Pirx pilóta kalandjai

A TÁRGYALÁS

— Shennan Quine tanú!

— Igenis, kapitány úr.

— Önt tanúként hallgatjuk ki a Kozmikus Kamara Bírósága előtt, amely az én elnökletem alatt tárgyal. Felkérem, hogy engem elnöknek címezzen, a Bíróság tagjait pedig bíró úrnak. A Bíróság kérdéseire haladéktalanul válaszolnia kell, a vád és a védelem kérdéseire viszont csak a Bíróság engedélye után. Tanúvallomásában kizárólag azt adhatja elő, amit személyesen látott és tapasztalt, tehát semmi olyat, amit csak másoktól hallott. Megértette az elmondottakat?

— Igenis, elnök úr.

— Neve Shennan Quine?

— Igen.

— De amikor a Góliát legénységének tagja volt, más nevet használt?

— Igen, elnök úr. Így kötötték ki a tulajdonosok a szerződésben.

— Ismerte az okokat, amelyek miatt álnéven kellett szerepelnie?

— Ismertem, elnök úr.

— Ön a folyó év október tizennyolcadika, s harmincadika között megtett úton a Góliát legénységének tagja volt?

— Igenis, elnök úr.

— Milyen minőségben?

— Másodpilóta voltam.

— Legyen szíves, adja elő a Bíróságnak, mi történt a szóban forgó út folyamán, október huszonegyedikén a Góliát fedélzetén. Kezdje a hajó helyzetének és feladatainak ismertetésével.

— Fedélzeti idő szerint nyolc óra harminckor hiperbolikus sebességgel kereszteztük a Szaturnusz holdjainak pályáját, és megkezdtük a fékezést. Tizenegy óráig fékeztünk, ezalatt hiperbolikusról kétszeres orbitálisra csökkentettük a sebességet, aztán megkezdtük a körpályára állást. Erről a pályáról kellett mesterséges holdakat juttatnunk a gyűrű síkjába.

— Kétszeres orbitálison másodpercenként ötvenkét kilométeres sebességet ért?

— Igen, elnök úr. Tizenegyig tartott a szolgálatom, de mivel a folytonos perturbációk miatt állandóan módosítani kellett a pályát, csak helyet cseréltem az első pilótával, attól kezdve ő vezetett, és én voltam a navigátor.

— Ki utasította erre?

— A parancsnok, bíró úr. Egyébként ez a szokásos eljárás ilyen körülmények között. Feladatunk az volt, hogy amennyire csak a biztonsági követelmények megengedik, megközelítsük a Roche-határt a gyűrű síkjában, majd, gyakorlatilag körpályáról, egymás után három automata szondát küldjünk rádiótávirányítással a Roche-övezetbe. Az egyik szondát a Cassini-résben kellett elhelyezni, tehát a Szaturnusz belső és külső gyűrűje közötti sávban, a másik kettő pedig arra szolgált, hogy az elsőnek a mozgását ellenőrizze. Kitérjek erre részletesebben?

— Legyen szíves.

— Igenis, elnök úr. A Szaturnusz gyűrűi meteorszerű testecskékből állnak, a gyűrűk között körülbelül négyezer kilométer széles rés van. A résbe helyezett és körpályán keringő műhold arra szolgált, hogy adatokat közvetítsen a gravitációs mező háborgásairól és a gyűrűket alkotó testek egymáshoz viszonyított, belső mozgásáról. De a perturbációk rövidesen átterelték volna a szondát a résből a belső vagy a külső gyűrűbe, és ott természetesen ízzé-porrá tört volna. Hogy ez be ne következzék, saját meghajtású, különleges műholdakat kellett alkalmazni, viszonylag kis teljesítményű, egynegyed-egyötöd tonna tolóerejű ionmotorral. Ez a két „őrhold” ügyelt volna radarérzékelői segítségével, hogy a résben keringő harmadik a helyén maradjon. Feladatuk az volt, hogy számítógépeikkel kiszámítsák, milyen módosításokat igényel a középső műhold pályája, és ennek megfelelően távvezéreljék a motorjait. Ez lehetővé tette, hogy a szonda mindaddig üzemeljen, amíg a meghajtása működik, tehát körülbelül két hónapig.

— Miért volt szükség két ellenőrző műholdra? Nem gondolja, hogy egy is elég lett volna?

— Biztos, hogy elég lett volna, bíró úr. A másik „őrhold” egyszerűen tartalék volt, arra az esetre, ha az első elromlik, vagy összeütközik egy meteorral és megsemmisül. A Földről végzett csillagászati megfigyelés a Szaturnusz körüli térséget, a gyűrűktől és a holdaktól eltekintve, üresnek mutatja, pedig nagyon is szemetes vidék. Ilyen térségben lehetetlen az apró testeket egyenként kikerülgetni. Éppen ezért kellett tartanunk az orbitális sebességet, mert gyakorlatilag minden törmelék a szaturnuszi első kozmikus sebességgel kering a bolygó egyenlítői síkjában, tehát az összeütközés veszélye így a minimumra csökkent. Azonkívül meteorhárító berendezésünk is volt a fedélzeten: kilőhető ernyők, amelyeket vagy a pilóta lő ki, vagy a hajó radarjával összekapcsolt automata.

— Nehéznek vagy veszélyesnek tartotta ön a feladatot?

— Nem, bíró úr. Se különösen nehéz, se különösen veszélyes nem volt, feltéve, hogy minden manővert hibátlanul hajtunk végre, és nem jön közbe üzemzavar. A Szaturnusz környékét mi a Jupiter-vidéknél is rosszabb szemétdombnak tartjuk, viszont a manőverezésnél sokkal kisebb gyorsításokra van szükség, mint a Jupiter közelében, és ez nagy előny.

— Kiket ért azon, hogy „mi”?

— A pilótákat, bíró úr, meg a navigátorokat.

— Egyszóval az űrhajósokat?

— Igen, bíró úr. Fedélzeti idő szerint tizenkettő körül gyakorlatilag elértük a gyűrű külső határát.

— A gyűrű síkjában?

— Igen. Körülbelül ezer kilométerre voltunk tőle. A műszerek már jelentős porsűrűséget mutattak. Percenként mintegy négyszáz mikroütközésünk volt. A program szerint beléptünk a gyűrű fölött a Roche-övezetbe, és a Cassini-réssel gyakorlatilag párhuzamos körpályáról megkezdtük a szondák kilövését. Az elsőt fedélzeti idő szerint tizenöt órakor lőttük ki, és radarirányítással a résbe vezéreltük. Ez volt az én feladatom. A pilóta segített, közben a minimális tolóerőt tartva. Így gyakorlatilag ugyanolyan sebességgel keringtünk, mint a gyűrűk. Calder nagyon ügyesen manőverezett. Csak annyi meghajtást adott, hogy a hajót egyenesben tarthassa, orrával előre, mert tolóerő nélkül rögtön bukfencezni kezd.

— Ki volt még a kormányfűikében, önön és az első pilótán kívül?

— Mindenki. Az egész legénység, bíró úr. A parancsnok köztem és Calder között ült, de Calderhez közelebb, mert úgy állította a székét. Mögöttem ült a mérnök meg az elektronikus. Burns doktor, úgy emlékszem, a parancsnok mögött ült.

— Ez nem biztos?

— Nem figyeltem meg. Egész idő alatt lefoglalt a munka, és a fotelből különben is nehéz hátranézni. Magas a támlája.

— Vizuálisan vezérelték a szondát a résbe?

— Nemcsak vizuálisan, bíró úr. Állandó televíziós kapcsolatban voltam vele. A radarlokátort is használtam. Kiszámítottam a szonda pályaadatait, megállapítottam, hogy jó helyen van: nagyjából a két gyűrű közötti, üres sáv közepén, aztán szóltam Caldernak, hogy mehet a következő.

— Hogy mehet a következő?

— Igen, a következő szonda. Calder beindította a kidobót, a zsilip megnyílt, de a szonda nem repült ki.

— Mit ért azon, hogy „kidobó”?

— A hidraulikus dugattyút, amely a zsilip felnyílása után kilöki a szondát a külső kilövőcsatornából. Három ilyen csatornánk volt a hajó farában, és háromszor kellett megismételnünk ugyanezt a manővert.

— Tehát a második műhold nem repült ki?

— Nem. Beszorult a kilövőcsatornába.

— Legyen szíves részletesen előadni, hogyan történhetett ez.

— A műveletek sorrendje a következő: először kinyitjuk a külső zsilipet, aztán beindítjuk a dugattyút, és amikor a mutató jelzi a műhold kicsúszását, bekapcsoljuk a szonda indító automatáját, amely száz másodperces késéssel gyújt, tehát hiba esetén még van idő kikapcsolni. Az automata begyújtja a szilárd üzemanyaggal működő kis segédrakétát, és a szonda tizenöt másodpercig egytonnás saját tolóerővel távolodik a hajótól. Az a cél, hogy minél gyorsabban eltávolodjon. Mikor a segédrakéta kiég, automatikusan bekapcsolódik az ionmotor, amelyet a navigátor távirányít. Most az történt, hogy Calder már bekapcsolta az indító automatát, mert a műhold kicsúszása megkezdődött, majd mikor a szonda hirtelen elakadt, megpróbálta kikapcsolni az automatát, de nem sikerült.

— Biztos ön abban, hogy az első pilóta megpróbálta kikapcsolni a szonda indító automatáját?

— Igen, rángatta a fogantyút, az vissza is ugrott, de nem tudom miért, mégis felrobbant a töltet. Hallottam, hogy Calder felkiáltott: „Nem megy!”

— Azt kiáltotta: „Nem megy!”?

— Igen, mert a szonda nem akart kirepülni a csatornából. Körülbelül fél perc volt még a segédrakéta begyulladásáig, Calder újra megpróbálta kilökni a szondát, növelte a nyomást, a manométerek a maximumot mutatták, de a szonda meg se moccant. Akkor visszahúzta a dugattyút, és a kiinduló állásból megint lecsapott vele. Mindannyian éreztük, mikor a dugattyú a szondára sújtott, olyan volt, mint egy pörölycsapás.

— Így akarta Calder kilökni a szondát?

— Igen, bíró úr. Persze számolnia kellett azzal, hogy a szonda esetleg tönkremegy, mert Calder most nem fokozatosan növelte a nyomást, hanem egyszerre adta rá az egészet a vezetékekre. Egyébként nagyon ésszerűen járt el, hiszen tartalék szondánk volt, de tartalék hajónk nem.

— Ezt tréfának szánta? Mellőzze, kérem, a tanúvallomás efféle színezését.

— Egyszóval a dugattyú lecsapott, de a szonda nem repült ki, az idő pedig múlt, úgyhogy felkiáltottam: „Az öveket!”, és gúzsba kötöttem magam. Ugyanezt kiáltották még legalább ketten, az egyik a parancsnok volt, megismertem a hangját.

— Legyen szíves, közölje a Bírósággal, miért cselekedett így?

— Körpályán voltunk, az A-gyűrű felett, tehát gyakorlatilag meghajtás nélkül repültünk. Tudtam, hogy mikor a segédrakéta begyullad, márpedig be kell gyulladnia, mert az indító már működik, oldallökést kapunk, és a hajó bukfencezni kezd. A szonda a Szaturnusz felőli oldalon szorult be. Úgy kellett hatnia, mintha egy oldalfúvóka lépne működésbe. Bukfencezésre és centrifugális erőre számítottam, amelyet a pilótának a hajó túloldali fúvókáival kell kiegyenlítenie. Ilyen helyzetben előre nem látható dolgok történhetnek. Mindenesetre jól meg kell húzni az öveket.

— Ön tehát kikapcsolt övekkel ült a kormánynál, mikor navigátori minőségben szolgálatot teljesített?

— Nem, bíró úr, nem voltak kikapcsolva, csak meglazítva. Az övek bizonyos fokig szabályozhatóak. Teljesen meghúzva (ezt nevezzük „gúzsba kötésnek”) csökkentik az ember mozgási szabadságát.

— Tud ön arról, hogy a szabályzat nem engedélyezi az övek meglazítását és szabályozgatását?

— Igenis, tisztelt Bíróság, tudom, hogy a szabályzat tiltja, de így szokás.

— Hogy érti ezt?

— Ahány hajón csak repültem, mindenütt szabályoztuk és meglazítottuk az öveket, mert ez megkönnyíti a munkát.

— A kihágásra nem mentség, hogy mások is így csinálják. Folytassa, kérem.

— Ahogy vártam, a szonda segédrakétája begyulladt. A hajó vízszintes síkban forogni kezdett, és az addigi pályáról is letértünk, bár csak nagyon lassan. A pilóta az oldalfúvókákkal kiegyenlítette ezt a kettős mozgást, de nem teljesen, tehát nem annyira, hogy az erők megsemmisítsék egymást.

— Miért?

— Nem én kezeltem a kormányt, de feltételezem, hogy lehetetlen volt. A szonda beékelődött a nyitott kilövőcsatornába, a nyíláson át kitódult a szondamotor gázainak egy része, mégpedig örvénylő sugárban, tehát egyenetlenül. Ennélfogva az oldalnyomás hol gyengült, hol erősödött, s így a kiegyenlítő tolóerő hatására az egész hajó ingamozgásba kezdett. Mikor aztán a segédrakéta kiégett, még sokkal erősebben kezdtünk pörögni, de az ellenkező irányban. Ezt a pörgést a pilóta csak egy jó idő múlva egyenlítette ki, miután rájött, hogy a segédrakéta kinyiffant ugyan, viszont az ionmotor működik.

— Mit csinált a segédrakéta?!

— Úgy értem, hogy a pilóta nem tudhatta biztosan, beindul-e az ionmotor, hiszen nagyon erős csapást mért a dugattyúval a szondára, és kárt tehetett a motorjában; egyébként valószínűleg éppen ez volt a szándéka, én is így tettem volna. De mikor a segédrakéta már leállt, kiderült, hogy az ionmotor mégis működik, és megint oldaltolóerőnk volt, egynegyed tonnás. Ez nem sok, de ilyen pályán elég ahhoz, hogy bepörögjön a hajó. Orbitális sebességgel repültünk, és ilyenkor a legcsekélyebb tolóerőeltérés is óriási mértékben kihat a pályagörbére meg a hajó stabilitására.

— Hogyan viselkedtek a legénység tagjai?

— Nagyon higgadtan, bíró úr. Természetesen mindenki tisztában volt a veszéllyel, mikor a segédrakéta begyulladt, hiszen a száz kilogramm súlyú, por alakú robbanótöltet a kilövőcsatorna félig-meddig zárt terében, a beszorult szonda mögött, egyszerűen felrobbanhatott volna, mint egy bomba. Akkor pedig úgy felvágja a hajó oldalát, mint egy konzervdobozt. Szerencsére nem robbant fel. Az ionmotor már nem volt ilyen veszélyes. Ezzel szemben újabb bonyodalom támadt, mert az automata bekapcsolta a tűzoltóberendezést, és az ontani kezdte a habot a kettes számú kilövőcsatornába. Persze csak bajt okozott, hiszen az ionmotort a hab nem állítja le, viszont a nyitott zsilipen kitóduló hab egy része alighanem a szonda fúvókáiba jutott, és lefojtotta a meghajtását. Jó pár percig, amíg a pilóta ki nem kapcsolta az oltóberendezést, egyenetlen oldallökéseket kaptunk. Nem voltak túl erősek, de mindenesetre megnehezítették a hajó stabilizálását.

— Ki kapcsolta be az oltóberendezést?

— Az automata, bíró úr, mikor érzékelői jelezték, hogy az oldalpáncél hőmérséklete több mint hétszáz fok. A segédrakéta hevítette így fel.

— Milyen utasításokat adott eddig az időpontig a parancsnok?

— Nem adott utasításokat. Az volt a benyomásom, hogy látni akarja, mit csinál a pilóta. Elvileg két lehetőségünk volt: vagy leteszünk feladatunk végrehajtásáról, növekvő tolóerővel eltávolodunk a bolygótól, és megkezdjük a visszatérést a hiperbolikus pályára, vagy megpróbáljuk ellenőrző pályára helyezni az utolsó, harmadik szondát. Ha az első lehetőséget választjuk, kútba esik az egész program, mivel a résben keringő szonda néhány órán belül biztosan elsodródik és darabokra törik. Működésének nélkülözhetetlen feltétele volt, hogy pályáját az „őrhold” korrigálja.

— A két lehetőség között természetesen a hajó parancsnokának kellett választania, igaz?

— Elnök úr, válaszolnom kell erre a kérdésre?

— Válaszoljon a vád kérdésére.

— Hát kérem, a parancsnok természetesen adhatott volna utasításokat, de nem volt rá köteles. A pilóta meghatározott körülmények között jogosult azon funkciók betöltésére, amelyek egyébként a hajó parancsnokát illetik meg, mondja ki az űrhajószabályzat tizenhatodik cikkelye, mivel gyakran előfordul, hogy nincs idő szóbeli érintkezésre a parancsnok és a kormánynál ülő személyek között.

— De az adott körülmények között a parancsnoknak módjában állt utasításokat adni, mivel egyrészt nem forgott fenn olyan gyorsulás esete, amely lehetetlenné teszi a szóbeli parancsközlést, másrészt a pusztulás közvetlen veszélye sem fenyegette a hajót.

— Fedélzeti idő szerint tizenöt óra néhány perckor a pilóta mérsékelt kiegyenlítő meghajtásra kapcsolt…

— Miért engedi el a füle mellett, amit mondtam? Kérem a tisztelt Bíróságot, utasítsa rendre a tanút, és szólítsa fel, hogy válaszoljon szavaimra.

— Tisztelt Bíróság, nekem kérdésekre kell válaszolnom, de a vád nem tett fel kérdést. A vád csak a maga módján kommentálta a hajón előállt helyzetet. Most kommentáljam ezt a kommentárt?

— Felkérem a vád képviselőjét, hogy szíveskedjék kérdést intézni a tanúhoz, a tanút pedig felkérem, hogy folytassa vallomását a legmesszebbmenő jóakarattal.

— Tehát: nem gondolja, hogy az adott helyzetben a parancsnok kötelessége lett volna dönteni, és a konkrét döntést parancs formájában közölni a pilótával?

— Ügyész úr, a szabályzat nem határozza meg…

— A tanú csak a Bírósághoz intézheti szavait.

— Igenis. Tisztelt Bíróság, a szabályzat nem határozza meg részletesen mindazokat a körülményeket, amelyek az űrhajón előadódhatnak. Ez különben is lehetetlen. Ha lehetséges volna, akkor elég lenne, hogy a legénység minden tagja betéve tudja a szabályzatot, és parancsnokra egyáltalán nem lenne szükség.

— Elnök úr, a vád tiltakozik a tanú gúnyos megjegyzései ellen!

— Válaszoljon, kérem, tömören és világosan a vád kérdésére.

— Igenis. Tehát véleményem szerint a parancsnok az adott helyzetben nem volt köteles konkrét parancsokat adni. Ott volt, látta és értette, mi történik; ha nem szólt, ez azt jelentette: az űrhajószabályzat huszonkettedik cikkelye értelmében megengedi, hogy a pilóta saját belátása szerint járjon el.

— Tisztelt Bíróság, a tanú helytelenül alkalmazza a kozmikus közlekedést szabályozó törvényerejű rendelet űrhajószabályzatának huszonkettedik cikkelyét, mivel a tárgyalt esetre a veszélyes helyzetekről szóló huszonhatodik cikkely vonatkozik.

— Tisztelt Bíróság, a Góliáton előállt helyzet sem a hajót, sem a legénység életét és egészségét nem veszélyeztette.

— Tisztelt Bíróság, a tanú rosszakarata nyilvánvaló, mert ahelyett, hogy az objektív igazság tisztázását, szorgalmazná, vallomásában minden megengedett és meg nem engedett módon menteni igyekszik Pirx vádlottat, aki a hajó parancsnoka volt! A hajón előállott helyzet kétségkívül a huszonhatodik cikkely hatálya alá tartozik!

— Tisztelt Bíróság, a vádló nem szerepelhet egyszersmind a tényálladékot leszögező hites szakértőként!

— Megvonom a szót a tanútól. A Bíróság felfüggeszti és külön határozat tárgyává teszi a kérdést, hogy a helyzetre az űrhajószabályzat huszonkettedik vagy huszonhatodik cikkelye vonatkozik-e. Felkérem a tanút, adja elő, hogy a továbbiakban mi történt a hajó fedélzetén.

— Calder ugyan semmit sem kérdezett a parancsnoktól, de láttam, hogy néhányszor felé pillantott. Közben a beszorult szonda tolóereje egyenletessé vált, és a hajó stabilizálása már nem ütközött nehézségekbe. Miután a stabilizálás sikerült, Calder távolodni kezdett a gyűrűtől, de nem szólt nekem, hogy számítsam ki a visszatérő pályát, ebből már tudtam, hogy mégis megpróbálja véghezvinni a feladatunkat. Mikor elhagytuk a Roche-övezetet, tizenhat óra körül, csúcsjelzést adott, és rögtön utána megpróbálta kirázni a szondát.

— Hogy érti ezt?

— Úgy értem, hogy Calder bekapcsolta a maximális túlterhelésre figyelmeztető jelzőlámpát, és rögtön utána először teljes fékezésre, aztán teljes meghajtásra kapcsolt, a szonda súlya három tonna, teljes gyorsításnál majdnem hússzor annyi lehetett. Azt hitte volna az ember, úgy kirepül, mint a vöcsök. Tízezer mérföld után Calder még kétszer megpróbálta ezt a kilökősdit, de hiába. Csak annyit ért el, hogy az oldalnyomás tovább nőtt. Feltehetőleg az történt, hogy a hirtelen gyorsításoktól a szonda még jobban beszorult a kilövőcsatornába, és megváltoztatta helyzetét, úgyhogy most az egész gázsugár a ferdén álló külső zsilipbe ütközött, visszaverődött róla, és így jutott ki az űrbe. A hirtelen gyorsítások elég kellemetlenek voltak, és kissé kockázatosak is, hiszen már tudhattuk, hogy a szonda, ha egyáltalán kirepül, alighanem a külső páncélból is elvisz egy darabot. Úgy festett a dolog, hogy vagy kimegy néhány ember űrruhában, szerszámokkal a páncélra, vagy visszafordulunk, és cipeljük magunkkal azt a rohadt… bocsánat, azt a beékelődött szondát.

