Kettészakított élet

HÓTÜNDÉR

Egyszer, csak egyetlenegyszer láttam, hogyan pusztult el egy űrhajó. Ember nem látott még olyat.

Rövid idő alatt történt az egész, s ilyenkor nincs idő arra, hogy az ember a bent ülők helyébe képzelje magát, s maga is átélje az eseményeket. A parancsnoki hídról figyeltük a leszállási manővert. Úgy láttuk, sikerülni fog nekik. De mégiscsak el számították a sebességet.

A hajó már leért a lejtős leszállóakna aljára, mégsem állt meg, tovább süllyedt, egyre mélyebbre és mélyebbre, mintha el akarna rejtőzni a beton alatt. A beton azonban nem akarta megadni magát, s az űrhajó, akárcsak az üveglapra esett vízcsepp, székében lapulni kezdett. Egyre jobban lefékeződött, csak időnként repültek fel belőle fekete pontok, az űrhajó leszakadt darabjai, s hulltak lomhán és hangtalanul vissza, bepöttyözve az akna peremét, ott végre örök nyugalomra találva. Pillanatok műve volt az egész, majd a félelmetes mozgalmasság egyszer csak elült. Az űrhajó meghalt, az agyam azonban csak ekkor, elkésve rekonstruálta a szétrobbanó eresztékek dörgő zaját, a felhasadt fém sikolyát, a levegő süvítő hangját, mely kristályosán rakódott le a falakra. A bent ülők mindebből csak a legelejét hallhatták.

A videó ernyője sokszoros nagyításban egy szétloccsant fekete tojást ábrázolt, melynek szétfolyt fehérjéje különös szegélyt alkotott a sárgája körül.

— Vége — mondta valamelyikünk.

Igazi méreteiben és drámai ságában azonban csak akkor tárult elénk, mi is történt, amikor űrcsónakon leereszkedtünk a kráter peremére, s egyszerre átérezhettük a tragédiát. A kis fekete pontok sportpályát befedő óriási roncsdarabokká lettek, a hajó egyes darabjai, a hajtómű, a fúvókák, a fékezőoszlopok úgy hevertek szanaszét, mintha egy óriás szórta volna szét a játékait. Önkéntelenül is az volt az ember érzése, mintha ebbe a szétlapult űrhajóba valaki sarokkal beletaposott volna.

A roncstól ötvenmétemyire felfedeztünk egy fiatal lányt. Szkafanderben volt, a parancsnokon és a szolgálatban levő személyzeten kívül minden utas fel tudta venni a szkafanderét. Ez a lány valószínűleg a vészkijárat közelében tartózkodhatott, mellyel együtt a becsapódás erejétől kivágódott. Kirepült a hajóból, mint kristály vizes palackból a buborék. Ez is egyike azoknak a fantasztikus véletleneknek, amely már nem először fordul elő, mióta az ember meghódította az eget. Ugyanolyan fantasztikus véletlen ez, mint amikor valaki ötezer méter magasban zuhan ki egy repülőgépből, majd nagy bölcsen egy meredek, ámde hófödte hegygerincen vagy épp fenyőfák tetején állapodik meg, némi kis karcolásokkal és lila foltokkal megúszva az egészet.

A lányt beraktuk az űrcsónakba. Eszméletlen volt, hiába tudtuk azonban valamennyien, hogy ha azonnal nem részesítjük elsősegélyben, ő is meghalhat, a doktorunk nem engedélyezte, hogy levegyem róla a szkafandert. Sztresnyij doktornak igaza volt. Még nem tudhattuk, milyen összetételű alatta az atmoszféra, milyen, számára veszélytelen, számunkra azonban esetleg életveszélyes vírusok rejtőznek e fiatal lány rövidre nyírt, fehéren csillogó fürtjei alatt.

