Pirx pilóta kalandjai

AZ ALBATROSZ

Az ebéd hat fogásból állt, nem számítva a köreteket. A borospalackokkal megrakott tálalókocsik nesztelenül gördültek üvegpályájukon. Minden asztal fölött, a magasban, színes lámpa égett. A teknősbékalevesnél citromsárga volt a fénye. A halnál majdnem fehér, kissé kékes árnyalatú. A csirkére selymes, meleg szürkével kevert, rózsaszínű fény ömlött. Még jó, hogy a feketekávénál nem borult sötétségbe a terem — pedig Pirx már ettől tartott. Fárasztotta ez az ebéd. El is határozta, hogy ezentúl a fedélközi bisztróban étkezik. Rosszul bírta ezt a tömény előkelőséget. Állandóan vigyáznia kellett, hogyan tartja a könyökét. No és a toalettek! A terem padlója homorú volt, a közepét körülbelül fél emelettel mélyebbre süllyesztették. Úgy festett, mint egy gigászi, aranydíszes, krémszínű tányér, megrakva a világ legtarkább szendvicseivel. Pirx háta mögött félig áttetsző, merev ruhák zizegtek. A vendégkoszorú kitűnően szórakozott. Lágyan cincogott a zenekar. Nesztelenül suhantak a pincérek — igazi pincérek, mindegyik olyan elegáns, mint a filharmonikusok karmestere. A Transzgalaktik Társaság hajóinak specialitása: szavatoltan robotmentes kiszolgálás — meghitt hangulat — diszkréció — meleg, otthonos légkör — az egész személyzet csupa élő ember, valamennyien szakmájuk művészei.

Pirx megitta kávéját, cigarettára gyújtott, és körülnézett a teremben, valami pihentető látványt keresve. Szomszédnője tetszett neki. Ruhakivágását lapos, érdes, fekete kő díszítette. Nem krizopráz, nem is kalcedon. Nem földi kő, biztosan marsbéli. Egész vagyonba kerülhetett — szakasztott olyan, mint egy darab fekete salak. Túl sok pénzük van ezeknek a nőknek.

Nem botránkozott meg. Nem is csodálkozott. Csak szemlélődött. Aztán kedve támadt kinyújtóztatni a csontját. Fölmenjen a sétafedélzetre?

Felállt, kissé meghajolt, és kiment. A tükröző anyaggal borított, négyszögletes oszlopok között átvonulva megpillantotta tükörképét: nyakkendője megint lecsúszott, kilátszik az inggombja. És különben is, ki visel ma már ilyen nyakkendőt? Kint a folyosón megigazította. Beszállt a liftbe. A Legfelső emeletre vitette magát, a kilátófedélzetre. A lift nesztelenül nyílt ki. Egy lélek sem volt odafent. Ennek örült. A homorú mennyezet harmadrésze, a galérián álló nyugágysorokkal szemben, olyan volt, mint egy óriási, fekete ablak, amely a csillagos égre néz. A nyugágyak, a halomba rakott takarókkal, üresen búslakodtak. Csak az egyikben feküdt valaki, a sor vége felé, orráig bebugyolálva: az a különc öregúr, aki egy órával a többiek után jár ebédelni, és egyedül eszik az üres teremben, szalvétájába rejtve arcát, ha valaki ránéz.

Pirx leheveredett. A klimatizátor láthatatlan szája meg-megélénkülő, lágy szellőt fújt a galériára, olyan érzést keltve, mintha a fuvallat egyenesen az ég fekete végtelenjéből jönne. A Transzgalaktik mérnökei értik a dolgukat. A nyugágy kényelmes, talán még a pilótaszéknél is kényelmesebb, pedig annak a formáját matematikai alapon tervezték. Fázni kezdett. Ezért vannak itt a takarók. Beburkolózott; olyan puhák és könnyűek voltak, mint egy pihefelhő.

