Kettészakított élet

1

Eszembe jutott egy beszélgetés. Semmi különös; ilyet százával hall az ember. De ha idegen hallaná ezt a szöveget, ki sem tudná találni, miről van szó.

Nagyanyám a szomszéd szobában ült, és szidta az életet. Barátnőjének szidta, Elzának. Általában türelmesen viszonyulok az efféle beszélgetésekhez: nagymamának jót tesz, ha kipanaszkodj a magát. Nem is figyeltem oda tulajdonképpen, de mert unalmas dolgokkal foglalkoztam, csak-csak elért a fülemhez néhány mondat. Tudniillik azzal voltam elfoglalva, hogy térden csúszva, kezemben ragasztótubussal, fogaim közt kiskéssel léghajóbélést ragasztgattam. A műkedvelő léghajós és az igazi, vérbeli léghajós között az a különbség, hogy a műkedvelő a szakadt bélést elhajítja, mondván, hogy olcsó holmi, kár vele vesződni; a profi ezzel szemben addig bütyköl saját becses kezével, míg így-úgy átpofozza a léghajót annyira, hogy saját szülőatyja — a konstruktőr — sem ismer rá. A léghajó sebessége, mozgékonysága tudniillik az efféle megfoghatatlan apróságokon múlik. Ilyenek vagyunk mi, vérbeliek. Egyszer edzőtáborban voltam, mellettünk kerékpárosok — a gépkorszak hajnalának megkésett hősei — treníroztak; érdemes volt megfigyelni, hogyan gyúrták-fúrták, pofozták ki masinájukat.

Ekkor ért el hozzám a nagymama hangja.

— Néha szörnyen elkeserít. Tegnap például mit csinált? Felugrott a teleekrán rámájára, és olyan dühösen marcangolta, már attól féltem, beleszakad a körme is.

— Szörnyű! — közölte a barátnő.

Nagymamámmal folyton-folyvást történik valami, Elza néni pedig folyton— folyvást együttérez vele.

Megint csevegtek egy kicsit, nem tudom, miről, de aztán ismét áthallatszott a szobámba a nagymama hangja.

— Már azt hittem, ítéletnapig sem tudjuk kiráncigálni a tűzhely mögül. Ott húzta meg magát a kis csirkefogó! De volt ám esze: éjjel mászott be oda, amikor mindenki aludt.

— Biztosan felizgattad magad, szegénykém!

— Nem ez a fontos, szívem. Hanem, hogy képzeld: felkelünk reggel, nyugodt lélekkel — ő meg nincs. Sehol! Oleg már egészen odavolt — majd megőrült. Kimegyek a konyhába, beprogramozom a tűzhelyet, és még jó, hogy Katyerinának eszébe jut: hátha ott van valahol. Az utolsó pillanatban! Belesett a résbe. Tiszta szerencse, hogy még nem nyomtam meg a gombot. A műszerész meg is mondta aztán, hogy a tűzhely alatt 200 fokra is felmegy a hőmérséklet!

— És kimászott?

— Ugyan már! Beszorult. Ott hevert és sziszegett. Szét kellett szedni az egész tűzhelyet miatta. A műszerész azt mondta…

— De hát néha azért észnél van?! — vetette közbe Elza néni.

— Nincs az észnél soha — szögezte le nagymama. — Az a legszömyűbb, hogy ki sem tudja számítani az ember, holnap kibújik-e, ha ma bebújt.

— A szemétkürtőbe is bemászik? — állt elő Elza néni újabb feltevéssel.

— Be hát. Volt ilyen. Katyerinka kapta el akkor is a hátsó mancsainál, úgy húzta ki. Vigyázni kell rá, mindig be kell zárni valahová, ezek miatt. Fél év alatt, mióta itt van, én legalább tíz esztendőt öregedtem.

Nagymamán utolsó mondata távol állt az igazságtól. Remek színben volt. A szakadatlan küzdelem, amit Kerrel vívott, megfűszerezte életét. Mártír szerepe valósággal megfiatalította.

Ahogy a beszélgetést hallgattam — miközben késsel a számban a léghajóbélésen csúszkáltam —, elképzeltem: semmit sem tudok az egészről. Mondjuk, idegen vagyok, Kert sosem láttam. Minek képzelném? Macskának? Kutyakölyöknek? Bárminek, csak ördögfiókának nem, mely egy ódon metszetről lép elénk…

Én nem voltam otthon, amikor apám meghozta Kert. Későn jöttem meg az edzésről, így én voltam az utolsó a családban, aki megismerkedett vele.

Az asztalon üldögélt, és nekem olybá tűnt, hogy nem egyéb⁷ ez, mint egy kiéhezett, agyonfázott majmocska, akiből hiányzik a majmok pajkos elevensége. Szürkés rongyba burkolózott, amitől semmiképpen nem akart megválni; világosszürke szeme gyanakvó rosszindulattal villogott. Amikor meglátott, rám vicsorította a fogát. Apám meg akarta simogatni, de Kér ellökte magától hosszú, vékony csontú kezével. Aztán esetlenül leugrott az asztalról, és a sarokba bicegett.

— íme, Katyerinka, családunk új tagja — mutatta be a nagymama szomorúan. Pedig egyébként minden élőlényt szeretett. Kér azonban, úgy látszik, csalódást okozott neki. Bevallom, nekem is.

Előző nap még lelkesen vártuk a megható és örömteli találkozást a szerencsétlen árvával, készen arra, hogy ápoljuk, becézgessük, és türelmesen neveljük. Most pedig itt ül a kis árva a sarokban, ránk sziszeg, és szürke rongyai alól csak fejletlen, hártyás szárnya látszik ki.

Míg meg nem láttam Kert, csupán annyit tudtam róla, mint bolygónk bármelyik más lakója. Egy másik naprendszerben találták meg őt ötödmagával, éspedig egy mentő űrcsónakban, mely az ottani Nap második bolygója körül keringett; a rendszer számát persze elfelejtettem. A bolygón laktak ezek a lények, vagy legalábbis volt ott valamilyen bázisuk, ami azonban ismeretlen okból elpusztult. Űrhajójuk nem tudott startolni, ezt a néhány gyereket azonban még elhelyezhették egy mentő űrcsónakban, és kilendíthetlek orbitális pályára. Talán arra számítottak, valahonnan segítség érkezik. De segítség nem jött, viszont az űrcsónak hívójelét a Vega nevű földi kutató űrhajó felfogta. A kicsinyek már alig éltek, amikor rájuk találtak, így hozták el őket a Földre. Hova is vihették volna őket, ha már nem volt otthonuk?

