Kettészakított élet

TILTAKOZÁS

Az Olimpiai Bizottság takarékoskodik a táviratokkal. Csak végső esetben folyamodik a táviratozáshoz. A postaszolgálat előbb valami elkallódott konténereket keres, aztán meg Frankot hívja Ólja, a galaktikát értesítik egy szimfonikus koncertről, és csak ha mindez lefutott, kerül sorra az Olimpiai Bizottság sürgönye.

Egész életemet a sportnak áldoztam. Fiatalon nemegyszer döntöttem világrekordot. Én voltam az, aki a Pestalozzi városában tartott olimpián 254 centit ugrottam; persze erre már csak a sporttörténészek és az olyan öreg emberek emlékeznek, amilyen magam is vagyok. Életem második felét a sportéletnek szenteltem; azon dolgoztam, hogy kerekei olajozottan forogjanak. Bizony akinek az a dolga, hogy sportbírák és szövetségek vitáiban igazságot tegyen, konfliktusokat simítson el, miközben a rakéta indulására vár, annak persze csak szintetikus kávé jut a világegyetem valamelyik isten háta mögötti rakétakilövő terén.

Bezzeg, amikor 256-ot ugrottam, milliók tapsoltak nekem, és egy kis időre én lettem a leghíresebb férfiú a Földön, azaz a naprendszerben, még pontosabban mindenütt, ahol humanoidok élnek. Pedig mostanában szerintem többet csinálok, mint akkoriban. Ha én nem vagyok, és nem lépek közbe, sok meccs elmaradt volna, és jó néhány rendes fickó ugrott volna egymás hajának. De ennek senki nem tapsol. Öreg kifutófiú vagyok, hivatásos sportember, és örök morgolódó. Táviratok üldöznek, csapódnak belém, mint a lövedék, eltérítenek tervbe vett útjaimról, tartanak távol békés otthonomtól meg az igazi jó kávétól; még elgondolkozni sem engednek időt, hogy végre búcsút mondhatnék ennek a céltalan, lótó-futó, koromhoz sem illő életmódnak, és nyugalomba vonulhatnék talán.

A szóban forgó távirat a Kozmosz kikötőjében ért utol, ahol csatlakozásra várakoztam. Felfoghatatlan, hogyan talált rám a posta. Hiszen még otthon is nehezen kapom meg a sürgönyt. Itt meg az — történt, hogy egy tisztviselőféle — nekem úgy tűnt: feleslegesen alázatos, suta mozgással — hozzám lépett, tarkabarka, csillogó-villogó díszítéssel sújtott egyenruhában, és tört kozmosznyelven megtudakolta, én vagyok-e a tisztelt Kim Perov, akinek tisztelt nevét azoknak a tisztelt utasoknak listáján látta, akiknek gépe egy óra múlva indul a Földre. Be kellett vallanom, én vagyok a tisztelt Kim Perov.

„Kéijük — így kezdődött a szöveg, s ez mindig azt jelenti, olyasmiről van szó, amivel kollégáimnak nincs kedvük foglalatoskodni. — Kéijük, nézzen be… — Remek szót találtak. — Kéijük, nézzen be lligára, és vizsgálja meg ott a 45. Szövetség tiltakozó levelét… — Világos, hogy ennél civakodóbb banda nincs a Kozmoszban. — A találkozást megszerveztük. Részleteket a helyszínen.” Aláírás: Szples.

Szples tehát nem tartotta érdemesnek, hogy tájékoztasson, tulajdonképpen ki haragudott meg kire, és kit kivel kell kibékítenem, s hogy egyáltalán miféle vitáról van szó. Talán arról is értesíthetett volna, hol a csudába van ez az Iliga, ha ugyan van ilyen egyáltalán (és nem a rádiótávírászok keverték össze a neveket).

Máris elromlott a hangulatom. Elindultam a diszpécserhez, ahol sikerült megtudnom, hogy Iliga a világegyetem egészen más szektorában van, és sokkal egyszerűbb lett volna bárkit odaküldeni a Földről, mint engem a galaktika mélyéről. Innen nincs is közvetlen járat. El kell repülni egy kimondhatatlan nevű csillagrendszerig, ott átszállni valami obskúrus helyi járatra, amiről elképzelhető, hogy két éve nem is közlekedik.