Valaki közeledett. A lépcsőn, nem a liften. Hiszen ez az asztaltársnője! Hány éves lehet? Most egészen más ruha van rajta. Vagy nem is ő az? A hölgy kényelembe helyezkedett, három nyugággyal arrább. Kinyitott egy könyvet. A szellő zizegtette a lapokat. Pirx kitekintett az ablakon. Gyönyörűen ragyogott a Dél Keresztje. Az ablakkeret elvágta a Kis Felhőt, csak a csücske látszott, világosabb foltocska a fekete égen. Arra gondolt; hogy az utazás hét napig tart. Hét nap alatt sok minden történhet. Szándékosan mocorgott egy kicsit. Mellén, a belső zsebében, megzizzent a vastag, négyrét hajtott papír. Kitűnő hangulatban volt: már várta, a második navigátori állás. Jól ismerte az előtte álló utat: Északföldről repülőgéppel Euráziába, aztán tovább, Indiába. Egész füzetre való menetjegye volt — érdekes olvasmány, minden jegy más színű, másolattal, szelvényekkel, helyjegyekkel, arany szegéllyel; mindaz, amit a Transzgalaktik az utasok kezébe ad, csak úgy csillog az ezüsttől és aranytól. A harmadik nyugágyban fekvő útitársnő nagyon csinos. Alighanem mégis ő az. Meg kellene szólítani — vagy mégse? Utóvégre már bemutatkozott. Rémes, hogy ilyen rövid neve van — mire mondani kezdi, már vége. „Pirx”: egészen úgy hangzik, mint „Iksz”. Telefonálásnál rengeteg baja volt emiatt. Megszólítsa? De mit mondjon?

Megint kínosan feszengett. Pedig milyen sokat várt ettől az úttól a Marson! A vállalat fizette a jegyét, valami üzleti kapcsolatban lehet a Transzgalaktikkal, nem a nagylelkűségét akarta, fitogtatni. Ő pedig, noha már majdnem hárommilliárdot repült, ilyen hajón, mint a Titán, még sohasem utazott. Hát igen, ez azért más, mint a teherhajók! Száznyolcvanezer tonna nyugvó tömeg, négy főhajtómű-reaktor, másodpercenként hatvanötös utazósebesség, ezerkétszáz utas, csupa egy— és kétszemélyes, fürdőszobás kabin, lakosztályok, szavatoltan állandó gravitáció, kivéve a rajtot és a leszállást, szuperkényelem, tökéletes üzembiztosság, negyvenkét főnyi legénység és kétszázhatvan főnyi kiszolgáló személyzet. Kerámia, acél, arany, palládium, króm, nikkel, indium, műanyagok, carrarai márvány, tölgyfa, mahagóni, ezüst, kristály. Két uszoda. Négy mozi. Tizennyolc közvetlen telefonvonal a Földre, csak az utasok használatára. Hangversenyterem. Hat főfedélzet, négy kilátófedélzet, önműködő liftek, helyfoglalás az egész Naprendszer minden hajójára, egy évre előre. Bárok. Játéktermek. Áruházak. Bazárutca — egy földi, óvárosi utcácska hű másolata — hangulatos kis borpincével, gázlámpákkal, holddal, kőfallal és a kőfalon sétáló macskákkal. Pálmaház, és az ördög tudja, mi még. Egy hónapig kellene utaznia, hogy legalább egyszer megnézhessen mindent.

Az útitársnő egyre csak olvasott. Muszáj a nőknek ilyen színűre festetni a hajukat? Normális ember az ilyen látványtól egy kicsit… Ámbár ennek tulajdonképpen egész jól áll ez a szín. Rá kellene gyújtani, gondolta Pirx, akkor mindjárt könnyebben megy a társalgás. Zsebébe nyúlt.

Elővette cigarettatárcáját. Soha életében nem volt cigarettatárcája, de ezt Bomantól kapta emlékbe, és barátságukra való tekintettel hordta. A tárca kicsit nehezebbnek rémlett a szokottnál. Csak egy icipicit. De ez biztos. Gyorsítanak?

Hegyezni kezdte a fülét. Ahá.

A motorok erősebben működtek. Civil utas persze nem hallaná ezt meg: a Titán gépházát négyszeres szigetelőfal választja el az utastértől.

Kiválasztott egy sápadt csillagocskát az ablakkeret sarkában, és figyelni kezdte. Ha csak gyorsítanak, akkor nem mozdul el a helyéről. De ha elmozdul…

Elmozdult. Lassan — nagyon lassan — elúszott az ablak oldala felé.

