Az Alapítvány pereme

58.

A kicsiny és meglehetősen régimódi hajó mintha minden ugrást megfontolt volna, miközben átevezett velük a Galaxison. Irányítószobájába most Sura Novi lépett be.

Szemmel láthatóan a mosdóból jött, ahol olajjal, meleg levegővel és valamicske vízzel frissítette föl magát. Egy leplet csavart maga köré, melynek végét görcsösen tartózkodó mozdulattal szorongatta a markában. A haja száraz volt, de fésületlen.

— Mester — szólalt meg alig hallhatóan.

Gendibal fölnézett térképei és a számítógép mellől.

— Tessék, Novi.

— Bocsánat, amér… — hirtelen megakadt, majd elölről kezdte, lassan, tagoltán ejtve ki minden egyes szót: — Bocsásson meg, hogy zavarom, mester — (itt megint elvétette) —, de nem tom, hol a ruhám.

— A ruhája? — Gendibal egy pillanatig értetlenül bámult rá, aztán fölállt, és szégyenkezve magyarázni kezdte: — Megfeledkeztem róla, Novi. Már nagyon rájuk fért a mosás, ezért bedobtam a holmiját a tisztítóba. Ott megtalálja őket kimosva, megszárítva, szépen összehajtogatva. Nekem kellett volna kivennem és a keze ügyébe tennem őket, de elfelejtettem.

— Nem szeretném, ha… ha… — (végigpillantott magán) — megütközne rajtam.

— Nem ütközöm meg magán — nyugtatta meg Gendibal kedvesen. — Nézze, megígérem, hogy ha túlleszünk ezen, egy egész csomó ruhát rendelek magának, méghozzá újakat és divatosakat. Olyan hirtelen indultunk, hogy eszembe se jutott ruhatárról gondoskodni, de lássa be, Novi, itt csak ketten vagyunk, és egy ideig még igen szoros közelségben leszünk, szükségtelen hát, hogy ennyire… ennyire… aggályosan fogja fel a… a dolgot. — Amikor azonban észrevette a nő rémült tekintetét, bizonytalan mozdulatot tett, és azt gondolta: végül is Novi csak egy parasztlány, és nyilván ragaszkodik bizonyos elvekhez; lehet, hogy a valóban illetlen helyzetek ellen nem is volna kifogása, de azt fontosnak tartja, hogy föl legyen öltözve.

Aztán elszégyellte magát, és hálát adott, amiért a nő nem „tudós”, és nem érzékeli a gondolatait.

— Idehozzam a ruháit? — kérdezte.

— Jaj, ne, mester. Nem való az… tudom, hol keressem.

Kifogástalanul felöltözködve és megfésülködve jelent meg ismét. Valami szemérmesség érződött rajta.

— Szégyellem, mester, hogy olyan rosszul visel… viselkedtem. Magam is megkereshettem volna a holmimat.

— Felejtse el — mondta Gendibal. — Nagyon jól halad a galaktikus nyelyben, Novi. Rendkívül gyorsan ragad magára a tudósok beszédmódja.

Novi hirtelen elmosolyodott. Bár a fogai egyenetlenek, gondolta Gendibal, ez alig-alig rontja a hatást, amikor a dicséret hallatán felragyogó mosolya szinte bájossá teszi az arcát. Ezért is szereti annyira megdicsérni, vallotta be magának.

— A honiak nem sokba vesznek majd, ha visszatérek — mondta a lány. — Azt mondják majd, affekta vol… lettem, így nevezik azokat, akiknek a beszéde… furcsa. Nem szívelik az ilyesmit.

— Kétlem, hogy valaha is visszatér a honiak közé, Novi — jegyezte meg Gendibal. — Meggyőződésem, hogy ha ennek vége lesz, akkor is találunk magának helyet az épületben… vagyis a tudósok között.

— Én nagyon szeretném, mester.

— Úgy látom, nem akar engem „Gendibal szólónak” hívni, vagy egyszerűen… Nem, erre nem tudnám rávenni — tette hozzá sietve, amikor tekintete találkozott a nő megbotránkozó pillantásával. — Jól van, jól.

— Nem volna illendő, mester… De megkérdezhetem, mikor lesz ennek vége? Gendibal a fejét csóválta.

