9. FEJEZET

Barney szétlökdöste a Ruf Hawk lakókocsija előtt összeverődött tömeget.

— Oszoljunk! — kiáltotta. — Nincs itt semmi látványosság. Engedjetek be!

Ruf az ágyon feküdt, bőre szürke és verítékes volt. Még mindig a viking kosztümöt viselte. Jobb térde alatt átvérzett a fehér kötés. Az egyenruhás ápolónő roppant szakszerűen ácsorgott az ágy mellett.

— Hogy van? — kérdezte Barney. — Súlyos?

— Amilyen súlyos csak lábtörés lehet — közölte az ápolónő. — Mr. Hawk nyílt fracturát szenvedett, alsó lábszára térd alatt eltört, és a csontvégek átszakították a bőrt. — E leírás hallatán Ruf csukott szemmel, színpadiasán felnyögött.

— Nem is hangzik rosszul — bizakodott Barney fogcsikorgatva. — Sínbe teszi a csontot, ő meg egykettőre lábra áll…

— Mr. Hendrickson — utasította rendre a nővér hidegen —, nem vagyok orvos, következésképp nem is részesítem orvosi ellátásban a betegeket. Gondoskodtam elsősegélyről, steril kötést helyeztem a sebre, hogy megvédjem a szennyezéstől és a fertőzéstől, s adtam a betegnek egy fájdalomcsillapító injekciót. Megtettem a dolgom. Most pedig legyen szíves, közölje, mikorra várható az orvos?

— Az orvos, hát persze, majd az mindent elintéz. Itt van a titkárnőm?

— Igen, Mr. Hendrickson — hangzott az ajtóból.

— Betty… ott áll kint a kocsi, Tex vezeti. Keressék meg Hewett professzort. Kérjék meg, hogy vigye magukat vissza a stúdióba az emelvényre, de egyetlen másodpercet se pazaroljon az útra, ő már tudja, hogy értem. Kerítsék elő a filmgyár orvosát, s hozzák ide, amilyen gyorsan csak lehet.

— Nem kell orvos, vigyetek vissza… vigyetek vissza! — szólalt meg nagyokat nyögve Ruf.

— Gyerünk, Betty, siessen! — Barney teli szájjal Rufra vigyorgott, és vállon veregette. — Egyetlen percig se aggaszd magad emiatt. Költséget nem kímélve, a modern gyógyászat minden csodáját bevetjük a szolgálatodban. Nagyszerű dolgokra képesek manapság, összetűzik a csontokat, hamarosan úgy gyalogolsz majd, mintha vadonat…

— Nem. Elég ebből a filmből. A baleset kizáró körülmény, biztos kitér rá a szerződésem. Haza akarok menni.

— Nyugodj meg, Ruf! Ne izgasd fel magad, pihenj! Nővér, maradjon vele! Én elkergetem a szájtátiakat az ajtóból. Minden rendben lesz. — Szavai üresek voltak, akár a mosolya. Vicsorítva zavarta szét a bámészkodókat a lakókocsi körül.

Öt percen belül megérkezett a kocsi. Az orvos belépett, mögötte egy ápoló, kezében két táska a felszereléssel.

— Mindenki távozzék, kivéve a nővért — mondta.

Barney tiltakozni kezdett, aztán vállat vont. Pillanatnyilag semmit se tehetett. Kiment a lakókocsiból. Odakint Hewett professzor babrált a vremeatron műszerein.

— Ne szedje szét! — mondta Barney. — Azt akarom, hogy az időemelvény legyen a nap huszonnégy órájában bevetésre kész.

— Éppen csak megerősítek néhány vezetéket. Attól tartok, a sietségben a huzalozást eléggé összecsapták. Lehet, hogy gyakori használat esetén nem működnének megbízhatóan.

— Mennyi időt vett igénybe a legutóbbi út? Mikor indultak vissza? Hewett a műszerekre pillantott.

