen? Ötvenkét igen, és egy nem. A nemek vannak többen.

Ezek után senki sem hozta többé szóba a dolgot.

Nem sokkal ezt követően orbitális pályára álltunk Sanctuary körül. Örültem, hogy végre megérkeztünk, mert a hajó mesterséges nehézségi erejét két nappal ezelőtt kikapcsolták, míg a főmérnök a generátorokat piszkálta. Mi pedig lebeghettünk a semmiben. Gyűlöltem a lebegést, azt hiszem, sosem leszek igazi űrjáró. Egyszerűen szükségem van arra, hogy talaj legyen a lábam alatt. Az egész szakasz tíz nap PK.-t (pihenést és kikapcsolódást) kapott. A flottabázis szállásán helyeztek el minket.

Sosem ismertem meg Sanctuary koordinátáit, de még annak a csillagnak a nevét, vagy a rendszerszámát sem, amelyik körül kering — hiszen tudod, amit nem tudsz, arról nem is beszélsz. A bolygó pontos helyével csupán a pilóták és a csillaghajó-kapitányok vannak tisztában, hiszen ez a Federáció egyik legnagyobb titka. A titok ismerői parancsot kaptak arra (és ezt a parancsot hipnotikusan beléjük ültetett kényszer támasztja alá), hogy öngyilkosságot kövessenek el, ha fennáll a fogságba esés veszélye. Amíg nem kizárható a lehetősége annak, hogy elfoglalják központi bázisunkat a Lunán, és megszállják magát a Földet is, addig a Federáció igyekszik a lehető legnagyobb haderőt összevonni Sanctuaryn, hogy egy otthoni katasztrófa esetén ne kényszerüljünk feltétel nélküli kapitulációra.

Azt azonban elárulhatom nektek, hogy milyen bolygó Sanctuary. Olyan, mint a Föld, csak kicsit visszamaradottabb.

Szó szerint visszamaradott, mint egy gyerek, akinek tíz évre van szüksége ahhoz, hogy megtanuljon pacsit adni, és aki sosem jut el arra a fokra, hogy képes legyen sütit formázni a homokozóban. Ez az égitest annyira hasonlít a Földre, amennyire két, különböző bolygó egyáltalán hasonlíthat egymásra. A planetológusok szerint megegyezik az életkoruk, és a központi csillaga is olyan idős, mint a Nap, ráadásul pedig ugyanolyan típusú, ahogy azt az asztrofizikusok mondják. Gazdag a növény- és az állatvilága, és apró eltérésektől eltekintve a légköre is megegyezik szülőbolygónkéval. Az időjárás is nagyon hasonló, ezenkívül Sanctuary körül is kering egy tetszetős hold, így még az otthoni apályról és dagályról sem kell lemondani.

Ennek ellenére megrekedt a fejlődés legelején. Ezen a bolygón nem létezik a mutáció. Értitek ezt? Itt nem tapasztalható az a magas fokú, természetes sugárzás, mint a Földön.

A legjellemzőbb és legmagasabban fejlett növényféle egy rendkívül kezdetleges óriáspáfrány, a legfejlettebb állat pedig egy protorovar, amelyik még arra sem képes, hogy bolyokat alkosson. Azokról a növényekről és állatokról persze nem beszéltem, amelyeket a Földről telepítettek ide. A mi fajtáink azonnal elkezdték kiszorítani a helybelieket, mihelyt megjelentek ezen a világon.

Mivel Sanctuaryn az evolúció folyamata a kellő sugárzás hiánya miatt rendkívül lassan halad, ezért azután egészségtelenül alacsony a fellépő mutációk száma, így a helybeli élőlényeknek egyszerűen nem volt lehetőségük arra, hogy fejlődjenek, arra pedig nem is gondolhatunk, hogy a siker legkisebb esélyével szálljanak szembe a konkurens fajokkal. Genetikai mintájuk egy meglehetősen hosszú időszakon keresztül változatlan maradt, képtelenek az alkalmazkodásra, mintha világkorszakokon keresztül arra lettek volna kényszerítve, hogy kártyázás közben újra és újra ugyanazokat a lapokat játsszák meg. Még csak nem is reménykedhettek abban, hogy egyszer valami jobbat húznak.