— Magam sem tudom. Most mindenesetre egy meghatározott helyre kell sietnem, méghozzá amilyen gyorsan csak tudok. Ez a hajó, noha a maga nemében igazán kiváló, kicsit lassú, tehát az „amilyen gyorsan csak tudok” nem jelent valami nagy sebességet. Látja — mutatott a számítógép és a térképek felé —, különféle utakat kell kiszámítanom, melyek az űr nagy kiterjedésű területein vezetnének keresztül, de a számítógép képességei korlátozottak, magam pedig nem sok gyakorlattal rendelkezem e téren.

— Azért kell gyorsan odaérnie, mester, mert veszély fenyeget?

— Miből gondolja, Novi, hogy veszély fenyeget?

— Mert elnézem magát olyankor, amikor úgy gondolom, nem figyel rám, és látom, hogy az arca… nem tudom, milyen szó való ide. Nem félős… úgy értem, rémült, és nem is rosszat sejtő…

— Nyugtalan — morogta Gendibal.

— Olyan… olyan gondterheltnek látszik. Ez a helyes kifejezés?

— Ez attól függ. Mit ért azon, hogy gondterhelt, Novi?

— Arra gondolok, hogy ilyenkor olyan, mintha azt kérdezné magától: „Hát legközelebb mihez kezdek ebben a nagy bajban?”

Gendibal meglepődött.

— Valóban ezt fejezi ki a „gondterhelt” szó, de látja is az arcomon, Novi? Odahaza, a Tudósok Házában gondosan ügyelek rá, hogy senki ne olvashasson le semmit az arcomról, de úgy gondoltam, itt az űrben, egyedül, ahol csak maga lát, elengedhetem magam, hogy úgy mondjam, alsóruhára vetkőzve élhetek. Ne haragudjon. Nyilván zavarba hoztam vele. Csak azt próbálom elmagyarázni, hogy ha maga ilyen érzékenyen reagál, akkor nekem is óvatosabbnak kell lennem. Újra meg újra meg kell tanulnom a leckét, hogy még a nem mentalisták is megsejthetnek dolgokat.

— Nem értem, mester — nézett rá Novi értetlenül.

— Magamnak beszéltem, Novi. Ne legyen ilyen gondterhelt. No lám, újra ez a szó.

— De hát veszélyben vagyunk?

— Csak egy probléma adódott, Novi. Nem tudom, mi vár rám, ha elérem a Sayshellt, ez az a hely, ahová igyekszünk. Előfordulhat, hogy nagyon nehéz helyzetben találom magam.

— Ez még nem jelent veszélyt?

— Nem, mert képes leszek rá, hogy elhárítsam.

— Honnan tudja előre?

— Mert… mert tudós vagyok. Méghozzá mind közül a legjobb. Semmi sem fordulhat elő a Galaxisban, amivel ne tudnék megbirkózni.

— Mester — szólalt meg Novi, s az arcát szinte szenvedő kifejezés rántotta görcsbe. — Nem szeretném bántalmazni, akarom mondani, megbántani, és nem szeretném, ha dühös lenne. Láttam magát azzal a komisz Rufiranttal, és akkor igazán veszélyben volt, pedig ő csak egy honi paraszt. Most nem tudom, mi vár magára… de nem tudja maga sem.

— Fél, Novi? — kérdezte Gendibal, és magában bosszankodott.

— Nem magamért, mester. Magáért félek, illetve magát féltem.

— Mondhatja nyugodtan, hogy „félek” — morogta Gendibal. — Az is jó a galaktikus köznyelven.

Egy percre elmerült a gondolataiban, aztán fölnézett, megfogta Sura Novi meglehetősen érdes kezét, és azt mondta:

— Nem akarom, hogy bármitől is féljen, Novi. Hadd magyarázzam meg. Ugye tudja, hogyan volt képes leolvasni az arcomról a veszélyt, illetve annak lehetőségét, mintha csak a gondolataimban olvasna?

— Igen…

— Nos, én jobb gondolatolvasó vagyok, mint maga. Éppen ez az, amit a tudósoknak meg kell tanulniuk, és én kiváló tudós vagyok.

Novi szeme kerekre tágult, kezét kihúzta Gendibal kezéből. Mintha még a lélegzet is belérekedt volna.

— Maga olvas a gondolataimban? Gendibal sietve emelte az ujját a magasba.

