Az Alapítvány pereme

17.

TRANTOR!

Nyolcezer esztendőn át volt fővárosa egy hatalmas, erős politikai egységnek, mely vezető szerepet töltött be a bolygórendszerek egyre növekvő szövetségében. Ezt követően tizenkétezer évig a teljes Galaxist átfogó politikai egység fővárosa volt. A Galaktikus Birodalom középpontja, szíve, megtestesülése.

Senki sem gondolhatott a Birodalomra úgy, hogy ne Trantor jutott volna az eszébe.

Fizikai értelemben a Trantor csak akkor ért a csúcsra, amikor a Birodalom már réges-rég elindult a hanyatlás lejtőjén. A Trantor fémvilágának csillogása mögött senki sem vette észre, hogy a Birodalom ereje fogytán van, lendülete fékeződött.

A Trantor nőtt, növekedett, mígnem a város elfoglalta az egész bolygót. Népességének felső határát törvény szabta meg negyvenötmilliárd főben, és zöldterület kizárólag a Császári Palota valamint a Galaktikus Egyetem és Könyvtár épületegyüttesének környékén volt.

A Trantor felszínét fém borította. Sivatagait és termékeny földjeit egyaránt lakóterületek, adminisztratív dzsungelek, számítógép-vezérlésű munkahelyek, hatalmas élelmiszer- és egyéb raktárak foglalták el. Hegységeit elegyengették, völgyeit, szakadékait feltöltötték. A város végtelenbe vesző utcafolyosói a szárazföld héja alá bújtak, az óceánokból pedig óriási, föld alatti vízkultúrákat alakítottak ki — ez volt az egyetlen (és elégtelen) helyi forrása az élelmiszer és ásványkincs termelésének.

A Trantor a létfontosságú nyersanyagokat a Külső Világokból kapta, melyekkel ezernyi űrkikötője, tízezernyi hadihajója, százezernyi kereskedőhajója, milliónyi teherhajója révén tartotta a kapcsolatot.

Nem volt hozzá hasonló hatalmas város, amely ennyire szigorúan vette volna az energia- és anyagtakarékosságot. Nem akadt még egy bolygó a Galaxisban, amelyik ennyire kihasználta volna a napenergiát, s ilyen sikeresen küszöbölte volna ki a hőenergia pazarlását. Az éjszakai oldalon csillogó hősugárzók törték át a vékony, felső légrétegeket, de visszavonták őket a fémváros nappali féltekéjén. A hősugárzók a bolygó forgásával egyidejűleg, az éjszaka közeledtével fokozatosan emelkedtek föl a magasba, s a nappal felé haladva lassan süllyedtek alá. Így alakult ki a Trantor mesterségesen aszimmetrikus képe, ami hovatovább a jelképévé vált.

Hatalma csúcsán a Trantor irányította az egész Birodalmat!

Jól-rosszul, nem vitás… valójában nem is lehetett volna jól irányítani. A Birodalom túlságosan nagy volt, semhogy egyetlen világ — még a legenergikusabb császárok idejében is — elkormányozhatta volna. Hogyan is irányíthatta volna a Trantor másképpen, mint üggyel-bajjal, hiszen a hanyatlás éveiben sunyi politikusok és tehetetlen bolondok adták-vették egymás között a császári koronát, miközben a korrupt hivatalnoksereg valóságos szubkultúrát tenyésztett ki?

De az önműködő gépezet még a mélyponton is termelt valami értéket. A Galaktikus Birodalom nem lehetett meg a Trantor nélkül.

A feltartóztathatatlan bomlás ellenére a Trantor Trantor maradt, a Birodalom szíve, amely még ekkor is őrizte régi büszkeségét, ahol éltek még az évezredes hatalom hagyományai, és a lelkesedés sem hunyt ki egészen.

Csak amikor megtörtént az elképzelhetetlen — amikor végül magát a Trantort is legyőzték és kifosztották, amikor milliószámra gyilkolták le polgárait, és ítélték éhhalálra a megmaradt milliárdokat, amikor a „barbár” flották szétszabdalták, kilyuggatták és megolvasztották hatalmas fémköpenyét —, csak akkor látták be, hogy a Birodalom elbukott. Az életben maradottak aztán tovább pusztították az egykor hatalmas világ még megmaradt értékeit, mígnem a Trantor egynemzedéknyi idő leforgása alatt az emberi faj legnagyobb bolygójából egy elképzelhetetlenül kusza romhalmazzá nem vált.

Mindez csaknem két és fél századdal ezelőtt játszódott le. A Galaxis többi részében még élt a hajdani Trantor emléke, s valószínűleg örökké élni is fog a népszerű történelmi olvasmányokban, a múltat idéző jelképekben és az afféle kedvelt mondásokban, mint pl.: „Minden űrutazás a Trantorra vezet”, „Nehezebb megtalálni, mintha a Trantoron keresnénk”, vagy „Annyi köze van hozzá, mint egy közönséges bolygónak a Trantorhoz”.

A Galaxis tpbbi részében…

Mert itt, a Trantoron egészen más volt a helyzet! Az egykori Trantor itt végképp a feledés homályába merült, csakúgy, mint a fémfelszín, amely szinte mindenütt eltűnt. A Trantor jelenleg önellátó földművesek gyéren lakott világa volt, ahová ritkán vetődött el egy-egy kereskedőhajó, és akkor sem számíthatott valami lelkes fogadtatásra. Maga a „Trantor” szó is — bár hivatalosan létezett még — kihullott a köznyelv szókészletéből. A bolygót mai lakói „Hon”-nak nevezték, ami az ő nyelvjárásukban megfelelt a Galaktikus köznyelv „otthon” szavának.

Quindor Shandesst ezek és hasonló gondolatok foglalkoztatták, miközben félig szunyokálva adta át magát annak a kellemes állapotnak, amikor szabadjára engedhette korlátok közé nem szorított gondolatai folyamát.

Tizennyolc éve volt már a Második Alapítvány első szólója, és még 10-12 esztendeig az is maradhat, ha megőrzi elméje kellő élénkségét, és győzi erővel a politikai küzdelmeket.

Szinte tükörképe volt a terminusi polgármesternőnek, az Első Alapítvány kormányzójának, de ettől eltekintve minden másban különböztek egymástól. A terminusi polgármesternőt Galaxis-szerte ismerte mindenki, ennek következtében valamennyi világ számára az Első Alapítvány volt „az Alapítvány”. Ezzel szemben a Második Alapítvány első szólóját csak a munkatársai ismerték.

