Az Alapítvány pereme

14.

Az űrhajó felülmúlta Trevize minden várakozását — noha nem felejtette el, annak idején milyen elragadtatással fogadták az újonnan kifejlesztett cirkálótípust.

Nem is a mérete volt lenyűgöző, hiszen meglehetősen kis hajó volt. A tervezésnél elsősorban a kormányozhatóságot és a gyorsaságot tartották szem előtt, teljes mértékben gravitációs motorokat, és ami a legfontosabb, korszerű számítógépes vezérlést alkalmaztak. A nagyság nem játszott szerepet — sőt hátrányára vált volna.

A régebbi típusokhoz tucatnyi vagy még több legénység kellett — ehhez egy ember is elég volt. Amennyiben a szolgálati idő két vagy három ember között oszlott meg, egy ilyen hajóval bátran visszaverhették egy nálánál jóval nagyobb egységekből álló, nem alapítványi flottilla támadását. Arról nem is szólva, hogy gyorsaság dolgában egyetlen más hajó sem vehette föl vele a versenyt.

A sima hajótest csillogását kívül-belül egyetlen fölösleges vonal, egyetlen haszontalan görbület sem törte meg. Minden köbméternyi teret kihasználtak, ezért tűnt belülről olyan tágasnak. Mondhatott a polgármesternő akármit küldetése fontosságáról, Trevize-t végérvényesen csak a hajó látványa győzte meg.

Vas-Branno, gondolta bosszúsan, kétségtelenül nagy horderejű és veszélyes küldetésbe csalta bele. Nem is állt volna kötélnek ilyen elszánt beletörődéssel, ha a nő nem úgy intézi a dolgot, hogy ő maga akarja megmutatni neki, mire képes. Pelorat egyszerűen magánkívül volt a bámulattól.

— Hinné-e — kérdezte, gyengéden megérintve a hajótestet, mielőtt bemászott —, hogy még sohasem voltam ilyen közel űrhajóhoz?

— Persze hogy elhiszem, ha maga mondja, professzor úr, de hogyan tudta eddig elkerülni?

— Hogy őszinte legyek, magam sem tudom, drága ba… akarom mondani, drága Trevize-om. Gondolom, túlságosan lefoglaltak a kutatásaim. Ha az embernek van otthon egy remek számítógépe, amellyel kapcsolatot teremthet a Galaxis bármely pontján lévő számítógéppel, akkor minek mozdulna ki a házából, nem igaz? De azért az űrhajókat nagyobbaknak képzeltem, mint amilyen ez itt.

— Ez egy kis méretű típus, de belül jóval tágasabb, mint a hasonló nagyságú, de más típusú hajók.

— Hogy lehet az? Maga gúnyt űz a tudatlanságomból.

— Dehogy. Komolyan beszélek. Ez a hajó teljes mértékben gravitizált, a legkorszerűbb típusok egyike.

— Hát az meg mit jelent? De ne is próbálja elmagyarázni, kérem, ha a megértéséhez átfogó fizikai ismeretek szükségeltetnek. Inkább hiszek magának, ahogy maga is hitt nekem tegnap, amikor az egységes fajú emberiségről és az egyetlen eredeti bolygóról beszélgettünk.

— Azért csak próbáljuk meg, Pelorat professzor úr. Az űrhajózás sok ezer esztendeje során kémiai, ionikus és hiperatommotorokat alkalmaztunk, s ezek egytől egyig igen terjedelmesek voltak. A régi Császári Hadiflotta űrhajói ötszáz méter hosszúak voltak, ugyanakkor az emberek számára berendezett belső tér nem volt nagyobb, mint egy kisebbfajta lakás. Szerencséré az Alapítvány — hála a szűkös nyersanyagkészleteknek — a miniatürizációra szakosodott létezésének több évszázada folyamán. Ez a hajó a csúcs. Az antigravitációt hasznosítja, és az ehhez szükséges berendezés a hajó burkában van, tehát szinte nem foglal el helyet. Hogyha nem volna még most is szükségünk a hiperatom… A Biztonsági Szolgálat egyik őre lépett hozzájuk.

— Indulniuk kell, uraim!

Az ég kivilágosodott, noha még félóra volt hátra napfelkeltéig. Trevize körülnézett.

— Berakták a csomagjaimat?

— Igen, tanácsos úr, mindent meg fog találni a hajóban.

— Köztük olyan ruhákat, gondolom, amelyeket nem rám és nem az én ízlésem szerint szabtak.

A testőr váratlanul, szinte kisfiúsan elvigyorogta magát.

— Nem hinném — mondta. — A polgármester asszony túlszolgálatra rendelt be bennünket az utolsó harminc-negyven órában, így aztán pontosan lemásolhattuk a ruhatárát. A pénz nem számított. Elárulhatom — körülpillantott, mintha nem akarná, hogy bárki tanúja legyen hirtelen támadt barátkozási kedvének —, hogy maguk ketten szerencsés fickók. Ez a világ legjobb hajója. A fegyvereken kívül mindennel fölszerelték. Úgy élnek majd rajta, mint hal a vízben.

