Halálvilág 2

Tizennegyedik fejezet

A nappalok egyre hosszabbodtak, az eső sem áztatta annyit Appsala utcáit, a felhőket messzire repítette a friss tengeri szél. Mindenütt virágok nyíltak, illatuk áthatotta a levegőt. De Jason alig vette észre a természet szépségét, munkája minden figyelmét lekötötte. A kutatások költségei a csillagos égig emelkedtek, és Hertug nagyokat sóhajtva vakargatta szakállát. De Jason mindig megalkotott egy-egy újabb csodát, ilyen volt például a neonvilágítás és az olvasztókemence, amelyben a fémeket könnyen megmunkálhatták. Ez utóbbi akkor nyerte el igazán Hertug tetszését, amikor egy trozelliót szorosan a külsejéhez bilincseltek, és ő hamarosan mindent elárult, amire Hertug kíváncsi volt.

Később Jason kibontotta a mastregulóktól zsákmányolt üveggömböt, és nagyszerű savas akkumulátort készített a kénsav segítségével. Mivel elrablása miatt még mindig neheztelt a mastregulókra, gyors rajtaütést szervezett ellenük, aminek eredményeként rengeteg kénsavat és vegyi felszerelést zsákmányoltak. A puskaporkészítés nem hozta lázba, de segédei nagy lelkesedéssel dolgoztak a robbanógolyók előállításán.

Tovább kísérletezett a gőzgépekkel, végül kifejlesztett egy könnyű, de rendkívül hatékony hajómotort. Közben nem feledkezett meg a telefonról és a hangosbeszélőről sem. Sőt egy kezdetleges lemezjátszót is fabrikált, amely ámulatba ejtett mindenkit. A hajókat víz alatti propellerrel látta el, amely hihetetlenül megnövelte a gőzmotorok hatásfokát. De legjobban annak a parányi lepárlókészüléknek örült, melynek segítségével alkoholt tudott előállítani a saját szobájában.

— Nem is olyan rossz itt — jelentette ki. Elégedetten dőlt hátra a kényelmes karosszékben, és nagyokat kortyolt a legújabb főzetből. Kellemes tavaszi levegő áramlott a szobába. Egyik találmánya segítségével a krenót sikerült kiszorítania a háztartásból, és liszt, valamint élesztő segítségével végre friss kenyeret is süthettek a parányi kemencében. Mikah nagy gonddal sütötte a gömbölyű zsemléket.

— Maga miért nem iszik valamit, Mikah?

— A bort nem szeretem, mert sok gyomorsavat termel, a tömény szeszt pedig elvből elutasítom…

— Ahogy gondolja, én nem erőltetem. Akkor igyon vizet, de a munkával igyekezzen, nem várhat reggelig.

— Tudom, hogy a rabszolgája vagyok — mondta sötét tekintettel Mikah, és megérintette a nyakán lévő vaspántot, majd engedelmesen visszatért a munkájához.

— Csak saját magát hibáztathatja ezért. Ha megbízhatóbb lenne, szabadon engedném. Mindössze azt kell megígérnie, hogy nem okoz nekünk több gondot.

Remélem, sikerült olyan viszonyba kerülnöm Hertuggal, hogy a maga esetleges baklövéseit eltussolhassam.

— Nem! Maga a Sátánnal cimborál. Ne tegyen nekem szívességet! — mondta Mikah, és sokatmondó mozdulattal végigsimította nyakpántját — Sohasem fogom megígérni, hogy a segítségére leszek, és csak arra a percre várok, hogy bíróság előtt láthassam.

— Úgy látom, nem hagy kétséget a szándékát illetően —

mondta Jason felhörpintve a pohár tartalmát. — Mit gondol, hová vezet a túlzott szabadság, mit tenne, ha szabadon engedném?

— Semmit, a rabszolgája vagyok.

— Igen, és mindketten tudjuk, hogy miért. De ha szabad lenne, azt hiszi, tehetne valamit a szabadulásunk érdekében? Az égvilágon semmit. Nekem sem sikerült.

Találtam egy kevés félvezetőt, néhány kristályt, és készítettem belőlük egy detektoros rádiót. De semmiféle adást sem fogtam. Az egész istenverte bolygón csak mi ketten vagyunk külhoniak. Nem fogtam rádióadást, csupán az atmoszféráról visszaverődő saját S. O. S.

jelzésem.

— Miket hord itt össze?

— Nem mondtam még? Készítettem egy S. O. S jelzést kibocsátó berendezést, bár a hatósugara csak a sztratoszféráig terjed, és mialatt a jelzéseket sugározza, Hertug dicsőségét hirdeti.

— Magának semmi sem szent!

— Nem tudom, most mi baja van. Csak ennek a klánnak a birtokában van az elektromosság titka, és ez az egyetlen lehetőségünk, hogy segélykérő jelzést küldhessünk. Ha véletlenül erre téved egy hajó, ennek segítségével azonnal megtalál minket.

— Mikor? — kérdezte hirtelen felélénkülve Mikah.

