Pirx pilóta kalandjai

2

Kilenckor kezdődött a pokol. A repülőtéren a szokásos forgalom zajlott — sorbaállás az induló hajók előtt, hat percenként a nagy megafonok recsegő hangja, figyelmeztető rakéták, aztán mennydörögve felbőgnek a teljes tolóerőt kipróbáló motorok, minden rajt után vízesésként hull vissza a magasra felvert por, még le sem ülepedett, mikor a toronyból már szabad utat jeleznek a következőnek; mindenki rohan, mindenki nyerni akar egypár percet, ahogy az már lenni szokott a teherkikötőkben, csúcsforgalom idején; majdnem mindegyik hajó a Marsra indul, amely kétségbeesetten könyörög gépekért és zöldfőzelékért — az ottaniak hónapokig nem látnak egy falat zöldségfélét; a hidroponikus melegházak még csak most épülnek.

A rajtra készülő— hajókhoz özönlenek a daruk, betonkeverők; rácsszerkezeti elemek, üveggyapotbálák, cement— és olajtartályok, gyógyszeres ládák; a rajtjelre minden ember fedezékbe bújik, ki hova tud, a sugárvédő árkokba vagy a páncélos vontatókba, de a beton még ki sem hűlt, máris folytatják a munkát. Tíz órára, mikor a füstfelhőkben úszó, püffedt, vörös nap a láthatár fölé emelkedett, a rajtállások közötti betonfalakat már összevissza repesztette, bekormozta, üregesre marta a rakéták tűzoszlopa, a mélyebb repedéseket sebtiben telefröcskölték gyorsan kötő cementtel, amely sáros szökőkútként tört elő a csővezetékből; közben sugárvédő osztagok ugráltak ki kocsijukból óriási sisakban és szkafanderben, hogy nagynyomású homoksugárral eltávolítsák a radioaktív szennyeződést, szirénázva száguldoztak a vörös-fekete kockás ellenőrző kocsik, a kapitányság tornyában valaki belebömbölt a megafonba, a karcsú tornyok csúcsán szélmalomként forogtak a nagy radarvitorlák — egyszóval minden úgy volt; ahogyan lennie kell. Pirx azt se tudta, hol áll a feje. Be kellett rakni az utolsó percben érkezett friss húst, ivóvizet venni, ellenőrizni a hűtőberendezést (mínusz öt volt a minimum, az ellenőr a fejét csóválta, de végül megkönyörült és aláírta a rajtengedélyt), a kompresszorokon, pedig nagyjavítás után voltak; a próbaüzemnél minden szelep könnyezni kezdett; Pirx már úgy nekieresztette a hangját, mint egy jerikói harsona, kiderült, hogy a vizet rosszul helyezték el — valami hülye átállította a szelepet, mielőtt az alsó tartályok megteltek volna —, papírokat firkált alá, ötöt raktak elé egyszerre, azt se tudta, mit ír alá. Tizenegyet mutatott az óra, hatvan percük volt a rajtig, és akkor robbant a bomba.

A kapitányság nem engedélyezi a rajtot, mert a fúvókarendszer régi, és a radioaktív csapadék túl veszélyes; a hajónak bór-hidrogén pótmeghajtással kellene rendelkeznie, olyannal, mint a Gigászé, amelyik hatkor indult. Pirx, aki már rekedtre ordítozta magát, hirtelen vészesen nyugodt lett. Tudja a forgalomirányító, hogy mit beszél? Eddig nem vette észre a Kék Csillagot? Ebből komoly, nagyon komoly kellemetlenségei lehetnek. Tulajdonképpen mit kíván? Meg kell erősíteni a védfalat? Mivel? Homokzsákokkal. Hány kell? Csekélység, háromezer darab. Hát csak tessék, ő mindenesetre elindul a kitűzött időpontban. Megterhelik a Társaság számláját. Jól van, terheljék meg.

Beleizzadt a vitába. Mintha minden összeesküdött volna, hogy fokozza a kavarodást, pedig az amúgy is elég nagy: a villamosmérnök egy hibás műszer miatt szidja a gépészt, a másodpilóta elcsámborgott a menyasszonyához búcsúzkodni, a felcsernek nyoma veszett, a hajó köré negyven páncélos mammut gyülekezik, a fekete overallos munkások szélsebesen rakják a homokzsákokat, a toronyból a szemafor hadonászva sürgeti őket, rádiótávirat jött, a pilóta helyett a villamosmérnök vette föl, elfelejtette beírni a rádióskönyvbe, egyébként nem is az ő dolga, Pirx már szédült, noha úgy tett, mintha tudná, mi történik; húsz perccel az indulás előtt merész döntésre szánta el magát: átszivattyúztatta az egész vizet az orrtartályokból a tatba. Lesz, ami lesz; legfeljebb felforr, de megjavul az egyensúlyuk.

