Kettészakított élet

1

Valahol Kaljazin fölött, ahol a szélesen hömpölygő Volga éles kanyart ír le, és meredek part néz a vízre, van egy fenyőfákkal benőtt nagy sziget. Három oldalról a Volga fogja körül, a negyediken a nyílegyenes meder, mely akkor képződött, amikor Uglicsnál megépítették a gátat, és a víz szintje megemelkedett. A sziget és a vízfelület mögött megint fenyves kezdődik. A víz felől sűrűnek, sötétnek, végtelennek tetszik az erdő, de közelebbről nézve kiderül, hogy nem is annyira járhatatlan, ösvények és utak szelik át, amelyek, mivel a talajt homok borítja, eső után is szárazak.

Az egyik út, ahogy elhagyja az erdőt, a rozsföldön át a vízparthoz vezet. Vasárnap, ha jó az idő, autóbusz hozza az embereket horgászni, napozni, motorcsónakok, kirándulóhajók kötnek ki. Ezüstszínű meg narancssárga sátrakat is látni, amerre a turisták zöme tanyázik. Magányra vágyva indulnak útnak, most meg egy tenyérnyi helyet keresnek a sátorrengetegben, ahol a magukét felverhetik. Morogva szedik össze az eldobált szemetet, konzervdobozokat, miegyebet, szidják a barbárokat, akik meggyalázzák a szűz természetet; mikor aztán eltávoznak, ők is zavartalanul otthagyják a saját kiürült dobozaikat meg a felgyülemlett hulladékot. Esténként tábortüzek gyúlnak, készül a tea. Ezek már nem afféle gyalogos turisták, akik csak annyit cipelnek, amennyi a hátizsákban elfér; ezek nem nótáznak, nem viháncolnak. Leginkább családostul érkeznek, elhozzák a kutyát is, mindehhez több napi élelmet petróleumfőzőstül.

A fáradt arcú, félkarú erdész, aki ugyancsak fürödni jár ide, már megszokta, hogy meg se haragudjék, erdejét se féltse a tűztök Ezek a turisták rendes, fegyelmezett népség: a tüzet el tapossák vagy lelocsolják.

A félkarú erdész levetette tölgyfaleveles sujtással díszített kincstári zekéjét, lehúzta nadrágját, csizmáját, és máris a vízben gázolt óvatosan, nehogy üvegbe, éles kőbe találjon lépni. Amikor derekáig ért a víz, megállt, mély lélegzetet vett és elmerült. Oldalazva úszott, félkarosan. Nagyezsda ilyenkor a parton maradt Olenykával, és az edényeket súrolta el; az erdészlaknál nem volt kút. Ha a mosogatást befejezte, és az erdész még a vízben volt, Nagyezsda egy kőre ült, ott várta a férfit. Nézte a vizet, a túlparton gyújtott tábortüzek fényeit és erről, nem tudni, miért, egy nagyváros kivilágított utcája jutott eszébe; ilyenkor szeretett volna elutazni Moszkvába, Leningrádba. Amikor észrevette, hogy az erdész kifelé igyekszik, elébe ment, míg térdéig nem ért a víz, így nyújtotta oda neki az üres vödröket; az erdész pedig visszalépkedett oda, ahol a víz mélyebb és tisztább, ott merített a folyóból.

Ha turista volt a közelben, az erdész magára terítette zekéjét. Soha nem akart ráijeszteni senkire; lágyan, udvariasan szólt, fejét igyekezett balra fordítani, hogy ne lássák arcán a sebhelyet.

Az erdő felé haladva meg-megállt, felszedegette a papírt, a kacatot, és elvitte a gödörhöz, amit tavasszal gondosan kiásott az út mentén, de amit rajta kívül soha senki nem vett igénybe.

Ha nem ért rá, vagy ha már elmúlt a szezon, és senki nem volt a parton, az erdész sem időzött a víznél, hanem sebtiben megmerítette a vödröket, és sietett haza. Nagyezsda ugyanis csak hét végén jött el hozzá, Olenyka pedig, a csöppség, félt egyedül az erdészházban. A víztől a házig egyenes, jól kitaposott út vezetett a magas fenyőfák fent rózsaszínű, lefelé sötétedő törzseinek sorfala között; a fák alatt szürkülő tűlevelek rétegein gomba nőtt és áfonyabokor.

Az erdész nem szerette a gombát, nem is szedett. De Olenyka sokszor gyűjtögette. Az erdész, hogy a gyerek kedvében járjon, megtanulta lesózni és a padláson kiszárítani a gombát; amikor Nagyezsda megjött, neki adták az egészet.

Olenyka rokon lányka volt: unokahúgocska. Apja — sofőr, az erdész öccse — három esztendeje halt meg. Idevalósiak voltak mindketten, az erdész is, név szerint Tyimofej Fjodorovics meg az öccse is, akit Nyikolajnak hívtak. Tyimofej fél karral tért vissza a harctérről, és itt húzta meg magát a erdőben. Nyikolajt nem vitték el a háborúba: fiatal volt. Tyimofej nőtlen maradt, Nyikolaj 1948-ban vette el Nagyezsdát. Egy lányuk született, Olenyka. De Nyikolajt váratlan baleset érte, és a kórházban meghalt.

Azelőtt az erdész ritkán látta az öccsét és a családot. De mikor Nyikolajt eltemették, és jött a nyár, Tyimofej meglátogatta sógornőjét a városban, és meghívta a kicsivel az erdőbe. Tudta, hogy Nagyezsda kórházi ápolónő, rokonok nélkül él, és pénzzel sincs valami jói eleresztve. Talán ezért is hívta meg.

Nagyezsda ettől fogva minden nyáron levitte a leánykát Tyimofej bácsihoz, és otthagyta egy hónapig vagy tovább, maga pedig hét végén járt ki hozzájuk. Ilyenkor rendet csinált, kisöpörte, felmosta a házat, igyekezett hasznossá tenni magát; Tyimofej persze nem fogadott el pénzt a kislány után. Hogy az asszony, ahelyett hogy pihenne, tesz-vesz, munkálkodik a házban, Tyimofejt bosszantotta is, de meg is hatotta.

Augusztus vége volt. Az idő elromlott, éjjel már hideg és nedvesség terjengett, mintha a pincéből bújna elő, vagy a tengerről szállana ide. A turisták eltűntek. Eljött az utolsó szünidei szombat. Tyimofej azt ígérte, három nap múlva ő maga viszi a kislányt a városba az iskolai évnyitóra. Olenyka most került elsőbe. Nagyezsda tehát az utolsó éjszakát töltötte sógora házában, tavaszig. Lehet, hogy az erdész november elején még bemegy Kaljazinba az ünnepekre, de az is lehet, hogy újévig nem látják már egymást.

Nagyezsda mosogatott. A szappan a homokon, körülötte a vacsoraedény sorakozott. Nagyezsda bokáig árvízben, a rongyot végighúzza a szappan oldalán, aztán az edényt súrolja körül, majd egyenként leöblíti vízben. Ólja egy darabig a parton didergett, aztán elfutott a rekettyésbe rókafiát keresni. Az erdész egy kövön ült, vállára terítve zekéje; fürödni nem akart, de otthon sem fogta a hely, nem is volt dolga. Hallgattak.

Nagyezsda, ahogy a csészéket öblögette, le-lehajolt, és az erdész látta barnára sült, izmos, fiatal lábát, és zavart érzett, mert nem mondhatta meg, hogy azt szeretné: maradjon vele örökre. Könnyebben szólt volna, ha az asszony nem Nyikolaj özvegye. De mert az volt, igyekezett nem nézni arrafelé, inkább a szürke vizet bámulta meg az erdő tömör, fekete falát és a magányos tábortüzet odaát, amit már nem turisták raktak, hanem a faluból kijáró halászok.

Nagyezsda is feszengett. Mintha várt volna valamire. Amikor az erdész ismét rápillantott, felegyenesedett, és piros pettyes kendője alá gyömöszölte kibomlott szőke hajfonatát. A nap kiszívta nyáron a haját, világosabb lett, mint a bőre; a foga és a szeme fehéije szinte világított. Tyimofej elkapta a tekintetét. Úgy rémlett, Nagyezsda nem úgy néz rá, ahogy kell, hanem valahogy túlságosan nyíltan. Rá, Tyimofej re így nem szabad nézni, ő csúf és rokkant, és bátyja is a meghalt férjnek; nem lehet így nézni őrá, még akkor sem, ha titokban azt szeretné, igenis, hogy Nagyezsda maradjon itt vele.

Az asszony csak állt és nézett, és az erdész, ha elkapta is a tekintetét, nem tudott nem rágondolni már. A melle kicsi, a dereka karcsú, a nyaka vékony. De a lába erős. Erős a karja is, erős és telt. A szeme — lám — világít a szürkületben, mintha világoskék lenne. Nem akarta, mégis visszanézett. Válaszolt az asszony tekintetére, és édes fájdalmat érzett: a válla táján támadt, majd a mellébe hatolt, onnan a torkába vándorolt, és nehezebbé tette várakozását, hogy mi történhet, hogy minek kell ma megtörténnie.

Már nem tudta levenni a szemét Nagyezsdáról. Megrettent, amikor az asszony szája megnyílt, szinte megijedt a hangtól, a szavaktól, amelyek megtörték ezt a furcsa pillanatot:

— Eriggy haza, Tyima, vidd be Olenykát, mert fázik. Mindjárt megyek én is.

Tyimofej gyorsan felállt. Megkönnyebbülést érzett és erős hálát, hogy Nagyezsda ilyen semmitmondó, mégis kedves és helyénvaló szavakat talált.

Hívta Ólját, és indult vele. Nagyezsda ott maradt, tovább súrolta az edényeket.

2

Dag kényelmesen elhelyezkedett a kopott karosszékben, a listát maga elé terítette az asztalon és olvasni kezdte hangosan, ujjával követve a sorokat. Hunyorgott. Látása újabban romlik, bár erről nem vesz tudomást, nem óhajt tudomást venni.

— A tartalék rádióállomást magadhoz vetted?

— Igen — felelte Pavlis.

— A második ponyvát?

— Olvasd végig a listát! Szató, nincs fekete ceruzád?

— Nincs — válaszolt valaki. — Elfogyott.

— Vidd a harmadik oxigénsátrat is — szólt megint Dag.

— Nem kell.

— A második generátor?

— Itt van. Az a 32. pont.

— Jó. Hány ballont viszel?

— Eleget.

— Sűrített tej? Fogkefe?

— Mi az? Turistaútra akarsz felszerelni?

— Vidd csak el a kompótot is, nekünk nem kell.

— Majd beugróm hozzátok, ha kompótot kívánok.

— Nem lesz túl egyszerű.

— Jó — mondta Pavlis. — Tréfáltam. Nem is akarok hozzátok jönni.

— Ahogy gondolod — felelte Dag.

A képernyőt figyelte. A robotok úgy mászkáltak a drótkötélen, mint levéltetvek a fűszálon.

— Ma költözöl át? — kérdezte Dag.

Dag már sietett volna. Úgyis két napot veszítettek, amíg a zsákmányt vontatásra előkészítették. Újabb két hét kell a fékezéshez és a leszállási manőverekhez.

Szató feljött a vezérlőindra, közölte, hogy a csónak kész, mindent beraktak.

— Lista szerint? — érdeklődött Dag.

— Igen. Pavlis ideadta a másodpéldányt.

— Helyes — mondta Dag. — De tedd csak be a harmadik oxigénsátrat is.

— Már betettem — felelte Szató. — Nekünk még van elég. Különben is mindegy. Úgysem lesz szükségünk ilyenre.

— Én a helyedben — szólt oda Dag Pavlisnak — rögtön átköltöznék.

— Minden kész — tette hozzá Szató.

Dagnak igaza van. Jobb lesz most mindjárt átmenni, ha hiányozna valami, még visszajöhet; nem lesz nehéz utolérnie az űrhajót. Néhány hétig úgyis vesztegelnie kell azon a másik, halott űrhajón, míg belakja, kiismeri. Ki tudja, mikor és miért hagyták el gazdái? Mióta vándorol céltalanul, mint régi tengereken a bolygó hollandi, arra ítélve, hogy (ha véletlenül nem találkoznak vele) évmilliókon át zuhanjon a kozmosz fekete ürességében, míg valamely csillag vagy bolygó magához nem rántja, vagy darabokra nem csapja szét egy beleütköző meteorit. A Tejútrendszernek ez a tája, melyen át hazafelé tartottak, üres, és távol esik a már kipróbált, ismert utaktól; ide ritkán vetődik el űrhajó. Kivételes, szinte hihetetlen felfedezés ez a kihalt, irányítás nélkül hagyott, egyébként tökéletesen ép űrhajó. Dag kiszámította, hogy ha el vontatják, üzemanyaguk a külső bázisig kitart. De csak akkor, ha saját terhüket kidobálják, ha mindent kihajigálnak a semmibe.

Valakinek hármuk közül át kellett mennie a zsákmányolt hajó fedélzetére, hogy tartsa a kapcsolatot és ellenőrizze az űrhajó működését. Pavlis vállalta.

— Megyek — mondta Pavlis. — Felállítom az oxigénsátrat, kipróbálom a rádiókapcsolatot.

— Óvatosan — dünnyögte Dag, váratlanul elérzékenyülve. — Nehogy…

— Az a fontos, hogy el ne veszítsetek — mondta Pavlis. Egy percre még benézett a kabinjába, nem felejtett-e ott valamit, és hogy búcsút vegyen a szűk, kényelmetlen hajléktól, amely hónapokig volt otthona. Hamarabb búcsúzik tőle, mint gondolta. Hirtelen, az utolsó csavarig ismerős, üres falak előtt, mintha bűnösnek érezte volna magát érzelgőssége miatt.

Elindult. Szató ügyesen kormányozta az űrcsónakot az elhagyott űrhajó egyik fedélzeti bejárata elé. Nem volt nehéz kitalálni, hogy itt volt a mentőcsónak helye. De mentőcsónak nincs, csak egy műszer leng ide-oda. Pavlis széles bejárati folyosón tolta maga előtt az oxigénsátrat és a ballonos bálát, míg egy kabinhoz ért az irányítópult közelében. Úgy döntött, itt telepszik meg. A helyiség formája, mérete arra vallott, hogy egykori lakói alacsonyabbak voltak, mint az emberek. Talán masszívabbak is. Bútor nem volt; semmi, amiből az űrhajó gazdáinak testi felépítésére következtethetett volna. De lehet, hogy nem is kabin, hanem raktár volt a helyiség. Még nem tudták alaposan megvizsgálni a hajót, ez is Pavlisra várt. Az űrhajó rendkívül nagy volt. Az utazás érdekesnek ígérkezett.

