Az Alapítvány pereme

5.

Branno már egy órája várakozott, s eközben fáradt agyában egymást kergették a gondolatok. Formálisan bűnt követett el, amikor betört a házba. Ráadásul, merőben alkotmányellenesen, megsértette egy tanácsos jogait. A polgármesterekre vonatkozó szigorú törvények értelmében — melyek csaknem két évszázaddal ezelőtt, még III. Indbur és az Öszvér idejében léptek életbe — akár vádat is emelhettek ellene.

De a mai napon, huszonnégy teljes órán keresztül senki nem róhat föl neki semmit.

Csakhogy ez a nap is elmúlik. Nyugtalanul megmozdult.

Az első két évszázad volt az Alapítvány aranykora, a hőskorszak — legalábbis visszamenőleg, ha azoknak a szerencsétleneknek nem is, akik akkor ama bizonytalan időkben éltek. Salvor Hardin és Hober Mallow volt az a két hős, akikből végül félisteneket csináltak, s már-már úgy tekintették őket, mint magát az utolérhetetlen Hari Seldont. Ők voltak az a szentháromság, melyen az Alapítvány-legenda (de még az Alapítvány történelme is) nyugodott.

De akkoriban az Alapítvány még csak egy jelentéktelen kis világ volt, melyet erőtlen kötelékek fűztek a Négy Királysághoz, és legföljebb sejtették, milyen hatalmas védelmet jelent számukra a Seldon-terv, még a fenséges Galaktikus Birodalom maradványaival szemben is.

És minél nagyobb hatalomra tett szert az Alapítvány mind politikai, mind kereskedelmi téren, látszólag annál jelentéktelenebbé váltak vezetői és harcosai. Latban Deverst jóformán elfelejtették. Ha emlékeztek rá egyáltalán, annak sokkal inkább a rabszolgabányában bekövetkezett tragikus halála, mintsem a Bel Riose ellen vezetett fölösleges, de sikeres háborúja az oka.

Ami pedig Bel Riose-t illeti, az Alapítvány ellenségeinek legnemesebbikét… nos, az ő emlékét is elhomályosította az Öszvér, mert ő volt az egyetlen, aki megtörte a Seldon-tervet, aki legyőzte és uralma alá kényszerítette az Alapítványt. Ő volt az Ellenség — tulajdonképpen az utolsó a nagyok közül.

Arra se nagyon emlékeztek már, hogy az Öszvért lényegében egyetlen ember — egy asszony, Bayta Darell — győzte le, méghozzá teljesen egyedül, sőt, a Seldon-terv támogatása nélkül! Ugyanígy merült a feledés homályába az is, hogy fia és leányunokája, Torán és Arkady Darell legyőzte a Második Alapítványt, s ezzel az Alapítvány — az Első Alapítvány — egyeduralomra jutott.

Ezek a minapi győztesek már nem számítottak hősöknek. A túlságosan kitáguló időben a hősök közönséges halandókká zsugorodtak. Nem beszélve róla, hogy Arkady nagyanyjáról írt életrajzában a hősies asszonyból romantikus regényalak lett.

És azóta nem születtek hősök — de még romantikus regényalakok sem. Utoljára a kalgan háború fenyegette erőszakkal az Alapítványt, és az is csak amolyan kisebbfajta konfliktus volt. Csaknem két évszázada béke van! Százhúsz éve még egy űrhajójukon sem esett karcolás!

Jó béke volt ez — Branno egy percig sem tagadta —, mondhatni, hasznos béke. Bár az Alapítvány nem hozta létre a Második Galaktikus Birodalmat — a Seldon-terv szerint még csak félúton tartanak —, de az Alapítvány Szövetség révén szoros gazdasági ellenőrzésük alatt tartják a Galaxis szétszórt politikai egységeinek harmadát, és befolyásuk van az ellenőrzésük alá nem esőkre is. Kevés hely akadt, ahol „az Alapítvány polgára vagyok” kijelentés nem váltja ki a köteles tiszteletet. A sokmilliónyi lakott világban nem ismertek rangosabb címet, mint az Alapítvány polgármesteréét.

Még mindig ezt a címet használták. Egy ötszáz évvel ezelőtti, a civilizált világ szélén tengődő, magányos bolygó kicsiny, érdektelen városkájának vezetőjétől örökölték, de senki egy pillanatig sem gondolt rá, hogy megváltoztassák, hogy csengését akár egy parányival is dicsőségesebbre hangolják. A polgármester címmel legföljebb a majdnem elfeledett Császári Felség titulus vetekedhetett.

Kivéve magán a Terminuson, ahol a polgármester hatalmát gondosan korlátozták. Még élt az Indburök emléke. A zsarnokságukat talán hajlandó lett volna elfeledni a nép, de azt nem, hogy veszítettek az Öszvérrel szemben.

