19. FEJEZET

— Nézd el nekem, hogy fekve fogadlak — mondta Jens Lyn. — Az orvos szigorúan megköveteli, hogy pihenjek.

— Természetes — nyugtatta meg Barney. — Ne is beszélj róla. Vannak még fájdalmaid?

Jens háza kertjében feküdt egy nyugágyon. Sokkal vékonyabb és sápadtabb volt, mint ahogy Barney emlékezett rá.

— Egyáltalán nem — mondta Jens. — Már csak türelem kérdése, mikor leszek egészséges. Egész jól megvagyok. Még a tegnapi premierre is elmentem. Kénytelen vagyok elismerni, hogy a legtöbb vonatkozásban tetszett a film.

— Miért is nem te írsz a lapoknak. Az egyik kritikus a „rongy és kosz típusú orosz realizmus” terén elkövetett, csúfos kudarcra ítélt gyenge utánérzésnek nevezte a filmet. Kijelentette, hogy a tömegjelenetekhez derék amerikai statisztákat használtunk, és még azt a kaliforniai partszakaszt is felismerte, ahol a jeleneteket forgattuk.

— Megértem az érzéseit, annak ellenére, hogy részt vettem a film készítésénél, magam se éreztem, hogy dokumentumértékű felvételeket látok. Azt hiszem, annyira hozzászoktunk a film csodáihoz és a különleges helyszínekhez, hogy nálunk most már minden egyre megy. Mondd csak, nem jelenti a film bukását ez a negatív kritikusi hozzáállás?

— Soha! A kritikusok mindig lehúzzák a kasszasikereket. Máris a költségeink tízszeresét kaptuk vissza, s még javában ömlik a pénz. A kísérlet fényesen sikerült. Ma tartjuk a következő film előkészítésével kapcsolatos értekezletet. Csak azért ugrottam be, mert erre jártam, és… hát, mert remélem, hogy a harag…

— Harag? Ugyan, Barney, az már elmúlt. Én kérek elnézést, amiért elvesztettem az önuralmam. Ma már más szemszögből látom a dolgokat.

Barney szélesen vigyorgott.

— Az eddigi legjobb hír. Hadd vallom be, hogy bogarat ültettél a fülembe, Jens. Még békeáldozatot is hoztam, bár igaz, ami igaz, Dallas szerezte. Ő kért meg, hogy hozzam el.

— Te jó ég! — Jens kibontotta a csomagot, s hosszúkás, lapos, rovátkolt élű fadarabot vett ki. — Hát ez meg mi?

— Zúgattyú. A Cape Dorset-kultúra gyártmánya. Ezeket pörgették, amikor megtámadták Ottar táborát.

— Hát persze. Zúgattyú — Jens vaskos könyvet emelt le a feje melletti asztalról. — Milyen kedves tőletek, hogy gondoltatok rám. Feltétlenül add át Dallasnak a köszönetemet, mikor legközelebb látod. Tudod, többen is beugrottak hozzám a stábból. Így jócskán értesültem a távozásom után történtekről. Sőt, még olvastam is róluk. — A kötetre mutatott. Barney értetlenül nézte.

— Ezek az izlandi sagák, ónorvég nyelven, ahogy eredetileg is íródtak. Persze a többségük csupán szóban megőrzött történet volt vagy kétszáz évig, míg lejegyezték, de így is meglepően pontosak. Hadd olvassak fel egy részletet a Thorfinn Karlsefni Sagából és a Grönlandi Történetből. Itt van… „És ennek az időszaknak a végén rengeteg skraellinget fedeztek fel, akik délről jöttek, mintha csónakká változott volna a folyó összes hulláma… Rudakat pörgettek a nappal szemben, és valamennyien harsány kiáltásokat hallattak…” A rudak nyilván a zúgattyúkat jelentik, olyanokat, mint ez itt.

— Azt akarod mondani, hogy Ottar… Thorfinn… meg minden, ami vele történt, benne van ezekben a sagákban?

— Minden. Egyes részletek ugyan hiányoznak, és az egész zavaros egy kicsit, de kétszáz év szájhagyomány nagyon hosszú idő. Benne van például az utazása, a telep felépítése, a skraelling támadása. Még a fagylalt és a bika is, ami az első látogatáskor megrémitette őket.

— Az is kiderül, hogy… hogy mi lett Ottarral?

— Abból, hogy feljegyezték a jelentéseket, arra kell következtetnünk, hogy vagy épségben visszatért Izlandra, vagy legalább átadhatta kalandjai történetét az újonnan érkező norvég telepeseknek. További sorsát illetően többféle változat ismeretes, abban azonban mind egyetért, hogy eredményes, hosszú és boldog élete volt.

— Meg is érdemli. Tudtad, hogy Slithey visszament hozzá?