— Nem, Novi. Nem olvasok a gondolataiban, csak ha elkerülhetetlennek tartom. A maga gondolataiban nem szoktam olvasni.

(Nagyon jól tudta, hogy hazudik. Nem is lehetett volna úgy együtt Sura Novival, hogy ne lett volna tisztában bizonyos gondolatai jellegével. Ehhez csak második alapítványistának sem kellett lennie. Gendibal érezte, kis híján elpirul. Ha a nő honi is, az efféle viselkedés mégiscsak hízelgő… De mindenképpen meg kell nyugtatnia… már csak emberiességből! is…)

— Még meg is tudom változtatni az emberek gondolkodását — tette hozzá. — El tudom érni, hogy fájdalmat érezzenek…

Novi azonban csak a fejét rázta.

— Hogyan teheti meg mindezt, mester? És Rufirant…

— Felejtse el Rufirantot — mondta Gendibal makacsul. — Egy pillanat alatt megállíthattam volna. Ha akarom, ott esik össze előttem. Valamennyi honit meg tudtam volna… — hirtelen elhallgatott, mert az a kényelmetlen érzése támadt, hogy henceg, és ezt a falusi nőt akarja elkápráztatni Aki pedig továbbra is csak a fejét ingatta.

— Mester — mondta —, maga azt akarja, hogy ne féljek, pedig én csak magát féltem, ezért hát ne fáradjon. Tudom, milyen kiváló tudós, és el tudja vezetni ezt a hajót az űrben, ahová, én azt hittem, senki sem vezetheti el, mert úgyis eltévedne. És olyan gépekkel dolgozik, amiket én föl sem érek ésszel, és nincs olyan honi ember, aki föl tudná fogni. De ne beszéljen nekem ilyen észerőkről, amik úgysem létezhetnek, mert mindazt, anit fölsorolt, hogy megtehette volna Rufiranttal, nem tette meg, pedig akkor igazán veszélyben volt.

Gendibal összeszorította a száját. Hagyjuk ennyiben a dolgot, gondolta. Ha a nő ragaszkodik hozzá, hogy nem saját magát félti, rá kell hagyni. Azt azonban mégsem akarta, hogy holmi puhány hencegőnek tartsa. Akárhogy is, de nem akarta.

— Ha nem tettem semmit Rufiranttal, annak csak az volt az oka, hogy nem akartam. Mi, tudósok, sohasem árthatunk a honiaknak. Vendégnek tekintjük magunkat a bolygójukon. Érti?

— Urakként élnek köztünk. Mi mindenesetre így mondjuk. Gendibal egy pillanatra kizökkent nyugalmából.

— Hogy lehet akkor, hogy ez a Rufirant megtámadott engem?

— Nem tudom — felelte a nő köntörfalazás nélkül. — Azt hiszem, ő sem tudja. Nyilván elment a sütnivalója… akarom mondani, az esze.

— Mi mindenesetre nem ártunk a honiaknak — morogta Gendibal. — Ha mégis meg kellett volna állítanom őt, úgy, hogy ezzel fájdalmat okozzak neki, a többi tudós megvetett volna érte, s talán még a munkámat is elvesztem. De ha kénytelen lettem volna megvédeni magam valami komolyabb sérelemtől, bizonyára elbántam volna vele, a lehető legkíméletesebb módon. Novi elkedvetlenedett.

— Akkor nekem nem is kellett volna őrült módjára odarohannom.

— Nagyon helyesen cselekedett — mondta Gendibal. — Éppen azt mondom, hogy hibáztam volna, ha fájdalmat okozok neki. Maga megkímélt ettől. Maga állította meg őt, és ennek így kellett lennie. Nagyon hálás vagyok érte.

A nő ismét elmosolyodott — ezúttal boldogan.

— Akkor már értem, miért volt olyan kedves hozzám.

— Hálás voltam, ez természetes — magyarázta Gendibal kissé már idegesen —, de most arról van szó, hogy meg kell értenie, semmiféle veszély nem fenyeget bennünket. Egy hadseregnyi közönséges emberrel is. el tudok bánni. Nemcsak én, bármelyik tudós, különösen a magasabb rangúak, és már említettem, hogy én vagyok köztük a legjobb. Nincs olyan ember a Galaxisban, aki engem legyőzhetne.

