12. FEJEZET

— Megöllek, mannhundr! [15] Vizet fröcskölsz arcomba! — üvöltött Ottar.

— Ennyi — Barney végigsétált a fedélzeten, és törülközőt nyomott Ottar kezébe. — A szöveged így szólt: „Ne nyúljatok ahhoz a vitorlához! Megölöm, aki egy ujjal is hozzá ér! Hadd dagadjon a vitorla! Én mondom nektek, közel a föld, érzem. Ne adjátok fel a reményt!” Ezt kell mondanod. Szó sincs vízről a szövegedben.

— Szándékosan lefröcskölt! — dühöngött Ottar.

— Természetesen. Ez a dolga. Ha a tengeren vagy, viharban, mérföldekre a szárazföldtől, a szél szórja tele permettel az arcodat. Ez hajózás közben sűrűn megesik. Mégse haragszol meg minden egyes alkalommal a tengerre, igaz? És nem is mondasz rá mindenféle sértést.

— Nem tengeren. Szárazföldön, saját házam előtt.

Barney úgyis hiába magyarázta volna, hogy most filmet forgatnak, meg hogy a filmnek élethünek kell lennie, a színészeknek pedig bele kell élniük magukat a szerepükbe. A kelleténél legalább negyvennel többször elmondta már mindezt. A mozi az égvilágon semmit sem jelentett a viking férfiasság eme díszpéldányának.

— Meg vagyok lepve, hogy ennyire bosszantanak téged az ilyen jelentéktelen apróságok, mint az a kis víz. — Barney a kellékeshez fordult. — Légy szíves, Eddie, adj egy teli vödörrel, egyenest a szemem közé!

— Ahogy óhajtja, Mr. Hendrickson.

Eddie meglendítette a karját, s a vödör tartalmát a szélgép légáramába zuttyantotta. A bőséges permet kőkeményen csapódott Barney arcába.

— Pompás! — Barney alig bírta visszatartani a fogai vacogását. — Üdítő. Szeretem, ha vizet spriccelnek az arcomba. — Szája félig megfagyott, s ez a tény kísérteties jelleget kölcsönzött mosolyának. Itt az Orkney-szigeteken az őszi éjszakák a bőrig ázás nélkül is elég hidegek voltak. Így viszont a szél késként vágott keresztül a nedves ruhákon.

— Fröcskölj rám vizet! — rendelkezett Ottar. — Majd én megmutatom nektek, milyen jó a víz!

— Már jön is… és ne feledd a szöveged! — Barney kilépett a kamera látószögéből. A háttérvetítős odaszólt neki:

— Csaknem lefutott a film a háttérvetítő orsójáról, Mr. Hendrickson.

— Akkor egykettőre csévéljék át, különben itt töltjük az éjszakát.

A háttérvászonról eltűnt a viharos, felkorbácsolt tenger látképe. A stáb megkönnyebbülten szusszant egyet. A knorr mellé épített emelvényen a kellékesek bekapcsolták a szivattyúkat, és újra feltöltötték a hordókat tengervízzel. Ottar egyedül álldogált a partra húzott hajó kormánylapátjánál, és dühösen hunyorgott bele a világba. A hatalmas fényszórók vakítóan megvilágított színpaddá varázsolták a knorrt és mellette a partot. A világ többi része vaksötétbe burkolózott.

— Adjon egy cigarettát! — fordult Barney a titkárnőjéhez. — Az enyimek eláztak.

— Indulhatunk, Mr. Hendrickson — kiáltott oda a háttérvetítős.

— Nagyszerű. Mindenki a helyére. Kamera indul. — A két kellékes teljes testsúlyával a hosszú emelőkarok-ra nehezedett, minek következtében az Ottar lába alatti műfedélzet vészes himbálózásba fogott. — Felvétel.

Ottar összeszorított állkapoccsal nézett farkasszemet a szélviharral, s a kormánylapáttal viaskodott, melyet egy látótávolságon kívüli kellékes ki akart húzni a kezéből.

— Ne nyúljatok a vitorlához! — kiáltotta. — Thorra mondom, megölök mindenkit, aki hozzányúl. — Telibe kapta a permet, hidegen köhögött. — Nem bánom a vizet! Szeretem a vizet! Dagadjon a vitorla! Érzem, közel a föld. Tartsatok reményt!