És itt van ő, Harla Branno, a legerősebb kezű uralkodó az Öszvér halála óta (maga is tisztában volt vele), és a női polgármesterek közül mindössze az ötödik. De csak ezen a napon alkalmazhatja nyíltan az erőpolitikát.

Keményen harcolt, hogy elfogadtassa a helyes cselekedetekről alkotott értelmezését — szívós ellenfelekre talált azokban, akik a Galaxis nagyobb presztízsű Belseje felé sóvárogtak, akik a császári hatalom dicsfényére vágyakoztak —, és győzött.

Még nem. Még nem! Ha túl hamar rontanak be a Galaxis Belsejébe, könnyen elronthatják a dolgukat. És Seldon megjelent, és szinte szó szerint elismételte az ő véleményét.

Az Alapítvány szemében egy időre tehát csaknem olyan bölcs vezetővé vált, mint maga Seldon. Azt is tudta azonban, hogy erről akármelyik pillanatban meg is feledkezhetnek.

És éppen ezen a napon merészelt kikezdeni vele ez a fiatalember!

Ráadásul igaza volt!

Éppen ettől vált veszélyessé. Hogy igaza volt! És mert igaza van, még a végén elpusztítja az Alapítványt!

Most itt áll előtte, egyedül.

Szomorúan mondta:

— Nem kérhetett volna tőlem magánkihallgatást? Ostoba vágyától vezérelve, hogy bolondot csináljon belőlem, a tanácsteremben kellett kitálalnia? Mit művelt, maga esztelen fiú?

6.

Trevize érezte, hogy elvörösödik, és nagy nehezen tudta csak féken tartani a dühét. A polgármester idős nő, hamarosan a hatvanharmadik születésnapját ünnepli. Nem akart veszekedésbe bonyolódni olyan emberrel, aki majdnem kétszer annyi idős, mint ő.

Ráadásul az asszony jártas a politikai csatározások terén, s jól tudta, ha ellenfelét a kezdet kezdetén elbizonytalanítja, félig már meg is nyerte a csatát. Ám egy ilyen taktikai hatás eléréséhez hallgatóságra lett volna szükség, csakhogy most nem volt hallgatóság, amely előtt megalázhatná ellenfelét. Egymás közt voltak.

Trevize tehát elengedte a füle mellett a polgármesternő szavait, inkább megpróbálta tárgyilagosan szemügyre venni az asszonyt. Öreg volt, és az immár két nemzedék óta divatban lévő uniszex öltözéket viselte. Nem illett hozzá. A polgármesternő, a Galaxis vezére — ha lehet itt vezérről beszélni — egyszerű öregasszony, akit akár öregembernek is nézhetne bárki, ha szürke haját nem kötné szorosan hátra, ahelyett hogy kibontva hordaná a hagyományosan férfias viselet mintájára.

Trevize elmosolyodott. Idős ellenfele bármennyire sértő szándékkal ejtette is ki a „fiú” szót, éppen ez a „fiú” árulta el, milyen behozhatatlan előnyt jelent számára a kora és a kellemes külseje — nem beszélve arról, hogy mindkettőnek tudatában is van.

— Igaz — mondta —, harminckét éves vagyok, tehát bizonyos értelemben fiú. De tanácsos is vagyok, ex officio esztelen. Az első körülmény kivédhetetlen, ami pedig a másodikat illeti, csak annyit mondhatok, nagyon sajnálom.

— Tudja egyáltalán, hogy mit művelt? Ne álljon itt, és ne akarjon mindenáron szellemességeket mondani. Üljön le. Használja az eszét, ha képes rá, és válaszoljon értelmesen.

— Tudom, mit műveltem. Elmondtam az igazat, ahogy én látom.

— És éppen ezen a napon akart szembeszállni velem? Éppen ezen a napon, amikor olyan tekintélyre tettem szert, hogy kipenderíthettem a tanácsteremből, letartóztathattam, és egyetlen ember sem mert tiltakozni.

— A Tanács majd ismét lélegzethez jut, és akkor tiltakozni fog. Lehet, hogy azóta már tiltakoznak. És minél erőteljesebb zaklatásnak leszek kitéve, annál inkább figyelni fognak rám.

— Senki sem fogja meghallani magát, mert ha úgy ítélem meg, hogy folytatni akarja, amit elkezdett, továbbra is árulónak tekintem, és a törvény adta jogomnál fogva árulóként fogok elbánni magával.

— Akkor állítson bíróság elé. Ott majd nekem is lesz egy-két szavam.

— Erre ne számítson. Szükségállapotban ugyancsak megnövekszik a polgármester hatalma, ha ritkán kerül is sor ilyesmire.

— Milyen alapon jelenti be a szükségállapotot?