Először is be kellett rendezkedni. Felállították az oxigénsátrat, Szató segített. A zsilipkamra a szoba ajtajához került; ellenőrizték, elég gyorsan töltődik-e fel a sátor levegővel. Minden kifogástalanul működött. Volt valami otthonféle már, ahol Pavlis szkafander nélkül létezhetett. A szkafanderre akkor lesz szüksége, ha kilép a szobából.

Pavlis kipakolta a holmiját, Szató eközben a világítást szerelte fel, és a rádiókapcsolatot próbálta ki. Mindent úgy rendeztek el, hogy Pavlis létezni tudjon eljövendő tartós magányosságában.

Majdnem hat órájuk ment rá, hogy egymásra kapcsolják a két hajót; Dag maximális vontatási biztonságra törekedett. Pavlis aztán az irányítópulthoz ment, onnan figyelte, hogyan maradoznak el az ezüstös tartályok, melyeket a raktárkamrákból az űrbe engedtek; úgy maradt el egyik a másik után, ahogy vonatablakból látja az ember a peronon álldogáló integetőket. Amikor az űrhajó terhelése tűrhető szintre csökkent, Pavlis — most már egyedül — komolyabb feladataihoz látott.

Az irányítópult nem valami sok információval szolgált. Különös állapotban volt a pult is, a fülke is. Mintha egy elszánt huligán garázdálkodott volna itt. Vagy nem is huligán, hanem egy kezdő rádióamatőr, aki méregdrága, szerfelett bonyolult géphez jutott, és nem nyugodott addig, míg diribdarabokra nem szedte, hogy aztán valami kezdetleges detektoros adóvevőt fusizzon belőle. Tranzisztorokat vert be szögek gyanánt, nyomtatott áramkörökből dobozt fabrikált, a platina fóliával végképp nem tudott mit kezdeni, hát kitapétázta vele a falat. Valószínű volt — ezt a feltevést Dag már megfogalmazta, mikor először körülnéztek itt az űrhajót eredetileg tökéletes automatika irányította, de valaki fogta magát, leszaggatta a védőburkolatokat, rövidre zárta a vezetékeket, és mintha arra törekedett volna, hogy a leállított kronométer alkatrészeiből közönséges ébresztőórát rakjon össze. A gépezetek élveboncolása nyomán töméntelen szerkentyű hevert szanaszét. Az a gézengúz sebtében szétdobált mindent, mintha sietett volna befejezni művét és elbújni, mire szülei megjönnek.

Pavlis furcsállta, hogy sehol egy szék, fotel vagy valami hasonló. Lehet, hogy ezek azt se tudták, mi a szék? Földön ültek? Gurultak, mint a ballagófű vagy az ördögszekér? Pavlisnál ott volt a kamera, mindent filmezett. Bármi történik, a felvételek megmaradnak. Szkafandere csúcsán alig hallhatóan búgott az adóvevő, ettől még süketebbnek érezte a csendet. Olyan csönd volt ez, amelyben, úgy rémlett, lépések suhognak, zajok pattognak. Legszívesebben lábujjhegyen járt volna, mintha oka lenne félni, hogy senki sincs. Jobb lett volna, ha kikapcsolhatja a sisakcsúcs zaj fogóját, de nem tehette. Hátha mégis zaj támad a hajón: hadd hallja! De ahogy erre gondolt, furcsa rossz érzés fogta el. Azon kapta magát, hogy váratlanul sugárpisztolya markolatához nyúl.

— Atavizmus — dünnyögte. Nyilván hangosan, mert Dag megszólalt az adóvevőben:

— Mi van?

— Semmi — felelte Pavlis. — Megszoktam, hogy jobbára együtt vagyunk. Kínos.

Mintha kívülről látta volna önmagát: emberke, csillogó szkafanderben, mint bogár az üvegben, körülötte mindenféle kacat.

A folyosó, amelyről kabinja nyílt, körkörös, üres helyiségbe torkollott. Pavlis ellökte magát a bejárattól, két ugrással a túlfelén volt. Ott ismét folyosó nyílt valamerre. A fal mindenütt egyforma világoskék, majdnem fehér, mintha a nap szívta volna ilyenre. A sisaklámpa fénynyalábja visszaverődött a falról. Kanyar következett. Pavlis lerajzolta magának.

Az alaprajz elliptikus. Az űrhajó első részében vannak a teherkamrák és a hangártér; valamikor ott kellett lennie a segédűrhajónak vagy a mentőhajónak. A vezérlőpultot folyosó köti össze ezzel a kör alakú helyiséggel. Ugyanonnan a vezérlőpulttól még három folyosó nyílik. A hajtómű helyét már felfedezték, de a vázlatba még nem rajzolták be. Lesz ideje erre is.

Mintegy száz lépés után félig nyitott helyiséghez ért. Fehéres, lapos tárgy feküdt előtte. Lassan közelítette meg. Fejét, hogy a sisaklámpa odavilágítson, lehajtotta. Mintha rongy lenne. Fehér rongy, amely a légüres térben megmerevedett. Át akarta lépni. De akaratlanul hozzáért, és amit rongynak nézett, azonnal porrá omlott, és szétszóródva elenyészett.

— Kár — mondta.

— Történt valami? — kérdezte Dag.

— Ne figyelj ide — szólt Pavlis —, vagy kikapcsolom az adóvevőt.

— Azt szeretném én látni. Meg ne próbáld, mert tüstént odamegyek. Inkább csináld a vázlatot.

— Csinálom — mondta Pavlis, és berajzolta ezt a helyiséget is.

A folyosó kiszélesedett és többfelé ágazott el. Pavlis még nem tudta megkülönböztetni őket. Kiválasztotta a legszélesebbet, a középsőt. Ez egy másik bezárt teremhez vitte.

— Elég is lesz mára — mondta. Dag nem szólt.

— Miért hallgatsz? — kérdezte Pavlis.

— Non akarlak zavarni. Beszélgess csak önmagáddal.

— Kösz. Éppen egy zárt teremhez értem.

— Nem kell sietned a kinyitással — közölte Dag.

Pavlis a falra világított, észrevett egy kiálló négyszöget, végigsimította, mire a falon nyílás támadt, ajtóféle. Egyéb nem történt. Pavlisnak hirtelen olyan érzése támadt; valaki áll mögötte. Élesen megfordult. Lámpája fénye végigpásztázott a folyosón. Senki. Az idegei játszottak vele. Nem szólt Dagnak. Átlépett a küszöbön. Tágas kamrában találta magát. A falak mentén polcok, némelyiken dobozok. Belepillantott az egyikbe. Harmadáig ült benne valami por. Mi lehetett ez korábban? Nem lehet tudni. Újabb fehér rongy tűnt fel a lámpafényben a kamra sarkában. Ehhez nem megy oda, határozta el, később majd mintát vesznek belőle, és a Földön megvizsgálják, miféle anyagból ruházkodtak ezek. De mintha valami rajzolat lenne rajta, vagy csak úgy rémlik? Egyet lépett. Fekete betűket látott. Jól kivehette az írást. Lehajolt, aztán leguggolt.

„Nevem Nagyezsda” — ez állt a rongyon. Oroszul.

Pavlis egyensúlyát vesztette, és keze a rongyhoz ért. Az elporlott. Semmivé vált vele az írás is.

— Nevem Nagyezsda — ismételte Pavlis.

— Micsoda? — kérdezte Dag.

— Ide volt írva. Nevem Nagyezsda. Ez volt ideírva.

— Hova?

— Már nincs — válaszolta Pavlis. — Hozzáértem és elporlott.

— Istennek hála! — mondta Dag csendesen. — Nyugodj meg.

— Tökéletesen nyugodt vagyok.

3

Eddig a pillanatig ez az űrhajó fantomszerű képződmény volt Pavlis számára: olyan létező, ami van is, nincs is, akár egy játék, kiagyalt szabályaival. Még akkor is ennek fogta fel, bizonytalan állagú feltételes létezőnek, amikor az alaprajzát a bal kezére erősített plasztiklapra rajzolta. Ő maga: mintha értelemmel felruházott egérke lenne egy laboratóriumban. A különbség csak annyi, szemben a valóságos egérrel, hogy Pavlis tudja, hol van: ez a labirintus meghatározott módon körülzárt térség, és előírt pályán halad a kozmikus térben a Naprendszer felé.

A felirat, mely a szeme láttára porladt el, megtörte a játékszabályokat. A logika csődöt mondott. Ez a felirat semmilyen logikusan átgondolható módon nem kerülhetett ide. Az egyetlen értelmes következtetés: a felirat nem létezett. Természetesen így döntött Dag is. Ugyanezt tette volna Pavlis Dag helyében. De ő itt volt és látta.

— Miért pont Nagyezsda? — érdeklődött Dag.

— Figyelj csak, Szlava! — szólt most Dag. — Te fiziológus vagy. Tudnod kell az ilyesmit. Lehet, hogy jobb lenne, ha leváltanánk? Vagy hagyjuk az űrhajót ellenőrizetlenül?

— Nincs semmi baj — mondta Pavlis. — Ne aggódj. Keresek még egy mintát.

— Micsodát?

— Ha lelek még egy írást, megőrzőm neked.

Rövid úton visszatért a kabinjába. Konzervet szedett ki a ládából, amelyben százféle holmi rejtőzött a gondos Szató jóvoltából. De közben folyton azon igyekezett, hogy felidézze maga előtt a rongyot — vagy papírt? — az írással. Nem sikerült. A kép már nem akart összeállni. Akár a szeretett asszony arca, amit mindenáron felidézne az ember, de az emlékezet csak töredékeket, jellegtelen részleteket villant fel: egy hajfürtöt a fül felett, egy homlokredőt.

Visszament a kamrába. Mikor ismét meglátta a marék fehér port (tartott attól, hogy már ez sem lesz ott), maga sem tudta biztosan, látta-e az írást vagy sem. Az agya nem akarta elfogadni, hogy ez valamiféle csoda lett volna.

— Mit csinálsz? — kérdezte Dag.

— Keresek valami átjárót, hogy továbbjussak.

— Miféle írás volt az?

— Orosz.

— És a betűk? Milyenek voltak?

— Nagy, nyomtatott betűk.

Talált egy ajtót, könnyen kinyílt. Furcsa helyiségbe került, amelyet a válaszfalak mindenféle fülkékre osztottak szét. Némelyik fülkének üvegszerű fala volt, más fülkéket finom háló rekesztett el a folyosó felől. A középen egy félgömb, dagadt teknősbékára emlékeztetett; átmérője hatvan centiméter körül. Hozzáért. A félgömb meglepő könnyedséggel megindult, mintha olajozott kerekeken gördült volna, majd a falba ütközött és megállt. A lámpa sugara benyílókat, üregeket emelt ki a falból. Mind üres volt. Odébb kupacban kövek, majd meg egy halom fadarab. Közelebbről a fadarabok mintha egy nagy rovar maradványait adnák össze. Pavlis lassan ment tovább, és folyamatosan beszámolt Dagnak mindenről.

— Te érted, mi ez? — szólt Dag. — Feltételezhetjük, hogy az űrhajó negyven éve készült.

— Lehet, hogy harminc? — kérdezte Pavlis.

— Lehet ötven is — válaszolta Dag. — Az elektronikus agy egyelőre csak nyers féleredményt dobott ki.

— Ne toljuk túl messzire az időt — mondta Pavlis. — Harminc évvel ezelőtt még ki sem léptünk a Naprendszerből.

— Tudom — felelte Dag. — Még mindent ellenőrzünk. Feltéve, hogy nem látomásaid voltak.

De nem volt mit ellenőrizni. Annál kevésbé, mert tudták, hogy az űrben lelt hajó nem a Naprendszer felől indult. Ellenkezőleg: a Naprendszerhez közeledett, messziről, hosszú idővel ezelőtt. Negyven-ötven évvel ezelőtt az emberek még csak a Marsot szállták meg, és a Plútóig tudtak repülni. A Plútón túl a Kozmosz éppoly ismeretlen volt számukra, mint egykor tengerész elődjeiknek az Óceán. Ki beszélhetett, ki írhatott volna akkor oroszul a Kozmoszban?

Pavlis átjutott a következő szintre. Megpróbált eligazodni a folyosók, benyílók, fülkék labirintusában. Félóra múlva ezt mondta:

— Ezek zsibárusok voltak.

— És mi van Nagyezsdával? — kérdezte Dag.

— Ez ideig semmi.

De hátha csak nem vette észre Nagyezsda nyomait? Elment mellettük. Még a Földön is érdemes időnként otthagyni a nagyvárosok és repülőterek szabványholmikkal zsúfolt világát, mert könnyen elveszíthetjük érzékünket és képességünket, hogy a dolgokat olyannak lássuk meg, amilyenek. Hát még egy idegen űrhajón, ahol minden tárgy értelmetlennek mutatkozik. Ide-oda gördülő félgömbök, törött tárgyak, ismeretlen rendeltetéssel; csövek, vezetékek kusza szövevénye, élénk foltok a falakon; rácsok a mennyezeten, érthetetlenül síkos padlószakaszok, széthasadt, félig áttetsző hártyák. Az sem könnyű kérdés, miféle lények lakták az űrhajót. Némelyik helyiséget mintha óriásokra méretezték volna, más fülkékben törpéknek kellett mozogniuk. Medencéhez ért, jegében hosszúkás testek. Odébb, egy tágas teremben, hosszú fal mellett egy gép, vak képernyők rendetlen elhelyezésben és ismeretlen rendeltetésű gombsorral, némelyik a padlónál, a másik fönt, a mennyezet alatt, jó öt méterrel a feje fölött.

Ez a rendetlenség, ez a következetlenség bosszantotta Pavlist. Megakadályozta, hogy bármilyen értelmes, átfogó hipotézist alkosson. A hosszú ténfergés az agyát is elárasztotta; agya áttekinthetőséget követelt.

Rács mögött, mely elég ritka volt ahhoz, hogy átférjen rajta egy ember, fekete massza hevert; ezt is kiszárította a vákuum. Akár élőlény is lehetett egykor; mérete nagyjából az elefánté. Ez lett volna egy űrhajós? De a lény és a folyosó között ott a rács. Rács mögé dugták volna? Büntetésből? — fordult meg a fejében. Kissé szabadjára engedte a képzeletét. Börtön is volt az űrhajón. És amikor hirtelen elhagyták a hajót, ezt itt felejtették. Vagy nem óhajtották magukkal vinni.