— Ennyi — szólt Barney.

— A szabad szövegértelmezés élharcosa — fanyalgott Charley Chang. — Én nem egészen ezt írtam.

— Így hagyjuk, Charley. Ha csak ennyire tér el, én azt már telitalálatnak veszem. — Felemelte a hangját.

— Rendben, mára elég! Holnap reggel fél nyolckor kezdünk, hogy elkaphassuk a kora reggeli fényt. Jens, Amory, beszélni akarok veletek itt a hajón.

A hajóközépen álltak, a hatalmas árboc mellett. Barney sarkával a fedélzetet rugdosta.

— Tényleg elmegy ez az izé Amerikába?

— Nem fér hozzá kétség — jelentette ki Jens Lyn.

— Ezek a knorr típusú norvég hajók jobb és gyorsabb nyílt tengeri járművek voltak, mint Kolumbusz hajói vagy akár mint azok a brit és spanyol hajók, melyek öt évszázaddal később vitorláztak az új világba. A sagák nagyszerűen tükrözik ezeknek a hajóknak a történetét.

— Ne felejtsd el, mostanában kételkedni kezdtünk egyes sagák hitelében.

— Más bizonyíték is van. 1932-ben egy ilyen jármű másolata, egy alig húsz méter hosszú hajó megismételte Kolumbusz egyik nyugati útvonalát, és Kolumbusz leggyorsabb átkelésénél harminc százalékkal jobb időt futott. Makacsul tartja magát néhány félreértés e járművekkel kapcsolatban. Így például elterjedt az a tévhit, hogy hatalmas, szögletes vitorláik révén csak hátszéllel haladhatnak. A valóságban ezzel szemben öt vonáson belül manőverezhettek… manőverezhetnek. Sőt, roppant érdekes, hogy a haladási irányt a beita szóval jelölik, és ebből származik a hátszelezésre mindmáig használatos angol kifejezés…

— Ha te mondod, elhiszem. Mi ez a bűz?

— A szállítmány — mutatott Jens a fedélzeten sorakozó, szorosan leszíjazott kupacokra. — Hajófenék és egyéb raktártér híján a fedélzetre kell hordani mindent. — Mi a szállítmány? Pálpusztai sajt?

— Nem. Leginkább élelmet, takarmányt, sört, ilyesmit visznek. A szag a nyersbőr vitorlavászontól ered, melyet fókazsír kátránnyal és vajjal impregnáltak.

— Zseniális — Barney az árboc mögötti akna fedetlen nyílására bökött. — Mi van azzal a kézi pumpával, amit oda kellett volna szerelnetek? Ez a hajó el kell hogy jusson Vinlandra, különben oda a filmünk. Egyetlen elképzelhető óvintézkedést se hagyhatunk figyelmen kívül. Amory azt mondta, hogy a pumpa értékes újítás lenne. Hát akkor hol van?

— Ottar nem volt hajlandó felszerelni — magyarázta Jens. — Nem bízott benne. Félt, hogy elromlik, ő meg nem tudja megjavítani. Az ő módszerük abból áll, hogy az egyik ember beleáll az aknába, megmeríti a vödröt, a másik meg ezzel a faemeltyüvel átlódítja a vizet a palánkon. Van ennek a szisztémának egy alapvető előnye. Igaz, hogy kezdetleges, de mindig működik.

— Amíg vödrük és emberük van. Az meg biztosan lesz bőven. Jó, elfogadom. Nem akarom Ottart a saját mesterségére tanítani, csak szeretném, ha féltétlenül célba érne. Hol az a navigációs bigyó, amit beépítettél, Amory?

A hajótörzsbe építettük, ott nem lehet babrálni vele.

Egyszerű mutatós műszerben végződik, azt látja a kormányos.

— Mit gondolsz, beválik?

