Pirx pilóta kalandjai

1

Az állomástól még hosszú volt az út, különösen annak, aki — mint Pirx — bőröndöt cipelt. A ködös kora hajnalban kísértetiesen fehérlettek a rétek. Az úton teherautók robogtak, reflektoruk fényében ezüstösen gomolygott a köd, a kanyar előtt kerekük élesen megcsikordult, és féklámpáik vörösen felizzottak. Pirx átvette a bőröndöt a másik kezébe, és fölpillantott az égre. A ködréteg vékony lehetett, mert látszottak a csillagok. Akaratlanul is megkereste a Mars járat tájolócsillagát. Ebben a pillanatban megremegett a szürke félhomály. Valószínűtlenül zöld fény hasított át a ködön. Pirx beidegzett reflexként kinyitotta a száját, már hallatszott is a dörgő robaj, aztán megjött a forró fuvallat. Megremegett a föld. Egy pillanat alatt zöld nap emelkedett a síkság főlé. Boszorkányos fényben izzott fel a hó, egészen a láthatárig, az útmenti oszlopok árnyéka futni kezdett, minden, ami nem volt vakító zöld, olyan fekete lett, mintha megszenesedett volna. Pirx zöldre vált kezét dörzsölgetve nézte, amint a dombok övezte katlanban, melynek közepén, egy építész szeszélyes fantáziájának gyümölcseiként, kísérteties fényben úszó minaretek meredeztek, az egyik ilyen karcsú torony elszakad a földtől, és tűzoszlopa hátán méltóságteljesen emelkedni kezd; majd amikor a dörej már az egész teret betöltő anyagi erővé vált, szeme elé tartott ujjai résén keresztül a távoli tornyokat, épületeket, tartályokat is kivehette, amint felragyogtak a tündöklő aureolában; a kapitányság ablakai lángoltak, mintha tűzvész dúlna mögöttük, minden körvonal hullámzani és hajladozni kezdett a felhevült levegőben, a színjáték előidézője pedig diadalmas bőgéssel tűnt el a magasban, hatalmas, füstölgő, fekete karikát hagyva maga után odalent a földön. Kisvártatva kövér, meleg csöppekben hullani kezdett a csillagos égből a kondenzációs eső.

Pirx fölemelte bőröndjét, és tovább baktatott. Mintha a rakéta megrepesztette volna az éjszakát: percről percre világosodott, már látszottak a hólé tócsái az árokban, s az egész síkság lassan kibontakozott a hajnali ködből.

A vizesen csillogó drótkerítés mögött a reptéri személyzet hosszú, füves védősánca húzódott. A nyirkos, sárga, tavalyi fű csúszós volt, de Pirx sietett, nem kereste meg a legközelebbi lépcsőt, hanem nekifutott a meredek sáncnak, felkapaszkodott a tetejére — és messziről megpillantotta a hajóját.

Magányosan állt, toronymagasan kiemelkedve a többi rakéta közül. Hosszú évek óta nem építenek már ilyeneket. Pirx elindult a betonon, kikerülve a sekély tócsákat, beljebb megszűntek a tócsák, mert a kilövés forró fuvallatától egy pillanat alatt elpárolgott a víz. A betonkockák ugyanolyan szárazon és keményen dobbantak a léptei alatt, mint nyáron. Hajójához közeledve egyre jobban hátra kellett szegnie a fejét. A páncél olyan volt, mintha hol csirizzel kenték, hol agyagos rongyokkal dörzsölték volna. Hajdanában megpróbálták azbesztkarbid szálakkal kombinálni a wolframburkolatot. Mikor az ilyen hajó néhányszor megpörkölődött a légköri fékezésnél, olyan lett, mintha vedlene: cafatokban lógott a burkolata. Leszedni a cafatokat nem érdemes, mert úgyis megint előjönnek. Induláskor persze óriási miattuk az ellenállás. A stabilitásról meg a kormányozhatóságról jobb nem is beszélni. Csemege lenne az Űrhajózási Bíróságnak.