Tizenegy negyvenkor motorpróba. Most már törik-szakad, indulni kell. Kiderült, hogy nem minden embere használhatatlan. Különösen Boman volt kedvére való, alig lehetett észrevenni a jelenlétét, de minden úgy ment, mint a karikacsapás: fúvókapróba, féljárat, teljesjárat; hat perccel a nulla előtt, mikor a kapitányság megadta a RAJTHOZ jelzést, készen voltak. Már mindenki a lehajtott hátú karosszékben feküdt, mikor a felcser is befutott; a mulatt másodpilóta búbánatos képpel előkerült a menyasszonya mellől, a hangszóró hörgött, morgott, bőgött, végre nullához ért az automata mutatója, szabad utat kaptak. Indulás.

Pirx természetesen tudta, hogy a 19 000 tonnás hajó nem járőrcsónak, amelyben éppen annyi hely van, hogy széleset vigyoroghat, azonkívül a hajó nem bolha, nem ugrik magától, tolóerő kell neki — de ilyesmire azért nem számított. Már fél tolóerőt mutatott a műszer, a hajó a fúvókáktól az orráig vitustáncot járt, mintha darabokra akarna szakadni, és a terhelésmutató tanúsága szerint még el sem mozdultak a betonról. Eszébe villant, hogy a Csillag talán megakadt valamiben — állítólag száz évben egyszer megesik ilyesmi —, de ebben a pillanatban a mutató kilendült. Tűzoszlopon álltak, a Csillag hideglelősen remegett, a graviméter mutatója fel-alá ugrált a skálán; Pirx sóhajtva dőlt a párnákra, izmait ellazítva most már, ha akarna, sem tehetne semmit. Emelkedtek. Rögtön megkapták a rádiómegrovást, amiért teljes tolóerővel rajtoltak, ez ugyanis nagy radioaktív szennyeződést okoz. A Társaságot újabb bírsággal fogják megterhelni. Igen? Nagyon helyes, hadd fizessen a Társaság, egye meg a fene! Pirx csak elfintorodott, meg se próbált vitatkozni a kapitánysággal, hogy hiszen csak fél tolóerővel indult. Forduljon talán vissza, hívja ki a bizottságot és követelje, hogy törjék fel az uránmérő pecsétjét és vegyék jegyzőkönyvbe a regisztráló szalag adatait?

Különben is más gondja volt most: épségben kijutni a légkörből. Életében nem ült még ilyen rázós hajón. Mintha egy középkori faltörő kos fejében ülnének. Veszettül ugrált a hajó, úgy zötyögtek a szíjak között, hogy majd kiugrott a szemük, a graviméter fel-alá táncolt, hol 3,8-at mutatott, hol 4,9-et, szégyentelenül felszökkent az ötösre, aztán ijedtében egyszerre a hármasig esett le. Mintha galuskát lövöldöznének ki a fúvókákon! Persze már teljes tolóerővel mentek, Pirx két kézzel szorította fejére a sisakot, különben nem hallotta volna a pilóta hangját a fülhallgatóban, úgy bőgött a Csillag. De nem a rakéták jól ismert, diadalmas mennydörgését hallatta. A Föld vonzóerejével vívott harca gyötrelmes haláltusára hasonlított. Jó pár percig úgy rémlett, nem is ők távolodnak el a Földtől, hanem mozdulatlanul állnak, és a bolygót taszítják el a rakéta teljes tolóerejével — olyan keservesen erőlködött, a hajó! A páncéllemezek körvonalai elmosódtak a vibrálástól, Pirx hallani vélte, hogyan pattannak szét a varratok, de persze csak képzelődött; ebben a pokolban még az utolsó ítélet harsonáit se hallotta volna meg.

Az orrpáncél hőmérséklete — nos, ez volt az egyetlen mutató, amely nem táncolt, nem ugrált, nem esett vissza és nem állt meg, hanem olyan nyugodtan mászott felfelé, mintha még legalább egy méter volna előtte a skálán, nem pedig csak az utolsó, vörös számok: 2500, 2800; alig néhány fok volt hátra, mikor Pirx odapillantott. Pedig még az orbitális sebességet sem érték el, mindössze 6,6 km/mp-ig vitték, holott már tizennegyedik perce repülnek! Beléhasított a rémes gondolat, amely rossz álmaikban ijesztgeti olykor a pilótákat: egyáltalán el se indult, és amit a képernyőkön elsuhanó felhőknek hisz, az nem egyéb, mint a megrepedt hűtőcsövekből feltörő gőz! No, de ilyen nagy baj azért nem volt. Repültek. A felcser viaszsápadtan feküdt, és hányingerrel küzdött. Ebből az orvosi ellátásból nem sok örömünk lesz, gondolta Pirx. A mérnökök derekasan tartották magukat, Boman még csak meg sem izzadt; csukott szemmel feküdt, nyugodtan, törékenyen, mint egy kisfiú, csak éppen ősz hajjal. A fotelok alól, a lengéscsillapítókból olyan vidáman csurdogált a hidraulikus folyadék, hogy öröm volt nézni. A dugattyúk majdnem a henger végéig nyomultak. Pirx csak arra volt kíváncsi, mi lesz, ha odáig érnek.

