Az Alapítvány pereme

55.

Janov Pelorat, arcán a sajnálkozás és a bizonytalanság furcsa vegyülékével nézte a hajnali szürkületben derengő táj körvonalait.

— Nem sokat időztünk itt, Golan, pedig barátságos, érdekes világnak ígérkezett. Szerettem volna jobban megismerni.

Trevize fanyar mosollyal nézett föl a számítógép mellől.

— Azt hiszi, én nem? Háromszor ettünk a bolygón, mindig valami mást, de mindig nagyon finomat. Jó volna, ha folytathatnánk. És nőket is legföljebb csak pillanatokra láttunk, pedig akadtak köztük egészen vonzóak is, ha arról lett volna szó… nos, ha arról lett volna szó, amire gondolok.

Pelorat kissé elfintorította az orrát.

— Ó, drága barátom! Azok a csengettyűk, amiket cipőnek hívnak, azok a ruhának nevezett csiricsáré göngyölegek, hát még amit a szempillájukkal művelnek! Figyelte a szempillájukat?

— Elhiheti, hogy mindent megfigyeltem, Janov. Maga lényegtelen dolgokat kifogásol. Alkalmasint őket is rá lehetne beszélni minden nehézség nélkül, hogy lemossák az arcukat, és a megfelelő időben nyilván ledobnák a cipőjüket, de még a csiricsáré darabjaikat is.

— Majd egyszer szaván fogom, Golan — felelte Pelorat. — Engem mindenesetre továbbra is elsősorban a Föld izgat. Mindaz, amit a Földről meséltek, olyan hiányos és ellentmondásos… sugárzást mond az egyik, robotot a másik…

— Mindkét változat halált jelent…

— Igaz — ismerte el Pelorat vonakodva —, de az is lehet, hogy az egyik igaz, a másik meg nem, esetleg mindkettőben van némi igazság, vagy egyik is, másik is hazugság. Ha az ember olyan történetet hall, amelyikben ködösítik a részleteket, feltétlenül fölmerül benne a vágy, hogy utánajárjon, és kiderítse az igazságot.

— Én is így vagyok vele — ismerte el Golan. — A Galaxis minden törpecsillagára mondom, én is így vagyok vele. De jelenleg mégiscsak a Gaiával van a legfőbb gondunk. Mihelyt ezt kibogoztuk, indulhatunk a Földre, vagy egy hosszabb tartózkodásra visszatérhetünk ide, a Sayshellre. De előbb nézzük meg a Gaiát.

Pelorat bólintott.

— A legfőbb gondunk! Ha elfogadjuk, amit Quintesetz mondott, a Gaián a halál vár ránk. Biztos, hogy oda kell mennünk?

— Én is ezt kérdem magamtól — felelte Trevize. — Maga fél?

Pelorat habozott, mintha maga sem volna tisztában az érzelmeivel. Aztán egészen egyszerű, magától értetődő hangon azt válaszolta:

— Igen. Rettenetesen!

Trevize előbb leült, csak aztán fordult a másik felé.

— Nincs értelme, Janov, hogy ezt az utat megkockáztassa — mondta ugyanolyan nyugodt, magától értetődő hangon. — Csak egy szót kell szólnia, s én leteszem a Sayshellen a személyes holmijaival együtt, és kétfelé osztom a vagyonúnkat is. Majd újból fölveszem, ha visszatérek, s ha akarja, akkor elmehetünk a Szírius-szektorba, s ha valóban ott van, akkor a Földre is. Ha nem térnék vissza, a Sayshellen élő alapítványiak majd hazajuttatják magát a Terminusra. Ha nem jön velem, akkor sincs harag, öreg barátom?

Pelorat sűrűn pislogott, s néhány pillanatig összeszorította a száját. Aztán kissé rekedten megszólalt:

— Öreg barátom? Mióta is ismerjük egymást? Talán egy hete? Nem érzi különösnek, hogy nem akarom elhagyni a hajót? Félek, ez igaz, de magával akarok maradni.

Trevize bizonytalan mozdulatot tett a kezével.

— De hát miért? Szavamra mondom, nem kívánom magától.

— Magam sem tudom, miért, de ragaszkodom hozzá. Mert… mert… Golan, én hiszek magában! Úgy érzem, mindig tudja, mit csinál. A Trantorra akartam menni, ahol talán, ahogy most látom, semmi sem történt volna. Maga ragaszkodott a Gaiához, és úgy tűnik, a Gaia valami módon a Galaxis érzékeny pontja. Mintha bizonyos dolgok vele kapcsolatosan történnének. És ha ez nem elég magyarázat, Golan, figyeltem, hogyan kényszeríti Quintesetzet, hogy információt adjon a Gaiáról. Rendkívül ügyes blöff volt. Csak ámultam és bámultam.

— Tehát azt mondta, hisz bennem.

— Igen, hiszek — felelte Pelorat. Trevize társa karjára tette a kezét, és egy pillanatig úgy tűnt, keresi a megfelelő szavakat.

— Janov — szólalt meg végül —, megbocsátja-e nekem látatlanban, ha tévesen ítéltem meg a dolgot, és ha így vagy úgy, de szembetalálja magát valamivel… valami kellemetlenséggel, ami esetleg ránk vár?

— Ó, drága barátom, miért kérdez ilyeneket?! — kiáltotta Pelorat. — Szabadon döntöttem így, a saját, nem pedig a maga elhatározásából. És kérem, induljunk minél előbb! Félek, hogy előbb-utóbb torkon ragad a gyávaságom, s aztán életem végéig szégyenkezhetem.

— Úgy lesz, Janov — felelte Trevize. — Mihelyt a számítógép megadja az engedélyt, már indulunk is. Ezúttal a gravitáció segítségével szállunk föl, csak előbb meg kell bizonyosodnunk róla, hogy a fölöttünk lévő atmoszférában nem tartózkodnak-e más hajók is. És ahogy a körülöttünk lévő légkör mind ritkábbá és ritkábbá válik, úgy fokozzuk a sebességet. Egy órán belül a szabad űrben leszünk.

— Helyes — mondta Pelorat, és lecsavarta egy műanyag kávéstubus kupakját. A nyílás szinte azonnal felhabzott. Pelorat a szájába vette a tubus nyílását, miközben éppen annyi levegőt engedett be, hogy elviselhető hőmérsékletűvé hűtse le a kávét.

Trevize elvigyorodott.

— Remekül megtanulta, hogyan kell használni ezeket a holmikat. Veterán űrhajós lett magából, Janov.

Pelorat a kezében lévő műanyag tubusra bámult, majd megkérdezte:

— Most, hogy már olyan hajóink vannak, amelyek, ha kell, megteremtik a maguk gravitációs mezőjét, nem használhatnánk hétköznapi edényeket?

— Dehogynem. Csakhogy az űrutazók nem hajlandók megválni a régi felszerelésüktől. Hogy is erezhetné magát különbnek egy urpatkany a földi féregnél, ha ő is közönséges csészét használna? Látja azokat a gyűrűket a falakon és a mennyezeten? Az űrutazás több mint húszezer éves múltjára emlékeztetnek, noha a mai gravitációs hajókon teljesen fölöslegesek. Mégis ott vannak, és lefogadom egy csésze kávéba, hogy a maga űrpatkánya még ma is eljátssza, hogy felszálláskor palacsintává lapítja a gravitáció, aztán meg ide-oda lengene azokon a gyűrűkön, mintha súlytalanságban utazna, pedig mindkét esetben egy G, vagyis rendes a gravitáció.