Lassan ment, noha a bőrönd már nagyon húzta a vállát. Tüzetesen szemügyre akarta venni kívülről a hajót. A hágcsó rácsszerkezete igazi Jákob létrájaként rajzolódott az égre, a rakéta fala szürke volt, mint a kő. Egyébként minden szürke volt még: a betonon szétdobált üres ládák, palackok, rozsdás vasdarabok, csőtekercsek. A rendetlenség elárulta, milyen sebbel-lobbal rakodtak be. Húsz lépéssel a hágcsó előtt Pirx letette bőröndjét, és körülnézett. Úgy látszik, a rakodást már befejezték; a hernyótalpakon terpeszkedő, hatalmas rakodószalagot arrább tolták, kapcsai a levegőben lógtak, vagy két méterre a hajó falától. Megkerülte az acéllábat, amellyel a hajó a betonra támaszkodott. A toronymagas test feketén rajzolódott a hajnali égre. Pirx bement a tat alá. A félelmetes súly megroppantotta a vasbetont, a láb körül csillagalakban ágaztak szét a repedések.

„No, ezért is fizet majd a tulaj” — gondolta, mikor a tat sötét árnyékába lépett. Hátravetett fejjel megállt az első fúvóka tölcsére alatt. A nyílás olyan magasan ásított, hogy nem érte el. Peremét vastag pörkréteg borította. Pirx figyelmesen szimatolt. Bár a motorok régóta nem működtek, érezte az ionizáció jellegzetes, csípős szagát.

— Gyere csak — szólalt meg valaki a háta mögül. Megfordult, de senkit sem látott. Ismét felcsendült a hang, mintha három lépésnyiről jönne.

— Hé, van itt valaki?! — kiáltotta Pirx. Hangja tompán kongott a tucatnyi fúvókából álló, fekete kupola alatt. Válasz nem érkezett. Átment a túlsó oldalra, ott vagy háromszáz méternyire emberek sürgölődtek: libasorba állva vonszolták a földön a súlyos üzemanyag-vezetéket.

Rajtuk kívül senkit sem látott. Egy darabig fülelt; kisvártatva érthetetlen, dadogó hangokat hallott, ezúttal felülről. A fúvókatölcsérek lehettek ludasak a dologban, nyilván reflektorként összpontosítják a környezet zajait. Pirx visszament a bőröndjéért, s nekivágott a hágcsónak.

Észre sem vette, és máris a hatemeletes létra tetején volt, úgy elfoglalták a gondolatai — bár nemigen tudta volna megmondani, min merengett el annyira. A hágcsó tetején, az alumíniumkorlátos vaslapon egy pillanatra megállt, de körül se nézett, hogy búcsút vegyen a környéktől. Eszébe se jutott. Mielőtt benyomta volna a zsilipajtót, megtapogatta a páncélt. Valóságos ráspoly. Olyan rücskös, mint egy savmarta szikla.

— No mindegy, magam akartam — dörmögte. Az ajtó olyan nehezen nyílt, mintha sziklákkal torlaszolták volna el. A zsilipkamra egy hordó belsejéhez hasonlított. Végighúzta ujját a csöveken, száraz port törölt le. Rozsda.

Mikor átnyomakodott a zsilipkamra belső nyílásán, észrevette, hogy a tömítőgyűrű javítások nyomát viseli. Felfelé és lefelé függőleges aknák indultak: az éjjeli lámpákkal megvilágított folyosók. A lámpasorok kékes csíkba olvadtak össze. Valahol szellőztetők búgtak, s orrhangon cuppogott egy láthatatlan szivattyú. Pirx kihúzta magát. Saját testének folytatásaként érezte maga körül a fedélzetek és páncélok roppant tömegét. Az ördögbe is, 19 000 tonna!

A kormányfülkébe menet senkivel sem találkozott. A folyosót olyan végleges csend töltötte be, mintha már az űrben volnának. A légpárnás falburkolat csupa folt; petyhüdten lógtak a súlytalanság állapotában használt kapaszkodózsinórok. A számtalanszor hegesztett és fúrt csőbilincsek parázsból kikapart, elszenesedett krumplihoz hasonlítottak. Végigment két feljárón, s egy hatszögletes helyiségbe jutott. Mindegyik falon lekerekített sarkú fémajtó. Gumiborítás helyett zsinórral körültekert rézkilincsek.