És mégis: elődei és az ő uralkodása alatt a valóságos hatalom a Második Alapítvány kezében volt. Az Első Alapítvány behozhatatlan előnyre tett szert ugyan a fizikai erő, a technológia és a fegyverek terén, de ami a szellemi erőt, a gondolkodást és a gondolatok irányítását illette, a Második Alapítvány uralmát semmi sem fenyegethette. Ha kettejük között konfliktus támadna, mit számítana, hány űrhajója és fegyvere van az Első Alapítványnak, ha a hajók és a fegyverek kezelőinek gondolkodását úgyis a Második Alapítvány irányítja majd?

De vajon meddig élvezheti még titkos hatalmát?

Ő volt a huszonötödik első szóló, és az átlagosnál jobban nyomasztotta felelősségének tudata. Talán helytelenül cselekszik, amikor következetesen visszaszorítja az ifjú törekvőket… Itt van például Gendibal szóló, az Asztal legifjabb és legbuzgóbb tagja. Ma este találkozni fognak, és ennek már előre örült. Örömmel kellene várnia azt a napot is, amikor valószínűleg Gendibalnak fogja átadni a hatalmat?

Csakhogy Shandess egyáltalán nem óhajtott megválni a pozíciójától. Túlságosan élvezte.

A székben egy öregember ült, aki — kora ellenére — kitűnően tudta ellátni hivatalát. A haja már fehéredett, de hiszen mindig is világos árnyalatú volt, és oly rövidre nyírVa viselte, hogy a színét alig-alig lehetett megállapítani. A szeme világoskék volt, ruházata pedig hasonlított a trantori földművesek öltözékére.

Ha akarná — rejtett hatalmából ez mit sem vonna le —, az első szóló elvegyülhetne a honi lakosság között. Tekintetét s elméjét bármelyik pillanatban egyetlen pontba rendezhetné, s attól kezdve azok engedelmeskednének az akaratának, s utóbb még csak nem is emlékeznének rá.

Ilyesmi ritkán fordult elő. Szinte soha. A Második Alapítvány Aranyszabály kimondja, hogy „csak akkor cselekedj, ha muszáj, de akkor is gondold meg alaposan, muszáj-e cselekedned”.

Az első szóló felsóhajtott. Ha az ember a Császári Palota fenségesen borongó romjai tövében, az ősi Egyetem falai között él, alkalomadtán el-eltűnődik az Aranyszabály értelmén.

A Nagy Dúlás idején az Aranyszabály kis híján érvénytelenné vált. A Trantort csak úgy menthették volna meg, ha cserében lemondanak a Második Birodalom megalapítását célzó Seldon-tervről. Humánus cselekedet lett volna, ha megmentik negyvenötmilliárd ember életét, de csakis olyan áron, ha megtartják az Első Birodalom magját… de ezzel legföljebb elodázzák a végső leszámolást. Néhány évszázad múlva még nagyobb pusztítással kellett volna számolniuk, és akkor talán a Második Birodalom soha…

A korai első szólókat évtizedeken át foglalkoztatta a nyilvánvalóan bekövetkező Dúlás, de semmiféle megoldást nem találtak — egyszerűen nem volt rá mód, hogy megmentsék a Trantort, ugyanakkor biztosítsák a Második Birodalom jövőbeni megalapítását. A kisebb rosszat választották, és a Trantornak pusztulnia kellett!

Szinte egy hajszálon múlt, hogy az akkori második alapítványiaknak sikerült megmenteni az Egyetem és Könyvtár épületegyüttesét, ám emiatt is örökös bűntudat mardosta őket. Noha soha senki nem mondta, hogy a komplexum megmentése vezetett el az Öszvér üstökösszerű feltűnéséhez, mindig élt bennük a sejtelem, hogy a kettő között összefüggésnek kell lennie.

Milyen közel jártak a teljes megsemmisüléshez!

És mégis: a Dúlás és az Öszvér évtizedei után köszöntött be a Második Alapítvány aranykora.

Az ezt megelőző — Seldon halálát követő — két és fél évszázad alatt a Második Alapítvány tagjai könyvmolyokként rejtőzködtek a Könyvtárban, s csak arra ügyeltek, nehogy a császárok szeme megakadjon rajtuk. Könyvtárosként szolgáltak egy hanyatló társadalmat, mely mind kevesebb és kevesebb figyelemre méltatta a kezdettől fogva tévesen Galaktikusnak nevezett Könyvtárat — de éppen ez felelt meg teljesen a második alapítványiak céljainak.

Alantas élet volt. Éppen csak őrizték a Tervet, miközben odakint, a Galaxis szélén az Első Alapítvány élethalálharcát vívta a nála mindig hatalmasabb ellenséggel — és nemhogy segítséget nem kaphatott a Második Alapítványtól, valójában nem is tudhatott a létezéséről.

A Második Alapítványt a Nagy Dúlás szabadította föl, s többek között ezért (az ifjú Gendibalnak volt bátorsága nemrégiben kijelenteni, hogy elsősorban ezért) engedtek szabad utat a Dúlásnak.

A Nagy Dúlást követően megszűnt a Birodalom, s attól kezdve egyetlen megmaradt trantori sem lépett hívatlanul a Második Alapítvány „felségterületére”. A második alapítványiak gondoskodtak róla, hogy a Dúlást túlélő Egyetem és Könyvtár épületegyüttese túlélje a Nagy Megújulást is. A Palota romjai jó állapotban maradtak meg. Mindenütt másutt nyomtalanul eltűnt a bolygó felszínét borító fém. A széles, végtelenbe vesző folyosókat betakarták, betemették, széttúrták, lerombolták, s a továbbiakban nem törődtek velük: mára már mindent betemetett a kő és a termőföld — csak itt nem, ahol még ekkor is fémépítmények állták körül a hajdani, tágas tereket.

A trantoriak — a honi lakosság — akár az egykori nagyság kegyhelyének, a Birodalom síremlékének is tekinthették volna a környéket, ám közelíteni sem mertek a kísértetektől nyüzsgő, szellemek látogatta helyhez. A régi folyosókon csak a Második Alapítvány tagjai jártak, egyedül ők merték megérinteni a csillogó titániumfalakat.

És még így is hajszálon múlott, hogy az öszvér miatt nem pusztult el minden.

Az Öszvér járt a Trantoron. Mi lett volna, ha rájön, miféle világra tette a lábát? Jóval hatékonyabb fizikai fegyverek fölött rendelkezett, mint a Második Alapítvány, s szellemi fegyvereinek ereje csaknem fölért az övékkel. A Második Alapítvány cselekvési szabadságát kezdettől fogva korlátozta az, hogy csakis kényszerítő szükség esetén folyamodhatott tettekhez, továbbá, hogy tudta: ha a soron következő összecsapásban a legkisebb reményük is támadna a győzelemre, az a végső, nagy vereség árnyékát vetítené előre.