— Maga tréfál.

— Talán egy kicsit… de ne felejtse el, bizonyos mértékű szociális tehetetlenség mindenütt létezik, még a technikai fejlődés terén is. A haszontalan gyűrűk még ma is ott vannak, és ma is szopókán keresztül iszunk a csészéből.

Pelorat elgondolkodva bólogatott, és szopogatta a kávét.

— És mikor indulunk? — kérdezte végül.

— Sikerült — nevetett Trevize jóízűen. — Miközben a gyűrűkről beszéltem, észre sem vette, hogy fölszálltunk. Egy mérföld magasan járunk.

— Ezt nem mondhatja komolyan.

— Nézzen ki!

Pelorat engedelmeskedett.

— De hiszen észre sem vettem! — kiáltotta.

— Éppen erre számítottam.

— És nem szegtük meg a szabályokat? A fölfelé vezető spirális útvonalon nem kellett volna követnünk egy rádiósugárt, ahogy idejövet tettük?

— Semmi értelme, Janov. Nem állít meg bennünket senki. Senki a világon.

— Amikor lefelé jöttünk, azt mondta…

— Az más volt. Bár nem vártak tárt karokkal, de örömmámorban úsznak, hogy elmegyünk.

— Miért beszél így, Golan? Egyetlen ember beszélt nekünk a Gaiáról, mégpedig Quintesetz, és ő kérve kért bennünket, ne menjünk oda.

— El ne higgye, Janov. Formaság volt az egész. Ő biztos volt benne, hogy elmegyünk a Gaiára. Janov, maga csodált engem, amiért szóra tudtam bírni Quintesetzet. Bocsásson meg, de nem érdemlem meg a csodálatát. Ha semmit sem tettem volna, ő akkor is megadta volna az információkat. Ha megpróbáltam volna befogni a fülem, ő egyenesen belekiabálta volna.

— Miért mondja ezt, Golan? Ez őrültség.

— Paranoia? Igen, tudom. — Trevize a számítógéphez fordult, és amennyire csak tudta, kiterjesztette érzékeit. — Nem állítanak meg bennünket — mondta.

— Közel s távol egyetlen hajó sincs, de még figyelmeztető üzenetet sem észlelek. Újra Pelorat felé fordult.

— Árulja el nekem, Janov, honnan tudott a Gaiáról? Már akkor is tudott a létezéséről, amikor még a Terminuson voltunk. Tudta, hogy a Sayshell-szektorban van. Tudta, hogy a név valamiképpen a Föld egyik jelentése lehet. Honnan értesült minderről?

Pelorat mintha nyársat nyelt volna.

— Ha a Terminuson volnánk, a dolgozószobámban — mondta —, utánanézhetnék a feljegyzéseim között. Mindent mégsem hozhattam el magammal, különösen nem olyasmit, hogy mikor találkoztam ezzel vagy azzal az adattal először.

— Akkor hát gondoljuk végig az egészet — mondta Trevize mogorván. — Maguk a sayshelliek mély hallgatásba burkolóznak, s ha szólnak is a Gaiáról, olyan vonakodva, hogy szinte maguk táplálják a szektor közönséges halandóinak gyanúját, miszerint ilyen nevű bolygó nincs is a normális térben. Nos, én valami mást mondok magának. Figyeljen!

Visszafordult a számítógéphez; ujjai gyakorlott, könnyed mozdulattal simultak bele a kéztartóba, melynek szinte meleg érintése most is örömmel töltötte el. Ezúttal is elfogta az az érzés, hogy ujjhegyein át az akaratából is átszivárog valami a számítógépbe.

— Megmutatom magának a számítógép galaktikus térképét, ahogyan el volt téve a memóriabankjában a Sayshellen való leszállásunk előtt. A Sayshell éjszakai égboltját ábrázoló részt mutatom meg, azt, amit az elmúlt éjjel láttunk.

A szoba elsötétcdett, és a képernyőn megjelent az éjszakai égbolt.

— Éppolyan gyönyörű, amilyennek a Sayshellen láttuk — suttogta Pelorat.

— Még annál is szebb — felelte Trevize türelmetlenül.

— Ezt nem homályosítja el a légkör, itt nincsenek felhők, sem a látóhatárnál fellépő abszorpció. De várjon, hadd állítom be pontosan.

A kép elmozdult, azt a kényelmetlen érzést keltve szemlélőiben, hogy ők maguk mozdultak el. Pelorat ösztönösen megragadta széke karfáját, hogy megtarthassa az egyensúlyát.

— Ott van! — kiáltotta Trevize. — Felismeri?

— Persze. Az Öt Nővér, az ötszög alakú csillagkép, amit Quintesetz mutatott nekünk. El sem lehet téveszteni.

— Úgy, ahogy mondja. De hol van a Gaia? Pelorat pislogott. Középről eltűnt az a halvány csillag.

— Nincs ott — mondta.

— Eltalálta. Nincs ott. Méghozzá azért nincs, mert a helymeghatározása nem szerepel a számítógép adatbankjában. És mert cseppet sem tartom valószínűnek, hogy a szóban forgó adatok a mi kedvünkért hiányoznak belőle, csak arra következtethetek, hogy az adatbank tervezéséért felelős alapítványi galaktográfusok, akik pedig elképesztő mennyiségű információval rendelkeznek, nem tudtak a Gaiáról.

— Úgy érti, ha elmentünk volna a Trantorra… — nyögte Pelorat.

— Gyanítom, hogy ott sem találtunk volna a Gaiára vonatkozó adatokat — fejezte be a mondatot Trevize.

— A sayshelliek eltitkolják a létezését, de még azt is meg merem kockáztatni, hogy maguk a Gaia-lakók is. Maga mondta alig néhány napja, hogy egyes világok esetleg szántszándékkal húzódnak háttérbe, hogy mentesüljenek az adófizetéstől, és elkerüljék a külső beavatkozást.

— Ha a térképkészítők és a statisztikusok ilyen világra bukkannak — felelte Pelorat —, azok rendszerint a Galaxis gyéren lakott övezeteiben találhatók. Éppen az elszigeteltségük teszi lehetővé számukra, hogy elbújjanak. A Gaia nem elszigetelt világ.

— Úgy van. A dolog ettől még szokatlanabb… Azt javasolom, hagyjuk a képernyőn a térképet, és folytassuk elmélkedésünket galaktográfusaink tájékozatlanságát illetően… És hadd tegyem föl magának újra a kérdést: látva legképzettebb szakembereink tudatlanságát, mivel magyarázza, hogy maga mégis értesült a Gaia létezéséről?

— Kedves Golanom! Harminc esztendeje gyűjtögetem a földi mítoszokat, legendákat és mindenféle anyagot, ami a Föld történelmére vonatkozik. Az összes feljegyzésem nélkül ugyan miképpen…

— Valahol mégiscsak elkezdhetnénk, Janov. Például azzal, hogy kutatómunkája első vagy második tizenöt évében hallott róla először?

— Ó! Ha már ennyire belemegyünk a részletekbe, nos, az utóbbiban.

— Ennél pontosabban is meghatározhatná. Én úgy vélem, csak az elmúlt egy-két évben szerzett tudomást a Gaia létezéséről.

