Hanyatt feküdt. A sötétségben villogó fények nyüzsögtek a szemhéja alatt. Pratt a hatodik szinten volt. Igen. Kifogyott az oxigénje. A másik kettő nem tudott segíteni rajta. De Momssen? Miért nem válaszolt? Talán már nem élt? De igen, Simon hallotta őt. Valahol a közelében kellett lennie, csak egy fal volt közöttük. Fal? Eszerint abban a helyiségben, ahol Momssen tartózkodott, volt levegő. Különben a másik nem hallott volna semmit. De mit hallott? Lépteket? Miért szólongatták Momssent? Miért nem válaszolt?
Haláltusa, pontokban és vonalakban. Terminusz. Hogy is volt? A reaktorkamra fenekén találták meg, a romok alatt. Biztosan ott, ahol a csővezeték kilép. A romok alá temetve hallhatta a kopogást — meddig? Az oxigéntartalék elég nagy. Hónapokig eltarthat. Az élelem is. Tehát ott feküdt, a romok alatt… várjunk csak! Hiszen gravitáció nem volt. — Miért hevert ott mozdulatlanul? Talán a hideg miatt. Nagyon nagy hidegben a robotok nem képesek mozogni. Megdermed az olaj az ízületeikben. A hidraulikus folyadék befagy, és szétrepeszti a csöveket. Csak a fémagy marad sértetlen. Egyedül csak az agy. Hallhatta és rögzíthette az egyre gyöngülő jeleket. Megmaradtak memóriája villamos tekercseiben, mintha tegnap kerültek volna oda. És ő maga nem tud róluk? Hogy lehet az? Nem tudja, hogy ezek a jelsorok modellálják munkája ritmusát? Vagy hazudik? Nem, a robotok nem hazudnak.
A fáradtság elöntötte, mint a fekete víz. Nem lett volna szabad hallgatózni. Visszataszító dolog ez: meglesni egy részletesen megörökített haláltusát, végigkísérni percről percre, aztán elemezni minden vészjelet, segélykiáltást, könyörgést oxigénért. Nem szabad ilyet tenni, ha segíteni úgysem lehet. Félig öntudatlan volt már, nem is tudta, mire gondol, de ajkai, hangtalanul, még egyre ismételgették, mintha ellenkezne valakivel:
— Nem. Nem. Nem.
Aztán már nem volt semmi.
Koromsötétben riadt fel. Föl akart ülni az ágyon, de a leszíjazott takaró nem engedte; vaktában cibálta a szíjakat, villanyt gyújtott.
A motorok működtek. Köpenybe bújt, közben néhány térdhajlással felbecsülte a gyorsulást. Súlya jócskán meghaladta a száz kilogrammot. Másfél g körül? A hajó, érezhetően vibrálva, kanyarodott, a szekrények a falban hosszan, figyelmeztetően recsegtek, az egyik szekrényajtó mérgesen nyikorogva kinyílt, minden szabadon álló tárgy, ruha, cipő apró csusszanásokkal a tat felé indult, mintha valami közös, titkos szándék hirtelen életre keltette volna őket.
Az interkom szekrényéhez lépett, kinyitotta az ajtaját, régi telefonhoz hasonló készülék volt benne.
— Halló, pilóta! — kiáltott a kagylóba.
Összerándult a saját hangjától, annyira fájt a feje.
— Itt a kapitány. Mi van?
— Pályamódosítás, navigátor úr — felelt a pilóta távoli hangja. — Egy kis eltérésünk van.
— Mennyi?
— Csak hat… illetve hét másodperc.
— És a máglya? — kérdezte lassan.
— Hatszázhúsz fok a külső falon.
— Hát a raktárak?
— A szélsőkben ötvenkettő, a hajófenékben negyvenhét, a tatnál huszonkilenc és ötvenöt.
— Mennyi az az eltérés, Munro? Mennyit mondott?
— Hét másodperc.
