Pirx pilóta kalandjai

FELTÉTELES REFLEX

A negyedik évfolyamon történt, közvetlenül a szünidő előtt. Pirx már átesett az összes gyakorlatokon, repült a szimulátorokon, és volt két igazi s egy „önálló kis köre”, vagyis egy repülése a Holdra, leszállással és vissza. Vén űrrepülőnek, űrrókának érezte magát, akinek a bolygók otthonai, és egyetlen kedvelt ruhaféléje a viseltes űrruha; ő veszi észre elsőként az űrben felbukkanó meteorokat, és a hagyományos kiáltással: „Vigyázat! Rajt!” — valamint villámgyors manőverrel megmenti a pusztulástól a hajót, önmagát s kevésbé éles szemű társait. Legalábbis így képzelte el, és sajnálattal állapította meg borotválkozás közben, mennyire nem látszik meg rajta roppant tapasztalata. Még az a csúnya eset a Harrelsberger-készülékkel — amely a keze között robbant fel, amikor a Sinus Mediin leszállt —, még az sem fehérítette meg egyetlen haja szálát sem. Nos, azt jól tudta, mennyire hiábavaló ezüstös hajról álmodozni (pedig remek volna, ha őszülne a halántéka!), de legalább a szeme körül támadhatna néhány szarkaláb, amelyről az első pillanatra meglátszanék, hogy a pályát jelző csillagok meredt figyelésétől keletkezett! Ehelyett maradt olyan pufók, amilyen volt. Így hát kapargatta tompa zsilettjével a képét, amelyet titokban szégyellt, és egyre szörnyűbb helyzeteket agyalt ki, hogy a legvégén úrrá legyen rajtuk. Matters, aki részben ismerte bánatát, részben pedig sejtette, azt ajánlotta, hogy növesszen bajuszt. Kérdés, hogy a tanács egészen őszinte volt-e, Pirx mindenesetre reggel, amikor egyedül volt, a tükör előtt egy darabka fekete cipőfűzőt tett a felső ajkához és szinte megrázkódott, annyira ostobán festett. Kételkedni kezdett Mattersben, noha az talán nem is forralt semmi rosszat, Matters csinos húga pedig még kevésbé; a lány egyszer azt mondta Pirxnek, hogy „őrült jámbor a képe”. Ez szíven találta a fiút. A tánchelyiségben, igaz, nem következett be semmi abból, amitől tartott. Csak egyszer vétette el a lépést, a lány pedig tapintatosan hallgatott és Pirx csak valamivel később fedezte fel, hogy körös-körül egészen mást táncolnak, mint ők. Később azonban úgy ment, mint a karikacsapás. Lehetőleg nem lépett a lány lábára, fékezte nevetését (mert ha felnevetett, az emberek megfordultak az utcán), majd hazakísérte a kislányt. A végállomástól egy jó darabot gyalogoltak, és egész úton törte a fejét, mit is tehetne, hogy a lány megértse, a legkevésbé sem „őrült jámbor” — ez a megjegyzés az elevenjébe vágott. Amikor már közeledtek céljukhoz, vakrémület fogta el, mert semmit sem eszelt ki, sőt a nagy fejtörés miatt hallgatott, mint a csuka; az agyában uralkodó űr csak annyiban különbözött a világűrtől, hogy kétségbeesett erőlködés töltötte ki. Az utolsó pillanatban két-három ötlete villant fel meteorként: találkát kér, megcsókolja, vagy — valahol olvasott erről — jelentősen, gyengéden és mégis vadul, szenvedélyesen megszorítja a kezét. De semmi sem lett belőle. Nem csókolta meg, nem beszéltek meg találkát, még kezet sem szorítottak… És még ha így fejeződött volna be! Amikor a lány „jó éjszaká”-t kívánt kellemesen elcsukló hangján, és a kertkapu felé fordulva a kilincsre tette kezét, Pirxben feltámadt az ördög. Talán egyszerűen azért történt, mert a lány hangjában igazi vagy vélt csúfolódást érzett. Isten tudja, elég az hozzá, hogy teljesen ösztönösen, éppen amikor a lány hátat fordított, magabiztosan, nyugodtan, mint egy királynő — persze a szépsége miatt —, a csinos lányok rendszerint ilyenek… nos, jól rácsapott a fenekére, sőt erősen. Halk, elfojtott kiáltást hallott. A lány derekasan elcsodálkozhatott! De ő már nem várt semmire. Sarkon fordult és elillant, mintha félt volna, hogy a lány üldözőbe veszi. Matters, akihez másnap úgy közeledett, mint egy időzített bombához, semmit sem tudott az egészről.

Furcsa viselkedésének problémája sokáig kínozta. Akkor nem e gondolt semmire (ez, sajnos, nem esett nehezére!), csak rásózott egyet. Vajon így viselkednek az őrült jámbor fickók?

Nem volt ebben egészen biztos, de félt, hogy igen.

A Matters húgával történt eset után (ettől kezdve úgy kerülte, mint a tüzet) reggelenként többé nem vágott pofákat a tükör előtt. Előzőleg ugyanis néhányszor annyira mélyre süllyedt, hogy egy másik kis tükör segítségével kereste arcának olyan profilját, amely legalább némileg kielégítené magas követelményeit. Természetesen nem volt teljesen agyalágyult, és tudta, hogy ezek a majomfintorok nevetségesek, de végül is, az ég szerelmére, nem valamiféle szépség nyomait kutatta, hanem jellemet! Olvasta ugyanis Conradot, és lángoló arccal gondolt a nagy galaktikus csendre, a magányos férfiasságra, és vajon elképzelhető-e az örök éjszaka hőse, egy remete — ilyen pofával? Kétségei megmaradtak, de többet nem tekergette fejét a tükör előtt, és ezzel bebizonyította önmagának, milyen kemény, hajlíthatatlan az akarata.

Ezek a kínzó gondok kissé elhalványodtak vizsgájának küszöbén, amely Merinus professzornál, népszerűen Merinóinál, volt esedékes. Az igazat megvallva, ettől a vizsgától jóformán sohasem félt. Csak háromszor kereste fel a Hajózási Asztrodézia— és Asztrognózia épületét, ahol a teremajtó előtt mindig diákok lesték a Merinóitól kijövőket, nem azért, hogy ünnepeljék sikerüket, hanem hogy megtudják, milyen új, beugrató kérdéseket agyalt ki a „Gonosz Kos”. Mert így is nevezték a szigorú vizsgáztatót. Ez az öregúr aki életében nem tette lábát nemhogy a Holdra, de még csak egy rakéta küszöbére sem! — elmélet mindentudása révén ismerte az összes köveket az Esők Tengerének valamennyi kráterében, továbbá a kis bolygók sziklagerinceit és a Jupiter holdjainak megközelíthetetlen területeit; az a hír járta, hogy tökéletesen ismeri azokat a meteorokat és üstökösöket, amelyeket csak ezer év múlva fedeznek fel, mert matematikailag már most előre látta útjukat kedvelt foglalatosságának, az égitestek perturbációs elemzésének segítségével. Óriási tudása miatt rosszmájúan csipkedte a diákok parányi ismereteit. Pirx mégsem félt Merinóitól, mert felfedezte a kulcsát. Az öregnek megvolt a maga terminológiája, amelyet rajta kívül senki sem használt a szakirodalomban. A jó szimatú Pirx tehát a könyvtárban megrendelte Merinói összes munkáit és — nem, a legkevésbé sem olvasta el ezeket. Csupán átlapozta az egészet, és kiírt vagy kétszázat Merinói furcsa szavaiból. Ezeket bevágta, és szentül hitte, hogy levizsgázik. Így is történt. A professzor, amikor megütötte fülét a válaszok stílusa, megremegett, felhúzta bozontos szemöldökét, és úgy hallgatta Pirxet, mint egy csalogányt. Rendszerint borús ábrázata felderült. Szinte megfiatalodott, mert ez olyan volt, mintha önmagát hallgatta volna — és Pirx szárnyakat kapott ettől a változástól, valamint a saját arcátlanságától, s teljes gőzzel nyomult előre —, azzal az eredménnyel, hogy amikor teljesen elakadt az utolsó kérdésnél (ismernie kellett volna több képletet — ezen az egész Merinói-féle retorika sem segíthetett), a professzor egy hatalmas négyest írt be neki, és sajnálkozott, hogy nem adhat ötöst. Így intézte el a Merinóit. A szarvánál fogva. Ellenben sokkal jobban remegett a „dilifürdő”-től, amely a soron következő és egyúttal az utolsó állomás volt a diplomavizsgák előtt.

A „dififürdő”-re nem volt orvosság. Az ember először felkereste Albertet, aki elvileg csupán altiszt az Empirikus Asztropszichológiai Tanszéken, de a valóságban a docens jobbkeze, és a szava többet nyom a latban, mint az cisszel asszisztenseké, Albert még Balloe professzor tótumfaktuma volt, aki egy évvel ezelőtt vonult nyugdíjba a diákok örömére és az altiszt bánatára (ugyanis senki sem értette úgy meg, mint a professor emeritus); az altiszt elvezette a jelöltet egy kis föld alatti terembe, ahol elkészítette arcának paraffin maszkját. Az öntvény levétele után apró műveletet végzett: a maszk orrába két fémcsövecskét illesztett. Ennyi volt az egész. Ezután a jelölt felment az emeletre, a „fürdő”-be. Természetesen nem volt ez fürdő, de tudjuk, hogy a diákok sohasem nevezik rendes nevükön a dolgokat. Jókora szoba volt, vízzel telt medencével. A jelölt, vagy ismét diáknyelven, a páciens, levetkőzött és belépett a vízbe, amelyet addig melegítettek, amíg a jelölt már nem érezte hőfokát. Ez az egyéntől függött: egyeseknél a víz 29 foknál, másoknál csak 32-nél „szűnt meg”. Szóval, amikor a medencében hanyatt fekvő fiatalember felemelte a kezét, abbahagyták a víz melegítését, és az egyik asszisztens ráhelyezte arcára a paraffin álarcot. Ezt követően valamiféle sót kevertek a vízbe, de nem ciánkálit, mint ahogy komolyan állították azok, akik már átestek a „dilifürdő”-n, hanem valószínűleg közönséges konyhasót. Annyit adagoltak belőle, hogy a „páciens” (hullának is nevezték) szabadon lebegjen közvetlenül a víz felülete alatt, anélkül, hogy felbukkanna. Csak a fémcsövecskék álltak ki a vízszint fölé, tehát szabadon lélegezhetett. Elvileg ennyi volt az egész. A kísérlet tudományos neve így hangzott: „afferens ingerektől való megfosztás”. Lényegében a látásától, hallásától, szaglásától, tapintásától megfosztott (mert a vizet kisvártatva már nem érezte) „hulla” egyiptomi múmiaként, karba tett kézzel, súlytalanul lebegett. Meddig? Ameddig kibírta.

Látszólag nincsen ebben semmi különös. Mégis ilyen helyzetben furcsa dolgok történnek az emberrel. Természetesen mindenki annyit olvashatott a kísérleti pszichológia tankönyveiből a „hullák” élményeiről, amennyit csak akart. De ezek az élmények egyénenként erősen különböztek. A jelöltek egyharmada nem bírt ki — nem hat vagy öt, hanem még három órát sem. Pedig a kitartás ajánlatos volt, mert a szünidei gyakorlatot a helyezési sorrend szerint osztogatták; aki az első helyre került, „extra” gyakorlatot kapott, amely semmiben sem hasonlított a különböző, föld körüli állomásokra szóló, rendszerint érdektelen, sőt unalmas kiküldetésekhez. Előre sohasem lehetett tudni, hogy ki bizonyul „keménynek” és ki nem — a „fürdő” erősen próbára tette a jellem szilárdságát és erejét. Pirx elég simán átesett az elején, hacsak nem számítjuk, hogy szükségtelenül a víz alá merült, még mielőtt az asszisztens rátette volna az álarcot, és nyelt vagy egy negyedliternyi vizet, s ebből az alkalomból meggyőződött róla, hogy közönséges sós víz.

Az álarc felvétele után először enyhe zúgást érzett a fülében. Tökéletes sötétségbe került. Előírás szerint meglazította izmait; a víz felemelte anélkül, hogy moccant volna. A szemét nem nyithatta ki, még ha akarta volna sem, mert ebben megakadályozta az arccsontjára és homlokára tapadó paraffin. Először az orra kezdett viszketni, majd a jobb szeme. Az álarc miatt természetesen nem vakarhatta meg. Efféle viszketésről nem emlékeztek meg más „hullák” beszámolói — úgy látszik, ez az ő egyéni hozzájárulása volt a kísérleti pszichológiához. Teljesen elernyedve pihent a vízben, amely nem melegítette, de nem is hűtötte meztelen testét. Néhány perc múlva már nem tudott a vízről.

Persze, mozdíthatta volna a lábát vagy legalább az ujjait, és meggyőződhetett volna róla, hogy csúszósak és nedvesek, de tudta, hogy a mennyezetről éberen figyeli a regisztráló kamera szeme: minden moccanásért büntetőpontok jártak. Hallgatta önmagát, és csakhamar megkülönböztette már saját szívének hangjait, amelyek rendkívül gyengék voltak, és mintha roppant távolról érkeztek volna. Egészen jól érezte magát. A viszketés elmúlt. Semmi sem bántotta. Albert olyan ügyesen illesztette a csövecskéket az álarcba, hogy nem is érezte őket. Általában semmit sem érzett. Ez a semmi aggasztani kezdte. Először elvesztette teste, keze, lába helyzetének érzetét. Még emlékezett rá, hogy fekszik, mert erről tudott, de semmit sem érzett. Törni kezdte a fejét, mióta van a vízben, fehér paraffinnal az arcán. Csodálkozva állapította meg, hogy ő, aki rendszerint néhány perces eltéréssel óra nélkül is tudta, hány óra van, most még csak nem is sejti, hány perc — vagy talán már negyedóra? — telt el, amióta belépett a „dilifürdő”-be.

Amint így csodálkozott, észrevette, hogy már nincsen sem teste, sem arca, egyáltalán semmije. Mintha már nem is létezett volna. Ezt az érzést bajosan lehetne kellemesnek nevezni. Inkább ijesztően hatott. Mintha lassacskán feloldódott volna ebben a vízben, amelynek létezését sem érzékelte. És már a szíve dobogását sem hallotta. Fülelt, ahogy csak bírt — semmi. Ellenben a csend, amely teljesen betöltötte, kellemetlen, tompa morajjá, fehér, állandó zúgássá változott, úgyhogy szerette volna befogni a fülét. Átvillant agyán, hogy valószínűleg jó sok idő telt már el, és néhány büntetőpont nem sokat árthat. Mozdítani akarta a kezét.

Nem volt mit mozdítania: nem volt keze. Még csak meg sem rémült — inkább elképedt. Igaz, hogy valamit írtak a „test érzetének elvesztéséről”, de ki hinné, hogy az ennyire teljes lehet?

Úgy látszik, így kell lennie — nyugtatta meg önmagát. Fő, hogy ne mozduljon — ha jó helyezést akar, egyet-mást ki kell bírnia. Ez a jelszó egy ideig tartotta benne a lelket. Meddig? Nem tudta.

Azután rosszabbra fordult a helyzet.

Először a sötétség, amelyben pihent, vagy helyesebben: amely ő maga volt, rajzani kezdett a gyenge pislogásoktól, a látókörének szélén szálldogáló karikáktól, amelyek voltaképpen fénytelenek voltak, és bizonytalanul szemeregtek. Megmozdította szemgolyóit, ezt érezte, s ennek megörült. De furcsa dolog, néhány mozdulat után már a szemének sem volt ura…

A látási és hallási jelenségek, a villódzás, szemergés, zúgás és moraj, ártatlan bevezetésként, gyerekjátékként hatottak ahhoz képest, ami tüstént azután történt vele.

Széthullott. Már nemcsak a teste: testről szó sem volt, teste évszázadok óta megszűnt, múlt idővé vált, visszavonhatatlanul elveszett. Talán nem is volt soha?

Néha megesik, hogy az elszorított, vértelen kéz egy időre elhal. Másik, érző és élő kezünkkel megérinthetjük, akár egy darab fát. Csaknem mindenki ismeri ezt a furcsa, kellemetlen, szerencsére gyorsan elmúló érzést. De az egész ember olyankor normális, érez és él — csak néhány ujját vagy tenyerét fogta el az élettelen ernyedtség, mintha ez a testrész a törzshöz csatolt élettelen tárgy volna. Pirxnek azonban semmije sem maradt, helyesebben: csaknem semmije — a félelmen kívül.

Szétesőben volt — nem különböző személyiségekre, hanem félelmekre. Hogy mitől félt? Fogalma sem volt róla. Nem voltak látomásai — hogyan lehetne valakinek látomása test nélkül? — , sem álmai. Mert hiszen nem álmodott: tudta, hol van, mit művelnek vele. Ez egy harmadik dolog volt. És a részegséghez sem hasonlított.

Erről is olvasott. Úgy hívták, hogy „az agykéreg munkájának felbomlása, amelyet a külső ingerek hiánya okoz”.

Ez elég jól hangzott. A tapasztalat szerint azonban…

Egy kissé itt volt, egy kissé ott, és minden szerteszét kúszott. Az irányok. Fent, lent, oldalt-semmi. Igyekezett visszaemlékezni rá, hol lehet a mennyezet. De hogy beszélhetnénk mennyezetről, amikor nincsen sem testünk, sem szemünk?

— Mindjárt — biztatta magát — rendet teremtünk. Tér… dimenzió… három irány…

Ezek a szavak semmit sem jelentettek. Az időre gondolt, úgy hajtogatta, hogy „idő, idő” — mintha egy darab papírt rágcsálna. Értelmetlen szófűzés. Már nem ő ismételgette, egy senki mondogatta, valami idegen, aki belé bújt. Nem ő bújt valakibe. És az a valaki falfújta magát. Dagadozott. Átlépett minden határon. Érthetetlen helyiségekben vándorolt, óriássá vált, mint egy léggömb, lehetetlen, elefánt nagyságú ujjá, az egész egy ujj volt, nem a sajátja, nem igazi, hanem egy kiagyalt, nem tudni, honnan vett ujj. Ez az ujj önállósította magát. Nyomasztóvá, mozdulatlanná vált, megrovóan a egyúttal ostobán meggörbült, ő pedig — a gondolatvilága — felemelkedett, hol az egyik, hol a másik oldalán ennek a lehetetlen, meleg, undorító, semmilyen tömbnek…

A tömb eltűnt. Ő pörgött. Forgolódott. Zuhant, mint a kő, kiáltani akart. Arc nélküli, kerek, dülledt szemű villogások, szétfolytak, ha megpróbált szembenézni velük, rámásztak, tolakodtait, szétfeszítették, mintha szétpukkadással fenyegetés, vékony falú tartály volna.

És felrobbant…

Egymástól független sötétségekre hullott, amelyek úgy szálldogáltak, mint az elszenesedett papírdarabkák. Ebben a habozásban és szálldogálásban érthetetlen feszültség volt, erőlködés, mint talán a halálos betegé, amikor a köd és üresség területén keresztül amely valaha erős test volt, és most csak érzéketlen, kihűlő pusztaság — valami szeretne még egyszer, utoljára megszólalni, eljutni egy másik emberhez, megpillantani, érinteni.

— Rögtön — mondta valami meglepően józanul, de ez idegen dolog volt, nem ő. Talán egy jó ember megszánta, és szólt hozzá? Kihez? Hol? De hiszen hallotta. Nem, ez nem volt igazi hang.

— Rögtön. Ezt már mások is átélték. Ettől nem hal meg az ember. Ki kell tartani.

Ezek a szavak jártak az agyában. Míg csak értelmüket vesztették. Megint minden széthullott, mint egy szürke, átnedvesedett itatóspapír. Mint egy hókupac a napon. Mintha kiöblítették volna, mozdulatlanul menekült valahová, eltűnt.

„Tüstént megszűnök” — gondolta teljesen komolyan, mert ez olyan volt, mint a halál, nem mint az álom. Már csak ezt az egyet tudta: hogy nem álmodik. Mindenfelől körülvették. Nem, nem őt. Őket. Néhányan voltak. Hányan? Nem tudta megszámolni.

— Mit csinálok én itt? — szólalt meg benne. — Hol vagyok? Az óceánban? A Holdon? Próba…

Nem hitte, hogy ez próba lehet; hogyan — egy kis paraffin, némi sós víz, és az ember megszűnik? Elhatározta, hogy ha törik, ha szakad, véget vet ennek. Küszködött, maga sem tudta, hogy mivel, mintha egy óriási, ránehezedő sziklát akarna elmozdítani. Moccanni sem bírt. Tudatának utolsó felvillanásával összeszedte maradék erejét, és felfájdult. Olyannak hallotta ezt az elfojtott, távoli jajdulást, mint egy más bolygóról érkező rádiójelet.

Egy másodpercre csaknem magához tért, és összpontosította figyelmét, majd rázúdult a következő, még feketébb, mindent elsöprő haláltusa.

