Kettészakított élet

VÖRÖS SZARVAS — FEHÉR SZARVAS

Szürkületkor Lunyin kikötött, a parton akarta tölteni az éjszakát. A hely kitűnőnek ígérkezett. Magas part, feljebb öreg fák. Ahol a part leszakadt, lent a víznél simára ülepedett homoksáv húzódott, a szakadék falához közelebb pedig finoman szemcsés és száraz volt a homoktalaj. A parton ágak hevertek, amelyeket a fákról törhetett le a szél. A magas partot nyilvánvalóan a folyó mosta ki. Lunyin a csónakot egy göcsörtös, fekete, gyökerével a vízbe nyúló fatörzshöz kötözte. A könnyű kis alkotmányt gyenge hullámok ringatták. Úgy döntött, fent veri fel sátrát, a part magaslatán; ott nem csípnek a szúnyogok. Látta, hogy odafent szél hajlítgatja a fákat.

Hátára csatolta sátrát, és elindult a parton felfelé. A homokszegély laza szemcsékből és tömörebb, ám — meglepő módon — nem szilárd állagú kvarckristályokból állt. Lunyin gyökerekbe és tüskés bokrokba kapaszkodott, ezek azonban időnként váratlan könnyen elszakadtak; ilyenkor egész testével a partoldalhoz kellett lapulnia, hogy vissza ne csússzon.

Semmi akadálya nem lett volna, hogy odalent maradjon a víznél, és a csónakban éjszakázzék, ő azonban már előre élvezte a következő órákat, amikor elpihenhet, ráérősen elmélkedhet, és gondolatban, elrendezheti leleteit. A leleteket a csónakban hagyta, de már tökéletesen ismerte anyagát, emlékezetből is. És nem is az volt számára a lényeges e pillanatban, hogy újra áttekintse őket, inkább új hipotézise foglalkoztatta, amelynek alátámasztásához, elméletté fogalmazásához eddig nem volt elég az anyaga.

Odafent frissen fújt a szél, mintha a vízből merítette volna erejét. A túlpartot már eltakarta az est homálya. A szél szétkergette a szúnyogok raját. Lunyin sátrat vert, majd, hátát egy cserjének támasztva, jóleső érzéssel leült, lábát a szakadékba lógatta. Madarak hívogatták egymást a közelben. Agak suhogtak. Lunyinhoz elért az erdő nesze, ez azonban nem zavarta. Tudta, hogy veszély esetén egy ugrás csak a sátorig, és ott bekapcsolhatja az erőteret. Előrehajolt, hogy szemügyre vegye a csónakot. Azzal sem történhet baj. Innen a magasból a csónak kicsi volt, akár egy bogár; látni lehetett, ahogy a hullámok a parthoz lökdösik. Erezte, miként száll le rá az az érzés, amit a magány első fokozatának nevezett; ha tovább erősödik, olyanszerű már, mint a betegség. Társai nincsenek; minden, ami körülveszi: idegen. Idegen ő maga is itt. Idegenek ezen a földön a társai is, a geológusok, akik valahol, talán ezer kilométerre innen, szintén most verték fel sátrukat, és elüldögélnek erdő vagy mező neszeit hallgatva. A botanikus ugyancsak egyedül éjszakázik, valahol.

Felnézett. Mintha tudta volna, hogy most repül el fölötte az űrállomás, mely fényes csillagocskának látszott, semmi! többnek. Bebújhatna a sátorba, és felhívhatná az űrállomást.

Megtudakolhatná például, milyen időt várhat itt, holnapra. Válaszolnak, jó éjszakát kívánnak — a diszpécser unatkozik, és alig várja, mikor kerül rá a sor, hogy ő is leereszkedhessek. Geológus vagy geofizikus, és bizonyára abban az érzésben él: ez a bolygó olyan gazdag, olyan érdekes, hogy ideje sem lesz magányoskodni. Talán neki van igaza. Bizonyára ő, Lunyin a kivétel.