— Majd kigondolom. Van még bennem annyi találékonyság, és még a politikai kockázattól sem félek. Ne ingereljen, fiatalember. Vagy megegyezünk itt és most, vagy sohasem nyeri vissza többé a szabadságát. Élete hátralévő részét börtönben fogja eltölteni. Efelől kezeskedem.

Egymásra meredtek: Branno szürkében, Trevize a barna különböző árnyalataiban.

— Miféle megegyezésre gondol? — kérdezte Trevize.

— Ó! Fölkeltettem a kíváncsiságát. Helyes. Ez már beszélgetés és nem veszekedés. Mi a véleménye?

— Ismeri a véleményemet. Alaposan megmártózott benne Compor tanácsossal együtt, nem így van?

— A maga szájából akarom hallani, most, hogy a Seldon-válság elmúlt a fejünk fölül.

— Rendben van, ha hallani akarja… polgármester asszony! (Kis híján öregasszonyt mondott.) — Seldon képe ötszáz év múltán túl tökéletes, valószínűtlenül tökéletes volt. Ha jól tudom, nyolcadik alkalommal jelent meg. Előfordult olykor, hogy senki sem volt jelen, hogy meghallgassa. Legalább egy alkalommal, még III. Indbur idejében, a valósággal homlokegyenest ellenkező értelmű dolgokat mondott — de hát ez az Öszvér uralkodása alatt történt, nem? De mondjon csak egyetlen esetet, amikor a maihoz hasonló tökéletességgel szólt. — Trevize még egy halvány mosolyt is megkockáztatott. — Soha, polgármester asszony, amennyire a feljegyzéseinkből tudjuk, Seldon még soha nem festette le a helyzetet ilyen pontosan, ennyire figyelembe véve a legapróbb részletkérdéseket is.

— Vagyis azt akarja közölni — felelte Branno —, hogy Seldon megjelenése, azaz a holografikus kép hamis; hogy a Seldon-felvételeket kortárs szerző készítette, esetleg én magam; hogy Seldon szerepét egy színész alakítja?

— Nem elképzelhetetlen, polgármester asszony, de én nem ilyesmire gondolok. Az igazság ennél sokkal rosszabb. Elhiszem, hogy Seldon képe az, amit látunk, és hogy a történelem jelen pillanatáról szóló leírást ő maga készítette ötszáz évvel ezelőtt. Ennyit elmondtam a maga Kodelljének is, aki gondosan végigbarkochbázott velem egy beszélgetést, amelyből bebizonyosodott, hogy én is a gondolkodásra képtelen Alapítvány-polgár babonáit osztom.

— Így van. És amennyiben szükség lesz rá, a felvételt az Alapítvány rendelkezésére bocsátjuk, hogy meggyőződhessenek róla, maga valójában sohasem volt ellenzéki.

Trevize széttárta a karját.

— Pedig az vagyok. Seldon-terv nem létezik olyan értelemben, ahogy hiszünk benne, talán már kétszáz évvel ezelőtt sem létezett. Már évek óta gyanítom, de bizonyítékot csak tizenkét órával ezelőtt kaptam, az Időkriptában.

— Mert Seldon olyan pontosan festette le a helyzetet?

— Ahogy mondja. Ne mosolyogjon! Ez jelentette a végső bizonyítékot.

— Amint látja, nem mosolygok. Folytassa!

— Hogyan láthatott mindent ilyen pontosan? Két évszázaddal ezelőtt Seldon elemzése egyáltalán nem illett az akkori helyzetre. Akkor már három évszázada állt az Alapítvány, és ő melléfogott. De alaposan!

— Néhány perccel ezelőtt éppen maga magyarázta el, tanácsos. Az Öszvér miatt történt. Az Öszvér óriási mentális erővel rendelkező mutáns volt, és Seldon semmiképpen nem vehette számításba terve elkészítésekor.

— De az Öszvér létezett, akár számításba vette, akár nem. A Seldon-terv kisiklott. Az Öszvér nem uralkodott sokáig, és nem volt örököse. Az Alapítvány visszanyerte függetlenségét és befolyását, de hogyan találhatott vissza a Seldon-terv a célba, a szerkezetében bekövetkezett óriási roncsolás után?

Branno eltökélt arccal nézett vissza rá, ráncos ujjai szorosan kulcsolódtak egymásba.

— Ismeri a választ. Mi csak az egyik Alapítvány vagyunk. Olvashatta a történelemkönyvekben.

— Olvastam Arkady életrajzát a nagymamájáról, végül is kötelező olvasmány volt az iskolában, és a regényeit is olvastam. Elolvastam az Öszvérről és az utána következő korszakról szóló hivatalos történelmi műveket is. Szabad kételkednem bennük?

— Milyen értelemben?