A Vega persze megfelelő üzenetet hagyott hátra az orbitális pályán, hogy ha megérkezne a segítség, kiderüljön, hová vitték a csöppségeket. Itt a Földön először valami speciális kórházban akarták elhelyezni őket, de később úgy döntöttek, hogy mivel a kicsiknek szoros gondoskodásra és szülői szeretetre van szükségük, kiadják őket családokhoz. Apám is elvállalt egyet. Én meg arra gondoltam, barátnőim megpukkadnak az irigységtől. Családunk egyébként majdhogynem ideális környezet ilyen célokra, atyám ugyanis biológus, pontosabban űrbiológus, anyám orvos, ami pedig a nagymamát illeti, ő az iskoláskor előtti pedagógia jó hírű elméleti specialistája.

Hát elkezdtük az együttélést, ha ugyan jogos ez esetben „együtt”-ről beszélni. Nem akarom megsérteni Kert, de az igazság az, hogy éppoly kevéssé lehetett vele kommunikálni, mint valami vadállattal. Például, mintha az ember egy hermelint tartana otthon, ami egy mozgékony, erős és szép állat. Gondoskodna róla bőséges hústáplálékkal, kényelmes fekhellyel, abban a reményben, hogy ha ma nem, de előbb-utóbb, egy hét vagy egy hónap múlva meghálálja. De az bizony ma is, holnap is, holnapután is kérlelhetetlenül beleharap a feléje nyúló kézbe, összelopkodja, amihez csak hozzáfér, fészkében rothadt húst tartalékol, és csak azt lesi, hogyan szökhet el a kényelmes otthonból, hogy visszatérhessen erdei éhezéséhez, létbizonytalanságához. Konokul abban a hitben él, hogy mindenki ellensége, és csak azért hozták ide, hogy megegyék. Kér pontosan így viselkedett. Semmit nem volt hajlandó érteni. Pedig nem igaz, hogy ne értett volna. Beletáplálták ugyanis a mi orosz nyelvünket, belénk pedig az ő nyelvét, így, ha akartunk volna beszélgetni, tudtunk volna. Hogyisne, még mit nem!

Emlékszem, két héttel megérkezése után, amikor cafatokra szaggatott egy számomra fontos levelet, és aztán be is falta, mérgemben ezt mondtam neki:

— Barátocskám, arra akarsz rávenni talán, hogy megverjelek? Nem fog sikerülni. Én nem bántom a kisebbet.

Úgy tett, mintha egy kukkot se értene, ezzel szemben felugrott, és megharapta az ujjamat, amivel figyelmeztetni akartam. Én pedig sokáig dagadt, fájós ujjal voltam kénytelen mászkálni, és be sem vallottam az iskolában meg az edzésen, hogy ezt is elbűvölő árvánknak köszönhetem. Elszántan hazudoztam egy hozzánk tévedt borzról, és szép legendákat találtam ki Kerocska hálás és megértő természetéről.

A nagymamát egyszerűen semmibe vette, fittyet hányt pedagógiai elméleteinek. A mamát mintha meg se látta volna. Egyedül a papától tartott, ami erősen bosszantotta apámat.

Apa megállapította, hogy fizikai és értelmi fejlettségét illetően új öcsikénk egy tízéves gyerekkel áll egy szinten. De gyorsabban fejlődik, mint mi. Amikor találkoztunk, én tizenhárom éves voltam, ő látszólag körülbelül tíz. Mire tizenhét éves leszek, feltehetően utolér. Ha a fiziológusok nem tévednek.

Annyi bizonyos, hogy nem buta. Bizonyíték a megfigyelési napló. Ez egy bonyolult ügy. Kert ugyanis meg a többieket is rendszeres megfigyelés alá vették. Rejtett kamerák rögzítették életét. Ezenkívül azt is elhatároztuk, hogy egy vastag könyvbe — nem tudni, honnan bányászta elő nagymamamindent bejegyzőnk, ami érdekes. Kér nem tudott olvasni; erre még nem tanították meg. Mégis rájött valahogy, hogy a vastag könyvvel való rendszeres foglalkozásunk összefügg ővele. Lehet, hogy felfedezte a kapcsolatot saját cselekedetei és a következmények között — hiszen a gyerekek jó megfigyelők. Amint elkövetett valamit, fogtuk a naplót — vagy a nagymama vagy én, ritkábban apa és beleirkáltunk. Egyszer csak eltűnt a könyv. Először nem is gondoltunk arra, hogy ez is az ő műve. Jól eltüntette a nyomokat. Ugyanúgy harapott, mint addig; ugyanúgy utasította el a nagymama lepényeit és nevelési utasításait. Szemében ugyanaz az üresség és harag honolt. Haragudott ránk. Haragudott az egész emberi világra, hiába volt az meleg és jóindulatú vele.

Akkoriban meg akartam tudni apámtól, mi a helyzet a többi családban, ahol egy-egy kicsit elvállaltak. Kiderült, hogy többé-kevésbé ugyanaz, mint nálunk. A Cambridge-i Egyetem egyik professzoránál is élt egy megmentett leányka. Az például meg sem akarta ismemi örökbefogadóit. Jött aztán egy pszichiáter, és így szólt:

— Jelenleg nincs módunk, hogy utat nyissunk e lények szívéhez.

Ezt mondta, és elment. Nagymama utóbb így mérgelődött:

— Hát szabad így beszélni egy gyerekről?!

A könyvtől tehát félt: attól tartott, kellemetlen helyzetbe sodorja, elhatározta hát, hogy elégeti a kertben. Ezért éjjel ágakat tört le az almafáról meg az orgonabokorról, halomba hordta, meggyújtotta. De nem tudta, hogy a nedves gally rosszul ég.