— Ha maga mondja, mester, akkor elhiszem.

— Én mondom. Még most is félt?

— Nem, mester, ha csak… Mester! Csak a mi tudósaink képesek olvasni a gondolatokban, vagy… élnek másutt másfajta tudósok, akik szembeszállhatnak magával?

Gendibal szabályosan megrendült a hallottaktól. Ez a nő megdöbbentő éleslátásról tesz tanúbizonyságot.

Nem tehetett mást, hazudnia kellett.

— Nem élnek ilyenek — válaszolta.

— De hát annyi csillag van az égen! Egyszer megpróbaltám megszámlálni őket, de nem sikerült. Ha annyi emberi világ van, ahány csillag, nem élhetnek-e köztük tudósok is? Úgy értem, a mi világunkon kívüli tudósok?

— Nem.

— És ha mégis?

— Nem volnának olyan erősek, mint én.

— Mi lenne, ha meglepnék magát, mielőtt észrevenné őket?

— Nem tehetnék meg. Ha idegen tudós közeledne, nyomban észrevenném. Jó előre tudomást szereznék róla, mielőtt árthatna nekem.

— El tudna menekülni?

— Nem lenne szükség rá. De — tette hozzá, hogy megelőzze a nő ellenvetését — ha mégis menekülnöm kellene, nos, hamarosan egy új hajóra szállnék át, amelyikhez fogható nincs az egész Galaxisban. Nem érnének utol.

— Nem változtathatnák meg a gondolatait, hogy maradásra bírják?

— Nem.

— Meglehet, hogy sokan jönnének. Maga meg csak egyedül van.

— Még álmukban sem gondolnák, hogy megneszeltem a közeledésüket, én már tudnék róluk, és elmennék onnan. Aztán ellenük fordítanám egész tudósvilágunkat, s ezzel fölébük kerekednénk. Ezzel ők is tisztában lennének, tehát semmit sem mernének csinálni velem. De ami azt illeti, ők egyáltalán nem szeretnék, ha én tudomást szereznék róluk, és én mégis észrevenném a jelenlétüket.

— Mert maga annyival különb, mint ők? — kérdezte Novi, s kétkedő büszkeség fénylett fel az arcán.

Gendibal megadta magát. A nő olyan született intelligenciát, villámgyors felfogóképességet árult el, hogy egyszerűen öröm volt vele lenni. Delora Delarmi szóló, ez a sima szavú szörnyeteg óriási szívességet tett neki azzal, hogy ráerőltette ezt a honi parasztlányt.

— Nem, Novi, nem azért, mert annyival különb lennék náluk, noha az vagyok — válaszolta. — Azért, mert maga velem van.

— Én?

— Ahogy mondom, Novi. Gondolta volna?

— Nem, mester — felelte a nő ámulva. — Mit tehetek én?

— Az elméjéről van szó. Nem olvasok a gondolataiban — emelte föl sietve a kezét Gendibal. — Csupán látom az agya körvonalait, s ez a rajzolat olyan sima, hogy már-már szokatlanul tökéletes.

Novi a homlokához emelte a kezét.

— Mert tanulatlan vagyok, mester? Mert olyan buta vagyok?

— Nem, kedvesem. — Gendibal észre sem vette, miféle megszólítás csúszott ki a száján. — Mert olyan becsületes, és annyira bűntelen; mert a gondolatai igazak, és eszébe sem jut, hogy leplezze őket; mert melegszívű és… és sorolhatnám. Ha idegen tudósok akarnák letapogatni az elménket, a magáét és az enyémet, érintésük nyoma rögtön láthatóvá válna a maga sima elméjén. Jóval előbb, hogy a saját agyamon megérezném az érintésüket, már értesülnék á jelenlétükről, így aztán arra is maradna időm, hogy kidolgozzam az ellentámadás stratégiáját, azaz fölvegyem velük a harcot.

Ezután hosszú percekig néma csönd volt. Gendibal figyelmét nem kerülte el, hogy Novi szemében nemcsak boldogság, hanem diadalmámorral vegyes büszkeség is lobog.

— Tehát ezért hozott magával? — kérdezte végül Novi halkan.

— Igen — bólintott Gendibal. — Ez nagyon fontos szerepet játszott benne.