A műszerek ablakocskái vaksi üvegszemmel, üresen néztek rá vissza. Megnyomta az informátor gombját; a készülék nagyot reccsent, a fémdobozban sercegett valami, de a mutatólap sötét maradt.

„No, most mit csináljak? — fordult meg a fejében. Fussak a kapitányságra panaszkodni?”

Benyitott az egyik ajtón. A kormányfülke olyan volt, mint egy trónterem. A képernyők vak üvegében meglátta saját tükörképét: ez a bőröndöt cipeld, átmeneti kabátos alak, az esőtől végképp elformátlanodott kalapjában, holmi eltévedt civilnek látszott. A dobogón a pilóták impozáns méretű foteljai álltak, a test negatívját formázó, mély üléssel — nyakig merül beléjük az ember. Letette bőröndjét, s odament az első pilótaszékhez. Mélyét árnyék töltötte ki, mintha az utolsó kormányos kísértetalakja volna. Pirx a támlára csapott; hatalmas porfelhő szállt fel. A por facsarta az orrát, Pirx dühösen köhögött, aztán elnevette magát. A karfán a habszivacs már elkorhadt az öregségtől. No és a számítógépek ilyeneket még nem látott. Tervezőjük nagyon rábámulhatott egy orgonára. A pultokon annyi műszer, hogy száz szeme legyen, aki mindet figyelni akarja. Lassan megfordult. Pillantása körbevándorolt a falakon: toldozott kábelek gubanca, időrágta szigetelőlemezek, a használattól fényesre kopott vaskarikák, amelyek a légmentes válaszfalak kézi leeresztéséhez valók, megfakult piros tűzoltókészülékek — milyen poros, milyen ósdi minden…

Belerúgott a fotel lengéscsillapítójába. Rögtön folyni kezdett az olaj.

„Mások is repültek vele, majd elboldogulok én is” gondolta. Kiment a helyiségből, a szemközti ajtón át az oldalfolyosóra jutott, és elindult rajta. Mindjárt a liftakna mellett sötétebb dudort vett észre a falon. Megtapintotta: nem tévedett. Itt egy lyukat tömtek be. További nyomokat keresett, de alighanem az egész elemet kicserélték; a födém és a fal sima volt. Újból szemügyre vette a tömést. Göcsörtösen kötött meg a cement; még a lázasan dolgozó kezek elmosódott nyomát is látni vélte rajta. Beszállt a liftbe, s megnyomta a legalsó gombot, mert a reaktort is meg akarta nézni. Az üveg mögött egyenletesen suhantak el a fedélzeteket jelző, világító számok: ötödik… hatodik… hetedik…

Odalent hideg volt. A folyosó ívben kanyarodott, más folyosókkal találkozott, a hosszú, alacsony előtéren át már látta a máglyakamra ajtaját. Itt még hidegebb volt; lehelete fehéren gomolygott a poros lámpák fényében. Megrázkódott. A hűtőberendezés? Itt kell lennie a közelben. Fülelt. A burkolatlemezek valami halk, távoli dobogás ütemére remegtek. Átment a súlyos, alacsony födémek alatt, amelyek tompán visszhangozták lépteit; nem tudott szabadulni attól az érzéstől, hogy a föld alatt jár. A légszigetelt ajtó kallantyúját nem bírta elfordítani. Erősebben nyomta, meg se moccant. Már lábbal akart ránehezedni, mikor rájött a zárrendszer nyitjára: előbb ki kell húzni a biztosító rudat.

Az ajtó után újabb, kétszárnyú ajtó következett, olyan vastag, mint egy kincstáré. Acélszárnyairól lepattogzott a lakk, szemmagasságban piros betűk maradványai díszlettek

Szűk, majdnem vaksötét előtérbe jutott. Mikor a küszöbre lépett, csattanás hallatszott, fehér fény villant az arcába, s egy halálfejes-lábszárcsontos tábla is kivilágosodott.

