14. FEJEZET

— Nem érzem jól magam ma reggel — panaszkodott Slithey. Meglazította az aranyozott csatot a derekán. — Nyilván az itteni levegő teszi, vagy az éghajlat, vagy valami ilyesmi.

— Valami ilyesmi — Barney hangjában szemernyi együttérzést sem lehetett felfedezni. — A levegő. Nyilván semmi szerepe sincs annak a tegnapi viking ökörsütésnek ott a parton, a sült kagylókkal és a kék osztrigával az uszadék fából rakott tábortűz mellett, a hat ládácska sörrel leöblítve.

Slithey nem válaszolt, tejszínes őszibarack orcáin azonban elmélyült a zöld árnyalat. Barney még két tablettát rázott a markába a már ott csörgő háromhoz, és odanyújtotta.

— Vedd be ezeket, mindjárt hozok egy pohár vizet.

— Ilyen sokat? — nyögte Slithey. — Nem is hiszem, hogy ennyit le tudok nyelni.

— Márpedig jobb, ha megteszed, előttünk az egész napi forgatás. Íme, dr. Hendrickson garantált hatású másnapossági és macskajajkúrája. Aszpirin a fejfájásra, Dedalon a hányingerre, szódabikarbóna a gyomorégésre, benzedrin a nyomott hangulatra és két pohár víz dehidratáció ellen. Mindig beválik.

Slithey javában fulladozott a tablettáktól, mikor Barney titkárnője kopogtatott az ajtón. Barney behívta.

— Hiszen magának ragyog a szeme és rendezett a frizurája! — ámult Barney.

— Allergiás vagyok a kagylóra, korán lefeküdtem. — Felemelte az aznapi hívások listáját. — Van itt valami a maga számára — mutatóujja végigfutott a tételeken. — Művészek, oké… beállósok, oké… felvevőgép, oké… kellékek. Tudni akarják, kell-e vér is az összecsukódó tőrhöz?

— De még mennyire. Nem a gyerekmatiné számára forgatunk — belebújt a zakójába. — Gyerünk, Slithey!

— Egy pillanat és jövök — lehelte Slithey elhalóan.

— Legfeljebb tíz perc. Szerepelsz az első jelenetben.

Verőfényes délelőtt volt. A nap már kibukkant a tábor mögötti hegyek fölött. A gyeptégla kunyhók és a nyírfakéreg fészerek árnyéka hosszan vetődött végig a réten. A viking telepesek javában szorgoskodtak. A kék füst nyílegyenesen szállt az égre a legnagyobb épület kéményéből.

— Ottar remélhetőleg jobb állapotban van, mint a női főszereplő — jegyezte meg Barney. Hunyorogva szemlélte az öböl túloldalát. — Azok ott a szigettől jobbra… sziklák vagy egy csónak, mit gondol, Betty?

— Nincs itt a szemüvegem.

— Lehet, hogy a motorcsónak. Máris közelebb jött. Ideje is, hogy visszatérjen végre.

Barney hatalmas lépésekkel nekieredt, Betty csak futva tudta követni. Végigügettek a lejtőn a part felé, a csendesen kérődző tehéncsorda mellett. A partról már tisztán látszott a csónak, és odahallatszott a motor távoli duhogása is. Aki csak tehette, a parton várakozott, míg Gino felállította a kamerát.

— Úgy látszik, megjöttek a felderítőink — szólt oda Gino Barneynak.

— Magam is látom, és vigyázni is tudok magamra, úgyhogy legjobb lesz, ha mindenki a forgatással törődik. Mihelyt beszéltem velük, kezdjük ezt a jelenetet.

Barney csaknem a vízben állva várta a csónakot. Tex a farban ült, a farmotorral kormányzott. Ő is és Jens is borostásak, megviseltek voltak.

— Nos? — kérdezte Barney, mielőtt még elérhette volna a csónak a partot. — Mit találtatok?

Lyn leplezetlen skandináv mélabúval rázta a fejét.

— A part mentén sehol semmi. Elmentünk, amíg az üzemanyagból futotta, de senkit se találtunk.

— Lehetetlen. Saját szememmel láttam azokat az indiánokat. Ottar meg is ölt közülük néhányat. Itt kell lenniük valahol!

Jens kimászott a partra, és nyújtózkodott.