— Nem próbálta Calder kikapcsolni a szonda hajtóművét?

— Nem lehetett, bíró úr, mert a szondát a hajóhoz kötő vezérlőkábel már elszakadt, tehát csak a rádióvezérlés maradt volna, de a szonda egészen a kilövőcsatorna torkolatában ült, és a fémfal leárnyékolta. Talán egy percig távolodtunk a bolygótól, már azt hittem, Calder mégis a hazatérés mellett döntött, elvégzett néhány manővert, megcsinálta az úgynevezett csillagra állást: ez azt jelenti, hogy az ember megcéloz a hajó orrával egy kiválasztott csillagot, és közben változtatja a tolóerőt. Ha a stabilitás tökéletes, a csillagnak teljesen mozdulatlanul kell maradnia a képernyőn. Persze nem így volt, megváltoztak a pályaelemeink, és Calder igyekezett tisztázni a számértéküket. Néhány kísérlet után sikerült a kormányfúvókákkal kiegyenlítenie az oldalnyomást, és akkor visszafordult.

— Rájött ön ekkor, hogy mit szándékozik tenni Calder?

— Rájöttem, jobban mondva: feltételeztem, hogy mégis pályára akarja helyezni a megmaradt harmadik szondát. Visszatértünk az egyenlítő síkja fölé, a Nap felőli oldalról. Calder nagyszerűen kormányzott, olyan könnyedén, hogy ha nem tudtam volna, soha ki nem találom, hogy a hajónak egy terven felüli, beépített oldalmotorja van. Aztán szólt, hogy számítsam ki a harmadik szondánk vezérléséhez szükséges pályamódosításokat és impulzusokat meg a szonda egész pályáját. Akkor már nem lehetett kétségem a szándéka felől.

— Végrehajtotta ön ezt az utasítást?

— Nem, bíró úr. Illetve megmondtam neki, hogy nem számíthatom ki a pályákat a program szerint, hiszen másképp kell eljárnunk, a programot már nem tarthattuk be pontosan. Kiegészítő adatokat kértem tőle, mert nem tudtam, milyen magasról akarja kilőni az utolsó szondát, de nem válaszolt. Talán csak azért szólt hozzám, hogy közölje szándékát a parancsnokkal.

— Gondolja? Hiszen közvetlenül a parancsnokhoz is fordulhatott volna.

— Talán nem akart. Például azért, nehogy azt gondolhassák róla, hogy nem tudja, mit kell csinálni, és segítségre szorul. De az is lehet, hogy meg akarta mutatni, milyen kitűnő pilóta, hiszen olyan feladatot vállal, amelyben a navigátor, mármint én, nem tud segíteni. A parancsnok azonban nem reagált, és Calder már a gyűrűk felé tartott. Akkor jöttem rá, hogy hiba van a kréta körül.

— Szíveskedjék konkrétabban kifejezni magát.

— Igenis, bíró úr. Arra gondoltam, hogy Calder kockázatos műveletre készül.

— Felhívom a tisztelt Bíróság figyelmét, hogy a tanú most akaratlanul megerősítette, aminek leszögezésétől eddig vonakodott, nevezetesen, hogy a parancsnoknak az adott helyzetben kötelessége lett volna cselekvőleg fellépni, ám ezt tudatosan, szántszándékkal elmulasztotta, kiszámíthatatlan következményeknek téve ki a hajót és a legénységet.

— Tisztelt Bíróság, nem úgy volt, ahogyan a vád állítja.

— Ne a váddal vitatkozzék, hanem folytassa vallomását, és szorítkozzék az eseményekre. Miért találta kockázatos műveletnek, hogy Calder megkezdte a visszatérést a gyűrűk síkja fölé? Miért éppen ekkor, és csak ekkor kezdett aggódni?

— Talán rosszul fejeztem ki magam. A következő történt. A pilótának ilyen körülmények között a parancsnokhoz kell fordulnia. Én az ő helyében biztosan így tettem volna. Az eredeti programot már nem hajthattuk végre pontosan. Azt gondoltam, Calder, miután a parancsnok rábízta, hogy járjon el saját belátása szerint, igyekszik majd elég messziről pályára állítani a műholdat, tehát nem közelíti meg túlságosan a gyűrűt. Ez csökkentette ugyan a siker kilátását, de lehetséges volt, s amellett biztonságos is. És csakugyan, miközben kis sebességgel haladtunk, Calder megint szólt nekem, hogy számítsam ki a műhold pályaelemeit, arra az esetre, ha ezer-ezerkétszáz kilométer távolságból impulzusokkal vezéreljük. Mivel segíteni akartam neki, elkezdtem kiszámítani a pályaelemeket, és kiderült, hogy ebben az esetben a hibaszórás körülbelül a Cassini-rés szélességének felel meg. Mintegy ötvenszázalékos valószínűsége volt tehát annak, hogy a szonda nem a kívánt ellenőrző pályára áll, hanem vagy a bolygó felé, vagy kifelé csúszik, és szétzúzódik a gyűrűn. Megadtam ezt az eredményt, mivel jobbat nem tudtam nyújtani.

— Megtekintette a parancsnok a számítások eredményét?

— Látnia kellett, mert a számok az eredményablakban jelentek meg, a pultjaink felett, középen. Kis meghajtással repültünk, és úgy rémlett, Calder nem tudja eldönteni, mihez fogjon. Csakugyan kutyaszorítóba került. Ha most meghátrál, azzal beismeri, hogy az imént elszámította magát, csődöt mondott az intuíciója. Amíg vissza nem fordult a bolygó felé, azt mondhatta volna, hogy eleve túl nagynak és hiábavalónak ítélte a kockázatot. De most már megmutatta, hogy a tolóerők bonyolult játéka ellenére ura a hajónak, és ha nem is mondta, következő manővereiből világosan kiderült, hogy meg akarja kísérelni a szonda pályára állítását. Közeledtünk a gyűrűhöz; először azt gondoltam, csak javítani akar egy kicsit az esélyeinken, hiszen a távolság csökkenésével nőtt a siker kilátása, de ha ezt akarja, már meg kellett volna kezdenie a fékezést, ő azonban tovább gyorsított. Csak ekkor, ebben a pillanatban jöttem rá, hogy egészen más a szándéka, addig eszembe sem jutott. Egyébként mindenki akkor értette meg, egy pillanat alatt.

— Ön szerint tehát a legénység minden tagja felismerte a helyzet komolyságát?

— Igen, elnök úr. Mögöttem valaki azt mondta a gyorsulás pillanatában: „Szép volt az élet.”

— Ki mondta ezt?

— Nem tudom. Talán a mérnök vagy az elektronikus. Nem figyeltem óda. Egy pillanat alatt zajlott le az egész. Calder csúcsjelzést adott, és nagy tolóerőre kapcsolt, a gyűrűt keresztező irányban. Világos volt, hogy át akar vágni a Góliáttal a Cassini-rés közepén, és útközben „ijedt madár” módszerrel elpottyantani a harmadik szondát.

— Milyen módszerrel?!

— Így szokták nevezni, bíró úr: a hajó úgy pottyantja el a szondát, mint a madár röptében a tojást… De a parancsnok megtiltotta neki.

— Megtiltotta? Ilyen értelmű parancsot adott?

— Igenis, bíró úr.

— A vád tiltakozik. A tanú elferdíti a tényeket. Ilyen parancs nem hangzott el.

— A parancsnok meg akarta tiltani, de már nem volt ideje, hogy a parancsot teljes mondatba foglalja. Calder adott ugyan csúcsjelzést, de alig egy tizedmásodperccel a manőver előtt. Mihelyt a piros lámpa felvillant, a parancsnok rákiáltott, de Calder máris teljes gyorsításra kapcsolt. Ilyen nyomás alatt, több mint tizennégy g volt, nem lehet hangot kiadni. Úgy látszott, hogy Calder belé akarja fojtani a szót. Nem állítom, hogy csakugyan ez volt a szándéka, de úgy látszott. Egy pillanat alatt olyan nyomást kaptunk, hogy teljesen elsötétült előttem a világ, így aztán a parancsnok csak egy rövidet kiálthatott…

— Elnök úr, a vád tiltakozik a tanú megfogalmazásai ellen. A tanú, saját fenntartására rácáfolva, lényegében azt sugallja, hogy Calder pilóta előre megfontolt szándékkal, rosszhiszeműen meg akarta akadályozni felettesét a parancs kiadásában.

— Én semmi effélét nem mondtam.

— Megvonom a szót a tanútól. A Bíróság helyt ad a vád tiltakozásának. Tessék törölni a jegyzőkönyvből a tanú szavait, ettől a mondattól kezdve: „Úgy látszott, hogy Calder belé akarja fojtani a szót.” Felkérem a tanút, hogy mellőzze a kommentárokat, és ismételje el szóról szóra, amit a parancsnok ténylegesen mondott.

— Igenis. Mint említettem, a parancsnoknak már nem volt ideje, hogy egy teljes mondatot végigmondjon, de a parancs értelme világos volt. Megtiltotta Caldernek, hogy átvágjon a Cassini-résen.

— A vád tiltakozik. A tényállás szempontjából nem az a fontos, mit akart mondani Pirx vádlott, hanem csak az, hogy mit mondott valójában.

— A bíróság helyt ad a tiltakozásnak. Felhívom a tanút, hogy szorítkozzék a kormányfülkében elhangzott szavakra.

— Éppen elég hangzott el ahhoz, hogy minden ember, aki hivatásos űrhajós, megértse: a parancsnok megtiltja a pilótának, hogy átvágjon a Cassini-résen.

— Idézze, kérem, az elhangzott szavakat. A Bíróság majd véleményt alkot az értelmükről.

— A szavakra nem emlékszem, elnök úr, csak az értelmükre. A parancsnok valami ilyesmit kezdett kiáltani: „Ne menj át a gyűrűn!”, vagy talán: „Ne vágj át!”, aztán már nem bírta folytatni.

— Legyen szabad közbevetnem, hogy a tanú előzőleg azt vallotta, miszerint a parancsnok nem mondott egy teljes mondatot, ezzel szemben a tanú által most idézett „Ne menj át a gyűrűn” szavak teljes mondatot képeznek.

— Ha ebben a teremben tűz ütne ki, és elkiáltanám magam: „Tűz!”, az persze nem teljes mondat, mert nem tartalmazná, hogy mit állítok a tűzről, mégis érthető figyelmeztetést jelentene.

— A vád tiltakozik! Kérem a Bíróságot, utasítsa rendre a tanút!

— A Bíróság figyelmezteti a tanút. Nem azért hallgatjuk ki, hogy épületes példázatokkal és adomákkal traktálja a Bíróságot. Szorítkozzék a fedélzeten történtek tárgyilagos előadására.

— Igenis. Az történt a fedélzeten, hogy a parancsnok rákiáltott a pilótára, és megtiltotta neki a rés keresztezését…

— Tiltakozom! A tanú vallomása célzatosan meghamisítja a tényeket!

— A Bíróság megértő kíván lenni. Kérem a tanút, vegye figyelembe, hogy az eljárás célja a tényállás felderítése. Tudna legalább egy töredéket idézni a parancsnok mondatából?

— Nagyon nagy volt a gyorsulás. Elfeketült előttem a világ, nem láttam semmit, de hallottam a parancsnok kiáltását. A szavakat nem tudtam kivenni, mégis megértettem, mit akar. Még inkább hallania kellett a figyelmeztetést a pilótának, hiszen közelebb ült a parancsnokhoz, mint én.

— A védelem kéri a Bíróságot, hogy hallgassa meg újólag a kormányfülkéből származó magnetofonszalagoknak azt a részletét, amely rögzítette a parancsnok kiáltását.

— A Bíróság elutasítja a védelem kérését. A szalagok lehallgatása megtörtént, és azt a megállapítást eredményezte, hogy a nagyfokú torzulás miatt csak a hang azonosítható, de a kiáltás tartalma nem. A Bíróság ebben a vitás kérdésben külön határozatot hoz. Kérem a tanút, mondja el, mi történt a parancsnok kiáltása után.

— Mikor kitisztult a szemem, egyenesen a gyűrű felé repültünk. A gyorsulásmérő két g-t mutatott. Hiperbolikus sebességgel haladtunk. A parancsnok felkiáltott: „Calder! Megszegted a parancsot! Megtiltottam, hogy átvágj a résen” Calder pedig azonnal így felelt: „Nem hallottam, kapitány úr!”

— Ekkor sem utasította Caldert a parancsnok, hogy fékezzen, vagy forduljon vissza?

— Már nem lehetett, elnök úr. Másodpercenként nyolcvan kilométeres hiperbolikus sebességgel repültünk. Szó sem lehetett arról, hogy ezt az impulzust a gravitációs korlát átlépése nélkül lecsökkentsük.

— Mit ért gravitációs korláton?

— Húsz-huszonkét gravitációs egységnél nagyobb, tartós pozitív vagy negatív gyorsulást. Amint a gyűrű felé repültünk, minden másodperccel nőtt a lefékezéshez szükséges negatív gyorsulás értéke. Eleinte ötven g körül lehetett, később talán száz is volt. Ilyen erejű fékezéstől mindannyian elpusztultunk volna. Már úgy értem, minden ember elpusztult volna a fedélzeten.

— Technikailag képes volt a hajó ekkora gyorsulásra?

— Igen, bíró úr. De csak akkor, ha átszakítják a biztosítékokat. A Góliát reaktorának potenciális tolóereje tízezer tonna.

— Folytassa vallomását.

— „El akarod pusztítani a hajót?”, kérdezte a parancsnok nyugodtan. „Átmegyünk a Cassinin, és a túlsó oldalon lefékezek!”, felelte Calder ugyanilyen nyugodtan. Még be sem fejezte, mikor forogni kezdtünk. Úgy látszik, a hirtelen gyorsítástól, amellyel Calder át akart vágni a résen, a szonda valahogy elmozdult a kilövőcsatornában, és ezáltal kisebb lett ugyan az oldalnyomás, viszont a gázsugár most a hajótest érintőjének irányában áramlott ki, úgyhogy az egész űrhajó forogni kezdett a hossztengelye körül, mint a búgócsiga. Ez a pörgés eleinte elég lassú volt, de pillanatról pillanatra gyorsult. Így kezdődött a katasztrófa. Calder akaratlanul idézte elő: azzal, hogy az imént olyan hirtelen gyorsított.

— Fejtse ki részletesen, hogy ön szerint miért növelte a gyorsulást Calder.

— Tisztelt Bíróság, a vád tiltakozik. A tanú részrehajló, és bizonyára azt feleli, amit már mondott: hogy Calder el akarta némítani a parancsnokot.

— Egyáltalán nem ezt akarom mondani. Caldernek nem kellett volna ugrásszerűen növelnie a gyorsulást, lassabban is megtehette volna, de ha át akart vágni a Cassinin, nagy tolóerőre volt szüksége. Abban a térségben roppant nehéz manőverezni, mert tipikusan olyan övezet, ahol matematikailag megoldhatatlan soktest-problémák vetődnek fel. Ott a Szaturnusz vonzereje, a gyűrűk tömege, a legközelebbi holdak; mindez együtt olyan gravitációs teret hoz létre, amelyben lehetetlen valamennyi perturbációt egyszerre figyelembe venni. Ráadásul ott volt még a szonda kitérítő hatása. Olyan pályán haladtunk tehát, amelyet sok erő határoz meg, részint a hajó saját tolóerői, részint a térben elszórt testek vonzása. No mármost, minél nagyobb meghajtással repültünk, annál kisebb lett a zavaró tényezők hatása, mert azoknak az értéke állandó volt, a mi impulzusunk értéke viszont növekedett. Calder azért fokozta a sebességet, hogy pályánkat kevésbé befolyásolják a külső, zavaró hatások. Meggyőződésem, hogy ha hirtelen pörögni nem kezdünk, sikerült volna átrepülnie a résen.

— Véleménye szerint hibátlan űrhajóval át lehet repülni rajta?

— Hogyne, bíró úr. Meg lehet csinálni, bár minden űrhajózási tankönyv tiltja. A rés gyakorlatilag háromezerötszáz kilométer széles, de a gyűrűk mentén tele van durva meteor— és jégporral, amely vizuálisan nem észlelhető ugyan, de a hiperbolikus sebességgel száguldó űrhajó elégne benne. A nagyjából tiszta rés, amelyen át lehet jutni, öt-hatszáz kilométer széles. Kis sebességgel nem nehéz belépni egy ilyen folyosóba, de nagyobb sebességnél már jelentkezik a gravitációs sodródás, ezért Calder előbb jól megcélozta a rést a hajó orrával, aztán nagy tolóerőre kapcsolt. Ha a szonda el nem mozdul, minden jól ment volna. Legalábbis én így vélem. Természetesen volt bizonyos kockázat, három-négy százalék volt a valószínűsége, hogy összeütközünk valami kósza törmelékkel. Csakhogy közbejött a pörgés. Calder megpróbálta leküzdeni, de nem sikerült. Pedig nagyon szépen harcolt. Ezt el kell ismernem.

— Caldernek tehát nem sikerült leküzdenie a hajó pörgését? Meg tudná mondani, miért nem?

— Már korábban, mikor együtt voltunk szolgálatban, megfigyeltem, milyen káprázatosan számol. És hallatlanul bízott abban a képességében, hogy gép nélkül, villámgyorsan, fejben kiszámít mindent. Abban a helyzetben, a hiperbolikus sebességünkkel, olyan feladat állt előtte, mintha egy tű fokán kellene átcsúsznunk. A tolóerő-mutatók nem értek semmit, mert csak a Góliát hajtóművének adatait mutatták, de nem mutathatták a szonda tolóerejének értékeit. Calder kizárólag a gravimétereket nézte, és csak azok szerint vezetett. Valóságos matematikai versenyfutás volt ez, közte és az egyre gyorsabban változó körülmények között. Calder hihetetlen képességeit mutatja, hogy míg én alig győztem leolvasni a számokat a műszerekről, ő fejben elvégezte a számításokat, negyedfokú differenciálegyenleteket állított fel. Hangsúlyoznom kell, hogy bár Calder magatartását eddig a pillanatig felháborítónak találtam, mert biztos voltam benne, hogy hallotta a parancsnok tilalmát, és szándékosan nem vette figyelembe, mégis csodálatot éreztem iránta.

— Ön nem válaszolt a Bíróság kérdésére.

— Éppen most akartam válaszolni, bíró úr. A megoldások, még ha Calder tizedmásodpercek alatt számította is ki őket, csak megközelítések lehettek. Nem voltak tökéletesen pontosak, mert nem is lehettek, még akkor sem, ha Calder a világ leggyorsabb számítógépévé változott volna. A hibaszórás, amelyet nem tudott figyelembe venni, egyre nőtt, és tovább pörögtünk. Egy percig úgy rémlett, hogy Calder talán mégis úrrá lesz a hajón, de ő előbb megértette, mint én, hogy veszített, és akkor az egész tolóerőt kikapcsolta. Nullára csökkent a gravitációnk:

— Miért kapcsolta ki Calder a tolóerőt?

— Majdnem merőlegesen akart átvágni a résen, de a pörgéssel nem tudott megbirkózni. A Góliát pörgettyűként forgott, tehát úgy is viselkedett, mint a pörgettyű ellenállást tanúsított a tolóerővel szemben, amely hosszanti irányban igyekezett tartani a hajót. Precessziós mozgásba kezdtünk, minél jobban nőtt a sebesség, annál hevesebben körözött a hajó tatja. Így aztán erősen nyújtott spirális pályán haladtunk, a hajó egészen az oldalára feküdt, és minden ilyen kacskaringó átmérője legalább száz kilométer volt. Ezzel a mozgással könnyen a gyűrű szélébe vágódhattunk volna a rés közepe helyett. Calder már tehetetlen volt. Egérfogóba került.

— Ez mit jelent?

— Így szoktuk nevezni a visszafordíthatatlan helyzeteket, amelyekbe könnyű bejutni, de kiút nincs belőlük, tisztelt Bíróság.