Ha nincs Bayta Darell és az a váratlan pillanat, amikor cselekedni tudott… És még ehhez sem kellett a Második Alapítvány segítsége!

Ekkor következett el az aranykor, melynek első szólói valami módon a cselekvés útjára léptek: megakasztották az Öszvér győzelmi sorozatát, végül hatalmukba kerítették az agyát; és kordába szorították magát az Első Alapítványt is, amikor az vált túlságosan gyanakvóvá és kíváncsivá a Második Alapítvány természetét és mibenlétét illetően. Preem Palver, a tizenkilencedik és minden idők legnagyobb első szólója hárította el végérvényesen a veszélyt a fejük fölül — de ő is csak szörnyű áldozat árán —, és ezzel megmentette a Seldon-tervet.

És immár százhúsz esztendeje bujkál a Második Alapítvány ismét a régi, szokott módján a Trantor kísértetjárta zugában. Már nem a császáriak, de még most is az Első Alapítvány elől rejtőzködik — mert az Első Alapítvány már majdnem akkora, mint annak idején a Galaktikus Birodalom volt, technikai fejlettségét tekintve azonban még annál is nagyobb.

Az első szóló örömteli elégedettséggel hunyta le a szemét, s átadta magát annak az igen ritka, szívet-lelket pihentető hallucinációs gyakorlatnak, amikor az ábrándok bátran összevegyülhetnek a tudatos gondolatokkal.

Elég a borongásból. Minden rendbejön. A Trantor még most is a Galaxis fővárosa, mert székhelye a Második Alapítványnak, amely ma hatalmasabb és befolyásosabb, mint annak idején a Császár volt.

Megfékezik, ők irányítják és a helyes útra terelik az Első Alapítványt. Lehetnek bármilyen hatalmas űrhajóik és fegyvereik, tehetetlen bábok maradnak mindaddig, amíg a kulcsposztok betöltőit szükség esetén a Második Alapítvány irányítja.

És egyszer eljön a Második Birodalom ideje, amely más lesz, mint az Első. Szövetségi Birodalom, melynek tagjai tényleges önkormányzattal rendelkeznek majd, és semmi esélye nem lesz egy látszólag erős, egységes, valójában azonban gyenge központosított kormányzat felállításának. Az új Birodalom lazább, rugalmasabb, hajlékonyabb felépítmény lesz, amely inkább eltűri a feszültségeket, és mindvégig — mindvégig — a Második Alapítvány láthatatlan férfiai és asszonyai irányítását fogja élvezni. Még akkor is a Trantor lesz a főváros: negyvenezer pszichohistorikusa nagyobb hatalmat fog biztosítani a számára, mint hajdanában, amikor lakóinak száma elérte a negyvenötmilliárdot…

Az első szóló felriadt. A nap már alacsonyan járt az égbolton.

Csak nem motyogott magában?

Lehet, hogy egyet-mást fennhangon is kimondott?

Ha törvénybe foglalták, hogy a Második Alapítvány sokat tudjon, és keveset mondjon, s a szólók még többet tudjanak, és még kevesebbet mondjanak, akkor az első szólónak kellett a legtöbbet tudnia és a legkevesebbet mondania.

Fanyarul elmosolyodott. Milyen nehéz ellenállni a csábításnak, hogy trantori hazafivá váljék — hogy a Második Birodalom végső célját a trantori hegemónia biztosításában lássa. Seldon óva intett ettől; ötszáz évvel ezelőtt megjósolta, hogy még ezzel a veszéllyel is számolniuk kell.

De az első szóló csak pillanatokra szunnyadt el, még el sem jött Gendibal audienciájának az ideje.

Shandess örömmel készült erre a magánkihallgatásra. Gendibal elég fiatal még, hogy friss szemmel tekintsen a Tervre, és elég ügybuzgó, hogy olyasmit is észrevegyen benne, ami a többiek figyelmét esetleg elkerüli. És még az is elképzelhető, hogy Shandess is tanulhat abból, amit az ifjú mond.

Soha senki sem tudta meg bizonyosan, mennyit tanult Preem Palver — maga a nagy Palver — azon a napon, amikor az ifjú Kol Benjoam (aki akkor még harmincéves sem volt) felkereste, és elmondta, szerinte hogyan lehetne elbánni az Első Alapítvánnyal. Benjoam, akit később a legnagyobb teoretikusnak ismertek el Seldon óta, sohasem beszélt erről az audienciáról, de végül ő lett a huszonegyedik első szóló. Akadtak, akik Palver eredményes kormányzását is inkább Benjoam, semmint Palver érdemének tartották.

Shandess eljátszott a gondolattal, hogy vajon Gendibal mivel fog előállni. A hagyomány szerint azok a lelkes ifjak, akik első alkalommal találkoznak négyszemközt az első szólóval, rögtön az első mondatban közlik elméletük lényegét. És természetesen nem valami hétköznapi felfedezés kedvéért folyamodnak e becses értékű első audienciáért — hiszen ha olyasmivel rukkolnának ki, amit az első szóló csip-csup ügynek titulál, talán életre szólóan törnék ketté a karrierjüket.

Négy órával később ott állt előtte Gendibal. A fiatalember csöppet sem látszott idegesnek. Nyugodtan várta, hogy Shandess szólaljon meg először.

— Magánkihallgatást kért, szóló, méghozzá fontos ügyben — mondta Shandess. — Volna szíves összefoglalni számomra a lényeget?

És Gendibal nyugodt hangon felelte, mintha csak azt mesélné el, mit evett ebédre.

— Első szóló, a Seldon-terv értelmetlen dolog!

18.

Stor Gendibal nem várta el a többiektől, hogy elismerjék. Amióta az eszét tudta, mindig is érezte, hogy más, mint a többiek. Tízéves korában szervezte be a Második Alapítványba egy ügynök, aki felismerte agya képességeit.

Tanulmányai során komoly előrehaladásról tett tanúságot, s valahogy úgy reagált a pszichohistóriára, mint az űrnajó a gravitációs térre. A pszichohistória egyszerűen magához rántotta: csak úgy falta Seldon alapvető írásait, miközben a hozzá hasonló korú fiúk még a differenciálegyenletek megoldásával bajlódtak.

Tizenöt esztendős korában beiratkozott a Trantori Galaktikus Egyetemre (a Trantor egyetemének ez volt a hivatalos neve), méghozzá egy olyan beszélgetés után, melynek során arra a kérdésre, hogy milyen törekvések vezérlik, kurtán csak ennyit válaszolt: „Negyvenéves korom előtt első szóló akarok lenni.”