Nem érzett fájdalmat. Eh, ha csak fájdalom volna! A testében sajogna, jelentkezne, valamiféle határokat szabna, tépné az idegeit. De ez fájdalom nélküli haláltusa volt: a semmi holt, növekvő dagálya. Érezte, hogy a görcsösen kapkodott levegő miként hatol belé — mintha nem a tüdejébe, hanem remegő, összezsugorodott gondolatfoszlányainak területére tódulna. Jajdulni, még egyszer jajdulni, meghallani önmagát…

— Ha valaki jajgatni akar, ne ábrándozzék a csillagokról szólalt meg az az ismeretlen, közeli, de mégis idegen hang.

Eltűnődött, és nem jajdult fel. Egyébként már amúgy sem létezett. Nem tudta, hogy ki volt; hideg, ragadós patakocskák hatoltak belé, a legrosszabb pedig az volt — hogyan lehetséges az, hogy a tökfilkók közül egyik sem említette? — , hogy minden keresztülszaladt rajta. Átlátszó lett. Lyuk volt, szita, egy csomó kacskaringós barlang vagy átjáró.

Később ez is széthullott — csak a rettegés maradt meg, és még akkor is tartott, amikor eltűnt a sötétség, amelyet mintha borzongás, szemergő villódzás rezegtetett volna. Azután rosszabbra, sokkal rosszabbra fordult a helyzet. De ezt már Pirx nem tudta elmondani, sőt világosan, pontosan visszaemlékezni sem bírt: ilyesféle tapasztalatokra még nem találtak ki szavakat. Egy szót sem tudott erről kinyögni. Igen, igen, a „hullák” gazdagabbak voltak egy átkozott tapasztalattal, amelyet a beavatatlanok még csak nem is sejtettek.

Más kérdés, hogy nem volt mit irigyelni.

Pirx sok dolgon és állapoton ment át. Egy ideig nem volt, majd megint volt, megsokszorozódva, azután valami felfalta az egész agyát, majd bonyolult, kimondhatatlan szörnyűségek történtek mindezeket egybeforrasztotta a félelem, amely túlélte testét, az időt és a teret. Mindent.

Ezzel torkig jóllakott. Grotius doktor megjegyezte:

— Először a százharmincnyolcadik percben jajdult fel, másodszor a kétszázhuszonhetedikben. Összesen három büntetőpont és egyetlenegyszer sem vonaglott! Kérem, tegye egymásra a lábát. Megvizsgálom a reflexeit… Hogyan bírta ki olyan soká — később?

Pirx egy négyrét hajtogatott, pokolian érdes és ezért nagyon kellemes törülközőn ült. Szakasztott olyan volt, mint Lázár. Nem mintha úgy nézett volna ki: de igazán úgy érezte, mintha feltámadt volna. Hét órát bírt ki. Az első helyre került. Az utolsó három órában többezerszer meghalt. De nem jajgatott. Amikor kihúzták, csurgott róla a víz, szárazra törülték, megdörzsölgették, kapott egy injekciót, egy korty konyakot, és elvezették a vizsgálati szobába, ahol Grotius doktor várta; Pirx útközben a tükörbe pillantott. Teljesen eltompult, elkábult, mintha több hónapos láz után kelt volna fel. Tudta, hogy túl van mindenen. Ennek ellenére a tükörbe pillantott. Nem mintha ősz hajban reménykedett volna, hanem csak úgy. Meglátta széles képét, és gyorsan elfordulva tovább menetelt, s a padlón ott maradtak vizes nyomai. Grotius doktor sokáig igyekezett kiszedni belőle az átélt állapotok leírását. Hét óra nem csekélység. Grotius doktor másképp nézett Pirxre, mint azelőtt. Nem, nem rokonszenvvel-inkább élvezettel, mint egy rovartudós, ki egy újfajta éjjeli lepkét fedezett fel. Vagy egy egészen különleges kis bogarat. Talán egy tudományos munka témáját látta benne?

Pirx — sajnos, ezt meg kell mondanunk — nem bizonyult hálás vizsgálati alanynak, ott ült, és ostobán hunyorgott: minden lapos volt, kétdimenziós, ha kinyújtotta valamiért a kezét, kiderült, hogy a tárgy távolabb van, vagy közelebb, mint ahogy kiszámította. Ez megszokott jelenség volt. De furcsán válaszolt az asszisztens kérdésére, amikor az pontosabb részleteket igyekezett kicsikarni belőle.

— Ön feküdt már ott? — Hárította el kérdéssel a kérdést.

— Nem — csodálkozott el Grotius doktor. — Miért?

— Akkor próbálja meg — ajánlotta Pirx. — Majd meglátja, milyen az.

Másnap már annyira jól érezte magát, hogy még tréfálkozni is tudott a „dilifürdő”-ről. Ettől kezdve állandóan eljárogatott a főépületbe, ahol az üvegezett hirdetőtáblára kifüggesztették a gyakorlatok listáját. De nem találta a saját nevét. Azután vasárnap következett.

És hétfőn hívatta a Főnök.

Kezdetben Pirx nem aggódott. Először lelkiismeret-vizsgálatot tartott. Arról, hogy az Ostensa rakétába egeret eresztett, nem lehetett szó — az régi eset, azonkívül az egér kicsi volt, s egyáltalán kár erről beszélni. Azután volt az a história az ébresztőórával, amely magától bekapcsolta az áramot Maebius ágyának sodronyába. De tulajdonképpen az is szamárság. Nem ilyen dolgokat csinál az ember huszonkét éves fővel, azonkívül a Főnök megértőnek bizonyult. Bizonyos határokig. Talán megtudta a „kísértetet”? A „kísértet” Pirx saját, eredeti ötlete volt. A társai természetesen segítettek neki — végül is akadnak barátai az embernek. De Barn megérdemelte a leckét. A „kísértet” művelet úgy ment, mint a karikacsapás. A puskapor hüvelyben volt, a por útja háromszor körülvezetett a szobában, és az asztal alatt fejeződött be. Lehetséges, hogy valóban túl sok por szóródott ki. A puskaporos ösvény az ajtó alatti résen kikanyargott a folyosóra, és Barnt már „megdolgozták”. Esténként egész héten át másról sem beszéltek, mint szellemekről. Az agyafúrt Pirx kiosztotta a szerepeket: a fiúk egy része hátborzongató történeteket mesélt, a másik fele hitetlenkedést színlelt, hogy Barn ne lásson át a szitán. Barn a metafizikai vitákban nem vett részt, csak néha mosolygott a „túlvilág” leghevesebb hívein. Igen, de látni kellett volna, amikor éjfélkor, üvöltve, mint egy tigris kergette bivaly, kirobbant a hálószobájából. A láng beszökött az ajtó alatti résen, háromszor megkerülte a szobát, és felcsapott az asztal alatt, úgyhogy lerepültek a könyvek. Pirx azonban túllőtt a célon, mert kisebb tűz támadt. Néhány csöbör víz eloltotta, de ott maradt egy kiégetett lyuk, no és a lőpor bűze. Így bizonyos értelemben kudarcot vallott: Barn, sajnos, nem hitte el, hogy kísértet jár. Most tehát Pirx abban maradt, hogy talán a „kísértet” miatt hívják. Reggel korábban kelt, tiszta inget öltött, minden eshetőségre bekukkantott a Repülők könyvé-be, a Navigáció-ba, és elviharzott.

A Főnöknek remek szobája volt. Legalábbis Pirx annak látta. A falakat elfedték az égbolt térképei, mézsárga konstellációk világítottak a sötétkék alapon. Kis vak holdglóbus az íróasztalon, rengeteg könyv, oklevél, és egy másik, óriási glóbus az ablaknál. Ez a második valóságos csoda volt, gombnyomásra kigyulladtak és keringeni kezdtek a tetszés szerint kiválasztott szputnyikok, és állítólag nemcsak a meglevők, hanem a régiek, az elsők, beleértve a már történelmi ötvenheteseket is.

Pirx azonban aznap észre sem vette a glóbust. Amikor belépett, a Főnök írt. Rászólt Pirxre, hogy üljön le és várjon. Azután levette szemüvegét — még csak egy éve viselte —, és jól megnézte, mintha először látná életében. Ez volt a módszere. Tekintetétől még egy tiszta lelkiismeretű szent is zavarba jött volna. Pirx nem volt szent. Fészkelődött a fotelben. Hol a mélyébe süllyedt, és illetlenül fesztelenné vált a tartása, akárcsak egy milliomosé a saját jachtján, hol meg lecsúszott a szőnyeg és saját sarka felé. A Főnök jól bírta a hallgatást, majd megszólalt:

— Mi van veled, fiam?

Tegezte, tehát nem volt baj. Pirx kijelentette, hogy minden rendben.

— Állítólag megfürödtél.

Pirx bólintott. Hát ez meg mi? Változatlanul gyanakodott. Talán mert szemtelenkedett az asszisztenssel…

— Van egy szabad hely, gyakorlat a Mendelejeven. Tudod, hol van?

— Asztrofizikai állomás a „túloldalon”… — felelte Pirx. Kissé csalódott volt. Titokban reménykedett — annyira titokban, hogy saját magának sem vallotta be, nehogy elijessze a szerencséjét —, nos, másra számított. Repülésre. Annyi rakéta volt, annyi bolygó, és neki közönséges állomásozást kínáltak a „túloldalon”… Valaha még divat volt, hogy a Hold másik, a Földről láthatatlan félgömbjét a „túloldalnak” nevezték. De most mindannyian így mondták.

— Helyes. Tudod, hogy milyen? — kérdezte a Főnök. Furcsa volt az arckifejezése. Mintha valamit rejtegetne a tarsolyában. Pirx egy pillanatig latolgatta, hogy füllentsen-e.

— Nem — válaszolta.

— Ha elfogadod a megbízást, odaadom neked az egész dokumentációt — a Főnök rátette kezét egy iratkötegre.

— Tehát vissza is utasíthatom? — érdeklődött leplezetlenül fölélénkülve Pirx.

— Igen. Mert a feladat veszélyes — illetve annak bizonyulhat…

Még valamit hozzá akart fűzni, de nem tudta. Szándékosan elharapta szavát, hogy jobban szemügyre vegye Pirxet, aki rámeresztette ámuló tekintetét, lassan, ünnepélyesen lélegzetet vett — és így is maradt, mintha megfeledkezett volna a további lélegzésről. Lángba borult arccal, mint egy szűz, aki előtt megjelent a királyfi, várta a további mámorító szavakat. A Főnök köhintett.

— No, no — intette, hogy kijózanítsa —, túloztam, te pedig tévedsz.

— Tessék? — nyögte Pirx.

— Azt mondom, hogy nem te vagy az az egyetlen ember a Földön, akitől minden függ… Az emberiség nem várja tőled, hogy megmentsd. Egyelőre még nem.

Pirx rákvörösen kínlódott, és nem tudta, hogy mihez kezdjen a kezével. A Főnök, aki híres volt módszereiről, és egy pillanattal előbb felvillantotta a hős Pirx paradicsomi látomását, amint a Tett végrehajtása után visszatér a kozmodromon dermedten várakozó és rajongva suttogó tömegen keresztül — „Ez ő! Ez ő!!!” —, most látszólag akaratlanul kicsinyíteni kezdte a Feladatot, közönséges nyári gyakorlattá csökkenteni a küldetés méreteit, és végül megmagyarázta

— Az állomás munkatársai csillagászokból kerülnek ki, akiket átszállítanak a „túloldalra”, hogy eltöltsék ott a hónapjukat, és kész.

A közönséges munka nem kíván semmi különösebbet. Ezért a jelölteket az első és másodosztályú közönséges próbáknak vetették alá. Most, a baleset után, jobban megvizsgált személyekre van szükség. Legjobbak volnának természetesen a pilóták, de megérted, ugye, hogy egy közönséges megfigyelőállomásra nem irányíthatunk pilótákat…

Pirx tudta. Nemcsak a Hold, hanem az egész naprendszer pilótákat, asztrogátorokat, navigátorokat kért — állandóan kevés volt belőlük. De miféle balesetet emlegetett a Főnök? Okosan hallgatott.

— Az állomás nagyon kicsi. Ostobán építették, a kráter feneke helyett az északi csúcs alatt. A helykijelöléssel valóságos cirkusz volt, szelenodéziai vizsgálat helyett a presztízs döntött — ezt majd később megtudhatod. Röviden, tavaly a hegygerinc egy része leomlott, és tönkretette az egyetlen utat. Az állomás megközelítése most eléggé bajok és csak nappal lehetséges. Terveztek egy függővasutat, de a munkát leállították, mert már eldöntötték, hogy az állomást jövőre áthelyezik a kráterbe. Gyakorlatilag az állomás éjszaka el van vágva a világtól. A rádióösszeköttetés megszakad… Miért?

— Te-te… ssék?

— Azt kérdem, hogy miért szakad meg a rádióösszeköttetés? Ez volt a Főnök. A küldetési megbízás, az ártatlan beszélgetés egyszer csak vizsgáztatásba csapott át, Pirx verejtékezni kezdett.

— Mivel a Holdnak nincs légköre, sem ionizált övezete, ezért a rádióösszeköttetést ultrarövid hullámokon tartják fenn… E célból a televíziós közvetítő állomásokhoz hasonló közvetítők sorát építették fel…

A Főnök az íróasztalára könyökölt, golyóstollával játszadozott, és tüntetőleg mutatta, hogy türelmesen várja a helyes választ. Pirx pedig hosszasan magyarázgatott olyan dolgokat, amelyeket már a gyerekek is tudtak, mert, sajnos, csak feléből-harmadából ismert területhez közeledett.

— Ilyen közvetítő vonalak vannak mind ezen, mind a „túlsó oldalon” — eredt meg a nyelve, mert most ismerős vizeken evezett. — Ezen az oldalán nyolc van. Összekötik Luna Központit a Sinus Medii, Palus Somnii, Mare Imbrium állomásokkal…

— Ezt elhagyhatod — szakította félbe nagylelkűen a Főnök. — Ugyanúgy a Hold keletkezésére vonatkozó föltevéseket. Hallgatlak…

Pirx pislogott.

— Vételi zavar támad, ha a közvetítők lánca a terminátor övezetébe kerül. Amikor a közvetítők egy része még árnyékban van, a többi fölött pedig felkel a Nap…

— Tudom, hogy mi a terminátor. Nem kell megmagyaráznod — nyájaskodott a Főnök.

Pirx krákogott, kifújta az orrát, de ez nem tarthatott a végtelenségig.

— A légkör hiánya miatt a Nap korpuszkuláris sugárzása, amikor a Hold kérgét bombázza, zavarja — ee — a rádióhullámokat. Épp ezek a zavarok teszik lehetetlenné…

Elakadt. — A zavarok zavarnak, nagyon helyes! — hagyta rá a Főnök. — De mi okozza ezeket?

— Ez felkeltett másodlagos sugárzás, a No… a No… — No…? — biztatta jóindulatúan a Főnök.

— Nowinski-effektus! — robbant ki Pirx. Eszébe jutott. De még ez is kevés volt.

— Min alapszik ez az effektus?

Éppen ezt nem tudta Pirx. Azaz, valaha tudta, de elfelejtette. Bemagolt tudását úgy vitte el a vizsgaterem küszöbéig, mint egy zsonglőr a fején tornyosuló képtelen tárgyak piramisát, de most már túl volt a vizsgán… Kétségbeesett dadogását elektronokról, kényszerű sugárzásról és rezonanciáról félbeszakította a Főnök mélységesen sajnálkozó fejcsóválása.

— No, igen — szólalt meg ez a kíméletlen férfi. — És Merinus professzor négyest adott neked. Tévedett volna?

Pirx alatt a fotel mintha fokozatosan tűzhányóvá alakult volna át. — Nerc akarom megbántani, hát inkább ne tudjon semmiről… — Pirx föllélegzett —… de megkérem Laab professzort, hogy a diplomavizsgánál…

Sokat sejtetően elhallgatott. Pirx megdermedt. Nem ezektől a szavaktól — hanem mert a Főnök keze lassanként összesöpörte az iratokat, amelyeket küldetésével együtt kellett volna megkapnia.

— Miért nem alkalmaznak kábelösszeköttetést? — érdeklődött a Főnök, anélkül, hogy rápillantott volna.

— Mert költséges. Koncentrikus kábel egyelőre csak a Luna Központit köti össze az Archimedesszel. De a legközelebbi öt évben tervezik a közvetítő hálózat kábelesítését — vágta ki Pirx.

A Főnök komoran visszatért a tárgyra.

— No, igen. Gyakorlatilag a Mendelejev minden éjszaka kétszáz órán át el van vágva a világtól. Eddig a megszokott mederben folyt ott a munka. A múlt hónapban, amikor ismét helyreállt az összeköttetés, az állomás nem válaszolt a Ciolkovszkij hívására. A Ciolkovszkij személyzete hajnalban felkerekedett — a fő csapóajtót nyitva találta, a keszonban pedig egy tetemre bukkant. A kanadai Challiers és Savage volt az ügyeletes. A keszonban Savage hevert. Sisakjának az ablaka megrepedt. Savaggi megfulladt. Challiers-t csak másnap találták meg a Napfényes Kapu alatti szakadék fenekén. Lezuhant, és halálra zúzta magát. Ettől eltekintve az állomáson rend volt, a készülékek dolgoztak, a készletekhez senki sem nyúlt, semmiféle meghibásodást nem fedeztek fel. Olvastál erről?

— Igen — felelte Pirx. — De az újságok azt írták, hogy szerencsétlen baleset történt. Pszichózis… Kettős öngyilkosság, elmezavar következtében…

— Ostobaság — legyintett a Főnök. — Ismertem Savaggi-et. Az Alpokból. Nem változhatott meg. No, hagyjuk. Az újságok szamárságokat fecsegtek. Olvasd el a vegyes bizottság jelentését. Ide figyelj! A hozzád hasonló fiúkat elvileg már ugyanolyan alaposan megvizsgálták, mint a pilótákat, de nincsen diplomájuk, tehát nem repülhetnek. Ezenkívül a szünidei gyakorlaton, akár így, akár másképp, át kell esned. Ha beleegyezel, holnap repülsz.

— És ki a másik?

— Nem tudom. Valami asztrofizikus. Végül is — ott asztrofizikusokra van szükség. Félek, hogy nem sok öröme telik majd benned, de talán tanulsz egy kis asztrográfiát. Sejted, hogy miről van szó? A bizottság arra a megállapításra jutott, hogy az baleset volt, de fennmaradt a gyanú árnyéka — nevezzük homálynak. Érthetetlen dolog történt. Nem tudjuk, hogy mi. Úgy gondolták tehát, hogy a következő ügyelet alatt helyes volna, ha akadna ott valaki, legalább egy személy, aki egy pilóta pszichikai képességeivel rendelkezik. Nem láttam okot arra, hogy megtagadjam a kérést. Másrészt biztosan nem történik ott semmi különös. Természetesen nyitva kell tartanod a szemed és a füled, de nem kapsz nyomozási megbízást, senki sem számít arra, hogy a balesetet megmagyarázó újabb körülményeket fedezel fel, és nem ez a feladatod. Rosszul vagy?

— Tessék? Nem — tiltakozott Pirx.

— Azt gondoltam. Hiszed, hogy képes leszel okosan viselkedni? Mert ez, sajnos, máris a fejedbe szállt. Mérlegelem, hogy…

— Okosan fogok viselkedni — jelentette ki Pirx, olyan határozottan, ahogy csak tudta.

— Kétlem — tamáskodott a Főnök. — Mérsékelt lelkesedéssel küldelek. Ha nem volnál az első helyezett…

— Hát a fürdő miatt?! — váratlanul és csak most értette meg Pirx.

A Főnök eleresztette a füle mellett. Először átadta az iratokat, majd kezet fogott.

— Holnap reggel nyolckor indulsz. Lehetőleg kevés holmit vigyél. Egyébként jártál már ott, hát tudod. Itt a repülőjegy, itt a helyfoglalás a Transgalaktikra. Luna Központira repülsz, onnan továbbszállítanak…

Még valamit hozzáfűzött. Kívánt valamit? Elbúcsúzott tőle? Pirx nem tudta. Semmit sem hallott. Nem hallhatta, mert nagyon messze járt, már a „túloldalon”. Fülében a start mennydörgése, szemében a Hold szikláinak fehér, élettelen lángjai, egész arcán pedig szinte ugyanaz az elképedés, amely a két kanadainak olyan titokzatos vesztét okozta. Amint hátraarcot csinált, nekiment az óriási glóbusnak. A lépcsőn négy szökkenéssel rohant le, mintha már igazán a Holdon volna, ahol a nehézkedés a földinek egyhatodára csökken. Az épület előtt hajszál híján elütötte egy autó, amely csikorogva fékezett, úgy, hogy az emberek megtorpantak, de Pirx még ezt sem vette észre. Szerencsére a Főnök nem látta okos viselkedésének kezdetét, mert újra irataiba merült.

A következő huszonnégy órában annyi minden történt Pirx-szel, Pirx körül, Pirx miatt, hogy néha szinte vágyódott a langyos, sós fürdőre, amelyben a világon semmi sem történt.