— A jeges vízben, ha igaz — dünnyögte Trevize. — Nos, professzor úr, felkészült?

— Ha ez velem van, akkor felőlem indulhatunk — válaszolta Pelorat, és felmutatott egy négyzet alakú, körülbelül húsz centiméter széles lemezkét, rajta ezüstös színű műanyag burokkal. Trevize csak most eszmélt rá, hogy Pelorat azóta hordja magánál, mióta elhagyták a házát: hol az egyik kezében tartogatta, hol a másikban, de még a reggeli röpke idejére sem vált meg tőle.

— Mi az, professzor úr?

— A könyvtáram. Téma és származási hely szerint katalogizálva, és mindez egyetlen lemezen. Ha a hajó valóságos csoda, minek nevezné ezt az „ostyát”? Egy egész könyvtár! Minden, amit életem során összegyűjtöttem! Csodálatos! Én mondom, csodálatos!

— Lám — mondta Trevize —, úgy élünk, mint hal a vízben.

15.

Trevize ámulva nézte a hajó belsejét. Valóban szellemesen használták ki a teret. A raktárát feltöltötték élelmiszerrel, ruhaneművel, filmekkel, társasjátékokkal. Volt tornaterem, társalgó és két, nagyjából azonos méretű hálószoba.

— Ez bizonyára a magáé lesz — mondta Trevize. — Abból gondolom, hogy egy FX leolvasót helyeztek el benne.

— Helyes — mondta Pelorat elégedetten. — Milyen barom vagyok, hogy eddig húzódoztam az űrutazástól! Majd meglátja, drága Trevizeom, milyen remekül megleszek itt.

— Nem hittem volna, hogy ilyen kényelmes — jegyezte meg Trevize örömmel.

— És a hajtómű valóban a hajó burkában van, ahogy mondja?

— Az irányítószerkezet minden bizonnyal. Hajtóanyagra nem lesz szükségünk. A Világegyetem energiatárházából merítjük az energiát, vagyis a hajtóanyag és a motorok odakint vannak… — bizonytalan mozdulattal mutatott kifelé.

— Most jut eszembe, hogy mondja… és mi van akkor, ha valami elromlik? Trevize vállat vont.

— Engem ugyan kiképeztek az űrnavigációra, de nem ilyen hajókon. Ha valami hiba adódik a gravitációs berendezés körül, attól tartok, semmit sem tehetek.

— De elboldogul majd a hajóval? Tudja vezetni?

— Arra magam is kíváncsi vagyok.

— Ez automata hajó? — érdeklődött Pelorat. — Lehet, hogy mi csupán utasok vagyunk? Talán nincs is mái dolgunk, mint hogy beleüljünk.

— Létezik ilyesmi az egy csillagrendszeren belüli bolygók és űrállomások közötti rendszeres járatokon, de automatikus hipertéri utazásról még sohasem hallottam. Legalábbis eddig még nem… eddig még nem.

Elfogta valami baljós érzés, és újból körülnézett. Lehet, hogy a polgármesternő, ez a vén szipirtyó előre elrendezett mindent? Az Alapítvány már ott tartana, hogy megoldotta az automatikus csillagközi utazást is, és őt most akarata ellenére a Trantorra szállítják, és annyi beleszólása van a dologba, mint a hajó többi tartozékának?

A lelkiállapotához cseppet sem illő vidámsággal szólalt meg:

— Maga csak üljön le, professzor úr. A polgármesternő azt mondta, a hajó teljes mértékben számítógépes vezérlésű. Ha a maga szobájába beraktak egy FX leolvasót, az enyémben egy számítógépnek kell lennie. Helyezze magát kényelembe, én addig körülnézek egy kicsit egyedül.

Pelorat nyomban ideges lett.

— Trevize, drága cimborám… ugye nem fog leszállni a hajóról, ugye nem teszi meg ezt velem?

— Ez eszembe sem jutott, professzor úr. De ha megpróbálnám is, nyugodt lehet, abban a pillanatban lefülelnek. A polgármesternő nem óhajt kiereszteni a markából. Csak azt szeretném megtudni, mi működteti a Távoli Csillagot. — Elmosolyodott. — Nem hagyom magára, professzor úr.

Még akkor is mosolygott, amikor belépett abba a szobába, amit a saját hálószobájának gondolt, de mihelyt becsukta maga után az ajtót, arcáról lehervadt a mosoly. Kell valami olyan eszköznek lennie a hajón, amelynek segítségével érintkezésbe lehet lépni egy közeli bolygóval. Elképzelhetetlen, hogy egy hajót szándékosan elvágjanak a környezetétől, tehát valahol — talán a fal egyik mélyedésében — lennie kell egy érintkezőnek. Azzal kapcsolatot teremthetne a polgármesternő irodájával, és tisztázhatná a hajó irányításának kérdését.

Alaposan átvizsgálta a falakat, az ágytámlát és a sima vonalú, elegáns bútorzatot. Ha itt nem talál semmit, kénytelen lesz végignézni a hajó többi részét is.

Már indult volna kifelé, amikor a szeme sarkából hunyorgó fényt pillantott meg az asztal világosbarna, sima felületén. Szabályos fénykör volt, az alábbi felirattal:

Aha!