Beszámolt Dagnak, de az nem értett egyet vele:

— A mentőhajót kisebb lényekre méretezték. Ott van a hangár, láttad te is.

Igaza volt.

A padlón, a fekete massza mellett üres edény állt, átmérője körülbelül tizenöt centi.

Egy félóra múlva, egy következő folyosón, egy behajtott, de kinyitható ajtó mögött Pavlis megtalálta Nagyezsda kabinját.

Nem lépett be mindjárt. Megállt a küszöbön. Nézte a szürke anyaggal bevont szobát, a földön heverő kosarat, az agyonmosott, eredetileg piros pettyes kendőt, meg a csorba bögrét a padlón. Sok más tárgyat csak később fedezett fel, mikor vissza-visszatért ebbe a szobába. Mindezek a holmik Nagyezsdához tartoztak. Majd már másfelé is nyomaira bukkant. Ám ekkor, elsőre, csak a pettyes kendő és a bögre foglalkoztatta. Ez volt a legvalószerűtlenebb. Sokkal hihetetlenebb, mint az ismeretlen gépek, szerkezetek légiója.

— Minden rendben — mondta. Bekapcsolta a fixálót, hogy minden úgy maradjon, ahogy találta.

— Mi van rendben? — kérdezte Dag.

— Megtaláltam Nagyezsdát.

— Micsoda?

— Nem őt magát. A helyet találtam meg, ahol lakott.

— Komolyan beszélsz?

— Halál komolyan. Itt a bögréje, itt a kosara.

— Tudod — szólt Dag —, én hajlandó vagyok elhinni, hogy nem csavarodtál be. De ezt? Ez képtelenség. Nem hiszem.

— Én sem hiszem el.

— Képzeld csak el, hogy kikötünk a Holdon, és ott kuksol egy lány, és hímez. Nevetséges, ugye?

— Hát ez is tisztára olyan. Itt van a bögréje, a törött fülű bögréje!

— És Nagyezsda? Ő hol tanyázik? — szólalt meg Szató.

— Fogalmam sincs — felelte Pavlis. — A jelek szerint régen távozott.

— Van valami más is? — kérdezte megint Dag. — Mondjál már valamit! Milyen volt az a nő?

— Szép volt? — érdeklődött Szató.

— Világos — felelt Pavlis. — Gyönyörű.

Ekkor vette észre a ládácskát, a fekvőhely mögött és benne a tárgyakat. Mintha Nagyezsda útra készülődött volna, de valami okból üres kézzel kellett volna elmennie. Pavlis gondosan fixálta a tárgyakat, majd mindent szétrakott a fekhelyen. Volt ott egy furcsa szoknya: vastag nájlonszállal plasztikból öltötték. Aztán sálféle, inkább körgallér, színes huzalból…

— Sokáig kellett itt élnie — közölte Pavlis.

A láda mélyén négyzet alakú fehér papírdarabokat talált, halomszám. Egyenletes, erősen jobbra hajló kézírással rótták tele mindet. Kényszerítenie kellett magát, hogy bele ne olvasson, amíg nem szórta be fixálóval, és meg nem győződött róla, hogy a papír nem porlad el az ujjai között. Fogta, vitte a kabinjába. Csak ott kezdett hozzá, hogy elolvassa. Levette szkafanderét, végigfeküdt felfújható matracán, és teljes erőre kapcsolta a világítást.

— Olvasd hangosan! — kérte Dag.

De Pavlis erre nem vállalkozott. Nagyon elfáradt. Megígérte, felolvassa majd a legérdekesebb részeket, de előbb átnézi ő maga. Dag nem vitatkozott.

4

„Már két hónapja, hogy megleltem a papírt, de sehogy se tudtam rájönni, mivel írjak. Csak tegnap fedeztem fel, hogy itt, a szomszéd szobában, amelyet egy sükebóka őriz, kövek vannak, olyan kövek, amikkel írni lehet, mint grafittal. Kihegyeztem egyet, írni fogok.”

(Másnap Pavlis karcolások sorát fedezte fel Nagyezsda szobájának falán; rájött, hogy Nagyezsda számolta a napokat.)

„Rég szerettem volna naplót írni. Mert reménykedni akarok, hogy egyszer majd, ha én nem is érem meg azt a napot, valaki rám talál. Remény nélkül nem lehet élni. Néha már sajnálom, hogy nem hiszek Istenben. Ha hinnék, bízhatnék benne, és azt is gondolhatnám, hogy a Gondviselés mérte rám ezt a megpróbáltatást.”

Ezzel az első oldal véget is ért. Pavlis már tudta, hogy a papírok sorrendben következnek. Nem mintha Nagyezsda mindennap írt volna. Előfordult, hogy hetekig nem jegyzett fel egyetlen sort sem.

;,Ma nagyon nyüzsögnek. Egyre nehezebb. Megint köhögtem. Halott itt a levegő. Az ember valószínűleg mindenhez hozzá tud szokni. Még a szabadság hiányához is. De a legnehezebb színegyedül lenni. Megtanultam, hogy magamban beszéljek, hangosan. Eleinte zavart. Kellemetlen volt. Mintha kihallgathatnának. Most már énekelni is merek. Mindent fel kell jegyeznem, ami velem történt, mert ne adja Isten, hogy valaki ilyen helyzetbe kerüljön, mint én. Ma nagyon nehéz. Mikor lementem a kertbe, útközben annyira kifulladtam, hogy lerogytam a fal mellé, és a sükebókák félholtan cipeltek vissza.”

Két nap múlva Pavlis megtalálta a helyet, amelyet Nagyezsda kertnek nevezett. Nem volt egyéb, mint vízre telepített melegház, botanikus kert-féle.

„Azért írok, mert úgysem mehetek sehová. A sükebókák nem engednek ki. Biztosan megint hoztak valakit, és várni kell emiatt. Csak azt nem tudom, meglátom-e egyáltalán, az új lakót.”

A harmadik oldal akkurátusán, még kisebb betűkkel volt teleírva. Nagyezsda takarékoskodott a papírral.

„Ha valamikor emberek kerülnek ide, tudniok kell rólam a következőket. Nevem Nagyezsda Matvejevna Sziforova. 1923-ban születtem a jaroszlavli járásban, Gorogyiscse faluban. Középiskolát végeztem szülőfalumban, aztán főiskolára szerettem volna menni. De apám, Matvej Sztyepanovics meghalt. Anyánknak bajos lett volna a kolhozban is dolgozni, a háztartást is ellátni. Ezért én is elmentem a kolhozba. De nem adtam fel a reményt, hogy később továbbtanulhatok. Mikor a húgaim, Vera és Valentyina felnőttek, valóra is váltottam tervemet, és elvégeztem Jaroszlavlban az Egészségügyi Főiskolát, 42-ben. Ezután szolgálatra hívtak be, a háborút kórházakban töltöttem, ápolónő voltam. A háború után visszamentem Gorogyiscsébe, ott dolgoztam a kórházban. 48-ban férjhez mentem, és átköltöztünk Kaljazinba. Következő évben született kislányom: Olenyka. 53-ban meghalt Nyikolaj, a férjem. Baleset érte. Magunkra maradtunk Olenykával.”

Pavlis a földön ült, fülkéje sarkában, a fehér oxigénsátor alatt. Hangosan olvasta Nagyezsda életrajzát. Nagyezsda szépen írt, szabályos, kissé jobbra dűlő betűkkel. Ahol a grafit már lepergett, Pavlis megdöntötte a papírt, és a karcolásból ki tudta venni a betűket. Sorra emelte maga elé a lapokat.

— 53-ban eszerint 30 éves volt — mondta Szató.

— Olvasd tovább! — szólt Dag.

— Itt megint másról lesz szó. Előbb elolvasom magamnak — szólt Pavlis.

— Olvasd nekünk is — rendelkezett Dag sértődötten. Pavlisnak arra kellett gondolnia: milyen rég volt, hogy Dag utoljára irigyelte őt, és egyáltalán, milyen hosszú idő óta nem irigyelhették egymást semmiért.

„Ma újakat hoztak. A földszinten helyezték el őket az üres ketrecekben. Nem láttam, hányán vannak, de nem lehetnek túl sokan. A sükebóka rám zárta az ajtót, nem engedett ki. Megdöbbentem, mennyire irigylem őket, az újakat. A boldogtalanokat! Akiket elszakítottak családjuktól, otthonuktól, börtönbe zártak, bűntelenül. De legalább többen vannak. Hárman. Öten. Én egyedül, teljesen egyedül. Velem nem történik semmi. Ha nem szoktam volna munkához, már nem is élnék. Hány éve, hogy itt vagyok?! Négy is elmúlt! Ellenőrizni kellene. Meg kéne számlálnom a vonásokat a falon. Csak attól félek, tévednék. Mert mikor beteg voltam, nem húztam vonalakat. Akkor is csak az segített életben maradnom, hogy Olenykára gondoltam. Inkább dolgozom. Az egyik sükebóka hozott drótot és szálat. Úgy látszik, valamit értenek. Tűt is találtam a második emeleten. A sükebóka el akarta tőlem venni, megijedt szegény.”

— Na? — kérdezte Dag — Mi lesz?

— Úgysem tudom az egészet felolvasni — felelte Pavlis. — De figyeljetek, itt mintha folytatódna a korábbi.

„Később majd összerakom a papírokat, szépen sorba. Hiszem, hogy akad valaki, aki majd olvassa. Én akkor már nem leszek, a hamvaim is elszóródnak a csillagok között, de ezek a papírok túlélnek, engem. Szépen kérlek téged, aki olvasod: Keresd meg a kislányomat, Olgát! Mondd el neki, mi történt az anyjával. Azt is, hogy ne keresse a síromat. Nekem könnyebb, ha erre gondolok. Ha nekem régen azt mondja valaki, hogy egy szörnyű börtönbe kerülök és élek, holott mindenki azt hiszi, hogy rég meghaltam, azt feleltem volna: lehetetlen, mert meghalnék a félelemtől. És mégis élek. Szívemből remélem, Tyimofej nem gondolja azt, hogy a nyakán hagytam a kislány t, én pedig megszöktem, és boldogan élek valahol. Nem gondol ő ilyet. Azt hiszem, átkutatták a környéket, és megállapították, hogy vízbe fulladtam. O, az az este! Énnekem most is a szemem előtt van, minden részletre emlékszem, olyan rendkívüli volt. Nem a szerencsétlenség miatt. Éppen ellenkezőleg. Nagy változás előtt volt akkor az én életem. És meg is változott, de nem úgy, ahogy akkor gondoltam.”

— Nem, nem — mondta Pavlis, és eltolta a papírt. — Itt már személyes dolgokról van szó.

— Micsoda személyes dolgokról?

— Valami Tyimofejről. Nem tudhatjuk, ki az a Tyimofej. Ismerőse? Talán a kórházból. Váljatok, megkeresem a folytatást.

— Azt se tudhatod, hol folytatódik! — kiabált Dag. — Kapkodsz, aztán majd kihagysz valami lényegeset.

— Lényegeset nem hagyhatok ki — válaszolta Pavlis. — Ezek a papírok soksok évvel ezelőtt íródtak. Teljesen kizárt, hogy megkereshetnénk vagy megmenthetnénk Nagyezsdát. Ennek a sok irománynak már csak annyi az értéke, mintha, teszem azt, valami ókori ékírást olvasnánk ki. Nincs lényeges különbség, hidd el. Folytatom.

„Nyikolaj meghalt, én pedig Olenykával magamra maradtam. Teljesen egyedül, ha húgaimat nem számítom. De hát ők messze éltek, és a saját családjukkal, a maguk gondjaival voltak elfoglalva. Nem volt jó az életem. 56 tavaszán kineveztek főnővémek. Olenyka akkor készült az elsőbe. Férjhez is mehettem volna, többen kérték a kezemet, volt egy orvos is a kórházból, jó ember, javakorbeli férfi. De én neki is nemet mondtam. Azt gondoltam, az én fiatalságom már úgyis elmúlt. Jobb lesz nekünk így, Olenykával, kettesben. Egyetlen ember segített nekem, Tyimofej Ivanov, a férjem testvére, háborús rokkant, erdész, nem messze a várostól. És 1956. augusztus végén megtörtént velem ez a tragédia. Melyik napon? A dátumra már nem emlékszem, csak arra, hogy szombat este volt… Hogy is alakult akkor a dolog? Igen, a kórházban tömérdek munkám volt előzőleg, helyettesítenem is kellett a nyári szabadságok miatt. Olenykát szerencsére Tyimofej elvitte magához, ott lakott a kislány nála, mint minden nyáron. Szombatonként jártam ki hozzájuk autóbusszal, aztán gyalogolni kellett egy jó darabot; nagyon jól pihentem odakint, ha szabad vasárnapom volt. A ház fenyvesben állt, nem messze a Volgától.”

Pavlis elhallgatott.

— Hogyan folytatódik? — kérdezte Dag.

— Várjatok, megkeresem a lapot.

„Igyekszem aprólékosan leírni, mi történt később. Az egészségügyi pályán megtanultam, milyen fontos a helyes látlelet, és ezek a részletek talán hasznára lehetnek még valakinek. Ha ez az írás egyszer talán szakember kezébe kerül, ennek segítségével megfejthet más hasonló eseteket is, ha egyáltalán előfordul még ilyen. Azon az estén Tyimofej és Olenyka velem jöttek a folyóhoz, ahol én edényeket mosogattam. Az út a háztól egészen a vízig vezet. Tyimofej meg akarta várni, míg végzek, de én féltem, hogy Olenyka megfázik, mert már hűvös volt. Megkértem őket, menjenek haza, azt is mondtam, hamarosan utánuk megyek. Még nem sötétedett be egészen. Három-négy perccel azután, hogy elmentek, suhogást hallottam. Először nem tudtam, hogy micsoda, azt hittem, hogy valahol a Volgán, messzebb, motorcsónak halad. De aztán kellemetlen érzés fogott el, mintha rossz sejtelmeim támadtak volna. Figyeltem a folyót, de semmilyen motorcsónakot nem láttam…”

Pavlis megtalálta a következő lapot.

