Az Alapítvány pereme

23.

Stor Gendibal lassan kocogott az Egyetemen kívül húzódó országúton. A második alapítványiak általában nem merészkedtek ki a Trantor földművesvilágába, noha bizonyára megtehették volna. Ha megtették is olykor, semmiképpen sem kószáltak el messzire vagy hosszú ideig.

Gendibal kivétel volt, és régebben gyakran eltűnődött, mi lehet ennek az oka. A tűnődés nála azt jelentette, hogy kutatott a saját agyában, ami a szólók esetében dicsérendő cselekedetnek számított. Az ő agyuk egyszerre volt fegyver és célpont, tehát mind a támadásra, mind a védekezésre készen kellett állniuk minden pillanatban.

Gendibal elégedetten állapította meg, hogy ő azért más, mint a többiek, mert az átlagosnál jóval hidegebb és nagyobb bolygóról származik. Amikor mint kisfiút a Trantorra hozták (fönnakadt azon a hálón, amelyet a Második Alapítvány ügynökei titokban dobtak ki a Galaxisba, hogy összefogdossák vele a tehetséges gyerekeket), hirtelen egy sokkal könnyebb gravitációs térben és jóval szelídebb klimatikus viszonyok közepette találta magát. Természetes tehát, hogy összehasonlíthatatlanul jobban élvezte a szabad levegőt, mint a többiek.

Első trantori évei alatt tudatosodott benne, hogy milyen kicsi és vékony csontú gyerek, és félelem fogta el, hogy ebben a kényelmes, jóindulatú világban el fog puhulni. Ezért egy sor önfejlesztő gyakorlatot kényszerített magára, amitől látszatra ugyanolyan vézna maradt, ám szívóssá vált, s a tüdeje is megerősödött. Ezek a hosszú séták és kocogások életrendje részévé váltak — legalább volt miről pusmogni a Szólók Asztalánál. Gendibal azonban ügyet sem vetett a szóbeszédre.

Noha első generációbeli volt, tántoríthatatlanul ment a maga útján. Az Asztal többi tagja mind másod- és harmadgeneráció, akiknek a szülei és a nagyszülei is már második alapítványisták voltak. S persze mind öregebbek nála. Mi mást várhatna hát tőlük, mint hogy összesúgjanak a háta mögött?

Régi szokás szerint a Szólók Asztalánál minden agy nyitva volt (ennek ellenére nemigen akadt szóló, aki ne tartott volna fenn legalább egy szögletet a magángondolatai számára — hosszabb távon, persze, sikertelenül), és Gendibal tudta, hogy a többiek irigykednek rá, mint ahogy azzal is tisztában volt, mennyi védekezést és túlkompenzálási törekvést rejt a saját viselkedése. Ezt tudták a többiek is.

Ráadásul (Gendibal gondolatai visszatértek a külterületi kalandozásai okaira) a gyerekkorát egy teljes világban töltötte — hatalmas kiterjedésű, változatos tájak között —, egy termékeny völgyben, melyet, szerinte, a Galaxis leggyönyörűbb hegyvonulatai vettek körül. A lenyűgöző szépségű hegyek között zord telek jártak. Még emlékezett erre a hajdani világra s a távoli gyerekkor csodáira. Gyakran álmodott is róla. Miképpen is kényszeríthetné magát, hogy bezárkózzék néhány tucat négyzetmérföldnyi régi épület közé?

Lekicsinylően nézett körül. Hiába szelíd, kedves világ a Trantor, nyoma sincs rajta a hajdani táj markáns, vad szépségének. Noha földművesvilág, mégsem nevezhető termékeny bolygónak.

Nem is volt az soha. Meglehet, ez is közrejátszott benne, hogy kormányzó székhelye lett előbb egy nagyszabású bolygószövetségnek, majd magának a Galaktikus Birodalomnak. Semmi nem ösztönözte, hogy más legyen. Nem is volt alkalmas semmi másra.

A Nagy Dúlás után a Trantort csak hatalmas fémkészletei mentették meg. Egyetlen óriási bánya volt az egész: félszáz világot látott el olcsó acélötvözettel, alumíniummal, titániummal, rézzel, magnéziummal — ily módon szolgáltatva vissza mindazt, amit évezredeken át összegyűjtött —, noha készleteit százszor gyorsabban merítette ki, mint amennyi ideig annak idején a felhalmozás tartott.

Még most is óriási fémkészletekkel rendelkezett, de már a nehezebben hozzáférhető, föld alatti részeken. A honi parasztok (akik sohasem nevezték „trantorinak” magukat, mert az ő fülükben baljósan csengett ez a név — melyet ilyenformán a második alapítványiak tartottak fenn maguknak) lassan már nem is titkolták, mennyire idegenkednek a fémektől — kétségtelenül babonás hiedelmeik miatt.