— Magam is szeretném megtalálni őket, legalább annyira, mint te. Micsoda példátlan kutatási lehetőség! A csónakjaik szerkezete és a dárdahegy faragása alapján azt gyanítom, hogy a csaknem ismeretlen Cape Dorset-kultúrához tartoznak. Viszonylag keveset tudunk ezekről az emberekről. Alig néhány régészeti adat meg pár célzás és utalás a sagákban. Amennyire megállapíthatjuk, ennek a századnak, tehát a tizenegyediknek a végén látták őket utoljára…

— Fütyülök a kutatás példátlan lehetőségére. Engem a forgatás befejezésének a példátlan lehetősége érdekel. Ehhez pedig indiánokra van szükség. Hol vannak? Legalább a nyomukat láttad valahol?

— Valóban találtunk néhány tábort a parton, de egytől egyig elhagyottak voltak. A Cape Dorset népe nomád nép. Többnyire a fókacsapatokat követik, meg a tőkehalrajokat. Az az érzésem, hogy ebben az évszakban északabbra tanyáznak.

Tex partra rántotta a motorcsónak orrát, és rátelepedett.

— Nem mintha tanítani akarnám a dokit a szakmájára, de azért…

— Babona! — horkantott megvetően Jens. Tex krá-kogott, beleköpött a vízbe. Láthatóan nem először merült fel köztük ez a nézeteltérés.

— Mi van? Ki vele! — rendelkezett Barney. Tex megvakarta állán a sötét borostát, és nem minden vonakodás nélkül elkezdte:

— Nézd, a dokinak igaza van. Senkit és semmit se láttunk, csak néhány régi táborhelyet és fókacsontkupacokat. Én azért mégis azt hiszem, hogy ott voltak valahol a közelben, és egész idő alatt figyeltek minket. Könnyű dolguk volt. Ennek a fűnyírónak a hangja öt mérföldre is elhallatszik. Ha tényleg fókavadászok, ahogy a doki mondja, akkor úgy meghúzhatják magukat, mikor a motort meghallják, hogy semmit se látunk. Szerintem ott vannak.

— Milyen bizonyítékkal tudod alátámasztani az elméletedet? — kérdezte Jens.

Tex boldogtalanul fészkelődött, majd fenyegető arcot vágott.

— Nehogy nevetést vagy ilyesmit halljak! — mondta harciasán.

Barneynak eszébe jutott, hogy Tex korábban kézitusát oktatott.

— Eszem ágában sincs, hogy valaha is kinevesselek — mondta mély meggyőződéssel.

— Hát… tudod, ezt a dzsungelben is éreztük, olyan, mintha néznék az embert. Az esetek felében úgy is volt. Bumm, egy lesipuskás. Ismerem ezt az érzést. És most is, végig éreztem. Holtbiztos, hogy ott vannak, egész közel.

Barney megfontolta az információt, közben ropogtatta az ujjait.

— Azt hiszem, igazad van, de nem látom, mit segít ez rajtunk. Ebédnél beszélünk még róla, hátha eszünkbe jut valami. Szükségünk van azokra az indiánokra.

Sehogy se állt össze a jelenet, és ez leginkább Barney hibája volt. Nem ott járt a feje. Pedig egyszerű a szituáció, csupa cselekmény. Val de Carlo játssza Orlyg szerepét, Thor jobbkezét, legjobb barátját. Orlyg titokban beleszeret Gudridba, aki nem meri elmesélni Thornak, mert fél a következményektől. Orlyg érzelmei azonban egyre hevesebbek. Gudrid egyszer azt mondta neki, hogy amíg Thor él, ő képtelen lenne mást szeretni. Orlyg szerelmi őrületében elhatározza, hogy megöli Thort. El is rejtőzik a hajó mögött, és rátámad az arra járó Thorra. Thor először nem hisz a szemének, de hamar magához tér, amikor Orlyg karon szúrja. Az ezt követő küzdelemben Thor fegyvertelenül, egy kézzel harcolva diadalmaskodik, és megöli Orlygot.

— Na jó — Barney türelme fogytán volt. — Még egyszer megpróbáljuk. Mélységesen leköteleznétek, ha ezúttal emlékeznétek a szövegetekre meg minden, és rendben végigcsinálnátok az egészet. Lassanként elfogy a vér meg a tiszta ing. Mindenki foglalja el a pozícióját. Orlyg, a hajó mögé! Thor, indulj el a parton! Kamera indul.

Ottar döngő léptekkel végigdübörgött a parton, még némi meglepődés is látszott rajta, amikor de Carlo nekiugrott.

— Hohó, Orlyg — mondta kifejezéstelenül. — Mit keresel itt, mit jelentsen ez… mikli Odinn! [19] Oda nézzetek!