Amíg a fajok közötti élet-halál harcban csupán egymással kellett küzdeniük, addig nem volt jelentősége a dolognak — mintha szellemi fogyatékosok küzdöttek volna más szellemi fogyatékosokkal. Mihelyt azonban más bolygón kifejlődött, magas sugárzáshoz és zord időjárási viszonyokhoz hozzászokott fajok jelentek meg a felszínen, ütött a helyi életformák utolsó órája.

Nos, ezt azt hiszem, érthető mindenkinek, aki nem lógott túl sokat a középiskolai biológia órákról… Sanctuaryn van egy kutatóállomás. Ennek az egyik tudósa mesélt nekem minderről, és még hozzátett valamit, amire addig nem gondoltam.

— Mi lesz a Sanctuaryt gyarmatosító emberi lényekkel?

Nem azokkal, akik csak rövid ideig tartózkodnak itt, hanem a telepesekkel. Sokan közülük már itt születtek, és valószínűleg az utódaik is itt fognak élni, meg még számtalan nemzedék utánuk. Mi lesz ezekkel a távoli utódokkal? Az biztosan nem árt, ha valaki nem kap sugárzást. Az élet ettől egy fokkal még biztonságosabb is lesz — Sanctuaryn nem ismerik a leukémiát és a rák számos fajtáját sem. Ráadásul ez gazdaságilag is rendkívül előnyös tényező. Ha mostanában egy szántóföldet bevetnek (földi) búzával, akkor nincs szükség a termőterület előzetes megtisztítására. A földi búza kiszorítja az összes bennszülött növényt.

A telepesek utódai genetikai szempontból nem fognak fejlődni. Legalábbis nem sokat. Ez a fickó a kutatóállomásról azt mondta, hogy a helybeliek egy picit ugyan fejlődhetnek, más okok miatt is, mert például a bevándorlás is felfrissíti a genetikai állományt, és a meglevő gének a természetes kiválasztódás útján is változhatnak. Ez az egész azonban jelentéktelen a Földön és a más bolygókon zajló evolúció tempójához képest. Mi lesz ennek a következménye? Lehet, hogy a telepesek utódai megmaradnak fejlődésünk jelenlegi szakaszában, míg az emberi faj nagy része továbbfejlődik? Lehet, hogy egy napon már csak eleven kövületeknek fogják őket tartani? Lehet, hogy annyi helyük sem lesz, mint egy pithecanthropusnak egy űrhajó fedélzetén?

Vagy lehet, hogy aggódni fognak utódaik sorsa miatt, és ezért rendszeresen kiteszik őket egy kisebb dózisú sugárzásnak? Elképzelhető, hogy minden évben felrobbantanak néhány szennyező atombombát, hogy megnöveljék légkörükben a radioaktív anyagok arányát? (Ha így tesznek, akkor természetesen számolniuk kell a közvetlen sugárszennyezés veszélyével, ami nélkül viszont elképzelhetetlen, hogy kellő mennyiségű mutációs lehetőséget biztosítsanak utódaik genetikai öröksége számára.)