A bolondok! Hiszen a föld alatt maradó fém mérgezi a talajt. Így csökkentve tovább a termékenységet. Igaz ugyan, hogy ezt a gyér népességet a föld így is, úgy is el tudta tartani. És azért valamennyi fémet mindig értékesítettek.

Gendibal tekintete elkalandozott a sík látóhatár felé. A Trantor geológiai értelemben éppoly élő volt, mint a legtöbb lakott bolygó, de a legutóbbi igazán nagy geológiai hegységképző periódus legalább százmillió esztendeje játszódott le. Az egykori hegyvidékek mára szelíd dombokká koptak. Az igazat megvallva, legtöbbjüket a Trantor történelmének fémépítő korszakában egyengették el.

A látóhatáron túl, dél felé húzódott a Főváros öblének partvonala, s azon is túl terült el a Keleti-óceán; mindkettőt a föld alatti víztározók lerombolása után állították helyre.

Észak felé a Galaktikus Egyetem tornyai takarták el a Könyvtár viszonylag zömök, de széles épületét (melynek nagy része a föld alatt volt), és még északabbra a Császári Palota maradványait.

Közvetlenül az út két oldalán terültek el a tanyák, melyeken itt-ott egy-egy házat is lehetett látni. Kocogás közben hol marhák, hol kecskék, hol csirkék mellett haladt el — valamennyi trantori tanyán bőségben voltak háziállatok. Az állatok ügyet sem vetettek rá.

Gendibal szórakozottan merengett el azon, hogy a Galaxis bármely lakott világán ugyanezeket az állatokat láthatná, még sincs két világ, ahol ugyanezek az állatok egyformák volnának. Eszébe jutottak az otthoni kecskék és az ő szelíd állata, melyet egyszer maga fejt meg. Azok nagyobbak és vakmerőbbek voltak, mint a Nagy Dúlás után a Trantorra telepített kisebb testű és jóval béketűrőbb fajta. A Galaxis lakott világain mindeme háziállatoknak számtalan változata létezett, és az emberek mindenütt a saját fajtájukra esküdtek, akár húsról, tejről, tojásról, gyapjúról, akár bármi más, általuk termelt termékről volt is szó.

Mint rendesen, most sem látott honi embereket. Gendibal gyanította, hogy a parasztok szándékosan kerülik őket, a „tudákosokat” (a talán nem véletlenül téves ejtés „tudóst” akart jelenteni az ő nyelvjárásukon). Már megint a babona.

Fölpillantott a Trantor napjára. Jó magasra hágott már az égen, mégsem volt tikkasztó a meleg. Ezen a szélességi fokon a nyarak éppoly szelídek voltak, akár a telek. (Gendibalnak olykor még hiányzott is a telek harapós hidege. Szülőbolygójára azóta sem látogatott el; talán azért, ismerte el magában, hogy ne veszítse el az illúzióit.)

Érezte izmainak kellemesen bizsergő feszülését, és úgy döntött, mára elég a kocogásból. Sétára váltott hát, mélyeket szippantott a levegőből.

Föl kell készülnie az Asztal soros gyűlésére: a végső erőfeszítésre, amellyel kikényszerítheti a politikai változtatásokat s azt az új magatartást, amely felismeri végre az Első Alapítvány felől és másunnan is fenyegető, növekvő veszélyt. Véget kell vetnie a Terv „tökéletes” működésébe vetett, végzetes bizalomnak. Mikor jönnek végre rá, hogy éppen az a tökéletesség a veszély legbiztosabb jele?

Ha a javaslatot nem ő, hanem valaki más vetné föl, minden további nélkül elfogadnák, efelől nem volt kétsége. A dolgok jelenlegi állása szerint, bár számolnia kell akadékoskodással, előbb-utóbb mégis el fogják fogadni, hiszen az öreg Shandess eddig is támogatta őt, s ez minden bizonnyal így lesz a jövőben is. Igazán nem óhajt úgy szerepelni a történelemkönyvekben, mint az a bizonyos első szóló, akinek a vezetése idején sorvadt el a Második Alapítvány.

Honi!

Gendibal meglepődött. Még nem is látta az embert, de agya tapogató csápjait már érzékelte. Honi agy volt egy paraszt durva, primitív agya. Gendibal óvatosan visszahúzódott, hogy érintése szinte érzékeihetetlenül finom legyen. Ebből a szempontból a Második Alapítvány rendkívül szigorú politikát folytatott. A parasztok — tudtukon kívül — védőpajzsul szolgáltak nekik. Amennyire csak lehetett, meg kellett őket hagyni érintetlenségükben.