— Hivatalosan nekünk, az Első Alapítványnak kellett megőriznünk és továbbfejlesztenünk a természettudományokat. Nekünk nyíltan kellett működnünk, történelmünk menete, akár tudtunk róla, akár nem, követte a Seldon-tervet. De közben létezett a Második Alapítvány is, mely megőrizte és továbbfejlesztette a pszichológia tudományát, ezen belül a pszichohistóriát, de hogy ők a világon vannak, még mi sem sejthettük. A Második Alapítvány volt a terv finomszabályozó gombja, amely helyreállítja a galaktikus történelem folyamatát, ha netán letérnénk a terv által kijelölt utakról.

— Ezek szerint válaszolt is magának — mondta a polgármesternő. — Bayta Darell legyőzte az Öszvért, meglehet, a Második Alapítvány sugallatára, ámbár az unokája tagadja, hogy így történt volna. Kétségtelen azonban, hogy a Második Alapítvány terelte vissza a tervhez a Galaktika történelmét az Öszvér halála után. Ez volt a feladatuk, és sikerrel végrehajtották. A Terminusra kérem, árulja el végre, hogy miről beszél, tanácsos!

— Polgármester asszony, Arkady Darell beszámolójából világosan kiderül, hogy a Második Alapítvány azzal, hogy megpróbálta kiigazítani a galaktikus történelmet, aláásta Seldon egész tervét, hiszen ügyködésük közepette lerántották magukról a titok leplét. Mi, az Első Alapítvány rájöttünk, hogy létezik a tükörképünk, a Második Alapítvány, és nem élhettünk abban a tudatban, hogy cselekedeteinket mások manipulálják. Ezért elhatároztuk, hogy megkeressük és elpusztítjuk a Második Alapítványt.

— És sikerült is — bólintottá Branno —, Arkady Darell beszámolója szerint, ámbár csak azután, hogy a Második Alapítvány ismét a helyes vágányra állította a galaktikus történelmet, és helyrehozta az Öszvér rombolását. És még mindig a helyes úton járunk.

— Maga ezt elhiszi? A beszámoló szerint a Második Alapítvány léte kitudódott, és erről számos tagja is tudomást szerzett. Mindez százhúsz évvel ezelőtt, az alapítványi időszámítás 378. esztendejében történt. Állítólag ötnemzedéknyi idő óta élünk a Második Alapítvány irányítása nélkül, ennek ellenére olyan közelségben a terv célkitűzéseihez, hogy Seldon képmása csaknem ugyanazokat a szavakat használja, mint maga.

— Ez azt is jelentheti, hogy én kiváló ösztönnel ismertem föl a történelmi folyamatok jelentőségét.

— Már megbocsásson, nincs szándékomban kételkedni kiváló ösztöneiben, de számomra ésszerűbb magyarázatnak tűnik, hogy a Második Alapítvány egyáltalán nem pusztult el. Még mindig ők irányítanak bennünket. Még mindig manipulálnak bennünket. És ezért kanyarodtunk vissza a Seldon-tervhez.

7.

Ha a polgármesternő meg is döbbent a kijelentés hallatán, ennek semmi jelét nem mutatta.

Hajnali egy óra múlt, és már nagyon szeretett volna véget vetni a beszélgetésnek — de még meggyorsítani sem tudta. Ki akarta fárasztani a fiatalembert, de nem úgy, hogy az föladja a küzdelmet. Miért tüntetné el értelmetlenül, ha hasznos feladattal is elláthatja?

— Valóban? — kérdezte. — Azt állítja, hogy Arkady meséje a kalgan háborúról és a Második Alapítvány lerombolásáról hazugság? Agyalmány? Trükk? Dajkamese?

Trevize vállat vont.

— Nem szükségszerűen az. Ez különben is lényegtelen. Tegyük fel, hogy Arkady beszámolója, az ő legjobb tudomása szerint, elejétől végéig igaz. Tegyük fel, hogy minden úgy történt, ahogy Arkady állítja: miután fölfedezték a Második Alapítvány fészkét, kifüstölték őket onnan. De honnan tudhatjuk, hogy mind egy szálig odavesztek? A Második Alapítvány hatásköre kiterjedt az egész Galaxisra. Nemcsak egyedül a Terminus, illetve az Alapítvány történelmét befolyásolták: felelősségük túlment azon, hogy pusztán a mi világunkkal vagy a mi Szövetségünkkel törődjenek. Bizonyos számú második alapítványbelinek ezer — vagy még több — parszeknyi távolságban is kellett élnie… vajon ezeket is elpusztítottuk?

