A technicolor időgép

15. FEJEZET

— Jobb állva meghalni, mint térdelve élni! — bömbölte Ottar. — Odinért és Friáért! Kövessetek! — Maga elé emelte a pajzsát, kilökte az ajtót. Két nyílvessző fúródott a pajzsba. A viking dühödten ordítva rázta a fejszéjét, és kirontott az épületből. Slithey kardot lóbálva követte, mögötte Val de Carlo, aki harsányan fújta a lurhoní, végül a többiek.

— Ennyi. Felhasználjuk! — Barney beleomlott a tábori székbe. — Akkor be is csukhatjuk a boltot. Siessetek az ebéddel, hogy elcsomagolhassák a konyhát.

A kellékesek oltóhabot permeteztek a vályúban meggyújtott olajra. Éktelen bűz támadt. Egyetlen kivétellel az összes lámpát lekapcsolták. Gino kinyitotta a kamerát, és kivette a filmet. Minden a megszokott mederben haladt. Barney megvárta, míg alábbhagy a sürgés-forgás, aztán maga is kiment. Ottar egy felfordított hordón üldögélt, a nyilakat hajtogatta vissza a pajzsba.

— Figyeld, jönnek a nyilak — mutatta Barneynak. Felemelte a pajzsot. Bumm-bumm, a rugók helyrelökték az elrejtett nyilakat.

— Csodás találmány — mondta Barney. — Egyelőre végeztünk itt a forgatással, Ottar. Most tehát előreugrom a csapattal a következő tavaszra. Mit gondolsz, elkészültök addigra a cölöpfallal?

— Könnyen. Te betartod a szavad, Ottar betartja a szavát. Itt hagytátok az acélfürészeket és fejszéket, azokkal könnyen vágunk tuskókat. Hagyjatok ételt, hogy ehessünk télen.

— Gondoskodom az utánpótlásról, mielőtt elköltözne a tábor. Minden világos? Van-e kérdésed?

— Világos, minden világos — motyogta Ottar. Figyelmét arra összpontosította, hogy visszatuszkolja a nyilakat a pajzs belsejébe. Barney bizalmatlanul méregette.

— Tudom, hogy mindenre emlékszel, de a biztonság kedvéért hadd fussak gyorsan át még egyszer az egészen. Hagyunk nektek elemózsiát, idehozzuk a stúdió élelmiszerraktárából az összes gabonakészitményt, szárított és konzervárut. Így nem kell eleséggyűjtéssel töltenetek a nyarat meg az őszt, hanem felépíthettek még néhány cölőpházutánzatot, és paliszádot emelhettek a tábor köré. Ha a dokinak igaza van, akkor egészen tavaszig nyugtotok lesz a Cape Dorset népétől. Tavasszal az úszó jégtáblák a partközeiben tömörülnek, a fókák odagyűlnek, hogy felneveljék a kölykeiket.

Csak akkor jelennek meg a vadászok. Most feljebb, északon vannak. Ha mégis korábban jönnének, biztonságban lehettek a cölöpfal mögött.

— Megöljük őket, felaprítjuk őket.

— Ha lehet, ne, jó? Ennek a filmnek a kilencven százaléka elkészült, és szeretném, ha nem mészároltat-nátok le magatokat, mielőtt teljesen elkészülünk. Februárban és márciusban bekukkantunk, hogy minden rendben van-e, aztán idehozzuk a stábot, mihelyt elég közel lesznek a rézbőrűek. Áruval fizetünk nekik, hogy támadják meg az erődöt, és részben égessék fel, azzal kész. Egyetértünk?

— És Jack Daniels whisky.

— Benne van a szerződésedben… Egyenetlenül emelkedő és süllyedő, érces nyögés fojtotta belé a szót.

— Muszáj? — kérdezte Barney Val de Carlót, aki teljesen körültekerte magát a lurhorrmal. A tölcsér rücskösre kalapált pereme a vállán nyugodott, miközben buzgón trombitáit.

— Micsoda vad kürt — mondta Val. — Ezt hallgasd meg! — Megnyalta az ajkát, a fúvókára illesztette, és kidagadó erekkel, guvadó szemekkel eltrombitálta a Rock az óra körül alig felismerhető változatát.

— Jobb, ha a színészetnél maradsz! — tanácsolta Barney. — Zenészként éhen halnál. Régóta töröm a fejem, hol láthattam én ezt a hangszert korábban, már úgy értem, a múzeumokon kívül.