A fickó viszont azt jósolta, hogy a telepesek semmi ilyesmit nem fognak csinálni. Azt állította, hogy az emberi faj ehhez túl individualista, túlzottan el van foglalva saját magával, ahhoz, hogy azzal törődjön, mi is lesz távoli leszármazottaival. Úgy gondolta, hogy a távoli jövőben élő nemzedékek genetikai elsorvadása a hiányos sugárzás miatt olyan valami, amit a legtöbb ember nem tud felfogni, vagy elképzelni. És mivel ez a veszély annyira távolinak tűnik, hiszen az evolúció a Földön is csak rendkívül lassan működik. Egy-egy faj továbbfejlődéséhez sok-sok ezernyi évnek kell eltelnie…

Nem tudom. A fenébe, még azt sem tudom, hogy mivel töltöm el saját, hátralévő éveim felét. Akkor azt meg honnan a francból tudnám, mit fog tenni egy vadidegen alakokból álló telep? Egy dolgot azonban teljes biztonsággal állíthatok: Sanctuary sosem lesz lakatlan. Vagy a miénk lesz, vagy a csótányoké. Vagy egy harmadik erőé. Ez egy sokat ígérő bolygó, egy lehetséges Paradicsom, és mivel a Galaxisnak ebben a fertályában nem túl sok ilyen kedvező fekvésű telek kiadó, ezért biztos, hogy Sanctuary nem fog az első osztályosok értelmi szintjén megrekedt, primitív életformák tulajdonában megmaradni.

Ez a világ már most is gyönyörű, és sok szempontból sokkal alkalmasabb egy néhány napos szabadság eltöltésére, mint a legtöbb terrai üdülő. Ezenkívül pedig az itteni civilek (rettenetesen sokan, több, mint egymillióan élnek itt) nem is olyan rosszak. Pontosan tudják, hogy háború van. A lakosságnak több, mint a fele a flottabázison, vagy a hadiiparban dolgozik. A másik fele meg abból él, hogy gabonát termel, és állatot tenyészt a Flottának. Azt is mondhatnánk, hogy saját, jól felfogott érdekük a háború táplálása, de akármi is motiválja őket, tisztelettel kezelik az egyenruhásokat, és nem viselkednek ellenségesen a katonákkal. Éppen ellenkezőleg: mihelyt egy rohamosztagos belép az üzletbe, a tulajdonos egyből hozzá siet, és „uramnak” szólítja. Úgy tűnik, ezt tényleg így is gondolja, miközben valamilyen értéktelen dolgot próbál rásózni, a szükségesnél jóval magasabb áron.

Ezen a bolygón talán az a legszebb, hogy a lakosság fele a gyengébb nem tagjaiból kerül ki.

Csak az tudja ezt igazán értékelni, aki maga mögött tud legalább egy hosszú űrjárőr-szolgálatot. Hihetetlen vágy fogott el minket az után a hatórás őrszolgálat után, hogy élvezhessük a kitüntetést. Két órán keresztül a harmincas zsilip előtt állni, és a fülünket hegyezni, hogy mindent meghalljunk, amit csak egy női hang mondhat. Azt hiszem, könnyebb lenne egy olyan hajón szolgálni, ahol csak férfiak vannak… Ennek ellenére a Rodger Youngot választanám. Csodálatos érzés tudni, hogy valóban létezik az a legfőbb jó, amiért harcolunk, és a női nem nem csak lázas fantáziánk szüleménye.

A civilek ötven százalékán kívül nő volt a Sanctuaryn állomásozó Szövetségi Erők negyven százaléka is. Ha mindezt összeszámolod, akkor látod, hogy sehol, a feltárt világegyetemben nincs még egy ilyen gyönyörű hely.

Ezekhez a szenzációs adottságokhoz társulnak még azok a mesterséges adalékanyagok, amelyekkel megpróbálják megédesíteni a kimaradásainkat és a szabadságot. Úgy tűnik, a legtöbb civilnek egyszerre két foglalkozása is van: karikás a szemük, mert egész éjjel a bárokban mulatnak, csakhogy kellemesebbé tegyék a szabadságos katonák idejét. A bázisról a város felé vezető Churchill Road mindkét oldalán házacskák sorakoznak, ahol egy egyenruhás könnyedén megszabadulhat a pénzétől, amit amúgy sem tudna értelmes dolgokra költeni. Kánya bánja, hiszen költekezés közben felfrissülünk, szórakozunk, és végig szól a zene.