Trevize merőn nézett Peloratra, s mikor rájött, hogy a homályban nem tudja kivenni társa arckifejezését, kissé megemelte a helyiség fényszintjét. A képernyőn látható éjszakai égbolt egyes részletei elhalványultak. Pelorat arca mozdulatlan volt, mint a kő, semmit sem lehetett leolvasni róla.

— Nos? — kérdezte Trevize.

— Gondolkodom — válaszolta Pelorat jámborul. — Igaza lehet. De nem esküdnék meg rá. Amikor a Ledbet Egyetemre írtam Jimbornak, nem említettem a Gaiát, holott kézenfekvő lett volna, ez pedig… lássuk csak… 95-ben volt, vagyis három éve. Azt hiszem, Golan, igaza van.

— És honnan szerezte az értesülését? — firtatta Trevize. — Egy beszélgetés során? Könyvből? Tudományos publikációból? Vagy valami ősrégi dalból? Honnan? Mondja már!

Pelorat hátradőlt, és összefonta a karját. Mélyen elmerült gondolataiban, s meg sem mozdult. Trevize néma csendben várt.

Pelorat végre megszólalt:

— Egy magánbeszélgetés során. De azt már hiába is kérdezné, barátom, hogy kivel beszélgettem. Nem emlékszem.

Trevize keze az öve körül motoszkált. Érezte, hogy az öv nyirkos lett, ahogy megfeszített erővel próbálta szóra bírni a másikat, de úgy, hogy a világért se adja a szájába a szavakat.

— Egy történésztől hallotta? Vagy mítoszkutatótól? Talán egy galaktográfustól?

— Hiába. Nem tudok nevet kapcsolni a beszélgetéshez.

— Talán azért nem, mert nincs is név.

— Ó, nem. Ez aligha tűnik lehetségesnek.

— Miért? Egy anonim beszélgetést nem tart elképzelhetőnek?

— Talán igen.

— Volt már ilyennek részese valaha?

— Elvétve. Az utóbbi években olyan emberként váltam ismertté tudományos körökben, mint aki szenvedélyes gyűjtője a különféle mítoszok és legendák sajátos típusainak, és néhány levelezőtársam alkalmanként, puszta előzékenységből, nem hivatalos forrásból származó anyagokat küldött. Olykor nem is tudtam meghatározott személyhez kötni őket.

— Értem — felelte Trevize. — De kapott-e valaha névtelen információt, méghozzá közvetlenül, nem pedig valamelyik tudományos kapcsolatán keresztül?

— Néha ilyesmi is előfordult, de nagyon ritkán.

— És nem lehetséges, hogy a Gaiával is ilyesmi történt?

— Az ilyen névtelen beszélgetések oly ritkán fordulnak elő, hogy emlékeznem kellene rá, ha ebben az esetben ez történt volna. És mégsem merném állítani, hogy az információ nem volt anonim eredetű. De éppen úgy azt sem, hogy valóban névtelen forrásból kaptam az értesülést.

— Rendben van. De azért nem zárja ki a lehetőséget, igaz?

— Nem, nem zárom ki — felelte Pelorat vonakodva. — De mire akar kilyukadni?

— Még nem fejeztem be — jelentette ki Trevize ellentmondást nem tűrő hangon. — Honnan kapta azt az információt, akár névtelen volt, akár nem? Melyik bolygóról?

Pelorat megvonta a vállát.

— Sejtelmem sincs róla.

— Elképzelhető, hogy a Sayshellről?

— Mondtam már. Nem tudom.

— De én állítom, hogy a Sayshellről kapta.

— Maga azt állít, amit csak akar, de attól még nem szükségszerű, hogy úgy is történt a dolog.

— Nem? Amikor Quintesetz megmutatta az Öt Nővér által közrefogott halvány csillagot, maga rögtön tudta, hogy az a Gaia. Később meg is mondta Quintesetznek, mielőtt ő megnevezhette volna. Emlékszik?

— Hogyne emlékezném.

— Hogy lehet ez? Abban a halvány csillagban hogyan ismerhette föl azonnal a Gaiát?

— Mert abban az anyagban, ami a Gaiáról a rendelkezésemre áll, csak ritkán említik ezen a néven. Igen sokféle eufemizmust ismerek e tárgyban. Az egyik leggyakrabban előforduló „az Öt Nővér Kisöccse” volt. Egy másik „az Ötszög Közepe”, de néha „Ötszög-nullának” is nevezték. Amikor Quintesetz megmutatta az Öt Nővért és a középső csillagot, ellenállhatatlanul feltolultak bennem ezek az utalások.

— Sohasem említette ezeket az utalásokat.

— Nem tudtam, mit jelentenek, és nem tartottam fontosnak, hogy megvitassam a dolgot magával, aki… — Pelorat elbizonytalanodott.

— Nem szakmabeli?

— Igen.

— Remélem, tisztában van vele, hogy az Öt Nővér alkotta ötszög pusztán viszonylagos forma.

— Hogy érti ezt?

Trevizc nevetése olyan volt, mint egy simogatás.

— Maga földi féreg! Hát azt hiszi, az égboltnak megvan a maga objektív, saját alakja? Hogy a csillagok egyenként rá vannak szögezve? A pentagon arról a rendszerről látszik annak, amelyhez a Sayshell bolygó tartozik, és csak arról. Egy más csillag körül keringő bolygóról az Öt Nővér is merőben más képet mutat. Egyrészt mert más szögből látszik, másrészt mert a pentagon öt csillaga különböző távolságokra van a Sayshelltől, és egy másik nézőpontból szemlélve őket megszűnik a köztük levő, bármilyen látható kapcsolat. Lehet, hogy az öt közül egy-kettő az égbolt egyik felén, a többi a másik felén látható. Ide nézzen!

Trevize újra efsötétítette a szobát, és a számítógép fölé hajolt.

— A Sayshell Uniót nyolcvanhat lakott bolygórendszer alkotja. Hagyjuk most a Gaiát, illetve azt a pontot, ahol lennie kellene, a helyén — (miközben kimondta, apró, vörös karika jelent meg az Öt Nővér alkotta ötszög közepén) —, és fordítsuk el az égboltot úgy, ahogy a nyolcvanhat bolygó találomra kiválasztott valamelyikéről látják.

Az ég elfordult, és Pelorat pislantott egyet. A kicsiny, vörös karika a képernyő közepén maradt, az Öt Nővér azonban eltűnt. Ragyogott ugyan néhány fényes csillag a közelben, ám az ötszögnek nyoma sem volt. Az égbolt megint elcsúszott, majd megint és megint. Újabb és újabb síkok váltották egymást. A vörös karika rendületlenül őrizte a helyét, de az egyformán fényes csillagok alkotta ötszög egyetlenegyszer sem állt össze. Olykor feltűnt ugyan egy-egy torz — nem azonos fényességű csillagok alkotta — pentagon, de egyik sem volt hasonlítható a Quintesetz mutatta csodálatos csillagképhez.

— Eleget látott? — kérdezte Trevize. — Biztosíthatom, az Öt Nővért egyetlen lakott világról sem láthatták soha olyannak, amilyennek mi láttuk, kivéve magát a Sayshellt.

— Lehetséges, hogy a sayshelli látványt más bolygókra is exportálták — kockáztatta meg Pelorat. — A császári időkben számos közmondás terjedt el, némelyik még hozzánk is beszivárgott, melyek egyértelműen Trantor-központúak voltak.