Most már el kell mesélnem, milyen is volt ez a lány, mi is volt az oka annak, hogy mindenki, nemcsak én, túlzottnak, sőt komolytalannak tartotta a doktor óvatoskodását. Az ember megszokta, hogy a veszély valami szemre is visszataszító lényhez kapcsolódik. Egy huszadik századi pszichológus azt mondta, hogy a csillagközi utazásra készülő pilóták kiváló próbatétele az, ha megkérdezik tőlük, mit tennének, ha találkoznának egy undorító hatméteres pókkal. A jelöltnek először le kell győznie ösztönös ellenszenvét, majd ékes tulajdonságokkal kell felruháznia a pókot. Elképzelheti például, hogy ez a pók egy magányosan kóborló helybéli poéta, a tücskök és bogarak békeszerető társadalmának örökös megbízottja.

De rossz szándékot feltételezni erről a vékonyka fiatal lányról, kinek hosszú pillái árnyékot vetnek sápadt, finom orcájára, kinek láttán az a leküzdhetetlen vágy támadt az emberben, hogy végre megpillantsa szemének színét, valami fondorlatot sejteni, még ha holmi vírusok képében is, nem, ez valahogy nem lett volna emberhez méltó.

Ezt senki sem mondta ki hangosan, én sem szóltam, mégis éreztem, hogy Sztresnyij doktor maga is alávalónak és szolgalelkűnek tartja most magát, amiért egy segítségre szoruló védtelen fiatal teremtés varázsát feláldozza az életvédelmi szabályok bürokratikus oltárán.

Én már nem voltam jelen, amikor a doktor fertőtlenített egy próbaszondát, s a szkafander anyagán átszúrva mintát vett az alatta levő levegőből. Azt sem tudtam, végül milyen eredményre vezettek ezek a vizsgálatok, mert a többiekkel együtt visszamentem a roncshoz, hogy a belsejébe hatolva újabb fantasztikus véletlenre, újabb túlélőre leljünk. Reménytelen vállalkozás volt, egyike azon reménytelen vállalkozásoknak, melyeket mégis végig kell csinálni, sosem hagyhatja félbe az ember.

— Baj van — szólalt meg a doktor. Éppen a roncs belsejében küszködtünk, de bentről is hallottuk a hangját. Munkánk nem volt a legveszélytelenebb, hiszen az űrhajó darabjait csak a gondviselés tartotta felettünk.

— Mi baj? — kérdeztem vissza a doktort.

— Életben van — felelte de nem tudunk segíteni rajta. Jégből van. Hótündér.

A mi doktorunk mindig is hajlott a fantasztikumra, a be nem avatottak azonban nem mindig tudták követni szavait.

— Számunkra természetes — magyarázta meg a doktor, s jóllehet, csak fülhallgatón keresztül ért el hozzám a hangja, úgy éreztem, nekem, nem a körülötte állóknak mondja hogy az élet alapja a víz. Neki viszont az ammónia.

Hirtelen nem fogtam fel, mit is jelent ez. Úgy látszik, a körülötte állók sem.

— Földi nyomáskörülmények között — folytatta a doktor — az ammónia forráspontja mínusz 33, fagyáspontja pedig mínusz 78 fok.

Minden világos.

A fülhallgatóban néma csend lett, elképzeltem, hogyan néznek most az ott levők erre a fantom lányra, akiről csak le kell emelni a sisakot, s nyomban köddé válik…

Bauer, az elsőtiszt, most sem állta meg, hogy ne csillogtassa szaktudását.

— Elméletileg nem kizárt. Az ammónia molekulasúlya 17, a vízé 18. Hőkapacitásuk megközelítőleg egyforma. Az ammónia ugyanolyan könnyű, mint a víz, képes leadni a hidrogénionokat. Egyszóval, kiváló oldószer.

Mindig irigyeltem az ilyen embereket, akiknek nincs szükségük lexikonban bogarászni az adatok után, amelyekből pedig sosem lehet eleget tudni.

— Alacsony hőmérsékleten viszont az ammóniafehéijék meglehetős stabilitást mutatnak — vetette ellen a doktor, mintha ez a fiatal lány holmi elméleti konstrukció lenne, mely Gleb Bauer agyából pattant ki.

Síri csend lett, senki sem szólt egy szót sem.