És ha nem, mondhatjuk-e, hogy győztünk? Mondhatta-e az Öszvér a maga uralmának idejében? Elfoglalta a Terminust és vele együtt mindazokat a világokat, melyek fölött közvetlenül uralkodtunk — de a Független Kereskedő Világok még talpon voltak akkor. Elfoglalta a Kereskedő Világokat, de három szökevény kicsúszott a keze közül: Ebiing Mis, Bayta Darell és a férje. A két férfit sikerült legyőznie, de kudarcot vallott Baytával, egyedül Baytával. Az érzelmei okozták ezt a kudarcát, ha hihetünk Arkady regényes történetének. És ennyi elég is volt. Arkady beszámolója szerint a végén már csak egyetlen személy — Bayta — cselekedhetett saját belátása szerint, és a Második Alapítvány az ő ténykedése következtében rejtőzhetett el az Öszvér szeme elől, és végül is ez okozta a bukását.

Egy ember maradt érintetlen, és az öszvér mindent elveszített! Ennyit jelenthet egyetlen ember, ellentétben a legendás Seldon-tervvel, amely szerint az egyén semmi, a tömeg pedig minden.

És mi van akkor, ha nemcsak egy második alapítványbelit hagytunk életben, hanem jó néhány tucatnyit, ami ugyancsak valószínű? Vajon nem gyűltek-e össze, nem építették-e újra fel közösségüket, nem sokszorozták-e meg önmagukat újabb és újabb sorozások és képzés révén, hogy azóta ismét valamennyien engedelmes játékszerükké váljunk?

— Maga hisz ebben? — kérdezte Branno komoran.

— Meg vagyok róla győződve.

— Árulja el nekem, tanácsos, mi okuk volna rá? Szánalmas kis töredékük miért ragaszkodna reménytelenül egy olyan feladat teljesítéséhez, amely senkinek sincs az ínyére? Mi okuk volna rá, hogy a Galaxist megtartsák azon az úton, amely a Második Galaktikus Birodalomhoz vezet? És ha ez a kis csapat ragaszkodnék is küldetése teljesítéséhez, miért fájjon érte a mi fejünk? Miért ne fogadnánk el a terv szerinti utat, s miért ne volnánk hálásak nekik, hogy megtartanak bennünket rajta, és nem hagyják, hogy eltévelyedjünk?

Trevize megdörzsölte a szemét. Fiatalsága ellenére kettőjük közül ő látszott fáradtabbnak. A polgármesternőre bámult, és azt válaszolta:

— Nem hiszek a fülemnek. Az a benyomása, hogy a Második Alapítvány mindezt értünk teszi? Hogy afféle idealistákkal van dolgunk? Politikai tapasztalatai, a hatalom és a manipuláció gyakorlati eredményei nyomán a maga számára nem teljesen nyilvánvaló, hogy a saját érdekükben teszik, amit tesznek?

Mi olyanok vagyunk, mint a kés éle. Mi vagyunk a motor, az erő. Dolgozunk, izzadunk, hol a vérünk hull, hol a könnyünk. Ők csak irányítanak — itt-ott elhelyeznek egy erősítőt, bekapcsolnak egy áramkört… mi észre sem vesszük, ők meg nem kockáztatnak semmit. Aztán, egy évezrednyi gürcölés, erőfeszítés után, amikor az egészre rátesszük a koronát, és létrehozzuk a Második Galaktikus Birodalmat, a Második Alapítvány mint a kormányzó elit elegánsan betelepszik.

— Ezek szerint maga meg akarja semmisíteni a Második Alapítványt? — kérdezte Branno. — Félúton a Második Birodalom felé megkockáztatná, hogy önnön erőnkből érjük el a célt, és saját sorainkból fejlesszük ki az uralkodó elitet? Jól értem?

— De még mennyire! De még mennyire! Hát nem ezt akarná maga is? Maga és én már nem fogjuk megérni, de magának vannak unokái, és talán nekem is lesznek, akiknek szintén lesznek unokáik, és így tovább. Azt akarom, hogy ők élvezzék a munkánk gyümölcsét, hogy úgy tekintsenek vissza ránk, mint valami forrásra, és imáikba foglalják a nevünket azért, amit véghezvittünk. Nem akarom, hogy minden egy Seldon által kitervelt titkos összeesküvés ölébe hulljon, én egyébként sem istenítem őt. Én mondom magának, ő nagyobb veszélyt jelent számunkra, mint az Öszvér, ha engedjük, hogy a terve valóra váljék. A Tejútra mondom! Bárcsak valóban tönkretette volna az Öszvér a tervet, méghozzá végérvényesen! Őt még csak túléltük volna. Belőle csak egy volt, az is halandó. A Második Alapítvány viszont halhatatlannak látszik.

— De maga szeretné elpusztítani a Második Alapítványt, nem?

— Csak tudnám, hogyan!

— Mivel nem tudja, hogyan, nem gondolja, hogy ők nagyobb valószínűséggel pusztíthatják el magát? Trevize megvető pillantást lövellt rá.