„De félősek voltak ezek a régiek!” — morgott magában. A vaslépcső tompán kongott, amint lement a kamrába. Mintha kiszáradt várárok fenekére került volna; szemben körbástyaként szürkéllett a reaktor két emelet magas, domború védőfala, telis-tele kis dudorok sárga és zöldes szeplőivel: régi sugárszivárgások töméseivel. Számolni kezdte őket, de mikor fölment a hídra, és fentről végignézett az egész falon, abbahagyta; helyenként már nem is látszott a foltok között a beton.

A vaslábakon álló hidat üvegfalak választották el a kamra többi részétől, mintha üvegkalitkát helyeztek volna rá. Sejtette, hogy ólomüveg, s a kemény sugárzástól véd, de így is képtelenül bizarrnak találta ezt az atomépítészeti műemléket.

Egy kis tetőféle alatt sugarasan elágazó Geiger-számlálók meredeztek a máglya felé. Külön fülkében voltak a mérőórák; csak egy működött közülük. Azt mutatta, hogy a máglya üresjáratban van.

Lement, letérdelt, és bepillantott a műszeraknába. A periszkóp tükrein fekete foltok tanúskodtak a műszer tisztes koráról. Kicsit sok a radioaktív salak, de hát a Mars nem a Jupiter, tíz nap alatt vissza is lehet érni. Az üzemanyag több ilyen útra is elégnek látszott. Bekapcsolta a kadmiumlassítókat. A mutató megrezdült, és kelletlenül elmászott a skála túlsó végéig. Ellenőrizte a késést tűrhető. Pontosan annyi, hogy az ellenőr, némi jóindulattal, szemet hunyhasson fölötte.

A sarokban megmoccant valami. Két zöld fénypontocska izzott a sötétben. Rájuk meredt, és összerezzent, mert lassan elmozdultak. Közelebb ment. Egy macska volt ott. Girhes, fekete macska. Halkan nyávogott, és Pirx lábához törleszkedett. Pirx elmosolyodott, körülnézett, s a magasban, egy vaspolcon, fölfedezte a ketreceket. Fehér pamacsok mocorogtak bennük. Időnként apró, fekete gyöngyszemek csillantak meg a drótok között. Fehér egerek. Régi hajókon még látni ilyet néha: élő műszer, a radioaktív szivárgást jelzi. Lehajolt, hogy megsimogassa a macskát, de az kibújt a keze alól, és fejét a kamra legsötétebb, elszűkülő része felé fordítva, halkan miákolt, aztán meggörbítette a hátát, kifeszített mancsain egy betonpillér felé indult, amely mögött feketéllett valami, talán egy négyszögletes fülke. A zászlóként felmeredő macskafarok vége megrezzent, az állat tovább kúszott, s már-már eltűnt a félhomályban. Pirx kíváncsian lehajolt, és utánakémlelt. A lejtős falon félig nyitott, négyszögletes ajtócska volt; mögötte fény csillant valamin, amit Pirx karikába tekert fémcsőnek nézett. Ezt bámulta a felborzolódott szőrű macska, meg-megbillentve égnek meredő farkát.

— No mi bajod, hisz nincs ott semmi — dörmögte Pirx, és majdnem leguggolva, bekukkantott a sötét fülkébe. Odabent ült valaki. Tompa fények csillogtak előrehajló törzsén. A macska halkan nyávogva az ajtó felé óvakodott. Pirx szeme már megszokta a sötétséget, egyre tisztábban kivette a magasra felhúzott, hegyes térdeket, a tompán csillogó fém lábszárakat, és a köréjük kulcsolt, ízelt karokat. Csak a fej maradt árnyékban.

A macska szívhezszólót nyávogott.

Az egyik kar csikorogva megmozdult, kinyúlt, és vasujjai hegyével a padlót érintve, ferde hidat alkotott. A macska villámgyorsan felsuhant rajta, s elhelyezkedett az ülő alak vállán.

— Hé, te — mondta Pirx, nem tudni, a macskának-e vagy annak a teremtménynek, amely most lassan, mintha óriási ellenállást küzdene le, visszafelé emelte a karját. Pirx hangja megállította ezt a mozdulatot. A vasujjak a betonra koppantak.