— Néhány mikroszekundum eltéréssel 14.35:52 a pontos idő, szombaton…

— Hiszen fél három elmúlt! Hova tűnt az a rengeteg idő?

— Biztosíthatom, nem én pazaroltam el. Az emelvénynél várakoztam, megebédeltem az automatákból… igen rosszul…, míg a kocsi visszaért. Úgy tudom, a doktor nem volt a telepen. Őt is meg kellett keresni, a szükséges orvosi fölszerelést összeállítani, és csak aztán indulhattunk vissza.

Barney a rekeszizma környékét tapogatta, ahol ágyúgolyó nagyságú hideg csomó gyülekezett.

— Hétfő reggelig el kell készülnie a filmnek, már szombat délután van. Alig három perc használható filmet forgattunk, és a főszereplőm törött lábbal hever. Idő, kifutunk az időből. — Furcsán nézett a professzorra. — Idő? Miért is ne? Annyi időnk van, amennyit csak akarunk, nem? Maga keres nekünk egy csöndes zugot, olyasmit, mint Charleynak, s megoldhatjuk a Ruf-problémát is.

Izgatottan elrohant, mielőtt Hewett szóhoz jutott volna. Átvágott a táboron, és kopogás nélkül berontott Ruf lakókocsijába. Ruf lába derékig sínben volt. Az orvos épp a pulzusát számolta.

— Azt az ajtót nem a szél csapta be! — meredt szigorúan Barneyra.

— Tudom, doktor, és gondom lesz rá, hogy senki se jöjjön be rajta. Szép munkát végzett azzal a lábbal… udvariatlanság lenne megkérdeznem, hogy mennyi ideig lesz rajta a sín?

— Amíg csak be nem érünk a kórházba…

— Pompás, remek tempó!

—…ahol is eltávolítóm az ideiglenes sínt, gipszkötést alkalmazok, mely pedig legalább tizenkét hétig lesz fönt, ez az abszolút minimum. Ezt követően a beteg legalább egy hónapig mankóval jár.

— Nem is hangzik rosszul… voltaképp egész jól hangzik. Szeretném, doktor, ha alkalma volna gondosan ápolni ezt a beteget, személyesen gondozná, s egyidejűleg némi vakációhoz is jutna. Az a tervünk, hogy keresünk valami kellemes, nyugodt helyet mindkettőjüknek, ahol kipihenhetik magukat.

— Fogalmam sincs, miről beszél, de a javaslata képtelenségnek hangzik. Otthon várnak a betegeim. Elképzelhetetlen, hogy tizenkét hétre vagy akár csak tizenkét órára elhagyjam őket. Ezenkívül rendkívül fontos megbeszélésem van ma este. Máris indulnom kell. A titkárnője garantálta, hogy időben hazaérek.

— Hazaér — mondta Barney hűvös nyugalommal. A meggyőzésnek ezt az útját már bejárta Charleyval, ismerte a járást. — Időben megérkezik majd a mai esti találkozójára, hétfőn munkába áll, ahogy szokott, és minden a legnagyobb rendben lesz. Közben még vakációzik is, minden költségét mi fedezzük, s három hónap fizetést kap jutalmul. Nem nagyszerű? Elmondom, mi történik…

— Nem! — Ruf minden erejét összeszedte, hogy az öklét rázogassa. — Jól tudom, mit akarsz. A válaszom: nem. Végeztem ezzel a filmmel, és végeztem azokkal a bolondokkal odakint. Láttam, ami a parton történt, és többet nem kérek belőle.

— Ugyan, Ruf…

— Ne is akarj rábeszélni, Barney, úgyse fogod megváltoztatni a döntésemet. Ez a lábtörés szerencsére megszabadít a filmedtől, de a baleset nélkül is torkig vagyok a vikingekkel. Nem kényszeríthetsz színjátszásra.

Barney szóra nyitotta száját, hogy találóan jellemezze Ruf színművészetét, aztán — tőle szokatlan önfegyelemmel — erőt vett magán.