— Ennyi! — kiáltotta Barney. — Nem ez a szöveged, jobban is tudhatnád… — oda nézett, ahova Ottar mutatott, és hirtelen elhallgatott.

Egyik csónak a másik után siklott elő a sziget mögül. Hangtalanul eveztek a part felé.

— Axir, sverdi! [20] — parancsolta Ottar, és körülnézett, hogy fegyvert ragadjon.

— Nyugalom! — szólt rá Barney. — Semmi fegyver és semmi harc! Ha csak lehet, barátságosak maradunk, keresünk valami kereskedelmi lehetőséget. Potenciális statisztáink csónakáznak odakint, s nem szeretném elijeszteni őket. Tex, tartsd kéznél a fegyveredet, de ne legyen szem előtt. Ha balhézni kezdenek, te majd befejezed…

— Örömmel.

— De te magad nem kezdheted, ez parancs. Gino, fel tudod venni őket?

— Mindegyiket. Ha eltakarítod a huszadik századi figurákat a terepről, miénk az egész érkezés, partraszállás, miegymás.

— Hallottátok, mozgás! Kifelé a kamera látószögéből. Lyn, egykettő, kapj viking szerelést magadra, hogy lemehess a partra tolmácsolni.

— Már hogy tehetném? A nyelvükből egyetlen árva szó se maradt fenn.

— Majd menet közben fölszeded. Te vagy a tolmács, hát tolmácsolj. Szükségünk lesz egy fehér zászlóra vagy ilyesmire, hogy a baráti szándékunkat észrevegyék.

— Van itt egy fehér pajzs — mondta az egyik kellékes.

— Megfelel, adjátok Ottarnak.

Az öbölhöz érve mind a kilenc csónak lelassított. Mindegyikben két-három férfi ült. Bizalmatlanok voltak, kezükben dárdákat és kurta íjakat szorongattak, de nem mutattak támadó szándékot. Az északiak asz-szonyai közül néhányan lejöttek a partra, hogy lássák, mi történik. A nők jelenléte felbátorította a csónakosokat.

Közelebb merészkedtek. Jens Lyn odasietett, menet közben szíjazta be bőrzekéjét.

— Beszélj hozzájuk — utasította Barney —, de maradj Ottar mögött, hogy úgy látsszék, mintha mindent ő csinálna!

Cape Dorset népe közelebb merészkedett, fel-le hintáztak a csónakok az öbölben. Hangos kiáltozás hallatszott a partról és a vízből is.

— Jó sok film rámegy erre — jegyezte meg Gino.

— Nem baj, a fölöslegeset mindig kivághatjuk. Húzódj lejjebb a part mentén, hogy jobb legyen a szög, amikor partra futnak. Ha partra futnak. Ide kellene csábítanunk őket valamivel, valami kereskedelmi értékű dologgal.

— Puska és tüzes víz — javasolta de Carlo. — A westernekben mindig beválik.

— Szó se lehet fegyverekről! Ezek a fickók valószínűleg egész jól elboldogulnak azzal is, amit maguk szereznek. — Barney ihletet keresve körülnézett. Megakadt a szeme a konyhakocsin, mely kilátszott a legnagyobb gyeptégla épület, Ottar háza mögül. — Van egy tippem — mondta. Odasétált. Clyde Rawlstont találta ott, aki a kocsinak támaszkodva egy papírra irkáit.

— Nem Charleynak segítesz a dialógusokkal? — csodálkozott Barney.

— Rájöttem, hogy a forgatókönyvek ütköznek a költészetemmel. Inkább visszatértem a konyhához.

— Az elkötelezett művész. Mi minden van odabenn?

— Kávé, tea, sajtos szendvics, fánk, a szokásos.

— Emiatt ugyan nem jönnek izgalomba a rézbőrűek. Más?

— Fagylalt.

— Az megfelel. Tálald ki néhány viking cserépedénybe, majd felküldök értük valakit. Fogadni mernék, hogy azok odalenn ugyanolyan édesszájúak, mint bárki más.

Meg is felelt. Slithey lecipelt vagy négy liter vaníliafagylaltot a partra. Néhány bennszülött már a csónakok mellett álldogált, még mindig biztonságosabbnak látták, ha nem merészkednek feljebb. Slithey evett egy keveset a fagylaltból, a többit a vendégek markába lapátolta. A fagylalt — vagy Slithey hormonjai — hatására a bennszülöttek pillanatokon belül partra húzták a csónakjaikat, és elvegyültek az északiakkal. Barney olyan közel ment, amennyire a kamera engedte, onnan szemlélte őket.