Talán ha ez a bolygó másmilyen lenne — hiszen lehetne…! Azért érzi ilyen nyomasztónak a magányt, mert nyomára jutott a bolygó szomorú titkának? ő volt a csoportban az egyetlen paleontológus. Eleinte együtt dolgozott a geológusokkal, de aztán elvált tőlük.

Egyelőre úgysem tehet mást, mint hogy találgat. A felderítés első lépéseinél tart, másra nincs módja. Tervszerű vizsgálatokat, módszeres felfedező munkát hosszú előkészítés után végezhetnek csak; ez már mások dolga lesz. Az ő feladatát már sikerrel el is látta, mert kezére játszott a véletlen. A tegnapi és a ma reggeli véletlen. Egy-egy őskori településre bukkant e két nap során; nagyjából egyidősnek ítélte a kettőt…

Huh! — hallatszott a bokrok közül. Ez a hang nem lehetett más: jel a támadásra! Lunyin a sátrába ugrott. Még szerencse, hogy a plugok soha nem hangtalanul támadnak: hagynak néhány másodperc időt — többet nem hogy az ember összeszedje magát.

De nem sikerült teljesen a sátorba bújnia. A plugok a fák mögül és a lombok közül ugrottak rá. Összeroskadt a meleg, szőrös testek súlya alatt, de még elérte a gombot, amellyel bekapcsolhatta a sátrat védelmező mágneses erőteret. Lába azonban, térden alul, kint rekedt, és erre most már mágneses erőtér nehezedett; rángatta, maga alá akarta húzni lábát. Nehezen ment, és nemcsak az erőtér miatt, hanem mert egy plug a cipőjébe kapaszkodott és cibálta. A többiek — három vagy négy lehetett — nekiütődtek a láthatatlan Tálnak, mely Lunyint elválasztotta tőlük.

A félhomályban vörösen izzott a szemük — roppant nagy szemeik voltak, ettől pofázatuk kettős kifejezést nyert: a kétségbeesést, panaszt, csodálkozást tükröző szemek sehogy sem illettek vicsorító, haragos agyaraikhoz, homlokredőikhez. Valójában semmi szomorúság, semmi lágyság nincs ezekben a lényekben. Legyőzhetetlen, gonosz ragadozók: az éjszaka urai. Ezért is ilyen nagy a szemük: látnak akkor is, ha majdnem teljes a sötétség.

Cipője a plug mancsában maradt. Belevágta fogát, de nem sokáig élvezhette zsákmányát. A másik, nála sokkal nagyobb plugot elöntötte a dühös irigység. Megfeledkeztek Lunyinról, de ő tudta, hogy ez nem tart sokáig, hamarosan visszatérnek hozzá. Egyelőre a cipőt szaggatták.

Lunyin a sátor nyitott bejáratához ült, fdmfelvevőgépe alá, amelynek reflektora most csak egy nagy fekete méhrajként nyüzsgő szőrgomolyagot világított meg: a plugok verekedtek. Ekkor egy fa mögül jól megtermett hím lépett elő. Hátsó végtagjain járt, magabiztosan, szilárdan lépkedett. Nem érdekelte a verekedés. A zsákmányra: a sátorra, benne az emberre figyelt.

A plug nem törődött a fénnyel, csak a szembogara szűkült össze cémavékony sávba. Lunyin a kamera keresőjén át nézte, cipőtlen lábát maga alá húzva, és akaratlanul elmosolyodott. (Amikor ezeknek a hatalmas majomféle lényeknek fényképe először jutott el az űrállomásra, Pavlis doktor a „kozmosz”-ról a lehető legkomolyabban kijelentette: Nézzétek, ez Gusztáv Plug! Gusztáv Plugot sokan ismerték: ő volt ugyanis a Tizennégyes Föld főorvosa, nevezetes volt angyali türelmiről, ama képességéről, hogy a legegészségesebbnek látszó űrhajós rejtett betegségét is felfedezte, végül pedig szörnyű külleméről. Olyan volt, mint egy fekete gorilla szemüveggel. Pavlis szemüveget rajzolt a képre, s a majomfélék ekkor kapták a plug nevet.)