Mivel egészen másfajta, modern műszerfalhoz szokott, mindig rossz irányba fordította a fejét, amikor ellenőrizni akarta a tolóerőt, a hűtést, a sebességet, a páncél hőfokát, no és elsősorban a pályaadatokat.

A pilóta, akivel kiabálva érintkezett az interkomon, mintha kicsit elvesztette volna a fejét: hol pályára álltak, hol letértek róla, persze csak egy icipicit, de a légkörben az ilyen apró ingadozás is elég ahhoz, hogy az egyik oldal jobban felhevüljön; mint a másik, ettől aztán óriási termikus feszültség lép fel a páncélban, ami végzetes következményekkel járhat. Pirx csak azzal a reménnyel vigasztalta magát, hogy ha ez a rozzant bárka sok száz rajtot kibírt, hát ezt is kibírja.

A távhőmérő mutatója csakugyan felmászott a skála végéig: 3500 fokra hevült fel a páncél. Pirx tudta, hogy ha ez még tíz percig így megy, a páncél repedezni kezd a karbidok se bírnak ki mindent. Milyen vastag a burkolat? Ezt nem mutatta semmi műszer; mindenesetre alaposan le van már pörkölődve. Melege lett, de csak a gondolattól, hiszen a belső hőmérő most is huszonhét fokot mutatott, éppúgy, mint a rajtnál. Hatvan kilométernél jártak, gyakorlatilag már elhagyták a légkört, a sebesség: 7,4 km/mp. Kicsit simábban haladtak, de még most is csaknem 3 g-t mutatott a graviméter. A Csillag olyan tohonya volt, mint egy ólomtuskó. Nem lehetett tisztességesen felgyorsítani, még az űrben sem. Miért? Fogalma sem volt.

Fél órával később már az Arbiter felé repültek; csak ez után az utolsó bemérő műhold után térnek majd rá az ekliptikus Föld-Mars pályára. Valamennyien feltápászkodtak, Boman az arcát masszírozta, Pirx érezte, hogy neki is megduzzadt kissé az ajka, különösen az alsó; mindannyiuk szeme véreres volt, köhécseltek, berekedtek, de ezek normális tünetek, egy óra alatt nyomtalanul el szoktak múlni.

A máglya úgy-ahogy működött, a tolóerő nem csökkent ugyan, de nem is nőtt, pedig az űrben nőnie kellene — mégsem akart. Úgy látszik, a Csillagon még a fizika törvényei is csak körülbelül érvényesek. Majdnem normális, földi gyorsulásuk volt, és másodpercenként 11 kilométeres sebességük. Hátra volt még a Csillag megugratása, hogy elérje a szükséges utazósebességet, különben hónapokig cammoghatnának a Mars felé; most azonban még csak az Arbitert célozták meg.

Pirx, mint minden navigátor, eleve felkészült rá, hogy az Arbiternél valami kellemetlenség várja — például figyelmeztetik, hogy a hajó torkolatlángja nagyobb az előírásosnál, vagy megvonják az elsőbbségét, mert valami fontosabb hajót kell átengedni, vagy amiatt tolják le; hogy a fúvókák alatti ionizációs kisülések zavarják a rádióvételt —, de nem volt semmi zűr. Az Arbiter rögtön átengedte őket, utánuk szállt a hagyományos rádiótávirat, hogy „szerencsés hajózást”, Pirx megköszönte, s ezzel kölcsönösen eleget tettek az űrbeli udvariassági szabályoknak.

Közvetlen pályára léptek, Pirx rákapcsoltatott, a sebesség megnőtt, már mozogni is lehetett, mindenki felállt, nyújtózkodott; a rádiószerelő, egyszersmind szakács, levonult a konyhába. Mind megéheztek, kivált Pirx, aki ma még semmit sem evett, és a rajtnál két ember helyett dolgozott. A kormányfülkében csak most kezdett emelkedni a hőmérséklet, mert az áttüzesedett páncél forrósága most hatolt idáig. Enyhe olajszag terjengett, a lengéscsillapítókból kifolyt híg olaj tócsákban állt a székek körül.