Ha valakinek mégis sikerül keresztülverekednie magát az ilyen csapdák útvesztőjén, miközben alaposan megpumpolták, és nem maradt egy fillérje sem, akkor ott vannak a város egyéb, szinte ugyanennyire kellemes létesítményei (ahová lányok is járnak), amelyeket a hálás lakosság díjmentesen bocsát a fegyveres erők rendelkezésére. Ezek sokban hasonlítanak a vancouveri szórakoztató központra, csak éppen nagyvonalúbbak és vendégszeretőbbek.

Sanctuary és az itteni nagyváros, Espiritu Santo olyan nagy hatással volt rám, hogy komolyan eljátszottam a gondolattal, a Szövetségi Szolgálat lejárta után itt fogok letelepedni. Végül is nem tök mindegy nekem, hogy az utódaim (már ha lesznek ilyenek) huszonötezer év múlva ugyanolyan zöld csápokkal ékesítve rohangálnak, mint mindenki más, vagy pont úgy fognak kinézni, ahogy én magam is kinéztem? Ez a tojásfejű fickó a kutatóállomásról azzal sem tudott rám ijeszteni, hogy sugárzás nélkül nincsen fejlődés, mivel nekem úgy tűnik (ha alaposan szemügyre veszem a környezetemet), hogy az emberi faj éppen most jutott fel a fejlődése tetőpontjára.

Valószínűleg egy kultúrált varacskos disznó úr pontosan ugyanezt gondolja egy varacskos disznó hölgyről, de hogyha így van, akkor mindkettőnknek igaza lehet.

A szórakozásnak még számos, egyéb módja is akadt. Nagy örömmel gondolok vissza arra a kellemes estére, amikor baráti eszmecsere alakult ki egy csapatnyi Róka és a szomszéd asztalnál helyet foglaló matrózok között (nem a Rodger Young személyzetéhez tartoztak). Élénk csevegésünk talán egy cseppnyit túl hangos volt, mert megjöttek a rendészek, és kábító fegyverekkel vetettek véget a társalkodásnak, amikor éppen azon voltunk, hogy most már előállunk a hatásosabb érvekkel is. A vitázásnak nem voltak következményei, már ha eltekintünk attól, hogy ki kellett fizetnünk a szétvert berendezést. A bázis parancsnokának ugyanis az volt a véleménye, hogy egy szabadságos katona megengedhet magának néhány apróbb kihágást, amennyiben nem követi el a „harmincegy pofára esés” valamelyikét.

A lakóbarakkok is rendben voltak — nem túl fényűzőek, de kellemesek, a konyha pedig napi huszonöt órán keresztül üzemelt, és minden munkát a civilek végeztek el. Nem volt itt reggeli sorakozó, sem takarodó. Élvezhettük a százszázalékos szabadságot, az pedig külön felüdülést jelentett, hogy ha nem akartál, akkor nem kellett a kaszárnyában lakni. Én azért bent aludtam, mivel megfontolatlan pénzpocsékolásnak tartottam, hogy hotelben lakjak, amikor a laktanyában ingyen is kaptam egy puha, tiszta ágyat. Ezernyi más módja is akadt annak, hogy elköltsem a pénzemet. Az pedig egy rendkívül kellemes ráadásnak számított, hogy a nap itt egy órával tovább tart, mint a Földön, mivel így kilenc órát aludhattam, mégsem kellett semmit sem elmulasztanom a következő nap örömeiből. Rengeteget aludtam, igyekeztem bepótolni azokat az órákat, amikkel a Hangyaboly Hadművelet óta mínuszban voltam.