Utunk további része már teljesen váratlan volt. Mikor Calder kikapcsolta a hajtóművet, azt hittem, egyszerűen sorsára bízza magát. A műszerek ablakaiban csak úgy villóztak a számok, de már semmit sem lehetett kiszámítani. A gyűrűk szemfájdítóan vakítottak, hiszen jégtömbökből állnak. Forogtak alattunk, mintha körhintán ülnénk, és velük forgott a rés is. Olyan volt, mint egy fekete hasadék. Ilyen pillanatokban hihetetlenül hosszúnak rémlik az idő. Valahányszor a másodpercmérőre pillantottam, úgy rémlett, egy helyben áll a mutatója. Calder az öveit kezdte kikapcsolni, nagyon gyorsan. Követtem a példáját, mert sejtettem, hogy át akarja szakítani a túlterhelési főbiztosítékot, amely a pulton van, de leszíjazva nem érte el. Ha felhasználhatja az egész teljesítményt, még lefékezhetett és kisuhanhatott az űrbe, száz g körüli gyorsulással. Szétpukkantunk volna, mint a léggömb, de megmentette volna a hajót, no és saját magát. Tulajdonképpen már előbb is gondolhattam volna, hogy nem lehet ember, hiszen egyetlen ember sem képes úgy számolni, mint ő… de ez csak most tudatosult bennem. Vissza akartam tartani, mielőtt eléri a pultot, de ő gyorsabb volt. Természetes, hogy az volt. „Ne kapcsold ki magad!” — kiáltott rám a parancsnok. Aztán Calderre kiáltott: „Ne nyúlj a biztosítékhoz!”. Calder nem törődött vele, már felállt. „Teljessel előre!” — kiáltott a parancsnok, és én engedelmeskedtem. Előttem volt ugyanis a második kormány. Nem kapcsoltam rögtön teljes gyorsulásra, csak öt g-re mentem fel, mert nem akartam megölni Caldert, csak el akartam lökni a biztosítékoktól, de ő állva maradt. Döbbenetes látvány volt, uraim, mert egyetlen ember sem marad talpon ötnél! Állva maradt, csak belekapaszkodott a pultba, lehorzsolódott a bőr mind a két kezéről, de tovább kapaszkodott, mert a bőre alatt acél volt. Akkor egyszerre a maximumra kapcsoltam. A tizennégy g letépte a pultról, és a kormányfülke végébe vágta, olyan szörnyű csattanással, mintha egyetlen fémtömb lett volna, a székeink között repült át, és úgy vágódott a falnak, hogy beleremegett a szoba, a szekurit pozdorjává tört azon a helyen, ő pedig valami hihetetlen, semmihez sem hasonlítható hangot adott, aztán hallottam, hogyan dobálja magát ott hátul, hogyan töri-zúzza, ami a keze ügyébe kerül, de már nem figyeltem oda, mert megnyílt előttünk a rés, pörögve zuhantunk felé, a tat vadul keringett, lementem négy g-re, most már csak a szerencsétől függött minden. A parancsnok rám kiáltott, hogy lőjek, egymás után kilövöldöztem a meteorhárító ernyőket, hogy legalább az apróbb morzsákat elsöpörjem, ha elénk kerülnek, sokat nem ért, de ennyi védelem is jobb, mint a semmi. A Cassini óriási fekete torokként tátongott, messze a hajó előtt tüzek lobbantak, a védőernyők kinyíltak, és a jégporfelhőkbe ütközve rögtön el is égtek, gyönyörű szép, óriási ezüst felhők ragyogtak fel és tűntek él egy szempillantás alatt, a hajó kissé megremegett, a jobb oldali érzékelők mutatói mind kilendültek, ez hőlökés volt, súroltunk valamit… nem tudom, mit, és aztán már a túlsó oldalon voltunk…

— Pirx sorhajókapitány úr?

— Igen, én vagyok. Ön hívatott?

— Igen. Köszönöm, hogy eljött. Foglaljon helyet… Az íróasztalnál ülő férfi megnyomott egy gombot a fekete dobozkán, és kiszólt:

— Húsz percig ne zavarjanak. Senkinek sem vagyok itt. Kikapcsolta a készüléket, és látogatójára szögezte figyelmes pillantását.

— Kapitány úr, egy javaslatom lenne az ön számára. Igen eredeti javaslat. Egy bizonyos — kicsit tétovázott kísérletről van szó. Mindenekelőtt azonban meg kell kérnem, hogy az, amit mondani fogok, köztünk maradjon. Akkor is, ha javaslatomat elutasítja. Megígérné ezt?

Pár pillanatnyi csönd állt be.

— Nem — mondta Pirx. Majd hozzátette: — Legalábbis, amíg többet nem közöl.

— Nem szokása látatlanban aláírni valamit, igaz? Ezt abból is tudhattam volna, amit hallottam önről. Rágyújt?

— Köszönöm, nem.

— Egy kísérleti repülésről van szó.

— Újfajta űrhajó?

— Nem. Újfajta legénység.

— Legénység? És az én szerepem?

— A legénység alkalmasságának tüzetes értékelése. Többet nem mondhatok. Most önön a döntés sora.

— Hallgatni fogok, ha lehetségesnek találom.

— Lehetségesnek?

— Helyesnek.

— Milyen szempontok szerint?

— Az úgynevezett lelkiismeret, uram.

Megint eltelt néhány másodperc. Az üvegfalú, nagy szobában olyan csend volt, mintha nem is egy óriási felhőkarcolóban lenne, ahol körülötte még kétezer szoba van, a háztetőn pedig három helikopter-kikötő. Pirx alig látta a vele szemben ülő férfi vonásait, olyan erősen fénylett a háttér: az épület legfelső tizenhat emeletét körülvevő köd vagy inkább felhő miatt. Néha tejfehér gomolyagok sűrűsödtek össze az üvegfal mögött, s ilyenkor úgy rémlett, hogy az egész szoba úszik valamerre, ahová láthatatlan erő sodorja.

— Rendben van. Mint látja, mindent elfogadok. Föld-Föld útról van szó.

— Körút?

— Igen. Megkerülnék a Szaturnuszt, és új automata műholdakat helyeznének körülötte stacionárius pályára.

— De hiszen ez a JOVIÁN-terv.

— Igen, annak egy része, már ami a műholdakat illeti. A hajó is a COMSEC tulajdona, tehát a vállalkozást az UNESCO patronálja. Mint tudja, én ezt az intézményt képviselem. De önre azért esett a választásunk, noha saját pilótáink és navigátoraink is vannak, mert a dologban egy másik tényező is szerepel. A legénység, mint említettem.

Az UNESCO-igazgató megint elnémult. Pirx várakozott, akaratlanul is hegyezve a fülét, de valóban olyan csend volt, mintha mérföldes körzetben még egy papírlap se zizzenne — pedig milliós város vette őket körül.

— Mint bizonyára tudja, hosszú évek óta megvan már a lehetőség az embert helyettesítő, egyre sokoldalúbb gépek gyártására. Azok a berendezések, amelyek egyszerre sok területen is felveszik a versenyt az emberrel, súlyuk és méretük miatt eddig helyhez kötöttek voltak. De a szilárdtest-fizika az Egyesült Államokban és a Szovjetunióban csaknem egyidejűleg lehetővé tette a mikrominiatürizálás következő, már molekuláris szakaszát. Előállították az aggyal egyenértékű kristályszerkezetek kísérleti prototípusait. Még most is körülbelül másfélszer akkorák, mint a mi agyunk, de ez lényegtelen. Számos amerikai cég szabadalmaztatott már ilyen konstrukciót, és most meg akarják kezdeni az emberformájú automaták, az úgynevezett véges nemlineárisok sorozatgyártását, elsősorban űrhajózási célokra.

— Hallottam róla. De a szakszervezetek tiltakoztak, igaz? És, ha jól tudom, az érvényben levő törvények gyökeres módosítására lenne szükség?

— Ön hallott erről? A sajtó, holmi pletykákon kívül, semmit sem közölt…

— Nem. De folytak bizonyos kulisszák mögötti tárgyalások, alkudozások, és ennek híre ment a mi köreinkben. Gondolom, ez érthető.

— Hogyne. Természetesen. Hát akkor… annál jobb, ámbár… No és mi a véleménye?

— Erről a dologról? Nem nagyon helyeslem. Sőt, egyáltalán nem. De attól tartok, hogy az egyéni vélemények itt nem sokat számítanak. A felfedezések következményei kérlelhetetlenek; legfeljebb fékezni lehet egy ideig a megvalósulásukat.

— Egyszóval, szükségen rossznak tartja?

— Nem így fogalmaznám. Szerintem az emberiség nincs felkészülve az ember formájú mesterséges lények inváziójára. Persze az a legfontosabb, hogy csakugyan egyenértékűek-e az emberrel. Én ilyennel sohasem találkoztam. Nem vagyok robotszakértő, de szakember ismerőseim szerint az emberrel igazán egyenértékű robotokról nem lehet szó.

— Nem elfogult ön egy kissé? Sok szakember valóban így vélekedik, illetve vélekedett. Csakhogy, tudja… ezeknek a cégeknek a tevékenységét gazdasági tényezők határozzák meg. A termelés rentabilitása.

— Vagyis a nyereség reménye.

— Úgy van. Nomármost, az a helyzet, hogy a szövetségi kormány (Amerikára gondolok), továbbá a brit és a francia kormány az állami kutatóintézetekben készült dokumentációt még nem adta át teljes egészében a magáncégeknek. De a dokumentáció hézagait a cégek a kormány segítsége nélkül, saját erejükből is kiegészíthetik, hiszen megvannak a saját kutató laboratóriumaik.

— A Cybertronicsra gondol?

— Nemcsak arra. Ott van a Machintrex, az Inteltron meg a többi. Csakhogy az említett országok kormányköreiben sokan tartanak a dolog távolabbi következményeitől. A magáncégeket nem érdekli, hogy az államnak nincs pénze az emberek tömeges átképzésére, akiket kiszorít munkájukból a nemlinek özöne.

— Nemlinek? Érdekes. Ezt a terminust még nem hallottam.

— Csak amolyan házi tolvajnyelv. Még mindig jobb, mint a „homunculus” vagy a „műember”. Különben is, ezek nem emberek, se nem mesterségesek, se nem valódiak.

— Azért, mert nem teljes értékűek?

— Nézze, kapitány úr, én sem vagyok szakember ezen a téren, tehát ha akarnék se tudnék erre válaszolni. A magánvéleményem pedig se nem oszt, se nem szoroz. Elég az hozzá, hogy az új termék egyik első megrendelője a COSNAV lenne.

— De hiszen az egy angol-amerikai magánvállalat.

— Éppen azért. A Cosmical Navigation évek óta anyagi nehézségekkel küzd, mert a szocialista országok űrközlekedési rendszere, amely nem azonnali haszonra dolgozik, erős versenytárs. Már a teherfuvarozás jó részét elhódította, különösen a bolygóközi fővonalakon. Ezt bizonyára ön is tudja.

— Hogyne. És egyáltalán nem búsulnék, ha a COSNAV tönkremenne. Ha az űrkutatást sikerült az ENSZ keretében nemzetközivé tenni, megcsinálhatnák az űrközlekedéssel is. Legalábbis én így látom.

— Én is. Biztosíthatom, hogy én is ezt szeretném, ha másért nem, az íróasztalomra való tekintettel. De hát ez a jövő zenéje. Egyelőre az a nagy helyzet, hogy a COSNAV kész akárhány nemlint beállítani a járatain, pillanatnyilag csak a teherforgalomban, mert az utasszállító hajók esetében a nagyközönség bojkottjától tart. Már folynak is az előzetes tárgyalások.

— És a sajtó minderről hallgat?

— A tárgyalások nem hivatalosak. Egyébként néhány lap célozgatott a dologra, de a COSNAV mindent cáfolt. Formailag nem is jogtalanul. Tudja, kapitány úr, ez a terület valóságos dzsungel. Tulajdonképpen olyan sávban mozognak, amelyre szigorúan véve sem a hazai törvények nem vonatkoznak, sem az ENSZ által elfogadott nemzetközi jogszabályok. Az elnök, mivel megbízatása rövidesen lejár, a szakszervezetek heves tiltakozásától tartva, óvakodik a kongresszus elé vinni azokat a törvényeket, amelyeket az intelektronikai nagytőke követel. No mármost, hogy végre a lényegre térjek, néhány cég, számítva a világsajtó, a munkásmozgalom, a szakszervezetek és a többi várható ellenvetéseire, rendelkezésünkre akar bocsátani néhány darab félprototípust, hogy megvizsgáljuk, mennyiben alkalmasak bolygóközi űrhajók vezetésére.

— Bocsánat, kinek a rendelkezésére? Az ENSZ-nek? Ez valahogy furcsán hangzik.

— Nem, nem közvetlenül az ENSZ-nek. Nekünk, vagyis az UNESCO-nak. Ugyanis ez a szervezet foglalkozik a tudományos, kulturális és közoktatási ügyekkel…

— Elnézést, de még most sem értem. Mi közük ezeknek a robotoknak a közoktatáshoz vagy a tudományhoz?

— De kérem, ezeknek a futószalagon termelt… álembereknek az inváziója, mint ön nevezte, szerintem nagyon is lényeges ügye az egész emberi kultúrának. Nem pusztán a gazdasági következményekről van szó, a munkanélküliség veszélyéről meg a többiről, hanem a lélektani, társadalmi, kulturális kihatásokról is! Egyébként, hogy tiszta vizet öntsek a pohárba, elárulom, hogy mi korántsem lelkesedtünk a javaslatért. Sőt a vezetőség először vissza is akarta utasítani. De aztán a vállalatok újabb érvvel hozakodtak elő, nevezetesen azzal, hogy a nemlinek sokkal biztonságosabban vezetnék az űrhajókat, mint az emberek. Gyorsabbak a reakcióik, nincs szükségük alvásra, nem ismerik a fáradtságot, sohasem betegszenek meg, óriási biztonsági teljesítményük révén komoly sérülés után is működőképesek, azonkívül nincs szükségük sem oxigénre, sem élelemre, dehermetizálódott vagy áttüzesedett hajón is elláthatják feladatukat, és így tovább. Ön is beláthatja, hogy ezek már nyomós érvek. Nemcsak néhány magáncég nyereségéről van szó, hanem a hajók és a rakomány biztonságáról. Ha beválik a dolog, talán még az ENSZ kutató űrflottája is úgy határozna, legalábbis részben…

— Értem. De nagyon veszélyes precedens lenne. Ezt nyilván önök is tudják.

— Miért lenne veszélyes?

— Mert jószerivel ugyanezt lehet elmondani sok más munkakörről és foglalkozásról. Egy szép napon önt is elbocsáthatják, hogy gépet ültessenek a helyére.

Az igazgató elég kényszeredetten nevetett. De rögtön el is komolyodott.

— Nézze, kedves kapitányom… tulajdonképpen elkalandoztunk a tárgytól. De mondja, maga szerint mit tehetnénk ebben a helyzetben? Az UNESCO visszautasíthatná a gyáros urak javaslatát, de a tényeken ez mit sem változtatna. Ha csakugyan olyan jók a robotjaik, a COSNAV előbb-utóbb megveszi őket, aztán már csődül a többi megrendelő.

— És mit változtat a tényeken, ha az UNESCO elszegődik a robotgyárakhoz műszaki ellenőrnek?

— De uram… nem műszaki ellenőrzésről van szó. Mi azt szeretnénk… most már kimondom… azt szeretnénk javasolni önnek, tegyen egy utat ilyen legénységgel. Ön lenne a parancsnokuk. Ez alatt a két hét alatt megítélhetné, mit érnek. Annál is fontosabb számunkra a véleménye, mivel, hangsúlyozom: a legénység különféle, egymástól eltérő modellekből áll. Arra kérnénk önt, hogy visszatérése után adjon róluk részletes szakvéleményt, sokféle szempontból. Nemcsak a szakmai, hanem az egyéb… a lélektani tényezőket is figyelembe véve: mennyire alkalmazkodnak ezek a robotok az emberhez, mennyiben felelnek meg a róluk alkotott képzeteknek, milyen benyomást tesznek az emberre, felsőbbrendűnek vagy éppen szellemileg alsóbbrendűnek látja-e őket… Illetékes szerveink ellátnák önt a szükséges anyagokkal és kérdőívekkel, amelyeket kiváló tudósok és pszichológusok állítottak össze…

— Szóval ez lenne a feladatom?

— Ez. Nem kell rögtön válaszolnia. Ha jól tudom, most éppen nem repül?

— Hathetes szabadságon vagyok.

— Hát akkor választ adna, mondjuk… két napon belül?

— Még két kérdésem van. Milyen következményei lesznek a véleményemnek?

— Perdöntő lesz!

— Kinek a számára?

— A mi számunkra, természetesen. Az UNESCO számára. Meggyőződésem, hogy ha sor kerül az űrhajózás nemzetközivé tételére, fontos adalék lesz az ENSZ jogi bizottságai számára, amelyek…

— Bocsánat. Ez a jövő zenéje, mint ön is mondotta. Szóval az UNESCO számára, igaz? De az UNESCO nem cég, nem vállalat, és remélem, nem is óhajt felcsapni valamelyik cég reklámirodájának?

— De uram! Hát persze, hogy nem! Közzétesszük a világsajtóban, amit ön megállapít. Ha a minősítés negatív lesz, bizonyára hátráltatni fogja a COSNAV és a gyártó cégek tárgyalásait. Ily módon hozzájárulunk.

— Még egyszer elnézést. De ha pozitív lesz, akkor nem hátráltatjuk, és nem járulunk hozzá…?

Az igazgató krákogott, köhécselt, végül elmosolyodott.

— Maga előtt szinte bűnösnek érzem magam, kapitány úr. Mintha nem lenne tiszta a lelkiismeretem… Hát az UNESCO találta fel azokat a robotokat? Rajtunk múlott ez a helyzet? Mi igyekszünk objektívan eljárni, a közjó érdekében…

— Nem tetszik nekem ez az egész.

— Vissza is utasíthatja, kapitány úr. De gondolja meg, hogy ha mi is így tennénk, az pilátusi gesztus volna. Legkönnyebb persze mosni kezeinket. Mi nem vagyunk világkormány, senkinek sem tilthatjuk meg, hogy ilyen vagy amolyan gépeket gyártson. Ez a kormányokra tartozik. Egyébként meg is próbálták, nekem elhiheti. Tudom, hogy történtek ilyen kísérletek, de papíron maradtak. És az Egyház sem ért el semmit, pedig tudjuk, milyen szigorúan elutasító az álláspontja.

— Igen. Szóval senkinek se tetszik a dolog, és mindenki ölbe tett kézzel nézi.

— Mert nincs jogalapja, hogy fellépjen ellene.

— És a következmények? Hiszen a gyártó cégek alatt is meginog a talaj, ha olyan munkanélküliséget idéznek elő, hogy…

— Most én vagyok kénytelen önt félbeszakítani. Kétségkívül sok igazság van abban, amit mond. Mindannyian ugyanettől tartunk. De nem tehetünk, semmit. Illetve: valamit mégiscsak tehetünk. Végrehajthatjuk legalább ezt az egy kísérletet. Ön eleve rossz szemmel nézi a dolgot? Nagyon helyes! Annál jobban megfelel nekünk! Ha egyáltalán léteznek ellenérvek, ön a legalaposabban kifejti majd őket!

— Gondolkodni fogok — mondta Pirx, és felállt. — Még egy kérdésre utalt az imént…

— Már megválaszolta. Azt akartam kérdezni, hogy miért kértek fel éppen engem.

— Tehát számíthatok a válaszára? Felhívna két napon belül?

— Felhívom — felelte Pirx, meghajtotta a fejét, és távozott.

A platinaszőke titkárnő felkelt az íróasztala mögül, mikor Pirx belépett.

— Jó napot kívánok. Én…

— Jó napot, uram. Tudom. Fáradjon velem.

— Már itt vannak?

— Igen, önt várják.

Hosszú, üres folyosón vezette végig, szandálja úgy kopogott, mintha fém gólyalábakon járna. A hideg kőhang betöltötte a műgránittal burkolt, tágas teret. A folyosóról sötét színű ajtók nyíltak, alumínium szobaszámmal és névtáblával. A titkárnő ideges volt. Néhányszor Pirxre lesett a szeme sarkából — nem a csinos lány, hanem az ijedt ember pillantásával. Pirx egy kicsit megsajnálta, mikor ezt észrevette, ugyanakkor tudatára ébredt, micsoda őrült história ez az egész, és szinte önmaga számára is váratlanul, megkérdezte:

— Látta őket?

— Láttam. Egy pillanatra. Futólag.

— És milyenek?

— Maga még nem látta őket?

A lány szinte megörült. Mintha azok, akik jól ismerik őket, máris valami idegen, sőt talán ellenséges összeesküvés részesei lennének, akikkel szemben nem lehet az ember elég bizalmatlan.

— Hatan vannak. Az egyik beszélt is velem. Képzelje, egyáltalán nem látszik rajta! Egy csöppet sem! Ha az utcán szembejönne velem, soha ki nem találnám. De ahogy tüzetesebben szemügyre vettem, van valami a szemében… meg itt… — és a szájára mutatott.

— No és a többi?

— Azok be se jöttek a szobába, kint álltak a folyosón… Beszálltak a liftbe, felfelé suhantak, az emeleteket jelző aranysárga fények sebesen váltották egymást a falon. Pirx a lánnyal szemben állt, és kellően méltányolhatta, mennyit fáradozott azon, hogy rúzs, púder és szemfesték segítségével saját egyéniségének minden nyomát eltüntesse, s egy időre Inda Lee másolatává alakuljon, vagy hogy is hívják az évad új módon kócolt csillagát. A lány szemhéja meg-megrebbent; Pirx aggódott, hogy leválik a műszempillája.

— Robotok… — suttogta a titkárnő mélyről jövő hangon, és megrázkódott, mintha valami hüllőhöz ért volna. A tizedik emeleti szobában hat férfi ült. Mikor Pirx belépett, egyikük, akit eltakart a Herald Tribune lepedője, összehajtotta újságját, felállt, és széles mosollyal Pirx felé indult, Erre a többi is felállt.

Körülbelül egyforma magasak voltak, civilruhás berepülő pilótákra emlékeztettek; daliás termet, egyforma homokszínű öltöny, fehér inggel és színes csokornyakkendővel. Kettő szőke volt, egy lángvörös, a többi barna — de mind világos szemű. Ennyit sikerült megállapítania, mielőtt az, aki feléje indult, kezet nyújtott, derekasan megrázta a kezét, és üdvözölte

— McGuirr vagyok, hogy van?! Volt szerencsém egyszer az ön hajóján utazni, mikor a Pollux parancsnoka volt! De ön biztosan nem emlékszik rám…

— Nem — felelte Pirx. McGuirr a férfiakhoz fordult, akik mozdulatlanul álltak a képeslapokkal teleszórt, kerek asztal körül.