— Inkább eszkimóknak látszanak, mint indiánoknak — morfondírozott. — Kell majd néhány toll és egy kis harci festék.

A Cape Dorset embereinek lapos arcuk, eszkimó jellegük és ázsiai vonásaik voltak, de az eszkimóknál magasabbnak, délcegebbnek, erőteljesebb külsejűek-nek tűntek. Magasságuk elérte a vikingekét. Fókabőrből összeöltött ruhájukat a tavaszi nap hevében nyitva viselték, kivillant alóla bronzszínű bőrük. Átható hangon beszélgettek egymással sebesen pergő nyelvükön. A biztonságos partraszállást követően mintha elfeledték volna korábbi aggályaikat. Érdeklődéssel vizsgál-gatták a környező újdonságokat. A knorr gyakorolta rájuk a legnagyobb hatást. Nyilvánvaló volt, hogy tengeri jármű, azonban összehasonlíthatatlanul nagyobb volt bárminél, amit addig láttak vagy elképzeltek. Barney elkapta Jens pillantását, és magához intette a nyelvészt.

— Hogy haladsz? Hajlandók nekünk dolgozni?

— Megőrültél? Azt hiszem, és ebben nem vagyok biztos, hogy két szót értek a nyelvükből. Unn-nah feltehetőleg igent jelent, henne pedig a tagadás szava.

— Folytasd a munkát! Az indián támadások jeleneteihez az összes fickóra szükség lesz, még többre is.

Már teljes volt a parton a kavarodás. Néhány viking a csónakok rakományát képező kupacokat vizs-gálgatta, melyeket a Dorset-indiánok szolgálatkészen felbontottak. Az újonnan jöttek közül a kíváncsiab-bak a házak közt kószáltak, mindent közelről, alaposan szemügyre vettek, izgatottan megtárgyalták a látottakat sipító nyelvükön. Egyikük, még mindig buzgón szorongatva a kőhegyű dárdát, észrevette Ginót a kamera mögött. Odament, és egyenesen a lencsébe bámult, pompás, részletes premier plánt kínálva. Mikor azonban meghallotta lentről a bömbölést és a fülsértő sikoltozást, megpördült.

Az egyik tehén elkószált az erdőt szegélyező mocsaras rét felé. A bika követte. Amilyen kicsi, olyan undok és mogorva állat volt. Az egyik szemére bandzsított, és ez még gonoszabb külsőt kölcsönzött neki. Az északiak általában hagyták, hadd menjen, amerre akar. A filmesek már többször kikergették a táborukból. A bika most a fejét rázta, és újra bömbölésbe fogott.

— Ottar! — kiáltotta Barney. — Kergesd ki innen azt a dögöt, mielőtt megzavarja az indiánokat!

Szó se volt róla, hogy a bika megzavarta volna az indiánokat. Egyszerűen a fejüket vesztették. Még sose láttak ehhez hasonló, tajtékzó, bömbölő fenevadat. Egészen megmerevedtek félelmükben. Ottar felragadott egy rudat a földről, és ordítozva vetette magát a bikára. Az állat a földet kaparta a patájával, leszegte a fejét, és Ottarra rohant. A viking félreugrott, rövid, rusnya ónorvég névvel illette a megvadult jószágot, és hatalmasat vert az oldalára a rúddal.

Nem kívánt eredményt ért el.

Ahelyett hogy kínzójára vetette volna magát, a bika a Cape Dorset népe felé rontott, mivel a sötét és ismeretlen alakok felbukkanását összekapcsolta a pillanatnyi felfordulással. A vendégek sikoltozva menekültek.

A pánik ragadós volt. Az egyik viking azt kiáltozta: támadnak, nyakunkon a skraelding. Az északiak a fegyverekhez kaptak. Két megrettent Dorset-indián az épületek közé szorult, Ottar házához futottak, és erővel akartak bejutni, az ajtó azonban el volt reteszelve. Ottar tüstént elrohant, hogy megvédje otthonát. Amikor az egyik idegen felemelt dárdával a kezében megfordult, Ottar lesújtott a rúddal. A fa kettétört, egyszersmind azonban bezúzta az ember fejét.