— Arról a Sayshellről feltételezi ezt, amely úgy rejtegeti a Gaiát, ahogy tapasztaltuk? És miért érdekelné ez a látvány a Sayshell Unión kívül eső világokat? Miért volna számukra érdekes az „Öt Nővér Kisöccse”, ha egyszer nincs az égboltjukon semmi, amire rámutathatnának?

— Lehet, hogy igaza van.

— És nem látja be, hogy az eredeti információja csakis magáról a Sayshellről származhatott? Nem valahonnan az Unió területéről, hanem épp arról a bolygórendszerről, amelyhez az Unió központja tartozik.

Pelorat megrázta a fejét.

— Úgy mondja ezt, mint elkerülhetetlen szükségszerűséget, én mégsem emlékszem rá. Egyszerűen nem emlékszem rá.

— Mindenesetre érzi, ugye, az érveim súlyát?

— Igen, érzem.

— Akkor menjünk tovább… Mit gondol, mikor keletkezhetett a legenda?

— Bármikor. Feltételezem, hogy réges-régen, még a császári korban. Érződik rajta valami ősi…

— Téved, Janov. Az Öt Nővér meglehetősen közel van a Sayshell bolygóhoz, ezért is olyan fényesek. Következésképpen négynek közülük erős önmozgása van, és mivel nincs kettő, amelyik egy családhoz tartozna, különféle irányokba mozognak. Figyelje, mi történik, amikor a térképet lassan visszaforgatom az id.őben.

A Gaia helyét jelölő vörös kör most is szilárdan állt, miközben az ötszög lassan széthullott, ahogy a csillagok közül négy más-más irányba sodródott el, az ötödik pedig kissé elmozdult.

Nézze, Janov! — mondta Trevize. — Ki mondaná meg, hogy ezek szabályos ötszöget alkottak?

— Teljesen aszimmetrikus — ismerte el Pelorat.

— És a Gaia ott van-e még a közepén?

— Nem, éppen hogy alaposan félrecsúszott.

— Nagyszerű, így festett a csillagcsoport százötven évvel ezelőtt. Mindössze másfél évszázad az egész. Az utalásnak, amelyben „az Ötszög közepéről” és hasonlókról volt szó, a mi évszázadunkig sehol, még a Sayshellen sem volt értelme. Az adatot a Sayshellről küldték magának, és valamikor ebben az évszázadban keletkezett, talán az utóbbi tíz esztendőben. És maga annak rendje és módja szerint megkapta, annak ellenére, hogy a Sayshell erősen tartja a száját, ha a Gaiáról van szó.

Trevize felgyújtotta a villanyt, eloltotta a csillagtérképet, aztán csak bámult merően Peloratra.

— Zavarban vagyok — szólalt meg Pelorat. — Mit jelentsen ez?

— Magától várom a választ. Gondolkozzék! Valahogy befészkelődött az agyamba, hogy a Második Alapítvány még most is létezik. A választási kampányom alkalmával beszédet tartottam. Kicsit az érzelmekre is hatni akartam, hogy a határozatlanokból kicsaljam a szavazatot, s ezért azzal a drámai fordulattal kezdtem, hogy „Ha a Második Alapítvány még most is léteznék…” — de még aznap föltettem magamnak a kérdést: mi van akkor, ha valóban létezik? Történelemkönyveket kezdtem olvasni, s egy héten belül meg voltam győzve. Valódi bizonyíték nem állt rendelkezésemre, de mindvégig éreztem, hogy a spekulációk zűrzavarából sikerült azért elkapnom a helyes következtetés egy darabkáját. És most… Trevize eltűnődött, aztán folytatta:

— Vegyük sorra, mi történt azóta. Éppen Comport választottam bizalmasomnak, és ő elárult. Ennek az lett a következménye, hogy Branno polgármesternő letartóztatott és száműzött. Miért a száműzést választotta az egyszerű börtön vagy az elhallgattatás helyett? És miért adta álam a lehető legkorszerűbb hajót, amelynek segítségével ugrások sorozatával járhatom be az egész Galaxist? És legfőképpen miért ragaszkodott hozzá, hogy önt is magammal vigyem, és miért javasolta, hogy segítsek magának fölkutatni a Földet? És miért voltam meggyőződve róla, hogy nem kell a Trantorra mennünk? Biztos voltam benne, hogy maga jobb célpontot talál majd a kutatásainkhoz, és akkor előhozakodott a Gaia titokzatos világával, melyről, mint kiderült, rendkívül rejtelmes körülmények között szerzett tudomást. Eljövünk a Sayshellre, ez az első megállóhelyünk, és összefutunk Comporral, aki előad nekünk egy körülményes történetet a Földről és annak haláláról. Bizonygatja, hogy a Föld a Szírius-szektorban van, és sürget bennünket, hogy máris induljunk oda.

— Na tessék — szólt közbe Pelorat. — Maga úgy állítja be az eseményeket, mintha minden a Gaia felé irányítana bennünket, pedig épp most mondta el, Compor másfelé akarta terelni az utunkat.

— Amire én válaszul eldöntöttem, hogy folytatjuk eredeti kutatási tervünket, ha másért nem, hát azért, mert egyáltalán nem bízom meg abban az emberben. Nem gondolja, hogy talán éppen erre számított? Talán azért kérte, hogy másfelé menjünk, mert tudta, hogy nem fogadjuk meg a tanácsát.

— Kész regény — morogta Pelora.

— Gondolja? Menjünk tovább. Megismerkedünk Quintesetzcel, méghozzá egyszerűen azért, mert ő volt kéznél…

— Szó sincs róla — vágott közbe Pelorat. — Ismerősnek tűnt nekem a neve.

— Ismerősnek tűnt… Az írásai közül semmit sem olvasott, amire vissza tudija emlékezni. Mégis miért tűnt ismerősnek? Mindenesetre kiderült, hogy ő olvasta a maga egyik dolgozatát, és el volt ragadtatva tőle, de kérdem én, mennyire valószínű ez? Még maga is elismerte, hogy a munkásságáról általában nemigen tudnak az emberek. Mi több, az ifjú hölgy, aki elvezetett bennünket hozzá, meglehetősen indokolatlanul szóba hozza a Gaiát, közli velünk, hogy a hipertérben van, mintha tudná, hogy éppen ez foglalkoztat bennünket. Amikor Quintesetznél érdeklődünk a dolog felől, úgy tesz, mintha nem akarna beszélni róla, mégsem dob ki bennünket, noha meglehetősen gorombán viselkedem vele. Ehelyett vendégül lát az otthonában, s a hazafelé vezető úton még meg is mutatja az Öt Nővért. Még arról is megbizonyosodik, hogy észrevettük a közepén lévő, halvány csillagot. Miért? Nem találja mindezt a véletlenek különös összekapcsolódásának?

— Ha így rakja őket egymás mellé… — dünnyögte Pelorat.

— Rakhatja úgy, ahogy akarja — felelte Trevize. — Én nem hiszek a véletlenek különös összekapcsolódásában.

— Akkor hát mi értelme ennek az egésznek? Hogy bennünket a Gaiára irányítsanak?

— Igen.

— De kik?

— Ezt talán meg sem kellett volna kérdeznie — válaszolta Trevize. — Hát ki tudja megváltoztatni az emberek gondolkodását, finoman megigazítva, ilyen-olyan irányba elterelve ezt-azt?