— Reggel megbeszéljük, most aludj jól — mormogta összeszorított ajkai közül, majd sarkon fordult és kiment.

Odakint megállt. Tisztában volt azzal, hogy Ruf lábtörése az ő karrierjét is derékba törte. Ruf makacs, az egyszer biztos. Kevés gondolat hatolt át az izmokon és csontokon a parányi agyba, azok is rendszerint hiába. Erővel nem kényszerítheti ezt a túlfejlett izomzatú tahót, hogy egy történelem előtti szigeten lábadozzék, márpedig anélkül oda a film.

Megbotlott, felnézett. Észre se vette, hogy az egész táboron átvágott, és a partra ért. Egy homokbucka tetején állt, mely az öböl felé magasodott. A nap a látóhatár peremén lebegett. Aranyos fénye súrolta a mélyen csüngő felhőket. A vízre vetődve meg-megtörő, majd újra összeolvadó formákat alkotott a partra gördülő hullámok nyomában. Embert nem ismerő világ vad szépsége volt ez. Barney gyűlölte mindenestül. Felragadta a lábánál heverő kődarabot, belevágta a tengerbe, mintha a víz üvegtükör lenne, amit széttörhet és tönkretehet. A dobás azonban rövidre sikerült, a kő csörögve a parti kavicsokra hullott. Barney. mindössze a vállát rándította meg.

Ebből a filmből semmi se lesz. Hangosan szitkozódott.

— Az mit jelent?! — dübörgött Ottar hangja hátulról. Barney megperdült.

— Azt jelenti, hogy tágulj innen, te szőrös képű tahó!

Ottar vállat vont. Kinyújtotta egyik hatalmas markát, melyben két palack Jack Danielst szorongatott.

— A házamra mondom, rosszul nézel ki. Igyál!

Barney metszőén gúnyos megjegyzésre nyitotta száját, aztán rájött, kivel áll szemben, csak ennyit mondott:

— Kösz — és elvette a bontott palackot. Bőséges korty volt, jólesően melegített.

— Idejöttem napi bérért, egy palack, aztán Dallas mond, saját ezüstből vesz Ottarnak egy palackot, mai harcért. Nagy nap van ma.

— Nagy nap, az szent. Add ide a palackot! Ez az utolsó nap, mert a film kikészült, kimúlt, megdöglött. Érted te ezt?

— Nem. — Hosszú kortyolás.

— Hát persze hogy nem, te szeplőtelen barbár gyermeke a természetnek, te. Röhej, de tényleg irigyellek.

— Nem a természet gyermeke. Volt egy ember, úgy hívták, Lófejű Thord, ő volt az apám.

— Tényleg irigyellek, mert nyitva áll előtted a világ, mármint a te világod. Hisz mi kell hozzá? Erős kar, bő torok, jó étvágy és soha egyetlen percnyi önkínzó kétely sem. Egész életünkben a frász tör minket a sikerért, te pedig nem is tudod, miről beszélek.

— Frász tör? Az olyan, mint sjálfmorth? [12]

— Hát persze hogy nem érted. — A viking a földön ült. Barney mellé kuporodott, hogy könnyebben elérje a palackot. A nap lenyugodott. A látóhatár bíbora szürkébe olvadt a fejük fölött. Mögöttük már fekete volt az ég.

— Filmet forgatunk, Ottar, nem mást. Mozgófényképet. Szórakoztató ipar és bombaüzlet egybegyúrva. Pénz és művészet. A kettőnek persze semmi köze egymáshoz, de azért mi évek óta egybegyúrjuk őket. Ebben az üzletben éltem, amióta csak kinőttem a bársony térdnadrágomat, és most, negyvenöt évesen, legtermékenyebb férfikoromban kipottyantam belőle. Mert e nélkül a mestermű nélkül a Climactic összecsuklik, s amikor a stúdió eltűnik a süllyesztőben, én is eltűnök. Mit gondolsz, miért?