Hatvan másodpercen belül vége volt a csetepaténak. A konfliktus okozója, a bika átgázolt a patakon, és már nyugodtan legelészett a túlparti réten. A fókabőr csónakok a dühödt sietséggel forgatott evezőktől hajtva már a nyílt tenger felé tartottak. Jó néhány fókabőrcsomag maradt a parton. Az egyik szolga kezét nyíllal átlőtték. A Cape Dorset népének két tagja halott volt, köztük az is, akit Ottar vágott fejbe.

— Madonna mia! — Gino felegyenesedett a kamera mögött, és inge ujjába törölte homlokáról az izzadságot. — Hogy ezeknek micsoda temperamentumuk van! Rosszabbak, mint a szicíliaiak.

— Hiábavaló, ostoba pusztítás — mondta Jens Lyn. A földön ült, két kezével a gyomrát fogta. — Megrémültek, mint a gyerekek. Férfitestben gyermeki érzelmek. Így hát egymást öldösik. Micsoda ostoba halál.

— A filmen viszont jól mutat — felelte Barney. — Különben sem azért jöttünk, hogy beleavatkozzunk a helyi szokásokba. Mi történt veled? A nagy pánikban hasba rúgtak?

— Ne avatkozzunk a helyi szokásokba, nagyon vicces. Teljesen szétzúzod ezeknek az embereknek az életét a filmészeti halandzsád kedvéért, s ha a tetteid következményeiről van szó, mosod kezeidet… — megrándult az arca, fogait szorosan összezárta. Barney lenézett. Elakadt a lélegzete, mikor meglátta a Lyn ujjai körül növekvő vörös foltot.

— Megsebesültél! — mondta hitetlenkedve, majd sarkon fordult. — Tex! Az elsősegélydobozt, rohanj!

— Miért pont miattam aggódsz? Láttam, hogy azt a szolgát nézed, a sebesült kezűt. Ő nem zavart. A vikingek csata után a sebeiket zsineggel öltötték össze. Miért nem hozatsz nekem zsineget?

— Ne izgasd fel magad, Jens! Megsebesültél. Mi majd gondodat viseljük.

Tex futva hozta az elsősegélydobozt. Letette a földre, és letérdelt a sebesült mellé.

— Mi történt? — kérdezte meglepően gyengéd, nyugodt hangon.

— Dárda — felelte Jens. — Olyan gyorsan, hogy észre se vettem. Ott álltam az ember meg a csónak között. Őt elfogta a pánik. Felemeltem a kezem, hogy beszéljek hozzá, aztán döfést éreztem a hasamban, ő meg ott se volt.

— Hadd lám! Éppen elég szuronysebet láttam Új-Guineában. — Tex hangja higgadt volt, és szakszerű. Jens hagyta, hogy Tex meglazítsa és elhúzza a kezét, majd egyetlen vágással felhasítsa vérfoltos ruházatát.

— Nem is rossz — szemlélte Tex a vöröslő sebet. — Szép tiszta szúrás a belekbe. A gyomor alá került, és nem elég mély ahhoz, hogy mást is elkapjon. Kórházi eset. Ott majd befoltozzák a lyukakat, betesznek néhány csövet a hasadba, és telepumpálnak antibiotikummal. Ha viszont a harctéren próbálkozol kezeléssel, két nap alatt elvisz a hashártyagyulladás.

— Átkozottul őszinte vagy — mondta Jens, de mosolygott.

— Mindig — Tex elővette a morfinnal töltött Syrette-fecskendőt, és felpattintotta. — Ha a sebesült tudja, mi történik vele, nem panaszkodik a kezelés miatt. Neki is jobb, nekünk is. — Gyakorlottan beadta az injekciót.

— Biztos vagy benne, hogy nem láthat el az ápolónő itt? Nem akarok még visszatérni…

— Teljes fizetés és prémium — kecsegtette Barney. — És különszoba a kórházban. Nincs miért aggódnod.

— Nem a pénz aggaszt engem, Mr. Hendrickson. Az ön hitvallásával ellentétben más is van a világon, nemcsak dohány. Csak az számít, amit itt tanulhatok. Jegyzeteim egyetlen lapja többet ér az ön celluloid-borzadályának az összes tekercsénél!

Barney mosolygott, megpróbált témát változtatni.

— Ma már nem celluloidból csinálják a filmet, doki. Biztonsági filmet használunk, az nem tűzveszélyes.

Tex sebhintőport szórt a sebre, és nyomókötést tett rá.

— Hívjátok ide az orvost! — kérte Lyn idegesen. — Kérjétek ki a véleményét, hátha maradhatok. Ha a lábam kiteszem, elkészültök a filmmel, és soha többé nem térhetek vissza.