— A sagák Gudridja, hát persze. Olvastam valamit a lapokban…

— Na igen. Az biztos, hogy nem a sajtóügynöke írta. Hogy ő visszavonul a filmtől az egyetlen férfi kedvéért, akit szerethet, meg a világon a legaranyosabb bébi kedvéért, a tanyára, mely talán nem elég komfortos, viszont annál kedvesebb és barátságosabb, és bőven van friss levegő.

— Ez volt az.

— Szegény Slithey! Vajon van-e fogalma róla, hogy hol… vagy mikor… van az a farm?

Jens mosolygott.

— Az nem is igazán fontos, ugye?

— Valóban nem.

Jens egy xeroxmásolatot emelt ki a könyvből.

— A te számodra tettem félre, hátha erre jársz. Az egyik diákom találta, és félretette, hadd mulass rajta. Ha jól tudom, egy 1935-ös New York Times-cikk másolata.

— Rendbontás a konferencián — olvasta Barney. — A Régészeti Társaság kongresszusa félbeszakadt, amikor két részvevő dulakodni kezdett az előcsarnokban… Rágalmazási per kilátásba helyezve… kijelenti, hogy Dr. Perkins csalást kísérelt meg, mikor is üvegcserép-maradványokat mutatott be, azt állítva, hogy Új-Foundlandon, egy norvég szemétdombon találta… A lelet hamisítványnak nyilvánítandó, mivel ezt az edényformát egyetlen északi kultúrával sem lehetett összekapcsolni, a minősége túl jó, és alakja egy közismert amerikai bourbon whisky szabadalmazott üvegedényének az alakjára emlékeztet…

Barney vigyorogva adta vissza a papírt.

— Úgy látszik, Ottar nem tudott megszabadulni a kiürült üvegektől… — Felállt. — Kár, hogy rohannom kell, de máris elkéstem arról az értekezletről.

— Még valami. Felbukkan a sagákban egy név, egy férfi neve, aki a jelek szerint meghatározó szerepet játszott a vinlandi telepek életében. Valamennyi sagában megjelenik, állítólag részt vett egy vagy több utazáson, sőt, ő adta el a hajót Thorfinnak, amelyen aztán a vinlandi utazásokat lebonyolította.

— Tudom, ez nyilván… hogy is hívják… Thorvald Eriksson, akitől Ottar a hajót vette.

— Nem, nem ez a neve. Bjarni Herjolfsonnak hívják.

— Mindez roppant érdekes, Jens, de most már tényleg rohannom kell. Barney már az utcán volt, mikor rájött, hogyan hangozhat a Barney Hendrickson név kétszáz év viking szájhagyomány után.

— Ezek még nekem is írtak bele egy szerepet! — kapkodott levegő után.


— Menjen csak be, Mr. Hendrickson — fogadta Miss Zucker. Még halvány mosoly is feltűnt az arcán. Miss Zucker tökéletes barométer volt. Barney megállapíthatta, hogy rendkívül jó az ázsiója a Climacticnál.

— Rád vártunk — üdvözölte L. M. — Válassz szivart. Barney a zsebébe dugta a kiválasztott példányt, és biccentett a többieknek.

— Hogy tetszik? — kérdezte L. M. a falon függő, kitömött tigrisfejre bökött. — A maradék otthon van, szőnyegként.

— Elsöprő — mondta Barney. — Még nem is láttam ilyen tigrist. — A fej majdnem egy méter hosszú volt, két óriási, harminc centiméteres tépöfoga az alsó ajkakon túl lógott.

— Szablyafogú tigris — közölte L. M. büszkén.

— Biztos, hogy nem kardfogúra gondolsz?

— Miért? A szablya is kard, nem? Az a két kaszkadőr, az a „hogyishíjják” meg a barátja, azok adták. Szafárikat szerveznek, vadászatot, ugye érted. A Climactic százalékot kap az árbevételből, egyetlen cent befektetés nélkül, csupán megengedjük, hogy a berendezéseinket használják.

— Nagyszerű — mondta Barney udvariasan.

— És elég is ebből. — L. M. az íróasztalát kopogtatta arany öngyújtójával. — Ugyanolyan nyájas vagyok, mint bárki más, esetleg még nyájasabb, ennek ellenére dolgoznunk is kell. Azonnal tervezzük meg, hogyan használjuk ki a Viking Kolumbusz bombasikerét egy még bombább siker érdekében. Azért jöttünk ma ösz-sze, hogy ezt eldöntsük. Éppen mielőtt megjöttél, Barney, Charley Chang tájékoztatott, hogy a vallásos tárgyú filmek népszerűsége ismét emelkedik.

— Nem kétlem — mondta gépiesen Barney, aztán hirtelen kapcsolt. — L. M., ugye nem… L. M. azonban mosolygott és nem figyelt.

— Ez pedig — jelentette ki — minden idők leginkább vallásos, abszolúte végtelenül vallásos filmjének az ötletét sugallja, olyan témát, mely egyszerűen nem maradhat hatástalan!

Загрузка...