A füstre kijöttek a tűzoltók, így aztán mi is felébredtünk. Kitekintek az ablakon, villognak a hatalmas reflektorok. A tűzoltóság megfigyelője észrevette a füstöt, és jöttek, hogy megmentsenek minket. Kér beszaladt a házba, vizesen, kormosán, ahogy volt, befeküdt az ágyba, mintha semmi sem történt volna. A könyvet sikerült tönkretennie; tökéletesen elégedett lehetett. Szemrehányó tekintetünkre azzal válaszolt, hogy éles, ragadozó fogait csikorgatta.

Repülni nem tud. A szárnyait szétteríti — ilyenkor olyan, mint egy denevér —, de mintha erezné, hogy nekünk ez nevetséges. Mégis szeretne repülni: órák hosszat ül az ablakban, és bámulja a madarakat. Jobban szereti őket, mint bennünket. A macskánk egyszer fogott egy denevért. Kér meglátta, nekiugrott a macskának, kis híján megölte. El is vette tőle a denevért, de az már nem élt. Tőle azonban nem vehette el senki. Nagymama igen-igen elszomorodott. Még sírt is a szobájában. Kér pedig elásta a denevért valahol. Biztosan azt gondolta: távoli rokona. Ettől fogva örökké üldözte a macskát, dühösen sziszegve. Nagymama végül elajándékozta a macskát — legyen csak minél távolabb innen.

2

Most került a kezembe ez a régi feljegyzésem, amit csak magamnak szántam. Elcsodálkoztam: azóta eltelt három év. Én tizenhét éves vagyok. Csíkos bőrű csodabarátunkról nem tudjuk, mennyi idős, de már majdnem felnőtt formája van. О is megnőtt, én is megnyurgultam, így aztán éppen a derekamig ér.

Három év! Félelmetesen hosszú idő. Amit akkor csináltam és gondoltam, most tökéletesen idegennek és ostobának tűnik számomra — mintha nem is én lettem volna. Az akkori énem egy érzelmes, sokat olvasott tizenhárom éves kislányé volt. Most pedig… már más dolgok érdekelnek.

Ami Kert illeti — mintha csak néhány napja élne velünk. Tisztán emlékszem mindenre: az első mondatokra, első benyomásokra is.

Először egy évig volt nálunk. Végig úgy bántunk vele, mint a hímes tojással. Később a mamám be is vallotta: „Sajnálom, ha arra gondolok, mennyi szeretettől estél te el, kislányom, amit erre a vadócra pazaroltunk.” De engem ez nemigen sújtott le: szülői szeretetre nem volt túl nagy igényem. Vegyük figyelembe, hogy önálló ember vagyok; nekem éppen elég, ha a felét kapom a szülői szeretet normál adagjának.

Mind szomorúak voltunk, hogy türelmünk és gondoskodásunk kárba veszett. Ha széttépte a rajzomat — vagy bármit, ami a kezébe került —, így szóltam hozzá: „Mondjad, te nagy szemű csoda, miért gyűlölsz ennyire?” „Azért” — felelte. Általában kerülte a világos nyilatkozatokat. Irtózott a két szótagnál hosszabb szavaknál Leginkább két kifejezésre szorítkozott: „nem” és „nem akarom”. Szókincse később ezzel bővült: „menj innen”. Tanulni nem volt hajlandó. Erőnk elfogyott. Mikor az év letelt, egyik napról a másikra elvitték tőlünk. Apám hazajött és megmondta:

— Holnap Kér elutazik.

Kér éppen azzal volt elfoglalva, hogy fekete négyzeteket festett a dívány aranyszínű huzatára. Nem tudta, hogy a festék lemosható, és zavarba ejtette, hogy senki sem akadályozza működését. Hegyezte a fülét, hallotta, amit apám mondott, de nem hagyta abba a festést.

— Miért megy el? — értetlenkedett nagymama. — Hát rossz dolga van nálunk?

— Rossz — mondta apám. — Itt mindig nyomottan érzi magát.

Kér hosszú vonalat húzott a fekete festékkel, le a padlóig, majd kényelmetlen pózba merevedett, így fülelte, mi lesz tovább.

— Annyira idegenek vagyunk neki, hogy attól tartok, inkább traumát okozunk neki, semmint neveljük.

— De ugyan hova viszik?

— Csináltak egy telepet, egy külön elszigetelt intézetet, ahol a körülmények — legalábbis a tudósok reménye szerint — hasonlítanak egykori, megszokott életviszonyaikhoz. Odaviszik a többieket is, mind együtt lesznek ezentúl.

— De ő már megszokott bennünket — ellenkeztem, nem sok meggyőződéssel.

— Megszokott? — csodálkozott rám apám.

Kér pedig bemártotta az ecsetet a festékbe, és tetőtől talpig végigfröcskölt engem, ügyesen. Miután megmosakodtam, megtudtam, hogy a kicsinyeknek magukhoz hasonló lények közösségében kell élni, meg hogy nem tudhatjuk, mikor térhetnek majd haza, és képzeljem el, szeretnék-e én hosszú éveket egyedül tölteni Kér rokonai között, vagy jobban szeretnék-e óvodában, sőt kollégiumban élni ugyanolyan gyerekekkel együtt, amilyen én is vagyok. Nem tudtam egyértelműen válaszolni. Kér akkor egész éjszaka ébren volt, a kincseit turkálta, amiket tavaly szedegetett össze. Nagy ócskasággyűjtő: mindent a világon a szobájába hurcol: üvegfiolát, cserepet, kavicsot, papírt, ágat, levelet, ami csak csodálatba ejti alakjával, külsejével. Reggel már lent találtuk az előszobában, reggelizni sem akart, kincseit őrizte egy zsákban, s úgy ült a zsák mellett, mintha attól félne, lekési az indulást.

— Na nem — mondta a nagymama, aki elsőnek kelt fel, és akinek igen rosszul esett, hogy Kér egy szikra sajnálkozást sem mutat, amiért itt kell hagynia bennünket. — így nem lehet útnak indulni. Előbb megreggelizel, mint minden ember.