„Kanyar a hossztengely síkjában” — gondolta Pirx. A Titán „űralagútban” repül, ahol semmi sem kerülhet az útjába — nincs ott se porfelhő, se meteor, semmi, csak a nagy üresség. Ezerkilencszáz kilométerrel előtte száguld a Titán-Pilóta, amelynek az a feladata, hogy szabad utat csináljon az óriásnak. Miért? Minden eshetőségre — bár amúgy is szabad az útja. Az úrhajók szigorúan betartják a menetrendet, s a Transzgalaktiknak zavartalan utat biztosit a maga parabolaszakaszán az Egyesült Űrhajózási Társaságok egyezménye. Senki sem kerülhet az útjába. A meteorjelzések manapság hat órával előre érkeznek, mióta automata szondák ezrei cirkálnak az Uránuszon túli szektorokban, a hajókat gyakorlatilag semmiféle külső veszély sem fenyegeti többé. A Sávnak — a Föld és a Mars közötti milliárd meteor pályájának — megvan a saját járőrszolgálata, azonkívül az űrhajózási útvonalak mind elkerülik az ekliptika síkját, ahol a veszedelmes Sáv a Nap körül kering. Óriási a fejlődés, csak azóta is, hogy Pirx járőrpilóta lett.

A Titánnak tehát semmi oka sincs manőverezni, nem kerülhet ki akadályt, mert akadály nincs. És mégis kanyarodik, Pirxnek már nem is kellett a csillagos égre néznie, egész testével érezte a kanyart. Ha akarná, az ív görbületét is kiszámíthatná, ismerve a hajó sebességét, tömegét és a csillagok elmozdulásának mértékét.

„Valami történt — villant át rajta. — De mi?”

Az utasokkal nem közöltek semmit. Titkolóznak? Miért? Nem ismerte a luxushajókon uralkodó szokásokat. Ahhoz viszont értett, ami a gépházban vagy a kormányfülkében történhet — nincs olyan sok lehetőség. Géphiba esetén a hajó megtartaná korábbi sebességét, vagy lassítana. A Titán azonban…

És ez már négy perce tart. Tehát majdnem 45 fokos irányváltoztatás. Érdekes.

A csillagok mozdulatlanná váltak.

Egyenesen repültek tovább. A cigarettatárca, melyet Pirx még most is a kezében tartott, egyre súlyosabb lett. Egyenes pályán repülnek, és fokozzák a sebességet.

Hirtelen világossá vált minden. Egy pillanatig mozdulatlanul ült, aztán felállt. Az ő súlya is megnőtt. A szürke szemű útitársnő rápillantott.

— Történt valami?

— Ó, dehogy. Semmi különös.

— Valami megváltozott. Maga nem érzi?

— Semmi az egész. Kicsit gyorsítunk — felelte. Most elkezdhetné a szabályos, bevezető beszélgetést. Az asszonyra nézett. Hajszíne csöppet sem zavarta. Nagyon szép nő.

Sarkon fordult, és gyors léptekkel átvágott a fedélzeten. A hölgy biztosan bolondnak nézi. A kilátófedélzet falát véges-végig színes freskók díszítették. Belépett a FEDÉLZET VÉGE — TILOS AZ ÁTJÁRÁS feliratú ajtón. Hosszú, üres, a lámpafényben fémesen csillogó folyosóra jutott. Számozott ajtók sora. Tovább sietett, a hangok után. Lement egy lépcsőn, s a fordulónál újabb ajtó elé került. Ez már acélból volt.

BELÉPÉS CSAK A CSILLAGSZEMÉLYZET SZÁMÁRA. — hirdette a tábla. Ejha! De szép neveket talál ki ez a Transzgalaktik!

Kilincs nem volt az ajtón. Különleges kulccsal nyitják, de neki nincs kulcsa. Orrára tette az ujját. Egy pillanatig gondolkodott.

Tap, tap, tatatap, tap, tap — kopogtatott aztán.

Várt egy kicsit. Az ajtó kinyílt. Komor, kivörösödött arc jelent meg a résben.

— Mit óhajt?

— Pilóta vagyok, a Járőrszolgálattól — mondta.

Az ajtó szélesebbre nyílt.

Belépett. A tartalék kormányterembe került; a falak mentén amplifikátorok, a kormányzó fúvókák pótvezérlése, szemben optikai ellenőrző ernyők. A készülékek előtt néhány fotel, mind üres. Csak a géphez kapcsolt automata figyelte az ernyők villódzását. A falnál, egy keskeny asztalkán, gyűrűs tartóban félig üres poharak álltak. Friss kávé illata és a felhevült műanyag nehezen felismerhető szaga szállongott a levegőben, elkeveredve az ózon enyhe nyomaival. A másik ajtó nyitva volt, behallatszott az adatfeldolgozó gép sípolása.