— Jó napot, doktor Plug! — köszönt Lunyin a lassan közeledő, vadállatnak. — Könnyű zsákmánynak gondol engem? A dzsungel törvényei szerint óhajt velem tárgyalni? Gondolt arra, hogy én is elpusztíthatom ám önt…

Egy pillanatra eszébe ötlött, hogy az erőtér is felmondhatja a szolgálatot. Cipő nélkül maradt lábát kissé előredugta; magnetikus falba ütközött. Arra gondolt, kénytelen lesz holnap visszarepülni az űrállomásra — mégsem tanyázhat itt mezítláb. A majomfőnök a láthatatlan falhoz ért mancsával, pofáját is odadörzsölte, aztán haragosan távozott. Lunyin bizonyára emlékeztette valamire. Olyasmire, amiről már Lunyin is tudott; éppen ez volt az oka, hogy ma a plugok nem ébresztették fel benne a természetkutató megszokott, szakmai érdeklődését sem. Most már gyanakvó volt velük, és éppen ma érezte először majdnem egészen megalapozottnak gyanúját. Gyanúját az őskori települések nyomai keltették fel.

Kettőt talált. Tegnap egy hegyoldalban, ahol néhány nem túlságosan mély barlang nézett a rétre, s a barlang falán korom foltjait ismerte fel. A földön, az ürülék alatt denevérmaradványokat, törött csontokat, hamut, kovakődarabkákat, konyhai hulladékot talált. Másfél órával később, amikor befejezte a kamerákkal és a fixálással való vesződséget, fellélegzett és felhívta az űrállomást, és közölte felfedezését. Oly nyugodtan, egyszerűen számolt be, hogy az ügyeletes eleinte fel sem fogta a bejelentés súlyát. „Jegyzem a koordinátákat” — közölte egykedvűen, ugyanazon a hangon, ahogy napjában többször beszélt más csoportokkal, akik viszont mélyen meg voltak győződve róla: aznapi felfedezésük bevonul a történelembe. „Paleolit kori település… Konyhai hulladék előzetes elemzése… 800–900 éves, plusz-mínusz öt… Állj csak meg! Miféle konyhai hulladék?” „Csontok — mondta Lunyin. — Kovakő.” „Mit akarsz ezzel mondani?” „Vetted a hívást? Folytatom a munkát” — mondta Lunyin, és kikapcsolta a mikrofont. Elképzelte, milyen felfordulást okoz bejelentése: az űrállomáson szélviharként fut végig a hír, fizikusok, csillagászok, zoológusok hagyják félbe munkájukat, jóllehet eddig a pillanatig azt hitték, az a legfontosabb; a hírt továbbítják a Földre, és a csoport, mely idelent dolgozik, megdicsőül… „Hallottad, mit talált ez a Lunyin?”

Öt perc telt el nyugalomban, de Lunyint ez nem tévesztette meg. Ült a kövön, várta a fejleményeket.

— Lunyin — szólalt meg a készüléke. — Hallasz engem? Vologdin volt, az expedíció parancsnoka.

— Hallak — felelte ő, fűszálat rágcsálva.

— Nem tévedtél?

Lunyin erre a feltevésre nem tudott mit válaszolni.

— Miért hallgatsz?

— Már elküldtem a jelentést.

— De biztos vagy benne?

— Igen.

— Küldjünk oda csoportot?

— Még nem kell. Nem történt semmi különös.

— Helyes. Rendben van.

Lunyin elképzelte, hogy az űrállomás egész legénysége a főnök mögött ágaskodik, és a beszélgetést figyeli.