Az atommérnök lement a máglyához, ellenőrizni, hogy nincs-e neutronszivárgás, Pirx pedig, a csillagokat nézve, a villamosmérnökkel beszélgetett. Kiderült, hogy sok közös ismerősük van. Pirx, mióta a hajóra lépett, most kezdett először jobb kedvre derülni: majd csak elvánszorog valahogy ez a rozzant Csillag, végül is 19 000 tonna nem gyerekjáték. Azonkívül az ilyen Noé bárkáját sokkal nehezebb vezetni, mint egy közönséges teherhajót, hát nagyobb megtiszteltetés, no meg tapasztalatokat is gyűjthet az, ember.

Másfél millió kilométerrel az Arbiter után érte őket az első csapás: az ebédet nem lehetett megenni. A rádiószerelő csúfosan megbukott. Legjobban a felcser dühöngött; kiderült, hogy gyomorbeteg, indulás előtt beszerzett néhány tyúkot, odaadott egyet a szerelőnek — és a tyúkleves tele volt tollakkal. A többiek bélszínt kaptak, az meg olyan kemény volt, mint a csizmatalp.

— Edzőfürdőben főzted? — érdeklődött a másodpilóta, és megpróbálta beledöfni villáját a húsba, mire az kiugrott a tányérból.

A szerelőről lepattant a csipkelődés. Azt tanácsolta a felcsernek, hogy szűrje át a tyúklevesét. Pirx érezte, hogy közbe kellene lépnie, békéltetői vagy még inkább főnöki minőségben, de nem tudta, mit csináljon. Legszívesebben jót nevetett volna.

Megettek néhány konzervet, aztán visszament a kormányfülkébe. Elvégeztette a pilótával a tájolószámításokat, beírta a hajónaplóba a graviméter adatait, majd a máglya műszereire pillantott. Halkan füttyentett. Ez nem is máglya, hanem vulkán. Nyolcszáz fokra melegedett fel a fala, pedig csak négy órája repülnek. A hűtőfolyadék húsz atmoszférás, maximális nyomással keringett. Pirx a fejét vakarta. A nehezén alighanem túl vannak már; a Marson leszállni gyerekjáték. Fele akkora gravitáció, ritka légkör. Majd letottyannak valahogy. Ellenben a máglyával csinálni kell valamit. Leült a számítógéphez. Azt akarta tudni, meddig kell még a mostani meghajtással haladniuk, hogy elérjék az utazósebességet. Ha fel nem viszik 80 km/mp-ig, óriási késésük lesz.

Még hetvennyolc óra — felelte a gép.

Hetvennyolc órától a máglya felrobban, mint egy záptojás. Ehhez nem fér kétség. Pirx elhatározta, hogy majd részletekben, apránként gyorsítanak. Igaz, hogy ez egy kicsit bonyolítja a pályát, no és időnként üresjáratban, gravitáció nélkül kell repülniük, ami nem valami kellemes, de nincs más lehetőség. Szólt a pilótának, hogy tartsa a szemét a csillagiránytűn, ő maga pedig leliftezett a reaktorhoz. A félhomályos folyosón, a raktárak között tompa dübörgést hallott: mintha egy páncélos csapat vaspallón robogna végig. Meggyorsította lépteit. Hirtelen felbukkant a macska, és fekete csíkként suhant el a lába alatt. Ugyanakkor a közelben becsapódott egy ajtó. Mire a piszkos lámpákkal megvilágított főfolyosóhoz ért, minden elcsöndesedett. Némán meredtek rá a megfeketedett falak, csak a folyosó mélyén pislogott még egy fénycső az ajtócsapódástól.

— Terminusz! — kiáltotta el magát találomra. De csak a visszhang válaszolt. Visszafordult, és az oldalfolyosón át a reaktor előterébe sietett. Boman, aki előtte ment le, már nem volt ott. A csontszáraz levegő csípte a szemét. A szellőzőtölcsérekben forró szél kavargott. Olyan zaj volt, mint egy gőzkazánban. A máglya, mint minden máglya, nesztelenül működött, a végsőkig megterhelt hűtőagregátok sivítottak, és a betonba ágyazott, több kilométernyi csővezeték, amelyben jéghideg folyadék kering, furcsa, panaszos, zokogó és nyöszörgő hangokat adott. A szivattyúk mutatói a domború üveglapok mögött mind jobbra hajoltak. A mérőórák között holdként világított a legfontosabb: a neutronsugárzás-mérő. Mutatója majdnem elérte a piros határvonalat; ha ezt egy ellenőr látná, megütné a guta.