— Azt állítja tehát, hogy a Második Alapítvány.

— És mit mondtak nekünk a Gaiáról? Hogy érinthetetlen. Az ellene küldött űrhajóhadakat megsemmisítették. Az emberek nem tértek róla vissza. Még az Öszvér sem merte megtámadni, az Öszvér, aki talán ott látta meg a napvilágot. Én nagyon valószínűnek tartom, hogy a Gaia nem más, mint maga a Második Alapítvány, ha pedig így van, akkor éppen az az én végső úticélom.

Pelorat megrázta a fejét.

— Egyes történészek szerint a Második Alapítvány állította meg az Öszvért. Hogy lehetséges akkor, hogy ő is közibük tartozik?

— Gondolom, renegát volt.

— De a Második Alapítvány ugyan miért terelne bennünket ilyen kérlelhetetlenül a Második Alapítvány felé?

Trevize tekintete elborult, homlokán összefutottak a ráncok.

— Gondoljuk csak végig — mondta. — A Második Alapítvány kezdettől fogva ügyelt rá, hogy a lehető legkevesebbet tudjanak róla Galaxis-szerte. A legjobb, ha puszta létezése is titokban marad. Ebben megegyezhetünk. Százhúsz esztendeig valóban abban a hitben éltünk, hogy a Második Alapítvány megsemmisült, és ez bizonyára tökéletesen megtelelt nekik. És mégsem tettek semmit, amikor gyanakodni kezdtem, hogy mégiscsak fennmaradt. Compor tudott a sejtésemről, az ő segítségével tehát bátran elhallgattathattak, akár meg is ölhettek volna. Mégsem tettek semmit.

— Elérték, hogy letartóztassák magát, ha már mindenáron a Második Alapítványt akarja hibáztatni érte — válaszolta Pelorat. — Abból ítélve, amit elmondott, ez azt eredményezte, hogy a Terminus népe nem szerzett tudomást a maga nézeteiről. A második alapítványiak ezt erőszak nélkül érték el, mert nyilván mélyen egyetértenek Salvor Hardin mondásával, miszerint: „Az erőszak nem más, mint a tehetetlen ember végső menedéke.”

— De mit értek el vele, hogy a terminusiak nem ismerték meg a véleményemet? Branno polgármesternő tudomást szerzett róla, és elképzelhetetlen, hogy ne akarná megtudni, vajon igazam van-e. Ha tehát ártani akartak volna nekünk, azzal már elkéstek. A kezdet kezdetén kellett volna megszabadulniuk tőlem, de már az is az ő győzelmüket jelentette volna, ha sikerül elszigetelniük. Akkor ugyanis oly módon befolyásolhatták volna a Terminust, hogy az emberek különcnek, mi több, őrültnek tartsanak. Mihelyt beláttam volna, hogy nézeteim hangoztatásával miféle hatást keltek, talán elhallgatok, és nem kockáztatom politikai pályafutásomat. De ma már nem tehetnek semmit. Branno polgármesternő gyanúját sikerült annyira felkeltenem, hogy utánam küldte Comport, és mert ő bölcsebb nálam, és benne sem bízik meg, még hiper-nyomkövetőt is elhelyezett a hajóján. Vagyis tudja, hogy a Sayshellen vagyunk. Tegnap éjjel, mialatt maga aludt, a számítógépünkkel közvetlen üzenetet küldtem az Alapítvány sayshelli követségének számítógépébe, s közöltem, hogy útban vagyunk a Gaia felé. Lesz, ami lesz, még a koordinátákat is megadtam nekik. Ha a Második Alapítvány most követne el valamit ellenünk, meggyőződésem, hogy Branno kivizsgáltatná az ügyet, azt pedig nyilván nem akarják, hogy az Alapítvány minden figyelme feléjük forduljon.

— Törődnének egyáltalán az Alapítvány figyelmével, ha egyszer olyan hatalmasak?

— Igen! — vágta rá Trevize hevesen. — Azért rejtőzködnek, mert valamilyen vonatkozásban nagyon is gyengék lehetnek, és mert az Alapítvány olyan technikai fejlődésen ment keresztül, amit talán maga Seldon sem látott előre. Az a csendes, mondhatnám titkos mód, ahogyan bennünket a saját világuk felé terelnek, kétségkívül arra vall, hogy semmiképpen sem szeretnék magukra irányítani a figyelmet. Ha pedig így áll a helyzet, akkor máris vesztettek, legalábbis részben, mert a figyelem máris rájuk irányul, és kétlem, hogy tehetnének bármit, amivel visszafordíthatják a folyamatot.

— De miért vállalnák mindezt? — vetette közbe Pelorat. — Miért törekednének önmaguk megsemmisítésére, amennyiben az elemzése megállja a helyét, azzal, hogy bennünket végigcsalogatnak az egész Galaxison? Mit akarhatnak tőlünk?

Trevize Peloratra bámult, aztán elvörösödött.

— Janov — mondta —, én sejtem, mi lehet az oka. Nekem megvan az a képességem, hogy szinte a semmiből eljutok a helyes következtetésig. Valahogy megérzem, mikor van igazam, és most is ez a helyzet. Van valamim, ami kell nekik, olyannyira kell, hogy önnön létezésüket is kockára teszik érte. Nem tudom, mi lehet az, de rá fogok jönni, mert ha megtalálom, és valóban olyan hatalmas dologról van szó, akkor használni is akarom, méghozzá úgy, ahogy jónak látom. — Könnyedén megrántotta a vállát. — Most, hogy tudja, milyen őrült vagyok, még mindig velem akar tartani, öreg barátom?

— Egyszer említettem, hogy megbízom magában — felelte Pelorat. — A helyzet nem változott.

Trevize határtalan megkönnyebbüléssel mosolyodott el.

— Pompás! Mert egy másik hang azt súgja nekem, hogy valami módon magának is lényeges szerep jut ebben a játékban. Akkor hát, Janov, teljes sebességgel a Gaia felé. Előre!

56.

Harla Branno polgármester asszony határozottan öregebbnek látszott hatvankét esztendejénél. Nem mindig volt ez így, de most öregebbnek látszott. Annyira belemerült a gondolataiba, hogy még arról is megfeledkezett, a világért bele ne pillantson a tükörbe, s most, útban a térképszoba felé, meglátta saját képmását. Így aztán kénytelen volt tudomást szerezni róla, milyen megviselt a külseje.

Felsóhajtott. Bizony, kiment belőle az erő… Öt éve polgármester, s előtte is tizenkét esztendeig képviselte a valóságos hatalmat két névleges vezető háta mögött. Nyugodt időszak volt, sikeres is — de kimerítő. Milyen lett volna, tűnődött el, ha tele van keserves erőfeszítésekkel, kudarcokkal, tragédiával?

Most úgy érezte, neki személyesen nem lett volna olyan rossz. Ha mozdulnak a dolgok, úgy érezte volna magát, mint hal a vízben. Az a gondolat borzasztotta el és viselte meg, hogy nem tehet semmit, csak sodródik az eseményekkel.

A Seldon-terv végül is sikeresnek bizonyult, és erről a továbbiakban a Második Alapítvány gondoskodott. Ő mint az Alapítványt kormányzó erős kéz (valójában az Első Alapítványról van szó, de a Terminuson senkinek sem jutott eszébe, hogy használja a megkülönböztető jelzőt) mindössze az árral úszott.