Nem is tekintette igazán méltó törekvésnek, hogy első szóló legyen, egyáltalán, valamikor. Hogy valami módon eléri, abban biztos volt. A lényeg azonban az volt, hogy még ifjan érje el — hiszen maga Preem Palver is csak negyvenkét évesen lett első szóló.

A kérdező arcán átvillant valami Gendibal kijelentése hallatán, de a fiú már akkor érezte a pszichonyelvet, tehát megértette a villanást. Tudta, mintha a kérdező megmondta volna, hogy kartonjára rákerül egy apró bejegyzés, miszerint az illető nehezen kezelhető.

A világ legtermészetesebb dolga!

Gendibalnak éppen az volt a szándéka, hogy nehezen kezelhető legyen.

Most harmincéves volt. Két hónap múlva betölti a harmincegyet, és máris tagja a Szólók Tanácsának. Még legfeljebb kilenc éve van rá, hogy első szólóvá válasszák, és tudta, hogy el is fogja érni. A jelenlegi első szóló előtti kihallgatását tervei szempontjából döntő fontosságúnak tartotta, és — miközben arra fektette a hangsúlyt, hogy saját benyomását a lehető legpontosabban közvetítse — mindent megtett, hogy tökéletesítse uralmát a pszichonyelv fölött.

Ha a Második Alapítvány két szólója kommunikált egymással, ez olyan nyelven történt, melyhez hasonló sem volt az egész Galaxisban. A társalgás legalább annyira a futó mozdulatok, mint a szavak nyelvén alapult, de legfőképpen a másik agyában lezajló változások felfogásán.

A kívülálló keveset vagy semmit sem hallott volna az egészből, holott igen rövid idő alatt cserélődtek a gondolatok; e beszélgetéseket képtelenség lett volna szavakra lefordítani, legföljebb egy másik szóló követhette volna nyomon.

A szólók nyelvezete pergő volt, és végtelenül árnyalt, de nem tette lehetővé a valódi vélemény leplezését.

Gendibalnak megvolt a véleménye az első szólóról. Úgy érezte, az első szóló elméje már hanyatló szakaszába ért. Gendibal feltételezése szerint ő nem számolt semmiféle válsággal, nem is számított rá, s hiányzott belőle az esetleges válság felmerülésekor nélkülözhetetlen gyors reagálás képessége. Shandess minden jóakarata és szívélyessége ellenére épp az az ember volt, aki nem kerülheti el a katasztrófát.

Gendibalnak mindezt nemcsak a szavaiból, mozdulataiból, arckifejezéséből, de még a gondolataiból is száműznie kellett. Tudta, hogy erre nem képes, tehát véleményének egyes foszlányait az első szóló mindenképpen kiragadja az agyából.

Ráadásul Gendibal akaratlanul is megsejtette, hogyan érez iránta az első szóló, hiszen nyilvánvaló és őszinte jóindulata ellenére Gendibal megérezte a feléje sugárzó cseppnyi leereszkedést és szórakozott figyelmet. Erőnek erejével azon volt hát, hogy kordában tartsa az agyát, és — amennyire ez egyáltalán lehetséges — ne árulja el, hogy neheztel az első szólóra.

Az első szóló elmosolyodott és hátradőlt. A lábát ugyan nem rakta föl az asztalra, de sugárzott róla a magabiztosság és a bizalmas baráti könnyedség sajátos vegyüléke — de ez is éppen csak annyira, hogy bizonytalanná tegye Gendibal kijelentésének hatását.

Minthogy Gendibalt nem kínálták ülőhellyel, nem tehetett semmit, és nem is viselkedhetett úgy, hogy a lehető legkisebbre csökkentse bizonytalanságát. Elképzelhetetlen volt, hogy az első szóló nincs tisztában a helyzettel.

— A Seldon-terv értelmetlen? — kérdezte Shandess.

— Figyelemre méltó észrevétel! Nézegette mostanában az Ősradiánst, Gendibal szóló?

— Rendszeresen tanulmányozom, első szóló. Kötelességem s egyszersmind kedvenc foglalatosságom is.

— Merő véletlenségből nemcsak azokat a részleteket szokta tanulmányozni olykor-olykor, amelyek az ön hatáskörébe tartoznak? Megfigyelte már mikromódszerrel is — egy egyenletrendszer itt, egy kis módosító folyamat ott? Rendkívül fontos dolog, nem vitatom, jómagam azonban mindig kitűnő gyakorlatnak tartottam az egész folyamat nyomon követését. Az Ösradián aprólékos, részletes tanulmányozásának megvan a maga haszna — de milyen ösztönző erejű, ha egészében szemléli az ember! Az igazat megvallva, szóló, magam sem láttam már régóta. Esetleg megnézhetnénk együtt, nem gondolja?

Gendibal nem mert sokáig késlekedni a válasszal. Ha meg kell lennie, hát csatlakozzon könnyedén és boldogan, különben nincs értelme az egésznek.

— Öröm és megtiszteltetés a számomra, első szóló!

Az első szóló meghúzott egy fogantyút az íróasztala oldalán. Ilyen asztal volt minden szóló irodájában, és Gendibale semmivel sem volt alabbvalo az első szóló asztalánál. A Második Alapítvány az egyenlőségen alapuló társadalom volt — már ami a felszíni megnyilvánulásokat, vagyis a lényegtelen dolgokat illette. A valóságban az első szóló egyetlen hivatalos kiváltsága mindössze annyi volt, ami a címében is kifejezésre jutott: mindig ő szólalt meg elsőnek.

A fogantyú meghúzásakor a szoba elsöíétedett, de a sötétség szinte azonnal átadta a helyét valami gyöngyházfényű derengésnek. A két hosszabbik fal előbb halvány krémszínűvé, majd egyre világosabbá és fényesebbé vált, míg végül megjelentek rajta a tisztán nyomott egyenletek — de oly kicsiny jelekkel, hogy alig-alig lehetett elolvasni.

— Ha nincs ellenére — mondta az első szóló olyan nyomatékkal, amiből kiderült: ellenvetésnek itt nincs helye —, csökkentjük a nagyítást, hogy egyidejűleg minél több részletet láthassunk.

Az apró jelek finom hajszálakká sűrűsödtek, szürke vonalak kígyóztak a gyöngyházfényű háttér előtt.

Az első szóló megnyomta a szék karfájába épített kicsiny konzol billentyűit.

— Visszatérünk a kiindulóponthoz, Hari Seldon korához, majd egy kicsit előrevisszük az eseményeket. Úgy állítjuk be, hogy egyszerre csak egy évtizednyi fejlődést lássunk. Ily módon gyönyörűen érzékelhetjük a történelem menetét, mert figyelmünket nem terelik el a részletek. Kíváncsi volnék, próbálkozott-e már valaha ezzel a módszerrel.