— Novi alig hallhatóan, már-már súgva kérdezte:

— Hogyan segíthetnék a legjobban, mester?

— Őrizze meg a nyugalmát — felelte Gendibal. — Ne féljen. És… és maradjon meg olyannak, amilyen volt.

— Ezután is olyan leszek, amilyen voltam — súgta Novi. — És ott állok majd maga és a veszély között, mint akkor, amikor Rufiranttal állt szemben.

Kiment a helyiségből. Gendibal hosszan nézett utána.

Különös, mi minden van ebben a nőben. Hogyan tud egy ilyen egyszerű lény ennyire bonyolult lenni? Agyának sima felszíne alatt milyen határtalan intelligencia, mcgértőképesség és bátorság lakozik! Mi egyebet kívánhat az ember — bárkitől is?

Hirtelen egy kép jelent meg előtte Sura Noviról — aki nem volt szóló, de még második alapítványista, sőt tanult nő sem —, de ez a Sura Novi, aki szilárdan állt mellette, életbe vágóan fontos szerepet játszott a közelgő drámában.

A kép részletei azonban elmosódtak. Még nem láthatta tisztán, mi vár majd rájuk.

59.

— Egyetlen ugrás — dünnyögte Trevize —, és már itt is vagyunk.

— Ez már a Gaia? — kukucskált át Trevize válla fölött Pelorat a képernyő felé.

— A Gaia napja — felelte Trevize. — Ha tetszik, nevezze Gaia-N-nek a félreértések elkerülése végett. Olykor a galaktográfusok folyamodnak ehhez a módszerhez.

— És hol van akkor a Gaia? Vagy őt meg Gaia-B-nek hívjuk, tekintve, hogy bolygó?

— A bolygót nevezhetjük egyszerűen Gaiának. De még nem láthatjuk. A bolygókat nem olyan könnyű észrevenni, mint a csillagokat, s még a Gaia-N-től is körülbelül száz mikroparszeknyire vagyunk. Figyelje meg, hogy még most is csillagnak látjuk, igaz, hogy nagyon fényes csillagnak. De még ahhoz is messze vagyunk, hogy korong alakban mutatkozzék meg előttünk… És szabad szemmel ne bámuljon bele, Janov, mert ahhoz már most is elég fényes, hogy kárt okozzon a retinán. Mihelyt végzek a megfigyelésekkel, felhelyezem a szűrőt. Akkor aztán nyugodtan bámulhatja.

— Mennyi az a száz mikroparszek, olyan egységekben kifejezve, amit még egy mitológiaprofesszor is fel tud fogni, Golan?

— Hárommilliárd kilométer; körülbelül hússzorosa annak a távolságnak, ami a Terminus és a mi saját napunk között van. Segít ez valamit?

— Mérhetetlenül sokat. De nem kellene közelebb mennünk hozzá?

— Nem! — Trevize meglepetten pillantott fel. — Most még nem. Azok után, amiket a Gaiáról hallottunk, miért volna olyan sürgős? Lehet az ember bátor, de ne csináljon őrültségeket. Előbb vessünk rá egy pillantást.

— Mire, Golan? Maga mondta, hogy még nem láthatjuk a Gaiát…

— Szabad szemmel nem is. De vannak teleszkópos kameráink, és a gyors elemzésekhez rendelkezésünkre áll egy kiváló számítógép. Először megnézzük magunknak a Gaia-N-et, és talán néhány egyéb megfigyelést is elvégezhetünk. Nyugalom, Janov — kinyújtotta a karját, és atyáskodó mozdulattal megveregette Pelorat vállát.

Kis idő elteltével újra megszólalt:

— A Gaia-N egyedül álló csillag, de ha van is társa, az jóval messzebb lehet tőle, mint mi vagyunk pillanatnyilag, és a legjobb esetben is csak egy vörös törpe lehet, ami azt jelenti, hogy nem kell törődnünk vele. A Gaia-N a G4 típusú csillagok közé tartozik, azaz tökéletesen alkalmas rá, hogy lakott bolygója legyen, ez pedig jót jelent. Ha A vagy M típusú csillag volna, már hátat is fordíthatnánk neki, hogy amilyen gyorsan csak lehet, elhúzzuk a csíkot.

— Lehet, hogy én csak mitológus vagyok — vetette közbe Pelorat —, de nem határozhattuk volna meg a Sayshellről, milyen spektrális osztályba tartozik a Gaia-N?