Mikor ezt mind megtudtam, jól leszedtem a keresztvizet Szplesről is, az Olimpiai Bizottságról is, aztán beszálltam az űrhajóba. Útközben megírtam nyugdíjaztatásom iránti kérvényemet; el is téptem, mindjárt utána. Ez az én hobbim. Én vagyok galaktikánk legnagyobb szakértője: a nyugdíjaztatás iránti kérelmeket én fogalmazom meg. Amíg egy-egy ilyet körmölök, eltölt az édes érzés: lám, milyen nélkülözhetetlen vagyok.

Iligán szerencsére már értesültek arról, hogy jövök. Az ötkarikás autó (ez az öt karika valamikor az öt földi kontinenst jelképezte) közvetlenül a rakéta lejáratánál várt rám. Először egy tisztviselő üdvözölt: sorstársam, lelki másom. Talán kortársam is, ráadásul. Még az arca is ismerősnek tűnt, mintha annakidején a plutonville-i kongresszuson találkoztam volna vele, vagy én egyszer támogattam volna az ő javaslatát, nevezetesen a labdarúgópályák megrövidítésének ügyében, esetleg ő volt az, aki ellenem szavazott, amikor azt javasoltam, zárjuk ki az olimpiai versenyszámok sorából a százkockás dámajátékot.

Rajta kívül két alacsonyabb rangú tisztviselő várt rám, továbbá két ifjú tomászlány, virágcsokorral, még egy zöld hajú leányzó és egy igen sötét fiatalember, akit előbb bokszolónak néztem, aztán sofőrnek, de kiderült, hogy tolmács. E minőségében nem volt rá szükség, mert mindnyájan beszéltük a kozmosznyelvet.

— Isten hozta — mondta a főhivatalnok. — Mintha már láttuk volna egymást valaha, valahol. Nem vett részt véletlenül a Könnyűatlétikai Szövetségek Konferenciáján Berendaunban?

Éppen ott, igaz, nem vettem részt, bár részt vehettem volna, amiről nem kevésbé udvariasan tájékoztattam a kedves kollégát; ezzel szemben én is megtudakoltam tőle, ő nem volt-e jelen a Plutonville-ben rendezett másik konferencián. Hát nem. Ezt a témát egyelőre lezártuk. Kezemben a két csokor virággal követtem őt, majd beszálltam a kocsiba, hol a fogadásomra megjelentek mindegyike helyet kapott. A következő félórát ebben a kocsiban töltöttem; ennyi idő kellett ahhoz, hogy a repülőtéren ellenőrizzék a papírjaimat, és kiadják csomagjaimat.

Én legszívesebben azonnal megismerkedtem volna az ügy részleteivel, de az Olimpiai Bizottság helyi elnöke (akivel sem Plutonville-ben, sem Berendaunban nem találkoztunk) a csomagommal volt elfoglalva. Ennélfogva arról csevegtünk, milyen volt az időjárás útközben és milyen itt, Iligán. A tolmács nem avatkozott a beszélgetésbe, hanem megőrizte sötét arckifejezését, és csak a száját mozgatta, hangtalanul, mintha szavaimat angolra, az iligai csinovnyikok szavait pedig valami más” földi nyelvre fordította volna magában. A tomászlányok leplezetlenül az arcomba bámultak, közben elkeseredetten sugdolóztak egymás közt. Az jutott eszembe, mi van akkor, ha a Sportszövetség elleni vétkük annyira súlyos, hogy most majd mindenféleképpen a saját pártjukra próbálnak állítani engem. Gyűlöltem Szples zsugoriságát: örökké takarékoskodik a kozmosztáviratokkal. Miképpen juthatnék az ügy lényegének nyomára? Éspedig úgy, hogy az itteniek ne vegyék észre: fogalmam sincs, miről van szó.

— Melege van? — kérdezte a bájos zöld hajú lány.