— Kifejezetten ezzel még soha, első szóló.

— Meg kellene próbálnia! Csodálatos élmény. Figyelje meg a kezdetben fekete nyomok szétszóródását. Az első néhány évtizedben az alternatíváknak nem sok esélye mutatkozott. A szétágazási pontok azonban az idővel exponenciálisan növekedtek. Hamarosan minden kicsúszna az ellenőrzésünk alól, ha nem vennénk figyelembe, hogy minden egyes sajátos elágazásnál megszűnik a többi ág jövőbeni, szélesebb irányú elrendeződése. A jövőt illetően természetesen a lehető legkörültekintőbb módon kell számolnunk azzal, hogy mely ágak szűnnek meg.

— Tudom, első szóló — Gendibal minden erőfeszítése ellenére sem tudta feloldani válaszának fanyar tónusát.

Az első szóló elsiklott fölötte.

— Figyelje meg a vörös jelek kígyózó vonalait. Rendszerré alakulnak. Minden látszat arra vall, hogy rendszertelenül kellene kialakulniuk, minthogy valamennyi szóló Seldon eredeti tervének továbbfinomításával érheti csak el kiváltságos helyzetét. Úgy tűnhetik fel, hogy végeredményben nincs mód megjósolni, mely részen adódik alkalom a finomításra, vagy hogy melyik szóló hol kíván és tud beavatkozni a Tervbe — és mégis, régóta gyanítom, hogy a seldoni fekete és a szólói vörös vegyülése szigorú szabályszerűség alapján megy végbe, mely szabályszerűség elsősorban az időtől függ, és csak nagyon másodlagosan minden egyébtől.

Gendibal feszülten figyelte az évek múlásával szinte delejes erővel egymásba fonódó fekete és vörös hajszálvonalakat. A mintának önmagában természetesen semmi értelme sem volt. Csak a jelek számítottak, amelyekből a teljes minta összeállt. Itt-ott világoskék folyócska jelent meg: felduzzadt, elágazott, kivált a háttérből, majd visszahúzódott önmagába, s végül ismét belesimult a fekete vagy vörös vonalba.

— Az eltérési kék — jegyezte meg undorral az első szóló; az érzés betöltötte a teret, s hullámokat vert Gendibal agyában is. — Újra és újra fel fog bukkanni, míg végül elérkezünk az Eltérés Évszázadához.

Úgy is lett. Szinte percnyi pontossággal nyomon követhették, hogyan áradt szét a Galaxisban az Öszvér romboló lénye, ahogy az Ösradiánst betöltötték a kék folyócskák megvastagodott ágai; döbbenten figyelték, mint válik kékké maga a szoba is a kékségtől, mely a falakat egyre erőszakosabban beszennyezte.

Miután a kék tombolás elérte a tetőfokát, lassan halványodott, vékonyodott, s az ezt követő évszázadnyi csillapulás elmúltával a kék folyócskák végképp elszivárogtak. Amikor végre ismét feketén-vörösen állt előttük a Terv, tudták, hogy Preem Palver keze volt a dologban.

Tovább, tovább…

— Elérkeztünk a jelenhez — mondta vigasztaló hangon az első szóló.

Tovább, tovább…

Az itt-ott vörös színezetű, tömör feketeség végül valóságos csomóvá állt össze.

— Íme, a Második Birodalom megalapítása — mondta az első szóló.

Kikapcsolta az Ősradiánst, és a szoba ismét megszokott fényében fürdött.

— Komoly, érzelmi gyakorlat volt — mondta Gendibal.

— Úgy van — mosolyodott el az első szóló —, és ön elég óvatos ahhoz, hogy ne nevezze meg a szóban forgó érzelmet, mindaddig, amíg úgy érzi, hogy esetleg tévesen azonosítja. Nem baj. Most pedig hadd fejtsem ki a saját álláspontomat.

Észre kell vennie a Preem Palver kora utáni időszakban az eltérési kék csaknem teljes hiányát — egész pontosan az utolsó százhúsz esztendőről van szó. Észre kell vennie, hogy az elkövetkező öt évszázad során az ötödik fokozat feletti Eltérésnek nincs belátható valószínűsége. Azt is látnia kell, hogy a pszichohistória finomítását a Második Birodalom megalapításán túlra is kiterjesztjük. Mint ön is tudja, Hari Seldon — felsőbbrendű szellemisége ellenére — sem volt és nem is lehetett mindentudó. Felülmúltuk őt. Többet tudunk a pszichohistóriáról, mint amennyit ő tudhatott róla.

Seldon számításai a Második Birodalomban teljesednek ki, de mi nem állunk meg ezen a ponton. Úgy is fogalmazhatnék, s ezzel senkit sem akarok megbotránkoztatni, hogy a Második Birodalom megalapításán túlmutató, új Hiperterv nagyrészt az én tevékenységemnek köszönhető, s éppen ezáltal jutottam jelenlegi pozíciómba.

Mindezt azért mondom el, hogy fölösleges szavaitól megkímélhessen engem. A hallottak tudatában hogyan juthat arra a következtetésre, hogy a Seldon-terv értelmetlen dolog? Egyetlen törést sem láttunk benne, önmagában az a tény, hogy túlélte az Eltérés Évszázadát, megadva minden tiszteletet Palver géniuszának, a legjobb bizonyíték rá, hogy nincs benne törés. Miben látja hát a gyengeségét, fiatalember, hogy értelmetlennek bélyegezi a Tervet? Gendibal mereven állt.

— Igaza, van, első szóló. A Seldon-tervben nincs törés.

— Visszavonja tehát az állítását?

— Nem, első szóló. A törést éppen a folyamatossága jelenti. Tökéletessége egyenesen végzetes!

19.

Az első szóló higgadtan nézte Gendibalt. Megtanulta, hogy ura legyen arcvonásainak, és szórakoztatta Gendibal tökéletlensége e tekintetben. A fiatalember a kritikus pillanatokban kétségbeesetten próbálta elrejteni érzelmeit, ám mindannyiszor elárulta magát.

Shandess szenvtelenül vette szemügyre a másikat. Sovány fiatalember, nem magasabb az átlagosnál, a szája vékony, csontos keze csupa nyugtalanság. Sötét, fel-felparázsló szemében a humornak egyetlen szikráját sem fedezte föl.

Az első szóló tudta, hogy ezt az embert nehéz lesz meggyőznie.

— Paradoxonokban beszél, szóló — mondta.