— A dán vajon. Ez a védjegyük.

— Lehet. A hangja olyan, mint egy náthás tubáé.

— Pókláb Spinneké imádná.

— Azt meghiszem — Barney kancsalított, ahogy átvillant a fején egy ötlet. — Éppen őrá gondoltam. Pókláb. Mindenféle bizarr hangszeren játszik abban a lerobbant csehóban, a Taplóbarlangban. Egyszer hallottam, rézfúvósok kísérték, meg egy dob.

Val bólintott.

— Én is voltam ott. Állítólag ő a jazz-tuba játékosok egyetlen állatkerti példánya. Életemben olyan szörnyű zajt nem hallottam.

— Nem olyan rossz az. Még szükségünk lehet rá. Eszembe jutott valami.

Ottar ki-be pattogtatta a nyilait. Barney a falnak támaszkodva hallgatta a lurhornt, míg oda nem gurult Dallas a dzsippel.

— Indulhatunk — jelentette. — A konyha teljes személyzete útra kész, és van pár önkéntes díszletező is, aki kíváncsi, hogy megvan-e még Hollywood.

— Elegen lesznek a rakodáshoz? — aggályoskodott Barney. — A telephelyről már mindenki hazament.

— Még sok is.

— Akkor gyerünk.

Nyergesvontató hátrált fel az időemelvényre. Egy tucat ember ácsorgott mellette. Hewett professzor kiakasztotta az irányítófülke ajtaját. Barney bekukkantott.

— Szombat délután, amilyen korán csak lehet.

— Mikroszekundumnyi pontossággal. Hajszálpontosan akkor érkezünk, amikor a legutolsó fuvar távozott.

Barneynak nem kevés erőfeszítésébe került, hogy tudomásul vegye: mindazok ellenére, ami itt történt az elmúlt hónapok során, Hollywoodban még mindig szombat délután volt, ugyanaz a nap, amikor megkezdték a műveletet. A hétvégi kirándulók az országutak dugóiban rostokolnak, a szupermarketek parkolói zsúfolásig megteltek, és a Benedict Canyon Drive tetején, mindjárt a privát golfpályája mellett, a villa legfelső emeletén L. M. Greenspan hamisított szívrohamban szenved. Barney fején átfutott, hogy felhívja és megörvendezteti egy időszaki jelentéssel, de jobbnak látta, ha nem teszi. L. M. számára csak néhány óra telt el, még esze ágában sincs, hogy aggódjék. Alvó stúdiótulajdonosokat legjobb békén hagyni. Talán telefonálnia kellene a kórházba, hogy megtudja, hogy van Jens Lyn, hiszen hetek teltek el… azaz nem, legfeljebb percek. Valószínűleg be se ért még a kórházba. Az időutazást nem könnyű megszokni.

— Kánikula! — morgott az egyik szakács. — El kellett volna hoznom a napszemüvegemet.

A műterem magas tolóajtaját félregördítették. Amikor megérkezett az időemelvény, mindenki felsziszszent a szubtrópusi fény hirtelen áradatában. Új-Foundland északi ege mindig sápadt volt, a nap sosem perzselt annyira, mint itt. Barney elzavarta az embereket az útból, míg a súlyos vontató dübörögve elindult, és a kocsi végigcsörömpölt a rámpán. A szünidei hangulatot élvezve kapaszkodtak fel a platóra, majd végiggördültek a filmgyár üres utcáin.

Az élelmiszerraktárnál véget ért a szünidő.

— Sajnálom, uram — a stúdióőr a szíjánál fogva pörgette a botját. — Sose láttam önt, de ha láttam volna, se engedhetném be a raktárba.

— Itt ez a papír…

— Azt látom, viszont parancsaim vannak.

— Ide egy hadifejszét! — süvöltötte az egyik díszletező. — Majd én kinyitom azt az ajtót!

— Öld! Öld! — kiáltozta a másik. Túl sok időt töltöttek a tizenegyedik században, nem csoda, hogy elsajátították azokat az egyszerű módszereket, amelyekkel a vikingek a problémáikat kezelték.

— Ne jöjjenek közelebb! — parancsolta az őr. Odább lépett, a kezét a fegyvere fölött tartotta.

— Elég ebből, emberek! — avatkozott közbe Barney. — Üljetek szép nyugodtan, mindent elintézek. Hol a telefonja? — fordult az őrhöz.