Tudjuk, hogy az embernek egyaránt árt, ha kevés vagy túl sok az élménye. De Pirx nem fogalmazott meg ilyesféle következtetéseket. Ugyanis a Főnök minden igyekezete, hogy a Feladatot kisebbítse, csökkentse, sőt lefitymálja, mit szépítgessünk, kudarcot vallott. Pirx olyan arckifejezéssel lépett a repülőgépbe, hogy a csinos stewardess ösztönösen hátrahőkölt — pedig ez teljes félreértés volt, mert Pirx nem is látta. Úgy ment, mintha egy páncélos cohors élén haladna, úgy ült a fotelben, mint Hódító Vilmos, egy kissé az volt, kissé az Emberiség Kozmikus Megváltója, a Hold Jótevője, Szörnyű Titkok Leleplezője, a Túloldal Rémeinek Megfékezője és mindez csak a jövőben, in spe, ami a legkevésbé sem befolyásolta közérzetét, sőt ellenkezőleg: túláradt benne a jóindulat és nyájasság utastársai iránt, akiknek fogalmuk sem volt róla, ki tartózkodik velük együtt a nagy lökhajtásos hasában! Úgy tekintett rájuk, mint Einstein élete alkonyán a homokban játszadozó kisgyerekekre.

A Selene, a Transgalaktik új rakétája, a núbiai kozmodromról indult. Afrika szívéből. Pirx elégedett volt. Nem hitte ugyan, hogy valamikor majd megfelelő szövegű emléktáblával jelölik meg ezt a helyet, nem, ilyen messzire nem terjedtek ábrándjai. De csak kis híján. Igaz, a mámorító gyönyör kelyhébe lassacskán üröm szivárgott. Lehetséges, hogy a repülőgépen nem tudtak róla. De a rakéta fedélzetén? Kiderült, hogy odalent lesz a helye a turistaosztályon, fényképezőgépekkel teleaggatott, lármás franciák közt, akik pergő nyelvvel, teljesen érthetetlenül igyekeztek egymást túlharsogni. Ő — zsibongó turisták tömegében?!

Rá sem hederítettek. Senki sem öltöztette űrruhába, nem szivattyúzott belé levegőt, nem kérdezte, hogy érzi magát, nem rakott a hátára palackokat — pillanatnyilag azzal vigasztalódott, hogy ez az álcázás miatt van. A turistaosztály belseje alig különbözött a lökhajtásos kabinjától, csak a fotelek nagyobbak, mélyebbek voltak, és a kis tábla tájékoztató feliratai közvetlenül az orra előtt gyulladtak ki. Ezek az utasítások általában megtiltottak valamit — a felállást, a járkálást, a cigarettázást. Hiába igyekezett Pirx szakszerűbb testtartással, lábának keresztbe vetésével, a biztonsági övek fitymálásával kitűnni az űrhajózás avatatlanjainak tömegéből. Már nem is a bájos stewardess, hanem a másodpilóta parancsolt rá, hogy csatolja be övét, és ez volt az egyetlen pillanat, amikor a legénységből valaki észrevette. Végül az egyik francia, valószínűleg tévedésből, megkínálta gyümölcspasztillával; Pirx elfogadta, tüntetően összeragasztotta a ragadós édességgel a fogát, lemondóan a rugalmas fotel mélyébe húzódott, és gondolataiba merült. Lassacskán újra megerősödött benne hite, hogy küldetése félelmetesen veszedelmes, és a közelgő veszélyt sietség nélkül ízlelgette, s úgy kóstolgatta, mint egy megrögzött alkoholista, akinek a napóleoni háborúk idejéből származó pókhálós palack került a kezébe.

Az ablak mellett kapott helyet. Természetesen elhatározta, hogy ki se pillant — hiszen már annyiszor látta.

Mégsem állta meg. Amikor a Selene rátért Föld körüli pályájára, ahonnan el kellett indulnia a Hold felé, Pirx az ablakhoz tapadt.

Mert lenyűgöző is volt az a perc, amikor a Föld utak, csatornák barázdálta, városok és települések pettyezte felülete mintha megtisztult volna minden emberi nyomtól, és amikor az utolsó is eltűnt, az űrhajó alatt terült el a bolygó foltos, felhővattákkal borított domborulata, és az óceánok feketeségéről a kontinensre vándorló szem hiába keresett bárminemű emberi alkotást. Néhány száz kilométernyi távolságról a Föld elhagyatottnak látszott ijesztően elhagyatottnak —, mintha az élet csak most születne, és a növényzet gyenge lerakódása jelezné a melegebb övezeteket.

Lényegében ezt már sokszor látta. De a változás mindig újra meglepte — volt benne valami, amibe nem bírt beletörődni. Talán annak az első érzékelése, hogy milyen parányi az ember az űrhöz képest? Talán az, hogy más nagyságrendbe érkezett — a bolygókéba? A sok ezer éves emberi erőfeszítések gyarlóságának képe? Vagy, fordítva, ennek a gyarlóságnak a diadala, amely legyőzte az ijesztő Föld-tömeg élettelen, mindenre közömbös gravitációjának hatalmát, és maga mögött hagyva a hegyóriások vadságát és a sarki jég korongját, más égitestek partjaira lépett? Elmélkedésének helyesebben szótlan érzelmeinek — helyébe más gondolatok léptek, mert az űrhajó megváltoztatta pályáját, és a sugárzási övezet „résén” keresztül, amely az északi sark fölött tátongott, megindult a csillagok felé.

Ám nem sokáig bámulhatta a csillagokat, mert kigyulladtak a lámpák. Felszolgálták az ebédet, és megindultak a motorok, hogy az étkezés alatt pótolják a nehézkedést; utána az utasok ismét elhelyezkedtek foteljeikben, kialudtak a fények, és most feltűnt a Hold.

Déli oldala felől közelítették meg. Alig néhány száz kilométerrel a déli sark alatt árasztotta a visszavert napfényt a Tycho, egy fehér folt minden irányba kilövellő sugarakkal, amelyeknek elképesztő szabályossága a földi csillagászok egész nemzedékeit ejtette ámulatba, és végül, titkának megfejtése után, diáktréfák tárgya lett. Az elsőévesekkel elhitették, hogy a Tycho fehér korongja a „Hold tengelyének lyuka”, és sugarai egyszerűen vastagon kihúzott délkörök.

Minél közelebb értek a fekete űrben függő gömbhöz, annál világosabbá vált, hogy kihűlt, szilárd lávatömegekben megörökített; sok milliárd évvel ezelőtti világ képe ez; akkoriban a forró Föld bolygójával együtt meteoritfelhőkön — a bolygószületés részecskéin — keresztül vándorolt, a vas— és kőeső egyfolytában zuhogott a Hold vékony kérgére, átfúrta, a magma hullámokat vetett ki a felszínre, és amikor az űr végtelenül hosszú idő után megtisztult és elnéptelenedett, a levegő nélküli globus a hegyalkotó katasztrófák korának csataterévé dermedt. Végül tönkrebombázott kőálarca a szerelmesek lírai lámpájává és költők ihletőjévé vált.

A Selene, két fedélzetén négyszáz tonnányi emberrel és rakománnyal, tatjával a növekvő korong felé fordult, és lassan, egyenletesen megkezdte a fékezést, míg csak gyengéden rezegve leszállt a kozmodrom egyik hatalmas tölcsérében.

Pirx már háromszor járt itt, ebből kétszer egyedül, vagyis „saját kezűleg” szállt le a polgári leszállóhelytől fél kilométernyíre levő gyakorlótér közepén.

Most meg sem pillanthatta, mert a Selene hatalmas, kerámialapokkal borított törzsét egy hidraulikus felvonóra tolatták, és az űrhajó a mélybe süllyedt, egy hermetikusan szigetelt csarnokba, ahol megkezdődött a vámvizsgálat. Kábítószer? Szesz? Robbanó-, mérgező-, maróanyag? Pirxnél csak kevés mérgezőanyag volt, mégpedig egy lapos üvegre való konyak, amelyet Matterstől kapott. A faxzsebébe rejtette. Ezután az egészségügyi ellenőrzés következett — oltási bizonyítvány, a csomag fertőtlenítésének igazolása, nehogy bacilusokat hurcoljanak a Holdra-, ezen egykettőre átesett.

A korlát mögött bizonytalanul megállt, mert nem tudta, várják-e.

A félemeleten ácsorgott. A hangár óriási, sziklába vájt és kibetonozott egyszerű kamra volt, félgömb alakú mennyezettel és lapos fenékkel. A mesterséges és természetes fényforrások, a neonlámpák bőségesen árasztották a világosságot, rengeteg ember rohangált mindkét irányban, elektromos targoncákon szállították a csomagokat, gázpalackokat, tartályokat, ládákat, kábeltekercseket — és a mélyben ott sötétlett az egész lázas sürgölődés mozdulatlan oka: a Selene törzse, helyesebben középső, óriási gáztartályhoz hasonló része, mert tatja mélyen a beton alatt pihent egy tágas aknában, tömzsi testének csúcsa pedig egy kerek nyíláson át kibújt a felső, magasabb emeletre.

Pirx addig álldogált így, amíg eszébe jutott, hogy vannak saját intéznivalói. A parancsnokságon egy tisztviselő fogadta. Ellátta szállásutalvánnyal, és felvilágosította, hogy tizenegy óra múlva repül rakéta a túlsó oldalra. Sietett, és tulajdonképpen többet nem is magyarázott. Pirx azzal az érzéssel fordult ki a folyosóra, hogy nagy itt a zűrzavar. Még azt sem tudta, merre repül majd, a Smyth tenger felett, vagy egyenesen a Ciolkovszkijra? És hol van tulajdonképpen ismeretlen társa? És valami bizottság? Munkaprogram?

Így elmélkedett, míg csak bosszankodása sokkalta anyagiasabb, a gyomrában összpontosuló érzéssé változott. Megéhezett. Kiválasztotta tehát a megfelelő felvonót, miután előzőleg mindazt áttanulmányozta, amit a hatnyelvű kis táblák hirdettek, leereszkedett a pilóták étkezdéjébe, és ott megtudta, hogy a közönséges étteremben kell ennie, mert ő nem pilóta.

Ez volt mindennek a teteje. Már éppen elindult abba az átkozott étterembe, amikor eszébe jutott, hogy nem vette át a hátizsákját. Gyerünk tehát felfelé, a hangárba. Csomagja már a szállodában volt. Legyintett, és elvonult ebédelni. Turisták két hulláma közé keveredette francia útitársai az étterembe igyekeztek, svájciak, hollandok és németek pedig éppen visszatértek az Erathostenes kráteréhez tett selenobusz-kirándulásról. A franciák fel-felugrottak, mint általában azok, akik először próbálják ki a holdbeli nehézkedés csodáit, felszökkentek a mennyezetig, a nők kacagása és visítozása közepette élvezték a háromméteres lassú masszahullást; a józanabb németek elözönlötték a tágas termeket, a székek karfáit teleaggatták fényképezőgépekkel, látcsövekkel, állványokkal, hajszál híján teleszkópokkal, és már a levesnél mutogatták egymásnak a holdsziklák darabkáit, amelyeket a selenobuszok legénysége árusított emlékül. Pirx ott ült a tányérja mellett, feje fölött összecsapott a német-francia-görög-holland — isten tudja, még milyen — zsivaj, és az általános elragadtatás, lelkesedés közepette valószínűleg ő volt az egyetlen komor fogyasztója az aznap már második ebédnek. Egy holland megpróbálta pártfogásába venni, ugyanis feltételezte, hogy Pirx a rakétarepülés után űrbetegségben szenved („Először jár a Holdon, igaz?”), és pasztillákat ajánlott föl neki. Ezzel csordultig telt a pohár. Pirx nem fejezte be a második fogást, a büfében négy csomag kekszet vásárolt, és szállodájába ment. Egész haragja a portásra zúdult, aki egy darabka holdat ajánlgatott neki, pontosabban megüvegesedett bazalttöredéket.

— Tűnj el, te kalmár! Előbb voltam itt, mint te! — förmedt rá, és dühtől remegve faképnél hagyta az álmélkodó portást.

A kétszemélyes szobában, a mennyezeti lámpa alatt középtermetű, fakult lemberdzsekes, napbarnított férfi üldögélt, kissé rőtes, kissé őszes hajának egyik fürtje a homlokába hullott; Pirx láttán levette a szemüvegét. Langnernek hívták, doktor Langnernek, asztrofizikus volt, és együtt kellett repülniök a Mendelejevre. Ő volt az ismeretlen társ. Pirx már felkészült a legrosszabbra, bemutatkozott, dörmögött valamit az orra alatt, és leült. Langner vagy negyvenéves lehetett, Pirx szemében jó karban lévő aggastyán volt. Nem dohányzott, valószínűleg nem ivott, és mintha nem is beszélt volna. Három könyvet olvasott egyszerre, az egyik logaritmustáblázat volt, a másik csupa nyomtatott képlet, a harmadikban csupán színképek felvételei voltak. A zsebében kis számológépet tartott, amelyet rendkívül ügyesen kezelt. Néha, anélkül, hogy feltekintett volna képleteiből, kérdezett valamit társától — Pirx kekszet majszolva válaszolt. Kamraszerű szobájukban emeletes ágyak voltak, zuhanyozó fülke, amelybe egy kövér ember be sem fért volna, és feliratok, amelyek több nyelven víz— és áramtakarékosságra figyelmeztettek. Jó, hogy a mélyebb lélegzetvételt nem tiltották. Elvégre az oxigént a úgy kellett ideszállítani. Pirx csapvízzel leöblítette a kekszet, meggyőződött róla, hogy még a foga is elvásik, az ital olyan hideg, nyilván a tartályok közel voltak a felső bazaltkéreghez. Elég furcsa volt. Az ő órája szerint tizenegy felé járt, a szoba villanyórája szerint este hét óra volt, Langner karóráján tíz perccel múlt éjfél.

Átállították órájukat a Luna idejére, de csak ideiglenesen, mert a Mendelejevnek más, saját időszámítása volt. Az egész „túlsó oldalon” az volt érvényes.

A rakéta indulásáig még kilenc óra volt hátra. Langner szó nélkül kiment a szobából. Pirx letelepedett egy fotelbe, majd átköltözött a mennyezeti lámpa alá, megpróbálta olvasgatni az asztalon heverő régi, szamárfüles folyóiratokat, végül megunta az üldögélést, és ő is kiment. A folyosó kanyarodott, és kis hallfélévé bővült, ahol néhány fotel sorakozott a falba épített televíziós készülék előtt. Ausztráliából közvetítettek műsort Luna Központi számára — valami könnyűatlétikai versenyt. Egy cseppet sem érdekelte, de leült és nézte, amíg csak elálmosodott. Felálláskor félméternyit ugrott, mert megfeledkezett a csekély nehézkedésről. Semmi sem érdekelte. Mikor vetheti le a civil rongyokat? Kitől kap űrruhát? Hol van valami utasítás? És mit jelent mindez?

Talán el is ment volna valahová érdeklődni, sőt veszekedni, de társa, ez a doktor Langner, úgy látszik, teljesen természetesnek ítélte a helyzetet, tehát okosabb, ha lakatot tesz a nyelvére.

A műsor befejeződött. Pirx elzárta a készüléket, és visszatért szobájukba. Nem így képzelte látogatását a Holdon! Zuhanyozott, A vékony falon áthallatszott a szomszéd szobából a beszélgetés.

Természetesen ismerősök az étteremből: turisták, akik a Hold hatására úsztak a boldogságban. Ő valahogy nem. Inget váltott (végül is valamit kell csinálni), és amikor végignyúlt az ágyon, visszatért Langner. Négy újabb könyvel.

Pirx megborzongott. Sejteni kezdte, hogy Langner a tudományok fanatikusa, afféle Merinus professzor, fiatalabb kiadásban. Langner kiterítette az asztalon az új fotogrammokat, és miközben olyan figyelemmel vizsgálgatta őket nagyítójával, ahogyan Pirx még kedvenc színésznőjének a fényképeit sem tanulmányozta, megkérdezte Pirxtől, hány éves.

— Száztizenegy — felelte Pirx, és amikor társa felpillantott, hozzáfűzte —, a kettes számrendszerben.

Langner első ízben mosolyodott el, és szinte emberivé vált, Erős, fehér foga volt.

— Az oroszok rakétát küldenek értünk — jegyezte meg. — Hozzájuk repülünk.

— A Ciolkovszkijra?

— Igen.

Az már a „túlsó oldalon” levő állomás volt. Tehát még egy átszállás. Pirx találgatta, vajon hogyan teszik meg a hátralevő ezer kilométert. Feltételezhetően nem terepjáróval, hanem rakétával. De nem kérdezősködött. Nem akarta elárulni, hogy semmit sem tud. Rémlett, hogy Langner mondott valamit, de Pirxet, úgy, ahogy volt, elnyomta az álom. Egyszer csak felriadt: Langner az ágya fölé hajolt, és megérintette karját.

— Indulunk — csak ennyit mondott.

Pirx felült. Úgy látszott, hogy társa az egész idő alatt olvasott és írt. A számításokkal telt papírlapok halma megnőtt. Pirx először azt hitte, hogy Langner a vacsoráról beszél, de a rakétáról volt szó. Pirx a vállára vette tömött hátizsákját, Langneré még nagyobb volt, és mintha kövekkel rakta volna meg, de később kiderült, hogy ingein, a szappanon és a fogkefén kívül csupa könyv van benne.

Most már vámvizsgálat és ellenőrzés nélkül mehettek a felső szintre, ahol már várta őket a Hold-közlekedési rakéta — egykor ezüstös, most inkább szürke, tömzsi jármű, három, térdben meghajló, szétterpesztett, húszméteres lábon. Nem volt aerodinamikus, mert a Holdon nincsen légkör. Ilyennel Pirx még nem repült. Még egy asztrokémikusnak kellett volna hozzájuk csatlakozni, de elkésett. Így hát pontosan elindultak — egyedül.

A légkör hiánya sok bajt okozott: használhatatlanná váltak a repülőgépek, helikopterek — minden, kivéve a rakétákat. Még a nehéz terepen annyira kényelmes légpárnás siklókat sem alkalmazhatták, mert levegőkészletet kellett volna magukkal vinniök, az pedig lehetetlenség. A rakéta gyors, de nem mindenütt szállhat le; a rakéták nem szeretik sem a hegyeket, sem a sziklákat. Zömök, háromlábú bogaruk felbődült a növekvő vonóerőtől, megdördült, és gyertyaegyenesen a magasba emelkedett. Kabinjuk alig volt kétszer nagyobb a szállodai szobánál. A falakon hajóablakok, a mennyezeten — kerek ablak — a pilóta kabinja pedig nem a csúcsban, hanem alul helyezkedett el, csaknem a kipufogócsöveknél, hogy jól láthassa a leszállás helyét. Pirx csomagnak érezte magát: elküldik valahová, jóformán nem is tudni, hová, sem azt, hogy minek, nem tudni, mi lesz tovább… A régi nóta.

Rátértek a parabolára. A fülke ferdén meghajolt, magok után húzták a hosszú „lábakat”, a Hold hatalmasan, domborúan siklott alattuk; olyan volt, mintha még sohasem érintette volna emberi láb. A Föld és a Hold közötti térben van egy övezet, amelyben mindkét égitest látszólag egyforma nagyságú. Pirx jól emlékezett az első repülésekor szerzett benyomásra. A kékes, ködös Föld a kontinensek elmosódó körvonalaival mintha kevésbé reális lett volna a Holdnál, amely sziklásan, élesen kirajzolódó köveivel lebegett, és mozdulatlan súlya szinte érinthető volt.

A Felhők Tengere fölött repültek, már elhagyták Bullialdus kráterét, délkeleten terült el a Tycho, ragyogó sugarainak dicsfényében, amelyek a sarkon keresztül áthatoltak egészen a „túlsó oldal”-ra; nagy magasságból, mint mindig, valami nehezen megfogalmazható, felsőbbrendű szabályosság érzését keltette, mintha az formálta volna ezt a sziklakoponyát. A napfénnyel telt Tycho, mintha a szerkezet közepe lett volna, fehér karjaival átölelte és átvágta a Mare Humerumot, a Mare Nubiumot, és északi, legnagyobb nyúlványa valahol a látóhatár mögött tűnt el, a Mare Serenitatis irányában; amikor azonban keleten maguk mögött hagyták a Clavius Amfiteatiumot, ereszkedni kezdtek a sark felé, és már a „túlsó oldalon” repültek, a Vágyak Tengere fölött, s amint a rakéta lejjebb szállt, fokozatosan megszűnt a csalóka rend, a „tenger” látszólag sima, sötét felületén előbukkantak a repedések és hasadékok. Északkeleten felvillant a Verne fűrészfogas gerince. Állandóan süllyedtek, és közelről a Hold most valódi arcát mutatta — a fennsíkokra, alföldekre, a kráterek és hegygyűrűk amfiteátrumaiba szabályos tölcséreket vájt a kozmikus bombázás, a sziklamaradványok és a láva karikái átfedték, átjárták egymást, mintha a titáni pergőtűz szerzői még mindig elégedetlenek lettek volna az okozott rombolással. Mielőtt Pirx megpillanthatta volna a Ciolkovszkij tömegét, a rövid időre bekapcsolt motorok meglökték és függőlegesen felállították a rakétát, úgyhogy az utolsó dolog, amit láthattak, az egész nyugati félgömböt elnyelő sötétség óceánja volt; már a terminátor vonala mögül meredezett lángoló csúcsával a Lobacsevszkij. A csillagok a felső ablakban mozdulatlanná váltak. Úgy süllyedtek, mint egy felvonóval; és mert a tatnál összpontosuló saját motorlángjukon keresztül haladtak, a gáz süvített a külső páncél domborulatain — ez kissé emlékeztetett a légkörbe való érkezésre. A fotelek maguktól kitárultak, a felső ablakon keresztül Pirx állandóan ugyanazokat a csillagokat látta, golyóként száguldottak lefelé, de érezte azt a puha, szüntelen ellenállást, amelyet a zuhanással ellenkező irányban mennydörgő fúvócsövek fejtettek ki. Hirtelen teljes erővel megdörrentek. „Aha, tűzön állunk!” — villant át Pirx agyán, hogy el ne felejtse, mégiscsak igazi űrhajós, noha még nincs oklevele, Csapódás, valami megcsörrent, csattant, mintha óriási kalapács sújtana a kövekre, a kabin puhán lesüllyedt, visszatért felfelé, le-fel, és így járt egy jó percig a veszettül fortyogó amortizátorokon, amikor a három húszméteres, görcsösen szétterpesztett „láb” végleg belevájúdott a sziklatörmelék közé.