— Igyál!

— Kösz. Megmondom, hogy miért. Mert hosszú és kanyargós pályafutásom során hetvenhárom filmet készítettem, s mind, egytől egyig méltó volt az azonnali felejtésre. Ha megválók a Climactictól, végem, mert tucatjával találni nálam jobb rendezőket és producereket, s ezek akármelyik állást megkaphatják, amire én pályáznék.

Ottar — szemei akár a sasé — nemes és hősi külsővel mosolygott a tengerre, majd öblöset böfögött. Barney egyetértően bólintott. Újra a flaska után nyúlt.

— Te bölcs vagy, Ottar. Megvallok valamit, amit soha senkinek nem vallottam meg, és neked is csak azért merem elmondani, mért egyre részegebb leszek a napidíjadból, és tíz szóból úgyis legfeljebb egyet értesz. Tudod, milyen vagyok? Középszerű. Van fogalmad arról, milyen szörnyű ezt beismerni? Ha tehetségtelen kripli vagy, egykettőre rájössz, aztán úgyis kirúgnak, s dolgozhatsz egy benzinkútnál. Ha meg zseni vagy, büszke lehetsz rá, és kamatoztathatod. De a közepességben az ember sose biztos. Mindig a körülményeket tesszük felelőssé, és mindig megpróbáljuk a nagy ugrást, amíg aztán hetvenhárom egész estét betöltő celluloidszemét terheli az életrajzunkat, s nem lesz már hetvennegyedik. Pedig a vicc az, hogy éppen ez a hetvennegyedik akár még jó film is lehetett volna. Isten a megmondhatója, más lett volna, mint a többi. De kifújt. Szegény film kimúlt, mielőtt megszületett volna, vagy ott csücsül a filmdutyiban. Halott film nem film…

— Mi az a film?

— Mondtam, műalkotás. Szórakoztatás. Mint azok a hogyishívjákok, sagák…

— Énekelek dalt sagából. Én jól énekelek.

Ottar felállt, húzott egyet az üvegből, hogy a torkát megtisztítsa, majd dörgő hangon énekelni kezdett. Dala összeolvadt a parti hullámverés zajával.

Sújts le, kard, sújts

szívem rejtekére,

hol rág a féreg!

Arcukon haraggal,

fiaim bosszút állnak.

A halál nem retteg.

A valkürök hangja

új vendégeket kísér

Odin sörcsarnokába.

Eljő a halál.

Tort kínál az asztal.

Bevégeztetett.

Nevetve hívom a halált!

Ottar állva maradt, majd még hangosabban, dühödtebben bömbölte:

— Ez volt Ragnar éneke, amikor Aella király legyilkolta. Aella meghalt. Bárcsak én mészároltam volna le! — öklét ráztta a közönyös ég felé.

Barney látási zavarokkal küszködött. Aztán felfedezte, hogy egyik szemét becsukva egész jól lát. Ottar föléje tornyosult. A világ hajnalának hőse, bőrruhában, lobogó hajjal. A nap utolsó sugarai vörös foltokat festettek bőrére. Ottar számára a saga valóság volt. Művészet vagy élet — nincs választóvonal közöttük… A harc átmenetileg dallá változott.

Az ötlet olyan váratlanul szállta meg Barneyt, hogy tátva maradt a szája.

Miért is ne? Ha nem emígy, kapatosán iszogat az ősrégi tenger partján egy viking pasassal, akinek ezer éve a sírban volna a helye, talán eszébe se jut. Pedig miért is ne? Ez az ügy amúgy is kész őrület, minek sajnálná róla a végső simítást? Szabadságában és hatalmában áll — más választása meg nincs is. Hát akkor miért ne?

— Gyere velem! — mondta Ottarnak. Feltápászkodott, s megpróbálta maga után ráncigálni a mozdíthatatlan vikinget.

— Minek? — kérdezte Ottar.