— Figyelj, Vologdin — szólt most Lunyin. — Igen, találtam egy paleolit kori települést, de nem tudom, kik lehettek a lakosai. A település a mi időszámításunk szerint nem régi. Tehát: ha ezen a bolygón léteznek értelmes lények, azok még a barlanglakok szintjén élnek. Ha nem így lenne, rég találkoztunk volna velük.

— De eddig miért nem talált senki semmit, még nyomokat sem?

— De hát mit tudunk egyáltalán érről a bolygóról? Még csak három hónapja foglalkozunk vele, és nagyon kevesen vagyunk.

— Már lefényképeztük keresztül-kasul, és minden jel arra mutatott, hogy…

— Biztosan az erdőben élnek.

— Lehet, hogy azonosak a plugokkal?

— Ebben ne is reménykedj. Li majd mindent elbeszél neked a plugokról. Két hétig követte a csapatokat. Félelmetes vadak ezek. Valamivel szervezettebbek, mint nálunk a gorillák, éppen ezért tízszer erősebbek és kegyetlenebbek. És kitűnően tájékozódnak a sötétben.

— Tehát egymagád is boldogulsz?

— Igen. Küldenél egy dobozt? Ha igen, belerakom a felvételeket, és megláthatjátok saját szemetekkel. Szenzációt nem ígérek.

— Azonnal indítjuk. Szerintem te nem értékeled eléggé felfedezésed jelentőségét.

— Nem is felfedezés. Merő véletlen, hogy erre a telepre ráakadtam. Mindenesetre most továbbhaladok a folyó mentén, hátha találok még valamit.

A dobozt húsz perccel később már meg is kapta. Akkor már a csónakban ült és ebédelt. A dobozban meglelte Vologya Li céduláját is, mely jellegzetes stílusban íródott, így szólt: „Holnapután kész vagyok a témámmal, akkor bekapcsolódhatok.” Lunyin erre a levélkére nem válaszolt. Jöhet, ha akar. A nap folyamán még vagy tízszer hívták az űrállomásról. Mintha nem is paleolit nyomokat talált volna, hanem legalábbis egy várost, vasútállomással. És mintha óránként újabb városokra bukkanna, így telt el a nap.

Ma reggel aztán megtalálta a második települést. Lehet, hogy korábban már elhaladt mellette, de akkor eszébe se jutott, hogy ilyet lelhet. Most azonban keresőkészülékkel dolgozott. Egy helyen triászkori rétegződésre bukkant. Szeme, mint a radar járt körül: nem lát-e pattintott kovakövet, nem fedez-e fel barlangnyílást vagy sötét foltot a szakadék oldalában? A megtalált telep kicsi volt, kevés hulladékkal. De egy gödörben, homok alatt, Lunyin megtalálta az első cserepeket és az első csontváz maradványait. A cserépedényt apró darabokból kellett összeraknia — valamilyen ragadozó törhette szét. Majom fogsora lehetett. A telep lakóinak emberszabású lényeknek kellett lenniük. Igaza volt tehát: semmi közük nem volt a plugokhoz. Csontjaikból ítélve feleakkorák lehettek, mint a plugok, soványabbak, csapott homlokúak, előreugró állkapoccsal. Sokkal közelebb álltak az emberhez, mint ezekhez a fekete gorillákhoz. Lunyin tovább kutatott, és újabb emberi csontokat talált. Feltételezte, hogy az itt élők támadás áldozatai lettek. Az ellenség nemcsak megölte, meg is ette őket.

Néhány órába telt, míg összegyűjtötte és fixálta a leleteket. Dobozt kért, megtöltötte, útnak indította. Válaszolnia kellett a sokféle kérdésre is, amit társai intéztek hozzá, csónakjaikból és repülőgépeikről. Ezután mehetett csak tovább. Ekkor már megfogalmazódott benne a gyanú — de feltevését még nem tudta ellenőrizni. Eltek errefelé medvék is, farkasokhoz hasonló ragadozó állatok is. De sem ezek, sem azok nem szerveződtek falkába, Li véleménye szerint. Tíznél kevesebb ragadozó aligha pusztíthatta volna el egy-egy telep lakosságát. Megölni és szétszaggatni — ez csak a plugok műve lehetett.