Egyetlen, a Trantorra érkező kereskedő vagy turista sem láthatott itt mást, csak parasztokat vagy néhány érdektelen, csak a múltnak élő tudóst. Ha a parasztokat elriasztanák, vagy akár csak megbolygatnák ártatlanságukban, azonnal a tudósokra terelődne a figyelem — ez pedig katasztrofális következményekkel járna. (Azoknak a klasszikus demonstrációknak egyike volt ez, melyeket az Egyetemen az újoncoktól elvártak. Meglepő volt, hogy amint a parasztok gondolataiba a legcsekélyebb mértékben is beavatkoztak, az Ősradiánson milyen hatalmas eltérések mutatkoztak.)

Gendibal most már látta is. Nem vitás, hogy paraszt; a csontja velejéig honi. Akár önmaga karikatúrája is lehetne: magas, széles vállú, barna bőrű, csupasz karja kivillan durva öltözékéből, a haja sötét, akárcsak a szeme. Sután elnyújtott léptekkel közeledett. Gendibal mintha még a baromfiudvar bűzét is érezte volna rajta. (Csak csínján ezzel a lenézéssel, figyelmeztette magát Gendibal. Preem Palver maga is parasztszerepet játszott, ha tervei érdekében éppen erre volt szükség. Ő aztán igazan parasztnak látszott — zömök, hízásnak induló parasztnak. Csak az elméje tévesztette meg a serdülő Arkadyt, a külseje nem.)

A súlyos léptekkel feléje tartó paraszt leplezetlenül mustrálgatta — ez nem nagyon tetszett Gendibalnak. Így még egyetlen honi férfi vagy nő sem nézett rá. Megszokta, hogy még a gyerekek is elszaladnak előle, s csak tisztes távolból bámulnak vissza.

Mégsem lassított. Lesz elég hely, hogy elhaladjanak egymás mellett, nem kell szót, de még pillantást sem váltaniuk, ez lesz a legjobb megoldás. Úgy döntött, távol marad a paraszt agyától.

Gendibal az út széle felé mozdult, de a paraszt láthatóan nem engedte. Szétvetett lábakkal megállt, kinyújtotta vaskos karját, mintha el akarná zárni az utat, és megszólalt:

— Hó! Tudákos vagyol?

Gendibal minden igyekezete ellenére kénytelen volt érzékeim a másik agyából feléje áramló harciasságot. Megtorpant. Már nem számíthat rá, hogy beszélgetés nélkül haladhatnak el egymás mellett, és az már önmagában is fárasztó gyakorlat lesz. A második alapítványiak hangok, kifejezések, gondolatok és. agyhullámok áttetszően finom és tünékenyen gyors szövedékét használták az egymás közti kommunikációra, s ezért igen megerőltetőnek érezték, ha csak a szavak kombinációira kellett hagyatkozniuk. Olyan volt ez nekik, mintha egy szikladarabot csak a kezük és válluk izmainak segítségével emelhetnének föl, holott az emelőrúd is ott hever a közelükben.

Gendibal nyugodtan, az érzelmek gondos kiküszöbölésével válaszolta:

— Igen, tudós vagyok.

— Hó! Tudákos vagyol. Külföldiesen beszélünk, mi? No 'iszen, látom én, hogy az vagyol. — Gúnyosan feléje bökött a fejével. — Hogy kicsivagyol, fonnyadt meg sápadt is, azt' mégis fennhordod az orrod.

— Mit akarsz tőlem, honi ember? — kérdezte Gendibal, de nem mozdult.

— Engem úgy hívnak, hogy Rufirant. Az előbbeni nevem meg Karoll. — Egyre jellegzetesebbé vált honi dialektusa. Az r betűt a torkában képezte.

— Mit akarsz tőlem, Karoll Rufirant? — kérdezte Gendibal.

— Hát tégedet hogy hínak, tudákos?

— Számít az? Ezután is nyugodtan hívhatsz „tudós”-nak.

— Ha kérdezek, válasz is legyek, te kis fölhúzott orrú tudákos.

— Nos, jó. Stor Gendibal a nevem, most pedig megyek a dolgom után.

— Mi lenne a dogod?

Gendibal érezte, hogy a tarkóján bizseregni kezd a bőr. Újabb agyhullámokat érzékelt. Meg sem kellett fordulnia, tudta, még hárman állnak a háta mögött. A távolban egyre újabb és újabb honiak közeledtek. A bűz szinte marta az orrát.

— Az én dolgom, Karoll Rufirant, nem tartozik rád.

— Aszondod? — emelte föl a hangját Rufirant. — Cimborák, aszongya, az ő dóga nem tartozik ránk.

Nevetés harsant a háta mögött, majd egy hang azt kiáltotta:

— Igazsága lehet, hisz az ő dóga csupa piszmogás meg pepecselés, a' pedig nem való a rendes népeknek!