Másfél órás kutatómunka után, nagy nehezen behatoltunk az egyik kabinba, találtunk a roncsok alatt egy ép ammóniáspalackot. Ez azonban összehasonlíthatatlanul kisebb csoda volt az előzőhöz képest.

Mint mindig, szolgálat után most is beugrottam a kórházba. A folyosón ammóniaszag terjengett. Már az egész űrhajót átjárta az ammóniagáz szúrós szaga. Hasztalan küszködtünk a szivárgás ellen.

A doktor szárazon köhécselt a lombik-, kémcső— és palackerdő közepén. Egyes lombikokból gumitömlők és csövek nyúltak ki, s tűntek el az üveg válaszfal mögött. Az illuminátor fölé lyukacsos árnyékot vetett a fordítógép.

— Ébren van? — kérdeztem a doktort.

— Igen, már épp hiányolt — felelt tompán és kissé zsémbesen a doktor. Arcát félig eltakarta a szűrőkészülék. Nap mint nap megoldhatatlan feladatok tömkelegével kellett megbirkóznia, hogy biztosíthassa újdonsült páciense táplálását, gyógykezelését és pszichoterápiáját. Zsémbessége csak fokozódott egyre növekvő büszkeségével; repülésünk harmadik hetében Hótündér még mindig élt és egészséges volt. Csak éppen kétségbeesetten unatkozott.

Szúró fájdalom nyilallt a szemembe. Kapart a torkom. Én is feltehettem volna egy szűrőt, de nem akartam óvatoskodónak tűnni. Hótündér helyében én is kényelmetlenül érezném magam, ha vendéglátóim csak gázálarcban mernének közelíteni felém.

Az illuminátoron, mint egy ovális keretbe foglalt régi arckép, feltűnt Hótündér arca.

— Szerbusz — köszöntött.

Majd rögtön fel is kattintottá a fordítógépet, mert ezzel gyakorlatilag ki is merítette a szókincsét. Azt viszont már tudta, hogy néha szeretném hallani az igazi hangját is. Mielőtt bekapcsolta volna a transzlitert, előbb mindig mondott nekem valamit a saját hangján.

— Mivel töltőd a napot? — érdeklődtem. Az üveg válaszfal hangszigetelése nem volt tökéletes, ezért hallani lehetett csilingelő hangját, amikor megszólalt. A fordítógép nem tudta olyan gyorsan fordítani szavait, ahogy az ajkai mozogtak, így néhány másodpercig szabadon gyönyörködhettem arcában, szembogarában, mely olyan gyorsan változtatta színét, mint a szeles, viharos tenger.

— Próbálom felidézni, mire is tanított a mama — közvetítette monoton, közömbös hangon a fordítógép Hótündér szavait. — Sosem hittem volna, hogy egyszer majd magamnak kell ennivalót készítenem. A mama csak egy csudabogár, gondoltam. És tessék, most bezzeg jól jön ez a tudás.

És már kacagott is, míg a fordítógép még mindig mondta, kissé lemaradva, imént elhangzott szavait.

— Meg aztán tanulok olvasni is — újságolta.

— Igen, hallottam róla. Nos, lássuk csak, milyen is az ü betű?

— Jaj, az egy nagyon mulatságos betű! De az / betű még nála is mulatságosabb. Emlékszel, eltörtem a könyved.

A doktor most elfordította a fejét a bűzös lombikokról, s ránk nézett.

— Te is meggondolhatnád, mielőtt könyvet adsz neki. A műanyag könyvlap mínusz 50 fokon megmerevedik és törékeny lesz.

— Úgy is van — helyeselt Hótündér.

Amikor a doktor végre magunkra hagyott minket, csak álltunk és néztünk egymás szemébe. Ha a tenyerem ráteszem az üvegre, dermesztő hidegséget érzek. О máj dnem forrót.

Negyven percünk lehetett addig, míg Bauer meg nem jelenik a diktafonjával és végeláthatatlan kérdéseivel, hogy Hótündért gyötörje. És ez önöknél hogy van? És az önöknél hogy van? Ez és ez a reakció önöknél hogyan megy végbe?