A laktanyát nyugodtan lehetett volna hotelnek is nevezni. Az altisztek szárnyában Ace-szel ketten birtokoltunk egy sajátszobát. Egyik reggel, amikor a szabadságom sajnálatos módon a vége felé közeledett, arra ébredtem, hogy Ace ott áll az ágyam végénél, és megpróbál felrázni. Korán volt, a nap éppen csak, hogy feljutott pályája csúcsára.

— Talpra katona, mintha élnél! Támadnak a csótányok!

Megmondtam neki, hogy mit kapjanak be a csótányok.

— Akkor inkább menjünk be a városba — erősködött.

— Le vagyok égve.

Előző este ugyanis a kutatóállomás egyik vegyésznőjével, egy elragadó kis tündérrel randevúztam. A kislány a Plútón futott össze Carllal, barátom pedig megírta nekem, hogy feltétlenül hívjam fel, ha egyszer Sanctuaryra vet a sors szeszélye. Ez a karcsú, vörös hajú kislány a drága dolgokat kedvelte. Carl valószínűleg felvilágosította, hogy az egészségesnél jóval több pénzem van, mert a cicus úgy döntött, hogy itt az ideje megismerkedni a helybeli pezsgő-különlegességgel. Nem akartam rossz fényben feltüntetni a legjobb barátomat azzal, hogy beismerem, csak annyi pénzem van, amennyit a kincstár zsoldként kiutalt. Így aztán pezsgőben fürdettem a leányzót, míg én azt a löttyöt kortyolgattam, amiről azt állították, hogy friss ananászlé (egy nagy frászt volt az). Az este azzal ért véget, hogy gyalog mehettem hazáig, a katonáknak sajnos nem jár ingyen taxi. Ennek ellenére megérte ez az este. Végül is mi a fenét jelent a pénz? Természetesen arról a pénzről beszélek, amit akkor költünk el, ha nem tudjuk, hogy mit hoz a holnap.

— Emiatt ne fájjon a fejed — felelte Ace —, tudok kölcsönadni — tegnap este rám mosolygott Fortuna. Összefutottam egy matrózzal, aki nem tudta, hogy nagy hiba velem leülni kártyázni.

Így aztán felkeltem, lezuhanyoztam és megborotválkoztam, aztán pedig az ebédlőben beálltunk a sorba, és beborítottuk a tálcánkat fél tucat tojással, szalonnával, sült krumplival, meg lángossal, és különféle édességekkel. Ezután bementünk a városba megebédelni. Meglehetősen meleg volt, amikor a Churchill Roadon baktattunk, így Ace azt javasolta, hogy üljünk be egy kocsmába kicsit felfrissülni. Ananászlevet rendeltem, de megint csak pancsolatot kaptam, igaz, ez legalább hideg volt. Nem lehet minden tökéletes.

Dumáltunk erről-arról, és Ace fizetett még egy kört. Ezúttal eperlével próbálkoztam, de azt is porból csinálták. Ace a poharába bámult, aztán megkérdezte:

— Gondoltál már arra, hogy beállj hivatásos tisztnek?

— Mi van? — kérdeztem döbbenten. — Meghülyültél?

— Komolyan mondom. Figyelj, Johnnie! Ez a háború szerintem még eltart egy darabig. Mindegy, hogy mivel tömik a hátországban a propagandisták az emberek fejét, te meg én, itt a fronton tudjuk, hogy a csótányok nem adják fel olyan könnyen. Miért nem próbálsz meg hosszú távra tervezni? Ha már úgyis egy zenekarban kell játszanod, akkor csak jobb, ha te vagy a karmester, és nem az üstdobot kell cipelned.

Beszélgetésünk váratlan fordulata teljesen elképesztett. Éppen Ace-től vártam volna legkevésbé az ilyesmit.

— És te? Arra gondolsz, hogy tiszti iskolába mész?