„…de akkor észrevettem, hogy velem szemben, alig valamivel fej fölötti magasságban űrcsónak közeledik, vízi csónakhoz hasonló, szárnyak nélküli valami. Ezüstszínűnek láttam. Egyenesen előttem leereszkedett. Nagyon csodálkoztam. Láttam én a háborúban a haditechnika különféle vívmányait, most arra gondoltam, valami újfajta repülőgép kényszerleszállást végez, talán elromlott a motorja. El akartam futni, elrejtőzni a fenyvesben, hogy megmeneküljek, ha felrobban ez a masina. De a csónakból fémrúd nyúlt ki, és kimásztak belőle a sükebókák, és ebben a pillanatban elvesztettem az öntudatomat, és valószínűleg el is estem…”

— Tovább, aztán mi van? — kérdezte Dag.

— Nincs tovább — felelte Pavlis.

— De mi történt?

— Nem írja.

— De hát mit ír ezután?

Pavlis hallgatott. Magában olvasott.

„Tudom az utat a földszintre. A kertből vezet az út, és a sükebókák nem őrzik. Nagyon szerettem volna megnézni az új jövevényeket. Mert a szomszédaim között nincsenek tudatos lények. A sárkányhoz már be tudok járni a ketrecbe. Eleinte féltem tőle. De amikor láttam, mivel táplálják a sükebókák (azzal a fűvel, ami a kertben nő), rájöttem, hogy engem nem esz meg. Sokáig nem is törődtem vele, de egyszer, mikor arra jártam, észrevettem, hogy beteg. A sükebókák sürögtek-forogtak körülötte, etették, valamit mértek, piszkáltak. A sárkány pedig csak feküdt az oldalán, és nehezen lélegzett. Akkor odamentem a rácshoz, és közelről is megnéztem. Hiszen ápolónő vagyok, kötelességem enyhíteni a szenvedését. Megvizsgáltam a sárkányt, igaz, hogy csak a rácson keresztül, és láttam, hogy megsebesült. Biztosan ki akart tömi, és megsebezte magát a ráccsal. Ereje, az volt, esze annál kevesebb. Arra gondoltam kétségbeesésemben: látod, milyen olcsó az élet. Ez a sárkány, úgy látszik, megszokott már engem. Hiszen ezerszer látott; ő még nálam is előbb került ide. Mondtam a sükebókáknak, ne zavarjanak, hozzanak meleg vizet. És belevágtam a gyógyításba, találomra, komolyabb vizsgálat nélkül. A sebei el voltak gennyesedve, kimostam őket, bekötöztem, ahogy tudtam. Nem ellenkezett. Sőt úgy fordult, hogy könnyebben hozzáférjek.”

A következő lap a köteg aljáról került ide, és nem volt kapcsolatbán az előbbiekkel.

„Ma leültem írni, de a kezem nem akar engedelmeskedni. A madár kitépte magát. A sükebókák utánarohantak a folyosón, hogy hálóval elkapják. Én is meg akartam fogni, mert féltem, hogy összetöri magát. De hiába igyekeztem. Kirepült a nagyterembe, nekiütődött a csőnek, és lezuhant. Azután, hogy a sükebókák elvitték a tetemet a múzeumukba, találtam egy tollat, hosszú, vékony toll volt, majdnem olyan, mint az árvalányhaj. Sajnáltam is, irigyeltem is a madarat. Volt ereje meghalni, ha már nem élhet szabadon. Egy évvel ezelőtt ez a példa biztosan erősen hatott volna rám. De most más ügyek foglalnak el. Nem vesztegethetem az időmet fölöslegesen. Van célom, még ha talán nem is reális. Olyan szórakozottan, elmemben mentem a sükebókák mögött, ők pedig elfelejtették becsukni a múzeumba vezető ajtót… Ott még nem voltam, ott nincs is levegő, de most benézhettem az üvegfalon keresztül. Láttam az üvegeket, a kockákat, az edényeket, amelyekben azokat őrzik a sükebókák, formaiinba rakva, akik nem élték túl az utat. Mint Leningrádban a ritkasággyűjteményben a torzszülötteket. És megértettem, hogy eltelik néhány esztendő, és akkor engem, ha meghalok, nem hamvasztanak el, el se temetnek, hanem ilyen üvegbe raknak be a sükebókák — vagy gazdáik — okulására. És ez nagyon rossz érzés. El is mondtam Balnak, ő pedig összehúzta magát, és értésemre adta, hogy ő is ettől fél. Most ülök a papír fölött, és elképzelem magamat a spirituszos üvegben.”

Néhány nappal később Pavlis felfedezte ezt a múzeumot. A Kozmosz hidege megfagyasztotta a folyadékot a konzervált tárgyak körül. Pavlis egyik edénytől a másikig lépkedett, és jól szemügyre vette a jeget. Tartott tőle, hogy valamelyik edényben megtalálja Nagyezsda holttestét. Dag és Szató egymás szavába vágva kérdezősködtek: „Mit látsz?” Pavlis átélte Nagyezsda rettegését. Bármit inkább; mint a formalinos üveget! Megtalálta az üveget, amelyben a madár volt, szivárványszínű, törékeny lény, hosszú farokkal, nagy szemekkel, csőr nélküli fejjel. És meglelte azt az üveget is, amelyben Bal volt. Erről a következő lapokon olvashatott.

„Újra meg újra meg kell szakítanom elbeszélésemet, mert ami ma történik, fontosabb, mint az elmúlt évek históriája. Ezért nem tudom időrendben megírni a történteket.”

„Egy kamrácskában tértem magamhoz. Gyenge, élettelen fény világított. Ez nem az a szoba, ahol most lakom. Jelenleg ott, abban a kamrában ősrákok vannak, amelyeket körülbelül egy éve hoztak ide. Négy év alatt már tizenhatszor álltunk meg, és ilyenkor mindig nagy futkosás kezdődik, aztán behoznak mindenféle tárgyakat és élőlényeket. De hát a kamrában, ahol felocsúdtam, ott volt az edény is, amit mosogattam — ez később nagy szolgálatot tett nekem —, és voltak fenyőágak meg fű meg kövek és különböző földi rovarok. Csak később értettem meg, azt akarták megtudni, mivel táplálkozom. Akkor még azt hittem, mindezek a tárgyak véletlenül kerültek, ide velem. Nem ettem semmit, étvágyam se volt. Csak ültem, és kopogtam a falon, amely kemény volt, és közben folytonos zúgást hallottam, ahogy a hajón zúgnak a gépek, ugyanakkor nagyon könnyűnek éreztem magam. Itt általában minden sokkal könnyebb, mint a Földön. Olvastam én valamikor, hogy a Holdon kisebb a nehézségi erő, és ha az emberek egyszer majd eljutnak a csillagokra, ahogyan Ciolkovszkij tanította, nem is lesz súlyuk. A nehézségi erő itt kisebb volt, ebből rájöhettem: nem a Földön vagyok, hanem elraboltak, elhurcoltak, mint valamikor a kaukázusi foglyot, és innen sohasem juthatok haza a magam erejéből. Nagyon remélem, hogy a mieink, a földi emberek valamikor megtanulnak a kozmikus térben is repülni. De attól félek, nekem ez már túl későn lesz.”

Pavlis ezeket a sorokat hangosan olvasta. Dag így szólt:

— De hiszen egy év sem telt bele, és felrepült az első szputnyik!

Szató hozzátette:

— Még élt, amikor Gagarin felrepült.

— Lehetséges, de ez nem könnyített Nagyezsda helyzetén.

— Ha tudta volna, könnyebb lett volna neki — mondta Pavlis.

— Nem biztos — vélekedett Dag. — Mert akkor várta volna, hogy kiszabadítsák. De nem tudta volna kivárni.

— Nem ez a lényeg — felelte Pavlis. — Meg kellett volna tudnia, hogy mi is ki tudunk repülni az űrbe.

Tovább olvasott hangosan, amíg el nem fáradt.

„Hoztak valami ennivalót, és megálltak az ajtóban, nézték, megeszem-e vagy sem. Megkóstoltam, furcsa kása volt, sótlan, unalmas étel. De akkor éhes voltam, meg olyan is voltam, mint akit letaglóztak. Csak bámultam a sükebókákat, akik álltak az ajtóban, mint a teknősbékák, és azt kértem, hívják ide a főnöküket. Akkor még nem tudtam, hogy a főnökük a nagy Gép, amely egy távoli teremben honol, és az egész falat igénybe veszi. Hogy kik az igazi gazdák, akik útjára indították ezt az űrhajót, fémből készített automatákkal felszerelve, ma sem tudom. Aztán azon tűnődtem, hogyan találhatták ki, milyen étel az, ami nem árt nekem. Addig törtem a fejem, míg egyszer el nem vetődtem a laboratóriumba, ott aztán rájöttem, hogy amíg én öntudatlanul feküdtem, vért vettek tőlem, és töviről hegyire megvizsgálták a szervezetemet, így tudták meg, mire és mennyi ételre van szükségem, hogy ne haljak éhen. De hogy mi adja meg az étel ízét, azt persze nem tudják. A sükebókákra már régen nem haragszom. Ok csak parancsot teljesítenek, akár a katonák. De míg a katonák gondolkoznak is, ők erre nem képesek. Az első napokat átsírtam, kértem, követeltem, engedjenek szabadon, és sehogy se akartam megérteni: örökre a sorsom, hogy repüljek és ne érkezzem meg sehová.”

„…egyszer csak nyugtalan lettem. Biztosan attól, hogy most már nem vagyok teljesen egyedül. Érzem, valami hamarosan megváltozik. Nem tudom, jobbra fordul-e a sorsom, de rosszabb úgyse lehet. Ma Olenykával álmodtam, és álmomban elcsodálkoztam, hogy még nem nőtt meg, ugyanolyan csöppség és ugyanúgy piszkos, mint régen. Hiszen már fel kellett nőnie! De ő csak nevetett. Amikor felébredtem, nagyon kétségbeestem. Talán azt jelentené az álmom, hogy Olenyka már nem él? Régebben sosem hittem ilyenfajta előérzeteknek. Még a fronton sem. Lenéztem a babonákat. De most egész nap nyugtalan voltam. Aztán meg arra gondoltam: honnan is tudom, jól számolom-e a napokat? Hiszen akkor vések vonást a falba, amikor felébredek. De hátha ez nem is reggel van? Lehet, hogy gyakrabban alszom vagy ritkábban? Nem lehet megtudni se. Itt mindig egyforma.

Hátha nem is négy év telt el, hanem csak kettő? Vagy ellenkezőleg: öt, hat, hét esztendő? Hány éves lehet most Ólja? És én? Én mennyi idős vagyok? Lehet, hogy már öregasszony vagyok? És olyan kétségeim támadtak, hogy kénytelen voltam a tükrökhöz fordulni. Ezek persze nem igazi tükrök, hanem kerek, kissé domború, a tévé képernyőjéhez hasonló tárgyak, amelyeken olykor zöld és világoskék vonalak futnak át. Más tükör nincs. Sokáig nézegettem magam ezekben. A sükebókák már jelzéseket kezdtek adni, így tudakolták, nincs-e valamire szükségem. Én csak intettem, hogy nincs. Elmúltak az idők, amikor hóhérnak, kínzónak, fasisztának neveztem őket. Már nem félek tőlük. Csak a Géptől félek, a főnöküktől. Néztem magam a tükrökben, egyiktől a másikig mentem, hogy tisztább képet lássak. De semmi különöset nem találtam magamon. Mintha ugyanaz volnék, aki voltam, az orrom is a régi, csak a szemem beesettebb, s az arcom mintha kékesebb árnyalatú lenne. De talán csak a tükör teszi. Igaz, a szemem alatt ráncokat látok. Visszatértem a szobámba.”

— Ez nagyon érdekes — mondta Dag. — Te mit gondolsz, Pavlis?

— Miről?

— Erről a problémáról. Különítsünk el egy embert néhány évre úgy, hogy semmit se tudhasson az idő múlásáról. Megváltozik a biológiai életritmusa?

— Most nem ezen töröm a fejem — felelte Pavlis.

„Hirtelen eszembe jutott a kiscica. Már egészen megfeledkeztem róla, és ma újra gondoltam rá. Valahonnan szereztek egy csöpp macskát. Természetesen a Földről. Sírt, nyávogott. Ez még az első napokban volt. Ott nyávogott a szomszéd kamrában, a sükebókák pedig állandóan futkostak hozzá, de nem tudták kitalálni, hogy tejre van szüksége. Én akkor még nagyon féltem tőlük, de odavezettek a macskához, hátha én Judok segíteni. De kiderült, hogy az ő raktárukból is hiányzik valami, amire éppen szükség lenne. Én meg nem tudtam elmagyarázni nekik, mi az a tej. Három napig vesződtem a cicával. Felhígítottam a kását vízzel, így próbáltam etetni, és ebben a nagy gondoskodásban még a magam bajáról is elfeledkeztem. De a macska elpusztult. Ebből is látszik, mennyivel többet bír ki az ember, hiába mondják, hogy a macskának nyolc élete van. Én mégis élek. A macska bizonyára a múzeumba került. Pedig ha élne, most már tudnám, mivel kell táplálni, és azt is tudom, hogy kell bejutni a laboratóriumba. A sükebókák is másképpen bánnak már velem. Hozzám szoktak. A sárkány állapota ellenben nagyon rosszra fordult. Nem húzza már sokáig. Tegnap is ott ültem mellette, ismét kimostam a sebeit. Teljesen legyengült. Próbálom valahogy megértetni magam vele. Mintha ez a lény tudna hatni a gondolataimra. Nem azt mondom, hogy értem a jeleit, de amikor fáj valamije, megértem. Azt is tudom, hogy örül nekem. És most már sajnálom, hogy eddig nem figyeltem rá, mert féltem tőle. Hiszen lehet, hogy ő is olyan, mint én. О is rab. Csak még boldogtalanabb, mert ketrecben tartják, mióta elfogták. Hátha ez a sárkány ugyancsak ápoló volt egy kórházban, egy távoli planétán. És ugyancsak a kislányához igyekezett, amikor ebbe a repülő állatkertbe került, ahol annyi évet élt le rács mögött. Szerettem volna a sükebókák tudomására hozni, hogy a sárkány nem butább náluk. És hogy meg fog halni, anélkül hogy megérthetnénk lényét. Eleinte mosolyogtam, de később már sírtam. Most pedig ülök, és üvöltök a fájdalomtól, de indulnom kell, várnak. Mégis, ha a sárkányra gondolok, azt kell hinnem, az én helyzetem jobb. Hozzá képest már az első napoktól kezdve szabadabb vagyok.”