A cementfoltoktól göcsörtös, sziklához hasonló betonfal gyilkos hőséget árasztott, a híd vaslemezei finoman rezegtek; egész teste átvette ezt a kellemetlen vibrálást. A lámpafény zsírosan csillant meg a ventillátorok villódzó korongján. Az egyik jelzőlámpa, amely eddig fehér volt, hunyorogni kezdett, kialudt, és helyén piros vészlámpa gyulladt ki. Bement a híd alá, a kikapcsolókhoz; de Boman már megelőzte: beállította az óraszerkezetet, hogy négy óra múlva szakítsa meg a láncreakciót. Ez tehát rendben volt, Pirx most már csak a Geigereket ellenőrizte. Nyugodtan ketyegtek. A jelzőóra enyhe szivárgást mutatott, 0,3 röntgent óránként. Pirx benézett a kamra sötét fülkéjébe is. Üres volt.

— Terminusz! — kiáltotta. — Hé, Terminusz!

Nem kapott választ. A ketrecekben fehér foltocskák cikáztak: a nyugtalanul futkosó egerek. Úgy látszik, rosszul érzik magukat a trópusi hőségben. Fölment, és bereteszelte maga mögött az ajtót. Megborzongott a hideg folyosón: ingét egészen átizzadta. Maga sem tudva, miért, végigment az elszűkülő, félhomályos tatfolyosókon, míg a keresztfal el nem zárta az útját. Megérintette. A fal meleg volt. Sóhajtva visszafordult, felliftezett a negyedik fedélzetre, a navigációs szobába, és hozzálátott a pályaszerkesztéshez. Mire megbirkózott vele, kilencet mutatott az óra. Meglepődött, mert észre se vette, hogy így elrepült az idő. Leoltotta a villanyt, és kiment.

Mielőtt beszállt a liftbe, érezte, hogy a padló lágyan elmozdul a talpa alól. Az automata, az utasításhoz híven, kikapcsolta a reaktort.

Az éjjeli lámpák derengő fénye alig világította meg a folyosót. Egyenletesen búgtak a ventillátorok. A távolabbi lámpák hunyorogtak a kereszthuzatban. Pirx kissé ellökte magát a liftajtótól, és előreúszott. Az oldalfolyosó még sötétebb volt. A kékes félhomályban kabinok előtt suhant el, amelyekbe még be sem nézett. A vészaknák fekete kútjait rubinvörös lámpák jelezték. Tovább suhant, simán, ahogy álmában repül az ember; súlytalanul úszott a homorú mennyezet alatt, lába nem érintette árnyékának nagy, fekete foltját. A nyitott ajtón keresztül besiklott a nagy ebédlőbe, amelyet nem használtak. Alatta, a folyosóról beeső fénysávban, karosszékek sorakoztak a hosszú asztal körül. Úgy lebegett a bútorok fölött, mint békaember az elsüllyedt hajóban. A fali polcon, a halványan csillogó üvegedényeken végigtáncolt a lámpák tükörképe, kék szikrákra esett szét, és kialudt. Az ebédlőből még sötétebb helyiség nyílt. Itt már sötétséghez szokott szemével sem látott semmit. Vaktában tapogatózva egy rugalmas felülethez ért, nem tudta, mennyezet-e vagy padló. Gyengén ellökte magát, csavart egyet a testén, mint az úszók, és hangtalanul tovább siklott. A bársonyos feketeségben saját fényt sugárzó, hosszúkás tárgyak sora derengett. Keze sima, hideg felületet tapintott; mosdók voltak. A legközelebbin fekete foltok sötétlettek. Vér?

Óvatosan megérintette. Gépzsír volt.

Még egy ajtó. Benyitott, ferdén függve a levegőben. A szürkés félhomályban papírlapok, könyvek kísérteties körtánca suhant el az arca előtt, és halkan zizegve eltűnt. Megint ellökte magát, most lábbal, és a nyitott ajtón kisiklott a folyosóra, porfelleget kavarva, amely körülvette, s ahelyett, hogy leülepedett volna, rőtes fátyolként úszott utána.

Az éjjeli lámpák sora mozdulatlanul derengett. Mintha kék vízzel volna tele a hajó. Pirx a mennyezetről függő zsinórhoz vitorlázott; a kötél ívei, mikor elengedte őket, lustán kígyózni kezdtek, mintha az érintéstől felébredtek volna.