Barney egyenesen az irodaépületbe telefonált, hátha talál még ott valakit. Szerencséje volt. Maga Sam, L. M. személyes könyvelője is benn volt még, nyilván háborítatlanul kívánta böngészni a könyveket.

— Sam — mondta Barney —, de jó, hogy hallom a hangodat, hogy vagy mindig… mit?… Pardon, elfelejtettem. Persze, a számodra csak pár óra volt az egész, én azonban hónapokig… nem, természetesen nem ittam, a filmet forgattam… Úgy van, csaknem kész… Dehogy, Sam… ne izgasd fel magad… Ez a film éppúgy nem egynapos film, ahogy a forgatókönyv se volt egyórás forgatókönyv… Keményen dolgoztunk. Nézd, később majd elmagyarázom az egészet, most azonban segítened kell. Azt akarom, hogy beszélj az egyik őrrel, igazi bükkfafej, nyilván új fiú. Mondd meg neki, hogy nyissa fel az élelmiszerraktárát, hogy kipucolhassuk onnan a szárított tésztákat és a konzerveket… nem, szó sincs arról, hogy máris ennyire megéheztünk volna, ez mind csereáru a bennszülöttek számára. Ezzel fizetjük a statisztákat… Sam, mit akarsz ezen gondolkodni… ha egyszer zabpehellyel fizethetünk zöldhasúak helyett, ugyan mi a különbség?

Nem ment könnyen, Sammel sohase ment könnyen, végül is azonban sikerült meggyőzni. Sam még akkor is utált költekezni, ha csupán zabpehelyről volt szó. Most rázúdította a haragját az őrre, aki vörös arccal és dühösen jött elő a telefonfülkéből.

Fél hatra meg is rakták a teherautót, s háromnegyed hatkor visszaértek az időemelvényhez. Barney ellenőrizte, hogy mindenki az emelvényen van-e, aztán bedugta a fejét Hewett fülkéjébe.

— Mehetünk, prof, előbb azonban hadd szálljak le.

— Úgy értsem, hogy nem tér vissza velünk?

— Pontosan. Akad némi dolgom a városban. Ha lerakta ezeket az embereket meg az ellátmányt, pár óra múlva jöjjön vissza értem, mondjuk tízre. Ha nem talál itt, felhívom a raktárát odaát, és értesítem a fejleményekről.

Hewett zsémbes hangulatban volt.

— Úgy látszik, bizonyos értelemben időtaxit üzemeltetek. Egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy örömömre szolgál. Eredetileg mintha arról lett volna szó, hogy elmegyünk a tizenegyedik századba, ott megcsináljuk a maga filmjét, aztán visszatérünk. Ehelyett azóta is folyamatos ingajáratot tartok fenn…

— Nyugodjon meg, professzor, már a célegyenesben vagyunk. Csak nem gondolja, hogy így vesztegetném az órákat, ha nem lennék biztos a produkció felől? Még egy ugrást végzünk, befejezzük a filmet, és kész. Nem is lesz más hátra, csak az ordítozás.

Barney az ajtóból figyelte, ahogy az időemelvény eltűnik. Vissza az ősi Kanada vadonjaiba, a cserepes ajkak és a hideg eső földjére. Hadd tűnjön. Ő a maga részéről kivesz néhány órát, egyet s mást el is intéz persze, ez azonban nem fogja zavarni abban, hogy közben jól érezze magát. Szó se lehetett persze igazi lazításról, amíg a film nincs a dobozban, azonban látszott már a fény az alagút végén, ő pedig hónapok óta hajtotta magát. Első napirendi pont egy első osztályú luxusebéd a Chasen étteremben, tartozik önmagának ennyivel. Kilenc előtt semmi értelme sincs, hogy a Taplóbarlangba látogasson.

Egészen valószerűtlennek tűnt, hogy ismét Kaliforniában és a huszadik században lehet. Minden túl gyorsan mozgott, harsogtak a színek, s Barney feje megfájdult a kipufogó gázoktól. A falusi tahó. Ebéd, aperitiffel az elején, konyakkal a végén, pezsgővel a kettő között. Hatásos fájdalomcsillapító. Barney egész jól érezte magát, amikor kiszállt a klub előtt a taxiból. Még arra is futotta az erejéből, hogy ne háborodjon fel az epezöld ajtóra festett vörös halálfej és keresztbe tett lábszárcsontok láttán.