— Akármi is a dolgom — mondta Gendibal határozottan —, most mennem kell.

— Hát aztán hogyan fogol hozzája, incifinci tudákos? — kérdezte Rufirant.

— Úgy, hogy elmegyek.

— Megpróbálod? Nem félsz-e, hogy nekimégy a karomnak?

— Utamat állód a cimboráiddal együtt? Vagy egyedül állsz ki ellenem? — Gendibal hirtelen átváltott honi dialektusra. — Nem fész egymagádba?

Az igazat megvallva, nem lett volna szabad megsértenie, de így elejét vehette a tömeges támadásnak, amit mindenképpen meg kellett akadályoznia, nehogy kénytelen legyen még többet elárulni a lehetőségeiből.

Ez hatott. Rufirant arca láthatóan megnyúlt.

— Ha félszrül van szó, könyvkukac, avval inkább a te gatyád van teli! Helyet, cimborák! Hátrébb, azt' engessétek őtet előre, hadd lássa, félek-e egymagámba.

Rufirant fölemelte és megtáncoltatta a levegőben vaskos öklét. Gendibal nem ijedt meg a paraszt ökölvívó tudományától; ámbár fönnállt a veszély, hogy egy jókora ütést nem tud elhárítani.

Óvatosan lépett közelebb, miközben gyorsan és könnyedén behatolt Rufirant elméjébe. Nem nagyon, éppen csak megérintve a felszínt, de ahhoz elég erővel, hogy a kritikus rovátka reflexeit lelassítsa. Aztán kilépett, hogy behatoljon a többiek agyába, akik már egyre nagyobb számban gyülekeztek körülöttük. Gendibal szóló elméje szemfényvesztő iramban cikázott ide-oda, de egyetlen agyban sem tartózkodott annyi ideig, hogy nyomot hagyjon rajta, ahhoz viszont éppen elég hosszasan, hogy észleléséből a lehető legnagyobb hasznot húzza.

Vadászó macska módjára közelítette meg a parasztot, s megkönnyebbülten vette tudomásul, hogy senki sem akar közbelépni.

Rufirant vadul támadott, de agyában Gendibal már akkor látta a mozdulatot, amikor még egyetlen izma sem feszült meg — tehát egyszerűen kilépett oldalra. Az ütés éppen csak egy hajszálnyira zúgott el mellette, és Gendibal ott állt, még csak meg sem rezzent. Egyszerre szakadt föl az emberekből a sóhaj.

Gendibal meg sem kísérelte, hogy elhárítsa vagy viszonozza az ütést. Nehéz lett volna úgy védekeznie, hogy ne bántsa meg a saját karját, a viszonzásból meg mi haszna lett volna, hiszen ütését a paraszt a legkisebb erőfeszítés nélkül is állná.

Nincs más hátra, úgy kell irányítani a parasztot, mint valami megvadult bikát, kényszerítve rá, hogy ütései célt tévesszenek. Ezzel jobban megtöri a lelkesedést, mint a közvetlen támadásokkal.

Rufirant bikaszerű ordítással lendült előre. Gendibal résen állt, és csak épp annyira hajolt oldalra, hogy ellenfele ne találjon célba. Újabb támadás. Újabb céltévesztés.

Gendibal hallotta, hogy lélegzete sípolva tör elő az orrából. Bár fizikai erőfeszítése nem volt számottevő, rettenetesen kimerítette a szellemi összpontosítás, melynek révén úgy próbált irányítani, hogy ne avatkozzon be. Hosszú ideig nem lesz rá képes.

Könnyedén megérintette Rufirant félelemleküzdő mechanizmusát, hogy legalább nyomokban fölkeltse a parasztban azt az érzést, amit leginkább a tudósoktól való babonás rettegéshez lehetett hasonlítani, majd a lehető legnyugodtabb hangján megszólalt:

— És most elmegyek a dolgom után.

Rufirant arcát eltorzította a düh, de megtorpant.

Gendibal érzékelte a gondolatait. A kis tudós képe mintegy varázsütésre elenyészett, s Gendibal érezte, mint támad föl a másikban a félelem, és egy pillanat ra…

De aztán a honi dühe minden eddiginél magasabbra csapott, és elsöpörte a leselkedő félelmet.

— Cimborák! — kiáltotta Ruíirant. — A tudákos tán cot jár! Illeg-billeg előttem, és csúfot űz a becsületes honi párviadalból! Kapjátok el! Tartsátok szorosan! Mégiscsak meg fog víni velem. Lássátok, ki vagyok, legyen övé az első ütés, az enyim meg az utolsó!

Gendibalnak sikerült megtalálnia a hézagot a körü lötte állók között. Nincs más esélye, mint hogy nyitva tartja a hézagot, míg keresztültör rajtuk, s fut, míg a lélegzete bírja, s a tehetsége, hogy elvegye a parasztok akaratának élét.