Szívverése felgyorsult. Sokféle számítógép létezett, és a programok elsajátítása néha hosszú időbe telt. Trevize sohasem esett abba a hibába, hogy alábecsülte volna saját szellemi képességeit, másrészről viszont nem nevezhette magát a szakma nagymesterének. Akadtak, akik biztos ösztönnel nyúltak bármiféle számítógéphez, de voltak tehetségtelenek is — és Trevize-nak kétségei sem voltak afelől, melyik csoportba sorolja önmagát.

Az Alapítvány Haditengerészeténél hadnagyi fokozatot ért el, és olykor, ha ő látta el a napos tiszti teendőket, volt alkalma, hogy használja az űrhajó számítógépét. Sohasem fordult ugyan elő, hogy egyedül látta volna el a szolgálatot, el sem várták volnál tőle, hogy többet tudjon, mint a napos tiszttől megkövetelt rutinmanőverezést.

Összeszorult a gyomra, amikor eszébe jutott, mi mindent tartalmaz egy teljes programleírás, és arra is jól emlékezett még, hogyan viselkedett a hajó számítógépének konzoljánál Krasnet technikai tiszthelyettes. Úgy játszott rajta, mintha a Galaxis legbonyolultabb hangszerét kapta volna kézbe, s mégis oly nemtörődömséggel, mint akit untat ez a végtelen egyszerűség — pedig még vele is megesett, hogy zavart káromkodások közepette elő kellett vennie a programleírást.

Trevize tétován helyezte egyik ujját a fénykörre, s abban a pillanatban szétáradt a fény az asztal lapján. Két kéz körvonalai jelentek meg rajta: egy jobb és egy bal kézé. Ugyanakkor az asztallap negyvenöt fokos szögben könnyedén megdőlt.

Trevize leült eléje. Szavakra nem volt szükség. Egyszerűen tudta, mi a teendője.

Mindkét kezét az asztalon kirajzolt körvonalakra helyezte, méghozzá úgy, hogy ez semmi kényelmetlenséget nem okozott neki. Az asztallap érintésre puhának, szinte bársonyosnak tűnt — érezte, amint a keze belesüllyed.

Megdöbbenve bámult a kezére, látva, hogy egyáltalán nem süllyed bele, hanem továbbra is ott nyugszik a felületen. Tapintásra viszont olyan érzés volt, mintha a sima lap benyomódna, és valami puhán, melegen tartaná a kezét.

Ennyi az egész?

És most mi lesz?

Körülnézett, aztán, mintha felszólításnak engedelmeskedne, becsukta a szemét.

Nem hallott semmit. Hiszen nem hallott semmit!

De belül, az agyában, mintha saját, csapongó gondolatai sűrűsödnének össze, meghallotta az utasítást.

— Csukja be, kérem, a szemét! Lazítson! Kapcsolatot teremtünk egymással.

A kezén keresztül?

Trevize valahogy mindig úgy képzelte, ha egyszer gondolatok útján teremtenek kapcsolatot a számítógéppel, ahhoz feltétlenül egy sisak kell, meg természetesen néhány, a szemre és a koponyára erősített elektróda.

Kéz is lehet?

De hát miért ne? Lebegő érzés fogta el, mintha álom környékezné, gondolatai azonban mit sem veszítettek élénkségükből. Miért ne lehetne a kéz?

A szem semmivel sem több egyszerű érzékszervnél. Az agy sem több központi kapcsolótáblánál, melyet csontkalickába zárva különítettek el a test működő felszínétől. A kéz jelenti magát a felszínt, a kéz az, amely érzi és befolyásolja a világegyetemet.

Az ember képes gondolkodni a kezével. A kéz adja meg a feleletet a kíváncsi kérdésekre, a kezünkkel érzünk, fogunk, forgatunk, emelünk és mérlegelünk. Némely állat viszonylag nagy térfogatú aggyal rendelkezik, de nincs keze, és ebből adódik minden különbség.

És ahogy kezet fogott a számítógéppel, a gondolataik egymásba olvadtak, és már az sem számított, nyitva van-e a szeme, vagy csukva. Akkor sem lát tisztábban, ha kinyitja, s ha becsukja, sem borul rá a sötétség.

Akár így nézte, akár úgy, fénylett körülötte a szoba — és nemcsak ott, amerre nézett, hanem körös-körül, akárcsak fönt és lent.

Az űrhajó minden helyiségét látta, csakúgy, mint az odakinti világot. A felkelő nap fényét elhomályosította a reggeli pára, de ő káprázat nélkül nézhetett szembe vele, mert a számítógép automatikusan megszűrte a fényhullámokat.

Érezte az enyhe szellőt meg a kinti hőmérsékletet, s a világ zaja is eljutott a füléhez. Észlelte a bolygó mágneses mezőjét s a hajó falának csekélyke elektromos töltését.