Ezt a hintázást végül megszüntette a pilóta azáltal, hogy az olajvezetékekben kissé fokozta a nyomást — szisszenés hallatszott, és a kabin mozdulatlanná vált.

A pilóta bemászott hozzájuk a padló közepén levő csapóajtón, kinyitotta a faliszekrényt, amelyből — végre! — előkerültek az űrruhák.

Pirx némileg felvidult, de nem sokáig. Négy űrruha volt ott, egy a pilótáé, azonkívül egy kicsi, egy közepes és egy nagy. A pilóta egy perc alatt bebújt a magáéba, csak a sisakját nem vette föl, és várt rájuk. Langner is egykettőre boldogult. Pirx pedig, kipirulva, verejtékezve és dühösen, nem tudta, mit tegyen. A középnagy kicsi volt számára, a nagy pedig túlságosan nagy. A közepesben a feje jól odaszorult a sisak tetejéhez, a nagyban úgy lötyögött, mint kókuszmag a kiszáradt héjban. Persze elhalmozták jóindulatú tanácsokkal. A pilóta megjegyezte, hogy egy nagy űrruha mindig jobb egy szűknél, és azt ajánlotta, az üres helyeket tömje ki a hátizsákjában levő fehérneművel. Esetleg kölcsönözhet egy takarót. Pirx számára azonban egy űrruha efféle kitömése és megtömése, már a puszta gondolat is, szentségtörés volt, és egész űrhajós lelke berzenkedett ellene. Rongyokkal tekerje be magát?! A kisebbik űrruhát öltötte fel. A pilóta és Langner már egy szót sem szóltak, az előbbi felnyitotta a kijárati zsilip ajtaját, mindhárman beléptek, a pilóta megtekerte a csavarkereket, majd kizárta a külső csapóajtót.

Ha Langner nincs ott, Pirx tüstént kiugrott volna, és talán sikerül mindjárt az első lépésnél kificamítania a lábát, mert a felszíntől húszméternyire voltak, és noha a nehézkedés csekély, az ugrás — figyelembe véve az űrruha súlyát — mintha egy emeletnyi magasságból történt volna a rendkívül ingatag sziklakupacokra.

A pilóta leeresztette az összecsukható létrát, és lemásztak — a Holdra.

Itt sem várta őket senki virággal, sem diadalkapuval. Sehol egy teremtett lélek. A Ciolkovszkij állomás páncélkupolája a szörnyű holdbeli nap ferde sugaraiban alig egykilométernyire tornyosult. Fölötte sziklába vájt kis leszállóhely látszott, de foglalt volt; kettős rendben rakéták sorakoztak ott, jóval nagyobbak az övéknél: teherrakéták voltak.

Rakétájuk kissé féloldalra billenve pihent hármas terpeszállásában; közvetlenül a fúvócsövek tölcsére alatt a sziklák elfeketedtek, mert megpörkölődtek a kilövellt tűztől. Nyugat felé a terep jóformán sík volt, ha ugyan síkságnak nevezhető ez a végtelen törmelékes terület, amelyből imitt-amott bérház nagyságú sziklák meredeztek. Kelet felé a síkság kihasasodott, először szelíden, majd egy sor szinte függőleges vetődéssel beleolvadt a Ciolkovszkij főtömegébe; erre a látszólag közeli falra koromfekete árnyék borult. Vagy tízfoknyira a Ciolkovszkij gerince felett lángolt a nap; nem lehetett arra nézni, annyira vakított. Pirx egyszeriben leeresztette az ellenzőt sisakjának ablakára, de ez édeskeveset használt. Csak éppen nem kellett már hunyorognia. A görgő köveken óvatosan lépkedve megindultak az állomás felé. A rakéta nyomban eltűnt a szemük elől, mert egy lapos katlanon át vezetett az útjuk. Efölött és az egész környék fölött az állomás uralkodott, amelyet háromnegyed részében egy tömör sziklafalba vájtak; ez olyan volt, mint egy mezozoikumbeli, felrobbant sziklaerőd. Az éles épületsarkok szinte meglepően egy erőd bástyáira emlékeztettek, de csak messziről — minél közelebb kerültek a „bástyák”, annál formátlanabbá váltak, szétfolytak, és a rajtuk húzódó fekete csíkok mély repedéseknek bizonyultak; a Hold viszonyaihoz képest a terep mégis aránylag sík volt, és könnyen haladtak. Minden lépésük porfelhőt vert fel, azt a híres holdbeli port, amely derékmagasságig emelkedett, tejfehér felhővel vette őket körül, és nem akart visszahullani. Ezért nem libasorban, hanem egymás mellett meneteltek, és amikor közvetlenül az állomás tövében Pirx hátrafordult, megpillantotta az egész megtett utat — ennek a minden földi pornál világosabb pornak három hurkaszerű, szabálytalan kígyója vagy hajfonata jelezte.

Pirx sok hasznos dolgot tudott róla. Az első hódítókat ámulatba ejtette ez a jelenség: a porra felkészültek, de a legapróbbnak is tüstént vissza kellett volna hullnia a levegőtlen űrben. A Holdon levő valahogy nem akart. És ami még érdekesebb, csak napközben. A Nap alatt. Mert, mint kiderült, a villamosság jelenségei mások a Holdon, mint a Földön. A Földön légköri kisülések vannak, villámok, mennykövek, Szent Elmo tüze. A Holdon természetesen nincsenek. De a molekuláris sugárzással bombázott sziklák ugyanazzal a töltettel töltődnek fel, mint a rajtuk levő por. Mivel pedig az egyforma töltetek taszítják egymást, a felvert por az elektrosztatikai taszítás következtében néha egy óra hosszat is lebeg. Ha több a napfolt, a Hold erősebben „porzik”. A minimum idején kevésbé. És ez a jelenség napnyugta után csak néhány óra múlva szűnik meg — abban a félelmetes éjszakában, amellyel csupán különleges, kettős falú, a termoszokhoz hasonlóan készített, még itt is pokolian nehéz űrruhák tudnak megbirkózni.

Ezt a tudós elmélkedést félbeszakította megérkezésük az állomás főbejáratához. Szívélyesen fogadták őket. Az állomás tudományos vezetője, Ganszyn professzor, kissé meglepte Pirxet, aki úgy hitte, hogy pufókságát bizonyos fokig ellensúlyozza termete. Ganszyn azonban lenézte — mégpedig nem átvitt értelemben. Szó szerint. És társa, doktor Pnin fizikus, még magasabb volt. Bizonyos értelemben magassága és általános méretei miatt a függőleges távolságra kellett gondolni. Volt vagy két méter.

Volt ott még három másik orosz, sőt talán még több is, de nem mutatkoztak — valószínűleg dolgoztak. A csúcson helyezkedett el a csillagvizsgáló, a rádióállomás, és a sziklába rézsútosan vájt, betonozott alagúton át vezetett az út egy különálló kis kupolába, amely fölött nagy radarantennák keringtek, és a kerek ablakokon át, közvetlenül a Ciolkovszkij hegygerincénél, vakítóan ezüstös, szabályszerű pókháló látszott — ez volt a központi rádióteleszkóp, a Holdon a legnagyobb. Drótkötélpályán félóra alatt lehetett odajutni.

Később kiderült, hogy az állomás még sokkal nagyobb, mint amilyennek hatott. Az óriási, föld alatti tartályokban vizet, levegőt, élelmiszert tároltak; a katlanból nem látható, a sziklák hasadékába beépített szárnyban voltak a napsugárenergiát árammá átalakító berendezések. És akadt ott egy egészen remek dolog: óriási hidroponikus szolárium a vasalt kvarckupola alatt; a sok virágon és nagy tartályokon kívül, amelyekben vitamint és fehérjét biztosító moszatok voltak, középen banánpálma szökkent a magasba. Pirx és Langner elfogyasztottak egy-egy, a Holdon termesztett banánt. Doktor Pnin nevetve magyarázta, hogy a banán nem tartozik a személyzet mindennapi ételei közé, inkább a vendégeknek tartogatják.

Langner, aki ismerte kissé a holdbeli építészetet, kérdezősködni kezdett a kvarckupola szerkezetének részletei felől, mert ezen jobban elcsodálkozott, mint a banánokon; az épület valóban különleges volt. Kívül az űr tátongott, tehát a kupolának négyzetméterenként kilenc tonna állandó nyomást kellett kibírnia, ami ilyen méreteknél a tekintélyes kétezer-nyolcszáz tonna együttes súllyá összegeződött. A szoláriumba zárt levegő ilyen erővel igyekezett szétfeszíteni minden irányban a kvarcbúzát. A konstruktőröknek le kellett mondaniok a vasbetonról, ezért a kvarcba sok hegesztett bordát olvasztottak bele, amelyek az egész nyomóerőt, kis híján három millió kilogrammot átvitték a csúcsnál levő iridiumtárcsára; onnan, most már kifelé, hatalmas, a környékbeli bazaltba lehorgonyzott acélkötelek ágaztak szét. Ez tehát a maga nemében egyedülálló „kikötött kvarc léggömb” volt.

A szoláriumból egyenesen átvonultak az étkezőbe, ebédre. Mert a Ciolkovszkijon éppen ebédidő volt. Pirx aznap már harmadszor ebédelt: a másodikat a Lunán, az elsőt a rakétában fogyasztotta. Úgy látszott, hogy a Holdon más sincs, csak ebédelés.

Az étterem — és egyúttal társalgó — nem volt túlságosan tágas, a falakat faburkolat borította — nem fényezett lapok, hanem fenyőgerendák. Még gyantaillatot is árasztottak. Ez a rendkívül „földi” dolog a vakító holdbeli tájképek után különösen kellemesen hatott. De Ganszyn professzor elárulta nekik, hogy a falburkolatnak csak egy vékony felső rétege van fából — hogy kevésbé vágyódjanak az otthonuk után.

Sem ebéd közben, sem később, nem esett szó a Mendelejevről, a balesetről, a szerencsétlen kanadaiakról, sem továbbindulásukról, mintha csak vendégségbe érkeztek volna, és isten tudja, meddig szándékoznának itt maradni.

Az oroszok úgy viselkedtek, mintha Pirxen és Langneren kívül egyéb dolguk sem volna — érdeklődtek, mi újság a Földön, mit hallani Luna Központin; Pirx őszinteségi rohamában bevallotta, hogy szörnyen utálja a turistákat és modorukat. A jelek szerint vele érző hallgatókra lelt. Csak egy idő múlva vették észre, hogy hol az egyik, hol a másik házigazda távozik, majd hamarosan visszatér. Később kiderült, hogy a csillagvizsgálóban jártak, mert a Napon igen szép napfáklya keletkezett, amikor ez a szó elhangzott, Langner többé se látott, se hallott. A tudósokat jellemző önfeledt szenvedély, amelyről maguk sem tudnak, hatalmába kerítette az asztalnál ülőket. Fényképeket hoztak, aztán egy filmet vetítettek, amelyet koronográf vett fel — a napfáklya valóban kivételesnek bizonyult, háromnegyed millió kilométer hosszú volt, és özönvíz előtti, lávaszerű szörnyetegre emlékeztetett. De nem ez az állattani hasonlóság izgatta őket. Ganszyn, Pnin, a harmadik csillagász és Langner lámpagyújtás után csillogó szemmel, szinte bűvöletben társalgott; valaki megemlítette a félbeszakított ebédet, visszatértek az étterembe, de ott is félretolták a tányérokat, és mindannyian számolni kezdtek a parírszalvétákon, míg csak doktor Pnin megszánta a fuszentként üldögélő Pirxet, és meghívta kicsi, de bámulatos dologgal felszerelt szobájába. Hatalmas ablaka a Ciolkovszkij csúcsára nyílt. Az alacsonyan járó, pokol kapujaként tüzelő nap a tornyosuló sziklák zűrzavarában második káoszt okozott — árnyakat, amelyeknek feketesége elnyelte a formákat, mintha a megvilágított sziklák minden szegélye mögött a Hold kellős közepébe vezető ördögi kúp tátongana. Mintha ott a semmi feloldaná a bérceket, ferde tornyokat, hegyes csúcsokat, obeliszkeket, amelyek távolabb előbukkantak a tintafekete homályból — mintha röptében megakasztott, megkövesült tűz lett volna, úgyhogy a szem eltévedt az átfoghatatlan formák közt, és kétes megkönnyebbülést csak a kerek, kivájt szemként sötétlő gödrökben lelt; ezek peremükig árnyékkal kitöltött kis kráterek voltak.

A maga nemében páratlan látvány volt. Pirx járt már a Holdon (ezt vagy hatszor megemlítette beszélgetés közben), de még sohasem ilyen időszakban, kilenc órával napnyugta előtt. Hosszan elüldögéltek Pninnel. A tudós „kollégának” szólította, ő pedig nem tudta, hogy válaszoljon, ezért ügyeskedett, ahogy tőle telt, a nyelvtan buktatói között. Az orosznak csodálatos fényképgyűjteménye volt, a felvételeket hegymászó útjain készítette — ő, Ganszyn és harmadik, pillanatnyilag a Földön tartózkodó társuk, szabad idejükben alpinisztikával foglalkoztak.

Egyesek igyekeztek elterjeszteni a „lunisztika” kifejezést, de nem honosodott meg, annál is kevésbé, hiszen a Holdon is vannak Alpok. Intézeti tanulmányai előtt Pirx gyakran mászott meg sziklacsúcsokat, és amikor Pninben rokon lélekre talált, faggatni kezdte a földi és a holdbeli módszerek különbségeiről.

— Egyre emlékezzék, kollégám — intette Pnin —, csak egy dologra. Amíg lehet, csináljon mindent úgy, mint „otthon”. Itt nincsen jég — legföljebb a nagyon mély hasadékokban és az is roppant ritkán —, természetesen hó sincs, tehát látszólag gyerekjáték, annál is inkább, hiszen az ember lezuhanhat harminc méter magasságból, és a haja szála sem görbül, de erre gondolni sem szabad.

Pirx elámult:

— Miért?

— Mert itt nincs levegő — magyarázta az asztrofizikus. — És ha isten tudja meddig mászkálna itt, akkor sem tanulja meg helyesen felbecsülni a távolságot. Itt még a távolságmérő sem sokat használ, és ki jár távolságmérővel? Felhág egy csúcsra, lepillant egy szakadékba, s azt hiszi, hogy ötven méter mély. Talán ötven, talán háromszáz és talán ötszáz. Megesett velem… Egyébként — tudja, hogy van ez. Ha az ember egyszer azt mondja magának, hogy leeshetik, akkor előbb-utóbb repül. A Földön a fejünk betörik és meggyógyul, itt pedig egy jó ütődés a sisakkal, megreped az ablak — és vége. Úgy viselkedjék, mint a földi hegyeken. Amit ott megtehet, azt itt is megengedheti magának. Kivéve a hasadékok feletti ugrálást. Még ha úgy vélné is, hogy alig tízméteres — az annyi, mint a Földön másfél —, keressen egy követ, és hajítsa át a túloldalra. Figyelje meg a röptét, bár az igazat megvallva azt tanácsolom, hogy egyáltalán ne ugráljon. No, mert ha az ember néhányszor húszmétereset ugrik, akkor már a szakadékokat is fitymálja, a hegyek már csak a térdéig érnek — és akkor legvalószínűbb a baleset. Itt nincsen hegyi mentőszolgálat… Hát érti, ugye?

Pirx a Mendelejevről érdeklődött. Miért van az állomás a hegygerinc alatt és nem odalent? És nehéz az út? Állítólag sziklát kell mászni?

— Igazi hegymászás nincsen, csak némi veszély, mert kőgörgeteg zúdult ott le. A Napos Kapu aljából. Elsodorta az utat… Ami a hely kiválasztását illeti, suta dolog erről beszélnem. Különösen most, a szerencsétlenség után… De nyilván olvasott róla, kollégám?

Pirx szörnyű zavarban nyögte ki, hogy akkoriban éppen vizsgaidőszaka volt. Pnin mosolygott, de tüstént elkomolyodott.

— Nos… A Hold nemzetközi, de minden államnak megvan a maga tudományos kutatási övezete — ez a fele a miénk. Amikor kiderült, hogy van Allen sávjai zavarják a kozmikus sugarakat a Föld felőli félgömbön, az angolok kérték, engedjük meg, hogy állomást építhessenek a mi oldalunkon. Beleegyeztünk. Már éppen magunk is munkához láttunk a Mendelejeven, ezért javasoltuk nekik, vegyék át tőlünk; átengedjük nekik az összes odaszállított építőanyagot, és majd később elszámolunk. Az angolok előbb elfogadták, majd átengedték a Mendelejevet a kanadaiaknak, mint a Brit Nemzetközösség tagjainak. Nekünk ez természetesen közömbös volt. Mivel már korábban megvizsgáltuk a terepet, egyik professzorunk, Animcev, tagja lett a kanadai tervezőcsoportnak, mint a helyi viszonyokat jól ismerő tanácsadó. Egyszer csak arról értesülünk, hogy az angolok mégis részt vesznek a dologban. Shannert küldték, aki megállapította, hogy a kráter fenekén másodlagos sugárzási kévék keletkezhetnek, és zavarhatják az eredményeket. A mi szakértőink ezt lehetetlennek vélték, de végül az angolok döntöttek: hiszen nekik készült az állomás. Elhatározták, hogy áthelyezik a hegygerinc alá. A költségek természetesen ijesztően megnövekedtek. És az egész többletet a kanadaiak finanszírozták. No de annyi baj legyen. Nem kukucskálunk mások zsebébe. Meghatározták az állomás helyét, nekiláttak az út kitűzésének. Animcev jelentette: a tervezett út vonalán a britek két szakadékot vasbeton szerkezettel akarnak áthidalni; de a kanadaiak ellenzik, mert a költségvetés ezáltal csaknem kétszeresére növekszik. Tehát azt tervezik, hogy a Mendelejev belső lejtőjén vájnak utat, két sziklabordát irányított robbantásokkal fúrnak át. Lebeszélem őket — mert megbolygathatja a bazaltkristályok egyensúlyát. De nem hallgatnak rám. Mit tegyek? Mit tehettünk volna? Hiszen nem gyerekek. Nagyobb a szelenológiai tapasztalatunk, de ha nem akarják megfogadni tanácsainkat, nem tolakszunk. Animcev votum separarum-ot jelentett be, és azzal vége. Elkezdték robbantani a sziklát. Az első ostobaság — a helykijelölés — maga után vonta a másodikat, és a következmény, sajnos, nem soká váratott magára. Az angolok három védőfalat építettek a lavinák ellen, üzembe helyezték az állomást, elindultak a hernyótalpas szállító járművek — tessék, sikerült. Az állomás már három hónapja dolgozott, amikor a Napos Kapu alatti átjáró tövében, a hegygerinc nagy nyugati csorbájánál repedések keletkeztek…

Pnin felállt, kivett a fiókból néhány nagy fényképet, és megmutatta Pirxnek.