Most, fél pár cipővel lábán, szemben a majomvezérrel, dühös pofájába tekintve, Lunyin majdhogynem gyűlöletet érzett. A természet kegyetlen az értelemmel. Az értelmes élet, amely még nem vert erős gyökeret, és nem tanulta meg értékelni önnön lehetőségeit, önmagánál erősebb ellenséggel kerül szembe, és harcra kényszerül. Az ellenség — itt is, a Földön is — vérszomjasabb és kegyetlenebb, mint az értelmes lények ősei. Túljárni a kegyetlen ellenfél eszén, elrejtőzni előlük, túlélni őket… Ámbár az igaz, hogy erős ellenség nélkül az értelem sem fejlődik ki.

A plug mégsem akart lemondani a zsákmányról. Lunyinnak már-már úgy tűnt, hogy a plug sem egyszerűen zsákmánynak tekinti őt, hanem igazi ellenségnek, olyan lénynek, akivel nem akarja megosztani hatalmát a planétán.

A vezérhez most már a többi plug is csatlakozott, miután sikerült megosztozniuk a cipőn. Lunyin végül is megelégelte a látványt. Könnygázt szórt a bozontos pofák közé, mire elfutottak.

Nem sikerült azonnal elaludnia. Vologya Li hívta fel. Befejezte az emberi csontokon talált harapások vizsgálatát. A nyomok a plugok fogazatának feleltek meg. A gyanú beigazolódott. Lunyin pedig megértette, hogy új helyzetbe került. Már nem egyszerűen kutató. Védelmezővé kell válnia.

Nem sok ember maradhatott meg. A plugok veszedelmesebb ellenségnek bizonyultak, mint az emberek őseit fenyegető barlangi medvék.

Másnap fel kell repülnie az állomásra, cipőért. Kínos lenne megkérni az ügyeletest, küldj, légy szíves, galambocskám, 42-es jobblábas cipőt, lehetőleg feketét, mert a plugok megették az enyémet. De Livel is beszélnie kell s a főnökkel is, továbbá repülőgépet kell kérnie, legalább két hétre, hogy mélyrepüléssel átfésüljék a folyóhoz közeli medencét.

Három hétig vizsgálta Livel együtt a medencét, majd visszatértek az űrállomásra, hogy anyagukat feldolgozzák. Az újabb felfedezések olyan következtetésekhez vezették őket, amelyek kritikai igazolásra vártak.

A plugok nem is régen, mindössze ezer évvel ezelőtt jutottak el a planétának erre a részére, talán egy másik kontinensről, ahol rengetegen voltak. Erre az időre az emberek itt már megtanultak követ pattintani, tüzet gyújtani, de nem voltak felkészülve a háborúra e hatalmas majmokkal, akik vérszomjas csordákba szerveződve támadtak, és éjjel éppoly jól láttak, mint nappal, vastag bundájukat át sem ütötte az emberek kőhegyű dárdája. Az erdőkben elszórt apró embercsoportok sorra pusztultak el. Elhagyott telepeik mögött mintegy másfél ezer éves múlt húzódott mindössze. Végül egy nagy, sekély vizű tó partján, égbe nyúló sziklák közt megtalálták az egyik utolsó csata mezejét; talán a legutolsót. Több mint nyolcszáz ember halhatott meg itt. Plugok csontja is előkerült erről a harctérről. Az emberek már megtanulták, hogy csoportjaik szövetségében keressenek menekvést. Sajnos, későn. Ez a harc mintegy ötszáz évvel ezelőtt zajlott le — plusz-mínusz tíz év eltéréssel. A kutatás véget ért. Egyetlen ember sem élt már a planétán.