— Nem, dehogy — válaszoltam, és megtöröltem a homlokomat zsebkendővel.

— Biztosan nagyon haragszik, hogy felborult a programja.

— Maga miatt?

— Szples értesített bennünket, hogy miattunk kellett megváltoztatnia útvonalát — vágott közbe a hivatalnok. — Igen-igen lekötelezett bennünket, hogy eljött. Igyekezni fogunk változatossá tenni programját. Holnapra kirándulást szerveztünk a vízesésekhez. Utána könnyű kis ebéd a Szörnyűséges-hegy tetején.

A bejelentés a könnyű kis ebédről, éppen a Szörnyűséges-hegy tetején, nem keltett bennem egyértelmű örömet. Ám a lány elejtett szavai sejteni engedtek valamit. Tehát ő a vétkes, íme egy információtöredék. Versenyzett valahol, és elkövetett valamit. Az ilyenszerű konfliktust mindenesetre könnyebb elsimítani, mint a résztvevők létszámáról kialakuló vitákat, a panaszokat egy-egy csapat kényelmetlen elhelyezése miatt vagy a pontozási eljárások körüli zűröket. Ez a lány szerény teremtésnek látszott és lám, bűnösnek is vallotta magát.

Kollégám végül megjött és közölte, hogy a csomagomat már elküldték a szállodába. Lázas igyekezettel próbáltam a nevére emlékezni, sikertelenül.

Kocsink nyílegyenes országúton futott; vendéglátóim lelkesen igyekeztek felkelteni érdeklődésemet hazájuk természeti szépsége iránt. De hát mitől lepődne meg valaki, aki már a galaktika több száz repülőterén megfordult? Udvariasan lelkendeztem, így értünk a városba.

A város olyan, mint a többi. Ha valakinek két keze, két lába van, a dolgok rendje-módja szerint falra, tetőre, bútorra van szüksége. Hogy az építész hogy oldja, meg a dolgot — ízlés kérdése. Ehhez én nem értek. Elfáradtam, aludni szerettem volna.

Ám utunk a városban tovább tartott, mint a reptértől odáig. A város a közlekedési csőd harapófogójában vergődött.

— Mindjárt ott leszünk — mondta a lány bűntudatosan. Mintha ő tehetne a közlekedési dugóról.

Fékcsikorgást hallottam, ösztönösen a karfába kapaszkodtam, és a nyakamat nyújtogattam, lássam, mi történt.

Hatalmas fekete madár röppent fel egy autó elől, körülbelül harminc méterrel előttünk. A lélegzetem is elakadt. Kísérőim egymás szavába vágva kezdtek beszélni — egyedül a tolmács őrizte meg síri hallgatagságát —; ekkor, hogy bekapcsolódjak a beszélgetésbe, így szóltam:

— A madarak nálunk is sokszor okoznak szerencsétlenséget. Főként a légi közlekedésben.

Furcsán bámultak rám. Mintha illetlenséget mondtam volna. Hirtelen eszembe jutott, milyen hihetetlen társadalmi tabukkal találkoztam már különféle bolygókon. Sokan emlékeznek például a botrányra, ami Delacruz premboli látogatásakor tört ki, ahol ugyanis teljességgel megengedhetetlen, hogy egy férfi, ha nő jelen van, helyéről felemelkedjék.

Öt perc múlva a szállodában voltunk, és vendéglátóim azt javasolták, pihenjek egyet.

— Csak egy percig szeretnék ezzel a lánnyal szót váltani — kértem én.

Vendéglátóim minden jel szerint megtisztelve érezték magukat; fejüket rézsűt ingatták, visszakísértek a kocsihoz; a tomászlányok kirámolták a két virágcsokrot, és ismételten átnyújtották nekem, így álltam a hall közepén, tarka csokrokkal karomban.

A lány zavartan, kipirulva ujjait tördelte, mint akit mélységes bűntudat kerített hatalmába.

— Rögtön elengedem — mondtam. — Egyetlen kérdésem lenne.

— Természetesen — mondta ő alázatosan.

