Kettészakított élet

1

Talán Ben Bova írta meg, talán Róbert Sheckley vagy Frederik Pohl, tehát a Science fiction valamelyik élő nagysága, hogy hogyan is kell a valóságot egyetlen mozdulattal a képzelet világába emelni, szabadjára engedve ezzel a legfurcsább lehetőségeket úgy, mintha kinyitnánk egy kaput, amelyen át démonok tódulnak megszokott világunkba.

„Végy egy antikváriumot — szól a recept olyat, amilyet bárhol láthatsz, bármelyik városban a Föld kerekén, kicsit, kopottat, porosat, szűkét, telve rendetlenül felhalmozott könyvekkel és mindenféle tárgyakkal, amelyeket a félhomályban nem is lehet felismerni. Végy hozzá egy öreg antikváriust vagy fiatalt, ha az ellentét jobban tetszik, tehát egy embert, aki már azért is titokzatos jelenség, mert régi holmikkal kereskedik. Fokozd a rejtélyességet azzal, hogy az antikvárius nem szolgál ki senkit, nem áll szóba senkivel, elbújik boltja hátterében, nem fogadja a köszönést, érthetetlen szavakat mormol. Ezzel megvan a helyszín és a főszereplő. Ha most ebbe a boltba belép valaki, akit a véletlen, a nyomorúság vagy a kíváncsiság vezetett oda, és csökönyösen meg akar vásárolni valamit, akkor a konfliktusos helyzet is kész. Ezután már csak azt kell kideríteni vagy bebizonyítani, hogy az antikvárius nem földi ember, hanem marslakó, aki az invázió előtt kikémlelni jött az emberiséget, és a novella kész, csattanós befejezése már gyerekjáték.”

A recept nem rossz. Jó minőségét az is bizonyítja, hogy így kezdődik Balzac regénye, A szamárbőr, az élőírások szerint bonyolódik H. G. Wells elbeszélése A varázsbolt, nem is beszélve arról a számtalan fantasztikus históriáról, rémtörténetről, sci-fi novelláról, amelyek szinte szóról szóra ezt a módszert követik.

De ne törődjünk most az utánzókkal, a felhasználókkal és a feldolgozókkal, tehát azokkal, akik eredeti ötletek nélkül fognak tollat, vagy ülnek írógépük elé, nézzük meg inkább az ajánlott metódus lényegét.

Itt van körülöttünk napjaink valósága, tárgyaival, embereivel, konfliktusaival, múltjával és jövőjével. Itt vannak az ablaküvegek, a telefonok, az autók, a cigaretták, a hivatali íróasztalok, a patkók, a rakéták, a paprikaszórók, a megfogható, felhasználható, elpusztítható gyártmányok és eszközök végtelen számban és mindennapos realitásukban. Vagy itt vannak a lakásuk falai mögé bújt emberek, az utcák járókelői, metrók, repülőgépek, tengeralattjárók utasai, szövőgépek, atomerőművek, szójamalmok vagy számítógépek kezelői, arcukon két szemmel, egy szájjal és egy orral, agyukban és lelkűkben pedig felderíthetetlen titkokkal. Elég, ha a felsorolt tárgyakat és személyeket felruházzuk valamilyen új vagy szokatlan tulajdonsággal, és megnézzük, hogy mi lesz ennek a következménye. Ha például egy ablaküveg megőrzi a rávetődő képeket, tehát ha furcsa módon memóriája lesz, akkor már készen is van az „emlékező üveg”, Bob Shaw világhírű novellájának főszereplője; ha egy autó nem benzinnel, hanem vezetőjének vérével megy, akkor előttünk áll Josef Nesvadba kitűnő elbeszélésének hőse, a „vámpírautó”, de folytathatnánk a sort, s kideríthetnénk, hogy a találomra felhozott tárgyak és emberek mind központjába kerülhetnének egy-egy fantasztikus novellának.