— Tessék, ezen a helyen. Ez itt másfél kilométeres, helyenként felfüggesztett tábla, illetve az volt. Az út többé-kevésbé a hegyoldal egyharmadának magasságában vezetett, úgy, mint ez a vörös vonal. A kanadaiak riadót fújtak. Animcev (még mindig ott rostokolt és érvelt) magyarázza nekik: a nappali és az éjszakai hőmérséklet különbsége háromszáz fok. A repedések nőni fognak, ez ellen nincsen orvosság. Hiszen semmivel sem lehet megtámasztani egy másfél kilométeres falat! Az utat nyomban le kell zárni, és mivel az állomás már felépült, drótkötélpályát kell létesíteni. Ők pedig egyik szakértőt a másik után hozatják Angliából, Kanadából — és valóságos komédia játszódik: azok a szakértők, akik ugyanazt vallják, mint a mi Animcevünk, tüstént hazarepülnek. Csak azok maradnak, akik orvosolhatónak mondják a repedéseket. Betonozni kezdenek. Mély injekciók, támaszok, betonoznak és betonoznak vég nélkül, mert amit napközben bebetonoznak, az éjszaka megreped. A szurdokban már kisebb lavinák gördülnek le, de fennakadnak a falakon. A nagyobb lavinák széthasítására ékrendszert építenek. Animcev magyarázza, hogy nem a lavinákról van szó: az egész tábla leszakadhat!.. Egyszerűen nem tudtam ránézni, amikor eljött hozzánk. Szinte kibújt a bőréből: látta a közelgő szerencsétlenséget, és nem tudott rajta segíteni. Becsületesen megállapítom: kiválóak az angol szakértők, de ez nem volt szakértői, szelenológiai probléma, hanem a hírnevük forgott kockán: megépítettek egy utat, és nem vonulhatnak vissza. Animcev végre bejelentette — ki tudja, hányadik — tiltakozását, és távozott. Azután a fülünkbe jutott, hogy az angolok és a kanadaiak összeszólalkoztak, veszekedtek — a tábla miatt, ez az úgynevezett Sas Szárny széle. A kanadaiak fel akarták robbantani; az egész utat tönkreteszi, de azután biztonságos átjárót lehet építeni. Az angolok ezt ellenezték, egyébként is utópia volt; Animcev kiszámította, hogy hat megatonnás hidrogéntöltetre volna szükség, és az ENSZ-egyezmény tiltja radioaktív anyagok használatát robbantási célokra. És így torzsalkodtak és civakodtak, amíg csak a tábla leszakadt… Az angolok később azt írták, hogy mindennek a kanadaiak az okai: mert elvetették az első tervet, a beton völgyhidak tervét…

Pnin kis ideig a fényképre meredt, majd egy másikra, amely csaknem kétszeres nagyításban ábrázolta a hegygerinc csorbáját; fekete pontok jelölték az omlás helyét, amely lesodorta és pozdorjává zúzta az utat minden támasztékával együtt.

— Ennek következtében az állomás időnként megközelíthetetlen, mert bár napközben könnyű odajutni — néhány keresztgerenda, csak éppen nagy a kockázat, mint már említettem —, de éjszaka gyakorlatilag lehetetlen. Tudja, nekünk itt nincsen földünk…

Pirx megértette, hogy mire céloz az orosz tudós: ezen az oldalon a hosszú Hold-éjszakákat nem világította meg a Föld hatalmas lámpása.

— És infravörössel semmit sem lehet csinálni? — kérdezte.

Pnin elmosolyodott.

— Infravörös szemüveg? Miféle infravörössel, kollégám, amikor egy órával napnyugta után a sziklafelület mínusz 160 fokos… Hogyne, elméletileg lehetne radaroszkóppal menni, de próbált már valaha így sziklát mászni?

Pirx bevallotta, hogy soha.

— Nem is ajánlom. Ez rendkívül bonyolult módja az öngyilkosságnak. A radar jó sík terepen, de nem a sziklafalon…

Belépett Langner a professzorral — már indulniok kellett. A Mendelejevig félórát kellett repülniük, az út további kettőt kivánt, és a napnyugtától hét óra választotta el őket. Hétórás tartalék — mintha sok volna. De itt meg kiderült, hogy doktor Pnin velük tart. Magyarázkodni kezdtek, hogy ez felesleges, de házigazdáik erről hallani sem akartak.

Amikor már indultak volna, Ganszyn megkérdezte, van-e üzennivalójuk a Földre — ez az utolsó alkalom. Igaz ugyan, hogy a Mendelejev rádiókapcsolatban áll a Ciolkovszkijjal, de hét óra múlva a terminátorra érnek, és az erősen megzavarja az összeköttetést.

Pirxnek megfordult a fejében, hogy jó volna Matters húgának üdvözletet küldeni a „túlsó oldalról”, de nem merte megkockáztatni. Így hát megköszönték, és lementek; odalent kiderült, hogy az oroszok elkísérték őket a rakétához. Itt Pirx megtört, és elmondta, hogy milyen űrruha jutott neki osztályrészül. Választottak számára egy másikat, az övé pedig a Ciolkovszkij keszonjában maradt.

Ez az orosz űrruha kissé különbözött azoktól, amelyeket Pirx ismert. Kettő helyett három ellenzője volt, magasan járó Nap, alacsonyan járó Nap esetére, por ellen pedig sötét narancsvörös. Másutt voltak a légszelepei, a cipőben nagyon mulatságos szerkezet: a talpat fel lehetett fújni, mintha párnán járt volna az ember. A sziklát egyáltalán nem lehetett érezni, és a talp külső rétege tökéletesen tapadt a legsimább felülethez is. Ez a „magashegyi” modell volt. Ezenkívül a ruha félig ezüst, félig fekete színben játszott. Ha az ember fekete oldalával fordult a Nap felé, verejtékezni kezdett, ha pedig az ezüstössel — kellemes hűvöset érzett.

Pirx úgy vélte, hogy ez nem is olyan jó ötlet, hiszen nem mindig a Nap felé halad az ember. Olyankor háttal kell menni, vagy hogyan?

Az oroszok felnevettek. Megmutatták mellén azt a karikát, amelyet meg kellett tekerni, hogy az ezüst és a fekete más helyre húzódjék. A test eleje lehetett fekete vagy ezüst — avagy fordítva, Érdekesen elegyedtek el ezek a színek. A külső, átlátszó, kemény műanyagból készült réteg és a tulajdonképpeni űrruha között vékony, kétféle festékkel, helyesebben félig folyékony, alumínium— és széntartalmú anyaggal telt hézag volt. Ezt egyszerűen a lélegzőkészülék oxigénjének a nyomásával tologatták.

De ideje volt, hogy felkerekedjenek. Előzőleg, mivel a Napról érkezett, Pirx szeme annyira káprázott, hogy semmit sem látott a keszonból. Csak most vette észre, hogy furcsán rendezték be egyik egész fala úgy járt, mint egy dugattyú. Mégpedig azért magyarázta Pnin —, hogy egy csapásra tetszés szerinti létszámú csoportot lehessen kiereszteni vagy bebocsátani, és feleslegesen ne veszítsenek levegőt. Pirxet irigységféle fogta el, mert az Intézet keszonjai legalább öt éve elavult, kiszolgált ládák voltak, márpedig öt év technológiai elmaradás — az egy egész korszak.

A Nap látszólag egyáltalán nem ereszkedett lejjebb. Furcsán esett a járás a felfújt cipőben, szinte a talaj fölött, de ez az érzés megszűnt, még mielőtt elérték a rakétát. A professzor sisakját Pirx sisakjához érintette, néhány búcsúszót kiáltott, kezet szorítottak nehéz kesztyűikkel, és bemásztak a pilóta mögött a rakéta hasába, amely egy kissé lesüllyedt a megnövekedett teher alatt.

A pilóta megvárta, amíg a kísérők biztonságos távolságba érnek, és megindította a motorokat. A fokozódó vonóerő komor dübörgése mintha vastag fal mögül érkezett volna az űrruhába. A nehézkedés nőtt, de meg sem érezték, amikor a rakéta elrugaszkodott a talajtól. Csak a csillagok hintáztak egyet az ablakokban, és a látómező alsó sávjában levő sziklás pusztaság zuhant le és tűnt el a szemük elől.

Most egészen alacsonyan repültek, és ezért semmit sem láttak — csak a pilóta figyelte a rakéta alatt elsikló, kísérteties tájképet. A rakéta szinte függőlegesen lebegett, mint egy helikopter. A növekvő sebességet a hangosabb motorzúgáson és az egész hajótest gyöngébb rezgésén lehetett felismerni.

— Figyelem, ereszkedünk — hangzott a sisak belsejében. Pirx nem tudta, hogy a pilóta szólt-e a hajórádión keresztül, vagy pedig Pnin. A fotelek támlája hátradőlt. Pirx fellélegzett, könnyűvé vált, olyan könnyűvé, hogy már-már a mennyezet felé szállt, ösztönösen megmarkolta a karfát. A pilóta hevesen fékezett, a fúvócsövek lángot okádtak, sivító hangot hallattak, a falak hosszában vonagló, megfordított lángok üvöltése elviselhetetlenné fokozódott, nőtt a nehézkedés, majd csökkent, és Pirx kettős, kurta koccanást hallott — leszálltak. A következő pillanatban váratlan dolog történt. A rakéta, amely már elkezdte ringó mozgását és le-föl hintázott, kissé úgy, mint néha a potrohát egyenletesen himbáló bogár, most megbillent, és a kövek erősödő csörgése közepette szemmel láthatóan csúszásnak indult…

Katasztrófa! — villant át Pirx agyán. Nem rémült meg, de ösztönösen megfeszítette izmait. Két társa mozdulatlanul feküdt. A motor hallgatott. Pirx jól megértette a pilótát: járművük inogva, bicegve csúszott a görgeteggel, és a motorok vonóereje, még mielőtt a magasba emelné, valamelyik „láb” váratlan billenésénél felfordíthatná vagy a sziklákhoz vághatná őket.

Az acéllábak alatt csuszamló szikladarabok zörgése és süvítése gyengült, majd megszűnt. Még néhány kőpatak csendülve az acélnak csapódott, egy kődarab még mélyebbre siklott a csuklós „láb” súlya alatt, és a kabin, vagy tízfokos szögben eldőlve, leszállt.

A pilóta kissé leverten mászott ki aknájából, és magyarázkodni kezdett, hogy a terep megváltozott: úgy látszik az északi katlanban újabb lavina omlott le. Rakétájával a görgetegen szállt le, a fal tövében, mert minél közelebb akarta szállítani őket.

Pnin megállapította, hogy ez nem a legjobb módja az út megrövidítésének; egy lavinamező nem kozmodrom, és feleslegesen nem szabad kockáztatni. Ezzel véget ért rövid eszmecseréjük, a pilóta átengedte őket a zsiliphez, és a kis létrán leereszkedtek a görgetegre.

A pilóta a rakétában várta Pnin visszatérését, ők pedig hármasban megindultak a termetes orosz vezetésével.

Pirx eddig azt hitte, hogy ismeri a Holdat. De tévedett. A Ciolkovszkij környéke afféle sétány volt ehhez képest. A kőgörgetegbe süppedt, szétterpesztett lábain meghajló rakéta vagy háromszáz méternyire állt a Mendelejev főfalának árnyékától. A fekete égen lángoló, napos torok szinte érintette a hegygerincet, amely mintha megolvadt volna ezen a helyen — de ez csalóka látszat volt. Ám nem volt a sötétségből vagy egy kilométernyire, vagy talán kettőre kinyúló függőleges sziklafal: a kráter fenekét alkotó, mély árkokkal barázdált síkság felé a katlanokból félelmetesen fehér, kúp alakú görgetegek húzódtak; a friss csuszamlások helyét fel lehetett ismerni, mert az órák hosszat szállongó por miatt homályossá váltak a sziklák körvonalai. A kráterfenék repedezett láváját is világos porréteg borította; az egész Holdat bepúderezték a meteorok mikroszkopikus részecskéi, amelyek élettelen esőként évmilliók óta hullottak rá a csillagokból. Az ösvény mindkét oldalán — voltaképpen sziklatömbök és kődarabkák halmaza volt ez, ugyanolyan vad, mint az egész környezet, és nevét csupán a betonba ágyazott alumíniumkaróknak köszönhette, amelyeknek mindegyike rubinszerű gömbben végződött —, ennek a görgeteghegyre épült útnak mindkét oldalán félig megvilágított, félig a galaktikus éjszakához hasonlóan fekete falak meredeztek, amelyekkel nem mérkőzhettek az Alpesek vagy a Himalája óriásai sem.

A csekély holdbeli nehézkedés következtében a sziklaanyag lázálomhoz illő formákat ölthetett, és évszázadokig megőrizhette ezeket, úgyhogy még a mélységhez szokott szem is előbb-utóbb eltévedt a csúcsok felé tartó vándorlás közben, az ember többi érzéke pedig még fokozta az irrealitás, az ilyen tájkép lehetetlenségének érzetét: a meglökött habkő fehér tömbjei hólyagként libbentek a magasba, és a görgetegre hajított legsúlyosabb bazaltdarab is hátborzongató lassúsággal sokáig repült, majd hangtalanul leesett;pontosan úgy, mintha ez csak álom volna.

Néhány száz lépéssel feljebb megváltozott a sziklák színe. A rózsás porfír folyamai kétfelől körülfogták azt a katlant, amely felé haladtak; a helyenként több emeletnyi magasságban felhalmozódott sziklák összeakaszkodtak borotvaéles szegélyükkel, és mintha csak egy érintésre vártak volna, amely megindítja feltartóztathatatlan kőzuhatagukat.

Pnin nem túlságosan gyorsan, de biztosan vezette őket a megkövesedett robbanásoknak ebben az erdejében. Egy-egy szikladarab néha himbálózni kezdett űrruhájának óriási cipője alatt. Ilyenkor Pnin egy pillanatra megdermedt, és vagy folyhatta útját, vagy kikerülte a helyet, mert — csak ő tudta, miből — felismerte, hogy a kő kibírja-e az ember súlyát, vagy sem. Ráadásul itt hiányoztak a hegymászóknak oly sokat jelentő hangok. Az egyik bazalt-törzs, amint elhaladtak mellette, a legcsekélyebb ok nélkül megindult a lejtőn lefelé, és mintha álmukban, lassítva zuhant volna — míg csak magával sodort egy csomó követ, amelyek veszem szökkenésekkel igyekeztek egyre sebesebben lefelé; végül tejfehér porfelhő fedte el a lavina további útját. Ez a látvány mintha lázálomban tárult volna eléjük — az összeütköző kőtömbök nem csattantak, sőt cipőjük vastag talpán át még a talaj rezgését sem érezték. Amikor a következő fordulónál hirtelen bekanyarodtak, Pirx megpillantotta a lavina nyomát és magát a görgeteget — most már mint szelíden hullámzó felhőt. Ösztönösen, aggódva kereste szemével a rakétát, de az biztonságban volt, úgy állt, mint azelőtt, talán egy kilométernyire, talán kettőre, látta csillogó potrohát és lábainak három kis vonalát. Furcsa holdbeli bogárként pihent a régi lavinaterületen, amelyet korábban meredeknek, most pedig laposnak vélt, akár egy asztalt.

Amikor közeledtek az árnyékos övezethez, Pnin szaporábbra fogta lépteit. A tájból áradó vadság és fenyegetés annyira lefoglalta Pirxet, hogy egyszerűen nem ért rá Langnert figyelni. Csak most vette észre, hogy a kis asztrofizikus biztosan lépked, és sohasem botlik meg.

Négyméteres hasadékot kellett átugraniok. Pirx túlságosan nagy lendülettel szökkent; a magasba szállt, és értelmetlenül mozgó lábával jó nyolc méterrel a szemközti part peremén túl ért talajt. Csak egy ilyen ugrás a Holdon kínált az embernek új tapasztalatokat, amelyeknek semmi köze sem volt a Luna szállodai vendégeinek bohóckodásához.

Behatoltak az árnyékba. Amíg aránylag közel voltak a napsütötte sziklafelületekhez, a visszaverődő fény kissé megvilágította a környéket, és meg-megvillant az űrruhák domborulatain. De a homály csakhamar sűrűbbé vált, míg csak elvesztették egymást szem elől. Ebben az árnyékban éjszaka volt. Pirx megérezte fagyosságát az űrruha összes hőálló rétegein keresztül; nem ért el közvetlenül a testéhez, nem marta a bőrét, csupán mintha egy új, néma, jeges jelenlétet hirdetett volna — az űrruha egyes páncéllapjai érezhetően megremegtek a kétszáz-egynéhány fokos hűtéstől. Amikor a szeme megszokta a sötétséget, Pirx felfedezte, hogy az alumíniumkarók tetején a gömbök saját, vörös fényt sugároznak; ennek a rubin nyakéknek a füzére felfelé kanyargott, és eltűnt a Napban — ott a megrepedt sziklagerinc három egymás feletti hasadéka tartott a fennsík felé; a hasadékokat a fal eltolódott, keskeny, vízszintes táblái választották el egymástól, és éles párkányfélét alkottak. Ügy tetszett, hogy a karók semmibe vesző sora az egyik ilyen polchoz vezet, de Pirx feltételezte, hogy ez lehetetlen. Feljebb, a Mendelejev főfalán keresztül, amelyet mintha villámcsapások hasítottak volna ketté, szinte vízszintes oszlopban hatolt át a napsugár. Olyan volt, mint egy néma csendben kezdődő robbanás, amely izzó fehérséget fröcsköl a kőoszlopokra és kürtőkre.

— Ott az állomás — hallotta meg sisakjában Pnin hangját a közelből. Az orosz megállt az éjszaka és a nap, a fagy és a nőség határán, és valamit mutogatott a magasban, de Pirx a napsütés ellenére is fekete szakadékokon kívül semmit sem pillantott meg.

— Látjátok a Sast?… így neveztük ezt a gerincet. Ez a fej… íme a csőr, és az a szárny!..

Pirx csupán fények és árnyak tömegét látta, a keleti, szikrázó gerinc felett ferde, látszólag közeli — ugyanis a levegő párája nem homályosította el — sziklacsúcs meredezett. Egyszer csak felfedezte az egész Sast. A szárnya, az éppen az a fal volt, amely felé igyekeztek; magasabban, a hegygerincből előbukkant a feje, háttérben a csillagokkal; a csúcs volt a csőre.

Az órájára nézett. Már negyven perce gyalogoltak. Tehát valószínűleg legalább még egyszer annyi van hátra.

Az árnyék következő övezete előtt Pnin megállt, hogy átváltsa klimatizátorát. Pirx kihasználta az alkalmat, és megkérdezte, merre vezetett az út.

— Erre — mutatott Pnin lefelé.

Pirx csak pusztaságot látott, a mélyben pedig egy görgeteg kúpját, amelyből nagy szikladarabok meredeztek.

— Onnan szakadt le a tábla — magyarázta Pnin most a hegygerinc bemélyedése felé fordulva. — Ez a Napos Kapu. Szeizmográfjaink a Ciolkovszkijon jelezték a rengést: feltételezhetően körülbelül félmillió tonna bazalt csúszott le…

— Mindjárt… — jegyezte meg az elképedt Pirx. — És most hogyan szállítják fel a készleteket?

— Majd meglátja, ha megérkezünk — felelte társa, és elindult. Pirx követte, és közben a fejét törte a rejtély megoldásán, de semmit sem eszelt ki. Vajon minden liter vizet, minden oxigénpalackot a hátukon cipelnek fel? Az lehetetlen. Most szaporábban haladtak. Az utolsó alumíniumkaró a szakadéknál állt. Körülvette őket a sötétség. Felvillantak a homlokreflektorok, amelyeknek fényfoltjai tétován táncoltak, átugráltak a fal egyik kúpjáról a másikra; a párkányon vonultak, amely helyenként kéttenyérnyire szűkült, másutt pedig úgy kiszélesedett, hogy terpeszállásra is elegendő volt. Mintha kötélen jártak volna ezen az enyhén hullámos, de tökéletesen lapos polcon, amelynek érdes felületén jól megvethették lábukat. Igaz ugyan, elég lett volna egyetlen rossz lépés, szédülés…

— Miért nem használunk kötelet? — találgatta Pirx. Ebben a pillanatban mozdulatlanná vált előtte a fényfolt. Pnin megállt.

— Itt a kötél — mondta.

Átadta a végét Pirxnek, az pedig — miután átbujtatta övének karabinerein — Langnerhez dobta. Mielőtt elindultak volna, Prix a sziklához támaszkodva maga elé nézhetett.

A kráter egész belseje jól elébe tárult — a láva fekete szorosai repedések pókhálójává zsugorodtak, a központi, zömök kúp hosszú árnyéksávot vetett.

Hol volt a rakéta? Nem találta. Hol az út? Az alumíniumkarók sorával jelzett cikcakkok? Arok is eltűntek. Csupán a sziklaamfiteátrum volt ott a vakító fényben, a kőmezőtől kőmezőig húzódó fekete csíkok közt; a világos kőliszt kiemelte a terep domborulatait ar egyre kisebbedő kráterek groteszk rajaival — csupán a Mendelejev falainak körzetében százával voltak, félkilométerestől alig láthatóig; mindegyik szabályosan kerek volt, a gyűrű lejtője kívül szelíd, befelé meredekebb, közepén kis dombbal vagy kúppal, vagy legalábbis köldökszerű apró ponttal — a legkisebbek hű másai voltak a kicsinyeknek, a kicsik a közepeseknek, és mindet körülfogta ennek a harminckilométeres körnek az óriási sziklafala.

A zűrzavarnak és pontosságnak ez a keveréke izgatta az emberi agyat; a formáknak ebben az egyetlen minta szerinti teremtésében és rombolásában egyszerre volt matematikai tökéletesség és a halál teljes anarchiája. A magasba pillantott, majd hátra — a Napos Kapuból még mindig áradtak a fehéren izzó patakok.