— Nem akarok — brekegte ő. Nincsenek ajkai, és a szája szorosra csukódik, csak akkor látni, hogy van, amikor nyitja. Akár a békáé.

— Örülsz, hogy elutazol? — tettem fel a magam kérdését; ebben meg az én sértettségem volt benne a hálátlan vadóc iránt.

Kér mereven bámult rám, válaszra sem méltatott. Nem is reggelizett, így várta meg apát a küszöbön kuporogva. Elkísértük, hogy elbúcsúztassuk, de ő azonnal bemászott a repülőbe, és elbújt előlünk. A gép elment, mi hazajöttünk nagymamával, szörnyű hangulatban. Én üvölteni szerettem volna, nagymama pedig folyton önmagát vádolta, hogy nem találta meg az utat Kér szívéhez.

— Értsd meg, Katyerinka — mondta” nekem —, végül is apádnak van igaza. Tökéletesen igaza van. Mégiscsak mi vagyunk többen, ő meg egyedül. Mit tudunk mi arról, hogyan bánt vele az édesanyja. Lehet, hogy reggelente meg kellett volna simogatni a fejét?

— De láttam, hogy te megpróbáltad megsimogatni, ő pedig megkarmolt!

Nem tudtam megnyugodni. Elkeserített engem ez a Kér. Nohát, szerencsés utat neki! így mérgelődtünk egész nap. Este megjött apám, elmesélte, milyen sikeresen fundáltak ki mindent a kicsiknek, hogy minden hozzájuk van méretezve, és a hőmérséklet, a nedvességtartalom stb. az optimális paraméterekkel beszabályozva.

— És hogyan fogadták? — érdeklődött nagymama.

— Kik?

— Hát a többiek.

— Hogyan? — Apám megvonta a vállát. — Nyugodtan. Közömbösen fogadták. Ne próbáld a mi érzéseinket beléjük képzelni, nagymama. Megnézték, aztán a saját dolgaikkal foglalkoztak…

Még azon az éjszakán rendkívüli esemény történt. A hat kicsi közül hárman megszöktek új otthonukból, ezzel is tanúbizonyságát adva kitűnő felfogóképességüknek. Bennünket is értesítettek, arra számítva, hogy Kér talán hazajön. De nem. Az űrrepülőtéren kapták el őket. Ennyi eszük volt — szinte felfoghatatlan. És gyerek létükre hatvan kilométert tettek meg egyetlen éjjel.

Visszavitték őket a telepre, megint elmagyarázták nekik, hogy sajnos senki sem tudja, merre van az igazi otthonuk. Ok azonban most sem vették tudomásul ezeket a szavakat. Mintha nem is hallották volna.

Néhány nap telt el, újabb esemény nélkül. Nem mintha megfeledkeztünk volna Kerről. Pusztító tevékenységének ezer nyoma is emlékeztetett rá a házban. A negyedik nap reggelén valamiért felmentem a szobába, ahol azelőtt lakott; ezt a helyiséget most apám műhellyé akarta átalakítani. Kér ott aludt békésen a gyalupadon, feje alatt kincseivel teli zsákja.

— Ohó — mondtam. Nagyon megörültem neki. Kinyitotta a szemét, és az öklét mutogatta, hogy fogjam be a számat!

— Szó se lehet róla — mondtam én. — Hiszen te visszaeső vagy! Mindenki azon töri magát, hogy neked jobb legyen, te pedig a jóért rosszal fizetsz.

Kér borzasztóan kétségbe esett, arcát a zsákba temette, én azonban folytattam:

— Most vissza kell téged küldeni a telepre, ahol a társaid, vannak, mert az emberek már izgulnak miattad…

Nem is tudom, mi késztetett arra, hogy így beszéljek. Talán az, hogy amikor megtudta, hogy elmegy tőlünk, túlságosan gyorsan rámolta össze a holmiját, és nagyon is hamar akart itthagyni bennünket?

Ekkor Kér kiugrott a nyitott ablakon, és mire én észbe kaptam, késő volt. Utánaugrottam, de nyoma veszett.

A zajra nagymama is felébredt, egyébként is rossz előérzetek nyugtalanították. Anyám is kiszaladt, mert őt már felhívták a telepről, és megmondták neki, hogy Kér újra megszökött, ezúttal egy társával együtt, aki szintén errefelé lakott.

Mindnyájan Kert hajkurásztuk, minden zugot felhajtottunk, ahová bújni szokott, de sehol sem találtuk. Apám fedezte fel végül. Kér észrevétlenül visszaosont a szobájába, és ott máris tönkretette a gyalupadot, ahol nehezére esett az alvás, így jelezte nekünk, hogy kéri vissza az ágyát.

Hosszú tárgyalások után megengedték, hogy magunknál tartsuk Kert, ha ő is így akarja. Hamarosan a többiek is visszatértek előző otthonukba. A telepen csak ketten maradtak. Nagymama szerint ez a kettő nem kapott annyi gondoskodást az új családban, mint amennyit mi — azaz hát elsősorban ő — nyújtottunk neki. Nagymama hiú volt, mint általában a nagymamák, különösen, ha unokáikról van szó.

Most persze azt hiszik, ilyen viszontagságok után Kér lehiggadt, szófogadó lett, elkezdett tanulni, és tiszteletet nyilvánított az idősebbek iránt. Szó sincs róla! Minden maradt a régiben. Egy kicsi változás mégis volt. Nagymama tudniillik büntetésből azt is kilátásba helyezte időnként, hogy visszaviszik a telepre — amit valamiért „menhelynek” titulált —; ez a fenyegetés használt. Meg aztán Kér idősebb is lett, benőtt a feje lágya. Észrevettem, hogy lopkodja a videolemezeimet, és éjszaka saját tanulógépén lejátssza őket. Nem tudom, mit értett belőlük, mit nem, de bizonyára érdekesnek találta a látványt.