Érezhető mohósággal nézett végig az öblön, a házakon, az embereken, mintha mindenre külön-külön akarna emlékezni. Tex elkapta Barney pillantását. Gyors fejrázással nemet intet, és hüvelykujjával a tábor felé bökött.

— Elugrom a teherkocsiért, és szólok a profnak, hogy melegítse be az emelvényt. Valaki kösse be annak a vikingnek a kezét, és adjon neki egy doboz penicillintablettát.

— Hozd magaddal az ápolónőt is! — mondta Barney.

— Én itt maradok Jensszel.

— Hadd mondom el, mit találtam teljesen véletlenül.

— Jens Barney karjára fektette a kezét. — Hallottam, amikor Ottar az iránykövető műszerről beszélt az egyik emberének a hajón. A maguk módján ejtették ki a „compass repeater”, iránykövető műszer kifejezést. Így hangzott: uszasz-notra. Ez megdöbbentett. Az izlandi sagákban többször is említenek egy navigációs eszközt, melyet sose sikerült azonosítani. A neve husas-notra. Érted? Lehetséges, hogy az angol „compass repeater” husasnotra-ként lépett be a nyelvükbe. Ha így történt, akkor sokkal nagyobb hatást gyakoroltunk betörésünkkel a tizenegyedik századba, mint azt bármelyikünk gondolta volna. Mindez alapos tanulmányozást igényel. Nem térhetek most haza.

— Ez tényleg nagyon érdekes — Barney türelmetlenül nézett a tábor felé, de a teherkocsi még nem jött. — Talán le kéne írnod az eredményeidet, tudományos cikk, ilyesmi.

— Bolond! Fogalmad sincs, miről beszélek. A te számodra a vremeatron csak azért létezik, hogy prostituálható legyen a megfilmesített bóvlid kedvéért…

— Ne osztogasd olyan nagyvonalúan a sértéseket — Barney igyekezett megőrizni hidegvérét a sebesülttel szemben. A kutya se sietett Hewett segítségére, mielőtt mi elláttuk volna pénzzel. Ha ez a film nincs, te még mindig a Los Angeles Egyetemen lapozgatnád a könyveket, és egyetlen tény és adat se lenne a kezedben azok közül, amelyeket most olyan fontosnak tartasz. Én nem szólom le a te szakmádat, te se szóld le az enyémet. Máskor is hallottam már ezt a prostitució-dolgot. Nem megy össze a mosásban. A háborúk prostituálják a tudósokat, mégis úgy tűnik, mintha a legnagyobb találmányokat akkor találnák ki, mikor a háború adja rá a pénzt.

— A háborúk nem finanszírozzák az alapkutatásokat, mégis esak onnan származnak a valódi felfedezések.

— Már megbocsáss, de a háborúk tartják távol az ellenséget és a bombáikat, hogy az alapkutatóknak legyen szabadságuk és idejük kutatni.

— A válasz hangzatos, de nem kielégítő. Akármit is mondasz, az időutazás egyetlen haszna pillanatnyilag az, hogy olcsóbbá teszi a filmgyártást. Merő véletlen, ha emellett néhány morzsányi történelmi igazság is napvilágra kerül.

— Nincs teljesen igazad — Barney titokban felsóhajtott, mert meghallotta végre a teherkocsi motorját. — Egyáltalán nem zavartuk a kutatásaidat, sőt, inkább segítettünk. Szabad kezet kaptál. Ami pedig a filmgyártást illeti, mi tőkét fektettünk a vremeatronba, ezzel vált működőképes modellé. A birtokodban levő adatokkal akármelyik alapítványt rábeszélheted, hogy finanszírozza még egy időemelvény felállítását, s azzal magad is kedvedre kutathatsz.

— Meg is teszem.

— Egyhamar nem. — A kocsi csikorogva fékezett mellettük. — A professzort kizárólagosan lekötöttük még pár évig, csak addig, persze, amíg meg nem térülnek a beruházásaink.

— Hát persze — mondta Jens keserűen, s közben a hordágyat figyelte. — A profit mindenekelőtt, a kultúrát meg az ördög vigye.

— Ilyen az élet — felelte Barney. A filológust óvatosan becsúsztatták a kocsiba. — Ezt a játszmát így játsszák. És jobb is lesz, ha megtanulsz a Földön élni, ha már nem állíthatod meg, hogy leszállj róla.

Загрузка...