— Fogjuk rá — morogta Pirx, és letette a kagylót. A pilóta persze hazudik. Hét másodperces módosításhoz nem kell ekkora gyorsítás. Több fokra becsülte az eltérést.
Átkozottul melegszenek a raktárak. Mi van a tatban? Élelmiszer? Leült az íróasztalhoz.
Kék Csillag, Terra-Mars. Kompo, Föld. Kapitány a hajóstársaságnak. Reaktor hevíti a rakományt stop veszélyeztetett tatrakományról árujegyzék nincs stop utasítást kérek stop Pirx navigátor vége.
Még írt, mikor a motorok elhallgattak, a gravitáció megszűnt, és Pirx a ceruza, nyomásától felrepült a levegőbe. Bosszúsan lökte vissza magát a mennyezetről, újra kikötött a fotelban, és még egyszer elolvasta a rádiótáviratot.
Rövid gondolkodás után eltépte az űrlapot, és darabjait a fiókba dobta. Kiment az álom a szeméből, csak a fejfájás maradt. Nem volt kedve felöltözni, bonyolult művelet ez a súlytalanság állapotában, ugrándozva és röpködve küszködik az ember az úszkáló ruhadarabokkal. Úgy, ahogy volt, pizsamájára húzott házi köpenyben, kiment a kabinból.
A kék éjszakai lámpák jótékonyan leplezték a falburkolat siralmas állapotát. A négy legközelebbi mélyedésben a szellőzőaknák üres, fekete torka lélegzett, a sarkokban libegő szemét arrafelé húzódott, mint a tengeri áramlattal sodródó iszap. Tökéletes csend töltötte be a hajót. Pirx figyelte a csendet, szinte mozdulatlanul lebegve saját árnyékának a falon elterülő, nagy, ferde foltja előtt. Behunyta a szemét. Előfordul, hogy így lebegve elalszik valaki, pedig ez veszélyes dolog: ha valami manőverhez beindítják a motorokat, a magatehetetlen embert a gyorsulás a padlóhoz vagy a mennyezethez vágja. Pirx nem hallotta már sem a ventillátorokat, sem saját vére lüktetését. Úgy érezte, a hajónak ezt az éjszakai csendjét minden más csendtől meg tudná különböztetni. A földön érezni lehet a csend határait, véges és ideiglenes voltát. A Hold kősivatagában a saját kis csöndjét cipeli magával az ember, szkafanderébe zárva, amely dörejjé fokozza a tartószíjak minden reccsenését, az ízületek roppanását, az érverést, még a lélegzetvételt is. Ilyen jeges, fekete csönd csak az űrhajón van, éjjel.
Szeméhez emelte óráját; három felé járt.
„Ha ez így megy tovább, kiborulok” — gondolta. Ellökte magát egy kiszögelléstől, és röptét lassítva, madárként, kitárt karokkal leszállt kabinja küszöbén. Messziről, mintha vaspincéből jönne, alig hallható hang ütötte meg a fülét.
Bang, bang, bang.
Három koppanás.
Káromkodva csapta be az ajtót, lerántotta köpenyét, és elhajította a köpeny lassan felduzzadt, mint egy groteszk kísértet, és felfelé kezdett vitorlázni. Eloltotta a villanyt, lefeküdt, és fejére húzta a párnát.
„Őrült! Őrült! Átkozott, hibbant ócskavas!!!” — hajtogatta magában görcsösen lehunyt szemmel, reszketve a dühtől, maga sem értette, miért. De hamarosan elnyomta a fáradtság; nem is tudta, mikor aludt el újra.
Hét óra előtt felébredt. Még félálomban fölemelte a kezét: nem esett vissza. Nincs gravitáció. Felöltözött, és elindult a kormányfülkébe. Közben akaratlanul is hegyezte a fülét. Csend volt. Az ajtó előtt megállt. A matt üvegen áttetszett a radarernyők zöldes akváriumfénye. Odabent félhomály honolt. A pilóta foteljában elfekve cigarettázott. Lapos füstcsíkok úsztak el a képernyők előtt, és felragyogtak a zöld fényben. Valami földi zene cincogott, bele-belereccsent a kozmikus zörej. Pirx leült a pilóta mögé; ahhoz sem volt kedve, hogy ellenőrizze a graviméter szalagját.