— Megtehettük és meg is tettük, Janov, de sohasem árt, ha a célhoz közeledve az ember még egyszer ellenőrzi az adatokat. A Gaia-N-nek van bolygórendszere, ami csöppet sem meglepő. Van két gázóriása, az egyik igazán szép és rendkívül nagy, feltéve, hogy a számítógép helyesen becsülte fel a távolságot. Könnyen lehet, hogy a csillag túloldalán is van egy, amit meglehetősen nehéz felfedezni, mert mi történetesen közel vagyunk a planetáris síkhoz. A belső régiókban semmit sem észlelek, de ez sem jelent különösebb meglepetést.

— Rossz hír?

— Nem mondhatnám. Ezt vártam. A lakható bolygók anyaga szikla és fém, s általában jóval kisebbek a gázóriásoknál… közelebb is vannak amazoknál a csillaghoz, amelytől fölmelegszenek. Mindebből pedig az következik, hogy innen kintről sokkal nehezebb észrevenni őket. Tehát közelebb kell mennünk, hogy a Gaia-N-től mintegy négy mikroparszeknyi távolságban szondázhassuk végig a térséget.

— Én készen állok rá.

— Én nem. Az ugrást holnap hajtjuk végre.

— Miért holnap?

— Miért ne? Adjunk nekik egy napot, hogy elénk jöhessenek és elkapjanak, s magunknak, hogy elszökhessünk, ha észrevesszük, hogy közelednek, s nem tetszik az ábrázatuk.

60.

Kínosan lassú munka következett. Trevize egész álló nap a számításaival vesződött, s megpróbált választani a számos lehetőség között. Minthogy pontos adatok nem álltak rendelkezésére, csak az intuíciójára hagyatkozhatott, ami ezúttal — sajnos — cserbenhagyta. Éppen azt a „bizonyosságot” hiányolta, amit olykor már sikerült önmagában megtapasztalnia.

Végül olyan utasításokat táplált be az ugráshoz, amelyek révén messze eltávolodnak a planetáris síktól.

— Így nagyobb rálátásunk lesz a terület egészére — magyarázta —, mert a naptól a lehető legnagyobb, még belátható távolságban szemlélhetjük a bolygókat keringési pályájuk minden egyes pontján. És ők, bárkik legyenek is, sem tarthatják olyan tüzetesen megfigyelésük alatt a bolygók síkján kívül eső részeket, legalábbis remélem.

Most olyan közel voltak a Gaia-N-hez, mint a tőlük csaknem félmilliárd kilométerre lévő legközelebbi és legnagyobb gázóriás, amelynek képét Trevize — Pelorat kedvéért — a legerősebb nagyításban vetítette ki a képernyőre. Még akkor is gyönyörű látvány volt, ha a három — törmelékekből álló ritkás és keskeny — gyűrű lemaradt a képről.

— Megvannak a szokásos holdjai, de tudjuk, hogy ilyen távolságra a Gaia-N-től egyik sem lehet lakható — magyarázta Trevize. — És egyiken sem maradhattak fenn emberi közösségek, még üvegbura alatt vagy egyéb, szigorúan mesterséges körülmények között sem.

— Honnan tudja?

— Nincsenek olyan jellegzetes rádiózajok, melyek értelmes eredetre vallanának. Persze — tette hozzá rögtön, mint aki megszokta, hogy kijelentéseit azonnal mérlegre tegye —, elképzelhető, hogy egy tudományos előőrs mindent elkövetett, hogy elfedje a rádiójelzéseket, és a gázóriás olyan zajt produkál, ami takarja az általam keresett jeleket. De én megbízom a mi kiváló rádióvevőnkben és a még ennél is nagyszerűbb számítógépünkben. Ki merem jelenteni, rendkívül csekély a valószínűsége, hogy ezeket a holdakat emberi lények foglalták volna el.

— Ez azt jelenti, hogy nincs is semmiféle Gaia?

— Nem. Azt azonban jelenti, hogy ha van is Gaia, nem törődött vele, hogy benépesítse azokat a holdakat. Talán nem volt rá képes, vagy nem állt érdekében.

— Tehát van Gaia?