Agyának görcsös erőfeszítésével cselezett, táncolt ide-oda.

Nem fog sikerülni. Túl sokan vannak, őt pedig túlságosan gúzsba kötik a szigorú szabályok, melyek értelmében tiszteletben kell tartania a trantori embe rek viselkedését.

Kezek szorítását érezte a karján. Megragadták.

Kénytelen lesz behatolni legalább néhányuk agyá ba. Megbocsáthatatlan dolgot követ el, s ezzel a karri erjének is befellegzett. De most az élete — a puszta élete — forog kockán.

Hogyan történhetett ez?

24.

Az Asztal hiányos létszámmal várta a gyűlés kezdetét Ha valamelyik szóló elkésett, rendszerint nem vártak rá. Az Asztal, gondolta Shandess, egyébként sincs olyan hangulatban, hogy sokáig várjon. Stor Gendi bal a legfiatalabb, s úgy látszik, nem eléggé van tudatában ennek. Úgy viselkedik, mintha az ifjúság önmagában erény volna, a kor pedig valami hanyagság következménye. Gendibal nem volt népszerű a szólók körében. Még maga Shandess sem kedvelte különö sebben. De itt nem a népszerűség volt a lényeg.

Merengéséből Delora Delarmi riasztotta föl. Tágra nyílt kék szemmel bámult rá, kerek arca — a szokásos ártatlan, jóindulatú kifejezéssel — jól leplezte éles elméjét (csak a saját rangjabéli második alapítványiak lát tak át rajta) és viharos erejű összpontosító képességét.

Mosolyogva kérdezte:

— Várunk még, első szóló? — (A gyűlést formálisan még nem nyitották meg, így nyugodtan kezdeményezhetett beszélgetést; noha mindenki más megvárta vol na, hogy rangjának jogcímén Shandess szólaljon meg elsőnek.)

Shandess, bár kissé sértőnek találta a nő udvariatlan magatartását, szívélyesen nézett vissza rá.

— Rendes körülmények között nem várnánk to vább, Delarmi szóló, de mivel éppen azért hívtuk össze az Asztalt, hogy meghallgassuk Gendibal szólót, indokoltnak látszik a szabályok megszegése.

— És hol van ő, első szóló?

— Ezt magam sem tudom, Delarmi szóló.

Delarmi végignézett az Asztal körül lévő arcokon.

Az első szólón kívül tizenegy másik szólónak kellett volna jelen lennie. Mindössze tizenketten lehettek. Öt évszázadon keresztül terjesztette ki hatalmát és kötelezettségei körét a Második Alapítvány, de minden kí sérlet csődöt mondott, amely arra irányult, hogy az Asztal tizenkettőnél több tagot számláljon.

Tizenketten voltak Seldon halála után is, amikor a második első szóló (kezdettől fogva Seldont tekintet ték az elsőnek a sorban) megalakította az Asztalt, s azóta is ennyien vannak.

Miért éppen tizenketten? Ezt a mennyiséget könnyen lehetett egyforma csoportokra osztani. Elég kicsiny volt, hogy egy-egy közös tanácskozásra összegyűljön, s elég nagy, hogy kisebb csoportokban is munkaképes legyen. Ennél többen már lomhák, kevesebben pedig rugalmatlanok lettek volna. Így szóltak a különféle magyarázatok. Valójában senki sem tudta, miért döntöttek éppen e szám mellett — vagy hogy miért nem lehet változtatni rajta. Lám, még a Második Alapítvány is a hagyományok rabszolgája.

Delarminak egyetlen pillanatába került, hogy agyán átvillanjanak ezek a gondolatok, miközben egyik arcról a másikra, egyik agyról a másikra, majd kajánul az üresen maradt székre, a legifjabb tag székére pillantson.

Megelégedésére szolgált, hogy Gendibal iránt sehol sem talált rokonszenvre. Mindig is úgy érezte, a fiatalemberben annyi báj van, akár egy százlábúban, és úgy is kezelte őt. Mindeddig csak vitathatatlan képességei és tehetsége tartott vissza bárkit is, hogy nyíltan fölvesse a kizárását célzó tárgyalás lehetőségét. (A Második Alapítvány fél évezredes történetében mindeddig csak két szólót helyeztek vád alá — de őket sem ítélték el.)

Az Asztal gyűlésének nyilvánvaló semmibe vevése azonban sok egyébnél súlyosabb bűnnek számított, és Delarmi boldogan vette tudomásul, hogy a tárgyalást sürgető hangulat erősödött.

— Első szóló — mondta —, ha ön nem tud semmit Gendibal szóló hollétéről, én szívesen elárulom önnek.