— Óva intelek! — nyögte egy síri hang, amikor Barney belökte az ajtót. — Óva intelek! A Taplóbarlangba ki-ki csak saját felelősségére léphet be! Óva intelek… — a hangfelvétel elhallgatott, amikor Barney becsukta maga mögött az ajtót. Végigtapogatózott a rosszul világított, fekete bársonnyal bélelt lépcsőházon. Foszforeszkáló műanyag csontok függönye képezte a klub belső szentélye előtti uto.lsó akadályt. Barney már járt itt, ezért az eredeti dekoráció hatástalan maradt nála. Hatástalan maradt elsőre is, mivel alig egy hajszállal volt jobb — vagy rosszabb — a farsangi kísértetháznál. Zöldes fények pislákoltak, a sarokban gumi pókhálók csüngtek, az ülések óriási mérges gombákat formáztak. Egyelőre Barney volt az egyetlen vendég.

— Egy Bloody Maryt kérek — mondta a vámpírruhás pincérnek. — Pókláb bejött már?

— Affem, av öltövőben van — motyogta műanyag agyarai közül a lény.

— Szóljon neki, hogy Barney Hendrickson keresi, a Climactictól.

Pókláb Spinneke hamarabb befutott, mint az ital. Szikár, feketébe öltözött, enervált figura benyomását keltette. Óriási, sötét szemüveget viselt.

— Ember, ezer éve nem láttalak — mondta. Hagyta, hogy nyirkos ujjai Barney tenyeréhez érjenek. — Hogy fizet a filmbolt?

— Elvegetál: Ide figyelj, Pók, igaz, hogy nyomja pár film a lelkedet?

— Zenéltem valami rongyos pornóban, Tinédzser Virággyerekek kokós dürrögése volt a címe, azóta is remélem, hogy a népek elfelejtették. Miért? Tán csak nincsenek terveid a szegény öreg Póklábbal?

— Meglehet, Spinneke, meglehet. Mit gondolsz, meg tudnád-e írni egy film zenéjét, és felvennéd-e a saját bandáddal?

— Bármi lehetséges, tata. Csak idő kérdése. Többfelé elígérkeztünk.

— Az idő ne aggasszon, majd úgy rendezem, hogy egyetlen fellépést se kelljen elszalasztanotok. Azt hiszem, a megfelelő hangzást nyújtanátok a készülő filmemhez, egy felkavaró viking történethez. Hallottál a vikingekről?

— Naná. Szőrös kandúrok fejszékkel, mindenütt feldarabolják a népeket.

— Körülbelül. Primitív, erős hangzás kell. Van egyfajta rézkürtjük, ez adta az ötletet. Kizárólag rézfúvósokra alapozott hangszerelés, dobokkal. Vad, nyers erővel dübörögjön.

— Csípem.

— Gondolod, hogy elbánsz vele?

— Nyilván.

— Jó. Előlegbe itt egy kiló — Barney öt darab húszdolláros bankjegyet vett elő a tárcájából. Az asztalra pottyantotta őket. A Pókláb ujjai odakúsztak a fekete terítő túloldaláról, és elnyelték a pénzt. — Ragadd fel a fiaidat, s ugorjunk át a stúdióba. Ott megbeszélünk mindent. Egy órán belül itt vagytok. — Hogy hol mindenütt lesznek még az alatt az egy huszadik századi óra alatt, azt Barney szükségtelennek tartotta feszegetni.

— Nem megy. Doody és én elbohóckodunk itt, amíg a többiek befutnak tizenegy körül. Azután színpadon vagyunk háromig. Korábban nem dobbanthatunk.

A Bloody Mary simán lecsúszott. Barney az órájára nézett. Meggyőzte magát, hogy fölösleges volna elmennie, csak hogy háromra visszajöjjön. Különben is, a vasárnap hajnali három óra még oké, hiszen csak hétfőn reggelre kell elkészülnie a filmmel. Minden simán halad. Pókláb visszasiklott a klub mélységeibe. Tízkor Barney telefonált Hewett professzornak, visz-Szarendelte háromra. Utána visszament az asztalához. Lazított, már amennyire lazíthatott a túlfűtött tuba-és rézfúvós zene meg az elektronikus dob mellett. A Bloody Maryk segítettek.

Két órakor megrázta magát, és kiment, hogy szívjon egy kis levegőt, tisztát, amelyben nem lehet vágni a dohányfüstöt, s amely nem remeg a vinnyogó ritmusoktól. Még két taxit is sikerült fognia, hogy háromkor a klubnál várakozzanak. Tényleg egyre jobban alakultak a dolgok.