— Csupán paradoxonnak hangzik, első szóló, mert túl sok dolgot tekintünk magától értetődőnek a Seldon-terv körül, melyek megkérdőjelezése még csak föl sem merül bennünk.

— És tulajdonképpen mit kérdőjelezne meg benne?

— Magának a Tervnek az alapját. Mindannyian tudjuk, hogy a Terv nem érvényesül, ha természete, de akár létezésének ténye is túl sok olyan ember számára válik nyilvánvalóvá, akiknek viselkedését a Terv hivatott megjósolni.

— Úgy gondolom, Hari Seldon tisztában volt ezzel. Továbbá úgy vélem, a pszichohistória két alapvető axiómája közül ezt tartotta az egyiknek.

— Nem látta előre az Öszvért, első szóló, s ezért nem láthatta előre, milyen rögeszméjévé vált az Első Alapítványnak a Második, attól kezdve, hogy az Öszvér nyomán rájött valódi jelentőségére.

— Hari Seldon… — az első szóló egy pillanatra megborzongott és elhallgatott.

Hari Seldon fizikai megjelenése jól ismert volt a Második Alapítvány minden tagja előtt. Két- és háromdimenziós képmása, fotója és holografikus képe, ülő és álló alakjának féldombormüben és körplasztikában való ábrázolása jelen volt mindenütt. Valamennyi életének utolsó esztendeiben idézte meg a mestert mint öreg és jóságos férfiút, akinek a kor vésett bölcs barázdákat az arcára, ezzel is jelképezve az érett lángelme megtestesülését.

De az első szólónak hirtelen eszébe jutott egy fénykép, amely állítólag fiatal emberként ábrázolta Seldont. Ezzel a képpel nem sokat törődtek, hiszen egy ifjú Seldon képzete szinte önellentmondás volt. Shandess azonban látta, és most az a furcsa gondolat ötlött fel benne, hogy Stor Gendibal határozottan emlékezteti őt a fiatal Seldonra.

Nevetséges! Ez is afféle babona, ami olykor még a legracionálisabb elméket is megtámadja. Csak valami futó hasonlóság téveszthette meg. Ha most előtte volna a fénykép, rögtön látná, hogy a hasonlóság nem egyéb kaprazatnal. És mégis: miért éppen most ötlött fel benne ez az ostoba gondolat?

Magához tért. Pillanatnyi rebbenés volt az egész — átmeneti gondolatkisiklás —, oly tünékeny, hogy aki nem szóló, észre sem veszi. Gendibal meg úgy magyarázhatja, ahogy neki tetszik.

— Hari Seldon — mondta másodjára határozottan — jól tudta, hogy végtelen számú lehetőség adódhat, amivel nem képes számolni, éppen ezért állította föl a Második Alapítványt. Az Öszvért mi sem láttuk előre, de fölismertük, mihelyt ellenünk támadt, és megállítottuk. Nem tudhattuk, milyen kényszerképzet alakul ki ezt követően az Első Alapítványban velünk kapcsolatban, de még idejében felismertük, és gátat szabtunk neki. Miféle hibát vél hát fölfedezni ezen a téren?

— Először is — felelte Gendibal — az Első Alapítvány bennünket illető rögeszméje még egyáltalán nem múlt el. — Hangjában határozottan érezhetővé vált a tisztelet csökkenése. Észlelte az első szóló pillanatnyi megingását (Shandess maga is tudta ezt), és elbizonytalanodásnak magyarázta. Itt ellenlépésre volt szükség.

— Hadd vágjak elébe a mondandójának — szakította félbe az első szóló. — Lesznek néhányan az Első Alapítványon is, akik, összehasonlítva az első, csaknem négy évszázadig tartó kimerítő nehézségeket az utóbbi százhúsz év nyugalmas időszakával, rá fognak jönni, hogy ennek hátterében nem állhat más, mint hogy a Második Alapítvány gondosan ügyel a Tervre… és minden bizonnyal ők jutnak el a helyes következtetéshez. Rá fognak jönni, hogy végül mégsem sikerült megsemmisíteniük a Második Alapítványt, és természetesen ebben is igazuk lesz. Az igazat megvallva bizonyos jelentések beszámolnak egy fiatalemberről az Első Alapítvány Terminus nevű központi bolygójáról, az ottani kormány egyik tisztségviselőjéről, akinek ez a szent meggyőződése… a nevét már elfelejtettem…

— Golan Trevize — jegyezte meg Gendibal halkan. — Én figyeltem fel először a jelentéseknek erre a részletére, és én továbbítottam az ügyet az ön hivatalába.

— Ó?! — kiáltotta az első szóló túlzott udvariassággal. — És hogyan sikerült összpontosítania a figyelmét erre az emberre?

— Az egyik terminusi ügynökünk unalmasan részletező jelentést küldött a Tanács újonnan megválasztott tagjairól. Rendszeresen küldöznek ilyen jelentéseket, melyeket a szólók rendszeresen figyelmen kívül hagynak. Nekem viszont feltűnt az egyik új tanácsos, Golan Trevize leírása. Ennek alapján nem mindennapian magabiztos és küzdő szellemnek látszik.

— Rokon szellemet fedezett föl benne, ugye?

— Egyáltalán nem — válaszolta elutasítóan Gendibal. — Nyughatatlan alaknak látszik, olyannak, aki szívesen művel nevetséges dolgokat, s ez a jellemzés cseppet sem illik rám. Mindenesetre alaposabb vizsgálatot rendeltem el. Rövid idő alatt rádöbbentem, hogy kiváló nyersanyag lett volna számunkra, ha gyerekkorában be tudjuk szervezni.

— Talán — vetette közbe az első szóló. — De ön is tudja, hogy a Terminusról nem toborzunk senkit.

— Tisztában vagyok vele. Akárhogy vesszük is, szokatlan intuíciós készséggel rendelkezik, méghozzá bármiféle képzés nélkül. Természetesen a maga végletesen fegyelmezetlen módján. Ezerét nem lepett meg különösebben, hogy megsejtette: a Második Alapítvány mind a mai napig létezik. Az ügyet elég fontosnak ítéltem meg ahhoz, hogy feljegyzést küldjék róla az ön hivatalába.

— És a viselkedése alapján feltételezem, hogy az ügy újabb fejleménnyel gazdagodott.

— Miután rájött, hogy mi még most is élünk, és felfedezését kizárólag rendkívül kifinomult intuitív képességeinek köszönheti, a maga példátlanul fegyelmezetlen módján közhírré is tette a dolgot, aminek eredményeképpen száműzték a Terminusról.

Az első szóló felvonta a szemöldökét.