— SOS? — kérdezte az embertől, aki ajtót nyitott. Elég zömök férfi volt, fél arca kissé dagadt, mintha a foga fájna. Fején fülhallgató. A Transzgalaktik villámokkal díszített, szürke egyenruháját viselte, kigombolva. Inge kicsúszott az övéből.

— Igen. — Kicsit habozott. — A Járőrszolgálattól? — kérdezte.

— A Bázisról. Két évig repültem a Transzuránban. Navigátor vagyok. Nevem Pirx.

A másik kezet nyújtott. — Mindell. Nukleonikus.

Több szót nem fecsérelve, átmentek a másik helyiségbe. Ez volt a rádiós szoba, ahol a közvetlen hívásokat veszik. A tágas teremben tíz-tizenkét ember állta körül a fő adót. Két rádiótávírász, hallgatóval a fülén, szakadatlanul írt, a gépek kopogtak, az áram halkan zümmögött, a padló alól sípolás hallatszott. Minden falon égtek az ellenőrző lámpák. Olyan volt a terem, mint egy nagy interurbán telefonközpont. A távírászok szinte ráfeküdtek a pultjukra. Ingujjban voltak. Arcukról csurgott a veríték. Az egyik sápadt volt, a másik — sebhelyes fejű, idősebb férfi — egészen nyugodtnak látszott. A fülhallgató szára szétválasztotta haját, és előtűnt a sebhely. Két ember kissé távolabb ült — Pirx rájuk pillantott, s az egyikben felismerte a kapitányt.

Futólag már találkozott vele. Alacsony, őszülő férfi volt a Titán parancsnoka; arca nem árult el semmit. Lábát keresztbe rakta, s úgy látszott, mintha cipője orrát szemlélné.

Pirx halkan odament a távírászok körül álló csoporthoz, előrehajolt, és olvasni kezdte a sebhelyes válla fölött

„…hat tizennyolc egész három teljes meghajtással megyek nyolc nulla tizenkettőre érkezem vége.”

A távírász bal kézzel új űrlapot húzott maga elé, s máris tovább írt.

„Luna Központ Albatrosz négy Areslunának. Van-e sugárfertőzés a fedélzeten stop válaszoljatok morzéval hang nincs stop hány óra hosszat tudjátok tartani a vészmeghajtást stop bemért eltérés nulla hat egész huszonegy stop vétel.”

„Lendület kettő Aresluna Luna Központnak. Teljes meghajtással megyek Albatroszhoz 64-es szektor stop reaktorom túlhevült de tovább megyek stop hat milliparszekre vagyok a bemért SOS ponttól vége.”

A másik rádiós, a sápadt, egyszer csak valami artikulálatlan hangot adott — a mögötte állók mind fölé hajoltak. Az, aki Pirxet beengedte, átadta a teleírt űrlapot az első navigátornak. A másik távírász ezt írta:

„Albatrosz négy mindenkinek. T 341-es ellipszisben sodródom 65-ös szektor stop hajótest varrata tovább nyílik stop szigetelőfalak tatnál eresztenek stop reaktor vészmeghajtása 0,3 g stop reaktor nem irányítható stop fő védfal több helyen sérült stop fedélzeten harmadfokú sugárszennyeződés vészmeghajtás hatására növekszik stop oldat tovább szivárog stop igyekszem cementezni stop legénységet az orrba küldöm vége.”

A távírásznak reszketett a keze, miközben írt. A mögötte állók egyike megfogta a gallérjánál, fölemelte, kitaszigálta az ajtón, maga is vele ment, kisvártatva visszatért, és leült a távírász helyére.

— Ott van a bátyja — jegyezte meg magyarázólag, senkihez sem intézve szavait. Pirx most az idősebbik távírász fölé hajolt, mert az hirtelen írni kezdett:

„Luna Központ Albatrosz négy Areslunának. Felétek megy Lendület a 64-es szektorból Titán a 67-es szektorból Ballisztikus nyolc a 44-es szektorból Kobold hét nulla kettő a 94-es szektorból stop cementezzétek a szivárgást szkafanderben pajzsok mögött túlnyomással stop adjátok meg folyamatosan a pályaeltérést stop.”