Tisztában volt a hajó irányításával, noha részleteiben fogalma sem volt róla. Csak annyit tudott, ha azt akarná, hogy a hajó szálljon föl vagy forduljon meg, esetleg gyorsuljon, vagy hajtson végre bármilyen manővert, amire csak képes, az eljárás ugyanaz volna, mint ha a saját szervezetét szólítaná fel valamely hasonló működés elvégzésére. Az ő akaratán múlik minden.

Illetve nem csak az ő akaratán. Adott esetben a számítógép akarata érvényesülhet az övé fölött. Ebben a pillanatban megfogalmazódott az agyában egy mondat, és ő pontosan tudta, mikor és hogyan fog fölszállni a hajó. Ebben a tekintetben nem számíthatott semmiféle rugalmasságra. Azután pedig, ezt is biztosan tudta, már az ő akarata dönt.

Rájött továbbá — csak ki kellett terjesztenie számítógéppel megerősített tudatát —, hogy érzékelni tudja a felső atmoszféra állapotát is; hogy látja az időjárás alakulását, és nyomon tudja követni a fölötte hemzsegő, valamint az ő szintje alá süllyedő űrhajók útvonalát. Mindezeket a körülményeket számításba kellett venni, és a számítógép számításba is vette. Ellenkező esetben, tudatosult Trevize-ban, csak akarnia kell — mindössze ennyiből áll az utasítás —, a többi már a számítógép dolga.

Ugyanez a helyzet a vaskos programleírásokkal is: ilyesmi egyáltalán nem létezett. Trevize Krasnet technikai tiszthelyettesre gondolt, és elmosolyodott. Hiszen eleget olvasott róla, hogy a gravitációs erő alkalmazása milyen forradalmat idéz majd elő a világban, ám a számítógép és az emberi agy fúziója egyelőre államtitok volt. Ha lehet, ez még nagyobb forradalmat jelent.

Az idő múlásáról is tudott. Ha akarja, pontosan megmondhatta volna, hány óra van a terminusi helyi idő és a galaktikus alapidő szerint.

De hogyan szüntesse meg a kapcsolatot?

Mihelyt a gondolat átfutott az agyán, a keze felszabadult, az asztallap visszatért eredeti helyzetébe — Trevize pedig magára maradt saját, hétköznapi érzékeivel.

Gyámoltalan vaknak érezte magát, mintha hirtelen magára hagyta volna az a felsőbbrendű lény, aki egy ideig védelmezőn fogta a kezét. Ha nem tudta volna, hogy bármikor ismét kapcsolatba léphet vele, teljesen elhatalmasodik rajta a kétségbeesés. Így aztán kénytelen-kelletlen újra tudomásul vette létezése korlátait, majd tétován felállt, és kiment a szobából.

Pelorat felpillantott. Természetesen már beállította a leolvasót.

— Nagyszerűen működik — közölte. — Kiváló kutatóprogramja van. Megtalálta az irányítást, fiam?

— Igen, professzor úr. Minden rendben van.

— És nincs valami tennivalónk az elindulással kapcsolatosan? Úgy értem, nem szükséges valamiféle óvintézkedés? Nem kell például beszíjaznunk magunkat? Néztem, nincs-e valami utasítás erre vonatkozóan, s nyugtalanít, hogy nem találtam semmit. Így aztán a könyvtáramhoz fordultam. Ha a munkámmal foglalkozom, valahogy…

Trevize a professzor felé emelte a karját, mintha gátat akarna emelni a szavak áradata elé. Szinte túl kellett kiáltania a másikat.

— Ilyesmi egyáltalán nem szükséges, professzor úr. Az antigravitáció egyenértékű a tehetetlenség ellentétével. A sebesség változásánál nem érezzük a gyorsulást, minthogy a hajón minden és mindenki egyidejűleg szenvedi el a változást.

— Úgy érti, nem is fogjuk megtudni, mikor hagyjuk el a bolygót, és mikor érünk ki az űrbe?

— Pontosan így értem, annál is inkább, mert miközben a szavaimat hallgatja, már el is indultunk. Néhány perc múlva áttörjük a felső atmoszférát, és félórán belül kint leszünk az űrben.

16.

Pelorat hideglelősen meredt Trevize-ra. Hosszú, szögletes arca még annyi értelmet sem tükrözött, mint rendesen, de mérhetetlen szorongás áradt róla.

Aztán a szeme lassan elfordult jobbra, majd balra.

Trevize visszaemlékezett legelső űrutazására.

A lehető legtermészetesebb hangon szólalt meg:

— Janov — (először szólította meg a professzort ilyen bensőségesen, de mert most a tapasztalt ember beszélt a tapasztalatlanhoz, szükségszerűen ő vette át az idősebb szerepét) —, itt teljes biztonságban vagyunk. Az Alapítványi Flotta egyik hadihajójának a fémgyomrában ülünk. Nincsenek ugyan fegyvereink, de nincs a Galaxisnak egyetlen zuga sem, ahol az Alapítvány neve ne oltalmazna meg bennünket. Még ha akadna is olyan őrült űrhajó, amely meg akarna támadni bennünket, egy másodperc alatt faképnél hagynánk. És ne aggódjék, tökéletesen el tudom kormányozni a hajót.

— Csak a semmit nem tudom elképzelni, Go-Golan… — nyögte Pelorat.