— Ej, ha előbb érkezünk — mondta egy fizikus. — Beavatkozhattunk volna, mágneses erőtérrel megakadályozhattuk volna a pusztulást.

— Ötszáz évvel ezelőtt?

— Lehet, hogy tavaly még itt bujdostak az utolsó emberek valahol. Nem tudhatjuk.

— Már késő — mondta Li.

— Tudom — felelte a fizikus. — Mégis sajnálom öcséinket.

Másnap Lunyin elrepült a nagy településhez, amelyet egy szakadéknál talált. A rózsaszínű homokkőből kis patakok eredtek, és futottak a partnak; a szakadék oldalából tömör fekete kőzet nyúlt ki, akár a kecskeszarv. Itt volt a barlang. Körülbelül nyolcszáz éve harc tombolt itt. Bizonyára éjszaka, mint másutt is. A plugok a tűz körül tomboltak, üvöltöztek, hátukat fordítva a nekik szegzett lándzsáknak. Elgörgették a köveket a barlang elől, így hatoltak be.

Lunyin átvizsgálta a barlang összes benyílóját, az élet nyomait kereste. Csontból készített halászó horgot talált. Követ is, amelyet kivájtak, hogy felfogják a mennyezetről csöpögő vizet. Volt egy másik, széles lejárat is, amelybe besütött a nap, és megvilágította a finom homokkal borított talajt és a sima falat. A fal mellett kör alakú kő feküdt. Fölötte rajzok. Az első rajzok a planétán! Lunyin visszafojtotta lélegzetét is, mintha attól tartana, hogy a légmozgás eltüntetheti a rajzokat. Valaki ezt a falat választotta, hogy kifejezze ámulatát a világ dolgai fölött, hogy megállítsa a mozgást, elvarázsolja azt, és hatalmat nyerjen fölötte. A rajz medvét ábrázolt. Hajlott hátú állat volt, hasán görbe sávokkal, amelyek a hosszú bundát jelképezték. Mulatságos emberkék is mutatkoztak a rajzokon, pálcika lábbal, pálcika kézzel. Szaladtak, láthatóan. Volt ott egy csónak is, felette nap. A homokkő és a kréta arra késztette a művészt — talán pap volt —, hogy színezze ki rajzait. A nap piros volt, az emberkék fehérek. Lunyin lassan haladt a fal mentén, a következő rajzokat nézegette. Fekete plugot látott, görnyedt, vicsorgó figurát. Ez kicsi volt, mellette nagy, piros ember állt, és lándzsával átdöfte a plugot. A rajz nem volt igaz. Alig született meg a művészet, máris csalóka ábrándokba merült.

Lunyinnak rossz kedve lett. Eszébe jutott, hogy a kamerát a repülőgépen hagyta, és vissza kell mennie érte. Mielőtt elindult, kívülről is megszemlélte a barlangot, nincs-e ott is rajz. Egyet talált. Egy kiugró kő védte meg az esőtől. Ez a rajz jobban sikerült, mint a többi. Vonalai szabadabbak voltak. Mintha a barlangon kívül a művész el tudott volna térni a szabályoktól, amelyek együtt születtek magával a művészettel.

A rajz egy szarvast ábrázolt. Vörös szarvast, könnyedén, laza vonalakkal felrajzolva, az ugrás pillanatát megörökítve, úgy, ahogy a művész emlékezetében megmaradt.

Lunyin a repülőhöz futott, a kameráért. Szíve erősebben dobogott. Már— már megszokta a gondolatot, hogy az értelem ezen a planétán abban a percben hunyt ki, amikor létrejött. Sajnálkozása e miatt és haragja a plugok ellen bizonyos fokig elvont színezetet öltött. Ami történt — megtörtént.