„Amióta a macska elpusztult, sokat gondolkodom, mi a magyarázata annak, hogy a helyzetem ilyen különleges. Az összes többi fogoly — ki tudja, hány van, hiszen a többi emeleten, a válaszfalak mögött másféle a levegő, oda én nem mehetek, és biztosan ott is vannak rabok a többi mind be van zárva. Egyedül én sétálgathatok viszonylag szabadon. Valamiért azt hiszik, én veszélytelen vagyok. Lehet, hogy a gazdáik hasonlítanak rám. Lám, rám bízták a macskát. Kiengedtek a kertbe, megmutatták, hol vannak a magok. Be szabad járni a laboratóriumba is. Sőt a sükebókák hallgatnak is fám.”

„Aki majd feljegyzéseimet olvassa, csodálkozva kérdezheti, kik azok a sükebókák. A vas teknősbékákat hívom így. Amikor észrevettem, hogy ezek csak gépek, és hogy a legegyszerűbb dolgokat se értik meg, elneveztem őket ostobának, azaz sükebókának. Csak úgy, a magam használatára. Ámbár, hajói belegondolok, az én életem sem sokkal jobb azokénál, akiket ketrecbe vagy kamrába zártak. Csak az én börtönöm nagyobb, mint az övék. Ez minden. Szerettem volna a sükebókák révén megmagyarázni a Gépnek, hogy bűntett egy embert elfogni és fogva tartani. Azt is szerettem volna értésükre adni, hogy okosabban tennék, ha kapcsolatba lépnének az emberekkel és a Földdel. De aztán rájöttem, hogy itt csak gépek vannak, s a gépeken kívül nincs senki. Ezek a gépek azt az utasítást kapták, hogy repüljenek a mindenségben, gyűjtsenek össze mindent, ami az útjukba kerül, és küldjenek jelentést mindenről. Csakhogy nagyon hosszú ez a visszafelé tartó út. Még reménykedem, hogy megélem a végét, és találkozom azokkal, akik irányítják a gépeket, és akkor mindent elmondok nekik. Hátha nem is tudják, hogy valahol, az ő planétájukon kívül is léteznek tudatos emberek.”

Mikor Pavlis végigolvasta ezt az oldalt, Dag így szólt:

— Alapjában véve elég logikusan ítélte meg Nagyezsda a helyzetet.

— Természetesen ez egy kutató automata lehetett — mondta Pavlis. — De van itt egy rejtély, ami Nagyezsdának is felötlött.

— Rejtély? — kérdezte Szató.

— Különösnek találom — mondta Pavlis —, hogy egy ilyen hatalmas űrhajó, amelyet távoli kutatóútra küldtek, semmilyen kapcsolatban nem áll a bázissal, a planétával. Nyilván sok éve úton van már, ezalatt az utasításai elavulhattak.

— Nem értek egyet — felelte Dag. — Gondold el, van néhány ilyen űrhajójuk. Mindegyikre a galaktika egy-egy szektora jut. Utazhatnak sok-sok évig, élő szervezetet csak minden ezredik bolygón találnak. Felszedik és tárolják őket. Mit jelenthet, mondjuk, száz év egy olyan civilizációnak, amely gépesített fel derítőket képes küldeni a világmindenségbe? Majd csak visszatérnek ezek a fel derítők, akkor aztán megvizsgálják a zsákmányt, akár élő, akár holt, és ez elég nekik, hogy eldöntsék, hová kell expedíciót küldeniök.

— Tehát mindent az űrhajóba tömnek, ami az útjukba kerül, válogatás nélkül? — kérdezte Szató, nem is titkolva utálatát az űrhajó gazdái iránt. — De milyen kritériumok szerint tudják megállapítani, hogy értelmes lény került hatalmukba vagy sem?

— Hát például Nagyezsda fel volt öltözve. És láthatták a városainkat.

— Nem meggyőző — mondta Pavlis. — Hol a garancia, hogy egy X világon a tudatos lények nem meztelenül járnak, és nem a háziállataikat bugyolálják ruhába?

— Egyébként is kevés az esélyük, hogy éppen tudatos lényeket kapjanak el — vélte Dag. — Különben se érdekelte őket, úgy látszik, tudatosak-e az áldozataik vagy sem. Mindenesetre arra törekedtek, hogy a zsákmányt életben tartsák.

— Mi csak fecsegünk — zárta le a beszélgetést Pavlis, és maga elé tette a következő oldalt. — Eddig még semmit sem tudunk azokról, akik ezt az űrhajót útjára indították. Azt se tudjuk, mi volt a szándékuk vele. A galaktika általunk ismert részén semmi ilyen nincs. Tehát nagyon messze lehetnek. Csak azt tudjuk, hogy jártak nálunk, és hogy valami okból nem sikerült hazatérniük.

— Lehet, hogy jobb is így. Mindenki elhallgatott.

„Majd ha egyszer időm lesz, megírom azt is, hogyan teltek első éveim ebben a börtönben. Sok minden elmosódott már, távoli és szinte ködbe vész. A félelmem, a kezdeti kétségbeesésem, meg ahogy kiutat próbáltam keresni. Például arra is gondoltam, hogy betörök az űrhajó központjába, és összetöröm a gépeket. Hadd pusztuljon az egész hajó! Azért is gondoltam erre akkor, mert azt hittem: egyszer majd visszatérnek a Földre, és ártani fognak az embereknek. Azt azonban tudtam, hogy semmiképp nem volnék képes irányítani az űrhajót. Nemhogy én, száz mérnök sem ismémé itt ki magát…”

„Vissza kell térnem azokhoz az eseményekhez, amelyek nemrégen történtek. Az új foglyokat, akiket legutóbb hurcoltak be, az én szintemen helyezték el, biztosan, mert ugyanolyan levegőre van szükségük, mint nekem. Kezdetben egy másik emeleten, megfigyelőhelyiségben tartották őket, de azután idehozták, a szomszédos kamrákba. Reménykedni kezdtem, talán ezek is emberek, legalábbis hozzám hasonló lények… De aztán megláttam őket, amikor a sükebókák ételt vittek nekik; megláttam és megértettem, hogy megint csalódtam. Egyszer régen, Jaroszlavlban az élelmiszerboltban tengeri uborkát árusítottak, és én furcsállottam, hogy az emberek képesek ilyen utálatos valamit elfogyasztani. Mások is vélekedtek így a boltban. Hát ezek az új foglyok leginkább ilyen tengeri uborkákhoz hasonlítottak. Ketten voltak egy kamrában, méretük körülbelül a kutyáé, bőrük sikamlós, egyszóval undorító. Kétségbeesve húzódtam vissza a szobámba. Nem is írtam róluk a naplómba semmit. Másnap elmeséltem a dolgot a sárkánynak, ő persze semmit nem értett belőle. Ha nem reménykedtem volna annyira, könnyebb lett volna túltenni magam a csalódáson. Ezeket a tengeri uborkákat nem engedték ki a kamrájukból. Később észrevettem, hogy öten vannak: kettő a kamrában, három pedig egy ketrecben, vasajtó mögött. Láttam aztán azt is, mit esznek. A sükebókák elkerítettek egy részt a kertből, oda dézsákban valami penészfélét hoztak, ami mintha élt és mozgott volna, és az egésznek rossz szaga volt. Hát ezt a penészt vitték a tengeri uborkáknak enni!”

„…a sárkány megint rosszabbul lett. Én már kísérleteztem is a laboratóriumban. Most látott volna Iván Akimovics, aki mindig mondta a kórházban, hogy tovább kellene tanulnom. Azt is mondta, hogy jó orvos lenne belőlem, mert fejlett az intuícióm. De az élet nem engedte, így aztán tanulatlan maradtam. Most sajnálom igazán. Igaz, nemegyszer helyettesítettem a laboránsnőnket, megtanultam analizálni is, az operációknál asszisztálni is. Egy ilyen kis kórház: jó iskola. Minden medikusnak javasolnám, hogy már egyetem előtt dolgozzon kórházban. De kinek használ az én tudásom?”

— Miért hallgatsz? — kérdezte Dag. — Kihagytál valamit?

— Majd elolvashatsz magad is mindent. Én a lényeget keresem — felelte Pavlis.

„Miközben undorodtam a tengeri uborkáktól, tudtam, hogy igazságtalan vagyok velük. Semmit sem ártottak nekem. Meg is szoktam már, hogy olyan furcsa lények és csúnyaságok között kell élnem, amiket álmában sem lát az ember. Ha számba veszem itt töltött napjaimat, olyan végtelen, egyhangú láncolat az egész, megrettenek tőle. De ha elgondolom, mi minden történt, ráébredek, hogy mindennap megtudtam, láttam, felfogtam valami újat, gondolataimban gyarapodtam. Miért is ilyen — szívós teremtmény az ember?! És az is lehet, van olyan lény, akinek a szemében én vagyok borzalmas féreg. Talán a sárkány is így van velem.” „Lehet, hogy ezek a tengeri uborkák gondolkodó lények? Elhaladtam a ketrecük előtt, láttam, hogy figyelnek rám és mozognak. A kertből jöttem, egy csomó retekkel a kezemben — satnya retek ez, fonnyadt, de mégis vitamin. Az egyik tengeri uborka a rácsnál mozgolódott. Mintha szét akarná tömi. Mi ez, gondoltam, hiszen nekem is ugyanez járt az eszemben az első időkben, amikor becsukva ültem meg később is, mikor egy planétához közeledtünk, s ezért engem újra bezártak. Úgy elgondolkoztam, meg is álltam a ketrec közelében. Hogy lehet ez? Ugyanúgy viselkedik, mint én. Tehát gondolkozik? A tengeri uborka, amint engem meglátott, sziszegett, és a ketrec mélyére mászott. De nem sikerült eltűnnie, mert egy sükebóka (akit én észre sem vettem, mert már úgy megszoktam őket, nem is figyelek rájuk) áramütéssel megrázta a tengeri uborkát, így büntetnek itt. Az szegény, összezsugorodott. Rákiabáltam a sükebókára, s tovább akartam menni, de ekkor én is megkaptam a magamét.

Olyan erős áramot bocsátott rám, hogy elestem, és elszórtam a retket is. Nyilván azt akarta, értésemre adni a sükebóka, hogy nem szabad a tengeri uborkákkal érintkeznem. Valahogy feltápászkodtam — mostanában fájnak az ízületeim és visszamentem a szobámba. Akármilyen régen élek itt, nem tudom megszokni, hogy az ő számukra csak olyan vagyok én is, mint egy kísérleti nyúl. Bármelyik pillanatban megölhetnek, berakhatnak egy üvegbe a múzeumukban. Senki se bünteti meg őket érte. A fogamat csikorgattam dühömben.”

„… Később kiderült, hogy szinte hasznomra volt ez az áramütés. A tengeri uborkák eleinte azt hitték, hogy én is a gazdákhoz tartozom, sőt a legfőbbek közé soroltak. Ha nem büntettek volna meg a sükebókák, továbbra is ellenségüknek hisznek. Eltelt három nap, megyek a sárkányt ápolni, mellettük haladok el, és hallom, hogy az egyik tengeri uborka megint ott mocorog a rácsnál, és sziszeg. Körülnéztem, sehol egy sükebóka. „Mi az? — kérdeztem. — Rosszul érzed magad, kedveském?” Már valahogy megszoktam őket ez alatt a pár nap alatt, s nem találtam olyan csúfnak, mint elsőre. Az meg egyre sziszeg és mozgolódik. Felfogtam, hogy beszél hozzám. „Nem érteim — válaszoltam, és mosolyogni is akartam volna, de úgy döntöttem, azt nem szabad — hátha az én mosolyom olyan ijesztő nekik, mint nekünk a farkasvicsorítás. Megint sziszeg Én meg: „Na mit akarsz? Nincs szótáram a nyelvedhez. De ha nem haragszol rám, biztosan meg fogjuk érteni egymást.” Elhallgatott és figyelt. Ekkor feltűnt a folyosón egy nagy termetű sükebóka, a keze mint a szöcskéé. Takarítómunkás volt. Habár tudtam, hogy az ilyenek nem tudnak árammal ütni, mégis továbbsiettem: nem akartam, hogy meglássanak a ketrec előtt. Később azonban visszamentem, és tovább beszélgettem velük. Mégiscsak van valaki, aki előtt kiönthetem a szívemet. Aztán az jutott eszembe, talán jobb lenne, ha írásban érintkeznénk. Leírtam egy papírra, hogy Nagyezsda a nevem, odaadtam, megmutattam, hangosan megismételtem. De attól félek, nem értette meg. Egy nappal később az egyik tengeri uborka összetűzött a sükebókákkal. Azt hiszem, sikerült kinyitnia a zárat, aztán elkapták a folyosón a takarítók, meg is verték, közben pedig hívták a többi sükebókát. Ő azonban erősen ellenállt. Éppen a folyosón voltam, hallottam a nagy zajt, odafutottam, de későn érkeztem. Magánzárkába csukták, és új zárat csináltak az ajtajára. Láttam, hogy a többi tengeri uborka ideges, nyugtalan a ketrecben. Szerettem volna bejutni abba a magánzárkába, de a sükebókák nem engedték. Arammal most nem bántottak, de be sem engedtek oda. Elhatároztam, hogy makacsabb leszek náluk. Megálltam az ajtó mellett. Vártam, hogy kinyissák, hogy benézhessek. A tengeri uborka a padlón feküdt, láttam, hogy súlyosan sérült. Akkor bementem a laboratóriumba, magamhoz vettem az orvosi felszerelést — nem először kell elsősegélyt nyújtanom —, és egyenesen a cellához mentem. Amikor a sükebóka fel akart tartóztatni, megmutattam neki, mi van a táskámban. Erre megállt. Én már tudtam, hogy ilyenkor ezek a Géppel tanácskoznak. Vártam, eltelt egy perc. Akkor a sükebóka félreállt: szabad az út. Körülbelül három órát üldögéltem a tengeri uborkánál. A sükebókákat úgy küldözgettem, mint az orvos a műtősöket. Hoztak vizet és almot a tengeri uborkának. Csak azt nem tudtam elérni, hogy hozzáengedjék valamelyik társát, pedig azok jobban tudnák, mint én, mire van szüksége. De a legérdekesebb az volt, hogy amikor egy sükebóka sem volt a kamrában, a tengeri uborka ismét sziszegni kezdett, és én ki tudtam venni sziszegéséből ezt a két szót: „Mit akarsz?” Tehát megjegyezte, amit én mondtam neki, és utánozni akarja! Hosszú-hosszú idő után ez volt az első igazi örömöm. Hiszen ez a lény nem csupán majmolja szavaimat, hanem érti is, amit csinál!”