— Ugyan már, hiszen a Terminust is a semmi veszi körül. A felszín, ahol mi élünk és a fölöttünk lévő üresség között csak egy vékony levegőréteg van, semmi más. Nem teszünk egyebet, csak áthaladunk ezen a jelentéktelen rétegen.

— Lehet, hogy jelentéktelen, de ezt lélegezzük be.

— Itt is lélegzünk. Az űrhajó levegője még tisztább is, és tiszta is marad, nem úgy, mint a Terminus légkörében lévő.

— És a meteoritok?

— Mi van a meteoritokkal?

— A légkör megvéd bennünket a meteoritoktól. És a sugárzástól is, ha már erről van szó.

— Az emberiség húszezer éve közlekedik az űrben, ha jól tudom — felelte Trevize.

— Huszonkettő. Ha a hallblocki kronológiát vesszük alapul, teljesen nyilvánvaló, hogy a…

— Elég legyen! Hallott már valaha meteorit okozta balesetről vagy halálos mértékű sugárzásról? Úgy értem, az utóbbi időben? Már ami az alapítványi űrhajókat illeti…

— Nem kísértem figyelemmel az ilyen híreket, de én történész vagyok, fiam, és…

— A történelem során persze előfordultak ilyen esetek, de a technológia azóta tökéletesebbé vált. Nem fenyegethet bennünket olyan tömegű meteorit, amely elől szükség esetén ne tudnánk kitérni. Négy meteorit, melyek egyidejűleg közelítenének felénk, méghozzá egy szabályos tetraéder négy csúcspontjából kiindulva, esetleg elkaphatná a hajónkat, de számítsa csak ki ennek az esélyét, rögtön be fogja látni, hogy trilliószor trillióval több a valószínűsége, hogy végelgyengülésben fog kimúlni, mintsem hogy ötvenszázalékos eséllyel megfigyelhetne egy ilyen érdekes jelenséget.

— Úgy érti, a számítógép segítségével?

— Nem — válaszolta Trevize gúnyosan. — Ha a saját észleléseim és válaszaim alapján akarnám elkerülni a veszélyt a számítógép segítségével, már belénk is rohantak volna, mielőtt még észrevenném, mi is történt valójában. A számítógép önállóan végezné el ezt a feladatot, méghozzá milliószor gyorsabban, mint akár ön vagy én. — Hirtelen kinyújtotta a kezét. — Janov, hadd mutassam meg magának, mire képes a számítógép, és egyúttal azt is megmutatom, hogyan fest az űr. Pelorat enyhén bandzsítva nézett vissza rá.

— Magam sem tudom, kíváncsi vagyok-e rá, Golan — nevetett kurtán.

— Persze hogy nem tudja, Janov, hiszen azt sem tudja, mibe nyerhetne bepillantást. Szánja el magát! Jöjjön! Nem messze, csak a szobámba.

Trevize kinyújtotta a másik kezét is, és félig vezette, félig maga után húzta a másikat. Miközben leült a számítógép elé, azt kérdezte:

— Látta már egyáltalán a Galaxist, Janov? Megnézte már valaha is?

— Úgy érti, láttam-e az égboltot? — kérdezte vissza Pelorat.

— Persze. Mi mást?

— Láttam. Mint mindenki. Minden ember láthatja, ha fölnéz.

— Bámult már föl sötét, tiszta éjszakán, amikor a Gyémántok szinte súrolják a látóhatárt?

„Gyémántok”-nak nevezték azt a néhány csillagot, amely elegendő fényerővel rendelkezett, és elég közel is volt ahhoz, hogy szerény ragyogásával felhívja magára a figyelmet a Terminus éjszakai égboltján. A kicsiny csillagcsoport legföljebb húszfokos ívet zárt be, és az éjszaka túlnyomó részében a látóhatár alatt maradt. Rajta kívül szabad szemmel mindössze néhány, halványan pislákoló csillagot lehetett megfigyelni a Terminus egén. És a Galaxis tejszerű ködét — ez a látvány tárult az ember szeme elé, ha egy olyan világon élt, mint a Terminus, amely a Galaxis legkülső spiráljának legeslegszélén volt található.

— Gondolom, igen, de minek is bámultam volna? Meglehetősen mindennapos látvány.

— Persze hogy mindennapos — mondta Trevize. — Azért nem nézi senki. Miért is néznénk, ha akármikor láthatjuk? De most nem fogja nézni, és nem is a Terminusról, ahol a köd és a felhők mindig elhomályosítják a látványt. Olyannak látja majd, ahogy a Terminusról soha, akármennyit bámészkodna is, akármilyen tiszta és sötét éjszakán. Milyen boldog volnék, ha én járnék először az űrben, mint most maga, és először láthatnám a Galaxist a maga meztelen szépségében.

Egy széket gurított Pelorat felé.