Az, aki a fiatal távírász helyére ült, felkiáltott: — Az Albatrosz! — és mindenki föléje hajolt. Ezt írta:

„Albatrosz négy mindenkinek. Pályaeltérést nem tudjuk leküzdeni stop bordák eresztenek stop levegő kiszivárog stop legénység szkafanderben stop gépházat elöntötte az oldat pajzsok átütve hőmérséklet a kormányfülkében 63 stop első szivárgást a kormányfülkében becementeztem stop oldat forr stop elönti a fő adót stop ezentúl csak hangkapcsolatom lesz várunk benneteket vége.”

Pirx rá akart gyújtani; csaknem mindenki dohányzott, a füst kékes csíkokban emelkedett fölfelé, s a szellőzőberendezés nyílásai rögtön kiszívták. Végigkutatta zsebeit, de nem találta a tárcát. Valaki — nem is tudta ki, kezébe nyomott egy nyitott csomag cigarettát. Pirx rágyújtott. A kapitány megszólalt:

— Mindell úr.

Ajkába harapott.

— Teljes meghajtás.

Minden az első pillanatban meglepettnek látszott, de nem szólt semmit.

— Figyelmeztetés? — kérdezte a kapitány mellett ülő férfi.

— Igen. Majd én. Adjátok ide.

Maga elé húzta a karos mikrofont, és beszélni kezdett: — Titán Aresterra Albatrosz négynek. Teljes meghajtással megyünk felétek. Szektorotok határán vagyunk. Egy óra múlva ott leszünk. Próbáljatok kijutni a vészzsilipén. Egy óra múlva ott leszünk. Teljes meghajtással megyünk. Tartsatok ki. Tartsatok ki. Vége.

Eltolta a mikrofont, és felállt. Mindell a túlsó falnál a házi telefonon beszélt:

— Fiúk, öt perc múlva teljes meghajtás. Igen, igen — felelte annak, aki a vonal túlsó végén volt. A parancsnok kiment. A másik szobából hallatszott a hangja:

— Figyelem! Figyelem! Utasok! Figyelem! Figyelem! Utasok! Fontos közleményt adunk. Négy perc múlva hájónk megnöveli sebességét. SOS jelzést kaptunk, és segítségükre…

Valaki becsukta az ajtót. Mindell megérintette Pirx vállát.

— Kapaszkodjon meg valamibe. Több mint kettő lesz. Pirx bólintott. 2 g meg se kottyant neki, de nem tartotta alkalmasnak a pillanatot, hogy teherbíró képességét fitogtassa. Engedelmesen megfogta az idősebbik távírász székének támláját, és vállán keresztül ezt olvasta:

„Albatrosz négy Titánnak. A hajón már nem maradhatok egy óra hosszat stop vészkijáratot eltorlaszolták a megrepedt bordák stop hőmérséklet a kormányfülkében 81 stop gőz tölti meg a kormányfülkét stop megpróbálom átvágni az orrpáncélt és kijutni vége.”

Mindell kirántotta a távírász keze alól a teleírt lapot, és rohant a másik szobába. Mikor kinyitotta az ajtót, a padló kissé megremegett, s valamennyien érezték, hogy testük hirtelen nagyon nehézzé válik.

Az első navigátor bejött; látható erőfeszítéssel emelte a lábát. Leült a székébe. Valaki odanyújtotta neki a kábeles mikrofont. Gyűrött papírlap volt a kezében, az Albatrosz utolsó rádiótávirata. Kiteregette, és jó ideig nézte.

— Titán Aresterra Albatrosz négynek — szólalt meg végre. — Ötven perc múlva ott leszünk. Nyolcvannégy egész tizenöt per nyolcvanegy egész kettes pályán megyünk stop hagyjátok el a hajót. Hagyjátok el a hajót. Megtalálunk benneteket. Megtalálunk benneteket. Biztosan megtalálunk. Tartsatok ki. Vége.

A kigombolt egyenruhás férfi, aki a fiatalabbik távírászt helyettesítette, hirtelen felugrott, és a kapitányra nézett. A kapitány odament hozzá. A távírász levette fejéről a hallgatót, a kapitány föltette, közben a távírász a keservesen hörgő hangszórót igazgatta. Egyszer csak valamennyien megkövültek.

Csupa olyan ember volt a szobában, aki évek óta repül, de ilyet még egyikük sem hallott. A hangszóróból előtörő kiáltást, mintha lángfal mögül jönne, el-elnyomta a búgás és sercegés.

— Albatrosz — mindenkinek — az oldat — kormányfülkében — hőmérséklet — lehetetlen — a legénység mindvégig isten veletek — a vezetékek…

A hang megszakadt, már csak búgás hallatszott.