Valahogy, tehát családtaggá vált, és már képtelenségnek tűnt a gondolat, hogy bárhová is elutazna tőlünk; mégsem éreztem rokonomnak. Talán nem tudta megbocsátani gyerekes bosszúmat, amit akkor éreztettem véle, mikor visszajött a telepről. A család más tagjaival, lehet mondani, lojálisán viselkedik. Nekem azonban ő az egyes számú ellenségem. Megesett, hogy vendégek jöttek hozzám, ő pedig betört a szobámba, és körmönfont módon idétlenkedett, csak azért, hogy kihozzon a sodromból. Igaz, nem sikerült neki. És ha a vendégeim nem ijedtek meg tőle, hanem nevettek rajta, megszégyenülten vonult vissza a szobájába.

És még valami: ebben az évben Kér megtanult repülni. Eleinte tele volt dudorokkal, mert lepotyogott a fáról, a háztetőről. De aztán belejött. Magasra ugyan nem merészkedik, és elég lassan röpköd. Szárnyai, megnőttek, és kezdetleges repülőgépszámyra emlékeztetnek. De nagyon vékonyak. A hátából nőnek ki, mint az őshüllők hártyaszámyai. Olykor megengedi, hogy a nagymama vakargassa a szárnyát; ilyenkor szétteríti, s ez elég fantasztikus látvány. Képzeljék el az én intelligens nagymamámat, amint karosszékében üldögél, félig elborítja a szürke, vékony szárny, előtte pedig egy ördögféle kuporog, és hunyorog a gyönyörűségtől. Kér zavarba jön, ha bárki megpillantja ebben az elengedett pózban. Sziszeg, és úgy tesz, mintha csak könyvért vagy lemezért jött volna ide; nagymama pedig zsörtölődik, hogy nem hagyják bizalmasan csevegni Kerrel. Ámbár, biztos vagyok benne, semmiről sem beszélgetnek. Csak hallgatnak, és annak örülnek, hogy együtt lehetnek.

Igazi otthonuk felkutatásának az ügye sehogy sem halad előre. Érthető. Mégis szomorú tudomásul venni, hogy ezeknek a lényeknek egész életüket itt kell eltölteni.

Én már három hónapja edzőtáborban vagyok Moszkvában. Elég jó léghajósnak tartom magamat. Maga a szó, „léghajós”: elég furcsa szó — mindig olyan érzésem van, hogy valami kövér, rózsaszínű dolgot jelent. Én pedig, mint ismeretes, nem vagyok sem kövér, sem rózsaszínű. Ha Kér jobban megtanul repülni, egyszer magammal viszem. Hadd lássa, hogy az 6 ellensége is tud valamit.

3

Az ember az életben semmit sem lát előre. Lám, most, hogy megtaláltam újabb három év múltán ezt a régi, kétszeres feljegyzésemet, már nem azon tűnődöm, énmagam megváltoztam-e, hanem hogy a dolgok változtak meg, lényegileg. Átolvastam az egészet, nem is akartam folytatni — kamaszkori grafomániám a múlté —, de a magam számára is váratlanul elkezdtem újra írni, elkapott a távoli meg a nagyon is közeli múlt igézete.

Eltelt tehát egy kis idő. Néhány hónap. Persze, ha minden rendben halad, nincs is miről írni. De nagymama beteg lett és meghalt. És mindez szinte észrevétlenül történt. A nagymama örök volt; betegeskedése is természetes dolognak számított. Gyakran gyengélkedett, rossz volt a szíve, de operáltatni nem hagyta magát, az volt a szilárd meggyőződése, hogy a mesterséges szívbillentyű természetellenes. Nagymama úgy halt meg, hogy senki sem volt otthon. Kér aznap egy honfitársához repült, aki úgy száz kilométerre lakik tőlünk, egy magányos professzomőnél. Nem saját szárnyain, hanem repülőgépen utazott, mert nem szereti a kíváncsi tekinteteket, nem állja a kérdezősködést. Ekkor persze már nem harapott, nem sziszegett, ha ismeretlen emberrel találkozott, de igyekezett elmenni mellette vagy elrepülni, egyszóval kerülte a találkozást. Én éppen versenyen voltam; apám, anyám dolgozott. Kér ért elsőnek haza, ő találta meg a halottat. Az persze nem jutott eszébe, hogy mentőt hívjon. Bár ez sem segített volna: nagymama két órával korábban meghalt. Kér ki akarta cipelni a házból és berakni a repülőbe… Ekkor ért haza apám.

Én aztán néhány hétig nagymama halálának hatása alatt álltam. Minden kiesett a kezemből. Hogyan lehetséges? Hiszen itt vannak a holmijai, itt a könyve, amit még végig sem olvasott, a szekrényben a ruha, amit oly pompásra varrt magának hetvenedik születésnapjára, de ami egyszer sem volt rajta azóta. Micsoda igazságtalanság, hogy a tárgyak túlélik az embert. Még az is eszembe jutott, mi lehetett az értelme a régi szkíta szokásnak, hogy mindent elégettek, ami az ember után megmaradt, semmi se emlékeztesse rá a hozzátartozókat. Ismerték a felejtés becsét. Lehet, hogy nem is a szkíták voltak, az is lehet, hogy nem volt igazuk… Nem leltem a helyemet. Nem jártam be az Idő-intézetbe, ahol gyakorlataim voltak; nem mentem el az edzésekre, pedig első helyre tartottak esélyesnek. Mindnyájunknak rossz volt, de úgy tűnt, Kernek a legrosszabb.

Vagy nem találkozott még halállal a maga világában, vagy elfelejtette már, hiszen kicsi volt akkor. A legfurcsább, hogy mindnyájunkat meggyűlölt e halál miatt. Senkivel nem akart érintkezni. Bezárkózott a szobájába, ki sem mozdult. Csak egyszer, amikor lement a földszintre, a könyvtárba, széket tolt a szekrényhez, és levette a régi meséskönyveket, amik egykor az enyémek voltak, aztán nagymama olvasta fel őket Kernek, még az első esztendőben. Én akkor azt hittem, nem is figyel rájuk, sőt kinevettem nagymamát: „Hiszen náluk nem járnak az utcán krokodilok, és azt se tudja, mi az a szórakozottság.” „Ugye megértetted? — fordult hozzá nagymama, és máris folytatta a felolvasást: — Milyen szórakozott az Uszoda utcai professzor…” Kér meg ült a sarokban, és mintha csak a mennyezetet bámulta volna. Most meg összeszedte ezeket a könyveket, bevitte a szobájába, és az ágyához rakta. Mást nem vitt el. A temetésre nem jött el, talán nem is tudta, mi az, vagy egyszerűen nem akart eljönni. A sírhoz sem jött ki soha.