— Üljön le, Janov. Eltart egy kis ideig. Még csak ismerkedem a számítógéppel. Annyit már sejtek, amiből biztosra veszem, hogy a kép holografikus lesz, tehát nincs szükségünk semmiféle vetítővászonra. A látvány közvetlenül az agyamban keletkezik majd, de azt hiszem, ki tudom vetíteni, hogy maga is láthassa. Eloltaná a villanyt? Ó, milyen butaságokat beszélek! Ezt nyugodtan rábízhatom a számítógépre. Maradjon csak nyugodtan a helyén.

Trevize kapcsolatba lépett a számítógéppel, amely puhán, melegen fogta a kezét.

A fény elhomályosult, majd teljesen kialudt, s Pelorat megborzongott a sötétben.

— Ne idegeskedjen, Janov — szólalt meg Trevize. — Lehet, hogy még kissé ügyetlenül bánok a számítógéppel, de azért legyen hozzám türelmes. Látja? A sarlóra gondolok.

Ott függött előttük a sötétben. Eleinte homályosan és meg-megremegve, de aztán mind tündöklőbben és élesebb kontúrokkal.

— Ez volna a Terminus? — kérdezte Pelorat áhítatos hangon. — Már ilyen messze kerültünk tőle?

— Igen, a hajó gyorsan távolodik.

Az űrhajó már behatolt a Terminus éjszakai árnyékába, a bolygó innen olyannak tetszett, mint valami széles pengéjű, csillogó sarló. Trevize alig tudott ellenállni a kísértésnek, hogy a hajót nagy ívben küldje át a bolygó nappali oldalára, s végre teljes szépségében láthassák — de erőt vett magán.

Igaz, hogy Peloratnak újdonság volna, a látvány mégis oly szokványos. Túl sok fénykép, térkép, glóbusz volt már forgalomban. Minden gyerek tudta, milyen látványt nyújt a magasból a Terminus. A vizekben gazdag, ásványi kincsekben szegény bolygón fejlett a mezőgazdaság, kezdetleges a nehézipar, de Galaxis-szerte élen járnak a fejlett technológia és a miniatürizáció terén.

Ha utasíthatná a számítógépet, hogy mikrohullámokat alakítson át vizuális képpé, láthatnák a Terminusnak mind a tízezer lakott szigetét, köztük a legnagyobbat, a csaknem kontinens méretűt, rajta Terminus Cityvel, és…

Fordulj!

Röpke gondolat volt az egész, amolyan akaratpróba, s a kép máris elfordult. A fénylő sarló a látómező szélére csúszott, majd kisiklott a képből. A szem a csillagtalan űr sötétjébe bámult.

Pelorat megköszörülte a torkát.

— Szeretném, ha visszahozná a Terminust, fiam. Úgy érzem, mintha megvakultam volna. — Hangjában feszültség vibrált.

— Nem vakult meg. Figyeljen!

Halvány, áttetsző ködpára jelent meg a látómezőn, fokozatosan szétterjedt, mind fényesebbé vált, míg végül a szobát is betöltötte a ragyogás.

Zsugorodj!

Újabb akaratpróba, s lám, a Galaxis összehúzódott, mintha egy teleszkóp kisebbítő lencséjén át néznék. Most olyan volt, mint valami változó fényű építmény.

Fényerőt!

A ragyogás erősödött, miközben a méret nem változott, és mivel a Terminus otthonául szolgáló csillagrendszer a Galaktika síkja fölött helyezkedett el, most nem egészen oldalnézetből láthatták a Galaxist. Szemük előtt erős rövidülésben jelent meg a kettős spirál, s a Terminus felé eső fényes peremet elhajló, sötét hasadékok sávozták. A hamvas párába burkolózott mag — mely ebből az irdatlan távolságból egész kicsivé zsugorodott — szinte jelentéktelennek tűnt fel.

— Igaza volt — suttogta áhítattal Pelorat. — Még sohasem láttam ehhez hasonlót. El sem tudtam volna képzelni ezeket az apró részleteket.

— Hogyan is képzelhette volna el? A külső részeket nem is láthatta, hiszen eltakarja a Terminus légköre. Bolygónk felszínéről aligha láthatta a magot.

— Milyen kár, hogy majdnem hátulról látjuk.

— Ezen segíthetünk. A számítógép tetszőleges irányból adhat képet róla. Csak kívánnom kell, és nem is feltétlenül fennhangon.

Változtass a koordinátákon!

Ezt az akaratpróbát igazán nem lehetett egyértelmű utasításként értelmezni, de gondolatai erejével úgy irányította és szorította engedelmességre a számítógépet, hogy a Galaxis képe lassan-lassan mégis megváltozott.

A Galaxis fokozatosan elfordult, míg végül fölvette a galaktikus síkhoz mért merőleges helyzetet. Ekkor gigantikus, fénylő örvényként terült szét: itt-ott sötét görbületek és fénycsomók tarkázták, a közepét pedig betöltötte a csaknem egybefüggő ragyogás.

— Hogyan láthatja a Galaxist a számítógép az űrnek egy olyan pontjáról, amely több mint ötvenezer parszeknyi távolságra van tőlünk? — kérdezte Pelorat, majd fojtott, suttogó hangon hozzátette: — Ne haragudjon a kérdéseim miatt. Szörnyen tájékozatlan vagyok ezen a téren.