Nagyon meleg volt. A mennyezeti ventillátorok csak felkavarták a forró levegőt. A portás hozzám lépett, és átvette a virágokat. Végtelenül hálás lettem ezért.

— Hogy hívják a maguk igen tisztelt elnökét? — kérdeztem.

A lány valamit csicsergett. Megkértem, írja le egy darabka papírra, nyomtatott betűkkel. Meg kell mondanom, mire a búcsúfogadásig eljutottam, sikerült mind a harminchat betűt szabályosan kiolvasnom, amiért a résztvevők tapsviharral jutalmaztak. Hasonló okokból kénytelen voltam megkérni a leányzót, engedje meg, hogy egyszerűen Masának szólítsam. Beleegyezett, noha ez a hangsor semmi kapcsolatban nem volt bűbájos nevével, amely huszonnyolc mássalhangzóból áll; minden második hehezetes…

— No, tehát — kezdtem, miután Masa leírta a nevet a papírra. — Személy szerint magának mi köze a történtekhez?

Ilyen kérdést akkor is feltehettem volna, ha tudom, miről van szó.

— Jaj! — kiáltott fel Masa. — Úgy szégyellem! De az idegeim felmondták a szolgálatot.

— És maga bajba sodorta a csapatot?

— Ha csak a csapatot… De most biztosan mindenkit eltiltanak a versenyzéstől, mindenkit, a mi bolygónkról…

— No jó — szóltam én. Nem volt erőm folytatni a beszélgetést. — Menjen csak el. Pihenni szeretnék.

Felmentem a szobámba, lezuhanyoztam. Tehát az idegei. Felmondták a szolgálatot. Nincs ebben semmi rendkívüli. Majdnem minden szabálysértő sportoló az idegeire hivatkozik. De egy ilyen kedves kislány…

Rendeltem egy kávét: hozzák a szobámba. Sötét italt hoztak, égett gumi íze volt. Persze. Nem is számítottam jobbra.

— Elnézést — szóltam a pincér után. — Van-e a közelben olyan hely, ahol igazi kávét kapni?

— A mi kávénk a legjobb, a legigazibb.

— Persze. Miből csinálják?

A pincér őszinte részvéttel tekintett rám, majd elmagyarázta, hogy a kávé: fűféleség, amelynek gyökerét addig szárítják és pirítják, amíg violaszínt nem ölt.

Megköszöntem a felvilágosítást, és már éppen kiöntöttem volna az értékes italt, de a pincér, mintha átérezte volna kétségbeesésemet, így szólt:

— Vannak egyesek, akik kávén valami furcsa sötétbarna magot értenek, amit a Földről importálnak. Ilyet az Afrika kávéházban lehet kapni, tőlünk két háztömbnyire. Mire nem képesek az emberek, ha valami divatba jön!

A pincér őszintén sajnálta a sznobokat, akiket a divathullám ocsmány italok fogyasztására kényszerít, én viszont felélénkültem, és öt perc múlva indultam is az Afrika kávéház felé.

A háztömböt, ahol szállodám volt, park választotta el a következőtől. Nem siettem. Megálltam a medence partján, a betonperemnél. Esteledett, a nap heve is csökkent, a medence vize is hűtötte a levegőt, itt már lélegzethez jutott az ember.

A kis tó másik partján boldog szülők csecsemőt toltak babakocsiban. Talán egyéves lehetett, járni még nem tudott, de elég biztosan álldogált a kocsijában. Feje búbján szőke tincs ágaskodott. Boldogan kacarászott, a szülők szintúgy. A kisgyerek a mi Jegoruskánk legkisebb unokájára emlékeztetett, és én egy pillanattá szinte otthon éreztem magam.

A papa hirtelen kezébe vette a gyereket, megpuszilta a homlokát, és belehajította a vízbe. Jó messzire.

Már-már a vízbe vetettem magam, hogy megmentsem a gyereket. Hiszen ez lett volna a természetes. De mire bármit tehettem volna, észrevettem, hogy a szülők tovább is vidáman mosolyognak. Ez vagy azt jelenti, hogy végtelenül cinikusak, vagy azt, hogy a gyereket semmilyen veszély nem fenyegeti. Más járókelők is mosolyogva figyelték a jelenetet. És a gyerek is nevetgélt, miközben mulatságosan kalimpált kis kezével és lábával, de nem süllyedt el.