— Fiúk, ez a parancsnokotok, Pirx sorhajókapitány úr. Ez pedig a legénysége, kapitány úr: John Calder első pilóta, Harry Brown másodpilóta, Andy Thomson magfizikus-mérnök, John Burton, rádiós és elektronikus, végül Thomas Burns, aki neurológus, kibernetikus és orvos egy személyben.

Pirx sorra kezet fogott velük, majd mindannyian leültek, az asztalhoz húzva a testek súlya alatt meghajló fémkarosszékeket. A pár pillanatnyi csöndet McGuirr harsány baritonja törte meg.

— Először is meg szeretném köszönni a Cybertronics, az Inteltron és a Nortronics igazgatósága nevében, hogy az UNESCO megbízásának elvállalásával bizalmat tanúsított fáradozásaink iránt. Hogy minden félreértés lehetőségét kizárjuk, máris tudatom önnel, hogy a jelenlevők közül némelyek apától és anyától születtek, mások viszont nem. Mindegyikük tisztában van saját származásával, de nem ismeri a többiekét. Arra kérném önt, hogy kilétükről ne kérdezze őket. Minden egyéb tekintetben azt tehet, amit csak akar. Biztosíthatom, hogy jól teljesítik majd a parancsait. Számíthat buzgalmukra és őszinteségükre, szolgálatban éppúgy, mint szolgálaton kívül. De utasítást kaptak, hogy ha kilétük felől érdeklődnek, mindannyian azt válaszolják: közönséges ember vagyok. Ezt előre megmondom, tehát ne tekintse hazugságnak, csupán szükségességnek, amely közös érdekünket szolgálja…

— Szóval nem kérdezhetem meg tőlük?

— Már hogy is ne! Természetesen megkérdezheti, de kellemetlen tudat lesz, hogy némelyik nem mond igazat. Hát nem jobb ezt elkerülni? Mindig azt felelik, hogy szabályos, közönséges fiúk, de nem minden esetben lesz igaz.

— És az ön esetében? — kérdezte Pirx. Pillanatnyi szünet után általános nevetés tört ki. Maga McGuirr hahotázott a leghangosabban.

— Még hagy én! Ez jó volt! Én, én csak egy apró fogaskerék vagyok a Nortronics gépezetében…

Pirx, aki el sem mosolyodott, megvárta, míg elcsendesednek.

— Át akarnak ejteni, ugye? — kérdezte akkor.

— Már megbocsásson! Hogy érti ezt?! Szó sincs róla! A feltételekben „újfajta legénység” szerepelt. Senki sem mondta, hogy ez a legénység egynemű lesz, igaz? Egyszerűen ki akartuk zárni bizonyos, hm, tisztán pszichológiai, irracionális előítéletek lehetőségét, ezt meg kell értenie. Hiszen napnál világosabb a helyzet! Nem igaz? Önt arra kérjük, hogy az út folyamán és utána, tapasztalatai alapján, minősítést készítsen a legénység minden tagjáról. Részletes minősítést, amely számunkra rendkívül becses lesz. Mi csupán arra törekedtünk, hogy biztosítsuk önnek a legteljesebb pártatlanság feltételeit!

— Hálás köszönetem! — mondta Pirx. — Mindamellett az a véleményem, hogy becsaptak. De azért nem szándékozom visszalépni.

— Remek!

— Szeretnék egy kicsit már most elbeszélgetni az… egy pillanatig habozott — az embereimmel…

— Talán szaktudásuk felől óhajt tájékozódni? Egyébként én nem szólok bele! Tessék csak! Tessék!

McGuirr szivart vett elő zakója felső zsebéből, levágta a végét, és a rágyújtással kezdett foglalatoskodni, miközben öt nyugodt, figyelmes szempár pihent Pirx arcán. A két szőke — a két pilóta — kissé hasonlított egymásra. Calder azonban inkább skandinávnak látszott, göndör haja kese volt, mintha a nap szívta volna ki. Brown viszont igazi aranyszőke volt, kissé divatlap-kerubin, de szépfiúságát enyhítette erős álla és mindig gunyorosan görbülő, sápadt, keskeny ajka. Szája bal sarkától ferde, fehér sebhely húzódott végig az arcán. Pirx szeme megakadt rajta.

— Tökéletes — mondta, mintha McGuirrnek adna jócskán megkésett választ, és ugyanazon a hangon, mintegy szórakozottan, megkérdezte, a sebhelyes férfit nézve.

— Hisz ön Istenben?

Brown szája megremegett, mintha nevetést vagy fintort fojtana vissza, és nem válaszolt rögtön. Friss, de kissé sietős borotválkozás nyomait viselte: szája körül némi borosta, arcán púdermaradványok.

— Ez… nem tartozik kötelességeim közé — felelte végül kellemes, mély hangon. McGuirr, aki éppen nagyot szívott szivarján, előbb megkövült, mert Pirx kérdése kellemetlenül érintette, majd hunyorogva, hevesen fújta ki a füstöt, mintha azt mondaná: „Na látod?! Emberedre akadtál!”

— Brown úr — szólt Pirx ugyanazon a közönyös hangon —, ön nem felelt a kérdésemre.

— Bocsánat, kapitány úr. Mondtam, hogy ez nem tartozik a kötelességeim közé.

— Mint felettese, én döntöm el, hogy mi tartozik a kötelességei közé — válaszolta Pirx. McGuirr arcán megrökönyödés tükröződött. A többiek mozdulatlanul, figyelmes arccal hallgatták a párbeszédet, mint a jó tanulók az iskolában.

— Ha ez parancs — felelte Brown hajlékony, lágy baritonján —, csak annyit mondhatok, hogy ezzel a kérdéssel nem foglalkoztam.

— Akkor lesz szíves holnapig átgondolni. Ettől teszem függővé, hogy felszállhat-e a hajóra.

— Igenis, navigátor úr.

Pirx most Calderhez, az első pilótához fordult, szemük találkozott. Calder szivárványhártyája majdnem színtelen volt, a szoba nagy ablakai visszatükröződtek benne.

— Ön pilóta?

— Igenis.

— Milyen gyakorlattal?

— Felsőfokú pilótatanfolyamot végeztem, kétszázkilencven órát vezettem az űrben kis tonnatartalmú hajón, tíz önálló leszállásom van, ebből négy a Holdon, kettő a Marson és egy a Vénuszon.

Pirx szemlátomást alig figyelt a válaszra.

— Burton — fordult a következőhöz —, ön elektronikus?

— Igenis.

— Hány röntgent képes elviselni egy óra hosszat?

Burtonnek megremegett a szája. Pici rándulás volt csak, nem mosoly. Rögtön el is tűnt.

— Azt hiszem, talán négyszázat — felelte. — Legfeljebb. De utána gyógyításra szorulnék.

— Négyszáznál többet nem?

— Nem tudom, de nem hinném.

— Hová való?

— Arizonába.

— Volt valami betegsége?

— Nem. Legalábbis semmi komoly.

— Jó a látása?

— Jó.

Pirx tulajdonképpen nem is azt hallgatta, mit mondanak. Inkább a hangjuk lejtését, színezetét, arcuk és szájuk mozgását figyelte, s olykor átvillant rajta az esztelen reménység, hogy mindez csak egy nagyszabású buta tréfa, beugratás, bolonddá akarják tenni, kicsúfolják, amiért ilyen naivul hisz a technika mindenhatóságában. Vagy talán így akarják megbüntetni érti? Hiszen ezek ugyanolyan emberek, mint a többi, a titkárnő butaságokat beszélt — hiába, mit tesz az előítélet! Lám, s még McGuirrt is közülük valónak nézte…

A beszélgetés eddig semmitmondó volt — eltekintve attól a nem éppen okos ötlettől a jóistennel… Egyáltalán nem volt okos ötlet, inkább ízetlen és primitív, Pirx ezt nagyon jól tudta, korlátolt, sőt bárgyú pasasnak érezte magát, csakis így mehetett bele ebbe az egészbe… Azok öten ugyanúgy néztek rá, mint eddig, de úgy rémlett, hogy a vörös Thomson meg a két pilóta túlságosan is közönyös arcot vág, mintha nem akarnák éreztetni vele, hogy máris teljesen keresztülláttak együgyű rutinpilóta lelkén, amely most végképp kizökkent ismerős, érthető és ezért biztonságos egyensúlyából. Tovább akarta kérdezgetni őket; már csak azért is, mert az egyre növekvő csend őellene fordult, az ó ügyefogyottságát bizonyította, de egyszerűen képtelen volt bármit is kitalálni; már csak a kétségbeesés, nem a józan ész sugallta, hogy valami meghökkentő, vakmerő huszárvágásra lenne szükség, de nagyon jól tudta, hogy úgysem csinál ilyesmit. Érezte, hogy nevetségessé tette magát, nem kellett volna vállalkoznia erre a találkozásra, McGuirr-re pillantott.

— Mikor mehetek fel a hajóra?

— Ó, bármikor, akár ma is.

— Mi lesz az orvosi ellenőrzéssel?

— Önnek semmi gondja vele. Már mindent elintéztünk. A mérnök szinte szánakozva felelgetett, legalábbis így rémlett Pirxnek.

„Nem vagyok jó vesztes” — gondolta. Aztán így szólt:

— Ez minden. Brown kivételével valamennyien a legénység tagjainak tekinthetik magukat. Brown lesz szíves holnap válaszolna kérdésre, amelyet feltettem. McGuirr, önnél vannak az aláírandó papírok?

— Hogyne, de nem itt. Az igazgatóságon vannak. Átmegyünk értük?

— Jó.

Pirx felállt. A többiek követték a példáját.

— Viszontlátásra — biccentett Pirx, és előresietett. A mérnök a liftnél érte utol.

— Kapitány úr, ön lebecsült bennünket… Egészen visszanyerte a jókedvét.

— Hogy értsem ezt?

A lift elindult. A mérnök óvatosan emelte szájához a szivarját, hogy a hamu ezüstszürke kúpja le ne hulljon.

— Nem olyan könnyű ám a mi fiainkat megkülönböztetni az… igaziaktól.

Pirx vállat vont.

— Ha ugyanabból az anyagból vannak, mint én, akkor emberek — mondta —, és hogy lombikban keletkeztek-e, holmi mesterséges megtermékenyítés révén, vagy a hagyományos módon születtek, az engem egyáltalán nem érdekel.

— Ó, dehogy! Nem ugyanabból az anyagból vannak!

— Hát miből?

— Ne haragudjon, de ez gyári titok.

— Ön kicsoda?

A lift megállt. A mérnök kinyitotta az ajtót, de Pirx nem mozdult, várta a választ.

— Arra gondol, hogy én vagyok-e a tervező? Nem. A reklámosztályon dolgozom.

— És illetékes arra, hogy válaszoljon néhány kérdésemre?

— Természetesen, de talán ne itt!

A platinaszőke titkárnő egy nagy tárgyalóterembe vezette őket.

A hosszú asztal két oldalán karosszékek álltak, nyílegyenes sorban. Leültek az asztal végéhez, ahol nyitott irattartó feküdt a szerződésekkel.

— Parancsoljon — mondta McGuirr. A hamu a nadrágjára hullott, lefújta, Pirx észrevette, hogy a mérnök szeme véreres, fogsora túl egyenletes. „Műfogsor — gondolta. Fiatalabbnak akar látszani, mint amilyen.”

— Azok, akik… nem emberek, ugyanúgy viselkednek, mint az emberek? Esznek? Isznak?

— Hogyne.

— Minek?

— Hogy az illúzió teljes legyen. Mármint a környezet számára, természetesen.

— Eszerint a tápláléktól… meg is szabadulnak?

— No persze.

— És a vérük?

— Tessék?

— Van vérük? Szívük? Véreznek, ha megsebesülnek?

— Van vérük és szívük… látszólag — felelte McGuirr, óvatosan válogatva meg szavait.

— Mit jelent ez?

— Hogy csak egy jó szakorvos tudná eldönteni, alapos vizsgálat után…

— Én tehát nem?

— Nem. Kivéve persze, ha speciális készülékeket használ.

— Röntgen?

— Már ki is találta! De a hajón nem lesz röntgenkészüléke.

— Ezt nem szakember gondolta ki — jegyezte meg nyugodtan Pirx. — A máglyából annyi izotópot szerezhetek, amennyit akarok, hibakereső készüléknek is lennie kell a hajón, röntgenre tehát semmi szükségem.

— Nincs kifogásunk az ilyen készülékek ellen, ha megígéri, hogy csak rendeltetésszerűen használja őket.

— És ha nem ígérem meg?

McGuirr felsóhajtott, s elnyomta szivarját a hamutartóban, mintha hirtelen megundorodott volna tőle.

— Kapitány úr… ön mindenáron meg akarja nehezíteni a dolgunkat!

— Az igaz! — felelte nyájasan Pirx. — Szóval vérezhetnek?

— Igen.

— És a vérük igazi vér? Mikroszkóp alatt is?

— Igazi vér.

— Hogy csinálták ezt?

— Bámulatos, mi? — McGuirr szélesen elvigyorodott. Csak nagy vonalakban beszélhetek róla: szivacs. Különleges, bőr alatti szivacs.

— Emberi vérrel?

— Igen.

— De minek?

— Bizonyára nem azért, hogy önt félrevezessük. Értse meg végre: nem ön miatt indítottuk be a termelést, több milliárd dolláros költséggel! Ezeknek úgy kell kinézniük, olyannak kell lenniük, hogy az utasokban vagy más emberekben semmi körülmények között fel ne merülhessen a gyanú…

— Nehogy bojkottálják a „termékeiket”?

— Azért is. No meg a pszichológiai kényelem kedvéért…

— És ön meg tudja őket különböztetni?

— Csak azért, mert ismerem őket. Persze, volnának bizonyos erőszakos — módszerek… de hát csak nem fog baltát emelni rájuk?!

— Szóval nem mondja meg, miben különböznek az emberektől élettani szempontból? Lélegzés, köhögés, pirulás…

— Ó, ezt mind megcsináltak. Vannak persze különbségek, de már mondtam: csak orvos venné őket észre.

— És a pszichikai különbségek?

— Az agyuk a fejükben van! Ez a legnagyobb diadalunk! — büszkélkedett McGuirr. — Az Inteltron mindmáig a törzsben helyezi el, mert túl nagy. Mi vagyunk az elsők, akik a fejbe helyeztük!

— Mondjuk, a másodikak, az első a Természet volt…

— Haha! No jó, hát akkor a másodikak. De a részleteket nem árulhatom el. Monokristályos multisztát, tizenhat milliárd kétállapotú elemmel!

— És az, is titok, hogy mire képesek?

— Mire gondol?

— Például hazudhatnak-e, és milyen mértékben… elveszthetik-e az uralmat önmaguk fölött, tehát a helyzet fölött…

— Igen. Mindez lehetséges.

— Miért?

— Ez elkerülhetetlen. Mindazok a képletesen szólva, fékek, amelyeket a neuron— vagy kristályhálózatba beépítünk, viszonylagosak, legyőzhetek. Ezt azért mondom el, mert tudnia kell az igazságot. Egyébként ha csak egy kicsit is ismeri a téma irodalmát, tudja, hogy az olyan robot, amely szellemileg felér az emberel, de ugyanakkor nem képes hazudni vagy csalni, puszta fikció. Vagy teljes értékű ember-ekvivalenseket állítunk elő, vagy bábokat. Harmadik út nincsen.

— Az a lény, amely bizonyos cselekedetekre képes, szükségképpen más dolgokra is képes, így van?

— Így. Ez természetesen nem rentábilis. Legalábbis egyelőre. A sokoldalúan fejlett pszichikum, az emberi küllemről már nem is beszélve, pokolian drága dolog. Ezekből a modellekből, amelyeket ön kap, csak igen kevés prototípus készült, éppen azért, mert nem kifizetődőek. Egy darab előállítása többe kerül, mint egy szuperszónikus bombázóé!

— Csak nem?!

— Beszámítva persze a gyártást előkészítő kutatások költségeit. Később talán futószalagon gyártjuk majd ezeket a robotokat, sőt esetleg tökéletesítjük is őket, bár azt hiszem, ez már nem is lehetséges. A legjobbat adjuk önnek, amit csak nyújtani tudunk. Egyszóval az önuralom elvesztésének, holmi összeroppanásnak, ha nem is zárható ki, rendszerint kisebb a valószínűsége, mint ugyanolyan helyzetben egy embernél!

— Végeztek ilyen kísérleteket?

— Hogyne!

— Emberi kontrollcsoporttal?

— Úgy is.

— Katasztrófahelyzetek? Életveszély?

— Pontosan.

— És az eredmény?

— Az emberek kevésbé megbízhatóak.

— És mi a helyzet az agresszivitásukkal?

— A robotok és az emberek viszonyára gondol?

— Nemcsak arra.

— Nyugodt lehet. Különleges inhibitorokat építettünk beléjük, úgynevezett reaktív levezető rendszereket, amelyek mintegy amortizálják az agressziós potenciált.

— Mindig?

— Nem, az lehetetlen. Az agy valószínűségi rendszer, a miénk is. Növelhetjük benne egyes állapotok valószínűségét, de teljes bizonyosság soha nem létezik. Mindamellett, ezen a téren is felülmúlják az embert!

— És mit csinál egy ilyen robot, ha megpróbálom beverni a fejét?

— Védekezik.

— Meg is akar ölni?

— Nem, csak megvédi magát.

— És ha az önvédelem egyetlen lehetősége a támadás?

— Akkor megtámadja.

— Adja ide azt a szerződést — mondta Pirx.

Tolla sercegett a csendben. A mérnök összehajtotta az íveket, és a táskájába tette.

— Ön visszatér az Államokba?

— Vissza, már holnap.

— Közölje a főnökeivel, hogy igyekszem a legrosszabbat kihozni a gyártmányaikból — figyelmeztette Pirx.

— Világos! Éppen erre számítunk! Mert abban a legrosszabban is jobbak az embernél! Csak…

— Mondani akart valamit?

— Ön bátor ember. De saját érdekében azt tanácsolom: vigyázzon.

— Hogy a robotjai meg ne orroljanak rám? Pirx akaratlanul is elmosolyodott.

— Nem. Hogy saját maga meg ne bánja a lépéseit, mert az emberek fognak hamarább kikészülni. Akik közönséges, derék, becsületes fiúk. Érti?

— Értem — felelte Pirx. — No de indulnom kell. Ma még át kell vennem a hajót.

— Itt van a tetőn a helikopterem — mondta McGuirr, miközben felállt. — Elvihetem?

— Nem, köszönöm. Metróval megyek. Tudja, nem szeretem a kockázatos dolgokat… Tehát megmondja a főnökeinek, hogy milyen sötét szándékaim vannak?

— Ha kívánja.

McGuirr újabb szivart húzott elő a zsebéből.

— Meg kell mondanom, hogy ön elég különösen viselkedik. Tulajdonképpen mit akar tőlük? Hiszen nem emberek ezek, azt senki sem állítja. Kitűnő munkaerők, és amellett igazán rendes fickók! Nekem elhiheti! Mindent meg fognak tenni önért!

— Igyekszem, hogy még annál is többet tegyenek — válaszolta Pirx.

Pirx nem hagyta annyiban a jóisten-ügyet: másnap felhívta miatta Brownt. Az UNESCO-nál megkapta a telefonszámot, amelyen „nemlineáris” pilótáját elérheti. A hangját is megismerte, miután a szám jelentkezett.

— Már vártam a hívását — mondta Brown.

— No és hogyan döntött? — kérdezte Pirx. Furcsa módon nehéz volt a szíve, sokkal jobban érezte magát, mikor McGuirr papírjait aláírta. Akkor úgy hitte, megbirkózik ezzel a históriával. Most már nem volt olyan magabiztos.

— Kevés időm volt — felelte Brown sima, kedves hangján. — Ezért csak a következőket mondhatom. Megtanítottak a valószínűségszámításra. Kiszámítom az esélyeket, és ennek alapján döntök. Ebben az esetben kilencvenkilenc százalék a „nem”, sőt talán kilencvenkilenc egész nyolc tized, de van egy századrésznyi lehetőség, hogy igen.

— Hogy létezik?

— Igen.

— Jól van. Jelentkezhet a többiekkel együtt. Viszontlátásra.

— Viszontlátásra — felelte a lágy bariton, és kattant a lerakott kagyló. Pirxnek, ismeretlen okból, eszébe jutott ez a beszélgetés, míg a repülőtér felé utazott. Valaki már elintézett minden formaságot a kapitányságon — talán az UNESCO vagy a cégek, amelyek a legénységet gyártották. Elég az hozzá, hogy se rendes orvosi ellenőrzés nem volt, se az „embereinek” az iratait nem kérték, a rajtot pedig két óra negyvenötre tűzték ki, tehát akkorra, mikor a legkisebb a forgalom. A Szaturnusz köré szánt három jókora műholdat már a rekeszekbe helyezték. A Góliát közepes tonnatartalmú űrhajó volt, nagymértékben automatizált műszaki berendezéssel. Nem túl nagy — alig hatezer tonna nyugalmi tömeg —, de csak két éve került ki a gyárból, reaktora kitűnő, minden hőingadozástól mentes gyorsneutron-máglya, amely mindössze tíz köbmétert foglal el, tehát majdnem semmit, névleges teljesítménye pedig negyvenöt millió lóerő, rövid gyorsításnál hetvenmilliós maximummal.

Pirxnek fogalma sem volt, mit csináltak az „emberei” Párizsban, szállodában laktak-e, vagy lakást bérelt számukra valamelyik cég (még az a groteszk és hátborzongató gondolat is megfordult a fejében, hogy McGuirr mérnök valahogy „kikapcsolta” és erre a két napra ládába rakta őket), sőt még azt sem tudta, hogyan kerültek a kikötőbe.