Termete ekkorra zömök, széles lett, akár egy gömb, lába rövid és görbe, ruhát nem hordott, a legnagyobb fagyban sem, szerintem nem is reagált a szervezete a hőmérséklet változására. Csak tavaly vett föl egy hátul gombolódó inget. Amikor nagymama meghalt, kidobta ezt az inget, akkor megértettem, hogy ezt is csak az ő kedvéért hordta. Ám lehet, hogy csak én képzeltem így, mert akkor ez esett jól. És nagyon elesetté vált, olyanná, mint akit becsaptak. Elkezdte a mamát figyelni, gondolom azért, mert hasonlónak találta a nagymamához, és félt, hogy őt is elveszíti. Mamával mi sosem beszéltünk erről, de ő biztosan értette a dolgot, mert a Kerrel való beszélgetéseinek hangvétele (miféle beszélgetések? — a mama beszél, ő pedig, mint mindig, hallgat) valahogy cinkossá vált, mintha ők tudnának valamit, amit nekünk, be nem avatottaknak nem szabad megtudnunk.

Velem Kér nem érintkezett.

A nagymama halála óta három hónap telt el, és életünk visszazökkent a régi kerékvágásba. Kér egyre gyakrabban látogatta a honfitársát, az is eljött hozzá. Olyankor elmentek hazulról, messze az erdőbe, valamiről elmélyülten tárgyaltak, mi pedig igen sajnáltuk őket. Néha Kér eljött velem az edzésekre. Tetszett neki, ahogy a léghajóink kergetőztek. Leginkább a repülőben maradt, és az ablakból figyelt, mindig magamon éreztem a tekintetét. Egyszer valamiért félteni kezdett engem, és beindította a gépet, odaszállt a közelembe. Meg is kaptam a magamét ezért; azt mondták, a repülőgép megsérthette volna a léggömböt. Bár ez csak amolyan feltételezés. Az edző jól megmosta a fejemet. Persze, tudta ő is, hogy én semmiről sem tehetek, de azért járt el így, hogy megfegyelmezze Kert. Kér viszont elrepült, fütyült arra, hogy nekem is szükségem lett volna a gépre hazafelé. Egy hónapig nem is mutatkozott a gyakorlótéren, aztán megint kijött velem.

Júliusban a Krímben versenyeztünk. Ott a vitorlázópályán felszálló áramlatok uralkodnak. Kerrel együtt illesztettük össze a léghajómat, minden négyzetmilliméterét ellenőriztük. Nagy volt a tét: ha bejutok az első három közé, bekerülök a válogatottba. Kér is tudta ezt. Miután lerakodtunk a völgyben, sokáig álltam és bámultam az eget. Mindig szerettem nézni a szálló léghajókat. Olyanok, mint a léggömbök, amelyeket ügyetlen gyerekek engedtek el. Csillogtak, akár a szappanbuborékok, az emberek pedig alig látszottak a magasban.

Több mint háromszáz versenyző gyűlt össze. Néhányan igen messziről jöttek. Éppen a fejem fölött repült el a kijevi csapat. Még Moszkvában hallottam az ő hajóikról, nagyobbak a mieinknél, és piros-sárga csíkozás jelzi őket. Belülről persze átlátszóak, de kívülről színesek. A kijeviek erőssége a csapatmunka. Egymást segítik a repülésben, mintha összetapadnának, aztán hirtelen láncot képeznek, majd kört és keresztet, és szétszélednek, szétgurulnak, mint a szétszakadt gyöngysor, hogy ismét hibátlanul megtalálják a szomszédjukat. Én tudom, milyen nehéz a műrepülés, magam is több mint egy évig voltam a moszkvai csapat tagja, míg át nem tértem az egyéni versenyszámokra.

Aztán a tadzsik szlalomosokban gyönyörködtem. Léghajóik bonyolult vonalban kifeszített drótkötelek, közt csusszantak át, egyik a másik után, egy— egy pillanatra megálltak, majd lefelé zuhantak, végül spirál alakban repültek fel az égbe. Még a szemem is hunyorítottam, hogy lássam a vékony szálakat, amelyekkel, mint a bábfigurákat, mozgatja őket egy láthatatlan bábos. Ekkor láttam meg Ranger Singh jól ismert világoskék hajóját. A leggyorsabbak közé tartozik; ő a tavalyi bajnok, az én legnagyobb ellenfelem. Singh nem fedte fel kártyáit, lassan röpködött a mező felett, mintha a természetben gyönyörködnék. Integettem neki, bár a magasból aligha ismerhetett fel. Odamentem egy ismerős fiúhoz a leningrádi csapatból. Éppen most mászott be a léghajóba, még nem csatolta be magát. A léghajó így átlátszó vacaknak, egyszerű plasztikzsáknak tűnt. „Segíts csak egy kicsit!” — mondta a leningrádi. Ekkor pillantotta meg Kert. Korábban még nem találkoztak, és a fiú összerezzent az ijedtségtől.

— Jaj, mi ez?

Kér megsértődött, elkomorodott. Nem tűrte az ilyen lekezelő hangot. Meg is szidtam a leningrádi fiút.

— Hogy szabad ilyet csinálni? Úgy bánsz vele, mint egy kutyakölyökkel.

— Semmi ilyet nem mondtam. Hova való?

— A testvérem — feleltem.

— Az édestestvéred? — A leningrádi sehogy se tudott belenyugodni. Nem akarta megérteni, hogy nincs szándékomban tréfálkozni.

A szemem sarkából követtem Kert, de már meglátták a mi csapatunk tagjai, akik ismerték, és irgalmatlanul kihasználták szegényt. Ám ez még mindig jobb, mint a meghatódás vagy a sajnálat. Hallottam, hogy Szveta Szabinyina odakiált neki:

— Kér, galambocskám, miért vagy ilyen szomorú? Emelkedj csak fel vagy öt méterre, ellenőrizd nekem az áramlás irányát!