„…Meglepett, milyen gyorsan megjegyezték szavaimat, annak ellenére, hogy nagyon nehéz volt kiejteniök. A szájuk, mint egy csőr, fogak nélkül. De nagyon igyekeztek. Ezekben a napokban mintha álomban éltem volna — jó álomban. Csodálatos változásokat tapasztaltam magamban. Úgy tűnt, nincs a világon kedvesebb teremtmény a tengeri uborkánál. Már tudtam, hogy szépségesek. És meg is tudtam különböztetni egyiket a másiktól. De a sziszegésükből és mocorgásukból, őszintén szólva, semmit sem értettem. Most sem értem. Hanem én tudtam őket tanítani. Amikor csak alkalmam volt, menet közben is szavakat vetettem oda nekik, és tárgyakat vittem a ketrecükhöz, megmutattam és megneveztem azokat, ők pedig rögtön értették. Megtanulták a nevemet, és amint megláttak (persze csak akkor, ha nem volt a közelben sükebóka), tüstént sziszegni kezdtek: „Nasesda, Nasesda”. Mint a kisgyerekek. Észrevettem azt is, hogy szeretnek. Úgy vágytam arra, hogy én etessem őket, bár az ételük nagyon rossz szagú — ezt az egyet sehogy se tudtam megszokni. A sükebókák szigorú parancsot kaptak a Géptől, hogy ne engedjék szabadon a tengeri uborkákat, le ne vegyék a szemüket róluk, és a legnagyobb éberséggel bánjanak velük. Ezért nem találkozhattam velük nyíltan: tartottam tőle, majd engem is gyanúsnak találnak miattuk. Elég furcsa, hogy még mindig veszélytelennek kezelnek, ilyen hosszú idő után. Biztosan, mert egyedül vagyok. De a tengeri uborkákkal szövetkezve, már igazi erővé válhatunk. És én ezt éreztem. Aztán már ők is mondták nekem, amikor jobban megtanultak beszélni. És eljött a nap, amikor odamentem a ketrecükhöz, és ezt hallottam:

— Nagyezsda, el kell mennünk innen.

— De hová mennél innen? — feleltem én. — Azt sem tudjuk, hová repül az űrhajó. Azt sem tudni, most hol vagyunk. És egyáltalán: képesek volnánk-e irányítani az űrhajót?

Ekkor a Bal nevű tengeri uborka ezt felelte:

— Képesek vagyunk irányítani. De nem most. Hanem majd ha már többet tudunk. És ehhez terád is szükségünk van.

— De segíthetek-e én valamiben is?

Kerten is elkezdtek egyszerre sziszegni, csipogni — és meggyőztek. Én csak mosolyogtam. Nem tudtam megmondani nekik, hogy boldog vagyok. Akkor is, ha nem sikerül elszöknünk innen. Maga az is boldogít, hogy szövetségesek lettünk: én és a tengeri uborkák — micsoda szövetség! O, ha Ólja látná az anyját, öreg édesanyját, amint a világoskék folyosón halad a lezárt ajtók és ketrecek közt, és ezt dúdolja: „Sem az, égen, sem a Földön nincs előttünk gát és akadály!”„

— Mégis társakra talált! — közölte Pavlis, amikor Dag haragosan átszólt, hogy olvasson hangosan. — Értsétek meg, tízszer gyorsabban olvasom magamban.

— Node azért… — mondta volna Dag, de Pavlis már a következő oldalt olvasta.

„Néhány napja semmit sem írtam, nem volt rá időm. Pedig most sem volt több dolgom, mint máskor. De a gondolataimat valami lekötötte. Még a hajamat is levágtam. Sokáig álltam a sötét emyőtükrök előtt, és műtőkéssel nyiszáltam a hajamat. De a vasaló! A fél életemet odaadnám, ha lenne vasalóm! Pedig hát ki lát itt engem, ki ismer itt engem? Azt sem tudják, mi az a vasalás. Rajtam kívül senki sem ismeri a ruhát. És mégis. Mennyi időt kellett elpazarolnom, hogy kitaláljam, miből és mivel varrhatnék magamnak ruhát! Keservesebb volt, mint Robinzonnak a lakatlan szigeten. És most tessék! Állok a homályos üveg előtt, és arra gondolok, sohasem volt módom divatosan öltözni. Ha most megjelennék a Földön, mindenki csodálkozna: milyen régimódi vagyok. Ha számításom nem csal, a Földön már 1960-at írnak. Miben járhatnak a nők? Persze nincs két egyforma hely. Moszkvában sok a divathölgy, Kaljazin ellenben — kisváros… No tessék — elkalandoztam, rongyokon jár az eszem. Nevetnivaló.”

„Bal, a kedvencem, nagy áldozatot hozott, csak azért, hogy jobban megtanulhassa az emberi nyelvet. Szörnyen megvágta magát valamivel. A sükebókák engem hívtak oda segíteni; most már én vagyok az elismert elsősegély-szolgálatuk. Szidtam, gyaláztam Balt, mindenféle csúnyasággal — nem gondoltam arra, milyen tanulékony. О persze mindent megjegyzett. Igazán csúnyákat azért nem mondtam, csak ilyeneket: káposztafej, mamlasz, tökfilkó… Ha újra szabadabban mozoghatok börtönünkben, két feladatom lesz. Az egyik az, hogy tartsam a kapcsolatot a tengeri uborkák cellái közt. A másik, hogy a „front” mögé hatoljak, és felderítsem, mi hol van… Én még emlékszem a háborús időkre.”

A következő oldalon rövid, sietős feljegyzés volt.

„Dola háromszor is megpróbált rávenni, hogy bemenjek a terembe. Elmondtam neki mindent. Dola a vezetőjük. Már eldöntötték, hogy az én segítségem nem elég. Balnak kell bejutnia a műszerszobába. Elvezetem az átjáróig, onnan a tervrajz szerint jut tovább. Visszaúton én várom az átjárónál. Nagyon féltem Balt. A sükebókák igen éberek. Most indul… A sükebókák ilyenkor a többi emeleten vannak elfoglalva.”

A feljegyzés itt megszakadt. A következő oldalon az írás is megváltozott: apró, szigorú betűkkel íródott.

„Szörnyű dolog történt. Az átjáróban álltam, vártam Balt, magamban számoltam. Arra gondoltam, ha visszajön, mielőtt ezerig számolok, minden rendben van. De nem jött. Elkapták. A lámpák pislogni kezdtek, zúgás támadt. Mindig ez volt, ha valami rendkívüli történt az űrhajón. Néhány sükebóka futott el mellettem. Be akartam csukni az ajtót előttük, de az egyik olyan áramütést mért rám, hogy kis híján elveszítettem az eszméletemet. Balt megölték, és a múzeumba vitték. Sikerült elrejtőznöm a szobámban, amíg minden elcsendesült. Féltem, hogy engem is bezárnak, de úgy látszik, nem vesznek komolyan. Úgy két órával később kimentem a folyosóra, elvánszorogtam a kertbe. Itt volt az idő, hogy vitamint adjak a sárkánynak. A tengeri uborkák ajtóinál ott álltak a sükebókák. Úgy kellett elmennem ott, hogy arrafelé se tekintsek. Akkor még nem tudtam, hogy Balt megölték. Csak este sikerült pár szót váltanom velük, és Dolától tudtam meg, hogy Bal már nem él. Éjszaka nagyon szomorú voltam. Eszembe jutott, milyen kedves, gyöngéd és szép volt Bal. Nem bírtam elaludni. Nagyon-nagyon sajnáltam. Arra is gondoltam: most már minden elveszett. Soha többet nem juthat be senki a műszerszobába. De ma Dola megmagyarázta nekem, hogy nincs minden veszve. Mert ők úgy is tudnak érintkezni egymás közt, ha nem látják egymást: nagy távolságból is képesek beszélgetni, valamilyen hullámok segítségével. Bal éppen azért maradt oly sokáig a műszerszobában, mert onnan közölte a többiekkel az irányítópult szerkezetének leírását és ezzel kapcsolatos elképzeléseit. Sőt a Gépet is megközelítette. Tudta, hogy meg kell halnia — ezért mindent, amit megismert, tovább kellett adnia. A Gép ölte meg? Akár így, akár úgy, a végső eredmény ugyanaz.”

„Mi lett volna, ha őseim kerülnek ilyen helyzetbe? Őseim, akik tanulatlan jobbágyok voltak, akiknek fogalmuk sem volt Giordano Brúnóról vagy Kopemikuszról… De mi a különbség köztük és köztem? Hiszen én is csak olvastam a világ végtelenségéről, számomra eddig ennek nem volt különösebb jelentősége. Hiába tudtam, hogy a világ végtelen, én mintha a világ közepén éltem volna, s a középpont számomra Kaljazinbah volt, a Zimmermann utcában, ahol laktunk, a házamban. Innen oda tekintve, az én kis Földem: jelentéktelenül kicsi…”

Dag szólt valamit, de Pavlis jóformán meg sem hallotta. Úgy felelt, mintha álmából ébredne.

„Hosszú idő óta először ébredtem arra, hogy fázom. Nehezen lélegeztem.

Aztán elmúlt. Megmelegedtem. De a tengeri uborkák azt mondják, az űrhajóval valami nincs rendben. Kérdeztem, vajon nem Bal okozta-e a zavart, azt mondják: nem. De azt is mondják: sietnünk kell.”

„Pedig én már azt hittem, az űrhajó örök életű, mint a Nap. Azt mondják, már sok mindent tudnak az űrhajó berendezéséről, és hogy mi módon működik a Gép, és hogy otthon nekik ennél bonyolultabb gépeik is vannak. De nehéz felvenniük a küzdelmet, mert őket is váratlanul hurcoltak el — mint engem —, és nélkülem nem is tudnának boldogulni. Hajlandó vagyok-e tovább is segíteni nekik? — kérdezték. Természetesen, hajlandó vagyok — válaszoltam. Ekkor Dola elmagyarázta, hogy a helyzetem mennyire kockázatos. Ha nekik sikerül eltéríteni az űrhajót vagy akármi módon kitömi innen: ők hazajuthatnak, de nekem nem tudnak segíteni hazaérni a Földre. Miért? — kérdeztem én. — Nincs meg az űrhajón a Földre vezető útvonal leírása? Nem tudják. A Gép memóriájába — bizonyára be van táplálva… Akkor megmondtam nekik, hogyan gondolkozom én. Vigyenek magukkal mindenképpen! Nekem mindegy, hová. Akárhol is, közöttük jobb lesz élnem is, meghalnom is. Jobb, mint ebben a börtönben. És ha nem sikerülne kijutnom innen, akkor is megnyugtat a tudat, hogy valakinek mégis tudtam segíteni. Könnyebb lesz meghalnom is, ebben a tudatban. És a tengeri uborkák megértettek engem.”

„Az űrhajón egyre hidegebb a levegő. A kisteremben megfogtam a csövet, éppen hogy langyosnak találtam. Megjelent két sükebóka, valamit javítottak rajta. Sikerült beszélnem a tengeri uborkákkal. A sükebókák hosszú ideje semmit sem közölnek velem. Mit is mondhatnának? Mennem kell. Nem tudom, folytatom-e még ezt az írást. De valamit még ide akarok jegyezni. Nem annak, aki egyszer majd elolvassa talán e sorokat, hanem saját magamnak. Ha nekem néhány éve azt mondta volna valaki, hogy engem börtönbe zárnak, ahol egyetlen embert sem láthatok — még börtönőrt sem azt mondtam volna erre: ez egyenlő a halállal vagy az elvadulással és megőrüléssel. Most pedig — azt hiszem — nem őrültem meg. Kibírtam. Megöregedtem, megrokkantam, de élek. Ahogy végiggondolom ezeket az éveket: mindig, majdnem mindig volt dolgom. Éppen úgy, mint igazi életemben, a Földön. Életben vagyok: és ezt annak köszönhetem, hogy mindig találtam magamnak elfoglaltságot. Valamit vagy valakit, amiért, akiért érdemes élni. Kezdetben az a remény éltetett, hogy visszatalálok Olenykához a Földre. Aztán, amikor ez a remény majdnem teljesen elenyészett, kitűnt, hogy még itt is lehetek hasznos.”

Következett a legutolsó lap. Azok közt a papírok közt volt, amelyeket Nagyezsda előkészített, felvágott, de már nem írt tele.

„Tisztelt Tyimofej Nyikolajevics! Fogadja köszönetemet és hálámat azért, amit értem és leányomért, Óljáért tett. Hogy él? Nem szomorkodik-e? Gondol— e rám néha? Hogy szolgál az egészsége? Nekem nagyon rossz maga nélkül. És kérem, ne gondolja, hogy engem az tartott vissza, hogy maga rokkant…”

Az utolsó két sort Nagyezsda vastagon áthúzta. De odarajzolt, ügyetlen kézzel, egy fenyőfát.

5

Eltelt néhány nap. Pavlis az oxigénsátor alatt aludt és étkezett, és úgy indult onnan az űrhajó hosszú folyosóira, mint aki munkába megy. Ritkán lépett rádiókapcsolatba társaival, és ha Dag morgolódni kezdett, hallgatott. A többiek szenzációnak kezelték Nagyezsdát: mint érdekfeszítő rejtélyt, különleges esetet, felfedezést, jelenséget — és sorolni lehetne a szavakat, amelyek csak nagyjából fejezik ki mindannak bonyolultságát, amit átéltek, és amiből csak egyetlen elem hiányzott: az azonosulás.

Pavlis viszont folyton Nagyezsdát követte. Nyomain haladt, s úgy látta az űrhajót — a folyosókat, beugrókat, raktárakat ahogy Nagyezsda látta. Szörnyű börtönként érzékelte maga körül az űrhajót, amelyet eredetileg bizonyára nem erre a szerepre szántak, de a kaljazini ápolónő számára ezzé vált. Szükségszerűséggé, amelyet Nagyezsda hiába ismert fel — lelkében meg nem békélhetett vele. Most, hogy Nagyezsda feljegyzéseit az első szótól az utolsóig ismerte, Pavlis pontosan követni tudta az asszony útjait; világos lett előtte lépéseinek és cselekvéseinek értelme. De ő eljutott azokra a helyekre is, ahová Nagyezsda soha; amelyeknek létezéséről az asszony nem is tudhatott. Ezért feltárult előtte az is, mi történt később. Tudása lehetett erről, nem csupán elképzelése.

Az elszakított vezetékek, a felborított „sükebóka”-robot maradványa, a sötét folt a falon, a különös repedés az irányítópulton, a memóriaközpontban észlelt jelek — mindebből összeállt a végső események képe. Azoké, amelyeknek főszereplője Nagyezsda volt.