— Milyen hirtelen hallgatott el. Azt kívánja tehát, hogy tegyem meg észrevételeimet az ügy jelentőségét illetően. A számítógépem nélkül, pusztán szellemi erővel próbálom durván alkalmazni a seldoni egyenleteket, s ebből arra következtetek, hogy egy kellően ravasz polgármester, akinek mellesleg szintén lehetnek sejtései a Második Alapítvány létezéséről, nem szívesen veszi, ha egy fegyelmezetlen egyén telekürtöli a Galaxist, és riadóztatja az említett Második Alapítványt. Vas-Branno szerintem biztonságosabbnak ítélte, ha Trevize elhagyja a Terminust.

— Be is börtönözhette vagy akár meg is ölethette volna.

— Önnek is tudnia kell, hogy az egyenletek nem alkalmazhatók egyénekre. Csak embertömegekkel kapcsolatban bizonyulhatnak igaznak. Az egyéni viselkedés tehát megjósolhatatlan marad, s ez megengedi számunkra azt a feltételezést, hogy a polgármester mint egyén kegyetlenségnek érezte a bebörtönzést, a gyilkosságról nem is beszélve.

Gendibal egy ideig hallgatott. Az érvelés meggyőző volt ugyan, de semmit sem ért, és ő elég hosszú ideig néma maradt ahhoz, hogy az első szóló maga is elbizonytalanodjék, de azért még ne támadjon föl benne a védekezők haragja.

A megfelelő másodpercben aztán megszólalt:

— Én nem így magyaráznám a dolgot. Szerintem pillanatnyilag Trevize jelenti a legnagyobb veszélyt a Második Alapítvány egész történelme során, az ő személye még az Öszvérnél is nagyobb veszélyt jelent a számunkra!

20.

Gendibal elégedett volt. Állításának végre megmutatkozott az ereje. Az első szóló nem számított rá, s ezért kibillent egyensúlyából. Ettől kezdve Gendibal volt fölényben. Ha maradt is még némi kétsége, Shandess következő megjegyzése nyomán az is a semmibe foszlott.

— És ennek van valami köze ahhoz az állításához, miszerint a Seldon-terv értelmetlen?

Gendibal, igaza teljes tudatában, olyan oktató modorban kezdett beszélni, amitől az első szóló egyszerűen nem tudott magához térni.

— Első szóló! Hittételként tartjuk számon, hogy az Eltérés Évszázadának vad torzulása után Preem Palver állította helyre a Tervet. Az Ősradiáns tanulmányozásakor megbizonyosodhat róla, hogy Palver halála után még két évtizeden át jelen volt az Eltérés, és hogy azóta egyetlen Eltérés sem bukkant fel. Lehetséges, de nem valószínű, hogy Palver óta az érdem az első szólóké.

— Nem valószínű? Tény, hogy egyikünk sem bizonyult Palvernek… mégis, miért tartja valószínűtlennek?

— Megengedi, első szóló, hogy demonstráljam a kijelentésemet? A pszichohistória matematikája segítségével világosan be tudom bizonyítani, hogy az Eltérés végleges eltűnésének esélye túlságosan kicsi, hogysem a Második Alapítvány tevékenységén keresztül akár a legcsekélyebb mértékben is megvalósuljon. Bátran eltekinthet a bizonyítástól, mely mintegy félórányi feszült figyelmet követel, ha nincs ideje, vagy nem kívánja meghallgatni. Választhatom azt a megoldást is, hogy összehívom a Szólók Asztalát, s ott tartom meg a bemutatót. Ez azonban egyrészt időveszteséget, másrészt fölösleges ellentétet jelentene.

— Igen, számomra pedig esetleges presztízsveszteséget. Tartsa meg nekem most azt a bemutatót. De figyelmeztetem — az első szóló hősies igyekezettel próbálta összeszedni magát —, ha érdektelennek bizonyul a mutatványa, sohasem bocsátom meg önnek.

— Amennyiben érdektelennek bizonyulna — jelentette ki Gendibal lehengerlő, magabiztos büszkeséggel —, még abban a pillanatban beadom a lemondási kérelmemet.

Végül jóval több mint fél órába telt, mert az első szóló dühödt kíváncsisággal firtatta a matematikai levezetéseket.

Gendibal némileg kárpótolta azzal, hogy folyamatosan, zökkenők nélkül használta mikroradiánsát. Az eszköz — amely holografikus képet tudott adni a Terv tetszőleges részletéről, s ehhez sem falra, sem asztal méretű konzolra nem volt szüksége — csak tíz évvel ezelőtt került forgalomba, és az első szóló sohasem sajátította el kezelésének fortélyát.

Gendibal tudta is. Erről az első szólónak tudomása volt.

Gendibal ráakasztotta jobb hüvelykujjára, s úgy játszott rajta maradék négy ujjával, mint valami hangszeren, (írt is egy rövidke tanulmányt, amelyben sorra vette a kettő közti hasonlóságokat.)

Egyenletei — melyeket végtelen könnyedséggel állított fel — ide-oda kígyózva követték érvelését. Ha kellett, definíciókat adott, ha kellett, axiómákat állított fel, miközben két- és háromdimenziós grafikonokat rajzolt — nem szólva a több dimenziós kapcsolatok kivetítéséről.

Okfejtése világos volt, és mélyreható, és az első szóló föladta a harcot. Amikor megértette, hogy legyőzték, azt mondta:

— Nem emlékszem, hogy valaha is láttam már ehhez fogható elemzést. Kinek a munkája?

— Az enyém, első szóló. Már publikáltam a részét képező matematikai alapokat.

— Nagyon szép munka, Gendibal szóló. Az efféle eredmények vezetik majd önt egyenesen az első szóló székéig, ha én meghalok vagy visszavonulok.

— Nem volt szándékomban ilyesmire gondolni, első szóló — de minthogy úgysem hiszi el, visszavonom a kijelentésemet. Valóban erre gondoltam, és remélem, leszek is első szóló, mert bárki követi önt ezen a poszton, kénytelen lesz végigjárni azt az utat, amelyet csak én látok tisztán.

— Helyes — mondta az első szóló. — Az álszerénység olykor nagyon veszélyes dolog. Miféle útról beszél? Ennyit talán még a jelenlegi első szóló is megérthet. Ha ahhoz túl öreg vagyok is, hogy megtegyem az önnél sikeresnek bizonyult alkotó ugrást, annyira mégsem vagyok az, hogy ne tudnám követni önt.

Ennél elegánsabban nem is fogadhatta volna a vereséget, és Gendibalt váratlan szeretethullám öntötte el az öregember iránt — s ebben még az sem zavarta, hogy szinte azonnal rájött: éppen ez volt az első szóló célja.