Kér engedelmesen felszállt, és lebegni kezdett, hol feljebb, hol lejjebb röpködve — az én leningrádim meg tátott szájjal bámulta. Én pedig ezt mondtam neki:

— Rajta, mássz be! Meddig várjak még?

Be kell ismernem, büszke voltam Kerre, és napról napra erősödött a meggyőződésem, hogy szép a maga módján. Ahogyan minden célszerűen felépített test szép.

A leningrádi tovább csodálkozott, de bemászott a plasztikzsákba.

Behúztam a nyílás zárját, ő maga belülről felpumpálta a léghajót. Ellenőrizte a légcsavart; üresjáratban jól működött. Intett, hogy kapcsoljam le a ballasztot. Leemeltem a rudat, erre hirtelen felszállt, és a fejem fölött lebegett. A fiú úgy függött a kötelei közt, mint pók a hálójában: észrevettem, hogy a rögzítése nem valami megbízható. Most oldalra döntötte a léghajót, a mozgékonyságát próbálgatta. A légcsavar csillogó körként forgott, és a hajó feljebb emelkedett, a megadott magasságba.

Kér kihúzta az én léghajómat. Elhatároztam, hogy kipróbálom. Amikor felszállók, soha nem kapcsolom be a légcsavart, csak a szükséges magasságban. A legelső repülők óta nyilván senki sem érezte, milyen az: úgy repülni a levegőben, hogy az ember alatt semmi sincs, amire szilárdan támaszkodhatna. Az amatőr léghajókon kicsi, ablakféle átlátszó felületet csinálnak lefelé is, a magasban repülő ezért úgy érzi, bármikor leeshet.

Belülről az ablak olyan, mintha nem is lenne. Mi még a rögzítést is átlátszó anyagból csináltuk, ami a gömb közepéhez köti az embert, így semmi sem zavarja azt a képzetet, hogy magam repülök — mint az álomban.

Kér mellettem repült, és csúnya szemeket meresztgetett. Persze tudom, mi baja: nem bírja elviselni, ha fél kilométernél magasabbra megyek fel. Oda már nem tud követni, és ilyenkor azt érzi, alattam maradt.

Bekapcsoltam a motort, és gyorsan lehagytam Kert: A léghajó tökéletesen engedelmeskedett nekem. Arra gondoltam, nincs vetélytársam. Mindenkit magam mögé utasítok gyorsaságiban is, ügyességiben is; ez utóbbit itt úgy csinálták meg, hogy a pálya bonyolultabb volt, mint bárhol a világon; ki is kell próbálnom reggelig. Kér fekete pontként lebegett alattam: leszállni nem akart, feljebb jönni nem tudott. De ekkor egy pillanat alatt összeomlott minden reményem. Váratlanul! Egy hebehurgya nyaralóvendég miatt! Nagy sebességgel jött elő a hegyek közül, egyenesen felénk. Senki nem vette észre idejében, ezért nem szállították le a gépét. Amikor meglátta a rengeteg léghajót, megijedt, hogy nekünk jön, és elkezdett rézsűt lefelé ereszkedni, a legmagasabban lebegő hajók között. Mire észrevettem, belehasított az enyémbe. Ilyesmi tíz évenként egyszer fordul elő. Ha betartom a felszállási szabályokat, ha nem vagyok ennyire önfejű, ha felcsatolom az ejtőernyőt, ahogy kell — nem történhet meg, ami megtörtént. Nincs biztonságosabb közlekedési eszköz a léghajónál: kétrétegű burka erős és rugalmas.

De ez a nyaraló úgy vágott bele a léghajómba, hogy repülőjének egyetlen kiálló éles részével, a stabilizátorral csaknem kettészelte a külső burkot, és a belsőn is jókora lyukat vágott. Olyan sebesen süvített ki a levegő, hogy a gömb pillanatok alatt összecsuklott, és máris zuhantam. A légkeverőt még sikerült bekapcsolnom, de hasztalan — mintha szitával merne az ember vizet.

Mindez túl gyorsan zajlott le, megijedni nem volt időm. Ráadásul nem is voltam magasan. Rohamosan közeledtem a földhöz. Végiggondoltam, mit kell tennem, hogy ne törjem össze magam. De cselekedni már nem volt időm.

Társaim, akik lentről figyeltek, feljajdultak, amikor látták, hogyan ütközik belém a bolond repülő. Az edző azt ordította, bontsanak ki egy üres léghajót, és emeljék fel, hogy arra essek. De már ezt sem csinálhatták meg — túl gyorsan zuhantam.

Vologya Degrell, aki kivételesen jól látta, mi történt, úgy manőverezett a léghajójával, hogy álam kerüljön, és felfogja a zuhanást. Sokat kockáztatott, de ő nagy mester, a legjobb tíz szlalomos közt van Európában. Majdnem sikerült, amit akart: Csak majdnem. Kér volt az, aki segített.

Szerencséjére — meg az én szerencsémre — éppen alattam keringett, és felfelé bámult, mintha előre érezte volna a bajt. Látta, hogyan zuhanok lefelé ronggyá tépett léghajómmal. Mindent megértett. Óriási sebességet vett, és utol is ért a földtől úgy 50–70 méterre. Szárnyával ütögette a roncs léghajót, hogy felfogja a zuhanást. Ennek köszönhetem, hogy mindketten egy kijevi léghajóra huppantunk, ami feldobott bennünket: így kerültünk a vászonra, amelyet társaink feszítettek ki alánk. Persze nem úsztuk meg sérülés nélkül. Engem kék foltok leptek el. Kér eltörte jobb keze ujjait, s a lábát is kificamította.

Valahogy összekapartak bennünket. Mindenki Kert dicsérte — milyen okos, milyen határozott —, ő meg tűrte a kötözést. Fájdalomcsillapítót nem kaphatott, pedig erő? fájdalmai voltak. Elviselte. De rám nagyon haragudott, jobban sziszegett, mint három éve. Akkor, bár minden tagom fájt, odanyújtottam a kezem, és azt mondtam:

— Ha akarod, harapj bele, hátha attól megkönnyebbülsz.