— Hogy filmeket nézzünk — felelte Barney. Ottar közönyös maradt. — Még több whiskyért.

Ez lényegesen érthetőbb magyarázat volt. Együtt bandukoltak vissza a táborba. Barney végig Ottarra támaszkodott, akinek ez fel se tűnt.

— A muszterek készen vannak? — dugta be a fejét Barney a vágószobaként szolgáló lakókocsi ajtaján.

— Már kifelé jönnek a szárítóból, Mr. Hendrickson — felelte á technikus.

— Helyes. Állítson fel odakint egy vásznat, hadd lássuk őket. Kezdje a régebbiekkel, aztán jöhetnek a maiak.

— Whisky? — kérdezte Ottar. Barney megnyugtatta:

— Hogyne, ülj csak le, mindjárt hozom.

Némi gonddal járt, míg megtalálta a megfelelő lakókocsit a sötétben, átbotladozott a szokatlanul nagyszámú kacaton, melyek a lába alá gyülekeztek, végül megtalálta a zárba illő kulcsot. Mire a palackkal visszaért, már állt a hordozható vetítővászon, előtte néhány kempingszék. Kényelmesen elhelyezkedtek Ottarral, maguk közé vették a flaskát, s figyelték, amint a berregő vetítőgép a szabad ég és a csillagok stílszerű háttere előtt működésbe lép.

Eltartott egy ideig, míg Ottar rájött, hogy képként kell értelmeznie a vetítést, mozit sosem látott, szemei nem kapcsolták össze az élményt a valósággal. A képzőművészet azonban nem volt idegen a számára. Éppen elég háromdimenziós fafaragást és kétdimenziós festményt látott már övéi körében. Amikor felismerte az öblöt és a házát, csodálkozva kurjantgatott.

Mindeki megvacsorázott már. A stáb tagjai errefelé ődöngtek, hogy megnézzék a musztereket. Mindenki hallott már a délutáni viking támadásról, sustorgás és ámuldozás hangzott mindenfelől, amint a támadó hajó megjelent a filmvásznon. Ottar dühödt morgásának hallatára azonban mindenki elnémult. Dermedt csöndben lesték, hogyan köt ki a hajó, és indul meg a harc. A látószög kitűnő volt, a képek élesek, tiszták, a részletek fájdalmasan jól látszottak. Nézték, hogyan támad a vérrel telefröcskölt viking a kamerára, mint ront rá, közelebb, még közelebb. Barney tarkóján felállt a haj, pedig ő élőben is végigélte a csatát.

Ottar hatalmas csatakiáltást hallatott. A vetítővászonra vetette magát, átesett rajta, ide-oda hempergett, ahogy rátekeredett a vászon. Dühödten tépte a textilt és a fémkeretet. A többiek is teli torokból ordítoztak. Egy díszletező kihozott egy reflektort és bekapcsolta. Lyn ónorvégül is csak nehezen csillapította le a vikinget. Segítő kezek kiszabadították Ottart a vetítővászon roncsai közül. Javában tartott a felfordulás, amikor autólámpák tűntek fel a tábor túlsó végén. A következő percben fehér mentőkocsi robogott elő, oldalán a felirat: MEGYEI KÓRHÁZ. LOS ANGELES.

— Micsoda meló bárkit is megtalálni itt — panaszkodott a sofőr. — És mekkora díszletekkel dolgoznak! Sose hittem volna, hogy mindez elfér egyetlen műteremben.

— Mit akar? — kérdezte Barney.

— Kihívtak. Be kell szállítanom egy Hawk nevű lábtörésest.

Barney körülnézett, hogy megkeresse titkárnőjét az elnémult hallgatóság sorai közt.

— Legyen szíves, Betty, vezesse őket Ruf kocsijához. Tolmácsolja Rufnak a legjobb kívánságaimat, remélem, mihamarabb talpra áll és a többi.