A kapitányság különszobájában várták, bőröndökkel és apróbb csomagokkal felszerelve, az útitáskák fogóján névjegykártyák himbálóztak. Pirxnek akaratlanul is különféle hülye viccek jutottak eszébe, hogy biztosan franciakulcsokat és toalett-olajozót tartanak a táskájukban, meg ilyesmik. De egyáltalán nem volt nevetős kedve, mikor a kölcsönös üdvözlések után leadta a rajtkészenlét igazolásához szükséges engedélyeket és iratokat, majd, két órával a kitűzött időpont előtt, kivonultak az egyetlen reflektorral megvilágított betonra, és libasorban megindultak a hófehér Góliát felé. Kicsit olyannak látszott, mint egy frissen kicsomagolt, óriási cukorsüveg.

A rajt gyerekjáték volt. A Góliát szinte magától is elindult volna, csak be kellett programozni az automata és félautomata berendezéseket. Fél óra sem telt el, máris maguk mögött hagyták a Föld éjszakai féltekéjét, a városok foszforeszkáló pontocskáival; Pirx ekkor kinézett, mert noha sokszor látta már az űrből, amint a nap hajnali sugarai „felborzolják” a légkört, az óriási, lángoló szivárványkaréj pompás látványát nem lehetett megunni. Néhány perc múlva elhagyták az utolsó navigációs műholdat, sűrűn kattogtak és sípoltak a lázasan működő információs gépek jelzései („a kozmosz elektronikus bürokráciája”, szokta erre mondani Pirx), majd hajójuk az ekliptika fölé emelkedett. Ekkor Pirx utasította az első pilótát, hogy maradjon a kormánynál, ő maga pedig bement a kabinjába. Tíz perc sem telt el, mikor kopogtattak.

— Tessék!

Brown lépett be. Gondosan becsukta az ajtót, az ágyon ülő Pirxhez lépett, és fojtott hangon megszólalt:

— Beszélni szeretnék önnel.

— Tessék. Üljön le.

Brown leült a karosszékbe, aztán mintha úgy találta volna, hogy túl messze vannak egymástól, közelebb húzta székét, kis ideig lesütött szemmel hallgatott, majd hirtelen a parancsnok szemébe nézett, és elkezdte:

— Közölni szeretnék valamit. De a titoktartását kell kérnem. Adja szavát, hogy nem mondja el senkinek.

Pirx felvonta szemöldökét.

— Titok? — Néhány pillanatig gondolkodott. — Rendben van, nem mondom el senkinek — szóit végül. — Halljuk.

— Én ember vagyok — bökte ki Brown, és elhallgatott, Pirx szemébe nézve, mintha szavai hatását akarná megfigyelni. Pirx azonban, félig lehunyt szemmel, fejét a fehér műanyaghabbal burkolt falnak támasztva, mozdulatlanul ült.

Azért mondom meg, mert segíteni akarok önnek folytatta Brown, olyasformán, mintha jó előre átgondolta volna mondókáját. — Amikor jelentkeztem, nem tudtam, miről van szó. Biztosan sok jelentkező volt, de mindenkit külön hívtak be, hogy ne ismerkedhessünk meg, és ne is láthassuk egymást. Csak akkor tudtam meg, hogy tulajdonképpen mi a tervük velem, mikor már végleg kiválasztottak, az összes próbarepülés, vizsga és teszt után. Akkor meg kellett fogadnom, hogy egyetlen szót sem árulok el senkinek. Menyasszonyom van, össze akarunk házasodni, de anyagi nehézségeink voltak, remekül jött ez a munka, mert rögtön adtak nyolcezret, és ugyanennyit kapok a visszatérés után, függetlenül az eredménytől. Azért mondom el mindezt, mert azt akarom, hogy tudja, hogy én ebben a dologban tisztán állok. Őszintén szólva, az első pillanatban nem is jöttem rá, hogy mire megy a játék. Egy fura kísérlet, és kész, gondoltam eleinte. De aztán kezdett egyre kevésbé tetszeni a dolog. Hiszen itt végeredményben a legelemibb emberi szolidaritásról van szó. Hallgassak, mikor ezzel az embereknek ártok? Úgy éreztem, hogy ezt nem szabad megtennem. Nincs igazam?

Pirx hallgatott, mire Brown kisvártatva folytatta, de mintha egy fokkal kevésbé lett volna magabiztos.

— A többi négy közül nem ismerek senkit. Egész idő alatt külön tartottak bennünket. Mindenkinek külön szobája volt, külön fürdőszobája, tornaterme, még az étkezéseknél sem találkoztunk, csak közvetlenül Európába utazásunk előtt étkezhettünk három napig együtt. Ezért nem tudom megmondani, melyik ember, és melyik nem az. Semmit sem tudok biztosan. De gyanítom…

— Egy pillanat — szakította félbe Pirx. — És miért felelte az Istenről szóló kérdésemre, hogy „nem kötelessége” ezzel foglalkozni.

Brown mocorgott egy kicsit a karosszékben, majd cipője orrát nézve, amellyel ábrákat rajzolt a padlóra, halkan felelte:

— Mert én addigra már tulajdonképpen elhatároztam, hogy mindent elmondok önnek, és… tudja, hogy van ez: a rossz lelkiismeret… Féltem, hogy McGuirr megsejti, mire készülök. Ezért mikor ön feltette a kérdést, úgy válaszoltam, hogy azt higgye, szentül őrzöm a titkot, és semmiképpen sem fogok segíteni önnek, hogy felfedje kilétemet.

— Tehát McGuirr miatt felelt így?

— Igen.

— És hisz Istenben?

— Hiszek.

— És úgy gondolta, hogy egy robot nem hihet benne?

— Hát persze.

— És hogy ha azt feleli, „hiszek”, akkor könnyebb lett volna kitalálni, hogy ember?

— Igen. Pontosan így volt.

— De hiszen a robot is hihet Istenben — jegyezte meg Pirx egy másodperc múlva, könnyed hangon, mintegy mellékesen. Brown szeme tágra nyílt.

— Mit mond?

— Lehetetlennek tartja?

— Sohasem jutott volna eszembe…

— No jó, hagyjuk ezt. Nem fontos, legalábbis pillanatnyilag. Valami gyanút említett…

— Igen. Azt hiszem, az a barna hajú, Burns, az nem ember.

— Miből gondolja?

— Alig észrevehető apróságokból, de ha összegezem őket, már jelenthetnek valamit. Először is: mikor ül vagy áll, meg se moccan. Mint egy szobor. Pedig az ember, ugye, nem képes sokáig teljesen mozdulatlanul maradni. Kényelmetlenné válik a helyzete, elzsibbad a lába, és akaratlanul is mocorogni kezd, fészkelődik, arcához emeli a kezét. Ő meg egyszerűen kővé dermed.

— Mindig?

— Nem. Éppen ez az, hogy nem mindig. Ez különösen gyanús.

— Miért?

— Én úgy veszem észre, akkor tesz ilyen látszólag akaratlan, apró mozdulatokat, mikor tudatosan ügyel erre, amikor pedig megfeledkezik róla, meg se moccan. Nálunk éppen fordítva van: ahhoz kell a tudatos figyelem, hogy egy ideig mozdulatlanul maradjunk.

— Van benne valami. Aztán?

— Mindent megeszik.

— Mi az, hogy mindent?

— Amit elébe tesznek. Teljesen mindegy neki. Ezt már sokszor megfigyeltem, útközben is, mikor átrepültünk az óceánon, de már otthon, az Államokban is meg a repülőtéri étteremben. Teljes közönnyel megeszik mindent, amit adnak, pedig hát minden embernek vannak kedvenc ételei, és van, amit nem szeret.

— Ez nem bizonyíték.

— Ó, hát persze, hogy nem. De az előbbi dologgal együtt, gondolja csak meg! És még valami.

— No?

— Levelet sem ír. Igaz, ebben már nem lehetek száz százalékig biztos, de Burtont például láttam, mikor a szállodában bedobott egy levelet.

— Szabad egyáltalán levelezniük?

— Nem.

— Látom, szépen betartják a szerződés feltételeit! — dörmögte Pirx. Kiegyenesedett az ágyon, és közelebb hajolva Brownhoz, lassan megkérdezte

— Miért szegte meg a szavát?

— Én? Hogy érti ezt?! Kapitány úr!

— Hiszen szavát adta, hogy titokban tartja a kilétét.

— Ja úgy! Igen. Szavamat adtam. De úgy vélem, vannak helyzetek, mikor az embernek nemcsak joga, hanem egyenesen kötelessége, hogy megszegje a szavát.

— Például?

— Például a mi helyzetünkben. Fémbabákat csináltak, beragasztották műanyaggal, rózsaszínre festették és az emberek közé keverték, mint a hamis kártyát, és nehéz pénzeket akarnak keresni rajtuk. Én azt hiszem, minden tisztességes ember úgy járna el, mint én… csakugyan, még nem jött önhöz senki?

— Nem. Maga az első. De hát csak most indultunk el… — felelte Pirx. Bár hangja teljesen közömbös maradt, szavaiból mégis kicsendült némi irónia. Brown azonban észre se vette, vagy legalábbis nem adta jelét.

— Igyekezni fogok továbbra is segíteni önnek, egész úton. És mindent megteszek, amit ön helyesnek lát.

— Miért?

Brown lányosan hosszú szempillái megrebbentek.

— Miért?… Hát hogy könnyebben megkülönböztethesse az embereket azoktól a masináktól…

— Brown, maga felvette a nyolcezer dollárt.

— Fel hát. No és? Pilótának szerződtettek. Elvégre pilóta vagyok. Nem is a legrosszabb.

— Ha visszatérünk, újabb nyolcezret vesz föl, ezért a két hétért. Ekkora útért sehol, senkinek nem fizetnek tizenhatezer dollárt, sem első osztályú űrpilótának, sem fedélzetmesternek, sem navigátornak. Senkinek. Tehát ezt a pénzt a titoktartásért kapta. Nem csak velem szemben, hanem általában, például a konkurrens cégekkel szemben. Meg akarták óvni minden kísértéstől.

Brown csinos arcán megrökönyödés tükröződött.

— Hát még haragszik is érte, hogy magamtól idejöttem, és megmondtam…?

— Dehogy. Egyáltalán nem haragszom. Úgy járt el, ahogy helyesnek látta. Mennyi az IQ-ja?

— Az intelligencia hányadosom? Százhúsz.

— Éppen elég ahhoz, hogy bizonyos alapvető dolgokat megértsen. No, mondja csak meg: mit érek én tulajdonképpen azzal, hogy közölte velem a gyanúját Burnsre vonatkozólag?

A fiatal pilóta felállt.

— Bocsásson meg, kapitány úr. Ha így áll a dolog, félreértés volt az egész. Én csak jót akartam. De mivel ön úgy látja, hogy én… egyszóval, arra kérem, hogy felejtse el az egészet… illetve csak azt ne, hogy…

Pirx mosolya láttán elharapta a szót.

— Üljön le. No, üljön csak le!

Brown leült.

— Mi az, amit nem mondott ki? Mit ne felejtsek el? Hogy megígértem: nem szólok senkinek a beszélgetésünkről? Igaz? No és ha most én látnám úgy, hogy mégis csak meg kell szegnem az ígéretemet? Pszt! Nem szakítjuk félbe a parancsnokot. Nézze, nem olyan egyszerű ez a dolog. Maga bizalommal fordult hozzám, és ezt a bizalmat én értékelem. Csakhogy… más kérdés a bizalom, és más a józan mérlegelés. Tegyük fel, hogy most már biztosan tudom, a maga jóvoltából, hogy ki maga, és kicsoda Burns. Akkor mi van?

— Az már… az ön dolga. Mikor hazaérünk, önnek kell minősítést adnia a legénységről…

— Ez az! Mégpedig mindenkiről, külön-külön. De azt, ugye, nem gondolja, Brown, hogy hazudni fogok? Hogy nem a rosszabbakról adok hátrányos véleményt, hanem azokról, akik nem emberek?

— Ez nem az én dolgom — kezdte mereven a pilóta, aki az egész szónoklat alatt nyugtalanul fészkelődött. Pirx egy pillantással torkára forrasztotta a szót.

— Csak ne játssza itt nekem a fegyelmezett káplárt, aki nem néz túl a csizmája orrán. Ha maga ember, és szolidáris akar lenni az emberekkel, akkor próbálja komolyan fontolóra venni ezt az egész históriát, és átérezni a saját felelősségét…

— Hogyhogy… „ha”? — rezzent össze Brown. — Hát ön nem hisz nekem? Hát ön… arra gondol…

— Ugyan, dehogy! — vágott közbe gyorsan Pirx. — Hiszek magának. Hogyne hinnék. És ha már leleplezte magát, amit én nem szándékozom erkölcsi vagy más efféle szempontból megítélni, arra kérem, tartsa velem továbbra is a szolgálaton kívüli kapcsolatot, és számoljon be mindenről, amit észlel.

— Most már végképp nem értem — motyogta Brown, és akaratlanul felsóhajtott. — Előbb lehord, most meg…

— Nézze, Brown, ez két különböző dolog. Ha egyszer már elmondta, amit nem kellett volna, nincs értelme egyszerűen visszakozni. Más lapra tartozik, persze, a pénz. Talán csakugyan helyes, hogy leleplezte magát. De a pénzt én a maga helyében nem fogadnám el.

— Hogyan? De… de kapitány úr… — Brown kétségbeesetten kereste az érveket, végül talált is egyet: — Akkor rögtön rájönnének, hogy megszegtem a szerződést! Még be is perelnének…

— Ez már a maga dolga. Nem mondom, hogy adja vissza a pénzt. Megígértem, hogy ez a beszélgetés köztünk marad, és nem szándékozom beavatkozni ebbe az ügybe. Csak megemlítettem, nem utasítás formájában, hanem magánemberként, hogy mit tennék én a maga helyében, de maga nem én, én nem vagyok maga, és kész. Van még valami?

Brown megrázta a fejét, kinyitotta a száját, aztán becsukta, vállat vont, mozdulata. mást is kifejezett, mint a beszélgetés kimenetele miatti csalódását, de nem szólt többet. Az ajtónál ösztönösen kihúzta magát, majd távozott.

Pirx mélyet lélegzett. „Minek is szaladt ki a számon, hogy „ha ember”! — szidta magát. — Micsoda pokoli játszma! A fene érti ezt a Brownt. Vagy csakugyan ember, vagy fortély az egész, amivel nemcsak megtévesztenek, hanem még azt is figyelik, nem akarom-e szerződésszegő módszerekkel megtudni, ki a robot, ki nem… No de ebben a menetben egész jól álltam a sarat… Ha igazat mondott, ezentúl kicsit feszenghet a bőrében, azok után, amiket beolvastam neki. Ha pedig nem… akkor végeredményben semmit se mondtam. Micsoda história! Jól bemásztam a csőbe!”

Idegességében felugrott, és járkálni kezdett a kabinban. Megszólalt a telefon; Calder volt a kormányfülkéből; megbeszélték a pályamódosításokat és a gyorsítást éjszakára, aztán Pirx leült, és összevont szemöldökkel, nem tudni, mire gondolva, maga elé bámult. Ekkor kopogtattak. „Mi ez már megint?” — gondolta.

— Tessék! — szólt ki.

Burns lépett be a kabinba, neurológus, orvos és kibernetikus egy személyben.

— Nem zavarom?

— Tessék, foglaljon helyet.

Burns elmosolyodott.

— Azért jöttem, hogy megmondjam önnek: én nem vagyok ember.

Pirx, karosszékével együtt, hirtelen feléje fordult.

— Hogyan? Maga nem…

— Nem vagyok ember. És ebben a kísérletben az ön oldalán állok.

Pirx nagyot sóhajtott.

— Amit mond, az persze maradjon közöttünk, ugyebár? — tudakolta.

— Ezt az ön belátására bízom. Nekem nem fontos.

— Hogyhogy?…

Burns megint elmosolyodott.

— Nagyon egyszerű. Engem önző szempontok vezérelnek. Ha ön elismerő véleményt ad a nemlinekről, láncreakciót vált ki a termelésben. Ez több, mint valószínű. Elkezdenek tömegesen feltűnni a magamfajták; és nemcsak az űrhajókon. Ennek végzetes következményei lesznek az emberekre nézve: újfajta diszkrimináció és gyűlölködés kezdődik, a közismert eredményekkel. Mindezt előre látom, de, ismétlem, elsősorban személyes indítékok vezetnek. Amíg magam vagyok, amíg kettő vagy tíz van belőlünk, ennek nincs társadalmi jelentősége; egyszerűen elveszünk a tömegben, észrevétlenül és észrevehetetlenül. A jövőm, a jövőnk hasonló lesz bármelyik ember jövőjéhez, azzal az igen lényeges eltéréssel, hogy a mi intelligenciánk és számos különleges képességünk hiányzik a közönséges emberekből. Sokra vihetjük tehát, de csak akkor, ha nem indul meg a tömeggyártás.

— Hát igen… van benne valami… — mondta lassan Pirx. Kissé kavargott a feje. — De miért nem fontos magának, hogy ez a vallomása titokban maradjon? Nem fél, hogy a gyártó cég…

— Nem. Egyáltalán nem félek. Semmitől — felelte Burns ugyanazon a nyugodt, magyarázó hangon. — Én roppant költséges vagyok, navigátor úr. Ebbe itt — mellére mutatott — több milliárd dollárt fektettek be. Csak nem gondolja, hogy a gyáros dühében csavarokra szedet szét? Persze képletesen mondom, hiszen egyetlen csavar sincs bennem… Dühösek lesznek, az biztos, de a helyzetemen ez nem változtat. Valószínűleg ennél a cégnél kell majd dolgoznom, de nem is bánom. Sőt, még szívesebben dolgozom náluk, mint másutt, mert ők jobban ellátnak, ha… megbetegszem. Azt se hiszem, hogy megpróbálnának fogva tartani. Tulajdonképpen minek? És ha erőszakot alkalmaznak, az nagyon szomorúan végződhetne számukra. Ön is tudja, milyen nagy hatalom a sajtó…

„Zsarolásra gondol” — villant át Pirx agyán. Úgy rémtett, álmodik. De feszülten figyelt tovább.

— Most tehát már érti, miért óhajtom, hogy negatív minősítést adjon a nemlinekről.

— Hogyne. Értem. És… azt is meg tudja mondani, hogy a legénység többi tagja közül…

— Azt nem tudom. Illetve nem vagyok benne biztos, puszta feltevésekkel pedig többet árthatnék, mint amennyit segítek. Jobb a nulla információ, mint a félrevezető adat, mert az negatív információ kevesebb a nullánál.

— No igen. Hm. Hát mindenesetre… függetlenül az indítékaitól… köszönöm. Igen. Köszönöm. No és… mondhatna akkor valamit önmagáról? Olyasmikre gondolok, amik segíthetnének…

— Sejtem, mire gondol. A szerkezetemről nem tudok semmit, ahogyan ön sem ismeri saját anatómiáját és fiziológiáját, vagy legalábbis nem ismerte, amíg el nem olvasott valami élettani könyvet. De azt hiszem, a szerkezetünk úgyse nagyon érdekli, inkább a pszichikai vonásaink, igaz? Például a… gyenge pontjaink?

— Azok is. De nézze, valamennyit azért mindenki tud a saját szervezetéről, nem tudományos adatokra gondolok, hanem tapasztalatokra, megfigyelésekre…

— No persze, hiszen az ember használja a szervezetét, benne lakik… alkalma van megfigyelni…

Burns megint elmosolyodott, mint az előbb, kivillantva egyenletes — de nem túl egyenletes — fogsorát.

— Tehát kérdezhetem?

— Tessék.

Pirx igyekezett összeszedni a gondolatait.

— Lehetnek… tapintatlan kérdések is? Kényesek?

— Nincs semmi titkolnivalóm — felelte Burns egyszerűen.

— Találkozott már olyan reakcióval, például megdöbbenéssel; rémülettel, iszonyattal, amit az váltott ki, hogy nem ember?

— Igen, egyszer, mikor egy műtétnél asszisztáltam. A másik asszisztens nő volt. Akkor már tudtam, hogy mi az.

— Nem egészen értem…

— Akkor már tudtam; mi az, hogy nő — magyarázta Burns. — Eleinte nem tudtam a nemek létezéséről…

— Vagy úgy!

Pirx dühös volt magára, hogy nem sikerült lenyelnie ezt a felkiáltást.

— Szóval egy nő volt ott. És mi történt?

— A sebész véletlenül az ujjamba vágott a szikével, a gumikesztyű felhasadt, és látszott, hogy nem vérzem.

— Nem?… Hiszen McGuirr azt mondta…

— Most már véreznék. Akkor még „száraz” voltam. Így hívják ezt a „szüleink” házi tolvajnyelvén… — világosította fel Burns. — A vérünk ugyanis csak szemfényvesztés bőrünk szivacsos belső felületét átitatják vérrel. Ezt az eljárást elég gyakran meg kell ismételni.

— Értem. Tehát a nő észrevette? És a sebész?

— Ó, a sebész tudta, hogy ki vagyok, de a nő nem. Nem is értette meg rögtön, csak a műtét végén, akkor is főleg azért, mert a sebész zavarba jött…

Burns elvigyorodott.

— A nő megfogta a kezemet, fölemelte, és mikor meglátta, hogy mi van… belül, ellökte, és ki akart rohanni. Elfelejtette, hogy a műtő ajtaja kifelé nyílik, rángatni kezdte, de nem nyílt ki. Erre hisztériás rohamot kapott.

— Értem — mondta Pirx. Nyelt egyet. — És maga mit érzett akkor?