— Köszönöm, első szóló, annál is inkább, mert nagy szükségem van a segítségére. Az ön felvilágosult vezetése nélkül reményem sem volna rá, hogy befolyásolhatom az Asztalt. — (Bókért bók jár cserébe.) — Feltételezem hát, hogy demonstrációm bebizonyította önnek: politkánknak egyáltalán nem sikerült helyes útra terelnie az Eltérések Évszázadát, sőt azóta sem szüntettünk meg semmiféle Eltérést.

— Most már világosan látom — ismerte el az első szóló. — Ha az ön matematikája helyes, akkor kénytelenek leszünk kisebb embercsoportok, mi több, egyének reakcióit több-kevesebb biztonsággal megjósolni annak érdekében, hogy a Terv tökéletes működése helyreálljon, és ismét úgy működjön, ahogy azt most csak a látszat mutatja.

— Úgy van. Minthogy a pszichohistória matematikája erre nem nyújt lehetőséget, az Eltérések nem tűnhettek el, sőt nem is maradhattak rejtve. Ugye most már érti, mire gondoltam, amikor azt mondtam a Seldon-terv törését éppen a folyamatossága igazolja.

— Vagy a Seldon-terv tartalmazza az Eltéréseket vagy valami hiba van a matematikai számításaiban jegyezte meg az első szóló. — És minthogy ki kell jelentenem, hogy a Seldon-terv több mint száz év nem mutat semmiféle Eltérést, nyilvánvalóan az ön számításaiba csúszhatott hiba, noha elismerem, hogy sem tévedést, sem logikátlanságot nem fedeztem föl bennük.

— Rosszul teszi — felelte Gendibal —, ha föl sem tételez harmadik lehetőséget. Nagyon is lehetséges hogy a Seldon-terv nem tartalmaz Eltérést, és én még sem tévedtem matematikai levezetéseimben, amikor bebizonyítottam ennek lehetetlenségét.

— Nem látom azt a harmadik lehetőséget.

— Tegyük fel, hogy a Seldon-tervet olyan fejlett pszichohistóriai módszerekkel irányítják, amelyekkel igenis megjósolhatok kisebb embercsoportok, sőt egyének reakciói, bár ilyen módszerekkel mi, a Második Alapítvány tagjai nem rendelkezünk. Ebben és csakis ebben az esetben igazolná az én matematikám hogy a Seldon-terv valóban nem tartalmaz Eltéréseket!

Az első szóló (második alapítványi mértékek szerint) egy pillanatig késlekedett a válasszal. Aztán azt mondta:

— Ilyen fejlett pszichohistóriai módszer tudomásom szerint, és viselkedése alapján feltételezem, hogy az ön szerint sem létezik. Ha sem ön, sem én nem tudunk róla végtelenül kicsiny a valószínűsége, hogy akár egyetlen szóló, akár a szólók egy csoportja valamiféle, ha szabad így mondanom, mikropszichohistóriát fejlesztett volna ki, s azt titokban tartaná az Asztal többi tagja előtt. Nem ért velem egyet?

— Egyetértek.

— Akkor vagy az elemzése hibás, vagy ez az úgynevezett mikropszichohistória egy Második Alapítványon kívüli csoport kezében van.

— Az utóbbi alternatívának kell igaznak lennie, első szóló.

— Egy ilyen állítás igazságát is tudja demonstrálni?

— Nem, legalábbis szabályos módon nem; de gondolja meg… még sohasem akadt ember, aki egyénekre lebontva tudta befolyásolni a Seldon-tervet.

— Úgy vélem, az Öszvérre céloz.

— Igen, róla beszélek.

— Az Öszvér csak rombolni tudott. Itt éppen az a gond, hogy a Seldon-terv túl tökéletesen működik, feltehetően sokkal tökéletesebben, mint az ön matematikájából következnék. Önnek egy Anti-Öszvért kell találnia, valakit, aki éppúgy felül tud kerekedni a Terven, ahogy az Öszvér tette, de akit épp ellenkező cél vezet: nem lerombolni, hanem tökéletesíteni akarja a Tervet.

— Erről van szó, első szóló. Bárcsak nekem jutott volna eszembe ez a kifejezés! Mert mi volt az Öszvér? Mutáns. De honnan jött? Hogyan született a világra? Tulajdonképpen senki sem tudja. Nem lehet, hogy többen is vannak?

— A látszat arra vall, hogy nem. Az Öszvér legfontosabb ismérve, hogy steril volt. A neve is innen származott. Vagy azt gondolja, ez csak legenda?

— Nem az Öszvér leszármazottaira gondolok. Vajon nem képzelhető-e el, hogy az Öszvér csak elfajzott tagja volt egy öszvéri hatalommal rendelkező vagy időközben erre a hatalomra szert tett embercsoportnak, akik, ki tudja, miért, nem tönkretenni, hanem támogatni akarják a Seldon-tervet?

— A Tejútra mondom, hát miért kellene támogatniuk?

— Miért támogatjuk mi? A Második Birodalom megalapítását tervezzük, amelyben mi, helyesebben szellemi utódaink, leszünk a döntéshozók. Amennyiben egy másik csoport nálunk hatékonyabban támogatja a Tervet, nem valószínű, hogy annak idején majd átengedik nekünk a döntéshozó szerepét. Ők hozzák majd a döntéseket, de mi végre? Nem kellene megpróbálnunk kideríteni, miféle Második Birodalomba akarnak bennünket belesodorni?

— És mit javasol, hogyan derítsük ki?

— Nos, miért száműzte Golan Trevize-t Terminus polgármestere? Ezzel a cselekedetével lehetővé tette, hogy egy potenciális veszélyt jelentő ember szabadon kószálhasson a Galaxisban. Nem hinném, hogy tettét pusztán emberséges meggondolások magyarázzák. A történelem folyamán az Első Alapítvány vezetői mindig realisztikusan cselekedtek, ami rendszerint azt jelentette, hogy nem sokat törődtek az úgynevezett „erkölccsel”. Egyik hősük, Salvor Hardin, egyenesen az „erkölcsiség” ellen emelte föl a szavát. Nem, én inkább hiszem, hogy a polgármester az ön által Anti-Öszvéreknek nevezettek ügynökeinek engedelmeskedett, vagyis szerintem Trevize-t ezek szervezték be, azaz, őt tekintem a nekünk szegezett, veszélyes lándzsahegynek. A halált hozó lándzsahegynek.

— Seldonra, igaza lehet — mondta az első szóló. — De hogyan fogjuk erről valaha is meggyőzni az Asztalt?

— Ön lebecsüli a saját kiválóságát, első szóló.