— Mikor indítja be? — kérdezte.
A pilóta éleselméjűnek bizonyult.
— Nyolckor. De ha fürödni akar, navigátor úr, most is bekapcsolhatom; igazán mindegy.
— Á, nem kell. Tartsunk rendet — morogta Pirx. Elhallgattak, csak a hangszóró zümmögte a folyton ismétlődő, monoton dallamot. Pirxnek megint leragadt a szeme. Fel-felrezzent, újra elszunyókált, nagy, zöld macskaszemek villogtak rá a sötétből, hunyorgott, mire világító műszerórákká változtak; így imbolygott álom és ébrenlét határán, mikor egyszer csak nagyot reccsent a hangszóró, és megszólalt:
— Itt a Dejmosz beszél. Hét óra harminc perc van. Napi meteorjelentésünket olvassuk fel a belső körzet számára. A Mars gravitációs terének hatására a Drakonida rajban, amely már elhagyta a Sáv övezetét, marginális perturbáció keletkezett. A mai napon halad át a 83-as, 84-es és 87-es szektoron. A Mars meteorállomása a felhő méretét 400 000 köbkilométerre becsüli. Ezért a 83-as, 84-es és 87-es szektort visszavonásig lezárják a forgalom elől. Most közöljük a felhő összetételét, a Phoibosz ballisztikus szondáinak közvetlen észlelése alapján. A legutóbbi jelentés szerint a felhőt a következő osztályú mikrometeorok alkotják: X, XY, Z…
— Jó, hogy nem nekünk szól — jegyezte meg a pilóta —, éppen most reggeliztem, kínos ilyenkor teljesre kapcsolni!
— Mennyivel megyünk? — kérdezte Pirx. Felállt.
— Ötven fölött.
— Igen? Nem is rossz — dörmögte Pirx. Ellenőrizte az irányt, az uranográfok szalagját, a szivárgást — nem változott —, és lement az ebédlőbe. A két tiszt már ott volt. Pirx várta, hogy valamelyik szóba hozza az éjszakai zajokat, de a beszélgetés egész idő alatt a lottóhúzás körül forgott; Sims nagyon reménykedett, és kollégákról meg ismerősökről mesélt, akik nyertek.
Reggeli után Pirx a navigációs szobába ment, hogy felrajzolja a megtett útszakaszt. Egyszer csak a rajztáblába döfte a körzőt, kirántotta a fiókot, elővette a hajónaplót, és kikereste a Coriolanus utolsó legénységének névsorát.
Tisztek: Pratt és Wayne, pilóták: Nolan és Potter, gépész: Simon…
Nem tudta levenni szemét a parancsnok erőteljes kezevonásáról. Végül aztán visszalökte a könyvet a fiókba, befejezte a rajzolást, és a rajzpapírtekerccsel a kormányfülkébe ment. Fél óra alatt kiszámította, mikor érkeznek pontosan a Marsra. Visszamenet az üvegajtón át benézett az ebédlőbe. A tisztek sakkoztak, a felcser a tévé előtt ült, hasán villanymelegítővel. Pirx bezárkózott a kabinjába, s a pilótától átvett rádiótáviratokat kezdte tanulmányozni. Pillanatok alatt elnyomta az álom. Szunyókálás közben néha úgy rémlett, hogy beindultak a motorok, meg is próbált felébredni, ennek következtében azt álmodta, hogy fölkel, a kormányfülkébe megy, üresen találja, s a legénység tagjait keresve eltéved a tatfolyosók koromsötét labirintusában. Felriadt; az íróasztalnál ült, verítékben ázva. Dühöngött, mert elképzelte, milyen pocsék éjszakája lesz, miután nappal órák hosszat aludt. Mikor estefelé a pilóta bekapcsolta a motorokat, élt az alkalommal, és jó forró vízben megfürdött. Felfrissülve sietett az ebédlőbe, megitta az odakészített kávét, és telefonon megkérdezte az ügyeletest, mi a helyzet a reaktor hőmérsékletével. Majdnem ezerig ment fel, de a kritikus értéket, úgy látszik, nem tudta átlépni. Tíz körül a pilóta telefonált: egy közelükben haladó hajó hívja őket, orvost kér. Mivel kiderült, hogy vakbélrohamról van szó, Pirx jobbnak látta, ha nem ajánlja fel a felcserét. Szerencsére alig hárommillió kilométerre haladt egy nagy utasszállító hajó, amely közölte, hogy megáll, és küldi az orvosait.