— Sokkal többet én sem tudok erről a számítógépről, mint maga — felelte Trevize. — De még egy ennél egyszerűbb típus is meg tudja változtatni a koordinátákat, vagyis az adott űrbéli helyzetéből kiindulva tetszőleges nézőpontból képes megmutatni a Galaxist. Természetesen csak a már meglévő információk alapján tud dolgozni, tehát oldalképek esetében különböző réseket és foltokat látunk. De ez esetben…

— Nos?

— Most kitűnő képet ad. Feltételezem, hogy beletáplálták a Galaxis hiánytalan térképét, s így minden különösebb nehézség nélkül mutathatja meg bármilyen szögből.

— Hogy érti ezt a teljes hiánytalan térképet?

— A memóriabankjában feltétlenül szerepelnie kell valamennyi csillag koordinátáinak.

— Valamennyi csillag? — ámult el Pelorat.

— Hát talán nem mind a háromszázmilliárdénak. Mindenesetre biztosra vehetjük a lakott bolygók csillagait és talán a K osztályba sorolt meg az ezeknél fényesebb csillagokat. Ez legalább hetvenötmilliárdot jelent.

— Úgy érti, a lakott rendszerek valamennyi csillaga szerepel a számítógép memóriabankjában?

— Nem szeretnék hazugságban maradni; talán nem éppen mindegyik. Mindenesetre Hari Seldon idejében huszonötmillió lakott naprendszer létezett, hangzásra soknak tűnhet, valójában csak minden tizenkétezredik csillagról van szó. A Seldon óta eltelt öt évszázad alatt, a Birodalom általános felbomlása során semmi sem állta útját a további gyarmatosításoknak. Gyanítom, hogy az idő még kedvezett is az effajta törekvéseknek. Még most is rengeteg lakható bolygó vár felfedezőire, vagyis jelenleg harmincmillióra tehető a számuk. Elképzelhető, hogy az újabbak közül nem mindegyik szerepel az Alapítvány feljegyzéseiben.

— És a régiek? Azok bizonyára kivétel nélkül szerepelnek.

— Gondolom, igen. Persze nem mernék mérget venni rá, de meglepne, ha valamelyik régóta lakott rendszer hiányozna az adatbázisból. Hadd mutassak magának valamit, ha ugyan rá tudom venni a számítógépet.

Trevize keze érezhetően megmerevedett az erőfeszítéstől, majd érezte, amint puhán elernyed a számítógép kézfogásában. Pedig fölöslegesen erőlködött; elég lett volna, ha nyugodtan, minden izgalom nélkül csupán arra gondol: Terminus!

Válaszul szikrázó, vörös gyémánt jelent meg az örvény legszélén.

— A mi napunk! — kiáltotta izgatottan. — A körül a csillag körül kering a Terminus!

— Ó! — hallatszott Pelorat lassú, remegő sóhaja.

Aztán a Galaxis szívének egyik sűrű csillaghalmazaban — kissé a központi ködfolt szélére csúszva — életre kelt egy fénylő, sárga pont. Valamivel közelebb volt a Galaxisnak a Terminus felé eső pereméhez, mint a| túlsóhoz.

— És az ott — mondta Trevize — a Trantor napja. Pelorat ismét felsóhajtott.

— Bizonyos benne? — kérdezte aztán. — Mindig úgy hallottam, a Trantor a Galaxis központjában van.

— Ez igaz is, bizonyos értelemben. Olyan közel van a középponthoz, amilyen közel csak egy lakott bolygó lehet. Közelebb van, mint bármely másik jelentős és lakott rendszer. A Galaxis valóságos középpontjában egy csaknem milliónyi csillagnak megfelelő tömegű, fekete lyuk van. Így aztán az nem valami barátságos vidék. Tudomásunk szerint ott nincs és talán nem is lehet élet. A Trantor a spirális karok legbelső gyűrűjében van, és higgye el, ha egyszer megpillantaná az éjszakai égboltját, megesküdne, hogy a Galaxis középpontjában van. Hihetetlenül sűrű csillagrajok veszik körül.

— Járt már a Trantoron, Golan? — kérdezte leplezetlen irigységgel Pelorat.

— Tulajdonképpen nem, de láttam az égboltjáról készült holografikus képet.

Trevize komor képpel bámulta a Galaxist. Az öszvér idejében, amikor olyan lázas buzgalommal kutatták a Második Alapítványt, vajon hányan fürkészhették a galaktikus térképeket, hány kötetet írhattak tele, hány tekercs filmet készíthettek e tárgyban!

És mindezt azért, mert Hari Seldon a kezdet kezdetén azt mondta, hogy a Második Alapítványt „a Galaxis túlsó végében”, az általa „Csillagvégnek” nevezett helyen állította föl.

A Galaxis túlsó végében! Csak egy pillanatra futott át az agyán a gondolat, a Terminusról máris útnak indult egy vékony, kék vonal, át a Galaxis központjában tátongó fekete lyukon, egészen a túlsó oldalig. Trevize kis híján felugrott. Nem kérte a vonalat, de olyan egyértelműen gondolt rá, hogy már ez is elég volt a számítógépnek.