Ő pedig elfordult, és többet rám sem nézett. Két nap múlva felkelhettem, azonnal hozzá mentem, és el sem mozdultam az ágya mellől.

Eljött a hebehurgya nyaralóvendég, hogy bocsánatot kérjen. Nagyon kedves fiúnak találtam, óceánkutató, meg is tetszett nekem. Nem haragudtam már rá, de Kér olyan sötéten méregette, hogy megzavarodva, ijedten távozott.

Visszatértünk Moszkvába, így hát nem kerültem be a döntőbe, sőt a versenyzéstől is eltiltottak fél évre, mert ejtőernyő nélkül szálltam fel.

Én már felgyógyultam, de Kér még betegeskedett, rosszul forrtak össze az ujjai. A kozmobiológia nagyjai mind megfordultak nálunk. Meglátogatták Kert a társai, az egykori „kicsinyek” is. Én is gyakran üldögéltem nála. És ő, a felnőtt, mikor senki nem látta, jelekkel adta tudomásomra — még mindig nagy fájdalmai voltak —, hogy szeretné, ha felolvasnék neki a nagymama régi gyermekkönyveiből.

Vannak az életnek visszatérő helyzetei. Nem voltam otthon akkor sem, amikor Kér megérkezett hozzánk. És akkor sem voltam otthon, amikor kiderült, hogy el kell utaznia.

Rendbe jöttem, nem óhajtottam otthon ülni egész szünidőben. Ezt Kér is megértette. Ekkorra már ő is megerősödött, járkálni tudott a házban, tanulni kezdett; elhatározta, mégis megpróbálkozik az egyetemmel. Én elindultam egy csoportos, kéthetes kajaktúrára. Kér Moszkvában maradt.

Emlékszem, egy este a tábortűz mellett hevertem, néztem a csillagokat, és azt gondoltam: „Az egyiken ott élnek az én Kerem rokonai, és fogalmuk sincs, milyen messzire vetődött el egy szegény társuk; és hogy kockáztatnia kellett életét a nővére miatt, aki nem is a testvére, és akiről azelőtt tudomást sem akart venni.” Még arra is gondoltam, milyen lehet neki, ha ugyanezeket a csillagokat nézi, és ugyanezekre a dolgokra gondol.

Ekkor hallottam meg, hogy idegen kajak kötött ki, más turisták érkeztek. Nem álltam föl — nem volt kedvem. Csak fél füllel hallottam, miről beszélgettek, így ért el hozzám, amit egyikük, teát kortyolgatva, el újságolt:

— Láttátok ti már a denevéreket?

— Kiket? — kérdezte Irina, a barátnőm.

— Hát akiket néhány éve találtak a kozmoszban, és a Földre hoztak. A denevérekről beszélek.

Most már hegyeztem a fülemet. Tehát róluk van szó. Igaz, ezt a nevüket még sosem hallottam. De hát mit lehet tenni — valamilyen nevet kell hogy adjanak nekik az emberek.

— Tudom, láttam már — mondta Irina közömbös hangon. Irina zárkózott ember, nem állt neki magyarázkodni, hogy az egyik ilyen denevért nagyon is jól ismeri.

— Én még sosem láttam — szólt ismét az újonnan jött. — De most igen, és majdnem valami zűr történt miatta. Már vagy másfél órája jöttünk a folyón, mikor a felhők közül kivágódik egy hatalmas madár…

— Egy bőregérféle — javította ki a másik.

— Jó, legyen bőregér. Egyenesen felénk tartott. Jó, hogy nem vadászok vagyunk, és nincs nálunk fegyver.

Felugrottam. Valami történt. Kér engem keres.

— Katyerinka — hívott Irina. — Hallottad?

— Hozom a kajakot — mondtam.

— Persze, jól van.

Kerestem az evezőket a sötétben. Szergej segített vízre tenni a csónakot.

— Veled menjek? — kérdezte.

— Ne gyere. Egyedül gyorsabban haladok.

— Nincs igazad. Ketten evezünk. Nem vitatkoztam tovább.

— Ott körözött egy darabig fölöttünk, aztán elrepült — hallottam még a hangot.

Éjjel 3-kor értünk a telepre. Ott várt a távirat a postán, apámtól: „Azonnal gyere haza. Kér elmegy.”

Az „elmegy” szó sújtott le igazán: hétköznapi volt és visszavonhatatlan.

Felébresztettem az erdészt, és addig könyörögtem, míg kölcsönadta szolgálati gépét; azzal repültem haza. Ha egyenesen az űrrepülőtérre mentem volna, talán még elérem Kert.

Otthon senkit sem találtam. Csak egy géppel írt üzenet várt rám Kertől, szabályos, közönyös betűkkel: „Visszajövök.”

Ez minden. A videofonhoz rohantam, felhívtam az információt. Megtudtam, hogy a különjárat hat perc múlva startol, már nem tudnak odakapcsolni.

Pedig még odaérhettem volna. Mert a különjárat még félórát — várakozott — kijuthattam volna a reptérre saját tartalékgépemen. De én ehelyett az ágyra vetettem magam, mint egy kis hülye, és bőgtem. Szörnyen haragudtam a sorsra, magamra, apámra, aki nem értesített időben, Kerre, aki nem talált rám. Akkor még nem tudtam, hogy éppen Kér miatt késett a gép indulása, ő ugyanis végigkutatta az Oka mentét, hogy megtaláljon, és félholtan ért vissza, úgy vonszolták be az űrhajóba a többiek, erőszakkal. Mert perceken múlt minden: az űrhajó, amely az ő rendszerük felé indult, nem is a Földről startolt, hanem a Plútóról, ott kellett tehát átszállniuk a planetáris űrhajóról a csillagközire. És mindez az utolsó pillanatban derült ki, mert az információ Kér bolygójáról váratlanul érkezett a Földre, és nem tudták azonnal megfejteni.

Kisírtam magam, majd bementem Kér szobájába. Minden a helyén volt. Semmit sem vitt magával, csak három mesekönyvet.

Márkus István fordítása