Ilyen lustán, eseménytelenül cammogott el a nap. Tizenegykor a fehér fényt valamennyi fedélzeten, a kormányfülke és a reaktorkamra kivételével, felváltotta az éjjeli lámpák kékes derengése. Az ebédlőben majdnem éjfélig égett a kislámpa a sakkasztal fölött. Sims üldögélt ott, saját maga ellen játszott. Pirx még lement utánanézni a tatraktárak hőmérsékletének, s összetalálkozott a máglyától jövő Bomannal. A mérnök elég bizakodó volt: a szivárgás nem nő, a hűtés egész rendesen működik.
Boman jó éjszakát kívánt és elment, ott hagyva Pirxet a kihalt, hideg folyosón. A levegő, alig észrevehetően, a felső szintek felé áramlott. A szellőzőnyílásokon nesztelenül libegtek a poros pókhálófoszlányok.
Pirx egy darabig járkált a fő raktárak közötti, templomhajószerűen magas folyosón. Éjfél után néhány perccel a motorok elhallgattak.
A hajó minden részéből éles és tompa zajok sorozata hallatszott, egyre távolabbról és egyre gyöngébben: a le nem rögzített tárgyak, megtartva az addigi gyorsulást, nekizuhantak a mennyezetnek, a falnak vagy a padlónak. A lárma egy percre úgy megtöltötte a hajót, mintha megelevenedne, aztán már csak a visszhang rezgett a levegőben, majd az is elült, és ismét csönd lett, csak a ventillátorok egyenletes zúgása hallatszott.
Pirxnek eszébe jutott, hogy a navigációs szobában nem lehet becsukni az íróasztal fiókját, s elhatározta, hogy keres egy asztalosszerszámot. A bal oldali raktár és a kábelalagút közötti hosszú, csőszerűen szűk folyosón lement a lomtárba. Ez volt talán az egész hajó legporosabb része; ráadásul a por, amelyben feje tetejéig gázolt, nem ülepedett le, úgyhogy Pirx majdnem megfulladt, s alig tudott eltapogatózni az ajtóig.
Már a hajó közepén járt, amikor a folyosón léptek koppantak. A súlytalanság állapotában csak a robot tud járni. Csakugyan, a súlyos léptek koppanását a padlóhoz tapadó mágneses szívókák nesze kísérte. Pirx várakozott. Terminusz feltűnt a keresztfolyosón, feketén a távoli lámpák háttere előtt. Bizonytalanul ingadozva, karlengetve közeledett.
— Hé, Terminusz — szólította meg, kilépve az árnyékból.
— Igenis.
A súlyos alak megállt; testét a tehetetlenség előrelendítette, majd lassan fölegyenesedett.
— Mit csinálsz itt?
— Az egerek — felelte a hang a mellvért mögül, fokozva azt a benyomást, hogy a gyűrűs páncélban egy rekedt törpe rejtőzködik. — Az egerek nem tudnak aludni. Felébrednek. Szaladgálnak. Szomjasak. Ha szomjasak, vizet kell nekik adni. Az egerek sokat isznak, ha magas a hőmérséklet.