— Én? — válaszolta. — Vizsgáltasd meg az agyadat, kisfiam alighanem forr benne a hűtővíz. Nekem hiányzik ehhez az iskolám, és ráadásul tíz évvel idősebb vagyok nálad. Benned viszont megvan minden ahhoz, hogy sikerüljön a tiszti iskolán a felvételi vizsga. Elég magas az IQ-d, hogy megüsd a minimális követelményszintet. Lefogadom, hogy ha hivatásos katona leszel, akkor még előttem neveznek ki őrmesternek, és másnap reggel már indulhatsz is a tiszti iskolára.

— Na most már tudom, hogy megőrültél!

— Na, próbálj egyszer az idősebbre hallgatni! Nem szívesen mondom meg neked, de te pontosan az a típus vagy, akit az emberek szívesen követnek a pusztulásba. Buta, törekvő és idealista, pont olyan, mint a nyersanyag, amiből a tiszteket csinálják. Én viszont — én magam vagyok a született altiszt. Egészségesen pesszimista, aki képes arra, hogy egyensúlyba hozza a hozzád hasonlók eltúlzott lelkesedését. Egy szép napon kineveznek őrmesternek, és őrmester is maradok a huszadik szolgálati évem utolsó napjáig. Akkor aztán búcsút mondok a szolgálatnak, és elvállalok valamilyen a veteránoknak fenntartott munkát. Rendőr leszek, valószínűleg. Később feleségül veszek egy kedves, kövér asszonykát, akinek ugyanolyan primitív az ízlése, mint az enyém, sportolgatok egy kicsit, horgászok, és lassanként magamra szedek pár kilót.

Ace mély lélegzetet vett, és folytatta a választási beszédét.

— De te aktív maradsz, és valószínűleg feljutsz a szamárlétra tetejére, és amikor dicsőségesen elpatkolsz, az benne lesz az újságokban. Én meg elolvasom, és büszkén döngethetem a mellem: „Én már akkor ismertem a srácot, amikor egész kicsi volt. Még pénzt is adtam kölcsön neki. Ugyanabban az alegységben voltunk altisztek.” Na?

— Még nem gondoltam erre — válaszoltam lassan. — Csak a szolgálati időmet akartam végigcsinálni.

Savanyúan elmosolyodott.

— Láttad, hogy akárcsak egyetlenegy önkéntest leszereltek és hazaküldtek volna? Tényleg azt hiszed, hogy két év után leveheted az egyenruhát?

Fején találta a szöget. Amíg tart a háború, addig nem számít, hogy mennyi időre jelentkeztél. Legalábbis az M.E.-ben nem. Amíg a körülmények nem változnak meg, csupán az alapvető hozzáállásunkban van egy kis különbség. Azok, akik csak egy meghatározott időre kötelezték el magukat, beszélgethettek arról, hogy mit is fognak csinálni azután, „ha véget ér ez a kibaszott háború”. Egy hivatásos katona nem mond ilyesmit. Ő nem megy sehova, legfeljebb nyugdíjba — már ha megéri azt a kort.

De amíg tart a háború, addig az önkéntesek sem mehetnek sehova. Nincs leszerelés. De ha valaki úgy dönt, hogy beáll hivatásosnak, és utána valamiért nem tudja leszolgálni a húsz évét — nos, a főnökség meglehetősen szőrszálhasogató, már ami a teljes körű polgárjogot illeti, bár az is igaz, hogy egy percig sem tartana olyan valakit a seregben, aki nem akar ott maradni.

— Lehet, hogy tovább tart, mint két év — vetettem közbe —, de nem lesz mindig háború.

— Tényleg nem?

— Már mért lenne?

— Hát, nem tudom. Az ilyesmiről nem beszélnek velem. De azt tudom, hogy neked nem a háborúval van bajod, Johnnie. Vár rád otthon egy kislány?

— Nem. Az első hónapokban még volt — feleltem óvatosan —, de azután búcsút vettünk egymástól.