…Nagyezsda sietett leírni az utolsó oldalt. Igen sajnálta, hogy az utóbbi hetekben oly keveset írt. Sohasem szeretett írni; húgai is korholták, amiért olyan rossz levélíró volt. Most eszébe jutott: ha a tengeri uborkák őt magukkal viszik, megtörténhet, hogy utóbb értelmes lények kezébe kerül az űrhajó, akik az ő feljegyzéseit eljuttatják a Földre. Most bánta, hogy feljegyzései oly kevésre használhatók: nem írta le apróra, napról napra itt töltött életét; nem írta le részletesen a tengeri uborkákat sem, hiába ismerte őket olyan jól, akár saját rokonait. Nem jellemezte a többieket sem, az űrhajó lakóit — sem azokat, akik rég elpusztultak, akik a múzeumba kerültek; sem azokat, akik ezután pusztulnak el, szükségképpen… Hiszen a tengeri uborkák, magasabb technikai tudásuk révén felismerték, hogy az űrhajó azért bolyong a világűrben oly régen, mert valami elromlott a szerkezetében. Ha így megy tovább, időtlen időkig kering majd a mindenségben, megrokkanva, míg aztán meghal, akár egy ember.

Az utolsó napokat nagy sietségben töltötte Nagyezsda. Rengeteg dolga volt. Nem minden teendőjéről tudta világosan, miért fontos, de azt igen, hogy mind lényeges és szükséges, és a tengeri uborkák mindről tudják, mi célt szolgál. Kérdezősködni értelmetlenség lenne, mert a tengeri uborkák, ha akarnák, sem tudnák elmagyarázni neki terveiket. Már megtanulta, hogy igazán megérteni az űrhajó legkevésbé értelmes lakosait sem képes — a tengeri uborkákról nem is szólva. Hányán voltak még a sárkányon kívül, akik mellett sok időt eltöltött, mégsem tud róluk semmit. A gömbök az akváriumban, akik, ha meglátták őt, megváltoztatták a színüket, és medencéjük alján ide-oda gurultak, mint nagy gyöngyök, formákba rendeződve. Mintha tudtára akarnának adni valamit — számára érthetetlen jelekkel. Nagyezsda beszélt a tengeri uborkáknak a gömbökről, de azok vagy elfelejtkeztek erről, vagy nem volt idejük utánanézni a dolognak. Nagyezsda viszont, mikor már tudta, hogy útjuk a végéhez közeledik, szerzett egy zacskót, hogy abban magával vigyen egy gömböt. Látta, hogy a gömböknek vízre van szükségük, semmi másra.

Befejezi az írást. Ezzel azt is, hogy önmagával törődjék. Fut, hogy kinyissa azt a három ajtót, amelyet a tengeri uborkák rajzoltak fel neki a tervben. Ezek nekik túlságosan magasak.

Nagyezsda tudta, azt a kis hajót szálljak meg, amellyel annak idején őt is elrabolták a Földről. Azon repülnek majd el. De hogy az sikerüljön, okvetlenül ki kellett kapcsolniuk a vezérlő gépet. Másképp nem juthatnak el a csónakhoz: a Gép nem engedi őket odáig. Ehhez szükség volt Nagyezsdára is.

Nagyezsda már második éjszaka nem aludt. Nemcsak az izgalom tartotta ébren. Hanem mert a tengeri uborkák nem ismerték az alvást, nem is értették, miért kell neki időnként bezárkózni és lefeküdni. Hiába próbált pihenni; amikor már-már átengedte volna magát a jótékony ködnek, a tengeri uborkák elhívták. Közben papírjait rakosgatta, és azon tűnődött, itt hagyja-e ezeket egyáltalán. Nem jobb lenne-e, ha magával vinné feljegyzéseit a csónakba? De nem történik-e valami baj az úton? Mégsem viszi el — döntött —, hiszen ő maga bármikor elmesélhet mindent, ha megéri; s ha elvinné a papírokat, az űrhajón semmi nyom nem maradna utána.

— A csónakot a mi bolygónkra próbáljuk visszavinniközölték vele a tengeri uborkák. — De a siker nagyon bizonytalan. Ehhez ugyanis át kell állítanunk az űrhajó vezérlőművét, hogy nekünk engedelmeskedjék. Ha nem sikerül, ki kell kapcsolni. Ez szükséges ahhoz, hogy a mentőcsónak a miénk legyen. De hogy aztán eljut-e oda, ahova kell, képesek leszünk-e irányítani — ebben mi sem vagyunk biztosak. Lehet, hogy elpusztulunk. Tudnod kell ezt is.

— Tudom — felelte Nagyezsda. — Voltam háborúban.

De a tengeri uborkák ezt nem értették. Náluk már réges-rég ismeretlen volt a háború. Ám az időt nem vesztegették. Pálcákat készítettek, amelyek érintésétől a sükebókák kikapcsolódtak. Nagyezsda is kapott ilyen pálcát. Neki kellett elöl mennie és kinyitnia az ajtókat. Két tengeri uborka utána. Két másik ugrálva-mászva oda sietett fel, ahol a központi gépek álltak; olyan helyiség volt ez, mint egy hajó parancsnoki hídja, ablak nélkül.

— Három ajtót! — ismételte a tengeri uborka. — De az utolsó mögött talán nincs is levegő; vagy ha van, nem olyan, mint a miénk. Ne lépj be rögtön. Meg kell várni, amíg a levegő oda is átáramlik. Világos?

A tengeri uborkák mindig határozottan fogalmaztak. Nagyon igyekeztek, hogy Nagyezsda megértse utasításaikat, kéréseiket.

Nagyezsda valahogy túljutott az első ajtón. Tudta, hogy itt széles átjáró kezdődik, s a fal mellett a tartalék sükebókák állnak, mint a halottak. A tengeri uborkák megmagyarázták, hogy a sükebókákat ott töltik fel árammal. Hogy korábban mikor és hogy jutott el ide, már nem tudta, de a folyosó, a holt sükebókákkal, határozottan bevésődött emlékezetébe.

— Nem bántanak — mondta Dola.

— Ne is aggódj — felelt Nagyezsda.

— De ne kockáztass semmit. Nélküled nem boldogulunk, ezt jól jegyezd meg!

— Tudom. Ne nyugtalankodj.

Kitapogatta az ajtót nyitó négyszöget. Az ajtó elmozdult. Furcsa illat csapta meg a folyosóról: édeskés, égett szag. Minden beugróban holt sükebóka állt.

— Lassabban töltődnek fel — közölte Dola, aki mögötte haladt. — Ezért is ritkultak meg a mi részlegünkön, láthattad.

— Észrevettem — mondta Nagyezsda. — De ne felejtsük el magunkkal vinni a gömböket.

— Micsoda gömböket?

— Beszéltem már róluk.

— Vigyázz!

Egy sükebóka váratlanul kiugrott a beugróból, és feléjük tartott, hogy elállja az útjukat, és visszakergesse őket.

— Gyorsabban! — sürgette Nagyezsdát Dola. — Sebesebben!

Nagyezsda előrerohant, át akarta ugrani a sükebókát, aki a lába elé vetette magát. De az is felugrott — hogyan is feledkezhetett meg arról, hogy erre is képesek? — , és áramütést mért rá. Szerencsére gyengét. Úgy látszik, nem töltődött még fel egészen. Nagyezsda térdre esett, és elejtette a pálcát.

Megütötte magát, erősen. Jajgatnia kellett. Hiába, már a lába sem a régi. A technikumban annak idején kosárlabdázott, a „Medikusában játszott, övék lett a második helyezés Jaroszlavlban — de ez nagyon régen volt. Dola állította meg a sükebókát; neki is olyan pálcája volt, mint Nagyezsdának, csak valamivel rövidebb.

— Mi van veled? — kérdezte Dola. A tengeri uborkák sziszegő hangjából hiányzott minden kifejező árnyalat, Nagyezsda mégis érezte, mennyire aggódik Dola.

— Semmiség — felelte Nagyezsda, majd felállt, és igyekezett nem törődni fájdalmával. Továbbhaladtak. A következő ajtóig húsz lépés volt hátra. Újabb benyílóból másik sükebóka vánszorgott elő.

— A Gép már megkapta a jelzést — szólt Dola. — Úgy látszik, ezek is kapcsolatban vannak vele.

Nagyezsda bicegve sietett az ajtóhoz, de a négyszög nem volt ott, ahol kereste.

— Nem tudom kinyitni — mondta.

Senki nem felelt. Erre megfordult, és látta, hogy a másik tengeri uborka éppen három sükebókát kapcsol ki pálcájával.

— Siessünk! — szólt Dola.

— Másik út nincs? — kérdezte Nagyezsda, és érezte, hogy izgalmában megnyirkosodik a tenyere. — Ezt az ajtót nem lehet nyitni.

— Másik út nincs — felelte Dola. Suttogó hangja mintha mélyből, távolból ért volna ide.

Az ajtón semmi rés: zárt tömb az egész. A mélyedésekből újabb sükebókák másztak elő, bágyadtán, lassan mozogtak. Mintha egy csorda nagy testű tehén támadna a kis tengeri uborkákra. Ekkor az ajtó kinyílt, magától. Erősen csapódott ki, oly hirtelenül, hogy Nagyezsda alig tudott elugrani. Tudta, ez nem lehet véletlen, így rohan haza valaki, ha arra gyanakszik, betörtek hozzá. Dolának is sikerült félreugrania. A tengeri uborkák néha meglepően fürgék. Az ajtóban megjelent egy sükebóka, akit Nagyezsda addig nem látott. Majdnem akkora, mint egy ember, és inkább gömb alakú, nem teknőcféle, mint a többi. Három ízeit karja volt, és erősen, dörögve zúgott, mintha meg akarná ijeszteni azokat, akik tiltott helyre merészkedtek. Valahonnan láng tört elő és végigcsapott a folyosón, szinte Nagyezsdáig, ki már érezte a láng veszélyes fuvallatát. Szemét kénytelen volt behunyni, ezért nem láthatta, hogy Dolának sikerül pálcájával megállítania és kikapcsolnia a nagy sükebókát. Sajnos, későn. A folyosó másik végén összetorlódott sükebókák sötét színt öltöttek, mintha elégtek volna; az a tengeri uborka pedig, aki addig feltartóztatta őket, nem ugorhatott félre a láng elől, s egy halom hamuvá zsugorodott.

Mintha álmában történne mindez — Nagyezsda úgy élte át a jelenetet, mint akit nem érinthet veszély, néni fenyeget halál. Tudta, az a dolga, hogy átjusson a második ajtón, mert az becsukódhat, és akkor értelmetlenné válik minden, megsemmisül a lehetőség, amiért Bal meghalt, és ez a másik tengeri uborka is elpusztult. A második ajtó mögött kör alakú terem volt, olyan mint egy félbevágott gömb felső része. Még időben érkeztek oda. Másik nagy sükebóka közeledett éppen az ajtóhoz. Dolának sikerült odaugrania és ártalmatlanná tenni ezt is, mielőtt működésbe lépett volna.

Több, teljesen egyforma ajtó nyílt Nagyezsda előtt. Hátrafordult, hogy megkérdezze, merre kell tovább menniük. Dola előresietett, gömyedten, hátát felpúposítva, mint valami riadt hernyó, csúszott az ajtók mentén, pillanatokra megállt mindegyik előtt, mintha azt szimatolná, melyik mögött mi rejlik.

— Ez az — szólt. — Keresd meg, hogyan nyílik.

Nagyezsda már ott állt mellette. Ezen az ajtón sem volt nyitószerkezet. Ostoba kétségbeesés fogta el. Kezével az ajtóra csapott, az pedig, mintha csak erre várt volna, kitárult.

Ott álltak a Gép előtt. Az űrhajó Gazdája előtt, aki a parancsokat adta, hogy idegen bolygókon szálljanak le, és gyűjtsék be, ami elébük akad. A Gép előtt, aki a rendet szabta, aki táplálta, büntette és őrizte a zsákmányt, a foglyokat.

A Gép: egyszerű fal volt, rengeteg apró ablakkal, színes lámpával, szürke és kék lemezzel, tömérdek fogantyúval. Ennyi volt — semmi több. Nagyezsda ámulatba esett. A hosszú évek alatt, mióta itt élt, számtalanszor próbálta elképzelni a Gazdát: szörnyűségesnél szörnyűségesebb vonásokkal ruházta fel. De éppen ez: a Gép teljes személynélkülisége sohasem jutott volna eszébe.

Egy apró sükebóka, aki talán a Gép tetején ült addig, most leereszkedett, és feléjük gurult. Nagyezsda a pálcát kereste, de az Dolánál volt; Dola a sükebóka felé nyúlt vele, és megállította.

— Mit csináljak? — kérdezte Nagyezsda lihegve. Szoknyája, amelyet viaszosvászonhoz hasonló anyagból varrt, térde körül szétfeslett, és véres lett. Nagyon megsérülhetett, amikor átugrotta a sükebókát. Dola nem felelt. A gép előtt állt, és forgatta bogárra emlékeztető fejét: tanulmányozta a Gépet. Zúgás hallatszott. Mintha Dola tekintetétől kelt volna a zúgás a teremben: hangos, szaggatott sziszegés támadt. Nagyezsda visszahőkölt, de aztán felismerte: a tengeriuborkák beszélnek ezen a hangon.

— Minden rendben — mondta Dola. — Ültess engem oda fel. Visszaállítom a kapcsolót.

Nagyezsda föltette Dolát, ő pedig kapcsolt a gépen valamit.

— A mieink a vezérlőpulton vannak — közölte Dola, miközben visszaereszkedett a padlóra, és a gép mentén haladt. — Ha minden sikerül, irányítani is tudjuk az űrhajót.

Dola a sziszegésre figyelt, mely egy fekete körből áradt. Távbeszélőféle szerkezet lehetett. Utasította Nagyezsdát, mit tegyen; ő maga nem ért fel minden gombhoz, fogantyúhoz. Nagyezsda hirtelen úgy érezte magát, mintha egy régi folyami gőzös gépházában lenne, s a kapitány parancsait hallaná: „Félgőz! Teljes gőz!” — és indulnának máris hazafelé. Különös, édes fáradtság fogta el. Lába megroskadt, le kellett ülnie a padlóra. Azt mondta Dolának:

— Kicsit hadd pihenek.

— Jól van — felelte Dola, és közben arra figyelt, amit a vezérlőpulton dolgozó társai közöltek.

— Pihenek, aztán újra segítek neked.