— Még az is megfordult a fejemben, hogy talán magát is az irányításuk alatt tartják. A Második Alapítványt juttatta eszembe, amilyen pontosan kitalálta, mit fog mondani Seldon képe, és az is, ahogyan utána velem elbánt. Lehet, hogy maga egy üres héj, amit belülről a Második Alapítvány tölt ki.

— Akkor miért beszél ilyen nyíltan velem?

— Mert ha magát a Második Alapítvány irányítja, akkor így is, úgy is el vagyok veszve, és legalább kiadhatom magamból a mérgemet, másrészt, mert megkockáztatom, hogy nem áll a hatalmukban, és egyszerűen nincs tudatában annak, amit tesz.

— Ezt a játszmát mindenképpen megnyerte — válaszolta Branno. — Önmagámon kívül senki sem ellenőrzi a tetteimet. De hogyan győződhet meg róla, hogy igazat mondok? Ha a Második Alapítvány ellenőrzése alatt állnék, vajon beismerném-e? Tudnám-e egyáltalán, hogy ellenőriznek?

Ám az efféle kérdések nem viszik előbbre az ügyet. Meggyőződésem, hogy nem irányítanak, és magának sincs más választása, mint hogy higgyen nekem. De gondolkodjunk csak el. Ha a Második Alapítvány valóban létezik, életbe vágó érdekük fűződik hozzá, hogy Galaxis-szerte senki ne tudjon róluk. A Seldon-terv csak akkor működik hibátlanul, ha az eszközök — vagyis mi — nem tudják, hogyan működik a terv, és bennünket milyen módon manipulálnak.

És mert az Öszvér az Alapítvány figyelmét a Második Alapítványra terelte, Arkady idejében a Második Alapítványnak el kellett pusztulnia. Vagy helyesebb, tanácsos, ha úgy mondom, csaknem el kellett pusztulnia?

Ebből két dolog következik. Először is, ésszerűnek tűnik a feltételezés, hogy általában véve csak igen csekély mértékben avatkoznak be a dolgainkba. Feltételezhetjük, hogy bennünket egészen meghódítani lehetetlen volna. Még a Második Alapítványnak is, ha létezik egyáltalán, korlátozott a hatalma. Ha egyeseket meghódítanak, és másokban emiatt felébred a gyanú, az torzulásokat idézhet elő a tervben. Következésképpen elfogadhatjuk, hogy beavatkozásuk olyan észrevehetetlen, olyan közvetett és olyan szórványos, amennyire csak lehetséges, ennélfogva én nem állok az ellenőrzésük alatt. És maga sem.

— Ez szükségszerű következmény, és hajlok rá, hogy elfogadjam — felelte Trevize —, ámbár az is lehet, hogy vágyálom az egész. És mi a másik következtetése?

— Ennél egyszerűbb, és ha lehet, még szükségszerűbb. Ha a Második Alapítvány létezik, és létezésének titkát meg akarja őrizni, akkor egyvalamit biztosra vehetünk. Ha valaki rájön erre, beszél róla, hangosan bejelenti, belekiáltja a Galaxisba, ők az illetőt azon nyomban, finoman eltávolítják, kiszippantják, és végérvényesen elintézik. Nem erre következtetne maga is?

— Ezért vett őrizetbe, polgármester asszony? — kérdezte Trevize. — Hogy megvédjen a Második Alapítványtól?

— Bizonyos értelemben. Bizonyos fokig. Liono Kodellnek a maga hiedelmeiről gondosan összeállított felvételét a nyilvánosság elé fogjuk tárni, és nemcsak azért, hogy megkíméljük Terminus és az Alapítvány népét a fölösleges nyugtalankodástól, hanem azért is, hogy a Második Alapítvány se erezzen okot a nyugtalanságra. Ha létezik, nem óhajtom, hogy a figyelme magára irányuljon.

— Szinte hihetetlen! — kiáltotta gúnyosan Trevize. — Az én kedvemért történt? Az én két szép barna szememért?

Branno megmoccant, majd minden átmenet nélkül lágyan fölnevetett.

— Még nem vagyok olyan öreg, tanácsos, hogy ne venném észre, milyen szép barna szeme van, és harminc évvel ezelőtt esetleg ez is cselekvésre ösztökélt volna. De ma már egy lépést sem tennék érte, de egyéb testrészeiért sem, ha csak a maga szeme forogna kockán. Ám ha a Második Alapítvány valóban létezik, és maga fölkeltette volna a figyelmüket, a maga személyével nem érne véget az ügy. Az én életemről is szó van, és sok más személyéről, akik magánál sokkalta intelligensebbek és értékesebbek, és ezzel együtt valamennyi tervünkről.

— Ó! Ha ilyen gondosan mérlegeli, miképpen üthet vissza ránk a Második Alapítvány, nemde maga is hisz a létezésükben?

Branno öklével az előtte lévő asztal lapjára vágott.