Erre a kegyes hazugságra azért volt szükségem, mert nem akartam Ace-t kiábrándítani. Carmen sosem volt a barátnőm, és ez a lány soha, egyetlen fiúra sem várt. Az viszont igaz, hogy ha nagyritkán írt nekem egy levelet, akkor abban „Kedves Johnnie-nak” szólított.

Ace bölcsen bólintott.

— Ez a dolgok normális menete, Johnnie. A lányok inkább a civileket választják, akikkel akkor mennek korcsolyázni, amikor éppen kedvük tartja. Ne szomorkodj emiatt fiam, ha majd egyszer nyugállományba vonulsz, tucatjával borulnak a lábad elé, és idősebb fejjel sokkal jobban meg tudod szelídíteni őket. A házasság megtöri a fiatal férfiak gerincét, de megvigasztalja a vén rókákat.

Egy pillantást vetett a poharamra.

— Hánynom kell, ha látom, hogy mit iszol.

— Én is nehezen tartom vissza, ha ránézek a poharadra — feleltem.

Megvonta a vállát.

— Mint mondtam, ízlések és pofonok különböznek. Azért remélem, hogy gondolkozol a dolgon.

— Persze.

Nem sokkal később Ace hagyta magát rábeszélni egy kártyapartira, és a nyereményéből nekem is folyósított egy kis kölcsönt. Sétálni indultam. Kicsit rágódni akartam a hallottakon.

Akarok én katonai karriert befutni? Azért döntöttem a Szövetségi Szolgálat mellett, hogy tiszt lehessen belőlem? Önként jelentkeztem, hogy megkapjam a polgárjogot — vagy talán nem? A hivatásos állomány tagjaként ugyanolyan messze vagyok a polgárjogtól, mintha be sem léptem volna… mert amíg egy katona egyenruhát visel, addig egyáltalán nem választhat. Ez így is volt rendjén — mert ha megengedték volna a Rókáknak, hogy szavazzanak valamiről, akkor lehet, hogy ezek az idióták úgy döntenek, hogy ezentúl tilos kapszulába szállni, és leugrani. Az ilyesmi természetesen megengedhetetlen.

Ennek ellenére azért léptem be a Szövetségi Szolgálatba, hogy megszerezzem magamnak a polgárjogot.

Tényleg igaz ez?

Tényleg a választás lehetősége volt ilyen fontos a számomra? Nem, sokkal inkább a presztízs, a büszkeség, a státusz… hogy polgár lehetek.

Valóban ez volt?

A legnagyobb erőfeszítésem ellenére sem tudtam visszaemlékezni arra, hogy miért is lettem katona. Ezenkívül pedig a szavazati jog még senkiből sem csinált polgárt — a Hadnagy a szó legnemesebb értelmében is polgár volt, bár nem érhette meg azt a napot, amikor először az urnához járulhatott volna. A „szavazatát” minden egyes bevetésekor leadta.

Én pedig ugyanezt tettem!

Emlékeim között felcsendült Dubois ezredes hangja: „Polgárnak lenni egy hitvallás, egy világnézet, egy emocionális meggyőződés arról, hogy az egész magasabb rendű, mint bármelyik része… annak a tudata, hogy a részegység büszke alázattal feláldozhatja magát, csakhogy az egész életben maradjon.”

Még mindig nem tudtam, hogy tényleg vágyat érzek-e egyetlen és számomra oly fontos testemet „pajzsként szeretett hazám és a háború zabolátlan pusztítása közé állítani” — még mindig elfogott a remegés minden egyes ugrás előtt, és a háború rettenetes kínokkal is járhatott. Ennek ellenére most már tudtam, hogy miről beszélt Dubois ezredes. Az M.E. volt az egész, és én a rész. Ha a rohamosztagosok bevetésre indultak, hogy szembeszálljanak a háború pusztításaival, akkor én ugyanilyen okból mentem velük. A hazafiasság mindig is túl elvont dolog volt a számomra, egy túlzottam általános fogalom, nem igazán tudtam mit kezdeni vele. Az M.E. volt a bandám, a közösség, ahová tartoztam. Nekem már csak ez a család maradt. Ők voltak a fivéreim, akiket azelőtt nem ismertem. Közelebb álltak hozzám, mint Carl iskolás korunkban. Ha elhagyom őket, elvesztem.