Felkapta a fejét. A közelből kopogás hallatszott. Valaki fémet kalapál. Elindult a hol erősödő, hol elhaló hang irányában; egyszer csak észrevette a padlóba mélyesztett, rozsdás sínpárt. Hajdanában kiskocsikat gurítottak rajta a fő raktárakba. Gyorsan repült tovább, szinte hasította a levegőt. A kalapálás erősödött. Egy csövet pillantott meg a mennyezet alatt. A keresztfolyosóból ágazott ki. Öreg, colos csővezeték. Megfogta. A cső remegett. A koppanások csoportokat alkottak, kettesével, hármasával. Hirtelen világosság gyúlt az agyában. Morzejelek!

— Figyelem…

Három koppanás.

— Figyelem…

— Figyelem…

Három koppanás.

— A-f-a-1-m-a-e-g-o-e-t-t-v-a-g-y-o-k — kongott a cső. Gépiesen olvasta össze a betűket, szótagról szótagra.

— M-i-n-d-e-n-u-e-t-t-j-e-e-g…

Micsoda? Nem értette meg rögtön. Jég? Miféle jég? Mit jelent ez? Ki…

— M-e-g-r-e-p-e-d-t-a-t-a-r-t-a-a-1-y — üzente a cső. Pirx rajta tartotta a kezét. Ki adja ezt? Honnan? Megpróbálta felidézni, merre halad a cső. Használatlan pótvezeték, a tattól indul, és elágazik minden fedélzetre. Morzét gyakorol valaki? Micsoda ötlet! A pilóta?

— P-r-a-t-t-v-a-a-1-a-s-z-o-1-j-p-r-a-t-t…

Szünet.

Pirxnek elakadt a lélegzete. Fejbe vágta ez a név. Egy másodpercig kimeredt szemmel bámulta a csövet, aztán nagyot lökött magán. „A másodpilóta!” — gondolta, a kanyarhoz ért, megint ellökte magát, és növekvő sebességgel repült a kormányfülke felé, a cső pedig tovább kongott fölötte

— W-a-y-n-e-i-t-t-s-i-m-o-n…

A hang eltávolodott. Elveszítette szeme elől a csövet. Visszalökte magát a faltól, mert a vezeték befordult a keresztfolyosóra. Nagyot puffant a szemközti falon, és a porfelhőn keresztül a cső begörbülő csonkjára meg a rácsavart, rozsdás zárósapkára meredt. A csőnek itt vége. Hát nem megy a kormányfülkéig? Akkor… akkor ez a tat felől jön? De ott… ott nincs senki…

— P-r-a-t-t-a-h-a-t-o-d-i-k-o-n-v-a-n-a-z-u-t-o-l-s-o dobogott a cső. Pirx a mennyezet alatt függött, begörbített ujjaival a csőbe kapaszkodva, mint egy denevér, halántékán lüktettek az erek. Rövid szünet után folytatódott a kopogás

— p-a-1-a-c-k-k-a-1-m-a-a-r-c-s-a-k-h-a-r-m-i-n-c…

Három koppanás.

— M-o-m-s-s-e-n-v-a-a-1-a-s-z-o-1-j-m-o-m-s-s-e-n…

Szünet.

Körülnézett. Néma csönd volt, csak a ventillátor redőnye zörgött a sarkon túl a léghuzatban, s a felkavart szemét álmosan libegett felfelé, a lámpák fölött árnyékot vetve a mennyezetre, mintha formátlan, nagy lepkék rajai röpködnének. Egyszer csak gyors, erőteljes kopogás kezdődött

— P-r-a-t-t-p-r-a-t-t-p-r-a-t-t-m-o-m-s-s-e-n-n-e-m-v-a-a-1-a-s-z-o-l-d-e-n-e-k-i-v-a-n-o-x-i-g-e-e-n-j-e-a-h-e-t-e-d-i-k-e-n-v-a-n-p-r-o-o-b-a-a-1-j-a-a-t-j-u-t-n-i-v-e-e-t-e-l…

Szünet. A lámpák egyenletesen égtek, a szemét és a por lassan keringett. Pirx el akarta engedni a csövet, de nem tudta. Várt. A cső megkondult:

— S-i-m-o-n-m-o-m-s-s-e-n-n-e-k-p-r-a-t-t-a-h-a-t-od-i-k-o-n-v-a-n-a-v-a-a-1-a-s-z-f-a-1-m-o-e-g-o-e-t-t-a-z-u-t-o-l-s-o-p-a-1-a-c-k-k-a-1-m-o-m-s-s-e-n-v-a-a-1-a-s-z-o1-j-m-o-m-s-s-e-n…

Egy utolsó, súlyos koppanás. A cső hosszan remegett utána. Szünet. Tíz-húsz érthetetlen koppanás, majd egy gyors sorozat

— G-y-e-n-g-e-e-n-h-a-l-1-o-m-g-y-e-n-g-e-e-n-h-a-l-1-o-m…

Csönd.