— Persze hogy hiszek, maga idióta! Ha nem volnék meggyőződve róla, és nem küzdenek ellenük minden erőmmel, érdekelne egy percig is, mit fecseg róluk összevissza? Ha a Második Alapítvány nem létezik, számítana, hogy maga az ellenkezőjét állítja? Hónapok óta azon dolgozom, hogy befogjam a száját, még mielőtt kiállna a nyilvánosság elé, de eddig hiányzott a politikai hatalmam hozzá, hogy kerek perec elbánjak egy tanácsossal. Seldon megjelenése engem igazolt, és megadta a szükséges hatalmat, ha csak egy időre is, és maga éppen ezt a pillanatot választotta rá, hogy kilépjen a nyilvánosság elé. Én azonnal lecsaptam magára, és most minden lelkiismeret-furdalás vagy másodpercnyi tétovázás nélkül megöletem, ha nem engedelmeskedik a parancsomnak. Egész beszélgetésünknek az volt a célja, ráadásul olyan időpontban, amikor sokkal szívesebben aludnék az ágyamban, hogy mire idáig eljutunk, el is higgye, amit mondandó vagyok. Tudnia kell, hogy ez az egész Második Alapítvány-probléma, melyet szándékomnak megfelelően volt szíves maga körvonalazni, elég okot szolgáltat rá, hogy magát bírói tárgyalás nélkül agyzárlat alá vegyem, és még kedvem is volna hozzá. Trevize félig megemelkedett ültében.

— Kérem, ne izegjen-mozogjon! — szólt rá Branno, — Igaz, hogy én csak egy öregasszony vagyok, ahogy nyilván már megállapította magában, de mielőtt egy ujjal hozzám érhetne, meghal. Az embereim vigyáznak ránk, ostoba fiatalember.

Trevize visszaült. Alig érezhető keserűséggel a hangában mondta:

— Értelmetlenséget csinál. Ha hinne a Második Alapítvány létezésében, nem beszélne róla ilyen nyíltan. Nem tenné ki magát azoknak a veszélyeknek, amelyek állítólag engem fenyegetnek.

— Akkor közlöm magával, hogy ennél azért több eszem van. Másképpen fogalmazva, maga hisz a Második Alapítvány létezésében, ennek ellenére nyíltan beszél róla, mert ostoba. Én is hiszek benne, én is nyíltan beszélek róla, de csak azért, mert megtettem a szükséges óvintézkedéseket. Minthogy gondosan tanulmányozta Arkady beszámolóját, nyilván emlékszik arra a részre, amelyben elmondja, hogy az apja feltalált valamit, amit Arkady „elmestatikai eszköznek” nevezett. Ez amolyan védőpajzsul szolgált a Második Alapítvány mentális hatalma ellen. Az eszköz ma is megvan, és ki is próbáltuk, méghozzá a legnagyobb titokban. Ez a ház pillanatnyilag biztosítva van a kémkedések ellen. Miután ezt tisztáztuk, elmondom, mit kell tennie.

— Hadd halljam.

— Utána kell járnia, hogy amit maga meg én sejtünk, valóban úgy van-e. Meg kell bizonyosodnia róla, valóban él-e még a Második Alapítvány, és ha igen, hol. Ez azt jelenti, hogy el kell hagynia a Terminust, és el kell mennie, én nem is tudom, hová, még ha a végén kiderül is, mint Arkady idejében, hogy a Második Alapítvány itt van közöttünk. Ez azt jelenti, hogy mindaddig nem térhet vissza, míg nincs valami mondanivalója a számunkra. És ha semmi mondanivalója sem lesz, nos, akkor nem tér vissza többé, még ha a Terminus lakossága egy bolonddal kevesebb lesz is. Trevize megint azon kapta magát, hogy dadog:

— De-de a Te-Terminusra ké-kérem, hát hogyan keressem me-meg őket, ha egyszer nem beszélhetek róluk? Mert akkor rövid úton elintéznek, és maga ettől nem lesz okosabb.

— Akkor ne őket keresse, maga naiv gyerek! Keressen valami mást. Keressen valami mást, de szívvellélekkel, és ha eközben őket is megtalálja, mert hiszen akkor ők ügyet sem vetnek magára, hát annál jobb! Ebben az esetben értesíthet bennünket árnyékolt és rejtjelezett hiperhullámon, aztán jutalmul akár vissza is térhet.

— Gondolom, már ki is találta, mi legyen az a más, amit keressek.

— Természetesen. Ismeri Janov Peloratot?

— Sohasem hallottam róla.