Néhány száz lépéssel a keskeny katlan után a fal visszahúzódott, ők még mindig az árnyékban vonultak, de némileg világított a homályból vagy két kilométernyire kiemelkedő, függőleges sziklabuzogányról visszaverődő fény; átkeltek a görgetegnyúlványon, és nem túlságosan meredek, napsütötte lejtő tárult elébük; Pirx lassan furcsa zsibbadást érzett, nem az izmaiban, hanem az agyában, bizonyára a szakadatlan megfeszített figyelemtől — mert minden egyszerre volt itt, a Hold, vad hegyeivel, a mozdulatlan hőség áramlataival váltakozó jeges éjszaka és az óriási, mindent elnyelő némaság, amelyben a sisakban egyszer-másszor megszólaló emberi hang valószerűtlen, helytelen volt… Mintha valaki a Matterhorn csúcsára akváriumban felvinne egy aranyhalat: így elütött ez a hang az élettelen környezettől.

Pnin bekanyarodott az utolsó árnyat nyújtó csúcs mögé, és egész alakja föllángolt, mintha tűzzel öntötték volna le — Pirxnek ugyanez a tűz a szemébe csapott, még mielőtt felfogta volna, hogy ez a Nap, hogy rátértek az út felső, megmaradt részére.

Most egymás mellett haladtak sebesen, és sisakjuk mindkét napellenzőjét leeresztették.

— Mindjárt odaérünk — biztatta őket Pnin.

Ezen az úton valóban közlekedhettek járművek. Sziklába vájták, helyesebben irányított robbantásokkal nyitották meg; a csonthavas Sas Szárny alatt magára a gerincre vezetett. Ott kis hágóféle volt, alul bevágott, természetes sziklakatlannal. Ez a katlan tette lehetővé az állomás ellátását a katasztrófa után. Teherrakéta szállította a készleteket, s egy különleges mozsárágyú először „belőtte magát” a célba — ebbe a sziklamedencébe —, majd a tartályokat lőtte ki. Néhány rendszerint összetört, de a nagyobb rész kibírta a lövést és a sziklába csapódást, mert roppant kemény páncélburkolatuk volt. Régebben, amikor még Luna Központi sem volt, általában semmiféle állomás, a Sinus Mediig hatoló expedíciók részére csakis úgy tudtak készleteket szállítani, hogy rakétákról tartályokat dobtak le, és mert ejtőernyőket nem alkalmazhattak, úgy kellett ezeket a duralumínium— vagy acélládákat megszerkeszteni, hogy kibírják a heves zuhanást. Bombaként hajigálták őket, és az expedíció később összeszedte — néha csaknem négyzetkilométernyi területen — a szétszórt készleteket. Ezek a tartályok most újra hasznosnak bizonyultak.

A hágótól az út közvetlenül a hegygerinc alatt a sasfej északi csúcsa felé vezetett; vagy háromszáz méternyire ez alatt csillogott az állomás páncélkupolája. A lejtő felől sziklák félköre övezte, ezek a szakadék felé csúsztak, és körülvették az acélburát, amely útjukat állta. Néhány ilyen szikladarab a bejárat közelében a betonteraszon hevert.

— Jobb helyet nem találtak?! — szaladt ki Pirx száján. Pnin már a terasz első lépcsőjénél tartott, de most megállt.

— Mintha csak Animcevet hallanám — felelte, és Pirx nevetést érzett a hangjában.

Pnin négy órával napnyugta előtt távozott — egyedül. De voltaképpen az éjszakának vágott neki, mert az előtte álló utat már csaknem teljesen elborította az áthatolhatatlan sötétség, és Langner, aki ismerte a Holdat, megmagyarázta Pirxnek, hogy amikor arra jártak, még nem éreztette fogát az igazi hideg: a szikla még csak kihűlőfélben volt. A kemény fagy vagy egy órával sötétedés után kezdődik.

Kísérőjükkel megbeszélték, hogy üzen, ha eléri a rakétát, és valóban egy óra húsz perccel később rádiójuk megszólalt, Pnin jelentkezett. Csak néhány szót váltottak, mert legfőbb ideje volt, hogy induljon, ráadásul nehéz körülmények között — a rakéta nem volt függőleges, lábai elég mélyen belesüppedtek a kőhalmazba, és súllyal terhelt vasmacskákként lehorgonyozták. Látták az indulást, miután félrehúzták az acél ablaktáblákat — de nem az elejét, mert a leszállás helyét elfedték előlük a központi hegygerinc bordái. Egyszer csak a sűrű és alaktalan sötétségbe lángoló vonal hasított, amelyet alulról rőt fény kísért — ez a kilövellt tűz fénye volt, amelyet visszavert a lavinamező sziklái közül kifújtatott por. A tüzes nyílhegy egyre feljebb és feljebb szállt, és a rakétát nem is lehetett látni, csak ezt az izzó, egyre vékonyabb, remegő, csíkokra bomló húrt, a teljes erővel haladó motor normális lüktetését. Azután és most a magasba pillantottak, mert az égre rajzolódó tüzes pálya már a csillagok közt vezetett — az egyenes vonal szelíden meghajlott, és szép ívben a látóhatár mögé szállt.

Magukra maradtak a sötétben, mert szándékosan eloltották az összes lámpákat, hogy jobban figyelhessék az indulást. Helyére tolták az ablak páncéllapját, meggyújtották a lámpákat, és egymásra pillantottak. Langner halványan elmosolyodott, és kockás flanellingében görnyedten az asztalhoz lépett, amelyen a hátizsákja hevert. Előszedegette könyveit, egyiket a másik után. Pirx a homorú falhoz támaszkodva, szétterpesztett lábbal állt, mint egy messzire repülő űrhajó fedélzetén. Egyszerre minden benne volt: Luna Központi hűvös, föld alatti helyiségei, a szűk szállodai folyosók, a felvonóik, a mennyezetig ugráló és megolvadt habkövet cserélgető turisták, a repülés a Ciolkovszkijra, a termetes oroszok, a rádióteleszkóp ezüst hálója a hegygerinc és a fekete ég között, Pnin elbeszélése, a második repülés és ez a hátborzongató út a sziklás fagy és hőség közepette a sisakjába bepillantgató mélységekkel. Nem tudta elhinni, hogy ennyi minden belefért alig néhány órába az idő felnagyította, átfogta ezeket a képeket, elnyelte őket, és most visszatértek, mintegy az elsőbbségért küzdve. Egy másodpercre lehunyta gyulladt, száraz szemhéját, és megint kinyitotta.

Langner módszeresen rakosgatta a könyveket a polcra, és Pirx azt hitte, hogy megérti ezt az embert — nyugodt mozdulatai, amint egyik kötetet a másik mellé állítgatta, nem ostobaságból vagy közömbösségből fakadtak, nem hatott rá nyomasztóan ez a holt világ, hanem szolgálta: azért jött az állomásra, mert így akarta, nem vágyódott a háza után, mert háza a spektrogrammok voltak, a számítások eredményei, és az a hely, ahol létrejöttek, mindenütt otthon lehetett, hiszen ennyire összpontosítani tudta mohó érdeklődését; tudta, hogy miért él — ő volt az utolsó ember, akinek Pirx bevallaná regényes ábrándozását a hőstettről. Bizonyára el se mosolyodnék, mint az előbb, meghallgatná és visszatérne a munkájához. Pirx egy szemvillanásig irigyelte a biztonságáért, önismeretéért, de egyúttal érezte is Langner idegenségét, nem volt egymás számára mondanivalójuk, s mégis együtt kellett eltölteniök ezt a kezdődő éjszakát, a következő napot és még egy éjszakát… Szemét körbejártatta a fülkén, mintha először látná. Műanyaggal borított homorú falak. Páncéllappal védett ablak. A műanyagba süllyesztett mennyezetlámpák. Néhány tarka reprodukció a szakirodalom polcai között és egy bekeretezett, keskeny kis tábla, amelyen két oszlopban sorakoztak összes elődjeik nevei. A sarkokban üres oxigénpalackok, sokszínű kristálydarabkákkal telt egykori konzervesládák, nylon ülésű, könnyű fémszékek. Egy kis asztal, fölötte csuklós olvasólámpa. A nyitott ajtón át a rádióállomás készülékei látszottak.

Langner rendet csinált a fényképlemezekkel telt szekrénykében. Pirx megkerülte és kiment. A folyosóról balra nyíló ajtó a konyhába, a szemközti a kilépő kamrába, a jobb oldali két apró szobába vezetett. Benyitott a sajátjába, Egy ágyon, összehajtható széken, a falba süllyesztett pulpituson és polcon kívül üres volt. Az egyik oldalon, az ágy felett, a mennyezet ferdén lejtett, mint egy padlásszobában, de nem laposan, hanem félgömb alakban, a külső páncél görbületének megfelelően.

Visszatért a folyosóra. A keszon ajtajának tojásdad alakban lekerekítették sarkait, peremét vastag légelzáró műanyagba foglalták, továbbá egy küllős kerék volt ott és egy lámpa — ez kigyulladt, ha nyitott külső csapóajtónál a kamrából eltűnt a levegő. A lámpa most nem égett. Kinyitotta az ajtót. Két lámpa gyulladt ki önműködően, és kopár, fémfalú, szűk helyiséget világított meg, középen függőleges kis létrával: ez a mennyezet csapóajtajához vezetett. Az alsó létrafok alatt a sok lábnyomtól kissé elmosódott, krétával kirajzolt körvonalak látszottak. Itt találták meg Savage-et. Meggörnyedve, kissé az oldalán feküdt, s nem lehetett felemelni, mert az érdes laphoz fagyasztotta saját vére, amely szétvetette szemét és arcát. Pirx szemügyre vette ezt a fehér, emberi alakra alig emlékeztető körvonalat, majd visszavonult, lezárta a hermetikus ajtót, és felpillantott: lépteket hallott fentről. Langner mászott fel a folyosó szemközti falához támasztott létrán, és a csillagvizsgálóban sürgölődött. Pirx kidugta fejét a kerek padlónyíláson, és letakart, kis ágyúhoz hasonló távcsövet látott, az asztrográfok kameráit és két jókora készüléket — az egyik a Wilson-kamra volt, a másik, az olajos, villanó berendezéssel, nyomok fényképezésére szolgált.

Az állomást a kozmikus sugárzás vizsgálatára létesítették, és az erre szolgáló magemulziós lemezek szerteszét hevertek: narancsszínű csomagok a könyvek közt, a polcok alatt, a fiókokban, az ágyak mellett, még a konyhában is. És ez volt minden? Tulajdonképpen igen, hacsak nem számítjuk a padló alatt elhelyezett hatalmas víz— és oxigéntartályokat, amelyeket teljesen belevájtak a Hold szikláiba, magának a Mendelejevnek a tömbjébe.

Minden helyiség ajtaja fölött kerek indikátort helyeztek el a széndioxid sűrűségének jelzésére. Fölötte klimatizátor szitája látszott.

A berendezés hangtalanul dolgozott. Kiszívta a levegőt, megtisztította a széndioxidtól, hozzákeverte a megfelelő mennyiségű oxigént, megnedvesítette vagy szárította, és visszanyomta az összes fülkékbe. Pirx örült a csillagvizsgálóból érkező minden koppanásnak; amikor a neszek elhallgattak, a csend megnövekedett, úgyhogy hallotta saját vérének lüktetését, úgy, mint abban a kísérleti medencében, a „dififürdő”-ben, de abból bármikor kiszállhatott.

Langner lejött, és elkészítette a vacsorát — olyan halkan és ügyesen, hogy mire Pirx belépett a konyhába, már minden elkészült. Jóformán szótlanul étkeztek. — Kérném a sót. — A kenyér dobozokban van? — Holnap újat kell bontanunk. — Kávét vagy teát?

Csak ennyit. Pirxnek tetszett ez a szűkszavúság. Mit is ettek tulajdonképpen? A harmadik ebédet aznap? Vagy talán a negyediket? Talán már a következő nap reggelijét? Langner megjegyezte, hogy elő kell hívnia az exponált lemezeket. Felment. Pirxnek nem volt semmi dolga. Váratlanul megértette. Őt azért küldték, hogy Langner ne legyen egyedül. Hiszen nem értett az asztrofizikához. Sem a kozmikus sugarakhoz. Ugyan, hol volna Langnernek kedve ahhoz, hogy megtanítsa az asztrográf kezelésére?! Megszerezte az első helyet, a pszichológusok megállapították, hogy nem őrülhet meg, kezeskedtek érte. Tehát ebben a fazékban kell rostokolnia a kéthetes éjszakán át, majd a kéthetes napon át, és várhat, ügyelhet, nem tudni, mire.

Ez a „Feladat”, ez a „Küldetés”, amelyet tíz-egynéhány órával ezelőtt hihetetlen szerencsének vélt, egyszer csak megmutatta igazi arcát — a formátlan pusztaságot. Mitől védje meg Langnert és önmagát? Milyen nyomokat keressen? És hol? Talán azt hitte, hogy felfedez valamit, ami fölött elsiklottak a bizottság összes kiváló szakértői, a Holdat évek óta ismerő férfiak? De tökkelütött volt!

Az asztalnál üldögélt. Mosogatnia kellett. És jól elzárni a csapot, mert a víz, a mérhetetlenül értékes víz, amelyet fagyott tömbökben lőttek fel mozsárból, két és fél kilométeres parabolán, az állomás tövében levő katlanba, ez a víz csöpögve fogyott.

De nem mozdult. Még a kezét sem emelte fel, amikor ernyedten az asztal szélére hullt. Fejében ott volt az acélhéjat körülvevő hőség és pusztaság, sötétség és némaság. Megdörzsölte szemét, amely égett, mintha homok érte volna. Úgy állt fel, mintha kétszer annyit nyomna, mint a Földön. A mosogatóhoz vitte a piszkos tányérokat, csörömpölve bedobta őket, rájuk engedte a meleg vizet. És miközben mosogatott, forgatta az edényt, kapargatta a megdermedt zsírmaradványokat, elmosolyodott ábrándjain, amelyek szertefoszlottak valahol a Mendelejev gerincéhez vezető úton, és olyan messzi, olyan nevetségesen és idegenül elmaradtak, olyan régen, hogy már szégyenkeznie sem kellett miattuk.

Langnerrel el lehetett tölteni egy napot vagy egy évet, és ez semmin sem változtatott. Szívesen dolgozott, de mértékkel. Sohasem sietett. Nem volt szenvedélye, furcsasága, nevetséges szokása. Ha valakivel így összezárva él az ember, a legkisebb ostobaság is bosszantóan hathat. Hogy a másik sokáig zuhanyoz, hogy nem akar spenótos konzervet bontani, mert nem szereti a spenótot, hogy néha rosszkedvű, hogy egy napon abbahagyja a borotválkozást, és ijesztő borostája majd kiszúrja társának szemét, vagy mikor borotválkozik és megkarcolja magát, egy óra hosszat nézegeti képét a tükörben, és olyan pofákat vág, mintha egyedül volna. Langner nem volt ilyen. Mindent megevett, noha lelkesedés nélkül. Hangulata nem váltózott, és amikor rákerült a mosogatás sora — mosogatott. Nem fecsegett minduntalan magáról és a munkájáról. Ha kérdezték — válaszolt. Nem kerülte Pirxet. Nem tolakodott. Talán ez a szürkeség is bosszantotta volna Pirxet, mert az első este benyomása — amikor a könyveit rakosgató fizikust a szerény hősiesség, helyesebben nem hősiesség, hanem az irigyelni való, sztoikusan férfias, tudományos magatartás megtestesítőjének vélte — szertefoszlott, és Pirx az unalomig köznapi embernek látta kényszerű társát. De Langner mindezek ellenére nem untatta és nem bosszantotta, mert kiderült, hogy Pirxnek akad, legalábbis egyelőre, bőven foglalatossága. Ez az elfoglaltság nagyon lekötötte. Most, amikor már megismerte az állomást és környékét, még egyszer nekilátott az összes dokumentumok tanulmányozásának.

A szerencsétlenség négy hónappal az állomás üzembe helyezése után következett be. Bármennyire valószínűtlenül hangzik, nem pirkadatkor vagy napnyugtakor, hanem csaknem fényes holdbeli délben. A Sas Szárny felfüggesztett táblájának háromnegyed része a legcsekélyebb előjel nélkül lezuhant. A látványnak szemtanúja volt az állomás ideiglenesen négy főre növekedett személyzete, amely éppen a készleteket szállító járműoszlop érkezését várta.

A későbbi vizsgálat megállapította, hogy a Sas nagy oszlopának bevágásai valóban megzavarták a szikla kristályos szerkezetét és tektonikus egyensúlyát. Az angolok a kanadaiakra hárították a felelősséget, a kanadaiak az angolokra, a Brit Nemzetközösség tagjainak összetartása pedig abban nyilvánult meg, hogy Animcev professzor figyelmeztetéseit mindkét fél következetesen elhallgatta. Bárhogy is történt, a következmények tragikusak voltak. Az állomás előtt álldogáló négy férfi légvonalban alig egy mérföldnyire a katasztrófa színhelyétől látta, hogyan válik ketté a vakító fal, hogyan törik darabokra a lavinák ellen épített ékek és falak rendszere; a száguldó tömbök tömege hogyan sodorja el az utat támasztékaival együtt, és zúdul a völgybe, amely harminc órán át lágyan hullámzó fehér tengerré vált — ennek a porfellegnek a szörnyű lendülettel hajtott áradata néhány perc alatt elérte a kráter szemközti falát!

A pusztítás hatósugarában két szállítójármű tartózkodott. Az oszlop végén levőt meg sem találták. Roncsait maga alá temette a törmelék tízméteres rétege. A másik menekülni próbált. Már a lavina sodrán kívül volt, az út felső, ép szakaszán, de egy óriási sziklatömb átugrotta a védőfal maradványát, és lesöpörte a háromszáz méteres mélységbe. Vezetője idejében kinyitotta a jármű ablakát, és kiesett a csuszamló görgetegre. Egyedül ő élte túl társait, egyébként ó is csak néhány árával. De ez a néhány óra pokollá vált a többiek számára. Az a kanadai francia, név szerint Roget, nem vesztette el eszméletét — vagy pedig tüstént a katasztrófa után visszanyerte —, és a kráter egész fenekét elborító fehér felhőből segítséget kért. Rádió-vevőkészüléke elromlott, de az adó működött. Nem lehetett rátalálni. A hullámok sokszorosan megtörtek, mert visszaverődtek a sziklákról (és ezek bérház nagyságúak voltak az emberek úgy mozogtak a tejfehér porral telt útvesztőben, mint egy város romjai közt), ezért az iránymérés csak tévútra vezetett. A sziklák vasszulfát tartalma miatt a radar használhatatlanná vált. Egy óra elteltével, amikor a Napos Kapu alól egy második kőzuhatag gördült le, abbahagyták a keresést. Ez a második lavina kicsi volt, de újabb omlásokat jelezhetett. Vártak tehát, és Roget hangja továbbra is hallható volt, különösen tisztán hangzott odafönn, magán az állomáson; a kőkatlan, amelyben feküdt, úgy hatott, mint egy felfelé irányított reflektor. Három óra múlva oroszok érkeztek a Ciolkovszkijról, és behatoltak a porfelhőbe hernyótalpas terepjáróikkal, amelyek felágaskodtak, és felborulással fenyegettek az ingó hegyoldalon: a csekély nehézkedés miatt a lavinamezők dőlési szöge a Holdon nagyobb, mint a Földön. A mentők csatárlánca oda igyekezett, ahová a terepjárók serif jutottak el, és háromszor átfésülte a rengő görgeteget. Az egyik mentő hasadékba zuhant; csak az mentette meg életét, hogy nyomban a Ciolkovszkijra szállították, és azonnal orvosi kezelésben részesítették. Még akkor sem vonultak vissza a felhőből, mert mindannyian hallották Roget egyre gyengülő hangját.

Öt órával a baleset után elhallgatott. Még élt. Ezt tudták. Ugyanis minden űrruhában a szóbeli kapcsolatot szolgáló rádión kívül parányi automatikus, az oxigénkészülékkel összekötött adókészülék volt. Minden lélegzetvételt és kilélegzést elektromágneses hullámok közvetítettek, és az állomáson különleges indikátor regisztrálta, afféle varázsszem, zölden világító lepke egyenletes tágulása és zsugorodásaként, s ez a foszforeszkáló legyezőmozgás mutatta, hogy az eszméletlen, haldokló Roget még mindig lélegzik; ez a lüktetés fokozatosan lelassult — senki sem bírta elhagyni a rádióállomást, az ott szorongó emberek tehetetlenül várták halálát.

Roget még két óra hosszat lélegzett. Azután a varázsszem zöld lángocskája megremegett, összezsugorodott, és úgy maradt. Az összezúzott testet csak harminc órával később, kővé dermedve találták meg, és annyira megcsonkítva, hogy ki sem nyitották az űrruhát, hanem abban a félig összesajtolt fémburokban temették el, mint egy koporsóban. Később kitűzték az új utat, helyesebben azt a sziklaösvényt, amelyen Pirx az állomásra érkezett. A kanadaiak már-már feladták a megfigyelőhelyet — de makacs angol kollégáik megoldották a készletek szállításának kérdését azzal a módszerrel, amelyet első ízben a Földön a viharos Mount Everest számara terveztek meg. Akkor elvetették, mint kivihetetlent. Megvalósíthatónak csak a Holdon bizonyult.