— Miért is ne legyek hivatásos katona?

— Oké, rendben — de mi az a baromság, hogy tiszt legyen belőlem? A tiszti iskola már egy egészen másfajta történet. Nagyon szépen el tudtam képzelni, hogy húsz év szolgálat után velem is olyasmi történne, mint amiről Ace beszélt. Kitüntetések a mellemen, házipapucs a lábamon… vagy, hogy esténként lejárok a veteránok klubjába, és együtt nosztalgiázok azokkal, akik azelőtt velem voltak. De hogy katonatiszt legyek? Magamban hallottam, hogy mit szólt mindehhez Al Jenkins az egyik átmulatott éjszakán: „Közkatona vagyok, és az is maradok. Ha közkatona vagy, senki sem vár nagy dolgokat tőled. Ki a fene akar tiszt lenni? Vagy akár altiszt? Ugyanazt a levegőt szívod be, mint ők, nem? Azt eszed, amit ők. Ugyanazokon a bolygókon dobnak le, ugyanúgy beszállsz a kapszulába, mint ők. Neked viszont nem kell aggódnod.”

Ebben volt valami igazság. Mit kaptam a csíkjaimért cserébe? — eltekintve a kék foltoktól és a fejfájástól.

Ennek ellenére tudtam, hogy nem utasítom el az előléptetést, ha kineveznek őrmesternek. Nem lehet nemet mondani, egy rohamosztagos sosem tesz ilyet. Kilép a sorból, és megcsinálja, amivel megbízták. Ha tiszti iskolába küldik, akkor elmegy.

Engem persze az életben nem küldenének tiszti iskolára. Ki a fene vagyok én, hogy azt képzelem, valaha is lehet belőlem olyasmi, mint amilyen Rasczak hadnagy volt egykoron?

Sétám során véletlenül elkeveredtem a tiszti iskola épületéhez, pedig nem akartam idejönni. Egy századnyi kadét tolongott az alakulótéren, futólépésben meneteltek, és semmiben sem különböztek az alapkiképzésen résztvevő újoncoktól. A nap forrón tűzött a térre, és a Rodger Young készenléti szobája hirtelen sokkal, de sokkal barátságosabbnak és hívogatóbbnak tűnt. Az alapkiképzésem befejezése óta sosem kellett a harmincas zsilipnél messzebb menetelnem. A hátam mögött tudtam azt a baromságot, amivel katonát faragnak a civilekből.

Egy darabig figyeltem, ahogy átizzadják az egyenruhájukat, és hallottam, ahogy üvöltöznek velük — még az őrmesterek is —, pont, mint az alapkiképzésen. Fegyelem, mint odahaza, a Földön. Megráztam a fejem, és megfordultam… Visszatértem a laktanyába, hátramentem a tiszti szállásokhoz, és bekopogtam Jelly ajtaján.

Otthon volt, lába fent az asztalon, és éppen egy magazint olvasott. Bekopogtam az ajtófélfán. Rám pillantott, és odavetette:

— Na, mi van?

— Őrmester… akarom mondani, hadnagy…

— Nyögd már ki!

— Uram, hivatásos katona akarok lenni.

Levette a lábát az asztalról.

— Emeld fel a jobb kezed!

Felesketett, aztán benyúlt az íróasztalfiókba, és előhúzott néhány űrlapot.

A papírok már kitöltve vártak az aláírásomra, pedig én döntésemről egy árva szót sem szóltam Ace-nek. Most aztán csodálkozhattam, igaz?

Загрузка...