A hangszóró recsegni kezdett. Nehéz volt talpon maradni, mégis mindannyian álltak, görnyedten, a fémfalhoz támaszkodva.

— Ballisztikus nyolc Luna Központnak — szólalt meg egy erős hang. — Albatrosz négy felé tartok. Nyissatok utat a 67-es szektoron át, teljes meghajtással haladok, kikerülő manőverre nem vagyok képes. Vétel.

A csend csak néhány másodpercig tartott.

— Luna Központ mindenkinek a 66-os, 67-es, 68-as, 46-os, 47-es, 48-as és 96-os szektorban. A szektorokat lezárom. Mindazok a hajók, amelyek nem haladnak teljes meghajtással Albatrosz négy felé, álljanak meg azonnal, kapcsolják reaktorukat üresjáratba, és gyújtsák fel helyzetlámpáikat. Figyelem, Lendület! Figyelem, Titán Aresterra! Figyelem, Ballisztikus nyolc! Figyelem, Kobold hét nulla. kettő! Itt Luna Központ beszél. Szabad utat nyitok számotokra az Albatrosz négyhez. Az SOS pont körzetében minden forgalom leáll. Kezdjétek a fékezést egy milliparszekre az SOS pont előtt. Figyelem! Az Albatrosz látótávolságába érve oltsátok ki a fékezőrakétákat, mert a legénység már elhagyta. a hajót. Járjatok szerencsével! Járjatok szerencsével! Vége.

Most a Lendület szólalt meg — morzejelekkel. Pirx lázasan figyelt.

„Lendület Aresterra mindazoknak, akik Albatrosz négy segítségére siettek. Beléptem az Albatrosz szektorába tizennyolc perc múlva ott leszek stop reaktorom túlhevült hűtőrendszer elromlott stop a mentőakció után orvosi segítségre lesz szükségem stop teljes hátrameneti tolóerővel megkezdem a fékezést. Vége.”

— Őrült — dörmögte valaki, s a többiek, akik eddig szobormereven álltak, most mind a közbeszólóra pillantottak. Rövid, dühös mormogás támadt.

— A Lendület lesz az első — jegyezte meg Mindell, és a parancsnokra nézett.

— Neki is segítségre lesz szüksége. Negyven perc múlva…

Elhallgatott. A hangszóró hörgött, recsegett, és hirtelen megszólalt egy hang a zörejen át:

— Lendület Aresterra mindazoknak, akik Albatrosz négy segítségére sietnek. Az Albatrosz látótávolságában vagyok. Az Albatrosz a T 348-as ellipszis közelében sodródik. Tatja vörösen izzik. Helyzetlámpái nem égnek. Az Albatrosz nem válaszol a hívásra. Megállok és megkezdem a mentőakciót. Vége.

A másik szobában megszólalt a telefon. Mindell és még egy férfi kiment. Pirx minden izma görcsösen megfeszült. Istenem! Ha ott lehetne! Mindell visszatért.

— Mi van? — kérdezte a kapitány.

— Az utasok kérdezik, hogy mikor táncolhatnak — felelte Mindell. Pirx nem is hallotta. A hangszórón csüggött.

— Már nemsokára — mondta nyugodtan a navigátor. Kapcsoljátok át optikaira. Közeledünk. Pár perc múlva meg kell látnunk őket. Mindell úr, adjon le még egy figyelmeztetést. Overdrive-val fékezünk.

— Igenis — válaszolta Mindell, és kiment.

A hangszóró felbúgott, és megszólalt egy hang

— Luna központ Titán Aresterrának és Kobold hét nulla kettőnek! Figyelem! Figyelem! Figyelem! Ballisztikus nyolc a 65-ös szektor centrumában mínusz négyes fényességű felvillanást észlelt. A Lendület és az Albatrosz nem válaszol a hívásra. Lehetséges, hogy az Albatrosz reaktora felrobbant. Tekintettel az utasok biztonságára, Titán Aresterrát felszólítom, hogy álljon meg és jelentkezzék azonnal. Ballisztikus nyolc és Kobold hét nulla kettő saját belátása szerint járhat el. Ismétlem: Titán Aresterrát felszólítom…

Mindannyian a kapitányra néztek.

— Mindell úr — mondta. — Le tudunk állni egy milliparszekre?

Mindell a karórájára pillantott.

— Nem, navigátor úr. Mindjárt látótávolságban leszünk. Hat g kellene.