A történelem talán csak megemlíti majd a nevét vagy még azt sem. Ő csak ült egy űrhajó kézelőgombjai előtt, miközben az űrhajót kívülről irányították.

Még III. Indbur — aki az Öszvér alatti katasztrofális behódolás idején kormányozta az Alapítványt — is csinált valamit. Ha mást nem, hát legalább összeomlott.

Branno polgármesternőnek azonban már nem jutott semmi!

Hacsak ez a Golan Trevizc, ez az oktalan tanácsos, ez a villámhárító nem teszi lehetővé…

Elgondolkodva nézte a térképet. Nem olyasféle volt, mint amilyet a korszerű számítógépek készítenek. Inkább háromdimenziós fényrajznak nevezhetné, amely holografikus képet vetített a levegőbe a Galaxisról. És bár nem lehetett megmozdítani, elfordítani, kiterjeszteni vagy összesűríteni, az ember körüljárhatta, és tetszőleges szögből vehette szemügyre.

Amikor megérintett egy kapcsolót, a Galaxis tekintélyes része, hozzávetőlegesen egyharmada (az „élettelen földnek” számító magot is beleértve) vörösre változott. Íme az Alapítvány Szövetség, az a több mint hétmillió lakott világ, amelyet a Tanácson keresztül ő maga kormányoz — hétmillió lakott világ szavazott rá és küldte el képviselőjét a Világok Parlamentjébe, ahol merőben lényegtelen dolgokról döntenek, és még véletlenül sem foglalkoznak fontos ügyekkel.

Egy másik kapcsoló érintése nyomán halvány rózsaszínű foltok jelentek meg a Szövetség határai mentén itt is, ott is. A befolyásuk alá vont területek! Nem voltak ugyan a Szövetség részei, ám a névleg független régiók álmukban sem gondoltak volna rá, hogy ellenálljanak az Alapítvány bármilyen szándékának.

A polgármesternő számára nem volt kétséges, hogy a Galaxisban nincs erő, amely szembeszállhatna az Alapitvánnyal (beleértve a Második Alapítványt is, ha tudnák, hol rejtőzik), hogy az Alapítvány, ha úgy akarná, szétküldhetné hadiflottáit, és egyik napról a másikra megalapíthatná a Második Birodalmat.

De a Terv életbe lépésétől még csak öt évszázad telt el. A Terv kimondja, hogy tíz évszázadnak kell eltelnie, s csak akkor alapíthatják meg a Második Birodalmat, és a Terv megtartásán a Második Alapítvány őrködik. A polgármesternő megcsóválta szomorú, őszes fejét. Ha az Alapítvány ennek ellenére cselekvésre szánja cl magát, valami módon kudarcot fog vallani. Hiába ellenállhatatlanok a flottái, az akció még nem sikerülhet.

Hacsak Trevize, a villámhárító nem vonzza magához a Második Alapítvány villámcsapását — és még ki is derül, hogy honnan csapott le a villám.

Körülpillantott. Hol van Kodell? Most aztán végképp nem késhet el.

Mintha a gondolataival parancsolt volna rá, máris belépett a szokott vidám mosolyával; megjelenését a szürkésfehér bajusz és a napbarnított bőr még nagypapásabbá tette, mint valaha. Nagypapássá, de nem öreggé. Ami azt illeti, nyolc évvel fiatalabb nála.

Hogyhogy őrajta nem hagy nyomot az erőfeszítés? Tizenöt esztendő a Biztonsági Szolgálat igazgatói székében nem volt elég, hogy ráncokat véssen az arcára?

57.

Kodell lassú fejbólintással tett eleget a hivatalos üdvözlési kötelezettségnek, ami nélkül nem lehetett beszélgetést kezdeményezni a polgármesterrel. Ez a hagyomány a rossz emlékezetű Indburök óta vert gyökerét a politikai életben. Szinte minden megváltozott azóta, kivéve az etikettet.

— Bocsásson meg a késésért, polgármester asszony — kezdte —, de az a tény, hogy letartóztatta Trevize tanácsost, végül mégiscsak utat talált a Tanács süket füléhez is.

— Ó! — mondta a polgármesternő félvállról. — És most palotaforradalom fenyeget bennünket?

— A legkevésbé sem. Urai vagyunk a helyzetnek. De zajongani fognak.

— Hadd zajongjanak. Ettől majd megkönnyebbülnek, én pedig…nos, én szépen félrevonulok. Gondolom, számolhatok a közvélemény támogatásával…

— Úgy vélem, igen. Különösen a Terminustól távoli területeken. A Terminuson túl senkit sem foglalkoztat, mi történt egy kósza tanácsossal.

— De engem foglalkoztat.

— Á! Újabb hírei vannak?

— Liono! Mindenekelőtt a Sayshellre vagyok kíváncsi.

— Nem vagyok két lábon járó történelemkönyv szabadkozott Liono Kodell mosolyogva.

— Nem a történelme érdekel. Az igazat akarom hallani. Miért független a Sayshell? Ide nézzen! — Rámutatott a holografikus térkép vörössel jelzett Alapítvány-területére, majd arra a fehér beszögellésre, amely a belső spirálisok mélyéből világított ki.

— Szinte befaltuk, beszippantottuk az egészet… s ez itt mégis fehér maradt — mondta a polgármesternő. — A térkép szerint még csak nem is tartozik a lojálisan rózsaszínűek közé.

Kodell megvonta a vállát.

— Hivatalosan nem tartoznak ugyan a lojális szövetségesek közé, de sohasem bántottak bennünket. Semlegesek.

— Rendben van. Akkor most ezt figyelje! — Megérintett egy másik kapcsolót, mire a vörös szín észrevehetően széjjelebb terült, míg végül csaknem a fél Galaxist elborította. — Íme az Öszvér birodalma, ahogyan a halálakor fennállt — mutatta a polgármesternő. — Ha benéz a vörös mögé, meg fogja találni a Sayshell Uniót, mely akkor is fehér volt, noha minden oldalról vörös területek vették körül. Az Öszvér egyes-egyedül őket hagyta békén.

— Akkoriban is semlegesek voltak.

— Az Öszvér nemigen méltányolta a semlegességet.

— Ebben az esetben, úgy látszik, mégis méltányolta.

— Úgy látszik. Hát mi van ezen a Sayshellen?

— Semmi! — felelte Kodell. — Higgye el, polgármester asszony, akkor kapjuk meg, amikor akarjuk.

— Igazán? De eddig valahogy mégsem kaptuk meg.

— Nem volt rá szükségünk. Branno visszaült a székébe, s karjának egyetlen mozdulatával sötétbe borította a Galaxist.

— Azt hiszem, most szükségünk van rá.

— Tessék?

— Liono, én villámhárítóként küldtem ki az űrbe azt a bolond tanácsost. Úgy éreztem, a Második Alapítvány nagyobb veszélynek tartja őt, mint amilyen valójában, magát az Alapítványt pedig kisebbnek. Arra számítottam, hogy amikor belecsap a villám, egyben az eredetét is megmutatja nekünk.

— Értem, polgármester asszony!