— Át akarják állítani az űrhajót kézi irányításra — mondta Dola kisvártatva; hangja mintha messziről érkezett volna.

E pillanatban Dola felkiáltott. Nagyezsda sohasem hallotta a tengeri uborkáknak ezt a hangját. Olyasmi történhetett, amitől Dola megrémült.

A Gépen sorra kihunytak a lámpák, hunyorogva, egyre gyengébb fénnyel, mintha búcsúznának egymástól. A hangszóróból érkező sziszegés gyenge sipítássá vált. Dola szaggatott kiáltozásba fogott, értelmetlen, mégis kifejező hangokat hallatott.

— Gyorsan! — kiáltotta. — A csónakhoz!

Valamire nem gondoltak. A gép memóriájában, arra az esetre, ha a foglyok fellázadnának, készen állt az utasítás: Mindent leállítani! Pusztuljon el inkább az egész szerkezet, semhogy mások, idegenek kezébe kerüljön!

Nagyezsda talpra állt, Dola noszogatta, siettette. De képtelen volt igazán megrémülni. Teste-lelke abban a vigaszban ringatózott: Vége az útnak, megyünk hazafelé, minden jól van… És tovább is, amikor Dola után futott a folyosón, a kiégett sükebókák mellett, és amikor Dola ráparancsolt, hogy vigye a csónakba az élelmet és még valami kerek, súlyos tárgyat is rábízott, ami leginkább tengerészeti aknára hasonlított… és amikor mindezt a segítséget végezte, még mindig abban az érzésben élt: minden jóra fordul. Hiszen sikerült legyőzni a Gépet.

A fedélzeti nyílásban, amely a csónakhoz vezetett, Nagyezsda felhalmozta az élelmet, majd visszafutott, mert vizet is kellett hoznia meg a ballonokat, amelyekben bizonyára levegő volt. Dola figyelmeztetni akarta, hogy a Gép már nem fejleszt sem levegőt, sem hőt, s az űrhajó hamarosan elpusztul, vele ők maguk is, ha nem sikerül időben átrakodniuk és felkészülniük; semmi sem mentheti meg őket… Szólt volna, de elfelejtette és összezavarta a megfelelő szavakat. A két másik tengeri uborka odaérkezett a vezérlőpultról; szerszámokat cipeltek, és elkezdték a csónakot kiszerelni. Nagyezsdára ügyet sem vetettek. Mozdulataik idegesek voltak, de gyorsak. Mintha mind a húsz kezük — ennyi volt nekik — külön-külön a saját munkáját végezné.

Nagyezsda nem észlelte, mennyi ideig tartott ez a futkosó, kapkodó rakodás. Csak mikor már vagy tizedszer, huszadszor szaladt el a melegházig és vissza, akkor ébredt tudatára, hogy a hajó hűl, s neki egyre nehezebb a lélegzés. Csodálkozott, milyen gyorsan bevált Dola jóslata. A levegő az űrhajóba zárt körben keringett. A tisztító-égető elszívó berendezés — még működött, de a visszafúvó mechanizmus már nem — Nagyezsda mit sem tudhatott erről. Egy űrhajó pusztulása lassú folyamat. Néhány berendezése — amelyekről neki fogalma sem volt — még sokáig, akár hónapokig, évekig is járhat. Még vissza akart menni a szobájába is, a holmijaiért. De Dola szólt, hogy pár perc múlva indulniuk kell. Jobb hát, ha levegőballont vesz magához; arra mindenkinek szüksége lehet, míg ő a szoknyája, csészéje, kosara nélkül meglesz valahogy. Amikor a ballont a csónakhoz cipelte, a padlón meglátta zsákját, amelyet színes huzalokból font. „Istenem — gondolta —, teljesen elfelejtettem.” A csónakhoz futott, leeresztette a ballont a nyíláson „Rögtön jövök — mondta. — Egy pillanat.” „Nincs idő!” — kiáltott Dola. De Nagyezsda már szaladt is a folyosón a zsákért, felkapta, és rohant az akváriumhoz, ahol a gömböcskék várták. Talán nem is várták. Talán csak ő találta ki az egészet. A gömböcskék, mihelyt őt meglátták, virág alakban elrendeződtek. „Gyorsan! — mondta Nagyezsda. — Mert itt maradunk. Indul a vonat.” Lemerítette a zsákot, a gömböcskék pedig, legnagyobb csodálkozására engedelmesen belegördültek. Nagyezsda hálás volt nekik, hogy ilyen gyorsan végezhetett. De a zsák nagyon nehéz lett, súlyosabb, mint a légballonok. Vonszolta a folyosón, és bár az űrhajó már erősen kihűlt, neki melege lett. Annyira elfoglalta a sietés, észre sem vette a nagy sükebókát, mely alighanem az űrhajó más részét őrizte eddig, de most, hogy észlelte a bajt, elindult, hogy megkeresse okát. Nagyezsda már-már a csónakhoz ért. Néhány lépés volt hátra, amikor a sükebóka, aki ugyancsak észrevette a csónakot, a bejárati nyílásra irányította sugárnyalábját, hogy mindent felgyújtson. Ekkor pillantotta meg Nagyezsdát. Gondolt-e valamit vagy sem — nem tudni. De sugárnyalábját Nagyezsdára fordította. Az asszonynak alig volt ideje, hogy eldobja magától a gömböcskékkel teli zsákot. Ez a néhány pillanat Dolának elég volt, hogy elzárja a bejárati nyílást. A csónak oldala kissé megfeketedett a sükebóka támadása nyomán; más nem történt. A töltés kimerült, s a sükebóka megmerevedő maradt ott, a hamu halma fölött. A gömböcskék kihullottak a zsákból, szétgurultak a padlón. Dola kitekintett a csónakból, és értett mindent. Nem várhatott tovább. Ha ember lett volna, talán összeszedte volna a hamut, Nagyezsda maradványait, hogy eltemesse majd otthon. De a tengeri uborkák nem ismerik ezt a szokást. Dola lezárta a nyílást, a csónak levált a holt űrhajóról, és elindult a csillagok felé, amelyek közt ott volt az egyetlen, amely az övék. Sikerül-e elérniük oda? Nem tudták.

…Pavlis égett foszlányt emelt fel a padlóról. Ez minden, ami Nagyezsdából megmaradt. Aztán halomba gyűjtötte a gömböcskéket. Ilyen szomorú vége lenne a történetnek? Kevés reménye maradt, hogy mégis tévedett, és Nagyezsdának sikerült elmenekülnie a csónakon.

Pavlis felegyenesedett, és a hideg, üres robothoz lépett, amely teljesítette kötelességét, azóta pedig úgy állt, mozdulatlanul, a semmire célozva fegyverét. Megtette, ami a dolga volt. Őrizte az űrhajót minden veszélytől, amire felkészítették.

— Két órája egyfolytában hallgatsz — szólt Dag. — Mi van? Nem történt semmi?

— Majd elmondom. Később — felelte Pavlis.

6

Az ablak mellett ültek. Az asszony, Szolja Petrovna, limonádét ivott. Pavlis sört. A sör jó volt, sötét és erős, s a tudat, hogy ihat, mert szolgálaton kívül van, és a legközelebbi orvosi vizsgálat csak három hónap múlva esedékes, élvezetté varázsolta számára ezt a megbocsátható kis szabálysértést.

— És magának szabad sört inni? — kérdezte Szólj a Petrovna.

— Lehet — mondta Pavlis.

Szolja Petrovna hitetlenkedve ingatta a fejét. Meg volt győződve róla, hogy az űrhajósok nem ihatnak sört. Igaza is volt. Elfordult, a végtelen mezőt nézte; a lehanyatló nap a látóhatáron szeszélyesen rajzolta ki az űrgépek körvonalait.

— Sokáig kell várni — mondta az asszony.

Pavlis unalmas, ám rendes asszonynak találta Szolja Petrovnát. Munkáját bizonyára kitűnően ellátja. Oroszt tanít; alig hihető, hogy rajonganának érte a gyerekek — gondolta Pavlis, az asszony szigorú arcélét, simán hátrafogott ősz haját szemlélve,

— Miért figyel engem? — kérdezte Szólj a Petrovna, oda sem fordulva.

— Ez magánál foglalkozási ártalom? — válaszolt kérdésre kérdéssel Pavlis.

— Ezt nem értem — mondta a nő.

— A tanárnak mindent látnia kell, ami az osztályban történik, még ha a háta mögött is — vélte Pavlis.

Szóé a Petrovna elmosolyodott.

— Azt hittem, a hasonlóságot keresi, azért néz engem.

Pavlis nem felelt. Tényleg azt kereste, de nem akarta beismerni. A szomszéd asztalnál overallos repülőtanulók ültek, zajos társaság. Levehettek volna kezeslábasukat már a hangárban, de tetszett nékik, hogy rajtuk van. Még nem tudták megszokni, hogy overalljuk van és pilótasapkájuk, a bolygószolgálat arany címerével.

— Késnek, úgy látszik — ismételte Szolja Petrovna.

— Nem késnek. — Pavlis az órájára nézett. — Mondtam magának, hogy várjon otthon.

— Otthon túlságosan nyugtalan voltam. Az volt az érzésem, valaki jön, és megkérdezi: „Hát maga miért nem utazik oda?”

Szofja Petrovna szabatosan beszélt, szinte mintha könyvből olvasná. Mintha mondatai fölött is ott lebegne piros ceruzája.

— Ezekben az években — folytatta, miközben maga elé emelte poharát, és a limonádéban úszó buborékokat figyelte — folyton csak ezt a napot vártam. Ez furcsán hangzik, hiszen igyekeztem, hogy ne lássék meg rajtam az örökös türelmetlenség, mely hatalmában tartott. Vártam, mikor fejtik meg annak az űrhajónak a memóriájában tárolt adatokat; vártam a napot, amikor elindul az expedíció ama lények bolygójára, akiket nagyanyám tengeri uborkáknak nevezett. Azóta a visszatérésüket vártam, íme, sikerült kivámom.

— Furcsa — mondta Pavlis.

— Tudom, mennyire csalódott első találkozásunk alkalmával, amikor nem látta rajtam az érzéseket, amelyeket várt. A nagyanyám számomra absztrakció volt: néhány amatőr felvétel, anyám pár elbeszélése róla, négy háborús érem ápolónői frontszolgálatért. Anyám meghalt. О volt az utolsó ember, akinek ez a név: Nagyezsda Szidorova több volt amatőr fényképnél; élő kéz, szem, beszéd emléke társul hozzá. Mióta eltűnt, száz év telt el… Én csak akkor éreztem, hogy közöm van hozzá, amikor maga már elutazott. És nem az újságok, a folyóiratok hozták közel, akik úgy írtak róla, mint az első emberről, aki kijutott a kozmoszba. Az igazi ok: a naplója. Kezdtem összehasonlítani a magam viselkedését az ő türelmével és magányosságával.

Pavlis lehajtotta a fejét. Értette, amit hallott.

— Nem vagyok én olyan száraz valaki, mint amilyennek maga néz, fiatalember — mondta hirtelen Szofja Petrovna, megváltozott hangon. — Színházunkban leginkább én játszom a gonosz vénasszonyok szerepét. A tanítványaim pedig szeretnek.

— Én sem gondoltam másképp — szakította félbe Pavlis. És ahogy felemelte tekintetét, Szolja Petrovna mosolyával találkozott. A beesett arc elpirult. Poharát feléje emelte.

— Igyunk arra, hogy valami jó történik. Dag csörtetett feléjük az asztalok között.

— Jönnek — közölte. — A diszpécserek megkapták a jelentést.

Álltak az ablaknál, és nézték, hogyan ereszkedik le a látóhatár szélén a bolygóközi rakéta. Látták a felé tartó űrkompokat, melyeket a lenyugvó nap tarkára színezett. Ezeken ereszkedtek le az expedíció tagjai. Dag kitűnően ismerte vezetőjüket, Kiapacsot. Reménykedett, hogy az újságírókat megelőzve beszélhet vele.

Kiapacs elsőnek szállt ki az űrkompból. Megállt, körültekintett a várakozókon. Egy pisze kislány, aki éppen olyan fehérszőke volt, mint Kiapacs, odafutott, és Kiapacs magához ölelte. De tovább is keresett valakit a tömegben. Mikor az ajtóhoz ért, megpillantotta Dagot, Pavlist és Szolja Petrovnát. A kislányt a földre tette, és hozzájuk lépett.

— Jó napot — köszöntötte Szolja Petrovnát. — Tartottam tőle, hogy nem jön el ide.

Az asszony elkomorodott. Nagyon zavarta a tudat, hogy tévékamerák és fényképezőgépek lesnek rá. bűapacs arca előtt egy dongó alakú mikrofon jelent meg. Kiapacs félrehajolt a mikrofon elől.

— Odaért? A nagyanyám odaért? — kérdezte Szolja Petrovna.

— Nem — felelte Kiapacs. — Meghalt. Pavlisnak igaza volt.

— Semmi több?

— Nem sokat tudtunk kérdezősködni róla. Nézze meg ezt! bűapacs díszegyenruhája zsebébe nyúlt. A nyári osztag mindig díszegyenruhába vágja magát érkezéskor. A legénység felsorakozott mögötte. A kozmoszkikötő előtti téren csend támadt. Kiapacs fényképet vett elő. A tévékamera lencséje a kezéhez közelített, s a fénykép betöltötte a tévékészülékek képernyőjét. A képen várost lehetett látni. Alacsony kupolák, hosszú építmények, hengerekből és gömbökből rakva. Az előtérben szobor állt, alacsony, kerek alapzaton. Sovány, simán hátrafésült hajú asszony, zsákféle ruhában, Szolja Petrovnához igen hasonló arccal. Ülve ábrázolták, a térdén pedig furcsa lényt tartott, amely nagy tengeri uborkához hasonlított.

— Papa — mondta a pisze kislány, akinek elege volt a várakozásból. — Mutasd!

— Nesze — adta oda neki Klapacs.

— Hernyó — mondta a kislány csalódottan.

Szolja Petrovna lehajtotta a fejét, és szapora léptekkel az űrkikötő épülete felé indult. Senki sem állította meg, senki sem szólt utána. Csak egy újságíró akart a nyomába eredni, de Pavlis megállította. Dag elvette a fényképet a kislánytól. Nézte. Látta, amint a halott űrhajó eltűnik a kozmosz végtelenjében.

Egy perc múlva az űrkikötő újra zengett a nevetéstől, a megszokott örömteli sürgölődés zajától, amely az érkező űrhajókat és a visszatérő űrhajósokat fogadja.

Márkus István fordítása