— P-r-a-t-t-v-a-a-1-a-s-z-o-l-j-p-r-a-t-t-v-e-e-t-e-1…

Csönd.

A cső megremegett. Mintha nagyon messziről jönne a szaggatott kopogás. Három pont. Három vonal. Három pont. SOS. Minden koppanás gyengébb és gyengébb. Még két pont. Még egy. És egy hosszú, elhaló hang, mintha valaki karcolná vagy kaparná a csövet — csak ebben a tökéletes csöndben lehetett meghallani.

Pirx ellökte magát, fejjel előre suhant a cső mentén, befordult, ahol az befordult, emelkedett, süllyedt, arca hasította a levegőt. Egy nyitott akna. Lejtős folyosó. Szűkülő falak. Első, második, harmadik raktárajtó. Sötétebb lett. Keze a csövön siklott, hogy el ne veszítse, tenyerén már kérget alkotott az égett, fekete por. Már a fedélzeteken túl járt, a külső páncél és a raktárak közötti, mennyezet és padló nélküli térben; a vastraverzek között tartalékkannák ormótlan hengerei sötétlettek, a magasból lehatoló néhány fénypászmában por kavargott. Felnézett, s a fekete aknán át két lámpasort látott, rőten a portól, amely hosszú felhőként húzódott utána, mint valami láthatatlan tűzvész füstje. A levegő dohos és fülledt volt, szaga olyan, mint az áttüzesedett vasé. Pirx a vasszerkezet sötétbe vesző árnyai között vitorlázott, és hallgatta a cső visszhangos koppanásait:

— P-r-a-t-t-p-r-a-t-t-v-a-a-1-a-s-z-o-1-j-p-r-a-t-t…

A cső elágazott. Tenyerébe szorította mindkét ágát, hogy érezze, merről jön a hang, de nem tudta megállapítani az irányt. Találomra bal felé indult. Keskeny átjáró. Elszűkülő, szurokfekete alagút. Végén kerek fényfolt. Tágas térségbe jutott: a reaktor előterébe.

— I-t-t-w-a-y-n-e-p-r-a-t-t-n-e-m-v-a-a-1-a-s-z-o-1 — kopogta a cső, amikor Pirx kireteszelte az első ajtót. Forró levegő csapta meg. Felment a hídra. A kompresszorok sivítottak. A meleg szél összeborzolta a haját. Lenézett. Végiglátott a reaktor betonfalán. Az órák világítottak, a jelzőlámpák piros szeme hunyorgott.

— S-i-m-o-n-w-a-y-n-e-n-e-k-h-a-l-1-o-m-a-1-a-t-t-a-m-m-o-m-s-s-e-n-t — dobogta közvetlenül mellette a cső, amely a reaktor falából lépett ki, lefelé kanyarodott, és csatlakozott a fővezetékhez. A robot a fővezeték karmantyúja előtt állt, szétterpesztett lábbal. Karjai villámgyorsan jártak, mintha egy láthatatlan ellenféllel verekedve. Teli marokkal csapkodta a csőre a cementpépet, egy gyors mozdulattal szétterítette, megütögette, elsimította, és átment a következő szakaszhoz; ilyenkor szünet állt be. Pirx feszülten figyelte a munka ritmusát. A dugattyúként járó karok ezt kopogták:

— M-o-m-s-s-e-n-a-d-d-a-a-t-a-v-e-z-e-t-e-e-k-e-t-p-r-a-t-t-n-a-k-n-i-n-c-s-o-x-i-g-e-e-n-j-e…

Terminusz fölemelt karokkal megállt, a falra vetődő, félig emberi árnyékával szemben. Szögletes feje jobbra-balra ingott. A következő csőszakaszt vizsgálta. Lehajolt. Lapáttá formált tenyerével cementet merített. Nekilendült. Karjai ütemesén jártak. A cső remegett az ütésektől:

— N-e-m-v-a-a-1-a-s-z-o-1-n-e-m-v-a-a-l-a-s-z-o-l…

Pirx átvetette lábát a korláton, és levitorlázott.

— Terminusz! — kiáltotta, még mielőtt elérte a padlót.

— Igenis — felelte azonnal a robot. Bal szeme az ember felé fordult, a másik tovább járt föl-le, kezeit követve, amelyek a csövet cementezték, s ezt kopogták:

— P-r-a-t-t-v-a-a-1-a-s-z-o-1-j-p-r-a-t-t-v-a-a-1-a-s-z-o-1-j-v-e-e-t-e-l…

— Terminusz! Mit csinálsz?! — kiáltotta Pirx.