— De te mit csinálsz? — firtatta Pirx.
A robot megingott.
— Magas a hőmérséklet. Járkálok. Mindig járkálok, ha magas a hőmérséklet. Vizet az egereknek. Ha megisszák és elalusznak, akkor jó. Sokszor történtek hibák a magas hőmérséklet miatt. Én őrködöm. Kijövök, visszamegyek a reaktorhoz. Vizet az egereknek…
— Vizet viszel az egereknek? — kérdezte Pirx.
— Igenis. Terminusz.
— Hol az a víz?
A robot még kétszer elszajkózta, hogy „magas a hőmérséklet”, és megtévesztően azt a benyomást keltve, hogy egy benne rejtőző ember mozog — kezeit gyors, meglepett és tanácstalan mozdulattal egymás után a szeméhez emelte, miközben szemlencséi megmozdultak üregükben, és a fémtenyerekbe pillantottak —, így felelt:
— Nincs víz. Terminusz.
— Hát honnét hozod a vizet? — makacskodott Pirx. Összehúzott szemmel figyelte a nála fejjel magasabb robotot, aki néhány érthetetlen hangot adott, aztán váratlanul kibökte mély basszushangján:
— El… felejtettem.
Pirx zavarba jött, olyan védtelenül hangzott ez a válasz. Hosszan méregette a kissé ingadozó fémtestet.
— Elfelejtetted, igaz? No, menj vissza a reaktorhoz. Eredj szépen. Hallod?!
— Igenis.
Terminusz csikorogva sarkon fordult, s ugyanazzal a túl merev, ezért valahogy öregesnek tetsző járással eltávolodott: Alakja egyre kisebb lett a folyosó keretében. Az utolsó küszöbök egyikében megbotlott, nehézkesen kaszált a karjaival, visszanyerte egyensúlyát, és eltűnt a keresztfolyosón. A falak egy ideig még visszhangozták a lépteit. Pirx elindult a kabinja felé, de hirtelen meggondolta magát, és nesztelenül úszva a padló fölött, a hatosszámú szellőzőaknához suhant. Az aknákon közlekedni persze tilos, még akkor is, ha a motor nem működik, de nem törődött a tilalommal. Erősen elrúgta magát a korláttól, és tíz másodperc alatt hét emeletet vitorlázott, a hajó közepétől egészen a tatig. Nem ment be a reaktorkamrába. A falon, középmagasságban, hosszúkás retesz látszott. Odalibegett, eltolta a reteszt és kinyitotta a keskeny ajtócskát. Acélkeretbe illesztett, négyszögletes ólomüveg ablak volt mögötte: az egerek ketrecének hátsó fala. Ezen át meg lehetett figyelni az egereket, anélkül, hogy be kellett volna lépni a kamrába. Közvetlenül az üveg mögött Pirx a ketrecek hulladékos, üres fenekét látta, távolabb pedig, a dróthálón keresztül, bent a kamrában, a mennyezeti reflektor fényében a robot víztől csillogó vállát. Terminusz majdnem vízszintesen lebegett a levegőben, lassan mozgatva karjait. Páncélja tele volt fehér egerekkel; vígan futkostak a vállak és a mellvért vaslemezein, s oda csődültek, ahol a gyűrűs haspáncél mélyedéseiben nagy cseppekben meggyűlt a víz; felnyalogatták, ugráltak, röpködtek a levegőben, Terminusz pedig gyöngéden elkapkodta őket, átbujkáltak vasujjai között, farkincájuk vígan kunkorodott; a látvány olyan különös és mulatságos volt, hogy Pirx majdnem felkacagott. Az elcsípett egereket Terminusz visszarakta a ketrecbe, fémarca veszélyesen közeledett Pirx szeméhez, de láthatólag nem vette észre. Már csak két-három kisegér röpködött a levegőben. Terminusz nagy nehezen őket is elkapta, rájuk csukta a ketrecet, és eltűnt Pirx szeme elől; csak hatalmas árnyéka feküdt a fővezeték karmantyújára támaszkodva, elmosódó keresztként a reaktor betonfalán.