Betty nem talált szavakat. Sarkon fordult, zsebkendőjét a szemeihez emelte, és bemászott a mentőkocsiba. A csönd mélyült. Néhány bennfentes nem is mert Barney szemébe nézni. Ő viszont tudta, amit tudott. Szélesen mosolygott, s vidáman intett.

— Folytassuk a bemutatót. Állítsatok fel egy másik filmvásznat, és lássuk a többi musztert.

Amikor a film utolsó métere is átszaladt a vetítőn, Barney a vászon elé állt, egyik kezével védve szemét a vakító fény elől.

— Nem látom tisztán, ki van itt… Gino, itt vagy? És Amory? Helyes, akkor készüljünk fel próbafelvételre. A díszletezők hozzanak néhány reflektort…

— Mr. Hendrickson, éjszaka van — jegyezte meg valaki a sötétből.

— Nem vagyok vak… Mostantól túlóradíjat fizetek, de a próbafelvételt azonnal megcsináljuk. Talán kár is magyaráznom, hisz bizony mondom nektek, a rémhír átkozottul gyors szárnyakon szállong errefelé, Ruf Hawk eltörte a lábát, és a továbbiakban nem is vesz részt a forgatásban. Ami annyit jelent, hogy nincs férfi főszereplőnk. Ez ugyan ijesztően hangzik, mégse az, mivel csak néhány percnyi filmet kell megsemmisítenünk, hiszen vele alig készítettünk felvételeket. Mindenképpen új főszereplőre van azonban szükségünk, és éppen ezt intézzük itt ma este. Próbafelvételt fogok készíteni egy férfival, akit mindannyian ismertek, helyi barátunkkal, Ottarral…

Döbbent felkiáltások hallatszottak, pusmogás és némi vihogás kíséretében. Az utóbbiak ingerelték Barneyt.

— Én adom az utasításokat. Én felelek itt mindenért, próbafelvételt akarok, és kész! — Megállt, hogy levegőt vegyen. Tényleg. Itt ő felel mindenért. Ez soha annyit nem jelentett, mint most. Ezer év választja el a vezérigazgatói irodától, még csak telefon-összeköttetés sincs velük. L. M. akkor se ugráltathatná, ha nem zárkózott volna el állítólagos szívrohamával és a matraca alá rejtett üzleti könyveivel. Az egész forgatás egyedül az ő vállaira nehezedik. A film sorsa attól függ, mi az ő következő döntése. Nem is csak a film sorsa — az egész stúdió jövője is tőle függ, az összes jelenlevő állása nemkülönben. Saját jövőjéről nem is beszélve.

Normális körülmények között Barneynál az ilyen szituáció gyomorgörcsöket és álmatlan éjszakákat okoz, nyomorultul vánszorogna a határozatlanság fekete poklában. Mindennek ezúttal nyoma se volt. Úgy látszik, a viking szellem ragályos. Átragadt rá a felismerés, hogy minden ember egyedül áll az egész világgal szemben. Szerencsésnek mondhatja magát, ha mellé áll valaki, de senki segítségére sem szabad számítania.

— Most tehát próbafelvétel következik. Senki se vitatja, hogy Ottar külseje megfelel a szerepnek. Ami pedig az akcentusát illeti: Boyernek és Von Stroheimnek is volt akcentusa, mégis sikeresek voltak. Most pedig lássuk, tud-e Ottar színészkedni, legalább annyira, mint Ruf.

— Öt dollárban fogadok, hogy jobban — szólt közbe valaki.

— Senki se tartja — toldotta meg egy hang. A tömegen végigfutott a nevetés.

Ez volt az egész. Barney maga mögött tudhatta a stábot. Lehet, hogy a vikingek őrülete őket is megfertőzte. Egy a fontos: megnyerte a támogatásukat.

Barney visszasüppedt a székébe. Néhány utasítást adott, a Jack Danielst szopogatta, míg felállították a kamerát és a lámpákat. Amikor minden elkészült, felállt és elvette a flaskót a lassan bólogató Ottartól.