Rájöttem, hogy itt a gyereket előbb tanítják meg úszni, mint járni. Ilyen csodát már a Földön is láttáin. Kissé megnyugodtam. De nem sokáig. Pár másodperc múlva a gyerek karja elemyedt, arcáról eltűnt a mosoly, és halk nyikkanással elsüllyedt. A víz felszínén csak a körök látszottak, amelyeket maga után hagyott.

Azt teszem, amit bármelyik rendes ember tett volna a helyemben. A párkányról a vízbe ugrottam, és lebuktam a mélybe. Nagy a tó, és az ijedt szülők talán még magukhoz sem tértek.

A víz zöldes színű volt, de elég tiszta. Hínár ringott benne, és halak úsztak el, sötét árnyként. A tó nem volt túl mély, két-három méter ha lehetett, a gyereket nem találtam a fenekén. Felbuktam, hogy levegőt vegyek; megláttam a tó körül álló emberek ijedt arcát. A nedves ruha a fenékre húzott. Rádöbbentem, hogy már elveszítettem régi formámat, és ha nem úszom a parthoz, engem kell majd kimenteni.

Amikor ismét felbuktam, észrevettem, hogy a mosolygó papa éppen emeli ki a vízből nevetgélő gyerekét. Az utolsó lélegzettel sikerült kikászálódnom a vízből. A bokrokba húzódtam, távol a boldog családtól. És ott ült egy pádon Masa.

— Mi van magával? — kérdezte lágyan. — így fürdőit?

Kérdésében sajnálkozó igyekezet csengett: tiszteletben akarta tartani hazám különös szokását, ahol az öregek, úgy látszik, öltönyben és cipőben ugrálnak a vízbe.

— Igen — sziszegtem —, mi így szoktuk.

— így? És nem fázik?

— Dehogy. — Megpróbáltam mosolyogni. — Ellenkezőleg, melegem van.

— Most hová tart? — kérdezte Masa, és tekintetével kerülni igyekezett. Az ő helyében én sem szívesen bámultam volna egy öregembert, akiről ömlik a víz, és cafatokban lógnak a hínárok.

— Kávézni megyek — feleltem. — Az Afrika kávéházba.

— Nem lenne jobb mégis, ha…

— Előbb megszárítkoznék?

— Persze, ha ez maguknál így szokás…

— Mi vizes ruhában járunk sétálni — feleltem. — De most jobb lesz, ha visszamegyünk a szállóba, és a hátsó bejáraton megyünk fel, mert a mi szokásaink önöknél, a jelek szerint, csodálkozást keltenek.

— Ó, dehogyis! — kiáltott fel Masa erőltetettem.

De azért elvezetett a szálloda hátsó bejáratához. Engedelmesen mentem utána, közben igyekeztem, hogy ne figyeljem a járókelőket. Mire odaértünk, kicsit már megszáradtam. Míg a szobában átöltöztem, a szokások eltérő voltán töprengtem. Esti, ünneplő öltönyömet vettem fel, amelynek felső zsebére hatalmas olimpiai jelvényt hímeztek. Nem mintha ünneplőben szándékoztam volna a városban sétálni; ám erre kényszerültem, mert kevés holmit hoztam magammal. Jó, hogy az a gyerek meg nem fulladt.

Masa engedelmesen várt a hallban, keze a térdén. Mint a csínytevő diák, akinek magyarázkodnia kell tanára előtt.

— Maguknál korán megtanítják a gyerekeket úszni? — kérdeztem, ahogy leültem mellé.

— Úszni? Természetesen, igen.

— Én még sohasem láttam versenyeinken iligai úszókat.

— Csak nemrégen kapcsolódtunk be az olimpiai mozgalomba.

— De maga már részt vett versenyen?

Masa elpirult. Zöld haja és arca pírja együtt: furcsa látvány. Még egy színvak is megütődne rajta.