— Szándékom szerint a Trantor romvilágába kellett volna mennie, hogy kiszimatolja, mi maradt — ha maradt egyáltalán valami — a Könyvtárból, és elinduljon a Föld felkutatására. Ha emlékszik még, ez az a világ, amelyet ezek az unalmas misztikusok az emberiség származási helyének tartanak, mintha bizony számítana, még ha történetesen igazuk volna is. A Második Alapítvány persze nem ringathatta magát abban a hitben, hogy Trevize valóban a Földet keresi, tehát nyilván azon voltak, hogy megtudják, mit keres valójában.

— Csakhogy Trevize nem ment a Trantorra.

— Nem. Egészen váratlanul a Sayshellen termett. Miért?

— Nem tudom. Kérem, nézze el egy vén vadászkopónak, akinek az a dolga, hogy mindenben gyanús dolgot szimatoljon, és árulja el nekem, honnan tudja, hogy ő és ez a Pclorat valóban a Sayshellre mentek. Tudom, hogy Compor jelentette, de meddig bízhatunk meg Comporban?

— A hipernyomkövető elárulja, hogy Compor tényleg leszállt a Sayshell bolygón.

— Kétségtelenül, de honnan tudja, hogy Trevize és Pelorat is ezt tették? Megeshetett, hogy Compor a maga szakállára ment el a Sayshellre, és esetleg nem is tudja, talán nem is érdekli, hol vannak a többiek.

— A dolog úgy áll, hogy a sayshelli nagykövetünk jelezte annak a hajónak a megérkezését, amelynek a fedélzetére Trevize-t és Peloratot ültettük. Nem hiszem, hogy az űrhajó nélkülük érkezett volna a Sayshellre. Továbbá Compor azt is jelenti, hogy beszélgetett velük, ám ha az ő szavainak nem adnánk is hitelt, vannak egyéb jelzések is, melyek szerint ellátogattak a Sayshell Egyetemre, ahol egy nem különösebben kiemelkedő történésszel konzultáltak.

— E hírek egyike sem jutott el hozzám — jegyezte meg Kodell szelíden. Branno elfintorította arcát.

— Ne higgye, hogy bárki is bitorolja a jogait. Személyesen foglalkozom az üggyel, és most ön is értesülhetett a fejleményekről, nem is túlságosan nagy késedelemmel. Az imént kaptam újabb híreket a nagykövettől. Villámhárítónk folytatja az útját. Két napot időzött a Sayshell bolygón, s már el is ment. Mintegy tízparszeknyivel arrébb, egy másik bolygórendszer felé tart. Megadta úticélja nevét és galaktikus koordinátáit a nagykövetnek, aki az adatokat továbbította nekünk.

— Erre nézve kapott valamilyen megerősítést Comportól is?

— Compor jelentésé arról, hogy Trevize és Pelorat elhagyták Sayshellt, még a nagykövet üzenete előtt megérkezett. Compor még nem tudta, hová indult Trevize. Nyilván követni fogja.

— A helyzet alakulásának miértjeire azonban nem tudjuk a választ — jegyezte meg Kodell, majd bekapott egy pasztillát, s elgondolkodva szopogatni kezdte. — Miért ment Trevize a Sayshellre? Aztán miért ment el onnan?

— Engem most elsősorban az a kérdés foglalkoztat, hogy hová. Hová megy Trevize?

— Hát nem ön mondta, polgármester asszony, hogy közölte a nagykövettel úticélja nevét és koordinátáit? Gondolja, hogy hazudott a nagykövetnek? Vagy a nagykövet hazudik nekünk?

— Még ha föltételezem is, hogy mindenki igazat mondott, és nem is tévedett egyikőjük sem, a név akkor is módfelett érdekesnek tűnik. Trevize azt mondta a nagykövetnek, hogy a Gaiára megy. G-A-I-A. Trevize-nak még arra is gondja volt, hogy betűzze a szót.

— Gaia? — kérdezte Kodell. — Sohasem hallottam róla.

— Nem? Nem csodálom. — Branno ujjával a levegőbe bökött, ahol az imént még a térkép volt látható. — Ebben a szobában egyetlen szempillantás alatt kivetíthetek ezen a térképen minden csillagot, amelyik körül lakott bolygó kering, és sok jelentős csillagot is, amelyik lakatlan bolygórendszerrel rendelkezik. Több mint harmincmillió csillagról van szó, melyeket, ha jól kezelem a szerkezetet, megmutathatok akár egyeníként, akár párosával, vagy ha úgy tetszik, csoportosan is. Öt különféle színben jeleníthetem meg őket, egyenként vagy akár mindet egyszerre. Egyedül a Gaiát nem tudom megmutatni ezen a térképen. A térkép szerint ugyanis a Gaia nem létezik.

— A térkép minden egyes csillagához tízezer másik társul, amelyeket nem láthatunk rajta — jegyezte meg Kodell.

— Magától értetődik, csakhogy a nem látható csillagok nem rendelkeznek lakott bolygókkal, és ugyan mit keresne Trevize egy lakatlan bolygón?

— Próbálkozott már a központi számítógéppel? Abban szerepel mind a háromszázmilliárd galaktikus csillag.

— Nekem is így mondták, de vajon csakugyan szerepel-e? Mi ketten aztán igazán tudjuk, hogy ezer és ezer lakott bolygónak sikerült elkerülnie, hogy szerepeljen a térképeinken, nemcsak azon, amelyik ebben a szobában van, de még a központi számítógépén is. A Gaia nyilván ezek közé tartozik.

Kodell továbbra is nyugodt, szinte behízelgő hangon mondta:

— Polgármester asszony, szerintem valószínűleg fölösleges minden aggodalma. Lehet, hogy Trevize hamis nyomon jár, de az is lehet, hogy hazudik, és nincs is semmiféle Gaia nevű csillag, egyszerűen légből kapott koordinátákat adott meg nekünk. Most, hogy találkozott Comporral, és nyilván megsejtette, hogy a nyomában vagyunk, kereket akar oldani.

— Hogyan oldhatna kereket? Compor továbbra is a nyomában lesz. Nem, Liono, nekem egészen más jár a fejemben, s úgy érzem, sokkal nagyobb a baj, mint gondoltuk. Figyeljen rám…

Egy pillanatra elhallgatott, majd azt mondta:

— Ez a szoba le van árnyékolva, Liono. Jól értse meg, amit mondok. Senki sem hallgathat ki bennünket, kérem tehát, beszéljen szabadon, s ígérem, én is nyíltan fogok beszélni. Ha hiszünk az információnak, akkor ez a Gaia tízparszeknyire van a Sayshell bolygótól, ennélfogva része a Sayshell Uniónak. A Sayshell Unió a Galaxis alaposan feltárt területei közé tartozik, valamennyi csillagrendszere, akár lakott, akár nem, ismert, a lakottakról pedig részletes adataink vannak. A Gaia az egyetlen kivétel. Akár lakott, akár nem, senki sem hallott felőle, s egyetlen térképen sincs feltüntetve. És arról se feledkezzünk meg, hogy a Sayshell Unió megtartotta különös függetlenségét az Alapítvány Szövetséggel szemben, mint ahogy megtartotta az Öszvér korábbi birodalmával szemben is. A Galaktikus Birodalom bukása óta mindmáig független maradt.

— Mit jelent ez? — kérdezte Kodell óvatosan.