A katasztrófa visszhangja számos, gyakran teljességgel ellentétes változatban bejárta az egész Földet, végül elült a zaj. A tragédia a Hold pusztaságaival vívott küzdelem krónikájának egyik fejezetévé vált. Az állomáson váltották egymást az ügyeletes asztrofizikusok. Így telt el hat holdnap és éjszaka. És amikor úgy látszott, hogy az a nemrégiben annyira megpróbáltatott hely már nem szolgál semmiféle szenzációval, egyszer csak a Mendelejev rádiója hajnalban nem válaszolt a Ciolkovszkij hívására. Ezúttal is segítségül, helyesebben az állomás érthetetlen némaságának felderítésére felkerekedett egy csoport a Ciolkovszkijról. Rakétával érkeztek, amely a Sas Szirt tövében levő hatalmas lavinamezőn szállt le.

Amikor az állomáshoz értek, a csaknem az egész krátert betöltő sötétséget még egyetlen napsugár sem enyhítette. Csak a Szirt alatt szikrázott az acélhéj a vízszintes fényben. A kijárati csapóajtó tárva-nyitva. Alatta a kis létra tövében hevert Savage, olyan testhelyzetben, mintha lecsúszott volna a létrafokról. A halál oka fulladás volt — sisakjának páncélüvege megrepedt. Később kesztyűjének tenyerén a sziklák porának csekély nyomát fedezték fel, mintha hegymászásból tért volna vissza. De ezek a nyomok régebbiek is lehettek. A másik kanadait, Challiers-t csak a környékbeli összes szakadékok és kürtők rendszeres átkutatása után lelték meg. A mentők háromszázméteres köteleken ereszkedtek le, és kiemelték testét a Napos Kapu alatti szakadék fenekéről. Alig néhány tucat lépésnyire feküdt attól a helytől, ahol elpusztult és sírjában pihent Roget.

Az események rekonstruálásának kísérletei először reménytelennek látszottak. Senki sem tudott elfogadható elméletet összeállítani. Egy vegyes, angol-kanadai bizottság érkezett a helyszínre.

Challiers órája tizenkettőkor állt meg, de bizonytalan volt, hogy éjfélkor tört össze vagy délben. Savage órája kettőkor állt meg. A tüzetes vizsgálat (és olyan tüzetesen vizsgálták, ahogy az csak emberileg lehetséges volt), megállapította, hogy a rugó teljesen lejárt. Tehát Savage órája biztosan nem halálakor állt meg, hanem egy ideig még azután is járt.

Az állomáson a megszokott rendet találták. A naplóban, amelybe az összes lényeges eseményeket bevezették, a legcsekélyebb útbaigazítást sem lelték. Pirx áttanulmányozta egyik bejegyzést a másik után. Rövidek voltak. Ekkor és ekkor asztrográfiai méréseket végeztek, exponáltak ennyi és ennyi lemezt, ilyen és ilyen körülmények között, elvégezték az alábbi megfigyeléseket — ezek közül a sztereotip jegyzetek közül egyik sem utalt még közvetve sem arra, ami az Állomáson Challiers és Savage utolsó holdbeli éjszakáján történt.

Az állomáson nemcsak rend volt: minden azt bizonyította, hogy a halál meglepte az ott lakókat. Találtak egy nyitott könyvet, amelynek szélére Challiers jegyzeteket írt; egy másik könyvvel lenyomtatta, hogy be ne csukódjék, a kötet így hevert a még mindig égő villanylámpa alatt. Mellette felbillent pipa feküdt, kihulló hamuja kissé megpörkölte az asztal műanyag lapját. Savage pedig éppen vacsorát főzött. A konyhában nyitott konzervdobozok voltak, a tálban tejjel elkevert tojásos pép, a jégszekrény ajtaja tárva-nyitva, a fehér asztalon két tányér, két pár evőeszköz, felszeletelt, szikkadtkenyér…

Tehát egyikük abbahagyta az olvasást, félretette égő pipáját, úgy, mint amikor valaki csak néhány percre akarja elhagyni a szobát, és tüstént visszatér. A másik pedig félbeszakította a konyhai előkészületeket, ott hagyta a megolvasztott zsírral telt serpenyőt, még a jégszekrényajtaját sem csapta be… Űrruhát öltöttek, és kiléptek az éhszakába. Egyidejűleg? Vagy egyik a másik után? Minek? Hová?

Már két hete az állomáson tartózkodtak. Jól ismerték a környéket. Egyébként az éjszaka véget ért. Néhány óra választotta el őket a napkeltétől. Miért nem várták meg a pirkadatot, ha mindketten vagy egyikük — a kráter fenekére készült? Mintha ez lett volna Challiers szándéka, erre vallott az a hely, ahol rátaláltak. Tudta ugyanúgy, mint Savage, hogy a Napos Kapu alatti sziklatáblára kimerészkedni, ott, ahol az út váratlanul megszakad, őrültség. Enyhe lejtője itt egyre meredekebbé vált, mintha lefelé hívogatott volna, de néhány tucatnyi lépéssel lejjebb már a katasztrófa okozta szakadék tátongott. Az új út kikerülte ezt a helyet, egyenesen folytatódott az alumíniumkarók vonala mentén. Ezt mindenki tudta, aki csak egyszer is járt az állomáson. És íme, az állandó munkatársak egyike éppen odament, elindult lefelé a mélység felé tartó táblákon.

Miért? Hogy öngyilkos legyen? Vajon aki öngyilkos akar lenni, érdekes olvasmány közben felemelkedik, otthagyja a nyitott könyvet, leteszi égő pipáját, és felkerekedik, hogy találkozzék a halállal?

És Savage? Milyen körülmények közt repedt meg sisakjának üvege? Vajon kilépett éppen az állomásról, vagy már visszatért? A késlekedő Challiers-t akarta keresni? De miért nem ment vele együtt? És ha vele tartott, hogyan engedhette meg, hogy a mélység felé igyekezzék?

Ennyi megválaszolatlan kérdés volt.

Az egyetlen dolog, amely nyilvánvalóan rossz helyre került, egy csomag, a kozmikus sugarak megörökítésére szolgáló fényképlemez volt. A konyhában hevert, a fehér asztalon, a tiszta, üres tányérok mellett.

A bizottság a következő megállapításra jutott: aznap Challiers volt az ügyeletes. Elmélyedve olvasott, majd egyszer csak észrevette, hogy tizenegy felé jár. Akkor kellett kicserélnie a megvilágított lemezeket újakra. A lemezeket az állomáson kívül exponálták. Vagy száz lépésnyire a hegyoldalban nem túlságosan mély aknát vájtak a sziklába, amelynek a falait ólom borította, hogy a lemezeket csakis a magasból jövő sugarak érjék. Ez egyike volt az akkori munkák előírt feltételeinek. Challiers tehát felállt, letette a könyvét és a pipáját, elővett egy csomag új lemezt, felöltötte űrruháját, a keszonon át elhagyta az állomást, elment az aknához, leereszkedett a falba süllyesztett lépcsőfokokon, kicserélte a lemezeket, és a megvilágított lemezekkel elindult visszafelé.

Hazafelé letért az útról. Az oxigénkészüléke nem romlott el, öntudatát tehát nem zavarta meg anoxémia, oxigénhiány. Ennyit mindenesetre megállapíthattak az összetört űrruha vizsgálatánál — miután felhoztak a szakadék fenekéről.

A bizottság tagjai arra a meggyőződésre jutottak, hogy Challiers hírtelen megzavarodott — különben nem téveszthette volna el az utat. Túlságosan jól ismerte. Talán egy pillanatra rosszul lett és elájult, talán elszédült, elvesztette tájékozódóképességét — röviden, abban a hitben haladt, hogy hazaigyekszik, holott a valóságban egyenesen a százméternyire tátongó mélység felé tartott.

Savage nem győzte várni, aggódott, ezért abbahagyta a vacsorakészítést, és megpróbált rádiókapcsolatot teremteni vele (az adó a helyi ultrarövid hullámokra volt beállítva; természetesen korábban is beállíthatták, ha valamelyik ügyeletes a zavarások ellenére megpróbált volna érintkezésbe lépni a Ciolkovszkijjal; de először is, a Ciolkovszkij rádiója nem fogott fel jelzéseket — még érthetetlen torz jeleket sem —, másodszor pedig ez a lehetőség valószínűtlen volt, mert mind Savage, mind Challiers jól tudta, hogy a legnagyobb zavarás idején, a közelgő virradatkor hiába kísérletezne az összeköttetéssel), és amikor ez eredménytelen maradt — mert társa akkor már nem élt —, felöltötte űrruháját, kirohant a sötétbe, és keresni kezdte Challiers-t.

Lehet, hogy annyira felizgatta Challiers hallgatása, érthetetlen, hirtelen eltűnése, hogy eltévesztette az utat, vagy még inkább hiszen kettőjük közül ő volt a gyakorlottabb és tapasztaltabb alpinista —, miközben igyekezett rendszeresen átkutatni az állomás környékét, szükségtelen és túlzott kockázatot vállalt — röviden, a nyaktörő keresés közben lezuhant, és összetörte sisakjának üvegét. Még futotta erejéből, hogy a nyílásra szorítsa kezét, rohanjon az állomásig, és felkapaszkodjék a csapóajtóig. Ám mire becsukta az ajtót, mire levegőt engedett a kamrába, maradék oxigénje is elfogyott — Savage lezuhant a létra utolsó fokáról, elájult, és néhány másodperc múlva meghalt.

A kettős tragédiának ez a magyarázata nem győzte meg Pirxet. Részletesen tanulmányozta a két kanadai jellemrajzát. Különösen Challiers-vel foglalkozott, mert állítólag ő okozta akaratlanul mind a maga, mind a társa halálát. Challiers harmincöt éves volt. Nevet szerzett mint asztrofizikus és gyakorlott alpinista. Kitűnő egészségnek örvendett; nem betegeskedett; nem ismerte a szédülést; azelőtt a Hold „földi felén” dolgozott, és részt vett az Akrobatikus Torna Klubjának megalapításában; ennek a furcsa sportágnak beavatottjai egy rugaszkodással tíz szaltót tudnak végrehajtani, mielőtt ruganyos lábbal, biztosan talajt érnének, vagy: huszonöt emberből álló piramist tartanak meg a vállukon! És ez a Challiers lett volna rosszul hirtelen, a legcsekélyebb ok nélkül, vagy hibbant volna meg százlépésnyire az állomástól? És ha már így járt, nem tudott a széles hegyoldalon leereszkedni az épülethez, hanem derékszögben elindult a rossz irányban, holott, mielőtt elérte volna az út épen maradt részét, a sötétben meg kellett másznia azt a sziklahalmot, amely éppen ezen a helyen terült el az állomás mögött.

És volt még egy másik részlet, amely Pirx szerint (de nemcsak szerinte) most már közvetlenül ellentmondott a hivatalos jegyzőkönyvben elfogadott változatnak. Az állomáson rend volt. De egy dolgot nem találtak a helyén: azt a bizonyos lemezcsomagot a konyhaasztalon. Úgy látszott, hogy Challiers valóban felkerekedett, hogy kicserélje a lemezeket. Végrehajtotta a cserét. Talán nem ment egyenesen a szakadék felé, nem törtetett arra a görgeteg hegyén keresztül, hanem a megszokott módon visszatért az állomásra. Ezt bizonyították a lemezek. Letette a csomagot az asztalra, miért oda? És hol volt akkor Savage? A konyhában lelt exponált lemezek — vélte a bizottság — nyilván a korábbi, hajnali expozícióból származtak. Az egyik tudós véletlenül az asztalra tette a csomagot. Ám Challiers teteménél nem találtak lemezeket. A bizottság megállapította, hogy a csomag kicsúszhatott az űrruha zsebéből vagy a szakadékba zuhanó tudós kezéből, és eltűnhetett a sokezernyi sziklahasadék egyikében.

Pirx úgy gondolta, hogy a tényeket erőszakkal az elfogadott elmélet keretei közé kényszerítik.

A jegyzőkönyveket visszadugta a fiókba. Már nem volt rájuk szüksége. Kívülről tudta tartalmukat. Azt hajtogatta magában, illetve tulajdonképpen nem foglalta szavakba gondolatát, mert úgyis rendíthetetlen meggyőződése volt, hogy a titok kulcsa nem a két kanadai lelkivilágában rejlett. Vagyis, hogy nem-volt ott ájulás, rosszullét, megzavarodás — más okozta a tragédiát. Ez az ok vagy magában az állomásban, vagy rajta kívül rejlett. Az állomás vizsgálatával kezdte. Nem keresett nyomokat — csak pontosan ismerni akarta a berendezések minden részletét. Nem kellett sietnie, az idejéből bőven futotta. Először szemügyre vette a keszont. A krétával rajzolt körvonal még mindig látszott a létra tövében. Pirx elsőnek a külső ajtót vizsgálta meg. Mint általában az efféle kis kamrákban, a berendezés segítségével vagy az ajtót, vagy a felső csapóajtót lehetett kinyitni. Kitárt csapóajtónál az ajtó nem nyílt. Ez kiküszöbölte a baleseteket, például, hogy valaki ugyanakkor nyissa ki a csapóajtót, amikor vele egyidejűleg másvalaki az ajtót tárja ki. Igaz ugyan, hogy mindkettő befelé nyílt, és az állomáson kívüli nyomás magától, csaknem tizennyolc tonnányi erővel becsapná őket, de az ajtószárny és a félfa között ott lehetne például valakinek a keze vagy egy kemény tárgy vagy szerszám — ilyenkor a levegő robbanásszerűen az űrbe tódulna.

A csapóajtó kérdése annyival bonyolultabb volt, hogy helyzetét a rádióállomáson levő központi vezérlőkészülék jelezte. A csapóajtó kinyitásakor a pulpituson vörös indikátor gyúlt ki. Egyidejűleg magától bekapcsolódott a „zöld jelzés” vevőberendezése. Ez nikkelgyűrűbe foglalt üvegszem volt, amelyet a lokátor („helymegállapító”) ugyancsak üvegezett tárcsájának közepén helyeztek el.

A „lepke” legyezőmozdulata a varázsszemben hírül adta, hogy az állomáson kívül levő ember rendesen lélegzik: ezenkívül a helymegállapító szegmensekre kalibrált tárcsáján egy világító csík jelezte, hogy hol van az illető. Ez a világító csík a kupolán elhelyezett radarantenna fordulatainak megfelelően keringett, és foszforeszkálva szitáló körvonalakban bemutatta az állomás közvetlen környékét. Ennek az óramutatóhoz hasonlóan siető sugárnak a nyomán a képernyőt jellegzetes visszfény töltötte be, amelyet a mindennemű tárgyról visszaverődő radarhullámok okoznak a fém űrruhába öltözött emberi test különlegesen erős villanásként látszott. Ha valaki figyelte ezt a smaragdszínű, hosszúkás foltot, mozgását is felfedezhette — mert mozgott a gyengén fénylő alapon —, és ezáltal ellenőrizhette az állomáson kívüli ember tempóját és haladási irányát. A képernyő felső része megfelelt az északi csúcs alatti területnek, ahol a vizsgáló akna volt; alsó sávja a déli részt jelezte, tehát éjszaka tiltott területet — ez vezetett a szakadékok felé.

A „lélegző lepke” és a radar helymeghatározó szerkezete egymástól független volt. A „szem”-et az űrruha oxigénszelepeivel összekapcsolt, az infravöröst megközelítő frekvenciájú adókészülék indította meg, a helymeghatározó sugarát pedig félcentiméteres rádióhullámok.

A berendezésnek egy lokátora és egy varázsszeme volt, mert a szabályzat szerint egyszerre csak egy személy tartózkodhat az állomáson kívül. A másik bentről figyelte állapotát; baleset alkalmával természetesen kötelessége volt azonnal a segítségére sietni.

Gyakorlatilag olyan ártatlan és rövid kirándulásnál, mint amilyen a lemezek cseréje volt, a bent maradó kinyithatta a konyha és a rádióállomás ajtaját — figyelhette a jelzéseket, anélkül, hogy a főzést félbeszakította volna. Rádión keresztül is beszélgethettek, kivéve a hajnal előtti néhány órát, mert a terminátornak az éjszaka és a nap határvonalának közeledtét recsegések áradata jelezte, s ez gyakorlatilag megakadályozta a párbeszédet.

Pirx lelkiismeretesen megvizsgálta a jelzések játékát. A csapóajtó kinyitásakor vörös lámpa gyulladt ki a pulpituson. A zöld indikátor fénylett, de mozdulatlan maradt, és „szárnyai” élettelen szállá záródtak össze, mert külső jelzés híján most nem tárultak szét. A lokátor lángocskája egyenletesen keringett a tárcsán, és felidézte rajta — megkövesedett kísértetekként — a sziklás környék mozdulatlan árnyait. Keringése közben sehol sem villogott, és ezzel megerősítette a lélegzési indikátor jelentését, hogy hatósugarában egyetlen űrruha sincs az állomáson kívül.

Természetesen Pirx is figyelte a berendezést, amikor Langner kiment lemezeket cserélni.

A vörös lámpa kigyulladt, és szinte nyomban elaludt, amikor, most már kívülről, Langner becsukta a csapóajtót. A zöld lepke egyenletesen lüktetni kezdett. Ez a lüktetés néhány perc múlva kissé meggyorsult, mert az asztrofizikus elég sebesen igyekezett felfelé a lejtőn — nem csoda, hogy a lélegzete szaporábbá vált. Űrruhájának fényes pontja jóval tovább látszott a képernyőn, mint a vezetősugár áthaladása után rögtön kiváló sziklakontúrok. Azután a lepke hirtelen összezsugorodott és becsukódott, a képernyő pedig kihalt — eltűnt az űrruha foltja. Ez akkor történt, amikor Langner leereszkedett az aknába. Az ólommal burkolt falak elvágták a jelzések áradatát. Egyidejűleg a központi pulpituson kigyulladt a bíborszínű RIADÓ, és a lokátorban látott kép megváltozott. Az állandóan egyformán keringő radarantenna csökkentette dőlésszögét, hogy egymás után átfésülje a terep egyre távolabbi szegmenseit. Ez azért történt, mert a készülék „nem tudta”, hogy mi történt: az ember váratlanul eltűnt elektromágneses hatósugarából. Három-négy perc múlva a lepke ismét mozgatta szárnyát, a radar rátalált az elveszett emberre, mindkét, egymástól független jelzőrendszer regisztrálta, hogy újra megjelent. Langner elhagyta az aknát, és elindult visszafelé. A RIADÓ azonban tovább lángolt ki kellett kapcsolni. Ha ezt nem teszik, két óra múlva az időrelé elvégzi ugyanezt — azért, hogy feledékenység esetén a készülék ne fogyasszon feleslegesen áramot. Ezt éjszaka ugyanis csak akkumulátorokból nyerték. Napközben az akkumulátorokat a Nap töltötte fel.

A készülékek működésének ismeretében Pirx megállapította, hogy ezek eléggé egyszerűek. Langner nem zavarta kísérleteit. Úgy vélte, hogy a kanadaiak balesete a bizottság jegyzőkönyvében vázolt módon történhetettezenkívül a baleseteket időnként elkerülhetetlennek tartotta.

— Ezek a lemezek? — válaszolta Pirx ellenvetésére. — Ezeknek a lemezeknek nincs jelentőségük. Az ember cifrább dolgokat is művel izgalmában. A logika sokkal hamarabb cserbenhagy minket, mint az élet. Olyankor mindenki értelmetlenül viselkedik…

Pirx lemondott a további vitáról.

Vége felé járt a holdéjszaka második hete. Pirx az összes vizsgálatok után ugyanannyit tudott, mint az elején. Lehet, hogy a tragikus baleset valóban örökre felderítetlen marad? Talán egyike a millióból egyszer előforduló eseteknek, amelyeket nem lehet rekonstruálni? Lassan bekapcsolódott Langner munkájába. Végül is foglalkoznia kellett valamivel, kitölteni a hosszú órákat. Megtanulta a nagy asztrográf kezelését (tehát mégiscsak közönséges szünidei gyakorlaton volt), majd társával felváltva járogatott az aknába, ahol sokórás megvilágításnak tették ki a lemezeket.

Közeledett a várva várt hajnal. A világ híreire szomjazó Pirx a rádióállomáson ügyködött, de a hangszóróból csak a közeli napkeltét jelző recsegések és füttyök viharát sikerült fognia. Azután megreggeliztek, reggeli után előhívták a lemezeket, az egyikkel Langner hosszan elszöszmötölt, mert egy mezonbomlás remek nyomait fedezte fel. Még Pirxet is odahívta a mikroszkóphoz, de társa közömbösnek bizonyult az atomok átalakulásnak szépsége iránt. Később ebédeltek, egy órát az asztrográfoknál töltöttek, majd szabad szemmel figyelték a csillagos eget. Lassan ideje volt, hogy megvacsorázzanak. Langner már a konyhában szorgoskodott, amikor Pirx — ő volt a napos — menetközben bekukkantott hozzá, és jelentette, hogy kimegy. Langner a tojásporos doboz bonyolult receptjének olvasásával foglalatoskodott, és odavetette, hogy siessen. Tíz perc múlva elkészül a rántotta.