— Valóban, szóló?

— Ki ne tudná közülünk, hogy a fiatalember — (noha szólóról beszélt, nem használt rangnevet, ami természetesen mindenkinek feltűnt) — állandóan a honiak között talál magának elfoglaltságot? Hogy miféle elbal a legfiatalabb, s úgy látszik, nem eléggé van tudatában ennek. Úgy viselkedik, mintha az ifjúság önmagában erény volna, a kor pedig valami hanyagság következménye. Gendibal nem volt népszerű a szólók körében. Még maga Shandess sem kedvelte különösebben. De itt nem a népszerűség volt a lényeg.

Merengéséből Delora Delarmi riasztotta föl. Tágra nyílt kék szemmel bámult rá, kerek arca — a szokásos ártatlan, jóindulatú kifejezéssel — jól leplezte éles elméjét (csak a saját rangjabéli második alapítványiak láttak át rajta) és viharos erejű összpontosító képességét.

Mosolyogva kérdezte:

— Várunk még, első szóló? — (A gyűlést formálisan még nem nyitották meg. Így nyugodtan kezdeményezhetett beszélgetést; noha mindenki más megvárta volna, hogy rangjának jogcímén Shandess szólaljon meg elsőnek.)

Shandess, bár kissé sértőnek találta a nő udvariatlan magatartását, szívélyesen nézett vissza rá.

— Rendes körülmények között nem várnánk tovább, Delarmi szóló, de mivel éppen azért hívtuk össze az Asztalt, hogy meghallgassuk Gendibal szólót, indokoltnak látszik a szabályok megszegése.

— És hol van ő, első szóló?

— Ezt magam sem tudom, Delarmi szóló.

Delarmi végignézett az Asztal körül lévő arcokon. Az első szólón kívül tizenegy másik szólónak kellett volna jelen lennie. Mindössze tizenketten lehettek. Öt évszázadon keresztül terjesztette ki hatalmát és kötelezettségei körét a Második Alapítvány, de minden kísérlet csődöt mondott, amely arra irányult, hogy az Asztal tizenkettőnél több tagot számláljon.

Tizenketten voltak Seldon halála után is, amikor a második első szóló (kezdettől fogva Seldont tekintették az elsőnek a sorban) megalakította az Asztalt, s azóta is ennyien vannak.

Miért éppen tizenketten? Ezt a mennyiséget könnyen lehetett egyforma csoportokra osztani. Elég kicsiny volt, hogy egy-egy közös tanácskozásra összegyűljön, s elég nagy, hogy kisebb csoportokban is munkaképes legyen. Ennél többen már lomhák, kevesebben pedig rugalmatlanok lettek volna. Így szóltak a különféle magyarázatok. Valójában senki sem tudta, miért döntöttek éppen e szám mellett — vagy hogy miért nem lehet változtatni rajta. Lám, még a Második Alapítvány is a hagyományok rabszolgája.

Delarminak egyetlen pillanatába került, hogy agyán átvillanjanak ezek a gondolatok, miközben egyik arcról a másikra, egyik agyról a másikra, majd kajánul az üresen maradt székre, a legifjabb tag székére pillantson.

Megelégedésére szolgált, hogy Gendibal iránt sehol sem talált rokonszenvre. Mindig is úgy érezte, a fiatalemberben annyi báj van, akár egy százlábúban, és úgy is kezelte őt. Mindeddig csak vitathatatlan képességei és tehetsége tartott vissza bárkit is, hogy nyíltan fölvesse a kizárását célzó tárgyalás lehetőségét. (A Második Alapítvány fél évezredes történetében mindeddig csak két szólót helyeztek vád alá — de őket sem ítélték el.)

Az Asztal gyűlésének nyilvánvaló semmibe vevése azonban sok egyébnél súlyosabb bűnnek számított, és Delarmi boldogan vette tudomásul, hogy a tárgyalást sürgető hangulat erősödött.

— Első szóló — mondta —, ha ön nem tud semmit Gendibal szóló hollétéről, én szívesen elárulom önnek.

— Valóban, szóló?

— Ki ne tudná közülünk, hogy a fiatalember — (noha szólóról beszélt, nem használt rangnevet, ami természetesen mindenkinek feltűnt) — állandóan a honiak között talál magának elfoglaltságot? Hogy miféle elfoglaltság lehet az, nem firtatom, de most is köztük van, és ez az ügy nyilván olyan fontos a számára, hogy a kedvéért még az Asztalt is háttérbe szorítja.

— Azt hiszem — szólalt meg egy másik szóló —, hogy testgyakorlásképpen most is sétál vagy kocog.

Delarmi ismét elmosolyodott. Szeretett mosolyogni. Nem került semmibe.