— Nem látok okot az ellenkezőjére. Ezek az északiak maguktól is kitűnő navigátorok. Általában nagyon rövid tengeri útvonalakat használnak, s az irány beállítását a hajó mögötti, illetve az előtti szárazföldön kijelölt tájékozódási pontok szerint végzik. Ismerik a tengeri áramlatokat meg a madarak szokásait, követni tudják őket a partra. Sőt, egész jól meg tudják becsülni, hogy melyik szélességi fokon vannak. Az Északi Sarkcsillag horizont feletti magasságát vizsgálják ehhez. Csak olyan segítséget adhatunk nekik, mely beleillik a saját rendszerükbe, azaz extra segítségként működik, és nem jár tragédiával, ha csődöt mond. Legkézenfekvőbb az volna, ha közönséges mágneses iránytűt adnánk. Ez azonban vadidegen a számukra, nem beszélve arról, hogy ennyire fenn, északon nagyon komplikált az iránytű használata, mivel sok errefelé a mágneses anomáliái, és számottevő a valódi és a mágneses észak eltérése.

— Ezt tehát nem tetted. Mit tettél?

— Girokompaszt, pörgettyüs tájolót építettem be a hajótestbe a farnál, és ezekkel az új típusú, hosszú élettartamú nikkel-kadmium elemekkel láttam el. Induláskor bekapcsoljuk, s legalább egy hónapig pörögnie kell, mielőtt az elemek kifújnak. A pörgettyüs tájoló egyike azoknak a vadonatúj, mikrominiatür, ingadozás- és precessziómentes eszközöknek, melyeket a rakétákhoz fejlesztettek ki. Ide, a kormányos melletti korlátba pedig beépítettük az iránykövető műszert.

Barney szemügyre vette a vastag üvegborítást, mely alatt tisztán látszott a fekete háttér előtt mozgó fehér nyíl. Az egyenletesen fekete műszerlapon csupán egy fehér pont díszelgett.

— Remélem — mondta Barney —, ez többet mond Ottarnak, mint nekem.

— El van tőle bűvölve — felelte Amory. — Egészen fellelkesedett. Lerajzolom, talán úgy érthetőbb. — Filctollat és noteszt húzott elő a zsebéből, és gyors mozdulatokkal rajzolni kezdett.



— A szaggatott vonal az északi szélesség hatvanadik fokát jelzi. Magától is ezen a szélességi fokon hajózna Ottar, hogy elérje a Farvei-fokot itt, Grönland csúcsán. Egyenesen nyugat felé haladna, és az Északi Sarkcsillag magasságát figyelve a hajót ezen a szélességi fokon tartaná. Mi sem teszünk mást, mint hogy a Farvei-fokra állítjuk a pörgettyűs tájolót. Ha az iránykövető műszeren a nyíl egyenesen a pontra mutat, akkor halad a hajó a helyes irányban. Éppen Grönland csúcsára érkeznek.

— Ahol áttelelnek Ottar egynémely rokonával. Eddig rendben. Mi lesz tavasszal, mikor tovább kell menniük? Ez az útvonal beviszi őket a Hudson-öbölbe.

— Át kell állítanunk az iránytűt — felelte Amory. — Ottar megvár minket, mi új elemeket teszünk be, és úgy állítjuk az iránytűt, hogy a Béllé Isle-szorosba vigye őket, ide, ni. Addigra már bízni fog a műszerben, és követi a jelzett irányt, még ha az nem is párhuzamos valamelyik szélességi fokkal. Különben is, a Keleti Grönlandi Áramlat ugyanebben az irányban folyik, azt meg ő is ismeri. Minden nehézség nélkül el fogja érni vagy Labradort vagy Új-Foundlandot.

— Tehát simán felfedezi Vinlandot — mondta Barney. — A kérdés most már csak az, hogyan fedezzük fel mi őt?

— Az elemekkel együtt egy rádió-visszajelzőt is beépítettünk. Ez automatikus jeladó készülék, mely a tőlünk kapott rádiójelre lép működésbe. Utána nincs más dolgunk, mint hogy használjuk a rádióiránykeresőt.

— Bombabiztosnak tűnik. Reméljük, az is. — Barney végignézett az alacsony mellvéddel szegélyezett fedélzeten és a vékony árbocon. — Én az öblöt se merném átszelni ezen a hajón, no de nem is vagyok viking. Tehát holnap. Itt már végeztünk a forgatással. A hajó holnap vízre száll, ki-be futtatjuk a kikötő és az öböl közt néhányszor filmezünk, a partról és a hajóról. Aztán bekapcsoljuk az automata postagalambodat, és mehetnek. Az a te bigyód meg legjobban teszi, ha működik, Amory, különben mindannyian Vinlandon maradunk, és az indiánokra bízzuk a házvezetést. Ha a kész filmet nem tudom magammal vinni, visszatérnünk is fölösleges.