Hótündér ügyesen utánozni kezdte Bauert, majd elpanaszolta: „De hisz nem vagyok én biológus! Ha viszont hazudnék neki, később kényelmetlen lenne.”.

Volt nálam néhány rajz és fotó, neki hoztam, hogy lássa, milyenek nálunk az emberek, a városok és a növények. Néhány, számomra egészen mellékesnek és lényegtelennek tűnő részletre nevetve mutatott rá, s tett fel róluk kérdéseket. Egyszer csak felhagyott a kíváncsiskodással, szemei a távolba révedtek.

— Mi a baj?

— Unatkozom. És félek.

— Nem kell félni, hazaviszünk.

— Nem is attól félek.

Aznap váratlanul megkérdezte:

— Van a lányról is fényképed?

— Miféle lányról?

— Arról, aki otthon vár téged.

— Nem vár senki.

— Nem igaz! — vágta rá. Időnként szörnyen kategorikus volt, kiváltképp, ha nem hitt el valamit. Nem akarta elhinni például, hogy léteznek rózsák.

— Miért nem hiszel nekem? Nem válaszolt.

…Felhők borították el a napot, elsötétült az ég, a tenger hullámai hidegszürkék lettek, csak a széleken viliódzott némi zöldes fény. Hótündér soha nem tudta eltitkolni, mit érez vagy gondol. Ha vidám volt, égszínkék, majdnem ibolyaszín volt a szeme, ha szomorú lett, szeme el színtelenedéit, ha meg haragos volt, zöldesek lettek.

Csak ne láttam volna meg a szemeit. Mikor már a mi űrhajónk fedélzetén először nyitotta fel őket, fájdalom ült bennük. Majdnem feketék voltak, mégsem segíthettünk rajta, míg át nem építettük a laborunkat. Úgy égett a kezünk alatt a munka, mintha ettől függne, hogy felrobban-e az űrhajó. Hótündér végig néma volt. Csak jó három óra elteltével vittük végre át a laborba, ahol a doktor nekilátott, hogy végre levegye róla a sisakot.

Másnap már áttetsző ibolyaszemekkel nézegetett körbe, melyek csak akkor sötétedtek el egy kicsit, amikor tekintete az enyémmel találkozott…

Megjött Bauer. Korábban érkezett, mint máskor, s ennek észrevehetően örült. Hótündér rámosolygott, s azt mondta:

— Az akvárium az ön rendelkezésére áll.

— Nem értem, Hótündér.

— Nem ott tartja a kísérleti csigáit?

— Mondjuk inkább aranyhalnak — felelte Bauer, akit nem lehetett egykönnyen zavarba hozni.

Hótündémek egyre gyakrabban volt rossz a kedve. Nem is csoda, hisz már hetek óta élt ebben a kis kétszer három méteres üvegszobában. Az akvárium csúfhév nem is állt messze az igazságtól.

— Nekem most mennem kell — mondtam Hótündémek, de ezúttal nem vágta rá azonnal, hogy „de siess vissza”.

Szürkére vált, fájdalmas tekintetét úgy függesztette Glebre, mint egy fogorvosra. Gondolatban megpróbáltam elemezni a helyzetemet, s rá kellett jönnöm, milyen visszásak is ezek az érzések. Ilyen erővel Stuart Mária arcképébe vagy épp Noffetete fej szobrába is beleszerethettem volna. Vagy ez csak szánalom egy magányos fiatal teremtés iránt, az érte érzett felelősség, mely önkéntelenül is arra ösztökélt minket, hogy jobbakká és nemesebbekké legyünk, akárcsak az első randevúnk előtt. Érzéseim reménytelensége irigységgel vegyes sajnálatot ébresztett környezetemben, holott, mint tudjuk, e két érzés általában összeegyeztethetetlen. Néha szerettem volna, ha viccet faragnak, vagy ugratni kezdenek, hogy végre felháborodhassak, egyáltalán, rosszabb lehessek, mint ők. De senki sem vette a bátorságot. Úgy kezeltek, mint akit valami földöntúli betegség támadott meg, s ezzel kiemeltek, elkülönítettek maguktól.

Este doktor Sztresnyij magához hívatott az interkomon keresztül, s azt mondta:

— Hótündér üzent érted.