Pirx halkan becsukta az ajtócskát, visszatért a kabinjába, levetkőzött és lefeküdt, de nem jött álom a szemére. Egy darabig Irving asztrogátor emlékiratait olvasgatta, de már úgy égett a szeme, mintha tele lenne homokkal, feje ólomnehéz volt, de reménytelenül éber. Alig néhány órája van már reggelig, gondolta elkeseredetten. Felrántotta köpenyét, és kiment.
A főfolyosó és az oldalfolyosó kereszteződésénél lépteket hallott a szellőzőaknából. A nyílás rácsához tette a fejét. A visszhangos vaskútban eltorzuló hang lentről jött. Pirx ellökte magát a rácstól, egy darabig lábbal előre vitorlázott, majd a legközelebbi függőleges járaton leúszott a tat szintjére. A léptek hangosabban dübörögtek, aztán elhallgattak; Pirx fülelt — a dobbanások megint közeledtek. A robot visszafelé jött. Pirx a magas folyosó mennyezete alatt várta. A csoszogó talpak a fedélzet másik végében csikorogtak. Megint csend lett. Már kezdte elveszíteni a türelmét, mikor újra felhangzottak a léptek, a keresztfolyosón hosszú árnyék tűnt fel, s nyomában maga Terminusz. Elcammogott Pirx alatt, olyan közel, hogy hidraulikus szívének dobogása is hallatszott. Tíz lépéssel arrább megállt, és hosszú, sziszegő hangot adott. Aztán jobbra-balra hajlongott néhányszor, mintha köszönne a vasfalaknak, és újra megindult, Az oldalfolyosó sötét szájánál ismét megállt. Benézett. Megismételte a hosszú, sziszegő hangot. Pirx, csak ujja hegyével érintve a mennyezetet, a súlyos alak után úszott.
— Tszszsz… tszszsz… — hallotta egyre világosabban. Terminusz még egyszer megállt a következő szellőzőakna előtt, megpróbálta bedugni fejét a rácson, de nem sikerült; újra sziszegett, lassan kiegyenesedett, és tovább cammogott. Pirx elunta a leselkedést.
— Terminusz! — kiáltotta. A robot, éppen lehajlás közben, mozdulatlanná dermedt.
— Igenis — felelte.
— Mit csinálsz már megint?
Fürkésző tekintettel nézte a lapos fémmaszkot, holott az nem volt arc, és semmit sem árulhatott el.
— Keresem… — szólalt meg Terminusz. — Keresem… a macskát.
— Mit?!
Terminusz lassan kiegyenesedett. Egyre magasabb lett, karjai tehetetlenül lógtak, mintha megfeledkezett volna róluk, és mivel az ízületek halk csikorgásával kísért mozdulat igen lassú volt, valahogy fenyegetőnek rémlett.
— Keresem a macskát — ismételte.
— Minek?!
Terminusz, fémszoborrá dermedve, kis ideig hallgatott.
— Nem tudom — szólt aztán halkan, és Pirx zavarba jött. A folyosó, a csukott kapu mögött eltűnő rozsdás sínekkel, olyan volt a halotti csöndben és a gyenge lámpafényben, mint egy elhagyott bányajárat.
— No, elég volt — szólalt meg végre. — Menj vissza a reaktorhoz, és maradj ott. Érted?!
— Igenis.
Terminusz megfordult, és elment. Pirx egyedül maradt. Lebegett a padló és a mennyezet között, s a léghuzat lassan, milliméterenként, a szellőzőakna nyitott torka felé emelte. Elrúgta magát a faltól, befordult a lift felé, és felvitorlázott, elsuhanva az aknák fekete torka mellett, amelyekben, mint egy óriási óra ketyegése, mind távolabbról és mind halkabban kopogtak a robot lépései.