* * *

Gino feje úgy bukkant fel a vízmeregető aknából, miíit a gémeskút vödre.

— Felhúzhatják. Kész vagyok. Barney Ottarhoz fordult, aki hanyagul támasztotta a kormánylapát rúdját.

— Szólj nekik, légy szíves!

A sötéten morgó, fáradt tengerészek még egyszer a csörlőhöz léptek. Egész nap mást se csináltak, csak fel-le húzták a vitorlát, és ide-oda csónakáztak az öbölben, míg a hajózási jelenetek készültek. Átfordult a csörlő dobja, az olajos rozmárbőr kötél nyekeregve bújt át az árboc tetején levő nyíláson, maga után vonta a terjedelmes gyapjúvitorlát, melynek súlyát tovább növelték a merevítőül bevarrt fókabőr csíkok. Gino kamerája végigpásztázta az árbocot, követte az emelkedő vitorlát.

— Az idő eltelt — mondta Ottar. — Ha ma akarunk indulni, akkor hamar mennünk kell.

— Majdnem végeztünk — nyugtatta meg Barney.

— Még egy jó képsort akarok rólatok, amint elhagyjátok az öblöt. Ez lesz az utolsó.

— Azt már reggel megcsináltad, belevitorláztok a hajnalba, mondtad.

— Az a partról készült. Most téged akarlak filmezni Slitheyvel a kormányrúdnál, amint otthonotokat elhagyva az ismeretlenbe hajóztok…

— Az én hajómon sose áll nő a kormányrúdhoz.

— Szó sincs arról, hogy kormányozzon. Csak melléd áll, esetleg ráteszi a kezét a karodra. Igazán nem kérek sokat.

Ottar ordítva osztogatta a parancsokat, miközben. a vitorla az árboc csúcsáig emelkedett. A felhúzókötelet úgy rögzítették, hogy egyszersmind az árbocrögzítő szerepét is betöltse. Most lassan letekeredett a csörlő dobjáról. A horgony kötelét a helyére erősítették. Újabb nekiveselkedéssel — Gino szorgosan filmezett — felvonták és a fedélzetre húzták a horgonyt, a kiliket, mely fakeretbe foglalt, jókora kő volt, és hínár lógott róla. A szél kidagasztotta a vitorlát. A hajó lassan teret nyert, Barney sietve állítatta be a kamerát.

— Slithey — szólt oda. — Gyorsan a színre!

Nem volt könnyű a telerakott knorr orrából a hátsó fedélzetre jutni. A fedélzeten mindössze két apró hálókamra volt, rakodóteret viszont egyáltalán nem építettek. Így nem csupán a szállítmányt zsúfolták össze a fedélzeten, hanem még vagy negyven embert, hat satnya tehenet és egy leszíjazott bikát, továbbá egy kisebb birkanyájat és két kecskét. Az utóbbiak a rakomány legtetején álltak. A fülrepesztő bőgés, bégetés, ordítozás minden gondolkodást meggátolt. Slithey keresztülvergődött a káoszon. Barney felsegítette az apró fedélzetre. Slithey fehér köpenyt viselt, mélyen kivágott tunikával. Hosszú szőke copfjai és széltől pirosra csípett arca még vonzóbbá tették.

— Állj oda Ottar mellé! — utasította Barney, ő maga meg kilépett a kamera látószögéből. — Kamera indul.

— Remek látványt nyújt a tarkójuk — közölte Gino.

— Ottar — kiáltotta Barney —, Thor szerelmére, fordulj meg! Rossz irányba nézel!

— Jó irányba a kormányzáshoz — makacskodott Ottar. Kezében tartotta a kormányrúd nyelét, mely oldalról szelte át a fedélzetet, s arccal a tovatűnő part felé fordult. — Amikor a szárazföldről kifutunk, mindig a partot kell nézni, hogy biztosak legyünk az irányban. Így kell csinálni.