— Csak nincs valami baj?

— Nincs semmi baj, ne izgulj.

Rohantam a kórházba, Hótündér már az illuminátomál várt.

— Ne haragudj — kezdte —, de hirtelen az jutott eszembe, hogy ha most meghalnék, többé sose látnálak.

— Badarság — dörmögte a doktor az orra alatt.

— Maradj itt velem egy kicsit! — kérlelt.

Valamilyen ürüggyel a doktor magunkra hagyott bennünket.

— Szeretnélek egyszer megérinteni — szólt Hótündér. — Szörnyű, hogy még csak hozzád sem érhetek anélkül, hogy meg ne égessem magam.

— Nekem valamivel jobb — feleltem bután —, én legfeljebb megfagyok.

— Nemsokára megérkezünk, ugye?

— Igen — feleltem. — Már csak négy nap van hátra.

— Nem akarok hazamenni — jelentette ki Hótündér. — Amíg itt vagyok, legalább elképzelhetem, hogy megérintelek, ott viszont nem. Tedd az üvegre a tenyered.

Szót fogadtam.

Hótündér az üveg másik oldalán odaérintette a homlokát, s én elképzeltem, ahogy a tenyerem áthatol az átlátszó falon, s megfogja a homlokát.

— Nem nagyon hideg?

Hótündér elvette a faltól a homlokát, és mosolyogni próbált.

— Jó lenne találni egy semleges bolygót — mondtam.

— Milyen bolygót?

— Semlegesei. A kettőnk közöttit. Ahol, mondjuk, mindig mínusz negyven fok a hőmérséklet.

— Az nekem forró.

— Jó, legyen mínusz 45. Megfelel?

— Természetesen meg — felelte Hótündér. — De vajon tud-e úgy élni az ember, hogy örökké csak tűrjön?

— Csak tréfáltam. Még levelet sem tudok írni neked, egészen különleges papír kellene hozzá, ami nem párolog el. Meg aztán, ez a szag…

— És a vízé? A víznek szerinted nincs szaga? — vágta rá Hótündér.

— Nem, tudtommal nincs szaga.

— Nem valami fejlett a szaglásod.

— Látom, megjött a kedved.

— Vajon beléd szerettem volna akkor is, ha földi vagyok?

— Nem tudom. Kezdetben én is szerettelek, de most már tudom, hogy mi sohasem lehetnénk együtt.

— Köszönöm.

Utolsó nap Hótündér rendkívül izgatott volt, mondogatta ugyan, hogy el sem tudja képzelni, hogy elhagyjon minket, és engem, de gondolatban már egészen máshol járt, képtelen volt összpontosítani valamire, összevissza csapongóit. Mikor nekiláttam, hogy összepakoljam a laborban azokat a dolgokat, amiket magával fog vinni, beismerte, már csak attól fél, hogy esetleg mégsem sikerül hazajutnia. Egyik fele még itt volt velem, aki itt maradok, másik fele azonban már azok között járt, akik haza várják.

Félórája körözött már űrhajónk körül az ő űrcsónakjuk, a fordítógép szüntelenül zümmögött a parancsnoki hídon, nehezen boldogult a tolmácsolási munkával. Bauer jött be a laborba újságolni, hogy megközelítettük a repülőteret. Igyekezett kimondani a nyelvtörő elnevezést is, de nem ment. Hótündér oda sem figyelve, ösztönösen kijavította, majd azonnal afelől érdeklődött, hogy ellenőrizték-e már a szkafanderét.

— Rögtön ellenőrzőm — mondta Gleb. — Ne izgulj, csak harminc lépés az egész benne,

— Meg is akarom tenni — vágta rá Hótündér, észre sem vette, milyen rosszul esik ez G1 ebnek. — Azért nem ártana, ha te is megnéznéd.

— Rendben van — feleltem.

Gleb megvonta a vállát, és kiment. Három perc múlva ismét megjelent, s szétrakta az asztalon a szkafandert. Az egyik légpalack odaütődött a plasztikhoz, mire Hótündér homlokán összefutottak a ráncok, mintha legalábbis szándékosan történt volna. Kikopogott az üvegajtón.