— A két dolog között összefüggésnek kell lennie. A Sayshellhez egy olyan bolygórendszer tartozik, amely tökéletesen ismeretlen, maga a Sayshell pedig érinthetetlen. A kettő nem lehet független egymástól. Bármi is a Gaia, képes rá, hogy megvédje magát. Gondja van rá, hogy létezéséről a közvetlen környezetén kívül ne tudjon senki, és meg is védi ezt a környezetet a külső behatolókkal szemben.

— Azt akarja mondani, polgármester asszony, hogy a Gaia a Második Alapítvány székhelye?

— Én csak azt mondom, hogy a Gaia megérdemli, hogy közelebbről is szemügyre vegyük.

— Megemlíthetnék egy furcsaságot, amit ennek az elméletnek az alapján nehezen lehetne megmagyarázni?

— Kérem, csak tessék.

— Ha valóban a Gaia a Második Alapítvány, és ha évszázadokon át fizikailag is meg tudta magát védeni a betolakodóktól, és az egész Sayshell Uniót a maga széles, vastag védőpajzsaként ugyancsak megvédte, sőt még azt is meg tudta akadályozni, hogy létezésének tényéről tudomást szerezzenek a Galaxisban, nos, akkor hogy lehet az, hogy ez az egész, komoly védelmi rendszer egy szempillantás alatt semmivé foszlott? Trevize és Pelorat elhagyják a Terminust, és noha azt tanácsolja nekik, menjenek a Trantorra, ők azonnal és habozás nélkül a Sayshellre mennek, most pedig a Gaia felé tartanak. Ön pedig itt ül, és a Gaián töri a fejét. Miért nem akadályozta meg, hogy ez a helyzet kialakuljon?

Branno polgármesternő sokáig késlekedett a válasszál. Fejét lehajtotta, szürke haja tompán csillogott a fényben. Aztán azt válaszolta:

— Mert úgy érzem, Trevize tanácsos valahogy megzavarta a dolgokat. Tett valamit, vagy tesz, ami valamilyen értelemben veszélyezteti a Seldon-tervet.

— Ez egyszerűen lehetetlen, polgármester asszony.

— Én úgy gondolom, mindennek és mindenkinek megvan a maga hiányossága. Bizonyára Hari Seldon sem volt tökéletes. A Tervnek is lehet valahol egy gyenge pontja, amire Trevize ráhibázhatott, bár lehet, hogy maga nem is tud róla. Meg kell tudnunk, mi történik, tehát nekünk is ott kell lennünk a helyszínen.

Végre Kodell is elkomolyodott.

— Ne döntsön egyedül, polgármester asszony. Kellő körültekintés nélkül egyetlen lépést se tegyünk.

— Ne nézzen ostobának, Liono! Nem akarok háborút indítani. Nem küldök expedíciós különítményt a Gaiára. Csupán ott akarok lenni, legalábbis a közelben, ha úgy jobban tetszik. Liono, derítse ki nekem, hány hadihajónk állomásozik a Sayshell szomszédságában, nagyon nehezemre esnék, ha nekem kellene beszélnem a hadügyminiszterrel, aki olyan nevetségesen csökönyös ember, amilyen százhúsz esztendőnyi béke után csak lehet valaki, de magát biztosan nem zavarja az ilyesmi. Meg tudjuk-e csinálni úgy, hogy elindításuk csak amolyan szokványos gyakorlatozásnak tűnjék, a világért se mozgósításnak?

— Ezekben a boldog békeidőkben, úgy tudom, nem sok hajónk tartózkodik a térségben. Majd utánanézek.

— Akár két-három is elegendő lesz, kivált, ha az egyikük a Szupernóvák közül való.

— Mire készül velük?

— Hogy olyan közel sündörögjenek a Sayshellhez, ahogy csak lehet, összetűzést ne okozzanak, továbbá, hogy elég közel legyenek egymáshoz is, s kölcsönös támogatást jelentsenek egymásnak.

— Mi a legfőbb szempont?

— A rugalmasság. Azt akarom, hogy ha a helyzet úgy kívánja, azonnal lecsaphassak.

— A Második Alapítványra? Ha a Gaia az Öszvér ellenében is meg tudta tartani elszigeteltségét és érinthetetlenségét, nyilván ma is képes rá, hogy néhány űrhajónak ellenálljon.

Branno szemében harcias fény gyulladt, amikor megadta a választ.

— Kedves barátom, ahogy mondtam, senki és semmi nem tökéletes, még Hari Seldon sem volt az. Amikor felvázolta a Tervet, akkor sem lehetett más, mint saját korának gyermeke. Matematikus volt a haldokló Birodalomban, amikor a technika is a mélypontján volt. Ebből következik, hogy a Terv nem számolhatott kellőképpen a műszaki haladással. Nem sejthette például, miféle új irányzattá fejlődik majd a gravitika tudománya. És egyéb dolgokat is említhetnék.

— A Gaia is fejlődhetett azóta.

— Az elszigeteltségben? Ugyan már! Tízezertrillió emberi lény él az Alapítvány Szövetség kötelékében, akik közül bármikor előléphetnek azok, akik hozzájárulnak a technikai fejlődéshez. Ehhez képest egy elszigetelt világ csak tehetetlen lehet. Odaküldöm a hajóinkat, és én is ott leszek.

— Bocsásson meg, polgármester asszony. Nem értettem jól.

— Magam is a hajókkal tartok, amelyek a Sayshell határain fognak felsorakozni. A saját szememmel akarom látni a helyzetet.

Kodell szája tátva maradt, aztán tisztán lehetett hallani, hogy nyel egyet.

— Polgármester asszony, ez… ez pem valami bölcs elhatározás. — Kodell szájából ez valóban erős megjegyzésnek hangzott.

— Bölcs vagy sem — közölte Branno ellentmondást nem tűrő hangon —, ezt fogom tenni. Elegem van már a Terminusból, véget nem érő politikai csatározásaiból, cselszövéseiből, árulásaiból és megújulásaiból. Tizenhét éve állom a sarat, most már valami másra vágyom — bármi másra. Odakint — lendítette karját egy találomra kiválasztott irányba — talán az egész Galaxis történelme fordul meg egy pillanat alatt, és én részt akarok vállalni ebből a folyamatból.

— De hiszen semmit sem tud ezekről a dolgokról, polgármester asszony!

— Ki tud róluk, Liono? — Merev testtel állt föl. — Mihelyt megszerezte nekem az információt a hajókról, és mihelyt elintéztem, hogy az itthoni, gyermeteg ügyek se akadjanak el teljesen, már indulok is. És semmiképpen ne próbálja meghiúsítani az elhatározásomat, Liono, mert abban a pillanatban felrúgom hosszú barátságunkat, és egykettőre kitöröm a nyakát. Még ezt is megtehetem.

— Tudom, hogy megteheti, polgármester asszony — bólintott Kodell —, de mielőtt végleg elhatározza magát, megkérhetném, hogy gondolja át még egyszer a Seldon-terv erejét? Amit tenni akar, talán öngyilkossággal ér föl.

— Ettől nem félek, Liono. A Terv tévedett az Öszvért illetően, akit nem látott előre, és ha előfordult tévedés egyszer, előfordulhat másodszor is.

— Nos — sóhajtotta Kodell —, ha valóban döntött, én minden erőmmel és teljes lojalitásommal támogatom.

— Helyes. De ismét figyelmeztetem, okosan teszi, ha teljes szívével vállalja ezt az utóbbi megjegyzését. És ha jól az agyába véste, Liono, akkor talán indulhatunk is a Gaiára. Előre!