— Add vissza! — morgott fenyegetően Ottar.

— Mindjárt. Most szeretném, ha újra elénekelnéd azt a sagát Ragnarról.

— Nem akarok énekelni.

— Dehogyisnem, Ottar. Mindenkinek elmondtam, milyen nagyszerűen énekeltél, és most valamennyien hallani akarják, ugye, emberek?

Mindenfelől várakozásteljes „igen” hangzott, és néhányan éljeneztek is. Slithey előúszott a sötétből, és kézen fogta Ottart.

— Nekem játszod majd, szerelmem, ez az én dalom lesz — idézte szerepét legutóbbi filmjéből, amely egy másodrangú zeneszerzőről szólt.

Ottar nem állhatott ellen e személyiség varázsának. Már csak a forma kedvéért zsörtölődött. Odaállt, ahova Barney mutatott, és kezébe vette a kellék fejszét.

— Túl könnyű — morgott. — Fából van. Semmire se jó.

Végül énekelni kezdett. Először kántálva, monoton hangon, közben a fejszét vizsgálgatta. Aztán hangosabban, növekvő lelkesedéssel, ahogy a dal mindjobban felkavarta érzelmeit. Dühödt kiáltással fejezte be az utolsó sort. Harciasán megrázta a fejszét, ezzel feldöntötte és csaknem tönkretette az egyik reflektort. A hallgatóság önkéntelen tapsban és éljenzésben tört ki. Ottar föl és alá csörtetett előttük, büszkén fogadva a jogos hódolatot.

— Óriási volt! — dicsérte Barney. — Most még valamit elpróbálunk, aztán mehetsz. Látod azt a lámpaállványt ott, rajta a köpennyel és a sisakkal? Az egy ellenséges őr. Osonj oda és öld meg, éppen úgy, ahogy a valóságban is tennéd.

— Minek?

— Minek? Micsoda kérdés ez, Ottar? — Barney nagyon is jól tudta, micsoda kérdés ez. Megválaszolhatatlan kérdés. Egy színész esetében egyszerű volt a válasz, hiszen ő színészkedésből él. De miért színészkedne Ottar?

— Felejtsd el! — mondta Barney. — Gyere ide, üljünk le, igyál egyet, a változatosság kedvéért én mondok sagát neked.

— Neked is van sagád? A sagák érdekesek.

Ebben a korban, mely mit sem tudott a szórakoztatóiparról vagy akár az írásbeliségről, a saga pótolta a slágert, a történettudományt, az újságot és a regényt. Barney tisztában volt a saga szerepével.

— Pompás — mondta. Intett, hogy irányítsák a kamerát Ottarra.

— Ragadd meg a palackot, és figyelj a történetre, a hatalmas viking történetére, aki híres harcos volt, nagy hős, és Oltárnak hívták…

— Úgy, mint engem?

— Úgy bizony, és nagyszerű férfiú volt. Barátjával együtt volt, együtt harcolt, és egyáltalán, a legjobb barátok voltak a világon. Ám az egyik csatában Ottar barátja fogságba esett, összekötözték és elhurcolták. Ottar követte őket. Elbújt az ellenséges tábor közelében, ott várta meg az éjszakát. Szomjas volt a nagy harc után. Ivott is egy keveset, de közben csöndesen megbújt a rejtekhelyén.

Ottar gyorsan hörpintett a palackból, majd hozzásimult a lakókocsi oldalához.

— Aztán leszállt az éj, eljött az idő. Most megszabadíthatja a barátját! „Állj fel, Ottar — parancsolta magának a viking hős —, állj fel és menj, mentsd meg a barátodat, különben reggel megölik. Állj fel!”

Parancsolóan csattantak az utolsó szavak. Ottar bámulatos ruganyossággal ugrott fel. A whisky a földre esett, senki se törődött vele.

— Figyelj, Ottar! Nézz ki az épület mögött! Keresd meg az őrt! Óvatosan! Ott áll!