— Ki az — szólalt meg egy eltorzult hang, mintha vascsövön át jönne —, itt Ter-minusz — ki az?

— Mit csinálsz itt? — kérdezte Pirx.

— Ter-minusz… itt-va-gyok… hi-deg-van… rosszul… látok — csikorogta rekedten a hang.

— A máglyára vigyázol? — kérdezte Pirx. Már nem remélte, hogy megtud valamit a robottól, amely épp olyan rozzant, mint az egész hajó, de a zöld szemek hatására valahogy nem tudta egyszerűen faképnél hagyni.

— Ter-minusz… a mág-lyára — nyekergett a robot a betonfülkében. — Én… a mág-lyára. A mág-lyára… szajkózta elégedetten.

— Állj fel! — kiáltotta Pirx, mert semmi más nem jutott eszébe. Odabent éktelen csikorgás támadt. Pirx hátrább lépett, s nézte, amint a sötétségből kinyúlik két széttárt ujjú vaskéz, kifelé fordulnak, megkapaszkodnak a fülke oldalában, s húzni kezdik a keservesen nyikorgó törzset. A fémtest meggörbült, kibújt a világosságra, és minden ízében csikorogva felállt. Vízszintes fémízületein olajcseppek buggyantak ki, sötétre festve a bádogtesten a vastag porréteget. Inkább páncélos lovagra hasonlított, mint automatára. Megállt, és lassan dülöngélt jobbra-balra.

— Itt a helyed? — kérdezte Pirx. A robot üvegszemei kétfelé bandzsítva lassan körbejártak, s ez a kacsintás teljesen agyalágyult kifejezést kölcsönzött lapos fémábrázatának.

— A cemen-tet… előkészí-tettem… két font… hat font… nyolc font… rosszul… látok… hi-deg van…

Nem a fejéből jött a hang, hanem széles mellvértje mögül.

Az összegömbölyödött macska a robot válláról nézte Pirxet.

— Betöm-tem… a… repedé-seket — recsegett tovább Terminusz. Közben apró mozdulatokat tett, mintha tenyerével lapátolna valamit, és maga elé csapkodná. Pirx jól ismerte a műveletet, amelyet a robot csökevényes mozdulatai felidéztek: így cementezik be a radioaktív szivárgást. A gépember rozsdás törzse most nagyobbat billent, a fekete macska karmai megcsikordultak a vason, de nem tudott megkapaszkodni. Dühösen fújt, és fekete csíkként leugrott a földre, röptében Pirx lábát súrolva. A robot, úgy látszik, nem vette észre. Elhallgatott, csak kezei végezték még az egyre lanyhább, csökevényes mozdulatokat, szavainak elhaló, néma visszhangjaként; aztán nem mozdult többé.

Pirx a reaktor falára pillantott, amely tele volt nedvességfoltokkal, szinte megkövesedett az öregségtől; s egymást érték rajta a cementtömések sötétebb dudorai; aztán megint Terminuszra nézett. Nagyon öreg lehet, talán még a hajónál is idősebb. Jobb válla pótalkatrésznek látszott, csípőjén és combján forrasztások nyomait viselte, körülöttük a megolvadt vas csaknem sötétkékre színeződött.

— Terminusz! — kiáltotta Pirx, pontosan úgy, mintha süket emberhez beszélne. — Eredj a helyedre!

— Igen-is. Ter-minusz.

A robot rák módra behátrált a nyitott ajtón, és csikorogva bepréselte magát odújába. Pirx a macska után nézett, de az sehol sem volt. Fölment, bezárta maga után a légszigetelő ajtót, és felliftezett a negyedik szintre, a navigációs szobába.