— Holnap találkozni fog vele. Majd ő elmondja, mit kell keresnie, sőt el is megy magával az egyik legmodernebb űrhajónk fedélzetén. Mindössze ketten lesznek, fölösleges volna több ember életét kockáztatni. És ha úgy próbál visszajönni, hogy nem szerezte meg számunkra a szükséges információt, egyszerűen szétlőjük az űrben, mielőtt egy parszeknyire megközelítené a Terminust. Ennyit akartam mondani. Beszélgetésünket ezzel befejezettnek tekintem.

Felállt, lenézett csupasz kezére, majd lassan fölhúzta a kesztyűjét. Az ajtó felé fordult, amelyen belépett két őr, fegyverrel a kézben. Félreálltak, hogy utat engedjenek neki. A nő az ajtóból visszafordult.

— Két másik őr áll odakint. Ne tegyen semmit, amit zaklatásnak vehetnek, különben könnyen megszabadíthat bennünket létezésének minden gondjától.

— És maga kénytelen lesz lemondani a haszonról, amit esetleg hajtanék — felelte Trevize a tőle telhető legkönnyedebb hangon.

— Az sem volna tragédia — mondta Branno zord mosollyal.

8.

Odakint Liono Kodell várt rá.

— Mindent hallottam, polgármester asszony — mondta. — Rendkívül türelmesen bánt vele.

— Rendkívül el is fáradtam. Úgy érzem, mintha hetvenkét óráig tartott volna a nap. Most már magán a sor.

— Rendben van… de mondja, valóban alkalmazta a ház körül azt az „elmestatikai eszközt”?

— Ugyan már, Kodell — válaszolta Branno nyűgösen. — Ennél okosabbnak képzeltem magát. Miért figyelt volna bennünket bárki is? Azt gondolja talán, hogy a Második Alapítvány mindenre oda tud figyelni? Én nem vagyok olyan romantikus alkat, mint az ifjú Trevize; ő talán elhinné ezt a maszlagot, de én nem. És még ha igaz volna is, hogy a Második Alapítvány mindent lát és hall, ami nálunk történik, vajon egy ilyen eszköz jelenléte nem árulna-e el bennünket azon nyomban? Nem vennék-e észre, hogy mentális hatalmuk ellen védőpajzsot használunk? Nem ér-e többet egy ilyen berendezés titka, feltéve, hogy száz százalékig ki tudjuk használni, mint akár Trevize, akár maga meg az én életem együttvéve? De azért…

Már a kocsiban ültek, amelyet Kodell vezetett.

— De azért… — sürgette Kodell.

— De azért micsoda? — kérdezte vissza Branno. — Ó, igen. De azért ez a fiatalember intelligens. Legalább féltucatszor lehülyéztem, hogy nyugton maradjon végre, pedig egyáltalán nem hülye. Fiatal, túl sok Arkady Darell-regényt olvasott, és ettől azt hiszi, hogy az egész Galaxis így működik… De csodálatosan jó ösztöne van, kár, hogy el fogjuk veszíteni.

— Annyira biztos benne, hogy elveszítjük?

— Meggyőződésem — felelte Branno szomorúan. — De mindenképpen ez a jobbik eset. Nincs szükségünk ifjú regényhősökre, akik vaktában vagdalkoznak, és egy pillanat alatt tönkretehetik mindazt, amit évek alatt építettünk fel. Egyébként nem fog értelmetlenül elpusztulni. Nyilván magára fogja vonni a Második Alapítvány figyelmét, feltéve, hogy valóban létezik, és valóban törődik velünk. És mialatt vele foglalkoznak, talán elhanyagolnak bennünket. Még többet is nyerhetünk, mint pusztán azt, hogy elhanyagolnak bennünket. Lehetséges, hogy akaratlanul is elárulják magukat azzal, hogy felfigyelnek Trevize-ra, mi pedig időt és alkalmat nyerhetünk, hogy megtegyük a szükséges ellenlépéseket.

— Ezek szerint Trevize lesz a villámhárító. Branno ajka megrándult.

— Ó, éppen ezt a hasonlatot kerestem! Ő lesz a mi villámhárítónk, amely elnyeli a villámcsapást, és ezzel megkímél bennünket a kártól.

— És mi lesz ezzel a Pelorattal, akit szintén leteríthet a villám ereje?

— Neki is szenvednie kell. Nem tehetünk róla. Kodell bólintott.

— Tudjuk, mi volt Salvor Hardin kedvenc mondása:

„Sohase hagyd, hogy az erkölcsi érzéked meggátoljon a helyes cselekedetben!”

— Pillanatnyilag nem rendelkezem erkölcsi érzékkel — motyogta Branno. — Csak annyit érzek, hogy holtfáradt vagyok. És mégis… jó pár embert fel tudnék sorolni, akiket szívesebben veszítenék el, mint Golan Trevize-t. Nagyon jóképű fiatalember… És persze tudja is magáról… — Utolsó szavait alig lehetett hallani, mert becsukta a szemét, és már el is nyomta az álom.