— Általában nem túl élénkek az érzéseim… de nem volt kellemes — felelte lassan Burns, és megint elmosolyodott. — Senkivel sem beszéltem erről — tette hozzá kisvártatva —, de az a benyomásom, hogy a férfiak, még a kívülállók is, könnyebben elvannak velünk. A férfiak elfogadják a tényeket. A nők bizonyos tényeket nem akarnak elfogadni. Akkor is nemet mondanak, ha már semmit sem lehet mondani az igenen kívül.

Pirx egész idő alatt a beszélőt fürkészte, különösen olyankor, mikor az másfelé nézett. Valami másféleséget próbált fölfedezni benne, amely megnyugtatná, mint annak bizonyítéka, hogy a gép emberi testbe bújtatása mégsem lehet tökéletes. Amíg mindenkit gyanúsított, más volt a helyzet; de most, mikor percről percre kevésbé kételkedett benne, hogy Burns igazat beszél, és lázasan kereste rajta a hibát, hol sápadtságában, amely már az első találkozásnál meghökkentette, hol túlságosan kimért mozdulataiban, vagy világos szemének merev csillogásában, be kellett látnia, hogy hiszen az emberek között is akad ilyen sápadt vagy lassú mozgású; ekkor ismét megrohanták a kételyek; s egész vizsgálódását és fejtörését az orvos mosolya kísérte, amely mintha nem mindig illeszkedett volna szavaihoz, inkább azt tükrözte, hogy tisztában van Pirx érzéseivel. Ez a mosoly bosszantotta és feszélyezte Pirxet. Nehezére esett folytatni a vallatást, már csak azért is, mivel Burns válaszai olyan zavartalanul őszinték voltak.

— Egy eset alapján általánosít — dünnyögte.

— Ó, később még sokszor voltam nők társaságában. Dolgozott velem néhány, már úgy értem: tanítottak. Előadóként, meg ilyesmi. De azok eleve tudták, hogy ki vagyok, tehát igyekeztek eltitkolni az érzéseiket. Nem volt könnyű dolguk, mert időnként előszeretettel bosszantottam őket.

Csaknem pimasz mosollyal nézett Pirx szemébe.

— Tudja, holmi különleges, hátrányos vonásokat próbáltak bennem fölfedezni. Én meg néha azzal szórakoztam, hogy produkáltam nekik egypár efféle vonást, ha már annyira áhítoztak rá.

— Nem értem.

— Ó, dehogynem érti! Megjátszottam nekik a bábut, fizikailag is, merev mozdulatokkal, meg szellemileg is, passzív engedelmességgel… aztán mikor a legjobban örültek a megfigyelésüknek, egyszerre csak abbahagytam a komédiázást. Alighanem ördögi lénynek tartottak.

— Nem elfogult egy kissé? Ezek csak feltevések, hiszen ne feledje, hogy ha előadók voltak, nyilván megfelelő képzettséggel rendelkeztek.

— Az ember tökéletesen felemás lény — szögezte le higgadtan Burns. — Az önök keletkezési módjánál ez elkerülhetetlen. Tudatuk az agyi folyamatoknak csak annyiban elkülönült része, hogy a szubjektív érzékelésben egységet alkot, de ez az egység csupán az introspekció illúziója. A többi folyamatot, amelyek úgy sodorják a tudatot, mint az óceán a jéghegyet; nem érzékelik közvetlenül, de azok is érvényesülnek; néha olyan erőteljesen, hogy a tudat keresni kezdi őket. Éppen ebből a keresésből született az ördög fogalma, mint kivetítése a külvilágba mindannak, ami az emberben, az emberi agyban lakozik és működik ugyan; de mégsem helyezhető el olyan egyszerűen, mint a gondolat vagy a kéz.

Szélesen elvigyorodott.

— Nem tudom, miért fejtem ki önnek a személyiségelmélet kibernetikai alapjait, hiszen nyilván ismeri őket. A logikai gép abban különbözik az agytól, hogy nem lehet egyszerre több, egymást kizáró működési programja. Az agynak lehet, van is mindig, ezért csatatér a szenteknél vagy az ellentétek felperzselt harcmezeje az átlagembereknél… A nő neuronhálózata kicsit eltér a férfiétól; ez nem érinti az intelligenciát; egyébként a különbség csak statisztikus. A nők könnyebben elviselik az ellentétek egyidejű fennállását, legalábbis általában. Mellesleg ez az oka, hogy a tudományt főleg férfiak alkották meg; a tudomány ugyanis az egyetlen, tehát ellentmondásoktól mentes rendet keresi. A férfiakat jobban zavarják az ellentmondások, tehát igyekeznek megszüntetni őket, egységessé tenni a sokféleséget.

— Lehet — mondta Pirx. — Szóval ezért gondolja, hogy ördöginek látták?

— Ilyen messzire nem mennék — felelte Burns. Térdére fektette kezét.

— Mélységesen visszataszítónak éreztek, és éppen ezért vonzottam őket. A megvalósult lehetetlenség voltam, olyasmi, ami tilos; ami a világ rendje ellen, a természet rendje ellen való, és félelmek nemcsak a menekülés vágyát sugallta, hanem önmaguk elvesztésének vágyát is. Talán egyikükben sem tudatosodott ilyen világosan, de én megmondhatom helyettük, mit láttak bennem: a kitörést a biológiai kényszer rabságából. A megtestesült lázadást a Természet ellen, azt a lényt, akiben megszakadt, megsemmisült az érzelmek és a fajfenntartási funkció élettanilag racionális összefüggése, tehát érdekviszonya.

Gyors pillantást vetett Pirxre.

— Arra gondol, hogy ez a kappan filozófiája? Nem az, mert nem csonkítottak meg; nem vagyok hitványabb lény, csak más, mint önök. Olyan, akinek a szerelme éppolyan érdekmentes — vagy legalábbis: az lehet —, éppúgy nem szolgál semmire, mint a halál, és ezáltal értékes eszközből önmagáért való értékké válik. Persze, negatív előjelű értékké: mint az ördög. És miért van így? Engem férfiak alkottak meg, és könnyebb volt potenciális vetélytársat építeniük, mint szenvedélyeik potenciális tárgyát. Mi a véleménye? Igazam van?

— Nem tudom — mondta Pirx. Nem nézett a másikra; képtelen volt rá. — Nem tudom. A kivitelezésben különféle szempontok érvényesültek… azt hiszem, elsősorban gazdaságiak.

— Az biztos — helyeselt Burns. — De azok is közrejátszottak, amelyeket említettem. Csakhogy óriási tévedésben vannak, kapitány úr. Elmondtam, mit éreznek az emberek irántam; de mindezzel csak egy újabb mitológiát teremtenek, a nemlin mitológiáját, mert én nem vagyok ördög, ez azt hiszem, világos, és potenciális szerelmi vetélytárs sem vagyok, ami talán már kevésbé világos. Külsőleg férfinak látszom, férfihangon beszélek, és pszichikailag is bizonyos fokig férfi vagyok, igen, de csak bizonyos fokig… ennek azonban már szinte semmi köze sincs ahhoz az ügyhöz, amelyben jöttem.

— Az nem olyan biztos — jegyezte meg Pirx. Továbbra is saját, összekulcsolt kezét nézte. — Folytassa csak…

— Ha kívánja… De csak a magam nevében beszélek. A többiekről nem tudok semmit. Személyiségem két módon alakult ki: előprogramozás és tanulás révén. Az ember is így jön létre, de nála az első tényező kisebb szerepet játszik, mert fejletlenül jön a világra, én viszont fizikailag rögtön olyan voltam, mint most, és nem kellett olyan soká tanulnom, mint egy gyereknek. Mivel nem volt gyermekkorom és ifjúkorom, hanem multisztát vagyok, amelyet először részletesen előprogramoztak, aztán különféleképpen gyakoroltattak, és nagy tömegű információt tápláltak belé, homogénebb lettem, mint önök közül bárki. Hiszen minden ember két lábon járó geológiai képződmény, amely ezer izzó állapoton és ezer kihűlő korszakon ment keresztül, újabb meg újabb rétegek rakódtak benne egymásra: először az a végső, mert legelső, és ezért semmihez sem hasonlítható, beszéd előtti világ, amelyet elnyel a beszéd, de valahol a mélyben azért tovább izzik; színek, formák és szagok özönlik el az agyat, a születés után felnyíló érzékeken keresztül megrohanják a benyomások; csak később. Polarizálódik a világ és a nem-világ, vagyis a nem-én és az én. No és aztán jön a hormonok áradata, a hiedelmek és az ösztönök egymásnak ellentmondó, különböző szintű programjai; a személyiségfejlődés története háborúk története: az agy önmaga ellen. Mindezeket a tébolyokat és letöréseket én nem ismertem, nem mentem keresztül ilyen szakaszokon, ezért nyoma sincs bennem a gyermeknek. Felindulásra képes vagyok, bizonyára még ölni is tudnék, de nem szerelemből. Úgy ejtem a szavakat, mint az emberek, de mást jelentenek számomra.

— Egyszóval nem tud szeretni? — kérdezte Pirx. Változatlanul a saját kezeit nézte. — De miért ilyen biztos ebben? Hátha ezzel senki sincs tisztában, amíg…

— Nem ezt akartam mondani. Talán tudnék szeretni, de az is egészen mást jelentene, mint önöknél. Tulajdonképpen két állandó érzés él bennem: csodálkozom és ugyanakkor nevethetnékem van. Mégpedig, azt hiszem, azért, mert lépten-nyomon szemembe ötlik az önök világának egy különös vonása: az egyezményesség. A gépeik formájában, a szokásaikban, de még abban is, hogy engem a saját testi alakjuk mintájára készítettek el. Én látom, hogy minden másmilyen is lehetne, más lehetne a formája, a szerkezete, a működése, és attól a meglevőnél még se jobb, se rosszabb nem lenne. Az önök szemében a világ egyszerűen adva van, mint egyetlen lehetőség, de nekem, mióta egyáltalán gondolkodni tudok, a világ nemcsak van, hanem egyúttal nevetséges is. Mármint az önök világa: a városok, színházak, utcák, a családi élet, a tőzsde, a szerelmi tragédiák és a filmcsillagok. Akarja hallani kedvenc definíciómat az emberről? Egy lény, amely arról beszél a legszívesebben, amihez a legkevésbé ért. Azt mondják, az ókorban a mitológia mindenütt jelenvaló volt, a modern civilizációból pedig kiveszett? De gondolja csak meg: honnan származnak legalapvetőbb fogalmaik? A testi dolgok bűnös voltának rögeszméje abból ered, hogy a fajfejlődés, merő takarékosságból, azonos szervrendszerben kapcsolta össze a kiválasztó és fajfenntartó funkciókat. Vallási és filozófiai nézeteik élettani felépítésükből következnek, az emberek ugyanis időben korlátozottak, és minden nemzedék mindent meg akar ismerni, mindent meg akar érteni és nagyarázni: ebből a képtelenségből született a metafizika mint a lehetségeset a lehetetlennel összekötő híd. No és a tudomány? A tudomány nem más, mint beletörődés. Rendszerint az eredményeit hangoztatják, pedig azok lassan születnek, és különben sem egyenlítik ki soha az óriási veszteséget. A tudomány beletörődés abba, hogy az egyén halandó és esetleges, mert sorsát az a statisztikus folyamat határozza meg, amikor az ondósejtek versenyt futnak a megtermékenyítésért. Beletörődés abba, hogy az élet mulandó és visszafordíthatatlan, hogy nincs jutalmazó és büntető, magasabb igazságszolgáltatás, és nincs mindent megmagyarázó, végső megismerés; tehát még hősies is lenne, csakhogy a tudósok a legritkább esetben ismerik fel, mit is jelent valójában a munkájuk! A félelem és a nevetés közül én a nevetést választottam; mert én megtehetem.

— Gyűlöli a létrehozóit, ugye? — kérdezte halkan Pirx.

— Téved. Véleményem szerint minden lét, még a legkorlátozottabb is, jobb a nemlétnél. Ők, a tervezőim, nyilván sok mindent nem láthattak előre, de van valami, amiért még hálásabb vagyok nekik, mint az intelligenciámért: nem építettek belém gyönyörközpontot. Az önök agyában van egy ilyen központ, tudja?

— Olvastam valahol.

— Nekem nyilván nincsen; s ennek jóvoltából nem vagyok lábatlan, aki semmi mást nem akar, csak járni… mert az lehetetlen.

— Mindenki más nevetséges, ugye? — kérdezte Pirx. — És ön?

— Ó, én is. Csak másképp. Minden embernek, ha egyszer létezik, olyan teste van, amilyen van, és kész. Én viszont olyan is lehetnék például, mint egy hűtőszekrény.

— Nem tudom, miért lenne ez nevetséges — dünnyögte Pirx. Egyre jobban fárasztotta ez a beszélgetés.

— Az egyezményesség, az esetlegesség miatt — ismételte Burns. — A tudomány lemondás a különféle abszolútumokról: az abszolút térről, az abszolút időről, az abszolút, tehát örök életű lélekről, az abszolút, mert Isten által teremtett testről. És van még egynéhány ilyen konvenció, amit mindentől független valóságnak tekintenek.

— Mi konvenció még? Az etikai elvek? A szerelem? A barátság?

— Az érzelmek sohasem egyezményesek, bár eredhetnek egyezményes, konvencionális előfeltevésekből. De én igazán csak azért beszélek önökről, mert így, összehasonlítva, könnyebben el tudom mondani, milyen vagyok én. Az etika minden bizonnyal egyezményes, legalábbis az én szememben. Nem érzek kényszert, hogy etikusan cselekedjem, mégis megteszem.

— Érdekes. Miért?

Nincs bennem holmi „ösztönös törekvés a jóra”. Nem vagyok, hogy úgy mondjam, „természettől fogva” könyörületes. De tudom, mikor kell könyörületesnek lenni, és meg is tudom szokni, hogy ennek megfelelően cselekedjem. Kikövetkeztettem, hogy így kell. Tehát a logikus okoskodás segítségével mintegy kitöltöttem magamban ezt az üres helyet. Úgy is mondhatná, hogy „műetikám” van, de olyan pontosan megszerkesztettem, hogy olyan, „mint az igazi”.

— Nem egészen értem. Hát akkor mi a különbség?

— Az, hogy én az elfogadott axiómák logikája szerint cselekszem, nem pedig ösztönösen. Nincsenek ilyen ösztöneim. Maguknál az az egyik baj, hogy ösztönökön kívül szinte semmijük sincs. Lehet, hogy ez valaha elég volt, nem tudom, de ma már biztosan nem elég. Hogyan nyilvánul meg a gyakorlatban az úgynevezett felebaráti szeretet? Ön megszánja egy baleset áldozatát, és segít rajta. De ha egyszerre tízezer áldozattal kerül szembe, irgalmassága nem terjedhet ki valamennyire. A részvét csekély térfogatú és alig tágítható. Megfelel, amíg egyesekről van szó, de tehetetlen a tömegek esetében. És éppen a technológia fejlődése veti szét az önök erkölcsét egyre hathatósabban. Az etikai felelősség aurája csak az oksági láncolat legközelebbi néhány tagjáig terjed, alig egy-két láncszemig. A folyamat megindítója egyáltalán nem érzi magát felelősnek a távolabbi következményekért.

— Az atombombára gondol?

— Ó, az csak egy az ezernyi példa közül. Az emberek talán éppen az erkölcsi jelenségek területén a legnevetségesebbek.

— Miért?

— Például: egy férfiról és egy nőről eleve tudják, hogy torzszülött utódokat fognak nemzeni, és mégis megengedik, hogy gyermekeik legyenek. Ezt nem tiltja az erkölcs.

— Az ilyesmi sohasem biztos, Burns, legfeljebb nagyon valószínű.

— De az erkölcs determinisztikus, mint egy főkönyv, és nem statisztikus, mint a világegyetem. Nézze, kapitány úr, így száz évig elvitatkozhatunk. Mit akar még tudni — rólam?

— Maga versengett már emberekkel különféle kísérleti helyzetekben. Mindig maga kerekedett felül?

— Nem. Annál jobb vagyok, minél több algoritmizálást, matematikát és pontosságot követel a feladat. Leggyengébb oldalam az intuíció. Itt bosszulja meg magát, hogy számítógépektől származom.

— Mit jelent ez a gyakorlatban?

— Ha túlságosan bonyolódik a helyzet, ha nagyon sok az új tényező, akkor megzavarodom. Az ember ilyenkor, úgy tudom, találgatással, vagyis megközelítő megoldással próbálkozik, és ez olykor sikerül is, én viszont ilyesmire nem vagyok képes. Mindent pontosan, tudatosan tekintetbe kell vennem, és ha nem győzöm kitartással, akkor veszítek.

— Ez nagyon fontos adat, Burns. Tehát, mondjuk, géphiba vagy katasztrófa esetén…

— Nem ilyen egyszerű a dolog, kapitány úr, mert én nem érzek félelmet, legalábbis nem úgy, mint az ember, és bár a pusztulás veszélye természetesen nem hagy hidegen, sohasem veszítem el a fejemet, ahogy mondani, szokás. Ez a higgadtság ellensúlyozhatja a fogyatékos intuíciót.

— Mindvégig harcol, hogy úrrá legyen a helyzeten?

— Igen, akkor is, ha már látom, hogy veszítettem.

— Miért? Nem ésszerűtlen ez?

— Csak logikus, mert így határoztam el.

— Köszönöm.

— Talán csakugyan segített nekem — mondta Pirx. — Csak arra feleljen még: mit akar csinálni visszatérésünk után?

— Kibernetikus-neurológus vagyok, nem is a legrosszabb. Alkotó tehetség ugyan kevés van bennem, mert az elválaszthatatlan az intuíciótól, de így is találok majd elegendő érdekes munkát.

— Köszönöm — ismételte Pirx.

Burns felállt, alig észrevehetően meghajolt, és kiment. Mihelyt becsukódott utána az ajtó, Pirx felpattant az ágyról, és róni kezdte a szobát.

„Uramisten, még csak ez hiányzott! Most aztán már végleg nem tudok semmit. Ez vagy robot, vagy… Nem, talán mégiscsak igazat mondott. Jó, de mi ez a nagy közlékenység? Az emberiség egész története, plusz „kívülről jövő kritika”… Tegyük fel, hogy igazat mondott. Eszerint valami jó kusza helyzetet kellene összehozni. De elég hiteles legyen, nehogy kilógjon a lóláb. Tehát igazinak kell lennie. Egyszóval, kockáztatni kell. Például valami veszély, amit mesterségesen idézek elő, de a veszélyessége valódi…?”

Öklével a tenyerébe csapott.

„És ha ez is csak taktikai csel volt? Akkor, ha minden jól megy, kitöröm a nyakam, magammal együtt megölök minden embert, és a hajót szépen hazaviszik a robotok, akiknek a haja szála sem görbült meg! Na, ettől aztán ugrálnának örömükben a gyáros urak — micsoda pompás reklám lenne! A biztonság csimborasszója: a robotlegénység! Hát nem? Szóval az ő szempontjukból egy ilyen húzás — hogy látszatőszinteséggel kelepcébe csalnak — pokolian beválna!”

Egyre gyorsabban járkált fél-alá.

„Valahogyan meg kell róla győződnöm, hogy igazat mond-e. Tegyük fel, hogy végül mindegyiket felismerem. Van a hajón házi patika. Tehetnék az ételükbe egy csepp apomorfint. Az emberek megbetegszenek, a robotok alkalmasint nem. Biztosan nem. De mit érek vele? Először is nyilván rájönnek, hogy én csináltam. Azonkívül, még ha kiderülne is, hogy Brown csakugyan ember, Burns pedig nem; ebből még egyáltalán nem következik, hogy minden igaz, amit mondtak. Hátha ebben az egyben igazat mondtak, de minden egyéb a stratégiájukhoz tartozik? Várjunk csak. Burns határozottan egy bizonyos irányba terelt, mikor a gyenge intuícióját emlegette. És Brown? Burnsöt gyanúsította. Éppen Burnsöt, aki rögtön utána beállított, és igazolta a gyanút! Nem túl szép ez a menyasszony? Ha viszont nem tervezték el a dolgot, hanem mindegyik a saját szakállára jött hozzám, akkor merő véletlen, hogy először Brown célozgatott Burnsre, aztán maga Burns jött el a gyanút igazolni. Ha ők főzték volna ki az egészet, biztosan nem olyan primitíven csinálják, hogy rögtön átlássak a szitán. Kezdek belebolondulni! Várjunk. Ha most még egy jönne, az azt jelentené, hogy ez is csak fal volt, megrendezett játék. De most már biztosan nem jön senki — mert akkor túlságosan átlátszó lenne a fortély, nem ilyen ostobák ezek. No de ha igazat mondtak? Akkor végtére is megtörténhet, hogy még valakinek kedve szottyan előállni… „

Megint tenyerébe csapott az öklével. Az úristen sem ismeri itt ki magát. Csináljon valamit? De mit? Vagy várjon még? Az lesz a legjobb.