— Türelem, Janov. Türelem. Trevize látszólag végtelen türelemmel szemlélte az eget. Egyszer aztán váratlanul fölkiáltott:

— Szavamra, egészen elkedvetlenít, hogy nem rohantak ki, és nem csaptak egyet a fejünkre. Ha valóban képesek volnának mindarra, amit a szóbeszéd hangoztat, mostanra már cselekedniük kellett volna.

— Megfontolandó — szólt Pelorat gyászosan —, vajon nem fantáziakép volt-e az egész.

— Nevezze mítosznak, Janov — fűzte hozzá fanyar mosollyal Trevize —, és máris ott vagyunk a maga szakterületénél. De látok egy bolygót, amelyik az ökoszférán halad keresztül, ami arra utal, hogy talán lakható. Legalább egy napig megfigyelés alatt akarom tartani.

— Miért?

— Elsősorban azért, hogy lássam, lakható-e.

— Épp az imént mondta, Golan, hogy az ökoszférában van.

— Igen, pillanatnyilag ott van. De lehet, hogy rendkívül szeszélyes pályagörbét ír le, amelynek során eljuthat akár egy, vagy ellenkezőleg, akár tizenöt mikroparszeknyire is a naptól, sőt egyik sem zárja ki a másikat. Meg kell határoznunk a bolygó Gaia-N-től mért távolságát, majd ezt össze kell vetnünk az orbitális sebességével, így talán kideríthetjük a mozgása irányát is.

61.

Eltelt egy nap.

— A pályagörbe majdnem kör alakú — jelentette ki végül Trevize. — Ez pedig határozottan arra vall, hogy lakható. Pedig még most sem akar elkapni bennünket senki. Meg kell néznünk közelebbről.

— Miért tart olyan sokáig, míg előkészít egy ugrást? — kérdezte Pelorat. — Miért csak ilyen aprókat szökdécsel?

— Nézzenek oda, mit nem mond! A kis ugrásokat sokkal nehezebb irányítani, mint a nagyokat. Melyiket lehet könnyebben fölvenni a földről: a követ vagy a porszemet? Különben is itt vagyunk a Gaia-N szomszédságában, ahol rendkívül erősen görbül a tér. Ez pedig még a számítógép dolgát is alaposan megnehezíti, ennyit még egy mitológus is beláthat.

Pelorat morgott valamit az orra alatt.

— Most már szabad szemmel is láthatja a bolygót — mondta Trevize. — Ott van. Látja? A forgási periódusa körülbelül huszonkét galaktikus órának felel meg, a tengely elhajlása pedig tizenkét fok. Szinte tankönyvi példája lehetne a bolygók lakhatóságának, és valóban van rajta élet.

— Honnan tudja?

— Nagy mennyiségű szabad oxigén található a légkörében, ilyesmi pedig nem létezik dúsan tenyésző növényzet híján.

— Mi a helyzet az értelmes élettel?

— Ez attól függ, mit mutat a rádióhullám-sugárzás elemzése. Persze olyan értelmes élet is elképzelhető, amelyik maga mögött hagyta a technológiát, de ennek nem sok a valószínűsége.

— Akadtak rá példák — jegyezte meg Pelorat.

— Elhiszem, ha mondja, végül is ez a maga szakterülete. Mégsem gondolnám, hogy egy olyan bolygón, amelyik elriasztotta magától az Öszvért, csak pásztorkodó népek élnének.

— Van holdja? — kérdezte Pelorat.

— Van — felelte Trevize óvatosan.

— Mekkora? — nyögte ki Pelorat elfulladó hangon.

— Nem tudom pontosan. Talán száz kilométer átmérőjű.

— Jaj — sóhajtott fel Pelorat vágyakozva. — Szeretném, ha méltóbban ki tudnám fejezni az indulataimat, drága barátom, de hát megvolt az a kis esély…

— Arra gondol, ha óriási mellékbolygója volna, talán magát a Földet üdvözölhettük volna benne?

— Igen, de ez nyilván nem az.

— Nos, ha Compor igazat mondott, a Föld amúgy sem lehetne a Galaxisnak ebben a részében. Valahol a Szíriusz felé kellene keresnünk. Igazán sajnálom.

— Ó, nem tesz semmit.