Természetesen a Galaxis túlsó végébe vezető egyenes út nem jelentette szükségképpen azt a „túlsó véget”, amelyről Seldon szólt. Elsőnek Arkady Darell mondta ki (ha hinni lehet önéletírásának), hogy „a körnek nincs vége”. Ez ma már mindenki számára egyértelmű…

Trevize ugyan már el is hessegette volna a gondolatot, de a számítógép megelőzte. A kék egyenes eltűnt, s egy kör lépett a helyébe: a Terminus napjának bíborvörös pontján áthaladva kék koszorúba fogta a Galaxist.

A körnek nincs vége, és ha a kör a Terminuson kezdődik, akkor csakis a Terminuson kereshetjük a másik végét… mint ahogy valóban ott bukkantak rá a Második Alapítvány nyomára: ugyanazt a világot lakta, mint az Első.

De mi van akkor, ha mégsem találták meg — ha a Második Alapítvány úgynevezett felfedezése csak illúzió volt, semmi más? Ilyen összefüggésben minek lehet még értelme egy egyenesen és egy körön kívül?

— Ábrándozik? — kérdezte Pelorat. — Mit keres ott az a kék kör?

— Csak az irányítóművet ellenőriztem. Szeretné, ha meghatároznánk a Föld helyét? Pelorat néhány pillanatnyi csend után szólalt meg:

— Tréfál?

— Nem. Megpróbálom. Megpróbálta. Nem történt semmi.

— Sajnálom — mondta Trevize.

— Nincs meg? Nincs Föld?

— Talán rosszul fogalmaztam meg az utasítást, ámbár nem valószínű. Inkább hajlok rá, hogy a Föld nem szerepel a számítógép adatbankjában.

— Lehet, hogy más néven szerepel… — kockáztatta meg Pelorat.

— Miféle más néven, Janov? — csapott le rá Trevize.

Pelorat nem válaszolt, és Trevize elmosolyodott a sötétben. Megesett vele olykor, hogy a dolgok maguktól a helyükre kerültek. Csak időt kell hagyni, meg kell várni, míg megérik a helyzet. Szándékosan változtatott témát.

— Kíváncsi volnék, tudunk-e játszani az idővel.

— Az idővel! Hogy tehetnénk ilyet?

— A Galaxis forog. A Terminus csaknem félmilliárd év alatt tesz meg körülötte egy teljes fordulatot, miközben a középponthoz közelebb eső csillagok természetesen sokkal gyorsabban haladnak végig a saját pályájukon. Valamennyi csillag — a központi fekete lyukhoz viszonyított — mozgását betáplálhatjuk a számítógépbe, majd ennek segítségével, mozgásukat sokmilliószorosra gyorsítva, láthatóvá tehetjük a forgási effektust. Megpróbálhatom…

Miközben utasította a számítógépet, akaratlanul is megfeszítette az izmait, mintha neki kellene kézben tartania, gyorsítania, megcsavarnia, és a hatalmas ellenállást legyőzve, megpörgetnie a Galaxist.

Megmozdult. Lassan, méltóságteljesen csavarodott el abba az irányba, amelynek nyomán megfeszültek a spirális karok.

Figyelő tekintetük előtt hihetetlen gyorsasággal száguldott az idő — a hamis, mesterséges idő —, és eközben tünékeny semmiségekké váltak a csillagok.

A legnagyobbak közül némelyik itt is, ott is bíborszínűvé vált, majd kifényesedett, s végül vörös óriássá tágult. Íme, a központi csillaghalmaz egyik csillaga hangtalanul, vakító fény kíséretében kilobbant, a másodperc töredékére elhomályosította a Galaxist, és már el is tűnt. Majd ugyanez lejátszódott az egyik spirális karon, aztán megint, az előzőtől nem is oly távol.

— Szupernóvák — nyögte ki Trevize erőtlenül.

Lehetséges, hogy a számítógép előre megjósolja, melyik csillag fog felrobbanni és mikor? Vagy csak egy egyszerűsített modell alapján mutatja meg a csillagok jövőjét, s nem is pontosan, inkább csak nagy általánosságban?

— Mint valami élőlény, úgy úszik át az űrön a Galaxis — suttogta fojtott hangon Pelorat.

— Igen — felelte Trevize —, de már érzem, hogy fáradok. Ha nem jövök rá, hogyan csináljam lazábban, nem űzhetek hosszasan ilyesfajta játékokat.

Elernyedt. A Galaxis lassult, megállt, billent még egyet, s végül megállapodott annál az oldalszögből látszódó képnél, ahonnan kiindultak.

Trevize behunyta a szemét, és mélyet lélegzett. Érezte, mint zsugorodik össze mögöttük a Terminus, miközben a légkör utolsó foszlányait is maguk mögé utasították. Érezte a Terminus körüli űrt betöltő hajók mozgását.

Eszébe sem jutott, hogy bármelyikükre is odafigyeljen. Hogy akad közöttük egy, amely az övéhez hasonlóan a gravitáció elvén alapul, és kisebb távolságról követi, semhogy azt véletlennek lehetne tekinteni.