— Jobb lesz, ha beadod nekem a szkafandert, majd magam ellenőrzőm.

Halántékomon lüktetni kezdett az ingerültség. Éreztem, hogy ez már az elválás pillanata, s az idegenség, amely most közénk emelkedik, nem szabadna, hogy megzavarja az elválásunkat.

Az űrhajónk simán talajt ért az idegen bolygón. Hótündér már szkafanderbe öltözve áll. Azt hittem, korábban kijön majd az üvegfal mögül a laborba, de meg sem kockáztatta, megvárta, míg az interkomban felhangzott a parancsnok hangja:

— A kiszálló személyzet öltsön szkafandert! Külső hőmérséklet mínusz 53 fok.

Kinyílt az űrhajónk ajtaja, s aki Hótündértől el akart bú'csúzni, mind ott sorakozott mögötte.

Hótündér hátramaradt, hogy a doktorral váltson néhány szót, én pedig kiléptem előtte a kijárathoz gurított lépcsőre.

Ezen a bolygón rendkívül alacsonyan szálltak a felhők. Vagy harmincmétemyire tőlünk megállt egy sárga színű jármű, néhány ember kőlapokon állt mellette. Szkafander nélkül voltak, igaz is, ki hord ilyen maskarát, ha otthon van. A kis fogadóbizottság elveszett a repülőtér óriási méreteiben.

Újabb jármű érkezett, emberek szálltak ki belőle. Hallottam, hogy Hótündér mellém lép. A többiek hátrahúzódtak, magunkra hagytak minket.

De Hótündér nem rám figyelt. A messzeséget fürkészte, hogy vajon ki jöhetett ki eléje. Egyszer csak felismert valakit.

Magasba emelt kézzel integetett neki. A várakozók kis csoportjából kivált valaki, egy asszony, s a kőkockákon a lépcső felé kezdett futni. Hótündér lerohant elé a lépcsőn.

Én meg ott álltam, és vártam, mert már csak én maradtam egyedül, aki még nem vett búcsút tőle. Ráadásul az én kezemben volt a batyuja is, amit magával kell vinnie. Végül engem is beosztottak a kiszálló egységbe, segédkeztem Bauer mellett a reptériekkel való tárgyalásban. Nem maradhattunk itt túl sokáig, egy óra múlva már indultunk is vissza. Az asszony mondott valamit Hótündémek, mire ő felkacagott, és levette magáról a sisakot. Az asszony ekkor a lány arcához szorította a magáét, s én tudtam, hogy most mindketten melegséget éreznek. Kicsit messze voltak tőlem, mégis jól láttam őket. Ekkor Hótündér gyorsan mondott valamit az asszonynak, majd futni kezdett a lépcső felé. Mikor felért a lépcsőn, szemembe nézett, s lehúzta a kesztyűjét.

— Ne haragudj — mondta —, tőled még el sem búcsúztam. Hangja most más volt, mint eddig, a fordítógép közvetítette csak, amit valaki előrelátóan a kijárat fölé helyezett.

— Húzd le te is a kesztyűd — kérte. — Csak mínusz ötven fok van.

Levettem a kesztyűm. Senki sem akadályozta meg, pedig a parancsnok és a doktor is hallotta, mire kért Hótündér.

Nem éreztem fagyos hideget. Sem akkor, sem később, amikor hirtelen az arcához fogta a kezemet. Későn rántottam vissza. Arcán vörös égésnyom maradt a tenyerem helyén.

— Semmiség az egész — nyugtatott meg. — Majd elmúlik, ha pedig nem, annyi baj legyen.

— Megbolondultál? — korholtam.

— Vedd vissza a kezedre a kesztyűt, még lefagy — figyelmeztetett.

Az asszony valamit fölkiáltott neki.

Hótündér rám nézett, szeme sötétkék, teljesen száraz lett.

Útban a várakozó jármű felé, még egyszer hátrafordult, s magasba emelt kézzel búcsút intett nekünk, nekem.

Balogh Éva fordítása