Azt akarnánk ezzel mondani, hogy a körülöttünk levő világ szőröstül— bőröstül, mindenestül fantasztikus? Ezt talán nem. De azt mindenképpen, hogy át van itatva a fantasztikum lehetőségeivel és nemcsak akkor, ha a szavakkal játszunk, ha képzeletünket nekieresztjük, hanem valóságosan is. Sorolhatnánk a történelem és az emberi élet véletlenjeit, nem feledve természetesen azt, hogy a véletlenek mögött, törvényeket találunk, de azt sem, hogy a törvények sohasem jelennek meg a maguk tisztaságában. A fantasztikum itt van, bennünk és körülöttünk, csak észre kell vennünk, ki kell emelnünk szürke környezetéből, meg kell erősítenünk elütő vonásait, szembe kell állítanunk tapasztalatainkkal, az órák és az események megszokottságával. És ekkor a szűk és homályos antikváriumból rejtélyes helyszín lesz, a régiségkereskedőből marslakó, időutazó vagy távoli bolygók küldötte.

2

Kir Bulicsov kötetünkben közölt elbeszélései szinte kivétel nélkül mintapéldái lehetnek a fent említett irodalmi módszernek. Az író, aki nálunk korábban megjelent regényében, Az utolsó háborúban hatalmas űrhajót küld egy távoli bolygóra, különös élőlényekkel népesíti be könyvének lapjait, tehát él a tudományos-fantasztikus irodalom hagyományos eszközeivel, ezekben a novellákban többre vállalkozik, a Földön marad, itt keresi meg a mondandójához szükséges témákat. Persze most sem hiányoznak írásaiból az űrhajók, a robotok, a világűr messzeségei, a kalandok és a veszedelmek vagy a helytállás nagy példái, de legjobb írásaiban a mai valóság képén vagy fényképén fedezhetjük fel a fekete-fehér foltok között felpirosló fantasztikumot.

Különösen jól érezhető ez az olyan novellákban, mint a Beszélhetnék Nyinával? a Türelem vagy a Kozarin professzor koronája. Mindhárom írásban valamilyen gép vagy eszköz ad lehetőséget a fantasztikumra, egyikben egy múltba kapcsoló telefon, a másikban egy elrontott csónakmotor, a harmadikban a lomok közt kallódó érdekes találmány.

Képzeljünk el egy telefont, amely összeköthet bennünket a múlttal, illetve a jövővel, amely ennek következtében már nem is telefon, hanem emlékező vagy jövendőmondó gép, reményt ad nehéz helyzetekben, emlékeztet a nehéz: helyzetekre. Az egyszerű szerkezet felveszi a történelemkönyvek és jóslatok tulajdonságait, alkalmat adva arra, hogy a szereplők segítsenek egymáson, megmutathassák emberségüket.

Kozarin professzor koronája, ez a bütykökkel ellátott széles abroncsféle, arra való, hogy az egyik ember képes legyen átélni és megérteni a másikat, annak minden gondolatát, szándékát, érzését, tehát amolyan telepatikus eszköz, az empátia kibemetizált változata.

A gyárilag, szándékosan elrontott csónakmotor Bulicsovnak arra jó, hogy az emberi találékonyságról és makacsságról beszéljen, a szerkezet még ebben a szituációban is — amelyet más írók esetleg a szatíra irányába toltak volna — összekötő kapoccsá, hasznos és értelmes emberi kapcsolatok katalizátorává válik.

A szerkentyűk, bármilyen érdekesek és fontosak is, alárendelt szerepet játszanak, csak közvetítenek, legalábbis első látásra így tűnik. De ha jobban belegondolunk, akkor arra kell rájönnünk, hogy az író tulajdonképpen fontos emberi tulajdonságok létét hiányolja vagy kevesli, ezeket helyettesíti fantasztikus találmányaival. Mert ha az emberek ismernék a jövőt és bíznának benne, akkor nem lenne szükségük félrekapcsoló telefonra, ha nyíltan és őszintén beszélnének egymással, akkor fölösleges lenne Kozarin professzor koronája, ha a tehetségeket biztos módszerrel tudnák kiválasztani, akkor nem gyártanának szándékosan elrontott csónakmotorokat.:

Bulicsov találmányai tehát az emberek javát, fejlődésüket, a társadalmi élet kedvező feltételeinek megteremtését, az emberi méltóságot szolgálják, vagyis a humanizmust a maga legtisztább formájában.