A tágas, alacsony helyiség, megsötétedett tölgyfa burkolatával és gerendás mennyezetével, hajókabinra emlékeztetett. Rézkeretes, kerek hajóablakain nappali világosság áradt be. Vagy negyven évvel ezelőtt járta ez a divat; akkoriban még a műanyag falburkolat is fautánzat volt. Pirx kinyitotta a kerek ablakot, és majdnem beverte fejét a vak falba. Rejtett fénycsövek keltették a nappali világosság illúzióját. Becsapta az ablakot, és megfordult. Az állványokról a földig lógtak a csillagtérképek, világoskéken, mint a tenger a földrajzi térképeken, a fal tövében régi másolópapír-tekercsek feküdtek, színes pályagrafikonokkal, a rajztábla az erős fényű lámpa alatt csupa lyuk volt a körzőszúrásoktól, a sarokban íróasztal állt, előtte a padlóhoz csavarozott tölgyfa karosszék, ülése alatt golyóscsuklóval, hogy akármerre el lehessen fordítani, körös-körül pedig a falba süllyesztett, masszív könyvespolcok.

Igazi Noé bárkája.

Vajon ezért mondta az ügynök, már a szerződés aláírása után: „Történelmi hajót kap”?

Hát ócskának elég ócska, de attól még nem történelmi. Sorra kihúzogatta az íróasztal fiókjait, míg végre megtalálta a hajónaplót. Jókora könyv volt, simára kopott bőrkötésben, patinás rézveretekkel. Pirx még egyre álldogált, mintha nem tudná rászánni magát, hogy letelepedjen a nagy, kiült karosszékbe. Felnyitotta a könyvet. Első oldalán a próbaút dátuma meg az űrhajógyárban kiállított műszaki okmány fotokópiája. Pirx hunyorgott; akkor ő még nem volt a világon. Megkereste az utolsó bejegyzést, ez most a legfontosabb. Egyezett azzal, amit az ügynök mondott: a hajóra egy hét óta gépeket és darabárut raknak be a Mars számára, a huszonnyolcadikára kitűzött rajt késett, három napja számolják a kötbért. Ezért a nagy sietség: a földi kikötőben felszámolt kötbér egy milliomost is tönkretesz…

Lassan lapozgatta a könyvet, nem olvasta el a kifakult sorokat, csak végigfutott a szeme a szabványos fordulatokon, pályaadatokon, számítási eredményeken; sehol sem állt meg, mintha valami mást keresne. Forgatta a lapokat, s az egyiknek a tetején ezt olvasta:

A hajót I. fokozatú javítás céljából az Ampers-Hart hajógyárba szállították.

A dátum három évvel ezelőtti.

Mi a csudát javítottak rajta? Nem volt rá különösebben kíváncsi, de azért átnézte a munkák listáját, s egyre jobban csodálkozott: kicserélték az orrpáncélokat, tizenhat fedélzeti elemet, a reaktorház bordáit, a szigetelő válaszfalakat…

Új válaszfalak és bordák?

Igaz is, az ügynök említette, hogy egyszer, régen, valami baj volt a hajóval. De ami itt történhetett, az nem közönséges üzemzavar, inkább katasztrófa.

Visszalapozott, hogy a javítást megelőző bejegyzésekből megtudjon valamit. Először a rendeltetési kikötőt találta meg: Mars. Rakomány: darabáru. Legénység: első mérnöktiszt: Pratt, másodtiszt: Wayne, pilóták: Potter és Nolan, gépész: Simon.…

És a parancsnok?

Meg egyet lapozott visszafelé, s összerezzent.

A hajó átvételének dátuma: tizenkilenc évvel ezelőtt. És az aláírás: Momssen első navigátor.

Momssen!

Száraz forróság öntötte el.

Momssen?! Talán csak nem az a Momssen?! De hiszen… hiszen az egy másik hajó volt!

A dátum azonban egyezett: most tizenkilenc éve. No, várjunk csak. Nyugalom. Nyugalom.

Visszamerült a hajónaplóba. Határozott, világos kézírás. Kifakult tinta. Az út első napja. A második, a harmadik. Mérsékelt reaktorszivárgás: 0,4 rtg/óra. Cementezés. Pályaszámítások. Tájolócsillag.

Gyerünk, tovább!

Nem olvasott, szeme csak végigrohant a sűrűn teleírt lapokon.

Itt van!