— Miénk az egész Egyetem, a könyvtár, a palota és a környéke. Kicsi, ha az egész bolygóval hasonlítom össze, de úgy vélem, testgyakorlás céljából itt is akad hely bőven. Nem kezdhetnénk, első szóló?

Az első szóló felsóhajtott. Hatalmában állt volna, hogy várakozásra kényszerítse az Asztalt vagy akár elnapolja az ülést. De egyetlen első szóló sem tevékenykedhet zavartalanul, ha nem számíthat a többi szóló passzív támogatására — felingerelni pedig végképp nem volt tanácsos őket. Olykor-olykor még Preem Palver is rákényszerült, hogy hízelegjen nekik, ha el akart érni valamit. Nem szólva róla, hogy még az első szólót is fölbosszantotta Gendibal távolmaradása. Az ifjú szóló megtanulhatná már, hogy nem mehet mindig a saját feje után.

És most végre mint első szóló nyitotta meg a beszélgetést.

— Elkezdjük az ülést. Gendibal szóló néhány meglepő következtetésre jutott az Ősradiáns adataiból. Meggyőződése, hogy létezik egy bizonyos szervezet, amely nálunk hatékonyabb módon támogatja a Seldon-tervet, s ezzel a saját céljait kívánja szolgálni. Az ő véleményéből kiindulva tehát, önvédelmi okokból, minél többet meg kell tudnunk erről a szervezetről. Önök mindnyájan megkapták a szükséges információkat, és ezt a gyűlést azért hívtuk össze, hogy feltehessék kérdéseiket Gendibal szólónak, és így közös nevezőre juthassanak a jövő politikáját illetően.

Tulajdonképpen nem is kellett volna mindezt elmondania. Shandess nyitva hagyta az elméjét, tehát mindenki szabadon olvashatott benne. A szavak csak az udvariasság kedvéért hangzottak el.

Delarmi gyorsan körülpillantott. Mintha a másik tíz elégedetten vette volna tudomásul, hogy magára vállalta a Gendibal-ellenes szónok szerepét.

— De Gendibal nem tudja — (megint mellőzte a rangnév használatát) —, ezért meg sem mondhatja, kicsoda vagy micsoda ez a másik szervezet.

Ez félreérthetetlenül állításnak hangzott, s mint ilyen, már-már gorombaságnak tűnt. Akár azt is mondhatta volna: „Képes vagyok rá, hogy elemezzem a gondolataitokat; fölösleges volna magyarázkodásokba bonyolódnotok.”

Az első szóló fölismerte a gorombaságot, de villámgyorsan úgy döntött, nem vesz róla tudomást.

— Az a tény, hogy Gendibal szóló — figyelmen kívül hagyta a rangnév korábbi mellőzését, de úgy, hogy még csak nem is helyezett rá fokozottabb hangsúlyt — nem tudja, s ezért el sem árulhatja, miféle szervezettel állunk szemben, nem jelenti azt, hogy nem létezik. Az első alapítványiak történelmük legnagyobb részében szinte semmit sem tudtak rólunk, és tulajdonképpen ma is ez a helyzet. Hajlamos volna csak ezért megkérdőjelezni a létezésünket?

— Abból, hogy mi ismeretlenek vagyunk, és mégis létezünk — válaszolta Delarmi —, nem következik, hogy bárminek a létezéséhez elég, ha ismeretlen. — És könnyedén elnevette magát.

— Igaz. Éppen ezért kell gondosan mérlegelnünk Gendibal szóló észrevételét, amely szigorú matematikai levezetésen alapul. Magam is átgondoltam, és önöket is rábeszélem, hogy nézzék át figyelmesen. Szerintem — egy olyan elmeszökellés után kutatott, amely a leghívebben tudja kifejezni a véleményét — nem érdektelen.

— És az az első alapítványbeli, az a Golan Trevize, aki ott lebeg a gondolataiban, és ön mégsem beszél róla? — Erre az újabb gorombaságra már halvány pír futotta el az első szóló arcát. — Vele mi van?

— Gendibal szóló úgy gondolja — felelte az első szóló —, hogy ezt az embert, Trevize-t használja fel az említett szervezet ellenünk, talán a tudtán kívül, s már csak ezért sem szabad semmibe vennünk.

Delarmi hátradőlt, és szürkülő haját kisimította a szeméből.

— Ha ez a szervezet, bárkik is a tagjai, valóban létezik, valóban ilyen erős szellemi képességekkel rendelkezik, és valóban ilyen rejtetten működik, feltételezhetjük-e, hogy ilyen nyíltan, az Első Alapítvány száműzött tanácsosa beszervezésével operál?

Az első szóló alaposan megfontolta szavait.