3

Könnyű észrevennünk ezt a humanizmust az említett történetekben, de mit kezdjünk a kötet más írásaival, a Nehéz gyerekkel, a Hótündérrel, a Kettészakított élettel vagy A bioformával?

Bármilyen szokatlan, bármennyire idegen élőlények is bukkannak fel ezekben az írásokban, a kapcsolat köztük és az emberek között nem ellenséges, a problémát inkább a megértés és a közeledés nehézségei okozzák. Az elrabolt Nagyezsda nehezen teremt kapcsolatot rabtársaival, a tengeri uborkákhoz hasonló élőlényekkel, Katyerinának is sok türelemre és szeretetre van szüksége, amíg az idegen bolygóról hozzájuk került „kiéhezett, agyonfázott majmocskával” megérteti magát. Bulicsov nehéznek, fárasztónak tartja, de nem lehetetlennek a különböző értelmes élőlények — magyarán szólva az emberek — közti megértést. Néha azt érezzük, hogy azért távolítja el irtózatos messzeségre egymástól ezeket az élőlényeket, hogy még erőteljesebben demonstrálhassa alaptételét. A Hótündér című novellában még arra is vállalkozni mer, hogy finom eszközökkel megrajzolt szerelmet mutasson be a földi férfi és az idegen lány között, akinek pedig a szervezete ammóniára épült.

Ezek a „kapcsolatfelvételek” azonban csak a cselekményét jelentik Bulicsov novelláinak. Mert fő mondandójuk az, hogy értelmes élőlényt igazában a másokért vállalt áldozat, néha az önfeláldozás emeli a biológiai létezés fölé. Az ólomszínű teknősbékára emlékeztető csúf bioforma életét teszi kockára és veszti el, amikor kötelességét teljesítve, egy vulkánkitörésnél megmenti a vulkán közelében élő embereket. Az író ezekben a különleges formákban, a hótündérben, a majmocskában, a tengeri uborkákban, az ólomszürke teknősbékában emberi gondolatokat és érzelmeket magasztosít fel, utalva arra, hogy a hasonlóság nem a külsőben, hanem a tettekben és a tetteket elindító lelki-szellemi motívumokban található.

4

Ha Az utolsó háború című regényével kapcsolatban azt írhattam, hogy „Bulicsov ismeri az embereket, tud róluk minden jót és rosszat, és mégsem esik kétségbe”, akkor még inkább érvényes ez a megállapítás a kötetünkben közölt novellákra.

Sajnos, az íróról keveset tudunk. Csak írásait vallathatjuk, őt magát nem kérdezhetjük meg. A Kirill vagy Kir Bulicsov írói név. Életrajzát, fényképét — tudomásom szerint — nem közölték sem a lapok, sem a folyóiratok. Nem szerepel a nyilvánosság előtt, nem vesz részt író-olvasó találkozásokon. A neki szóló leveleket a kiadó és a szerkesztőségek továbbítják.

Nagyon keveset tudunk róla. Az bizonyos, hogy tekintélyes és termékeny tudós, akinek munkássága egyébként meglehetősen távol áll a tudományosfantasztikus irodalomtól, és aki — talán éppen ezért — lemond a személyes és látványos sikerekről, és szigorúan őrzi inkognitóját.

Bizonyos az is, hogy első tudományos-fantasztikus novellái 1965-ben jelentek meg folyóiratokban és antológiákban és azóta többször is kiadott önálló, gyűjteményes kötetekben. Két sikeres novellaciklust írt (Csodák Guszlárban, A kislány, akivel semmi sem történik) és több ifj úsági és kalandregényt, köztük Bandula tábornok kardja címmel történelmi regényt Burmáról. Regényeit, novelláit számos nyelvre lefordították a Szovjetunióban és külföldön. A magyar olvasó is ismeri néhány elbeszélését az Univerzum, illetve a Galaktika lapjairól, olvashatta két kiadásban megjelent fontos könyvét, Az utolsó háborút.

Ha személyéről keveset tudunk is, de írásaiból jól ismerjük. És talán ez a legfontosabb.

Kuczka Péter