Pirx tehát egy csomag lemezzel a markában, már űrruhában, ellenőrizte, hogy a cipzár jól a gallérhoz erősíti-e sisakját, majd kitárta mind a két ajtót — a konyhait és a rádióállomásét —, belépett a keszonba, becsapta a hermetikus ajtót, kinyitotta a csapóajtót, felmászott a kijárathoz, de az ajtót nem csukta be maga mögött, hogy minél hamarabb visszatérhessen. Langner amúgy sem készült kifelé, tehát Pirx viselkedése nem volt hibáztatható.

Ugyanaz a sötétség borult rá, amely a csillagok közt uralkodott. A földihez nem hasonlítható, mert a légkörben mindig világít egy kissé az oxigén sugárzása. Látta a csillagokat, és csak abból, hogy imitt-amott megszakadt az ismert csillagképek rajza, ebből az abszolút feketeségből érzékelte a környék szikláit. Meggyújtotta fejlámpáját, és az egyenletesen hintázó, sápadt fényfolt nyomában elért az aknához. Átvetette nehéz cipőbe bújtatott lábát a kőkáván (a holdbeli súlytalanságot könnyű megszokni, nem úgy, mint az igazi nehézkedést a Földre visszatérve), vaktában kitapogatta az első létrafokot, leereszkedett, és nekilátott a lemezek cseréjének. Amint lekuporodott, és az állványok fölé hajolt, reflektorának fénye hunyorgott egyet, és kialudt. Megmozdult, megbökte a sisakját megint kigyulladt. Tehát az égő ép volt, csak nem érintkezett megfelelően. Pirx nekiállt összeszedni a megvilágított lemezeket — a fényszóró pislogott néhányat, és megint kihunyt. Pirx pár pillanatig koromsötétben gubbasztott, s nem tudta, mihez kezdjen. A visszavezető út nem aggasztotta, betéve ismerte, azonkívül az állomás csúcsán két fény, egy zöld és egy kék, világított. De tapogatózás közben esetleg összetörhette volna a lemezeket. Öklével még egyszer rávágott a sisakra — a reflektor égélt. Pirx sebtében feljegyezte a hőmérsékletet, lapos dobozokba dugta a megvilágított lemezeket, és amikor ezeket a tokba rakosgatta, az átkozott fényszóró kialudt. Félre kellett tennie a lemezeket, hogy néhányszor rácsapjon a sisakra, és meggyújtsa. Észrevette, hogy ha egyenesen áll, a reflektor lángol, ha pedig meghajlik, a lámpa kialszik. Így tehát erőltetett helyzetben kellett dolgoznia. Végre a lámpa visszavonhatatlanul elromlott, és az ütögetés sem segített. Most már szó sem lehetett arról, hogy visszatérjen az állomásra, hiszen körös-körül kirakosgatta a lemezeket. Hátát nekivetette a legalsó lépcsőfoknak, lecsavarta a külső fedelet, a higanyégőt erősebben a foglalatba nyomta, és visszahelyezte a fedelet. A lámpa égett, de amint az már néha megesik, a csavarmenet nem fogott. Pirx próbálkozott így is, úgy is — végül, türelmét vesztve, zsebre vágta a fedelet és a reflektor külső üvegét, gyorsan összeszedte a lemezeket, kirakta az újakat; és kapaszkodni kezdett felfelé.

Talán félméternyire lehetett az akna nyílásától, amikor úgy tetszett, hegy reflektorának fehér fényébe egy másik, imbolygó, rövid villanás vegyült; felpillantott, de csak a csillagokat látta az akna torkolatában.

„Képzelődtem” — gondolta.

Kimászott, de homályos aggodalom fogta el. Nem ment — hanem hatalmas szökkenésekkel rohant, noha ezek a holdbeli ugrások, az elterjedt hiedelemmel szemben, legkevésbé sem gyorsítják a futást: igaz ugyan, hogy hosszúk, de hatszor lassabban száll az ember, mint a Földön. Amikor már közvetlenül az állomásnál volt, és megmarkolta a korlátot, második villanást vett észre. Mintha valaki dél felől rakétát lőtt volna fel. A rakétát nem látta — mindent elfedett előle az állomás búrája —, csak a sziklaszakadékok kísérteties visszfényét; ez egy másodpercre előbukkant a sötétségből, majd eltűnt. Villámgyorsan, majomként kúszott fel a kupola tetejére. Sötétség honolt. Ha lett volna rakétapisztolya, kilőtte volna, de nem volt nála. Bekapcsolta a rádióját. Recsegés. Pokoli recsegés. A csapóajtó nyitva volt, tehát Langner odabent tartózkodott. Hirtelen átvillant agyán, hogy ostobán viselkedik. Miféle rakéta? Biztosan meteor volt. A meteorok nem világítanak a légkörben, mert ilyen nincs a Holdon: világítanak, amikor kozmikus sebességgel a sziklákhoz csapódnak.

Beugrott a keszonba, lezárta a csapóajtót, egy perc eltelt a levegő beeresztésével, az indikátorok a megfelelő nyomást jelezték: 0,8 kg négyzetcentiméterenként, kitárta az ajtót, és futtában levetve sisakját, berontott a folyosóra.

— Langner! — kiáltotta.

Néma csend. Úgy, ahogy volt, űrruhában, berobbant a konyhába. Egyetlen pillantással felmérte. Üres volt. Az asztalon a vacsorához előkészített tányérok, a kis lábasban kikevert rántotta, serpenyő a már bekapcsolt főzőlap mellett.

— Langner! — üvöltötte. Ledobta a kezében tartott lemezeket, és a rádióállomásra rohant. Az is üres volt. Nem tudni, miért vette biztosra, hogy hiába keresné a csillagvizsgálóban, Langner nincs az állomáson. Tehát mégis rakéták voltak azok a villanások? Langner lövöldözött? Kiment? Miért? A szakadék felé tartott!

Váratlanul felfedezte. A zöld varázsszem hunyorgott: lélegzett. A radar forgó sugara pedig apró, éles szikrára bukkant a sötétségben — a képernyő legalsó részében! Langner a mélység felé igyekezett.

— Langner! Állj! Állj!!! Hallod? Állj! — ordított a mikrofonba, anélkül, hogy tekintetét levette volna a képernyőről.

A hangszóró sercegett. Csak a recsegés-ropogás, semmi egyéb. A zöldes szárny legyezőmozgást végzett, de nem úgy, mint a rendes lélegzéskor: lassan, bizonytalanul, néha egy percre elhalt, mintha Langner oxigénkészüléke nem működött volna. És az a fényes szikra a radarban nagyon messze volt: az üvegre rajzolt koordináták hálóján, a képernyő legalján jelent meg légvonalban másfél kilométernyire — tehát már valahol az ágaskodó, nagy, függőleges lapok között, a Napos Kapu alatt. És nem mozgott. A vezérsugár minden fordulatánál pontosan ugyanazon a helyen világított. Langner lezuhant? Ott hevert eszméletlenül?

Pirx kiszaladt a folyosóra. Gyerünk a keszonba, kifelé! Elérte a hermetikus ajtót. De amikor a konyha mellett elviharzott, valami feketeség megragadta szemét a fehér, megterített asztalon. A magával hozott fényképlemezek, amelyeket gépiesen ledobott, mert megrémült társának eltűnésétől… Ez mintha megbénította volna. Ott alít a keszon küszöbén, sisakjával a kezében, dermedten.

— Ugyanaz, mint akkor. Ugyanaz — hajtogatta. — Vacsorát készített, és váratlanul kiment. Most én utánamegyek, és… egyikünk sem tér vissza. A csapóajtó nyitva maradt. Néhány óra múlva a Ciolkovszkij rádió hívogatni kezd minket. Válasz nem lesz…

Egy belső hang ordítva bíztatta: — Te őrült, menj! Mire vársz? Ott fekszik! Talán lesodorta egy lavina, legördült a csúcsról, te nem hallottad, mert itt semmit sem hallani, még él, nem mozdul, nem zuhant le, de él, lélegzik, gyorsabban.

És mégis mozdulatlanul állt. Egyszer csak sarkon fordult, berontott a rádióállomásra, jól szemügyre vette az indikátorokat. Semmi sem változott. Négy-öt másodpercenként egyszer — lassan széttárul a „lepke”, remegve, bizonytalanul. És a pont a radarban a szakadék szélén…

Megvizsgálta az antenna dőlési szögét. Igen kicsi volt, az állomás közvetlen környékét már nem pásztázta — impulzusait a legnagyobb hatótávolságra küldte.

Annyira közel hajolt a lélegzet-induktorhoz, hogy közvetlenül a szeme elé került. Ekkor furcsa dolgot fedezett fel. A zöld „lepke” nemcsak széttárta és összecsukta szárnyait, hanem egyúttal teljes egészében remegett, egyenletesen — mintha a lélegzet ritmusát átfedné egy másik, sokkal gyorsabb. A haláltusa rángatózása? Görcs? Az az ember a végét járta; ő pedig tátott szájjal, mohón bámulta a katódlángocska mozgását — mindig ugyanaz, lassú, a másik ritmushoz kapcsolódó. Hirtelen, maga sem tudta, hogy miért, megragadta az antenna drótját, és kirántotta a kontaktusból. És elképesztő dolog történt: a kikapcsolt antennájú, külső impulzusoktól elszakított indikátor, ahelyett, hogy mozdulatlanná vált volna, továbbra is legyezőmozgást végzett.

Még mindig ugyanazzal az értetlen elképedéssel a pulpitushoz ugrott, és jobban megdöntötte a radar antennáját. A Napos Kapu alatti távoli szikra vándorolni kezdett a képernyő széle felé. A radar a környék egyre közelebbi szektorait pásztázta, míg csak váratlanul egy másik szikra bukkant fel, sokkalta nagyobb és erősebb. Egy másik űrruha!

Ez biztosan ember volt. Mozgott: Lassan, egyenletesen haladt lefelé, kerülgette az útjában álló akadályokat, hol balra, hol jobbra kanyarodott, és egyenesen a Napos Kapu felé tartott, a másik, távoli kis szikra — a másik ember felé?

Pirxnek majd kiugrott a szeme, Valóban két szikra volt, egy közeli — mozgó, és egy távoli — tehetetlen. A Mendelejeven csak két ember tartózkodott — Langner és ő. A készülékek szerint hárman voltak. Nem lehettek hárman. A berendezés tehát csalt.

Gyorsabban, mint ahogy mindezt végiggondolta, már a keszonban termett, rakétapisztollyal és töltényekkel. A következő percben már a kupolán állt, és egymás után lőtte ki a jelzőrakétákat, meredeken lefelé célozva, mindig egy irányban — a Napos Kapu felé. Alig győzte kidobálni a forró hüvelyeket. A rakétapisztoly nehéz agya ugrált a kezében. Semmi sem hallatszott, a ravasz megrántása után könnyű lökést érzett, szétnyíltak a tűzcsóvák, ragyogó zöld és vörös cseppeket fröcskölő bíborlángok, zafírszínű csillagok… Veszettül tüzelt, nem válogatott a színekben. És végre lentről, a mérhetetlen sötétségből válasz villant, és a feje fölött robbanó narancsszínű csillag megvilágította, s mintegy jutalmul lángoló strucctollak záporát hullatta rá. És még egy — sáfrányszínű aranyeső…

Tüzelt. A másik is tüzelt visszatérés közben: a válaszlövések közeledtek. Végre az egyiknek a fényénél felfedezte Langner kísérteties alakját. Váratlanul elgyengült. Egész testét kiverte a verejték. Még a fejét is. Patakzott róla, mintha fürdőből bújt volna ki. A rakétapisztolyt szorongatva leült, mert a lába kellemetlenül megroggyant alatta. A nyitott csapóajtón át belógatta a keszonba, és így várta lihegve Langnert, aki már egészen közel járt.

Ez történt. Amikor Pirx elment, a konyhában foglalatoskodó Langner nem figyelte az indikátarokat. Csak néhány perc múlva pillantott rájuk, Pontosan nem lehet tudni, hogy hány perccel később. Mindenesetre akkor történhetett, amikor Pirx a kialvó fényszóróval vesződött. Midőn eltűnt a radar látómezejéből, az automata csökkentette az antenna dőlését, és ezt addig folytatta, amíg az örvénylő sugárkéve érintette a Napos Kapu tövét. Langner fölfedezte ott a szikrát, amelyet űrruhának tartott, annál is inkább, mert az állítólagos ember mozdulatlanságát megmagyarázta a varázsszem: az ölető (természetesen azt hitte, hogy Pirx) úgy lélegzett, mint aki elájult — mintha fulladozna. Langner otthagyott csapot-papot, nyomban felöltötte űrruháját, és kirohant segíteni.

A radarkép a valóságban az alumíniumkarók sorából a legközelebbit, azt mutatta, amely közvetlenül a szakadéknál állt. Langner talán ráeszmélt volna tévedésére, de ott volt még a varázsszem jelzése is, amely alátámasztotta és megerősítette a radar jelentését.

A sajtó később azt írta, hogy a varázsszemet és a radart elektronikus készülék, afféle elektronikus agy vezérelte, amely Roget szerencsétlensége idején rögzítette a haldokló kanadai lélegzetének ritmusát, és az „agy” megismételte ezt a ritmust, amikor „hasonló helyzet” keletkezett. Hogy ez feltételes reflexféle volt az elektromos hálózat bizonyos meghatározott állapotának bekövetkeztekor,

A valóságban a dolog sokkal egyszerűbben történt. Az állomáson nem volt semmiféle „elektronikus agy” — csak egy közönséges, automatikus, „emlékezet” nélküli vezérlés. „A haldokló lélegzetének ritmusát” egy kis kondenzátor sérülése okozta; a hiba csak akkor lépett föl, ha nyitva maradt a csapóajtó, Ilyenkor a feszültség egyik áramkörből a másikba jutott át, és a „varázsszem” ernyőjén „zaj” keletkezett. Ez csak az első pillanatban emlékeztetett „haldokló zihálására”, mert közelebbről könnyen fel lehetett fedezni, hogy a zöld szárnyacskák furcsán rezegnek.

Langner már a szakadék felé haladt, ahol, úgy hitte, Pirx hever — útját fényszóróval világította meg és az áttekinthetetlen helyeken rakétákkal. Két lövést vett észre Pirx, miközben visszatért az állomásra. A maga részéről Pirx négy vagy öt perccel később kezdte hívogatni Langnert a rakétáival — és ezzel kalandjuk befejeződött.

Challiers és Savage másképp járt. Talán Savage is odavetette a távozó Challiers-nek: „Gyere vissza gyorsan” — úgy, mint Pirxnek Langner. És talán Challiers kapkodott, mert elmerült olvasmányában, és a szokottnál később kerekedett fel? Tény, hogy a csapóajtót nem csukta be. Ez még kevés lett volna ahhoz, hogy a készülék hibája végzetessé váljék; még szükség volt az események másik, véletlen összejátszására: valaminek olyan sokáig az aknában kellett tartania a lemezekért menő személyt, hogy a minden mozdulatánál néhány fokkal feljebb emelkedő radarantenna végül rátaláljon a szakadéknál levő alumínium karóra.

Mi tartóztatta fel Challiers-t? Nem tudni. Szinte biztos, hogy nem fényszórójának hibája: ez túlságosan ritkán fordul elő. De valami mégiscsak késleltette visszatérését, míg végül megjelent a képernyőn a végzetes jel, amelyet Savage, ugyanúgy, mint később Langner, űrruhának vélt. A késésnek legalább tizenhárom percesnek kellett lennie: ezt állapították meg a később végzett próbák.

Savage azért ment a szakadékhoz, hogy megkeresse Challiers-t. Az aknából visszatérő Challiers üresen találta az állomást, ugyanaz a kép tárult eléje, mint Pirx elé — és ő is felkerekedett, hogy felkutassa Savage-et. Lehetséges, hogy Savage a Napos Kapunál egy idő múlva ráeszmélt, hogy a radar csupán a görgetegben felállított fémcső képét mutatta, de visszafelé elesett, és betörte űrruhájának ablakát. Talán nem is jött rá a jelenség összefüggéseire, csupán meddő keresgélés után, mivel Challiers-t nem találta, szakadékos helyre tévedt, elvágódott — ezeket a részleteket nem lehetett felderíteni, Mindenesetre mindkét kanadai elpusztult.

A katasztrófa csakis hajnalban eshetett meg. Mert ha a rádiókapcsolat zavartalan volt, az állomáson maradó személy beszélgethetett a távozóval, anélkül, hogy elhagyta volna a konyhát. A szerencsétlenség csak akkor történhetett meg, ha a távozó személy sietett. Ilyenkor nyitva hagyta a csapóajtót: csakis a körülmények ilyen összjátékánál bukkant elő a készülék hibája. Ám, ezenkívül, ha valaki siet, azzal könnyebben megeshetik, hogy később érkezik vissza, éppen mert korábban akart visszatérni. Leejti a lemezeket, valamit felborít — az ilyesmi előfordul a nagy kapkodásban. A radarkép homályos: 1900 méter távolságból a fémkarót könnyen össze lehet téveszteni egy álló ember űrruhájával. Ha mindezek a körülmények egybeestek, a katasztrófa lehetségessé vált, sőt valószínűvé. Az otthon maradónak — tegyük hozzá a kép teljességéért — a konyhában vagy bárhol másutt kellett tartózkodnia, de semmi esetre sem a rádióállomáson, mert akkor látta volna, hogy társa a helyes irányba távozik, és nem tartotta volna később a délen megjelenő apró szikrát — űrruhának.

Challiers-ra természetesen nem véletlenül találtak rá olyan közel Roger pusztulásának helyétől. Az alumíniumkaróval megjelölt pont alatt tátongó mélységbe zuhant. A karó azért volt ott, hogy figyelmeztessen a szakadékra; Challiers azért ment arra, mert azt hitte, hogy Savage felé tart.

A jelenség fizikai folyamata pofonegyszerű volt. Csupán néhány esemény meghatározott sorrendjére volt szükség, és olyan tényezőkre, mint a rádió adás-vétel zavara és a keszon nyitott csapóajtaja. Talán érdekesebb volt a lélektani folyamat. Amikor a külső impulzusoktól megfosztott készülék megindította a „lélegző lepkét”, a zajfeszültségek oszcillációjával, és a radaron feltűnt a hamis űrruha képe, előbb az egyik, majd a másik érkező személy vélte ezt a valóságos helyzet jelzésének. Előbb Savage hitte, hogy Challiers-t látja a szakadéknál, majd Challiers, hogy Savage-et. Ugyanez esett meg Pirxszel és Langnerrel.

Ezt a következtetést elősegítette az a körülmény, hogy az állomáson levők mindegyike kitűnően ismerte a Roger halálával végződő katasztrófát, és emlékezett, mint különlegesen drámai részletre, a szerencsétlen hosszú haláltusájának történetére, amelyet végig híven közvetített a varázsszem.

Amennyiben tehát — mint valaki megjegyezte — egyáltalán szó lehetett „feltételes reflexről”, az nem a készüléknél, hanem az embereknél nyilvánult meg. Félig öntudatlanul arra a meggyőződésre jutottak, hogy érthetetlen módon megismétlődött Roger balesete, és áldozata ezúttal közülük az egyik.

— Most, amikor már mindent tudunk — jegyezte meg Taurov, a Ciolkovszkij kibernetikusa —, árulja el nekünk, Pirx kolléga, hogyan ismerte fel a helyzetet? Annak ellenére, hogy mint saját maga mondja, nem értette a jelenség összefüggéseit…

— Nem tudom — vallotta be Pirx. Az ablakon át beáradt a napsütötte bércek fehérsége. Csúcsaik napszítta csontokként meredeztek az égbolt sűrű feketeségében. — Talán a lemezek révén. Amikor azokat megpillantottam, ráeszméltem, hogy ugyanúgy dobtam le őket, mint Challiers. Talán mégis elindultam volna, ha nincsen még egy dolog. Végeredményben a lemezek — az lehetett volna a körülmények véletlen találkozása. De rántottát akartunk vacsorázni — ugyanúgy, mint ők az utolsó estéjükön. Azt gondoltam, hogy túlságosan sok már a véletlen: hogy ez már több, mint vakvéletlen. A rántotta — azt hiszem, hogy az mentett meg…

— A nyitott csapóajtó a rántottasütés műve volt, sietségre ösztönzött, tehát egészen helyesen következtetett, de ez nem mentette volna meg, ha teljesen megbízott volna a készülékben — ellenkezett Taurov. — Részben bíznunk kell benne. Elektronikus berendezések nélkül egy lépést sem tehetnénk a Holdon. De… ezért a bizalomért időnként nagy árat kell fizetni.

— Ez igaz — szólalt meg Langner. Felállt. — El kell mondjam, uraim, mi tetszett nekem a legjobban társam viselkedésében. Ami engem illet, erről a nyaktörő sétáról meglehetősen étvágytalanul tértem vissza. De ő — Pirx vállára tette kezét — a történtek után megsütötte a rántottát, és az utolsó falatig megette. Ezzel bámulatba ejtett! Mert igaz ugyan, hogy már előbb is tudtam, talpraesett és szinte a jámborságig tisztességes…

— Milyen?! — kérdezte Pirx.

Mach Edward fordítása