De ez a szarvas — léte és mozdulata — kibillentették gondolatait az elvontságból. Most már tragédiaként élte át, hogy az értelem visszavonhatatlanul elpusztult ezen a bolygón; szenvedett ennek tudatától. Már attól is félt, hogy a vörös szarvas rajzát elpusztítja egy földrengés, egy vihar, vagy ördög tudja, micsoda. Csak egy pillanatra kapcsolta be a mikrofont, hogy bejelentse: „Barlangrajzokat találtam. Lefényképezem, fixálom, aztán ismét jelentkezem. Várjatok.” Magához vette a kamerát és a konzerválószert, sietett vissza. Gyorsan lépkedett, de óvatosan, nehogy csontra, kődarabra taposson. Amikor a barlangnyíláshoz ért, néhány lépésre tőle megállt. Mintha lenne ott valaki. Egyre kivehetőbb lett a szuszogás. Vállára vette a kamerát, keze a bénítópisztoly markolatát kereste. A szuszogás nem szűnt meg: mintha kisebbfajta kazán működne. Lábujjhegyen a barlang széléhez lopózott, és kikémlelt. Legrosszabb sejtelme igazolódott. A vörös szarvas előtt egy hatalmas fekete plug guggolt, és a rajzot kaparta. Lunyin felemelte a pisztolyt — még nem késő. De nem lőtt.

A plug mancsában kréta volt! Mancsa reszketett az erőfeszítéstől. Szuszogva, nyüszítve, vicsorogva kaparászott a krétával a falon. Éppen a vörös szarvas alatt. Már meghúzott egy majdnem egyenes, vízszintes vonalat. Ebből felfelé rövid pálcikák indultak. Négy, különböző méretű. Egyik sem haladt el a vízszintes vonalig. A plug most a falat böködte a krétával, hogy Összekösse valamiképp a kisebb vonalakat a vízszintessel. Lunyin megértette, mit akar a plug. Szarvast rajzolt. De fehéret és lábával felfelé: megölt, zsákmánnyá tett állatot.

A plug nem hagyta abba a munkát, holott az meghaladta erejét. Sem a mancsa sem a szeme nem volt arra való, hogy lemásolja a művészi alkotást; még kevésbé, hogy átdolgozza.

A vízszintes vonal végén addig kaparászott a krétával, míg valami csillagféle keletkezett azon a ponton. Ez volt a szarvas feje. Hasonlított rá vagy sem, nem volt fontos. A plug is, Lunyin is elismerte, hogy a művészet: megegyezés dolga. A plug ellépett a faltól, oldalra hajtotta busa fejét, és gyönyörködött a művében. Megszületett a hiúság. A pálcikák számára felidézték a hatalmas, még meleg hús tömegét; hogy igazán hasonlít-e legyőzött ellenfelére, már nem volt érdekes. Már nem menekülhet el: le van döntve a lábáról.

Lunyin furcsa hálát, majdnem gyengédséget érzett a fekete majom iránt, s egy lépést tett előre. A plug ebben a pillanatban rátekintett. Mintha azt keresné szemével, aki értékelné művét. Az ember és a majom tekintete találkozott.

A plug megfeledkezett a szarvasról. Piros szemében fellobbant a gyűlölet lángja: a tettenért vadállat dühe és félelme. Erőtlen volt még a fejlődés, amely az imént váratlan előrelépésre késztette; ez a fok nem rögződhetett, és már ki is hullott emlékezetéből. Eltűnt — persze, nem örökre.

A plug a krétát Lunyinhoz vágta. Ez volt a keze ügyében. A kréta lepattant a szkafanderről, csak a mellén hagyott kis fehér foltot. Lunyin egy szikla mögé ugrott.

Mire ismét kinézett, már csak fekete foltot látott: a plug hátát, amint a bozóton keresztülvágott. Majd eltűnt az is. Lomb zizegett, mintha szél támadt volna, aztán ez is elcsendesült.

Lunyin a sziklafal felé fordult. A szürkületben lilás árnyalatot öltött a kő. Két szarvas világított rajta. A vörös és a fehér.

Márkus István fordítása