Négy körül értek a raktárhoz. Hewett professzor türelmetlenül járkált fel-alá, minduntalan az óráját nézegette.

— Nagyon pontos, mondhatom! — vetette oda.

— Nem is olyan rossz, öreg fiú — csapott Barney a professzor vállára. Aztán megfordult, hogy segítsen kihúzni a dobot a taxiból. A zenészek libasorban vonultak az épületbe, Boody a Colonel Bogeyt játszotta harsonán.

— Minek az a tutaj? — kérdezte a fáradtságtól begyulladt szemű Pókláb.

— Szállítóeszköz. Másszatok fel. Alig pár percig leszünk távol, megígérem — Barney a kezével takarta huncut mosolyát.

— Elég ebből — Pókláb elhúzta Doody reszkető ajkától a harsonát. Doody szája legalább öt másodpercig csücsörített, még mielőtt rájött volna, hogy nem szól a hangszere. — Marihuána — magyarázta Spinneke.

Hewett megvetően horkantott, mikor a gyászos lebernyegekbe öltözött zenészek felmásztak az emelvényre. Bevonult az irányítófülkébe, hogy bekapcsolja a vremeatront.

— Ez a várószoba? — Dpody beóvakodott a prof után a zsúfolt kis helyiségbe.

— Kifelé, te félkegyelmű! — förmedt rá a professzor. Doody motyogott valamit, és engedelmeskedni próbált. Ahogy azonban megfordult, a hangszer tolóhüvelye kicsúszott, és végigsöpörte a szabadon álló elektroncsöveket. Kettő szét is durrant, és szikrázva serce-gett.

— Juj! — Doody ijedtében elejtette a hangszert. A hosszú sárgaréz szerszám ráesett a maradék csövekre. Hatalmas szikrákkal záródtak rövidre az áramkörök. A kontrollpult összes lámpácskája kialudt.

Egyetlen másodperc se kellett hozzá, hogy Barney kijózanodjék. Kirángatta a zenészt az irányítófülkéből, és a többiekkel együtt az, emelvény legtávolabbi sarkába terelte.

— Mi a helyzet, professzor? — kérdezte halkan, mikor visszatért. Nem kapott választ. Nem is kérdezte újra. Csak állt, és nézte, amint Hewett professzor feltépi a szerelőajtókat, és sorra kihajigálja a törött csöveket a fülke elé.

Sikerült kihúznia annyit a professzorból, hogy jó pár órába beletelik, míg a vremeatron működőképes lesz, úgyhogy elküldte a zenészeket.

Vasárnap reggel kilenc körül Hewett professzor bevallotta, hogy a javítás valószínűleg felemészti a nap legnagyobb részét, nem számítva azt az időt, amit a cserealkatrészek beszerzésével kell töltenie, Los Angelesben, vasárnap… Nem baj, mondta Barney hamis derűvel, rengeteg időnk van. Hiszen a filmet csak holnap reggel kell leadni.

Vasárnap éjjel aludt el Barney először, de mindjárt fel is riadt. Többé nem is tudott újra elaludni.

Hétfőn hajnali ötkor a professzor bejelentette, hogy elkészült az újrahuzalozással. Most alszik egy órát. Utána nekilát, hogy megszerezze a hiányzó csöveket.

Kilenckor Barney telefonon megtudta, hogy a bank képviselői megjöttek, és őrá várnak. Vihogva csapta le a kagylót.

Fél tízkor megszólalt a telefon. A telefonközpontos kisasszony közölte vele, hogy az egész stúdiót felforgatták, mindenki őt keresi, L. M. személyesen beszélt a telefonközponttal, s megkérdezte, tudja-e a kisasz-szony, hol van Mr. Hendrickson. Barney ismét lecsapta a kagylót.

Fél tizenegykor feladta. Hewett nem tért vissza, nem is telefonált. S ha vissza is érkezett, volna, késő lenne. A filmet nem lehetne időben befejezni.

Kész. Megpróbálta, kudarcot vallott. Olyan volt az útja L. M. irodájáig, mintha a vérpadra kapaszkodna fel. Tulajdonképpen úgy is volt.

Kicsit még habozott L. M. ajtaja előtt. Megfontolta az öngyilkosságot, mint alternatívát, de úgy döntött, hogy gyáva hozzá. Belökte az ajtót.