— Szivárgást észleltem. Négy tized röntgen per óra. Cementezek — válaszolt a robot mély basszushangon, de kezei közben tovább kopogtak

— I-t-t-w-a-y-n-e-m-o-m-s-s-e-n-v-a-a-1-a-s-z-o-1-j-m-o-m-s-s-e-n…

— Terminusz!!! — kiáltotta újra Pirx. Hol a bal szemével felé bandzsító fémarcot nézte, hol a vaskesztyűk táncát.

— Igenis — szólt a robot változatlanul monoton hangon.

— Mi ez… amit itt morzézol?!

— Cementezem a szivárgást — felelte a mély hang.

— S-i-m-o-n-w-a-y-n-e-n-e-k-e-e-s-p-o-t-t-e-r-n-e-k-p-r-a-t-t-o-x-i-g-e-e-n-j-e-e-1-f-o-g-y-o-t-t-m-o-m-s-s-e-n-n-em-v-a-a-l-a-s-z-o-1… — dobogott a vas a kalapáló kezek alatt. A súlyos cementpép szétterült, lecsurgott, a kezek felfogták, gyors kis ütésekkel odarögzítették az ovális felületre. Egy másodpercre megálltak a levegőben, aztán a robot lehajolt, újabb adag fémes cementet merített, és villámgyorsan, erőteljesen kopogta:

— M-o-m-s-s-e-n-m-o-m-s-s-e-n-m-o-m-s-s-e-n-v-a-a-1-a-s-z-o-1-j-m-o-m-s-s-e-n-m-o-m-s-s-e-n-m-o-m-s-s-e-n-m-o-m-s-s-e-n-m-o-m-s-s-e-n-m-o-m… — A ritmus őrjítően felgyorsult, az egész cső remegett és nyögött a jégesőként kopogó ütések alatt, mintha végtelen jajkiáltás szakadna fel belőle.

— Terminusz!!! Hagyd abba!!! — Pirx odaugrott, és megragadta a robot csuklóját, de az olajos fém kicsúszott a kezéből. Terminusz szoborrá dermedt, csak a szivattyúk zúgása hallatszott a betonfal mögül. Pirx egészen közel állt az olajtól csillogó testhez, amelynek oszloplábain végigfolyt az olaj. Hátralépett.

— Terminusz… — mondta gyenge hangon. — Mit…

Elhallgatott. A vaskezek ijesztő csattanással összecsapódtak. Ledörzsölték egymásról a száraz cementmaradványokat, a morzsák nem estek le, hanem táncra perdültek a levegőben, lassan szétoszolva, mint egy füstkarika.

— Mit… csináltál? — kérdezte Pirx.

— Cementeztem a szivárgást. Négy tized röntgen per óra. Folytathatom?

— Morzejeleket adtál. Mi volt ez?

— Morzejeleket — ismételte pontosan ugyanazzal a hangsúllyal a robot, majd hozzátette: — Nem értem. Folytathatom a cementezést?

— Folytathatod… — mormolta Pirx. A lassan kinyíló, nagy kezekre nézett. — Igen, folytathatod…

Várt. Terminusz már nem látta őt. Bal kezével cementet merített, és villámgyors mozdulattal odacsapta. Rányomta, szétterítette, elsimította: három koppanás. Most jobb keze is csatlakozott a balhoz, és a cső feldübörgött

— P-r-a-t-t-a-h-a-t-o-d-i-k-o-n-f-e-k-s-z-i-k…

— M-o-m-s-s-e-n…

— F-e-1-e-1-j-m-o-m-s-s-e-n…

— Hol van Pratt?!!! — tört ki Pirx elváltozott hangon. Terminusz, akinek keze már csak csillogó sávnak látszott, rögtön válaszolt:

— Nem tudom.

És közben olyan gyorsan kopogott, hogy Pirx alig bírta követni

— P-r-a-t-t-n-e-m-v-a-a-1-a-s-z-o-1…

Ebben a percben valami hihetetlen történt. A jobb kézzel kopogott sorozat fölött egy másik, sokkal gyengébb is megszólalt — ezt a bal kéz ujjai kopogtatták; a jelek összekeveredtek, tíz-húsz másodpercig kettős kalapálástól remegett a vascső, s a dübörgésből kihallatszott az elhaló jelsor:

— M-e-g-d-e-r-m-d-a-k-e-z-e-m-n-m-b-i-r-o-k-m-a-a-r…

— Terminusz… — mondta hangtalanul, csak az ajkaival Pirx. Hátrálni kezdett a vaslépcső felé. A robot nem hallotta. Olajtól csillogó teste a munka ritmusában remegett. Pirx oda sem hallgatva, a fényes test villanásaiból is leolvashatta:

— M-o-m-s-s-e-n-v-a-a-1-a-s-z-o-1-j…