— Akkor irányt változtatunk.

— Úgy is legalább három lesz — mondta Mindell.

— Hadd legyen.

A kapitány felállt, a mikrofonhoz ment, és így szólt:

— Titán Aresterra Luna Központnak. Nem tudok megállni, túl nagy a sebességem. Kikerülő manőverrel, fél tolóerővel irányt változtatok, és kétszázkettes pályán kilépek a 65-ös szektorból a 66-os szektorba. Kérem, nyissanak utat. Vétel.

— Vegye át a visszaigazolást — fordult a férfihoz, aki az előbb mellette ült. Mindell a házi telefonba kiabált valamit. Szüntelenül berregtek a csengők. A fali táblákon villogtak a lámpák. Mintha hirtelen besötétedett volna — pedig csak a szemükből folyt le a vér. Pirx terpeszállásba helyezkedett. A fékezőrakéták működésbe léptek, a Titán enyhén vibrálva kanyarodni kezdett. Hallatszott a motorok magas, sivító hangja.

— Leülni! — kiáltott a kapitány. — Itt nincs szükség hősökre! Három g van!

Mindannyian leültek, vagyis inkább lerogytak a földre. A padlót vastag habszivacsréteg borította.

— Hű, micsoda csörömpölés lehet most odalent! — dünnyögte a Pirx mellett ülő férfi. A navigátor meghallotta.

— Majd kifizeti a biztosító — felelte karosszékéből. Alighanem több is lehetett a nehézkedés három g-nél, Pirx alig bírta. kezét az arcához emelni. Az utasok nyilván mind a kabinjukban feküsznek, de mi lehet a konyhában meg az éttermekben! Elképzelte a pálmaházat. Ezt egyetlen fa sem bírja ki! No és odalent? Biztosan vagonszámra hever a törött porcelán. Siralmas látvány lehet!

A hangszóró megszólalt.

— Ballisztikus nyolc mindenkinek. Az Albatrosz látótávolságban vagyok. Felhő veszi körül. A tat izzik. Befejezem a fékezést, és mentőcsapatot küldök ki az Albatrosz legénységének megkeresésére. A Lendület nem válaszol a hívásra. Vége.

Csökkent a gyorsítás. Valaki megjelent a másik ajtóban, és bekiáltott. Már fel lehetett állni. Mind az ajtó felé indultak. Pirx lépett be utolsónak. Ez volt a fő kormányterem. Szemközti, homorú falát nyolcszor tizenhat méteres képernyő foglalta e1, akár egy óriási mozivászon. A teremben minden villanyt eloltottak. A csillagos fekete űrben, a Titán fő tengelyénél lejjebb, a bal oldali negyedben vékony vonalka fénylett. Vége pirosan izzott, mint a cigarettaparázs. Kissé lapult, sápadt gömb vette körül, mindenfelé elágazó, tüskeszerű, elvékonyodó nyúlványokkal; a gömbfelhőn át egyre kivehetőbbé váltak a fényesebb csillagok. Egyszer csak valamennyien előrelendültek, mintha bele akarnának rohanni a képernyőbe. Legalul, az ernyő jobb alsó sarkában, az állandó fényű csillagok között feltűnt egy fehér pont, és sebesen villogni kezdett. A Lendület!

„Albatrosz reaktorában spontán láncreakció ment végbe stop emberveszteségeim vannak stop égési sebek stop orvosokat kérek stop adómat tönkretette a robbanás stop reaktor szivárog stop készen állok a reaktor kilökésére ha nem tudom megállítani a szivárgást stop” — olvasta le Pirx a fénypont villogását.

Az Albatrosz már nem látszott. A csillagok között súlyos, borostyánsárga-fehéres-szürkés gomolyag lebegett, felül ágas-bogas nyúlvánnyal. Lefelé úszott, a képernyő bal alsó sarka felé, mert a katasztrófa szektorából új pályán kilépő Titán föléje került.

Hosszú fénycsík hullott a sötét kormányterembe a rádiós szoba ajtajából. A Ballisztikus hangja hallatszott:

— Ballisztikus nyolc Luna Központnak. Megálltam a 65-ös szektor központi részében. A Lendület egy milliparszekkel alattam fényjelzéssel közli, hogy emberveszteségei vannak, szivárog a reaktora, készen áll a reaktor kilökésére. Orvosi segítsége kér, az orvost már küldöm. Az Albatrosz legénységének keresését megnehezíti a radioaktív felhő, amelynek felszíni hőmérséklete több mint ezerkétszáz fok. Látótávolságban vagyok a Titán Aresterrától; amely teljes meghajtással elhalad mellettem, átlépve a 66-os szektorba. Várom a Kobold hét nulla kettő érkezését, hogy megkezdjük a közös mentőakciót. Vége.