— Talán öt percen belül, de lehet, hogy csak ötszáz év múlva. Még ha keres is minket valaki, a galaxisnak ebben a szektorában több ezer bolygót kell átkutatnia. Kétlem, hogy a pyrrusiak fáradoznának a felkutatásommal; mindössze egyetlen űrhajóval rendelkeznek, és azt is másra kell használniuk. Mi a helyzet a maga híveivel?

— Bizonyára imádkoznak értem, de sohasem indulnának a felkutatásomra. Minden pénzünket felemésztette annak az űrhajónak a megszerzése, amit maga olyan könnyedén elpusztított. De talán erre tévednek kereskedők vagy utazók…

— Talán. Ezt hívják úgy a kártyában, hogy „vak szerencse”. Mint mondtam, öt perc és ötszáz év között lehet valahol az esélyünk.

Mikah lehajtott fejjel, magába roskadva gubbasztott a földön. Jason megsajnálta.

— Ne kenődjön el annyira! Most egész jól állnak a dolgaink. Hasonlítsa össze a jelenlegi helyzetünket és a krenógyűjtő sétákat! Bútorozott szobánk van, melegben lehetünk, ágyban alhatunk, kapunk elég ennivalót.

Ráadásul esélyt látok arra, hogy kivezessem ezt a népet a sötétségből. Azt hitte, hogy mindent Hertug dicsőségéért teszek?

— Nem értek semmit.

— Ez nem lep meg. Nézze, itt ez a statikus társadalom, ahol a találmányokat, a tudományos ismereteket egymás elől rejtegetik. Ki kell mozdítani a társadalmi haladást erről a holtpontról. És ennek én vagyok az egyetlen eszköze. Ha semmiféle hirtelen változás nem áll be, ez a sötét korszak még évszázadokig tarthat. De én le tudom dönteni a fejlődés útjában álló gátakat. Én ismerem az összes titkot, amit a többi klán egymás elől rejteget. Ha mindezt egyetlen ember, mondjuk Hertug rendelkezésére bocsátom, felborul a sok évszázados egyensúly, talán kialakul egy kisebb háború, de végül a tudomány nem lesz többé titok, a hatalom eszköze…

— Háború? — kérdezte Mikah, orrlukai kitágultak, és megint a régi, sötét fény sugárzott szeméből. — Azt mondta, háború?

— Ezt a szót használtam — felelte Jason, nagyot kortyolva az erős szeszből. — Egyszer valami bölcs azt mondta, hogy nem készíthetünk omlettet anélkül, hogy feltörnénk a tojást. Marhára igaza volt. Ha ezt a világot magára hagyjuk, elkering még jó darabig a napja körül, miközben az emberek rabszolgaságban élnek, és a tudomány nem a tömegek jólétét szolgálja, hanem egyes emberek hatalmát. Ez a fanatikus Hertug mindenáron diktátor akar lenni. Egye fene, én hozzásegítem, mert a jó ügy érdekében teszem. Közben már kiválogattam néhány értelmes, tökös fiatalembert, akiknek nyugodtan kezébe adhatom a tudást, mert tudom, hogy nem fognak visszaélni a hatalmukkal. A sötétség korszaka lezárult, újabb gépek és eszközök jönnek…

— Maga egy szörnyeteg! — mondta Mikah összeszorított fogakkal. — Az önzése arra sarkallja, hogy háborút robbantson ki, mely ártatlanok ezreit fogja elpusztítani. De én megakadályozom, az életem árán is…

— Mit karattyol…? — kérdezte Jason ásítva. Kicsit fejbe vágta a házi készítésű brandy.

De Mikah nem válaszolt. Hátat fordított, száját görcsösen összeszorította, és gondolataiba merült.

A Perssono birtok közepén magas szökőkút állt, amelyet rabszolgák működtettek. Itt mindig sokan megfordultak, beszélgettek, tanácskoztak. Mikah kancsóját belemerítette a vízbe, és a közelben álló rabszolgák arcát figyelte. Az egyikük nagyon ismerősnek tűnt, emlékezett rá, hogy néhány héttel korábban beszélgetett vele, de most mégis elfordította a tekintetét. Amikor a tűzifáért indult, megint észrevette az ismerős arcot. Mikah közelebb húzódott a férfihoz.

— Segíteni fogok neked — súgta oda Mikah, amint elment mellette. A férfi gonoszul mosolygott rá.

— Végre megjött az eszed. Ne félj, minden rendbe jön…

A tavaszt igazi, meleg nyár követte. Napközben szinte elviselhetetlen volt a forróság, és a levegő csak éjszakára vált hűvössé. Jason az esti félhomályban újabb találmányon dolgozott az olajkályha melegénél, Mikah pedig kis vödrével éppen vízért ment. Jason egy fiatal technikus segítségével éppen ki akarta próbálni az új gőzgépet, amikor kivágódott az ajtó, és egy csurom vér katona botorkált be. Vállából nyílvessző tolla meredt elő.

— Megtámadtak minket a trozelligók! — nyögte.

Jason gyors parancsokat osztogatott, de mielőtt azokat bárki végrehajthatta volna, katonák özönlöttek a terembe.