A dátum, amelyet gyerekkorában az iskolában tanult, és alatta:

F. i. 16.40 órakor vettük a Dejmosz meteorjelzését: a Leonidák Jupiter okozta perturbációja folytán szektorunkon meteorraj halad át, ütközőpályán, seb. 40 km/mp. Meteorjelzés vételét igazoltam. M 1-es riadót rendelek el. 0,42 mg/órás állandó reaktorszivárgás mellett teljes meghajtással kikerülő manővert végzek, megközelítő irány az Orion Deltája.

És alatta, új bekezdésben: F. i. 16.51-kor a

Innét üresen maradt a lap.

Nincs rajta semmi jel, kusza vonás, tintafolt, semmi csak az utolsó „a” betű végződik lefelé húzott, függőleges vonalkával, ahelyett, hogy a szépírás szabályai szerint visszakanyarodna.

Ebben a néhány milliméteres, kicsit reszketeg vonalban, amely a szabályos betűk után hirtelen belehasít a papír fehér mezejébe, minden benne, van: az ütközés robaja, a kiáramló levegő sziszegése, az emberek jajkiáltása, mikor megpattan a szemgolyójuk és a torkuk…

De hát azt a hajót másképp hívták! Másképp! De hogyan?

Álmában érez néha ilyet az ember: képtelen volt felidézni a hajó nevét, pedig ugyanolyan híres, mint Kolumbusz hajója!

Úristen — hogy hívták azt a hajót, Momssen utolsó hajóját?!

A könyvespolcnál termett. A vastag Lloyd-regiszter szinte magától ugrott a kezébe. Úgy rémlik, C-vel kezdődött a neve. Cerberus? Nem. Corinna! Nem. Hosszabb név volt, egy színdarab címe, valami hadvezér vagy lovag…

Az asztalra dobta a könyvet, s összehúzott szemmel vizsgálgatta a falakat. A könyvespolc és a térképszekrény között műszerek függtek a faburkolaton: páratartalom-mutató, sugárzásmérő, széndioxidjelző…

Sorra megfordította őket. Nem volt rajtuk felirat. Különben is újnak látszottak.

Ott, a sarokban!

A tölgyfa lemezbe csavarozva üveglapos műszer csillogott: a radiográf. Ilyet ma már nem gyártanak; a keretén mulatságos, rézből öntött díszek… Gyorsan kiszedte a csavarokat, gondosan ujjai közé csippentette őket, megmozgatta a keretet, a fémdoboz a kezében maradt. Megfordította. Hátlapján, az aranyosan csillogó rézbe vésve, egyetlen szó: Coriolanus.

Ez az a hajó.

Tekintete végigsiklott a kabinon. Hát itt, ebben a székben ült akkor — abban a végső pillanatban — Momssen? A Lloyd-regiszter a C betűnél nyílt ki. Cordoba, Corinna, Coriolanus. A társaság neve… 19 000 tonna nyugalmi tömeg… a hajógyárból kikerült… urán-víz reaktor… kormányrendszer… hűtés… tolóerő… maximális járathosszúság… Terra-Mars vonalon közlekedett, a Leonida-áramba kerülve összeütközött egy meteorral, tizenhat év múlva egy járőrhajó megtalálta a pálya aphéliumában… Ampers-Hartban végzett I. fok. javítás után a Déli Társaság Terra-Mars vonalra állította… darabáru-szállítás… biztosítási díj… nem nem ez az… megvan!

…Kék Csillag néven.

Behunyta a szemét. Milyen csönd van itt. Új nevet adtak neki. Biztosan azért, nehogy nehézségek támadjanak a legénység szerződtetésénél. Hát ezért mondta az ügynök…

Megpróbálta felidézni magában, mit is meséltek a Bázison erről a dologról. Az ő járőrhajójuk találta meg a roncsot. Annak idején a meteorjelzések mordig későn jöttek. A bizottság szűkszavú jegyzőkönyvet adott ki: „Vis maior. Senki sem hibás.” És a legénység? Egyes nyomok arról tanúskodtak, hogy nem mindenki halt szörnyet; az életben maradottak között volt maga a parancsnok is, és az ő lelkiereje jóvoltából az emberek, akiket a meggörbült fedélzetek elvágtak egymástól —, bár semmi reményük nem volt a megmenekülésre, nem omlottak össze, hanem az utolsó oxigénpalackig éltek, és mindvégig támogatták egymást. Aztán volt még valami különös dolog, egy hátborzongató részlet, amit az egész sajtó hetekig színezgetett, míg egy újabb szenzáció el nem feledtette — mi is volt az?