— Mindenki a helyére! — harsant fel egy erőteljes hang. Ugyanakkor a kormányterem hátsó falán kigyulladt a villany. Nagy jövés-menés kezdődött, az emberek háromfelé indultak egyszerre, Mindell parancsokat adott a vezérlőpultnál, csilingeltek a telefonok, végül kiürült a terem, a parancsnokon, Mindellen és Pirxen kívül csak a fiatal távírász maradt ott — a sarokban állt, a képernyővel szemben, s a lassan eloszló, egyre nagyobb és sötétebb füstfelhőre meredt.

Á, maga az — mondta a Titán kapitánya, mintha csak most venné észre Pirxet, és kezet nyújtott. — Jelentkezik a Kobold? — kérdezte Pirx feje fölött valakitől, aki a rádiós szoba ajtaján nézett be.

— Igen, navigátor úr, már fékez.

— Jól van.

Egy darabig álldogáltak, a képernyőt nézték. A szennyes felhő utolsó foszlánya is eltűnt. Nem látszott már semmi, csak a tiszta, csillagos sötétség.

— Kijutott valaki? — kérdezte Pirx, mintha a Titán parancsnoka többet tudhatna nála. De hát ő a kapitány, és a kapitánynak mindent tudnia kell.

— A lassítójuk mondhatta fel a szolgálatot — felelte az első navigátor. Majdnem egy fejjel volt alacsonyabb Pirxnél. Haja mintha ólomból lenne, nem tudni, őszül-e, vagy mindig ilyen volt.

— Mindell — szólt oda az arra siető mérnöknek —, legyen szíves, közölje, hogy vége a riadónak. Táncolhatnak.

— Ismerte az Albatroszt? — fordult a némán álldogáló Pirxhez.

— Nem.

— Nyugati Társaság. Huszonháromezer tonna. Mi van?

A távírász lépett be, s egy teleírt űrlapot adott át. Pirx elolvasta az első szavakat: „Ballisztikus a… „

Hátrább lépett. De most útjukban volt az embereknek, akik percenként rohantak át a kormánytermen, ezért inkább egészen a sarokba húzódott. Mindell sietett be.

— Mi van? — szólította meg Pirx. Mindell izzadt, zsebkendővel törölgette a homlokát. Pirxnek úgy rémlett, mintha már évek óta ismerné.

— Élnek — felelte kissé fújtatva Mindell. — Elég közel voltak a robbanáshoz. A reaktoruk hűtője nem bírta ki. Mindig az a rohadt hűtő döglik be először. Első— és másodfokú égési sebek. Már ott vannak az orvosok.

— A Ballisztikusról?

— Onnan.

— Navigátor úr! A Luna Központ! — kiáltott be valaki a rádiós szoba ajtajából, és a kapitány kiment. Pirx ott maradt Mindell-lel szemben, aki gépiesen megérintette dagadt arcát, s eltette a zsebkendőjét.

Pirx szerette volna tovább faggatni Mindellt, de aztán nem szólt többet, csak biccentett, és átment a rádiós szobába. A hangszóró tíz hangon beszélt egyszerre, öt szektor hajói kérdezősködtek az Albatroszról, a Lendületről, végül is a Luna Központ mindenkit utasított, hogy maradjanak csendben, és megpróbálta kibogozni a távközlési gubancot, amely a körzet lezárása után a 65-ös szektor körül keletkezett. A kapitány a távírász mellett ült, és írt valamit. Egyszer csak a távírász levette fülhallgatóját, és maga elé tette, mintha már nem lenne rá szüksége. Legalábbis így tetszett Pirxnek. A rádiós mögé lépett. Meg akarta kérdezni, mi van az Albatrosz embereivel, sikerült-e kijutniuk. A rádiós megérezte, hogy Pirx mögötte áll, fölemelte a fejét, és ránézett. Pirx már nem kérdezett semmit. Szótlanul kiment a CSAK A CSILLAGSZEMÉLYZET SZÁMÁRA feliratú ajtón.

Murányi Beatrix fordítása