Némi könyörgés, hízelgés, no meg vesztegetés árán Ottar hajlandónak mutatkozott rá, hogy Slitheyvel együtt a kormányrúd túloldalára álljon, ahol csak a válla fölött hátrapillantgatva tudott kormányozni. Slithey mellé állt, kezét a rúdon nyugtatta Ottar keze mellett, s elkészülhettek a felvételek a távolba vesző partról.

— Ennyi — mondta végül Barney, Ottar pedig megkönnyebbülten visszatért a rendes kormányosi pozícióba.

— A hegyfokon túl teszlek partra titeket.

— Rendben — felelte Barney. — Odarendelem rádión az egyik teherkocsit.

Az egyetlen kényes művelet a kamera átlódítása volt a palánkon. Miután a többiek partra szálltak, Barney hátramaradt, és megvárta, hogy a felvevőgép is biztonságba kerüljön.

Vinlandon találkozunk-nyújtotta a kezét.

— Jó utazást!

— Úgy lesz — Ottar összemorzsolta Barney kezét. — Keress nekem jó helyet! Víz, fű az állatoknak, soksok kemény fajú erdő.

— Megteszem, ami tőlem telik — ígérte Barney, s megpróbált életet dörzsölni elfehéredett ujjaiba.

A viking nem vesztegette az időt. Mihelyt Barney partra ugrott, megkönnyebbült ordítás és hangos szitkok közepette megparancsolta, hogy illesszék helyre a beitasst. Ennek a hosszú rúdnak az egyik vége a fedélzeten kialakított üregbe illeszkedett, a másik pedig a vitorla szélét rögzítette, mely így telibe kapta a szelet. A hajó utoljára futott ki a vízre, a nyílt tenger felé vette útját, a kiabálás és az állatok hangjai a távolba vesztek.

— Ajánlom nekik, hogy megcsinálják! — morogta félhangosan Barney. — Nagyon melegen ajánlom! — Heves mozdulattal megfordult, és bemászott a kocsiba. — Taposs a gázba! — mondta. — Irány az időemelvény! — A fele gond megszűnik, ha kiderül, eljutott-e a hajó Grönlandra. — Az aggodalmat nem csökkenthétté ugyan az időgép, de legalább megkurtította a várakozással és körömrágással töltött időt.

A táborban teljes volt a felfordulás. A sátrakat lebontották, a holmikat felpakolták, hogy az új helyszínre szállítsák őket. Barney mindebből semmit se látott. Türelmetlenül dobolt ujjaival a szélvédő peremén. Energiapocsékolás az egész költözködési manőver, ha a hajóval bármi történik. Még csikorgóit a fék, amikor Barney már kipattant a kocsiból az időemelvénynél. A dzsip már odafenn állt, Tex és Jens Lyn a professzort figyelték, amint a vremeatron telepeit tölti.

— Hol van Dallas? — kérdezte Barney.

— Szunyál — bökött arrafelé Tex a hüvelykujjával.

— Épp most?!

— Nélküle is mehetünk — mondta Tex. — Ehhez a munkához nincs mindkettőnkre szükség. Hisz nincs más dolgunk, mint hogy leszállítsuk Ottar téli whisky-adagját, ha már biztos, hogy rendben megérkeztek.

— Azt teszitek, amit mondok. Biztos, ami biztos, két embert akarok adni Jens mellé. Nincs szükségem balfogásokra. Megjött Dallas… lóduljatok!

Barney leugrott az emelvényről, a professzor pedig aktiválta a mezőt. Mint mindig, a megfigyelő szempontjából most is csupán a másodperc törtrészéig tartott az út. Az emelvény eltűnt, és pár méterrel odább mindjárt meg is jelent.

Nem minden változás nélkül. Hewett professzor a gondosan bezárt műszerkamrában kuporgott. A többiek a dzsipben ültek, a kocsi tetejére és oldalára felhúzták a ponyvát. Csaknem mindent beborított a térdig érő hó és a levegőben lebegő pelyheket szétfújta a vremeatron mezeje.

— Nos?! — süvöltötte türelmetlenül Barney. — Mi történt? Kifelé, jelentsetek! Dallas kimászott a dzsipből, és átgázolt a havon.