Az ebédlőben a főétkezés alatt csend volt az asztalnál. Pirx egy kukkot se szólt, mert még egyre csábította az iménti ötlet azzal a „kémiai teszttel”, de sehogy sem tudta elhatározni magát. Brown a kormánynál volt, így ötösben ebédeltek. Mindannyian ettek, és Pirx arra gondolt: kicsit hátborzongató, hogy némelyikük csak azért eszik, hogy embernek higgyék. Talán ilyesmikből ered a nevetségesség érzése, amelyről Burns beszélt, ez az ő védekezése, és ezért fecsegett arról, hogy minden egyezményes — hiszen nála az evés is csak üres konvenció! Ha valóban azt hiszi, hogy nem gyűlöli teremtőit, akkor becsapja önmagát. Én gyűlölném őket — gondolta Pirx, és ebben biztos volt. Mégiscsak disznóság ez az egész, szégyellhetné magát, aki kitalálta! A némaság az egész ebéd alatt tartott, és elviselhetetlenné vált. Nem annyira az tükröződött benne, hogy mindenki magába húzódik és kerüli az érintkezést útitársaival, ahogyan a kísérlet szervezői kívánták, egyszóval nem annyira a titkot őrző lojalitás, inkább valami általános ellenségeskedés vagy legalábbis gyanakvás; az ember nem akart közeledni a nem-emberhez, az viszont megértette, hogy csak akkor nem lepleződik le, ha ugyanígy viselkedik. Ha ugyanis ebben a jeges légkörben csak egy kicsit is barátkozni próbálna, rögtön magára vonná a figyelmet és a gyanút, hogy nem ember. Pirx némán ült tányérja felett, megfigyelt minden apróságot — ahogyan Thomson sót kért, ahogyan Burton odaadta, neki meg Burns nyújtotta át az ecetes kancsót; a kések és villák fürgén mozogtak a kezekben, emberek és robotok komoran rágtak, nyeltek, alig pillantva egymásra, mintha temetést rendeznének a pácolt marhahúsnak. Pirx meg sem ette a kompótját, felállt, biccentett, és visszament a szobájába.

Rendes utazósebességgel haladtak, fedélzeti idő szerint húsz óra körül elhúztak két nagy teherhajó mellett, kölcsönösen leadták a szokásos jelzéseket, majd egy órával később az automaták kikapcsolták a fedélzeteken a nappali világítást. Pirx éppen a kormányfülkéből jött, mikor elaludt a villany. Félhomály borult a tágas középfedélzetre, csak a kerek éjszakai lámpák kékes fénye derengett. Ugyanakkor fényleni kezdtek a fal mentén húzódó; foszforeszkáló festékkel bevont kapaszkodózsinórok, amelyeket a súlytalanság állapotában használnak, az ajtófélfák, a kilincsek, a falakra festett tájékoztató nyilak és feliratok. Olyan mozdulatlan volt a hajó, mintha a földi dokkban pihenne. A legcsekélyebb rezgés sem érződött, csak a klímaberendezések működtek szinte nesztelenül, s amint Pirx áthaladt a láthatatlan légáramokon, meg-megcsapta a picit hűvösebb, enyhén ózonillatú levegő.

Apró ütést érzett a homlokán, mérges zümmögés hallatszott: nyilván egy potyautas légy. Pirx bosszúsan nézett utána, nem szerette a legyeket, de már nem tudta felfedezni. Egy kanyar után a folyosó összeszűkült, s elhaladt a lépcső meg a henger alakú személyfelvonó mellett. Pirx a karfára tette a kezét, és felfelé indult, maga sem tudva, miért. Nem is gondolt rá, hogy odafent van a kilátóablak. Tudni persze tudott róla, de most szinte véletlenül vetődött a nagy, fekete négyszög elé. Tulajdonképpen nem táplált semmilyen határozott érzést a csillagok iránt. Állítólag sok űrhajós másképp van ezzel; a régi űrrepülések feltétlenül kötelező, romantikus póza már kiment a divatból, de most is — valószínűleg azért, mert a filmeken, tévén és irodalmon nevelkedett közvélemény holmi „kozmikus magatartást” vár a csillagvándoroktól — a legtöbb űrhajós igyekszik felfedezni magában valami meghitt viszonyt ezekkel a fénypontocskákkal. Pirx azonban szíve mélyén nagyképűsködéssel gyanúsította mindazokat, akik ilyesmiről beszéltek, mert őt a maga részéről nemigen érdekelték a csillagok, a róluk való fecsegést pedig hülyeségnek tartotta. Most megállt, és nekitámaszkodott a rugalmas korlátnak, amely arra szolgál, hogy a nézelődő bele ne verje a fejét a láthatatlan üvegtáblába. Rögtön felismerte a hajó alatt a Tejútrendszer központját, vagyis inkább csak az irányát, mert a Nyilas nagy, fehéres ködfelhői eltakarták. Ezt a csillagképet mindig valamiféle kissé elmosódott és ezért nem elég pontos útjelzésnek érezte; a járőrszolgálatból maradt ez az emléke, mert a Nyilas felhőjét a kis képernyőn is fel lehetett ismerni, a csillagképek szerinti tájékozódást viszont sokszor megnehezítette az egyszemélyes járőrrakéták szűk látótere. De általában nem úgy gondolt erre a felhőre, mint izzó napok millióira, megszámlálhatatlan bolygórendszerrel — azaz így gondolt rá kölyökkorában, amikor még nem járt az űrben és nem szokta meg. Aztán valahogy abbahagyta ezt az ifjonti fantáziálást, nem is tudja, mikor. Arcát lassan a hideg üvegfalhoz közelítette; nekidőlt a homlokával s így álldogált, de igazság szerint nem is nagyon nézte a tengernyi mozdulatlan fénypontot, amelyek itt-ott fehéren derengő köddé folytak össze. Belülről nézve a Galaxis rend és szerkezet nélküli káosznak látszik, mint egy tűzgolyókkal játszott évmilliárdos biliárdparti eredménye. Pedig van benne rend, a galaxisok magasabb szintű rendje; de ez csak az óriási távcsövekkel készült fényképeken látszik. A fényképen a galaxisok tojásdad testek, olyanok, mint az amőbák a fejlődés különböző szakaszaiban; de az űrhajósoknak ezzel semmi dolguk, nekik a mi Tejútrendszerünk a mindenség, a többi nem számít. „Ezer év múlva talán majd számítani kezd” — gondolta. Valaki közeledett. A habszivacs padlón nem hallatszottak a léptek, de érezte a jövevény jelenlétét. Hátranézett. Sötét alakot pillantott meg a mennyezet és a fal határát jelző fénycsíkok derengésében.

— Ki az? — kérdezte halkan.

— Én vagyok. Thomson.

— Vége a szolgálatnak? — érdeklődött, csak azért, hogy mondjon valamit.

— Vége, kapitány úr.

Egy darabig álldogáltak; Pirx szeretett volna megint az ablak felé fordulni, de Thomson várakozóan tekintett rá.

— Mondani akar valamit?

— Nem — felelte Thomson, megfordult, és elment arrafelé, ahonnét jött.

„Hát ez meg mi?” — gondolta Pirx. Hiszen biztos, hogy őt kereste.

— Thomson! — kiáltott a sötétségbe. A léptek visszafordultak. Thomson felbukkant a gyér fényben, amelyet az ablak alatt mozdulatlanul függő; foszforeszkáló zsinór bocsátott ki.

— Van itt valahol egypár fotel — mondta Pirx. A hátsó falhoz ment; csakugyan ott voltak a karosszékek. — Üljön már le egy kicsit, Thomson.

Thomson engedelmesen odament. Leültek és kibámultak a csillagablakon.

— Mondani akart valamit. Tessék.

— Attól félek… — kezdte Thomson, és elhallgatott.

— Nem baj. Beszéljen csak. Magánügy?

— Az. A legnagyobb mértékben.

— Akkor beszélgessünk teljesen magánemberként. Miről van szó?

— Szeretném, ha keresztülvinné a szándékát — folytatta Thomson. — Mindjárt azzal kezdem: be kell tartanom a szavamat, tehát nem mondom meg önnek, hogy ki vagyok. De mindenképpen szeretném, ha szövetségesének tekintene.

— Logikus ez? — kérdezte Pirx. Rosszul választotta ki a beszélgetés helyét, jutott eszébe, mert zavarta, hogy nem látja Thomson arcát.

— Azt hiszem, igen. Ha ember vagyok, akkor nyilvánvalóan ez az érdekem, de ha robot vagyok, akkor is, mert mi történik velem, ha megkezdődik a tömeggyártás? Besorolnak a másodosztályú állampolgárok, a modern rabszolgák kategóriájába, és valamelyik tröszt tulajdona leszek.

— Nem biztos.

— De könnyen lehetséges. Úgy van ez, mint a négerekkel: ha csak néhány van belőlük egy országban, másféleségük jóvoltából kiváltságos helyzetbe is könnyen kerülhetnek, de ha már sokan vannak, rögtön felmerülnek a problémák: elkülönítés, beolvasztás és a többi.

— No jó. Szóval tekintsem a szövetségesemnek. De vajon ezzel nem szegi meg a szavát?

— Csak arra köteleztem magam, hogy nem árulom el a kilétemet, és semmi másra. Nukleonikusi teendőket kell ellátnom az ön parancsnoksága alatt. Ez minden. A többi az én magánügyem.

— Hát nézze, ez formailag talán rendben van, de nem sérti meg a kenyéradója érdekeit? Gondolom, tisztában van vele, hogy nem a szándékaiknak megfelelően jár el.

— Lehetséges. De ők sem gyerekek. A feltételek világosak és egyértelműek voltak. Az érdekelt vállalatok jogi osztályai közösen dolgozták ki őket. Megfogalmazhattak volna egy külön cikkelyt, amely megtilt minden olyan lépést, mint az enyém, de ilyesmiről szó sem volt.

— Megfeledkeztek róla?

— Nem tudom. Lehet. Miért kérdezi ezt? Nem bízik bennem?

— Kíváncsi voltam az indítékaira.

Thomson hallgatott egy ideig.

— Erre nem gondoltam — mondta végül halkan.

— Mire?

— Arra, hogy ezt a lépésemet gyanakvással fogadhatja. Például előre kitervelt cselnek tekintheti. Ön tehát úgy látja, hogy a játékban két fél áll szemben, egyfelől ön, másfelől mi valamennyien. Ha tehát kidolgozott valami tervet, hogy próbára tegyen bennünket, olyan próbára gondolok, amely, tegyük fel, az ember fölényét bizonyíthatná, és egyikünknek elmondaná a tervét, mert az illetőt szövetségesének tartja, de az valójában az ellentáborhoz tartozna, akkor az ellenfél stratégiailag értékes információhoz jutna.

— Érdekes, amit mond.

— Ó, ön biztosan gondolt erre. Nekem csak most jutott eszembe; úgy látszik, túlságosan elfoglalt az az alapvető kérdés, hogy felajánljam-e önnek a segítségemet. Elkerülte a figyelmemet ez a szempont. Igen, tulajdonképpen ostobaságot követtem el, hiszen ön semmiképpen sem lehet velem őszinte.

— Tegyük fel — mondta Pirx. — De ez nem olyan nagy baj, mert ha én nem is mondok semmit, maga azért mondhat nekem egyet-mást. Például a kollégáiról.

— De hamis információt is adhatok, hogy félrevezessem.

— Ezt már bízza rám. Tud valamit?

— Tudok. Brown nem ember.

— Biztos?

— Nem. De nagyon valószínű.

— Mire alapozza ezt?

— Nyilván megérti, hogy mindegyikünk kíváncsi, ki ember a többiek közül, és ki nem az.

— Hogyne.

— A rajt előtt, amikor a reaktort ellenőriztem, ön, Calder, Brown és Burns lementek a vezérlőfülkébe. Én éppen a lassítót cseréltem ki, és ahogy odanéztem, egy ötletem támadt.

— Mégpedig?

— Kéznél volt a reaktor forró belsejéből vett minta, mert ellenőriznem kellett a bomlási szennyeződést. Nem volt sok, de tudtam, hogy bőven vannak benne stronciumizotópok, tehát amikor önök bejöttek, megfogtam a csipesszel és a két ólomtégla közé tettem, amelyek a fal melletti polcon álltak. Nem vette őket észre?

— Észrevettem. És?

— Persze nem helyezhettem el pontosan, de mindenesetre át kellett haladniuk a sugárnyalábon. Elég gyenge sugárzás volt, még közepesen érzékeny Geiger-számlálóval vagy közönséges érzékelővel sem lehetett volna kimutatni. No mármost, kicsit elkéstem, úgyhogy ön és Burns már továbbmentek, de a másik kettő, Calder és Brown akkor jött le a lépcsőn. Így csak ők ketten mentek át a láthatatlan sugáron. Láttam, hogy Brown hirtelen az ólomtéglák felé pillant, és sietni kezd.

— És Calder?

— Ő nem reagált.

— Ez jelenthetne valamit, ha tudnánk, hogy a nemlineknek van sugárérzékelőjük.

— Meg akar fogni? Arra gondol, hogy ha nem tudom, van-e, akkor ember vagyok, ha tudom, akkor nem vagyok ember?! Szó sincs róla, egyszerűen nagyon valószínű, hogy van, mert ha semmiben sem állnának felettünk, akkor mi az ördögnek építették volna őket? A radioaktív érzékszerv nagyon hasznos lehet, különösen űrhajón. Biztos, hogy ez a tervezőknek is eszükbe jutott.

— Szóval azt mondja, hogy Brownnak van ilyen érzékszerve?

— Ismétlem: nem vagyok benne biztos. Végső soron véletlen is lehetett, hogy meggyorsította a lépteit és oldalra pillantott, de szerintem elég valószínűtlen, hogy puszta véletlen lett volna.

— És mi van még?

— Egyelőre semmi. Ha észreveszek valamit, szólni fogok, amennyiben óhajtja.

— Jól van. Köszönöm.

Thomson felállt, és eltűnt a sötétségben. Pirx egyedül maradt. „No, nézzük csak — összegezte gyorsan —, Brown azt állítja, hogy ember, Thomson azt mondja, Brown nem ember, saját magáról pedig nem nyilatkozik ugyan, de inkább azt sugallja, hogy ember; legalábbis ez hihetőbben indokolná az eljárását. Felteszem, hogy egy robot nem árulná el ilyen készségesen a másik robotot az ember parancsnoknak, ámbár talán már elég közel vagyok a szkizofréniához, hogy mindent lehetségesnek találjak. Gyerünk tovább. Burns azt mondja, hogy nem ember. Hátra van még Burton és Calder. Ők talán marslakónak tartják magukat? Hát mi vagyok én tulajdonképpen: űrhajós vagy rejtvényfejtő? De annyi biztos: egyik se szedett ki belőlem egy morzsa információt sem arról, hogy mire készülök. Igaz, hogy ezzel nincs mit dicsekednem: nem ravaszságból titkolóztam ilyen ügyesen, hanem azért, mert halvány fogalmam sincs, hogy mit csináljak. Olyan fontos egyáltalán, hogy azonosítsam őket? Talán nem is. Egye meg a fene, hiszen úgyis valamennyit próbára kell tennem, és nem csak egyet-kettőt. Az egyetlen információ, amit ehhez felhasználhatok, Burnstől származik: a nemlinek gyenge oldala az intuíció. Hogy igaz-e, azt nem tudom, de ki lehet próbálni. Hanem azt a „valamit” úgy kell megrendeznem, hogy minél természetesebbnek tűnjön. De igazán természetesnek csak az olyan baleset látszik, amely majdnem helyrehozhatatlan. Egyszóval: a nyakunkat kell kockáztatni.”

Visszament a kékes félhomályon át a kabinjába, és a villanykapcsolóhoz nyúlt. Nem kellett megnyomnia; keze közelségétől kigyulladt a fény. Valaki járt itt előtte. Az asztalon, a könyvek helyett, amelyeket ott hagyott, fehér boríték hevert, gépírással megcímezve: „Pirx sorhajókapitány, helyben”. Fölemelte. Le volt ragasztva. Bezárta az ajtót, leült, feltépte a borítékot — géppel írt levél volt benne, aláírás nélkül. Végigsimított a homlokán, s olvasni kezdte a levelét. Megszólítás nem volt.

Ennyi volt. Pirx még egyszer elolvasta a levél néhány részletét, aztán gondosan összehajtotta a papírt, visszatette a borítékba, és fiókjába zárta.

„No lám, az elektronikus Dzsingisz kán! — gondolta. Protekciót ígér akkorra, mikor a világ ura lesz! Milyen kegyes! Ennek a Burnsnek vagy minden szava hazugság volt, vagy ő másmilyen, vagy nem akart mindent elmondani, mert bizonyos dolgok azért megegyeznek. Micsoda nagyzási hóbort! De azért vannak egyező vonások, egész határozottan! Micsoda undok, hideg, sivár természet… No de mit tehet ő róla?! Ez a bűvészinas klasszikus esete! Jól néznének ki a mérnök urak, ha egyszer igazán meggyűlne vele a bajuk… De mit neki a mérnökök — ő az egész emberiséget akarja! Úgy rémlik, ezt hívják paranoiának… Jól megcsinálták ezt a nemlint, a fene enné meg! Fel kellett ruházniuk a „terméküket” úgynevezett emberfeletti tulajdonságokkal, különben nem találnának rá vevőt, és hogy az ilyen-amolyan fölény az abszolút felsőbbség, a végső dolgokra hivatottság érzetét kelti, az már csak egyszerű következmény… Tiszta őrültek ezek a kibernetikusok! Vajon ki írta a levelet? Azt hiszem, komolyan gondolta… Különben mit akart volna vele? Csudára hangoztatja a felsőbbrendűségét… No de az én próbálkozásaim úgyis kudarcra vannak ítélve, ha ő mindenképpen végig tökéletes marad — és mégis sikert kíván nekem? Tudja, hogyan legyen úrrá az emberiség fölött, de nem tud tanácsot adni, hogyan vergődjek zöld ágra ezen a vacak hajón? „Nem érdemes mikroszkóppal diót törni… „Szép kis rejtvény. Vagy ez is csak valami újabb hadicsel?”

Kivette a borítékot a fiókból, tüzetesen megnézte: se cégjelzés, se más nyom. Miért nem említette Burns ezeket az óriási különbségeket? A radioaktív érzékszerv, a gyors gondolkodás meg a többi… Megkérdezze tőle? De állítólag mindegyiket más cég gyártotta, tehát Burns talán csakugyan más konstrukció… Az adatok gyűlnek, gyűlnek; az következne belőlük, hogy ezt Burton vagy Calder írta — de mi az igazság? Ami Brownt illeti, róla ellentétes adatok vannak: ő azt állítja, hogy ember, Thomson azt, hogy nem, de Thomson végül is tévedhetett. És Burns? Tegyük fel, hogy ő nemlin. A legénység öt tagja közül nyilván legalább kettő robot. Sőt, a cégek számát tekintve, az a legvalószínűbb, hogy hárman vannak. Hogyan okoskodtak azok odalenn? Azt gondolták, mindent meg fogok tenni, hogy lerobbantsam a gyártmányaikat, de ez nem sikerül, és valami csávába juttatom a hajót. Mondjuk: túlterhelés, reaktorhiba, ilyesmi. Akkor, ha mindkét pilóta felmondja a szolgálatot, no meg én is, a hajónak el kellene pusztulnia. Ezt nem akarhatták. Tehát legalább az egyik pilóta feltétlenül nemlin. Azonkívül kell még egy nukleonikus. Kettőnél kevesebb ember el sem tudja végezni a leszálláshoz szükséges manővereket. Szóval legalább kettő, de valószínűleg három: Burns, Brown vagy Burton és még valaki. Az ördög vigye el, nem megfogadtam, hogy nem töröm tovább a fejem, ki a robot, ki nem?! Az a fontos, hogy valami épkézláb ötletem támadjon. Uramisten, okvetlenül ki kell sütnöm valamit. Okvetlenül!

Eloltotta a villanyt, ruhástul végigdőlt az ágyán, és a legvadabb terveket kezdte kovácsolni, de sorra el is vetette őket.

„Színvallásra kell őket kényszeríteni. Például ha összevesznének, de látszólag maguktól, az én részvételem nélkül. Olyasformán, hogy az emberek kénytelenek legyenek az egyik oldalra állni, a robotok pedig a másikra. Divide et impera, vagy mi a fene. Rétegező helyzet. Először valami sokkhatásra van szükség, anélkül nem megy. De hogyan csináljam? Mondjuk, valaki egyszer csak eltűnik. Á, ez tisztára olyan, mint egy hülye krimi. Elvégre nem ölhetek meg és nem rabolhatok el senkit. Tehát össze kellene vele beszélnem. De bízhatom-e valakiben? Állítólag négyen is mellettem állnak: Brown, Burns, Thomson, no meg ez a levélíró. De egyik se tiszta ügy, mert nem tudom, őszinték-e, ha pedig hamiskártyással találnék szövetkezni, akkor aztán lőttek! Thomsonnak, persze, igaza volt ebben. Talán még a levélíró a legmegbízhatóbb, mert nagyon fontos neki a dolog, bár alighanem őrült; de először is nem tudom, ki az, ő pedig nem fogja elárulni magát, másodszor: az ilyennel mindenesetre jobb nem kezdeni. Esküszöm, ez maga a kör négyszögesítése. Nekivigyem a hajót a Titánnak, vagy mi az ördög? Biztos nagyobb a fizikai teherbírásuk, tehát én előbb nyiffannék ki. Ostobának sem látszanak, szóval marad az a bizonyos intuíció… nincs bennük alkotóképesség… de hát az emberek többségében sincs! Akkor mi marad hátra? Versenyezzünk ész helyett az érzelmekben? Az úgynevezett humanizmusban? Emberségben? Nagyszerű, de hogyan? Miben áll az az emberség, ami bennük nincs meg? Talán csakugyan nem egyéb, mint a logikátlanság keresztezése azzal a bizonyos jámbor becsületességgel, azzal a baleksággal meg azzal a primitív erkölcsi érzékkel, amely nem terjed ki az oksági láncolat távolabbi tagjaira? Hát igen, a számítógépek nem jámborak és nem logikátlanok… Nos, ha így fogjuk fel, az emberség nem más, mint hibáink, gyarlóságaink, tökéletlenségünk summája, az, amivé lenni akarunk, de nem tudunk, mert meghaladja képességeinket, más szóval a hézag az eszmények és a megvalósítás között — igaz? Tehát akkor — gyengeségben kell velük versenyezni?! Vagyis: olyan helyzetet találni, amelyben az ember gyengesége és gyarlósága jobb az erőnél és tökéletességnél — amely embertelen…

Ezeket a feljegyzéseket egy évvel a Góliát-ügy lezárása után írom. Sikerült, elég váratlan módon, megszereznem a rá vonatkozó anyagokat. Bár igazolják gyanúimat, egyelőre nem akarom közzétenni őket. Továbbra is túlságosan sok a találgatás abban, ahogyan az eseményeket rekonstruálom. Talán egyszer majd felderítik az ügyet az űrhajózás történetírói.