— De hát én könnyűatléta vagyok — mondta Masa. — A könnyűatlétákért kezeskedünk. De az úszókért nehéz lenne garanciát vállalni. Ért engem?

Egyelőre semmit nem értettem. Mindenesetre meggyőzően bólogattam.

— Értsen meg engem! — kiáltott fel remegő hangon. — Életemben először voltam ilyen erős mezőnyben, válogató versenyen. Soha többet nem fordul ilyen elő.

Bólogattam, mint egy fajankó. Reménykedtem, majdcsak elszólja magát.

— És most az történt, hogy az én viselkedésem miatt az iligaiakat kizárták a bolygóközi versenyekről. Egyedül én vagyok a bűnös, higgye el! Zárjanak ki engem! Büntessenek meg engem! De ne büntessék az egész bolygót! Minden magától függ.

— Tudja mit? — szóltam töprenkedve. — Meséljen el nekem mindent tövirül hegyire. Más dolog, tudja, ha az ember csak az iratokat látja, és ismét más, ha meghallgatja az egyik felet. De ne titkoljon el semmit!

Masa mély lélegzetet vett, mint aki vízbe készül ugrani. Ezzel az én buta kalandomra emlékeztetett.

— Tehát, aztán, hogy iligai bajnok lettem a 200 méteres síkfutásban, elhatározták, hogy kiküldenek a Szektor válogatóversenyére, Elejdre. Velem jött egy fiú is, magasugró. Neki minden sikerült. De én a startnál egy icipicit beragadtam. Éppen csak. Tudja, hogy szokott ez lenni. Maga nem futott soha?

— Én magasugró voltam. 254-et ugrottam.

— Jaj, de sokat! — Masa őszintén csodálkozott. Ezzel sikerült megnyernie. — De azért biztosan tudja, milyen az, amikor az ember beragad a startnál. Fut, és közben átkozódik, szidja saját magát… Hiszen az első két versenyt megnyertem, így hát futottam, átkoztam magam, és igen-igen szégyelltem; hogy nem szolgálom meg a belém fektetett bizalmat. Lehagytuk a többieket, ketten egy másik lánnyal, de neki körülbelül két méter előnye volt. Egy fél métert becsülettel behoztam, de aztán nem tudtam uralkodni magamon. Csak egyet tudtam: már csak 20 méter van… 17… És ekkor flikkeltem.

Masa szeme megtelt könnyel.

— Mit csinált?

— Flik-kel-tem — sírta el magát Masa.

Megsimogattam zöld fejecskéjét, és mondogatni kezdtem:

— Semmi baj… semmi baj…

— Most mi lesz? — motyogta Masa. — Nem tudok a szemükbe nézni.

— És aztán mi történt?

— Aztán? Összeszaladtak a bírók, és mindenki magyarázatot követelt. Kísértést éreztem, hogy azt mondjam nekik, tévedtek. De aztán bevallottam az igazat. A másik csapat pedig azonnal megírta a tiltakozást. Aztán a Szövetség… Teljesen igazuk van.

Masa elővette a zsebkendőjét, kifújta az orrát. Nem tudni, miért, a galaktika összes nője, ha sír, a szeme helyett az orrát törölgeti. Táskájából négyrét hajtogatott papír esett az asztalra.

— Tessék. Itt van ez az átkozott tiltakozólevél. Meg sem hallgatták az én magyarázatomat és amit ígértem.

A papírhoz nyúltam. Igyekeztem leplezni örömömet. Kiteregettem. Mintha csak még egyszer fel szeretném mérni a vád érveit. A levél szerencsés támaszt nyújtott. Mivel mindenáron tartani akartam a látszatot, hogy mindent tudok, nem kérdezhettem meg, mi az a „flikkelés”.