— Hű, ez a Grönland! — mondta. — Micsoda időjárás van ott októberben…

— Kímélj meg az időjárás-jelentéstől! Ottar és a hajó rendben megérkeztek?

— Minden rendben. A hajó a partra húzva telel át. Amikor leléptünk, Ottar és a bácsikája a mi piánkon itták egymást az asztal alá. Eleinte aggódtunk, hogy föl se fog bukkanni, a prof négy ugrást is tett, míg ráakadtunk. Úgy látszik, valamiért megállt a Farr-szigeteken.

Köztünk szólva, nem hiszem, hogy valaha is eljutott volna Grönlandra, ha a szomjúsága nem erősebb nála. Hiába, aki rákap az égetett szeszre, annak ezek a házi sörök már nem az igaziak.

A feszültség enyhült, Barney hosszú idő óta először megnyugodott. Még némi mosolyra is futotta.

— Jó. Akkor gyerünk, szállítsuk el a csapatot, amíg tart ideát a nappali fény! — Felkapaszkodott az emelvényre, és gondosan a dzsip keréknyomaiban lépkedve, nehogy hó kerüljön a cipőjébe, a műszerszobához ment.

— Futja a kakaóból még egy ugrásra? — kérdezte a professzort.

— Remek újítást vezettem be. A generátor egyfolytában jár, a telepek állandóan fel vannak töltve.

— Akkor vigyen bennünket a következő év tavaszához, az 1005-ös évre gondolok. Válasszon ki Új-Foundlandon egy alkalmas helyet, azok egyikét, amiket Lynnel végigvizsgáltak, mikor a viking településeket keresték.

— Emlékszem egyre — Hewett professzor sebesen lapozgatott a jegyzetfüzetében. — Ideális helyszín. — Beállította a koordinátákat a műszerfalon, és bekapcsolta a vremeatront.

Az időbeli helyváltoztatás immár ismerős érzete következett, és az időemelvény máris földet ért egy sziklás tengerparton. A hullámok csaknem a fejük fölött törtek meg, a felcsapódó permet sziszegve hullott a hóba. Málladozó, baljóslatú szikla nyúlt mellettük a magasba.

— Mi a véleménye?! — próbálta Barney túlordítani a hullámtörés robaját.

— Rossz koordináták! — kiabált vissza a professzor. — Apró hiba. Ez nem az a helyszín.

— Mit nem mond! Gyerünk innen, mielőtt a tengerbe sodródunk.

A következő ugrás apró tengeröbölre néző, füves rétre vitte őket. Tömött sorokban borították a hosszú fák a környező hegyeket. A rét közepén tiszta vizű, sebes patak kanyargott a tenger felé.

— Mindjárt jobb — állapította meg Barney, míg a többiek kikászálódtak a dzsipből. — Hol vagyunk, Jens?

Jens Lyn körülnézett, beleszimatolt a levegőbe, és elmosolyodott.

— Emlékszem erre a helyre, egyike volt a legelsőknek, amiket megvizsgáltunk. Ez az Epaves-öböl, tulajdonképpen a Szent-öböl nyugati ága, Új-Foundland legészakibb csúcsán. Az ott a Belle Isle-szoros. Azért vizsgáltuk meg ezt a…

— Nagyszerű. Pont ilyet képzeltünk el magunknak. És Ottar hajóján az a bigyó… az is erre a szorosra van beállítva, ugye?

— Igen.

— Akkor ez a hely kell nekünk. — Barney lehajolt, felmarkolta a vizes havat az emelvényről, lassan hógo-lyóvá gyúrta. — Azt a területet a patak torkolatától délre meghagyjuk Ottarnak. Mi magunk a domb tetején verünk tábort. Elég simának látszik ahhoz, hogy a huszadik századot a kamera látókörén kívül tartsa. Gyerünk vissza a táborba. És ezt a latyakot takarítsátok el, mielőtt valaki a lábát töri.

Dallas lehajolt, hogy megkösse a cipőfűzőjét. Leküzdhetetlenül kísértő célpont volt. Barney egyenesen a feszes kék overall közepébe vágta a hógolyót.

— Halihó, vikingek! — kiáltotta boldogan. — Gyertek, telepedjünk le Vinlandon!

Загрузка...