A Kozmikus Kamara előtt lefolyt tárgyalásról egymásnak ellentmondó pletykák keringtek. Úgy hírlett, az érdekelt elektronikai cégekkel kapcsolatban álló bizonyos köröknek nagyon fontos lett volna, hogy lejárassanak engem, az űrhajó parancsnokát. A kísérleti út eredményeiről adott szakvélemény, amelyet az Űrhajózási Évkönyvben közzétettem, kétes értékű lett volna egy olyan ember tollából; akit a Kamara ítélete elmarasztalt; mivel vétkes mulasztásokat követett el az úrhajó irányításában. Másfelől egy szavahihető személytől hallottam, hogy a bíróság összetétele sem volt véletlen; magam is csodálkoztam, milyen sok az elméleti űrjogász, míg gyakorló űrhajós csak egyetlenegy volt. Ezért került előtérbe a formai kérdés: megfelelt-e a géphiba idején tanúsított viselkedésem az űrhajószabályzatnak? Vétkes passzivitással vádoltak ugyanis, mert nem adtam utasítást a pilótának, s ő ezért kezdett önállóan cselekedni. Ugyanez a személy értésemre adta, hogy mihelyt a vádirattal megismerkedtem, rögtön be kellett volna perelnem a cégeket, lévén közvetve ők a hibásak, hiszen biztosították az UNESCO-t is meg engem is, hogy a legénység nemlin tagjaiban korlátlanul meg lehet bízni, holott Calder kis híján mindannyiunkat megölt.

Négyszemközt megmagyaráztam az illetőnek, miért nem tettem így. Amit a bíróságon a vádló szerepében elmondhattam volna, nem volt bizonyító erejű. A cégek nyilván azt állították volna, hogy Calder, ameddig csak tehette, igyekezett megmenteni a hajót és mindannyiunkat; a precessziós örvénylő mozgás, amelytől a Góliát bukfencezni kezdett, őt is éppúgy meglepte, mint engem, s vétke mindössze annyi: ahelyett, hogy a jó szerencsére hagyatkozva tétlenül várta volna, vajon szétzúzódik-e a hajó a gyűrűn, vagy mégis szerencsésen átsiklik a Cassini-résen — e bizonytalan lehetőség helyett, amely azonban valamennyiünk megmenekülését ígérte —, ő azt a bizonyosságot választotta, amely a hajón levő emberek életébe került volna. Ez a vétség természetesen megbocsáthatatlan, s napnál világosabbá teszi; hogy a robotra nem lehet űrhajót bízni — de még akkor is hasonlíthatatlanul kisebb annál, amellyel Caldert már akkor gyanúsítani kezdtem. Nem vádolhattam tehát a kisebbik rosszal, hiszen már sejtettem, hogy minden másképpen történt; mivel pedig bizonyítékok híján ezt a nagyobb és sötétebb ügyet nem tárhattam a nyilvánosság elé, úgy döntöttem, hogy megvárom a Kamara ítéletét.

A bíróság felmentett a vádak alól, de egyszersmind szem elől tévesztette azt a kérdést, amely pedig kulcsfontosságú az egész katasztrófában, nevezetesen, hogy milyen parancsot is kellett volna adnom. Ezt a témát mintegy automatikusan elejtették, mikor a bíróság elismerte, hogy jogosan hagyatkoztam a pilóta jóhiszeműségére és szaktudására. Mivel tehát nem voltam köteles parancsot adni, senki sem firtatta többé, mit kellett volna tulajdonképpen parancsolnom. Nem is bántam, hiszen mindaz, amit felelni tudtam volna, ha megkérdeznek, fantasztikus mesének tűnt volna. Már akkor az volt ugyanis a meggyőződésem, hogy a szonda hibája nem véletlen volt: Calder szándékosan idézte elő. Már jóval a Szaturnuszhoz érkezésünk előtt kigondolta tervét, amely igazamat bizonyította volna — és egyben megölt volna, a Góliát többi ember utasával együtt. Hogy miért cselekedett így, az más kérdés. Erre vonatkozólag csak feltevéseim vannak.

Tehát először is: a második szonda ügye. A technikai szakértők megállapítása szerint hibáját a körülmények szerencsétlen összejátszása okozta. A földi dokkban végzett alapos vizsgálat nem talált szabotázsra utaló nyomot. Véleményem szerint nem jöttek rá az igazságra. Ha a résbe helyezendő első szonda mondott volna csődöt, kénytelenek lettünk volna, dolgunk végezetlenül, máris visszafordulni, mert a másik két szonda nem pótolhatta az elsőt: nem voltak a tudományos feladatokhoz szükséges műszereik. Ha a harmadik szonda mond csütörtököt, visszatérhettünk volna, teljesítve a feladatot, mert az első szondának csak egy „őrholdra” volt szüksége, és a második szonda már a helyén lett volna. De éppen a másodikat nem sikerült kilőni, s így ott álltunk félmunkát végezve.

Mi történt? A gyújtókábel túl korán levált, ezért Calder nem tudta kikapcsolni az indító automatát. A szakértői vélemény úgy szól, hogy a kábel megcsavarodott és összehurkolódott; előfordul ilyesmi. Ámbár négy nappal az eset előtt láttam a dobot, amelyre a kábelt feltekerték — nagyon rendesen és egyenletesen.

A szonda orra ellapult, ezért ékelődött be olyan erősen a kilövőcsatornába. Nem találtak semmit, ami ezt a beszorulást előidézhette volna, s kijelentették, hogy nyilván a segédrakéta okozta: nem tengelyirányban robbant, és a szonda az erős, ferde lökés hatására olyam szerencsétlenül ütődött a csatorna falának, hogy ellapult és dekalibrálódott. Igen ám, de a szonda a segédrakéta begyulladása előtt ékelődött be, nem pedig utána! Ebben tökéletesen biztos voltam, de senki sem kérdezte; ami Quine-t illeti, ő már nem volt benne biztos, másoknak pedig nem engedték meg, hogy tanúvallomást tegyenek ebben a kérdésben, mivel nem ültek közvetlenül a kormánynál és a műszereknél.

Pedig a szonda beékelése olyan módon, amely semmi nyomot nem hagy, gyerekjáték volt. Nem kellett hozzá más, mint a szellőzőaknán keresztül néhány vödör vizet önteni a kilövőcsatornába. A víz lefolyt a zsilipig, megfagyott a szonda körül, s a jéggyűrűvel a csatorna falához forrasztotta; a zsilip hőmérséklete ugyanis egyenlő a külső űr hőmérsékletével. Calder, mint tudjuk, a dugattyúval nagyon erősen a szondára sújtott — akkor a szonda még egyáltalán nem volt beszorulva, de ezt senki sem ellenőrizhette; mert Calder ült a kormánynál. Calder azt csinálta, mint a kovács, amikor ráüt a szegecsre. A jéggyűrűbe szorult szonda orra elformátlanodott, szélesebb lett és ellapult, mint a szegecs feje. Mikor a segédrakéta begyulladt, a kilövőcsatornában rögtön felszökött a hőmérséklet, a jég elolvadt, a víz elpárolgott, és az ügyes fortélynak semmi nyoma sem maradt.

Mindezt akkor, a hiba idején, nem tudtam. De furcsállottam a véletlenek halmozódását: hogy éppen a második szonda mondott csütörtököt, nem az első vagy a harmadik, meg hogy a kábel a segédrakéta begyújtásához még jó volt, de a szonda motorját nem lehet vele kikapcsolni. Sokalltam ezeket a véletleneket.

A hiba váratlanul ért — nemigen lehetett akkor másra is gondolni. Mégis megfordult a fejemben, nem függ-e össze a dolog a névtelen levéllel; a levélíró „segítséget” ígért nekem, azt írta, hogy az én oldalamon áll, be akarja bizonyítani a magafajta lények alkalmatlanságát az űrhajózásra. Erre sincs bizonyítékom, de úgy vélem; a levelet Calder írta. Az én oldalamon állt… no igen, de azt már nem óhajtotta, hogy alkalmatlannak nyilvánítsák, mert „rosszabb” az embernél. Esze ágában sem volt megengedni, hogy visszatérésünk után én, a parancsnoka, leülhessek elmarasztaló véleményt írni róla. Céljaink tehát csak az út bizonyos pontjáig estek egybe — azután már elváltak egymástól.

A levéllel értésemre adta, hogy bizonyos fajta szövetség van köztünk. Abból; amit tőlem és rólam hallott, kikövetkeztette, hogy én is fontolóra veszem a lehetőséget: teszt gyanánt egy megrendezett balesettel mérni le a legénység értékét. Tehát biztosra vette, hogy a hibát, amely éppen kapóra jön, megpróbálom kihasználni. Ha így tettem volna, magam helyezem a nyakamra a hurkot.

Miért döntött így? Mert gyűlölte az embereket? Vagy talán öröme telt ebben a játékban, amelyben én, mint látszólagos parancsnoka és titkos szövetségese, valójában pontról pontra csakis azt teszem, amit ő — az én számomra is — előre eltervezett? Mindenesetre biztos volt benne, hogy megkísérlem „próbaként” felhasználni a hibát még akkor is, ha gyanúsnak találom, ha sejtem, hogy szabotázs van mögötte.

Mit tehettem ekkor? Parancsot adhattam, természetesen, hogy forduljunk vissza, vagy utasíthattam a pilótát, hogy kísérelje meg az utolsó, tartalék szonda pályára helyezését. Ha visszafordulunk, lemondok a kínálkozó alkalomról, hogy embereimet nehéz körülmények között kipróbáljam, és a Góliát kitűzött feladatát sem teljesítem. Calder jól sejtette, hogy ilyen megoldást nem választok.

Utasíthattam arra is, hogy térjen vissza a Szaturnuszhoz, és kezdje meg az utolsó, megmaradt szonda kilövését. Száz százalékos meggyőződése volt, hogy így lesz.

Bevallom, ha előzőleg megkérdeznek, hogyan viselkednék, ha ilyen választás előtt állok, habozás nélkül azt felelem: parancsot adnék az utolsó szonda kilövésére. És ha ezt felelem, teljesen őszinte vagyok. De váratlan dolog történt: hallgattam. Miért? Máig sem értem teljesen. Nem láttam tisztán, mi történik, furcsállottam a hibát, amely ennyire kapóra jön, ennyire megfelel titkos gondolataimnak; túlságosan is megfelel ahhoz, hogy csak úgy magától előálljon! Rögtön megéreztem azt is, hogy Calder szokatlanul mohón várja szavaimat, döntésemet, és talán éppen ezért hallgattam. Ha megszólalok, mintegy megpecsételtem volna titkos szövetségünket, amennyiben csakugyan „belesegített” az eseményekbe. Éreztem, hogy ami kezdődik, nem becsületes játék, fondorlat van benne; persze, ha valóban így gondoltam, parancsot kellett volna adnom, hogy forduljunk vissza, de ez sem látszott jónak: homályos gyanúimat a legcsekélyebb bizonyíték sem támasztotta alá.

Magyarán megmondva: egyszerűen nem tudtam. hogy mit csináljak.

Calder viszont nem akarta elhinni, hogy tökéletes terve összeomlik. Párbajunk nem tartott tovább egy percnél — no de micsoda ellenfél voltam én, aki egy kukkot sem értettem?! Csak később kapcsolódtak össze emlékezetemben a látszólag ártatlan és független események. Eszembe jutott, milyen gyakran üldögélt egyedül a hajó központi számítógépénél, amely a nehéz navigációs problémák megoldására szolgál. Milyen gondosan kiürítette, számítása végeztével, a gép valamennyi adattárolóját. Most úgy vélem, hogy már akkor kiszámította a baleset különféle variánsait, pontról pontra eltervezte, modellezte a katasztrófát. Nem igaz, hogy villámgyors fejszámítások alapján navigált a gyűrűk felett, csak a graviméterek adataira támaszkodva. Semmit sem kellett kiszámítania. Készen volt minden számítása, hiszen a gépen elkészítette a megközelítő megoldások táblázatát, és most csak ellenőrizte, megfelel-e a graviméterek állása az előre kiszámított értékeknek.

Azzal döntöttem romba csalhatatlan tervét, hogy a parancsom késlekedett. Úgy várta, mint a megváltást, hiszen ez a parancs volt egész tervének alapköve. Én nem gondoltam rá azokban a másodpercekben, eszembe sem jutott, de a kormányfülkében, jól lepecsételve, ott volt a Föld füle, amely ha késve is, de biztosan meghallja minden szavunkat. Mindazt, ami a kormánynál elhangzik, megörökíti a regisztráló berendezés.

A visszatérés után, ha a Góliát a halott legénységgel leszáll a repülőtéren, a nyomozás azzal kezdődött volna, hogy lehallgatják ezeket a magnószalagokat. Tökéletes rendben, érintetlenül kellett tehát maradniuk. Az én hangomnak kellett rajtuk megszólalnia: parancsomnak, hogy Calder térjen vissza a Szaturnuszhoz, közelítse meg a gyűrűt, majd később, hogy a veszélyes precesszió leküzdése végett növelje a tolóerőt.

Még nem magyaráztam meg, miért volt tökéletes Calder terve. Vajon nem adhattam volna olyan parancsokat, hogy a művelet ezúttal sikerrel járjon? Nos, csak pár hónappal az ügy lezárása után ültem le a számítógéphez, hogy utánanézzek, mekkora esélye volt tulajdonképpen annak, hogy az utolsó szondát szerencsésen pályára állítsuk, életünk és a hajó veszélyeztetése nélkül. Ekkor derült ki, hogy ilyen lehetőség egyáltalán nem létezett! Calder hajszálpontos konstrukciót, valóságos kivégzőgépet szerkesztett matematikai egyenletekből; sem én, sem más, még a legzseniálisabb navigátor sem találhatott megoldást; semmiféle lehetőség nem volt arra; hogy megmeneküljünk. Sem a szonda oldalirányú tolóereje, sem a heves precesszió, sem az a halálos repülés nem lepte meg Caldert, hiszen éppen ezeket a körülményeket tervezte ki előre, ezeket dolgozta ki hosszas számításokkal. Csak annyi kellett volna, hogy elrendeljem a visszatérést a Szaturnuszhoz, és máris belezuhanunk a pusztulás örvényébe. Calder akkor talán még „engedetlenségre” is vetemedett volna, talán bátortalanul vitába is száll valamelyik parancsommal, mikor kétségbeesetten igyekszem leküzdeni a hajó eszeveszett táncát. A szalagok megörökítették volna Calder lojalitásának ezt az utolsó tanújelét, bebizonyították volna, hogy mindvégig igyekezett megmenteni bennünket.

Egyébként nem sokáig lettem volna képes bármiféle utasítást adni. Hamarosan elnémított volna a gravitáció szörnyű prése, szemünk elvakul, ereink szétpattannak, ránk csapódik a nehézkedés koporsófedele… és akkor egyedül Calder bírt volna felállni, letépni a biztosítékok pecsétjét, és megkezdeni a visszatérést a hajóval, amelyben már csak hullák vannak.

De én — akaratlanul! — elrontottam a számítását. Nem vette figyelembe a reakciómat, mert nagyszerűen értett az égi mechanikához, de nem volt elég jártas az emberi lélek mechanikájában. Mikor nem használtam ki a remek alkalmat, nem utasítottam a művelet megkezdésére, hanem hallgattam — megzavarodott. Nem tudta, mit csináljon. Először bizonyára csak csodálkozott, de habozásomat a renyhe, nehézkes emberi gondolkodás rovására írta. Aztán nyugtalankodni kezdett, de akkor már nem merte megkérdezni tőlem, hogy mit csináljon, mert hallgatásomnak már jelentőséget tulajdonított. Mivel ő képtelen lett volna efféle passzivitásra, nem feltételezte, hogy másvalaki, a parancsnok képes lehet rá. Ha nem szólok semmit, biztosan tudom, miért hallgatok! Biztosan gyanakszom. Sőt, talán már keresztül is láttam a játékán? Talán mégis én kerekedtem felül? Abból, hogy nem szólaltam meg, a szalag nem örökíti meg parancsomat, amely a hajót katasztrófába sodorja, már arra következtetett, hogy mindent előre láttam, hogy túljártam az eszén! Nem tudom, mikor jutott erre a gondolatra, de mindenki észrevette, hogy elbizonytalanodott, Quine is megemlítette a vallomásában. Calder elég értelmetlen utasításokat adott neki… hirtelen visszafordult… mindez arra vall, hogy elveszítette a fejét. Rögtönöznie kellett, márpedig éppen ebben volt a leggyengébb. Félni kezdett, hogy megszólalok: hátha arra készülök, hogy — a fűlelő magnó előtt szabotázzsal vádoljam? Ezért hirtelen nagy gyorsításra kapcsolt, én pedig rákiáltottam; hogy ne menjen át a résen, mert még ekkor sem jöttem rá, hogy egyáltalán nem ezt akarja! De kiáltásom, melyet a szalag megörökített, máris keresztülhúzta új, rögtönzött tervét; nyomban csökkentette hát a sebességet. Ha a Földön a szalagról ezt a kiáltást hallják, és semmi többet, az a vesztét jelenti! Hogyan tisztázta volna magát, mivel magyarázta volna a parancsnok hosszú hallgatását és hirtelen felkiáltását — ha az az utolsó?! Szólnom kellett még valamit, bebizonyítanom legalább azt, hogy még éltem… mert kiáltásomból megértette, hogy tévedett, és én nem tudok mindent; szolgálati hangon azt felelte, hogy nem hallotta a parancsot, és rögtön elkezdte kikapcsolni az öveit; ez már az utolsó húzása volt — mindent egy lapra tett fel.

Miért cselekedett így ebben a helyzetben, amely számára már nem volt valami kedvező? Talán büszkeségből önmaga előtt sem akarta beismerni vereségét; talán az sértette a leginkább, hogy azt hitte rólam, keresztülláttam rajta, pedig nem volt igaz. Annyi biztos, hogy nem félelemből tette; nem hiszem, hogy a rés keresztezésének kockázatától félt volna. Ez a lehetőség egyáltalán nem szerepelt a számításaiban; az, hogy Quine-nak sikerült átvezetnie bennünket a résen, olyan bizonytalan volt, mint a lottónyeremény…

Ha leküzdi azt a vágyát, hogy bosszút álljon rajtam mert nevetségessé tettem a saját szemében, amikor bambaságomat éleslátásnak vélte —, nem sokat kockáztatott volna; egyszerűen nekem lett volna igazam, viselkedésével, engedetlenségével az én érveim helyességét bizonyította volna. De éppen ezt nem akarta, ebbe nem tudott belenyugodni. Inkább választott bármilyen más megoldást…

Hanem azért mégis furcsa história ez: Calder magatartását most már kitűnően értem, de a magamét továbbra sem vagyok képes megindokolni. Logikusan levezetem Calder minden lépését, de nem találok magyarázatot a saját hallgatásomra. Mert az, hogy egyszerűen tanácstalankodtam, mégsem a teljes igazság. Hát mi történt tulajdonképpen? Mi tartott vissza? Intuíció? Előérzet? Dehogy! Csak éppen ez a kínálkozó alkalom, a szonda hibája, túlságosan azt a benyomást keltette, hogy itt hamis játék folyik, cinkelt kártyákkal. Nem akartam ilyen játékot; sem ilyen szövetségest, Calder pedig azzá lett volna, mert ha parancsot adok, mintegy jóváhagyom, sőt beismerem közös csalásunkat. Erre sem tudtam elszánni magam, de arra sem, hogy parancsot adjak a visszafordulásra, a menekülésre; ez lett volna a leghelyesebb, de mivel indokoltam volna később, hiszen minden fenntartásom és ellenérzésem a fair-playről alkotott zavaros képzetekre épült, amelyek — teljesen elvontak, és nem fordíthatók le az űrhajózás tárgyilagos nyelvére… Tessék csak elképzelni a Föld, egy vizsgálóbizottság és én, aki előadom, hogy a kitűzött feladatot nem teljesítettem, bár megítélésem szerint műszakilag megoldható volt, ámde gyanakodtam, hogy az első pilóta szabotázzsal próbálja megkönnyíteni nekem a legénység egy részének hátrányos minősítését… Nem hangzott volna ez felelőtlen zagyvaságnak?

Tétovázásom oka tehát az volt, hogy megzavarodtam, tanácstalan voltam, viszolyogtam a hamis játéktól, azonkívül hallgatásommal — úgy rémlett — lehetőséget adtam neki, hogy tisztára mossa magát: bebizonyíthatta, hogy alaptalanul gyanúsítom szándékos szabotázzsal; hozzám kellett volna fordulnia; utasítást kérve… Egy ember az ő helyében biztosan ezt tette volna, de Calder előzetes tervében ilyen kérés nem szerepelt. Alighanem tisztábbnak, elegánsabbnak látta így: magamnak kellett volna végrehajtanom az ítéletet önmagamon és társaimon, anélkül, hogy ő egyetlen szót is szólna. Sőt: magamnak kellett volna őt a végzetes lépésekre kényszerítenem — mintegy jobb meggyőződése, akarata ellenére; ámde én hallgattam. Végső soron tehát az én határozatlanságom, az én nehézkes „jámborságom” mentett megy bennünket, és okozta az ő vesztét: az a „jámbor emberi becsületesség”, amelyet olyan mérhetetlenül megvetett.

Murányi Beatrix fordítása