„…A finis előtt néhány méterrel — olvastam a tiltakozó iratban, átfutva előbb néhány érdektelen részletét, ahol is az iligai sportolók érkezését, a versenyek sorrendjét, a szél erősségét és irányát, valamint a nézők létszámát ismertették — Iliga képviselője, érezve, hogy lemarad versenytársa mögött, hirtelen felrepült a levegőbe, madárszerű valamivé vált, szárnyakkal, amelyek formáját és színét nem sikerült megfigyelnünk, majd átszakította a célszalagot ebben a minőségében, utána azonban visszaváltozott eredeti alakjába, és így futott még néhány métert.”

A szöveg további része üres fecsegésnek bizonyult. Én csak ültem, még egyszer elolvastam a fontos mondatokat, de nem értettem a dolgot.

Dermedtségemből az Olimpiai Bizottság helyi emberének érkezése térített magamhoz.

— Mi újság? Beszélgetnek? — érdeklődött, leplezett örömmel. — Remélem, megértette, hogy sajnálatos félreértésről van szó.

— Igen — feleltem, miközben összehajtogattam és zsebre vágtam a tiltakozó levelet. — Megértettem valamit.

Ekkor veszítettem el önuralmamat. Talán a kimerültség okozta vagy a váratlan fürdő és az abból származó idegeskedés. Kifakadtam Szples ellen, és beismertem, hogy a Masával folytatott beszélgetésig semmit sem tudtam a dolog lényegéről, s ezért az itt töltött első fél napom is kárba veszett.

Kiborulásom azonban jótékonyan hatott szerencsétlen kollégámra. Most megláthatta, hogy nem az a kérlelhetetlen ellenőr vagyok, akinek vélt, hanem egyszerű, esendő ember, így hát megszólalt:

— Engedje meg, kedves barátom, hogy elbeszéljek mindent, úgy, ahogy volt. Hiszen, ugye, tömérdek bolygó van a galaktikában, és ön sem ismerheti ki magát mindenütt.

— Nem hát — egyeztem bele. — Az egyik bolygón flikkelnek, a másikon meg…

— Tökéletesen egyetértek önnel. Nálunk, Iligán ugyanis az evolúció sokkal bonyolultabb viszonyok közt ment végbe, mint önöknél, a Földön, példának okáért… Ragadozók üldözték őseinket a levegőben, a szárazon és a vízen. Gyorsak voltak és könyörtelenek. Ám a természet megkönyörült elődeinken. Felruházta őket nemcsak tudattal, hanem olyan képességgel is, amellyel más békés élőlények is rendelkeznek bolygónkon. Gonosz ellenségeik ellen védekezve a gyengébb lények, az áldozatok — és ezek közé tartoztak őseink is — megtanulták megváltoztatni testük alakját, éspedig a körülményektől függően. Tegyük fel egy szvamsz üldözi önt — még elgondolni is rettenetes: ön és egy szvamsz, még jó, hogy a szvamszok már kihaltak ismétlem, egy szvamsz veszi üldözőbe önt a mezőn. És ekkor, a legkiélezettebb idegi és fizikai feszültség pillanatában az ön szervezetének struktúrája egy pillanat alatt megváltozik — és ön, hopp, madárként felröppen a levegőbe. Ért engem?

— Értem — feleltem, jóllehet, magam sem tudtam, értem-e.

— Emlékszik, ugye, ön útközben azt mondta, hogy a Földön a madarak bajokat okozhatnak a közlekedésben; akkor nem tudtuk, ön tréfának szánta-e megjegyzését vagy sem, hiszen madár nem is volt a közelben. Egy diák volt az, aki kis híján a gépkocsi alá került. Az utolsó pillanatban sikerült felröppennie s így megmenekülnie.

— Igen — mondtam, és felidéztem magamban az autó elől felröppent madarat.

— Folytatom — közölte kollégám. — A szvamszoktól őseink úgy menekültek, hogy felröppentek. De ott, kérem szépen, mi várta őket?

— A proviszkok — suttogta Masa.

— Az ám! Hatalmas, hártyás szárnyú proviszkok! Tágra nyitották fekete csőrüket! Mit tehettek szegény őseink? Egyetlen kiütjük volt: lebuktak a víz alá — és hallá változtak, így bizony! Az idegrendszer parancsára a test szerkezete ismét megváltozott…

— Tökéletesen világos — mondtam én, és igyekeztem, hogy he mosolyogjak.