— Nézze, most még várunk egy kicsit, aztán megkockáztatunk még egy kis ugrást. Ha akkor sem mutatkoznak az értelmes élet jelei, akkor biztonságban leszállhatunk, csakhogy akkor nem lesz semmi okunk leszállni, nem igaz?

62.

Az ugrás után Trevize meglepetten kiáltott fel.

— Helyben vagyunk, Janov. Semmi kétség, ez a Gaia. Legalábbis nem ismeretlen rajta a technológiai civilizáció.

— Ezt a rádióhullámok alapján állapította meg?

— Ennél nyilvánvalóbb jeleit látom. Űrállomás kering a bolygó körül. Látja?

A képernyőn egy tárgy vált láthatóvá. Pelorat gyakorlatlan szemének nem jelentett semmi különöset, Trevize azonban már sorolta is:

— Mesterséges, fémből készült, és rádióhullámokat sugároz.

— És most mit csinálunk?

— Egyelőre semmit. Ha ilyen műszaki színvonalig eljutottak, nyilván észre is vettek bennünket. Ha mégsem tesznek semmit, egy idő után rádióüzenetet menesztek hozzájuk. Ha még arra sem reagálnak, óvatosan megközelítem őket.

— És mi van akkor, ha csinálnak valamit?

— Ez attól függ, hogy mi az a „valami”. Ha nem lesz kedvemre való, akkor kihasználom azt az előnyünket, hogy ők valószínűleg nem rendelkeznek olyan berendezéssel, mint amilyennel ez a hajó végre tud hajtani egy ugrást.

— Arra gondol, hogy elpályázunk?

— Akár egy hipertéri lövedék.

— Csakhogy akkor nem leszünk bölcsebbek annál, mint ahogyan megérkeztünk.

— Ne higgye. Annyit mindenesetre tudni fogunk, hogy a Gaia létezik, hogy fejlett technikával rendelkezik, és hogy olyat tett, amivel elijesztett bennünket.

— Golan, azért ne hagyjuk magunkat olyan könnyen elijeszteni!

— Tudom, tudom, Janov, hogy maga semmi másra nem vágyik úgy, mint hogy mindenáron és a lehető legtöbbet megtudjon a Földről, de kérem, ne felejtse el, hogy én nem osztozom a monomániájában. Itt ülünk egy fegyvertelen hajón, és azok odalent évszázadok óta el vannak vágva a világtól. Tegyük fel, hogy még életükben nem hallottak az Alapítványról, és nem tudják, hogy tisztelniük kell. Vagy tegyük fel, hogy ők a Második Alapítvány, és mihelyt a markukba kaparintanak, mi már soha többé nem leszünk ugyanazok az emberek, ha megharagszanak ránk. Vagy talán azt akarja, hogy tisztára töröljék az agyát, hogy megszűnjék mitológiakutató lenni, és többé soha ne tudjon a legendákról? Pelorat elkeseredett képet vágott.

— Hát, ha maga így látja a dolgokat… De ha már egyszer elmentünk innen, mihez kezdünk akkor?

— Egyszerű. Elvisszük a híreket a Terminusra… Vagy olyan közel a Terminushoz, amilyen közel csak enged bennünket az öregasszony. Aztán újra visszatérünk a Gaiához — méghozzá gyorsan és minden óvatoskodást félretéve —, de akkor már felfegyverzett hajón vagy hadiflotta élén. Addigra sok minden megváltozhat.

63.

Vártak. Lassan meg is szokták a várakozást. A Gaiához közeledve sokkal több időt töltöttek el várakozással, mint amennyi ideig a Terminustól a Sayshellig tartott az út.

Trevize beállította a számítógép automata vészjelzőjét, és a maga nemtörődöm módján olykor még el is szundikált párnázott székében.

Annak rendje és módja szerint föl is riadt, amikor a vészjelző megszólalt. Pelorat arcán is ugyanaz a riadalom tükröződött, amikor belépett Trevize szobájába. Neki a borotválkozást kellett félbeszakítania.

— Üzenetet kaptunk? — kérdezte.

— Nem — felelte Trevize energikusan. — Elindultunk.

— Elindultunk? Hová?

— Az űrállomás felé. — Hogyhogy?

— Nem tudom. A motor bekapcsolt, a számítógép pedig nem felel, hiába kérdezem… és megyünk, Janov, bennünket elkaptak. Kicsit túl közel merészkedtünk a Gaiához.