Jason felkapott az asztalról egy nemrégiben kifejlesztett fegyvert, amely a számszeríj sorozatvető változatának felelt meg, és káromkodva az egész tárat a katonák közé lőtte.

Azután végigszaladt egy hosszú folyosón, miközben az egész erődítményt fegyvercsörgés és halálhörgés töltötte be. Kinézett egy ablakon, és látta, hogy a csata hamarosan véget ér anélkül, hogy érdemlegesen beleavatkozhatna.

A neonlámpák jól megvilágították a várudvart. A trozelligók a várfalakról özönlöttek befelé, és mindenkit lemészároltak, aki ellenállást tanúsított. Hirtelen kinyílt egy hatalmas kapu, és szervezett ellentámadásba ütköztek. A csata kimenetele bizonytalannak látszott, az udvar kövezete síkossá vált a kiömlő vértől, mindenütt halott katonák hevertek. A sebesültek visszahátráltak társaik védelmi gyűrűjébe, majd a két sereg ismét összecsapott. Jason nem tehetett mást, mint szomorúan nézte a borzalmas eseményeket.

Hirtelen nyomasztó érzés fogta el, eszébe jutott saját szobája, és mindenáron tudni akarta, mi történt a társaival. Visszaszaladt a folyosón. Amint berohant a laboratóriumba, megbotlott egy holttestben. A hatalmas szobában még nem ért véget a heves küzdelem. Jason felvette az asztalról a nemrég készített láncos buzogányt, és elszánt léptekkel a szobája felé indult. Mindent vér és holttestek borítottak, a dolgozószoba olyan volt, mint egy mészárszék.

— Ijale! — kiáltotta. — Hol vagy? — Buzogányával lesújtott a rárontó katona sisakjára. A férfi elesett, társát is magával rántva. Jason kiugrott a szoba közepére.

— Ő az! — kiáltotta egy hang. A támadók legtöbbje azonnal felé fordult; katonák rontottak rá, megpróbálták feldönteni, elgáncsolni. Láncos buzogánya eszeveszetten csapott jobbra-balra, miközben hátát a falnak vetette. Az egyik ajtón hirtelen berontott egy csapat perssonó.

Jason letörölte inge ujjával a szemébe csorgó izzadságot. A támadókat elsöpörte a testőrök túlereje.

Legtöbbjük az ajtó felé húzódott, de sokan közülük kiugrottak a csatornára nyíló ablakokon. Jason elkapta az egyik fiatal harcos gallérját, aki már félig kibújt az ablakon, és vágyódva nézte a csatornában úszó társait.

— Jól van, menj utánuk! — mondta, és kilökte a katonát az ablakon. Azután szájába fogta a buzogány láncát, és lassan mászni kezdett lefelé a kötéllétrán. Amikor a létra végére ért, és lába megérintette a csatorna vizét, bevárta a mögötte jövő testőrt. Az éjszaka sötétjében lassan elhaltak a zajok, tökéletes csend vette körül őket. Jason testét fáradtság öntötte el.

— Remélem, előbb-utóbb jön erre egy hajó! — mondta a testőrnek. Azután karjukat a kötéllétrába kulcsolva csendesen várakoztak. Hamarosan egy hajó közeledett, fedélzetén Hertug állt kivont karddal.

Amint Jason a fedélzetre ugrott, Hertug kérdésekkel árasztotta el.

— Mi volt ez a támadás? Miért törtek ránk? — ordította.

Jason a hajó korlátjára támaszkodott.

— Az egész támadás arra irányult, hogy engem elfogjanak.

— Micsoda? Nem hiszem, hogy…

— Pedig ez az igazság. Először megtámadták a tengeri kaput, de ez csak elterelő hadmozdulat volt. Azután a fő erők a laboratóriumot és a dolgozószobát vették célba, hiszen ebben az időben ott szoktam tartózkodni.

— De hát ki akar téged elrabolni, és miért?

— Még nem jöttél rá, hogy jelenleg én vagyok a legértékesebb vagyontárgy Appsalában? A mastregulók jöttek rá erre először. Nekik legalább sikerült elrabolniuk.

Ezek után számítanunk kellett volna a trozelligók támadására. Bizonyára megtudták, hogy értek a gőzgépek készítéséhez, ami az ő monopóliumuk.

A hajó orra nekiütközött a partnak, és Jason nagy huppanással a homokra zuhant.

— De honnan ismerték a ház belső elrendezését, honnan tudták, hogy hol van a műhely és a szobád? — kérdezte Hertug.

— Ezt csak egy belső ember árulhatta el nekik. Sőt ő eresztette le a támadóknak az ablakból a kötéllétrát.

— Meg fogom találni ezt a rohadékot, és ízekre szaggatom… — hörögte Hertug.

— Én már rájöttem, ki az — mondta Jason. Amikor a dolgozószobában harcoltunk, valaki felkiáltott: „ő az”. A támadók még sohasem láthattak, és a hang is ismerősnek tűnt. Az én kedves rabszolgám, Mikah, megint elárult engem.