— És ez a képességük önökkel születik?

— Hogy is fejezzem ki magam… Mióta kifejlődött a civilizáció, átalakulási képességünk csökevényesedésnek indult.

Mi azonban nem hagytuk ennyiben a dolgot: tudatosan neveljük erre gyermekeinket. Ez a képesség ugyanis roppant hasznos. Városunkban olyan jeleneteket figyelhet meg, amelyek az ön idegen szemében érthetetlennek, sőt ijesztőnek tűnhetnek. Láthatja például, hogyan dobálnak le csöpp gyerekeket házak és víztornyok tetejéről. Ha nem fejlesztjük ki idejekorán a gyerekben a megfelelő képességet, nyomorék marad.

— Nyomorék? Vagyis…

— Igen, mert nyomorék az, aki nem tud madárrá vagy hallá változni, amikor arra van szükség. Bocsásson meg kedves Kim Perov, ez a minősítés természetesen a vendégekre nem vonatkozik. Jól tudjuk, hogy önöknél más úton haladt az evolúció.

— Sajnos! — kiáltottam fel mély meggyőződéssel. Lelki szemeim előtt megjelent a tónál történt esemény: náluk mindennapi, engem pedig tökéletesen megzavart. Amit viszont én csináltam, azt ők ítélhették fantasztikus, buta eljárásnak. Nem is csoda, hogy jó szülei igyekeztek a gyereket mihamarabb szárazra húzni — nehogy ez az ostoba vénember, mármint én, valami bajt okozzon, például megsértse a kicsi uszonyát vagy kopoltyúját.

— Igen, de az a sportoló, aki a galaktikában általánosan elfogadott sportágban kíván versenyezni, esküt tesz, hogy nem veszi igénybe ezt a képességét. Reménykedhettünk egyébként abban is, hogy az Olimpiai Bizottságban senki sem tud sajátos képességünkről — folytatta kollégám a mély csüggedés hangján — …fölösleges lett volna… sokat kellett volna vitatkozni… netalán…

— Valóban — mondtam. — Felesleges lett volna…

— Most pedig, miután mindezt kifejthettem önnek, szeretném meghívni egy atlétikai versenyre, amelyet kifejezetten az ön tiszteletére rendeztünk. Saját szemével győződhet meg róla, hogy flikkelés nélkül is nagyszerű eredmények születnek nálunk…

Felálltam, követtem kedves vendéglátó gazdáimat. A szálloda előtt autóbusz állt meg. Az utasok már beszálltak, az ajtóknak is be kellett volna csukódniuk, amikor hátam mögött lábdobogást hallottam. Egy javakorabeli férfi vágtatott át a szálloda haliján, két bőrönddel, fogai közt kék papírral — ez lehetett a jegye. Félrehúzódtam. De ő, amikor észrevette, hogy a busz már indul, szempillantás alatt a levegőbe emelkedett, karmában a két bőrönd, csőrében a kék jegy, s nagy madár formájában röppent az autóbusz ajtajához, ott a bőröndökkel taszigálta félre az ajtót, így tuszkolta be magát.

— Tessék. Látta — mondta kollégám, szemrehányó hangsúllyal. — Néha így segít az ember magán. Nem mindig sikerül, persze.

Én csak bámultam az autóbusz után, majd megkérdeztem:

— És az őseik nem próbáltak a föld alá rejtőzni?

— Atavizmus! — kiáltott fel Masa komoly felháborodással. — Hiszen az piszkos!

— Geológusaink próbálkoznak ilyesmivel — igyekezett a helyzetet menteni kollégám. — Milyenek tehát lehetőségeink ön szerint az olimpiai mozgalomban?

— Ezt még nem tudom — válaszoltam. Közben már a végeláthatatlan ülésezéseken járt az eszem, ahol majd le kell győznöm a csökönyös sportszövetség ellenállását, és ünnepélyes esküt kell tennem az iligaiak nevében, hogy ösztönös képességüket feláldozzák a sportszerű versenyzés oltárán!

Márkus István fordítása