Hirtelen megjelent lelki szemei előtt a nagy előadóterem, a képletekkel telefirkált tábla, a táblánál fülig krétásan nyögdécselő Colos, és ő maga, amint kihúzott fiókja fölé hajolva, suttyomban a fiók aljára terített újságot olvassa: „Ki élheti túl a halált? Csak az, aki nem él!” Hát persze! Ez volt az! Egyvalami megmenekült a katasztrófából, nem lévén szüksége sem oxigénre, sem élelemre, és tizenhat évig hevert a romok alatt: egy robot.

Felugrott. Terminusz! Igen, biztosan Terminust az! És most itt van nála, a hajón. Ha akarná, ha merné… Képtelenség. Ez a féleszű masina, ez a vénségtől süket és vak, ócska cementező gép?! A sajtó persze mindenből falrengető szenzációt igyekszik csinálni, azért írta róla harsogó címekben, hogy a tragédia titokzatos szemtanúja, akit a Bizottság zárt ajtók mögött hallgatott ki! Felidézte magában a robot gyagyás nyekergését. Ostobaság, szemenszedett ostobaság!

Becsapta a hajónaplót, a fiókba dobta, és órájára pillantott.

Nyolc óra, sietni kell. Kikereste a fuvarleveleket. A csapóajtókat már bezárták, a kikötői és egészségügyi ellenőrzés megvolt, a vámnyilatkozatokat lepecsételték, minden rendben. Átnézte az íróasztalnál az árubizonylatot, és elcsodálkozott, hogy a rakományt nem részletezték. Gépek, no jó, de miféle gépek? Milyen göngyölegben? És miért nincs rakodási helyszínrajz, a súlypont feltüntetésével? Semmi egyéb, csak az összsúly és a raktári elhelyezés sematikus vázlata. A tatban csak 300 tonna rakomány van — miért? Netalán csökkent teherbírással megy a hajó? És ő erről véletlenül szerez tudomást, szinte az utolsó percben? Egyre sietősebben turkált az irattartókban, szétdobálta a papírokat, de sehogy se találta, amit keresett; közben az egész história kiment a fejéből, úgyhogy mikor a kiszerelt radiográfra esett a pillantása, összerezzent. Aztán mégiscsak előkerült a papiros, amelyből kiderült, hogy a legalsó raktárban, közvetlenül a máglya védőpajzsa fölött, negyvennyolc láda élelmiszer van. És a fuvarlevélben megint csak ilyen általános meghatározás szerepelt: „könnyen romló élelmiszer”. De akkor miért rakták éppen oda, ahol legrosszabb a szellőztetés, és amikor a motor működik, legmagasabb a hőmérséklet? Szándékosan, hogy elromoljon, vagy mi az ördög?

Kopogtattak.

— Tessék — szólt ki, s igyekezett az irattartókba dobálni az egész asztalon szétszórt papírokat. Két férfi lépett be. Megálltak az ajtóban, s bemutatkoztak:

— Boman, nukleomérnök.

— Sims, villamosmérnök.

Pirx felállt. Sims mókusképű, vékony fiatalember volt, köhécselve nézelődött. Bomanról első pillantásra látszott, hogy veterán. Arcának jellegzetes, narancssárgásan lebarnult színét a kozmikus sugárzás éveken át összegeződő, apró adagjaitól kapta. Egy fejjel alacsonyabb volt Pirxnél; annak idején, mikor ő repülni kezdett, még minden kilogramm súly számított az űrhajókon. Soványsága ellenére püffedt volt az arca, szeme alatt duzzanatok nyomát őrző sötét táskák, mint az olyanoknál általában, akik hosszú éveken át sokszoros túlterhelést viselnek el. Alsó ajka nem takarta el a fogait.

„Én is ilyen leszek egyszer” — gondolta Pirx, miközben kinyújtott kézzel Boman felé indult.