Ottar testestül-lelkestül azonosult a történet szereplőjével. Előrehajolt, szemeit óvatosan körüljártatta a ház mögötti téren, majd visszahúzódott.

— Ott áll az őr, háttal neked. Odakúszol hozzá, Ottar, s ledöföd. Csak a kezeidet használod. Átkulcsolod a nyakát. Egyetlen hang nélkül kell meghalnia. Indulj most, csöndesen, amíg háttal áll!

Ottar kibújt a lakókocsi mögül, kétrét görnyedve futott a kerekek szaggatta talajon, hangtalanul-, mint az árnyék. A nézők mozdulatlanul, némán figyelték. Barney körbepillantott. Mellette állt a titkárnője, szemei a settenkedő vikingen csüggtek.

— Félúton Ottar zajt hallott. Valaki jön! El kell rejtőznie! — Ottar beleolvadt egy árnyéksávba. — Gyerünk, Betty — súgta Barney a szája sarkából. — Előre, és a szín bal oldalán el! — azzal karon ragadta és előrelökte.

Ottar elrejtőzött, meghúzódott az árnyékban, míg az asszonyok egyike elhaladt előtte. Alig karnyújtásnyira volt, de nem vette észre a hőst. Továbbment. Ottar megvárta, míg minden elcsendesedik, majd ismét előbújt, közelebb, még közelebb az őrhöz… és rávetette magát!

Gino alig győzte forgatni a kamerát, ahogy a viking felpattant, teljes csendben keresztülszáguldott a terepen, és hatalmas ívben a bábura vetődött. A sisak félregurult. Ottar elkapta a lámpa fémnyelét, s egyetlen, sima mozdulattal csaknem-félbehajtotta.

— Ennyi! — kiáltotta Barney. — Ez volt a történet, Ottar, magad is pont így csináltad volna. Megölted az őrt, megszöktetted a barátodat. Nagyon jó, igazán jó munka volt. Rajta, emberek, hadd tudja meg Ottar, mennyire tetszett mindenkinek a produkciója!

Az éljenzés és füttyögés közepette Ottar felült. Sűrűn pislogott. Csak lassan ébredt rá, hol is van. Megnézte az elgörbített fémrudat, vigyorogva félrelökte.

— Jó saga — jelentette ki. — Ottar is így csinálja.

— Holnap levetítjük a musztereket — mondta Barney. — Láthatod magad a mozgó képeken, láthatod, hogyan csinálod mindezt. Addig is, elég hosszú napunk volt. Tex… Dallas… Hazavinné valamelyikőtök Ottart a dzsipen?

Mindjobban lehűlt az éjszakai levegő. A tömeg gyorsan feloszlott, mialatt a díszletezők elrámolták a lámpákat és a kamerát. Barney követte pillantásával a dzsip hátsó lámpáit, míg el nem tűntek az emelkedő mögött. Észrevette, hogy Gino mellette ácsorog, kezében egy csomag cigaretta. Ő is vett egyet.

— Mit gondolsz? — kérdezte.

— Nem gondolkodom — vonta meg Gino a vállát.

— Én csak operatőr vagyok…

— Valahány operatőrt ismerek, a lelke mélyén mind meg van győződve arról, hogy lényegesen jobb rendező válna belőle, mint abból a kripliből, akivel dolgoznia kell. Tehát mit gondolsz?

— Hát… ha engem kérdezel, ami, ugye, megtörtént, azt mondanám, hogy ez a pasi százszor jobb, mint az a kiklopfolatlan marhafelsál, akit a mentő elvitt. S ha a muszterek olyanok lesznek, amilyennek remélem, akkor lehet, hogy tiéd az évszázad felfedezése. Mármint a tizenegyedik évszázadé. Még hogy színművészet!

Barney belepöckölte a cigarettát a sötétbe.

— Magam se gondoltam másként.

Загрузка...