— Azt hinné az ember, hogy ez nem lehetséges. És én mégis észrevettem valami nagyon nyugtalanító dolgot. Nem értem. — Szinte öntudatlanul rejtette el gondolatát, mintha szégyellne a többiek előtt.

Valamennyi szóló észrevette a mentális akciót, és a szigorú szabályok értelmében méltányolták a szégyenkezést. Delarmi is, noha róla lerítt a türelmetlenség. A kötelező formaságot betartva szólalt meg:

— Megkérhetjük rá, hogy ossza meg velünk a gondolatait, miután tudomásul vesszük és megbocsátjuk, bármi ad is okot önnek a szégyenkezésre?

— Akárcsak önök, én sem látom be — felelte az első szóló —, milyen alapon feltételezhetnénk, hogy annak a másik szervezetnek Trevize tanácsos eszközül szolgálhatna, és ha úgy volna is, miféle cél szolgálatába állíthatták. Gendibal szóló azonban erősen hisz ebben a feltevésben, és mi nem hagyhatjuk figyelmen kívül egy olyan ember intuícióinak valószínű hitelességét, aki méltónak bizonyult a Szólóságra. Ezért megpróbáltam a Tervet Trevize-ra alkalmazni.

— Egyetlen személyre? — kérdezte megdöbbenésében suttogva az egyik szóló, de máris kinyilvánította megbánását, mert kérdése után egy olyan gondolat következett, ami egyértelműen azt jelentette: „Ez megbolondult!”

— Egyetlen személyre — felelte az első szóló —, és önnek igaza van. Megbolondultam. Nagyon jól tudom, hogy a Tervet nem lehet egyénekre alkalmazni, de még emberek kis csoportjaira sem. Mi tagadás, nagyon kíváncsi voltam. Az ésszerű határokon messze túlra vetítettem ki az interperszonális metszőpontokat, méghozzá tizenhat különböző módon, és nem annyira egy pontra, mint inkább egy területre összpontosítottam. Aztán sorra vettem mindazt a részletet, amit csak Trevize-ról, az Első Alapítvány tanácsosa nem maradhat tökéletesen észrevétlen, és az Alapítvány polgármesteréről tudunk. Aztán az egészet összehordtam egy kupacba… attól félek, meglehetősen hűbelebalázs módjára… — elhallgatott.

— Nos? — kérdezte Delarmi. — Értem, amit mond… és vajon meglepő eredményre jutott?

— Semmiféle eredményre nem jutottam, amire számíthattak is — válaszolta az első szóló. — Egyetlen személlyel semmit sem tudunk kezdeni, és mégis… és mégis…

— És mégis?

— Negyven évet töltöttem el különféle eredmények analizálásával, és lassan kialakult bennem, hogy még az elemzések kiértékelése előtt megéreztem, mi lesz az eredmény, és ritkán tévedtem. Ebben az esetben, noha nincsenek eredmények, egyre határozottabban érzem, hogy Gendibalnak igaza van, és Trevize-t nem szabad szem elől tévesztenünk.

— És miért nem szabad, első szóló? — kérdezte Delarmi, aki egészen zavarba jött az első szóló agyából kiáradó erős érzéstől.

— Szégyellem — folytatta az első szóló —, amiért nem tudtam legyőzni magamban a vágyat, hogy olyasmire használjam a Tervet, amire nem való. És azt is szégyellem, hogy hagytam magam olyasmitől befolyásolni, ami nem több puszta intuíciónál. És mégis ezt kellett tennem, mert ez az érzés rendkívül erős bennem. Ha Gendibal szólónak igaza van, ha valóban ismeretlen irányból fenyeget bennünket valami veszély, akkor érzésem szerint bekövetkezik egy pillanat, amikor ügyünk válságba kerül, és ebben a válságos pillanatban Trevize kezében lesz majd az ütőkártya.

— Mire alapozza ezt az érzését? — kérdezte megrökönyödve Delarmi.

Shandess első szóló kétségbeesett arccal nézett vissza a többiekre.

— Semmire. Semmiféle eredményre nem jutottam a pszichohistória matematikájával, de miközben a viszonyulások kölcsönhatását figyeltem, úgy láttam, mintha Trevize volna mindennek a kulcsa. Erre a fiatalemberre figyelnünk kell.

25.

Gendibal tudta, hogy már nem ér vissza a gyűlés kezdetére. Az is lehet, hogy már egyáltalán nem ér vissza többé.

Erősen fogták, ő pedig kétségbeesetten tapogatózott maga körül, hogyan tudná kényszeríteni őket, hogy szabadon engedjék.

Rufirant diadalittasan állt meg előtte.

— Elkészültél, tudákos? Ütés ütésre, támadás támadásra, amúgy honi módra! Rajta hát, te vagyol a kisebb, üss elsőnek!

— Akkor majd téged is lefognak, mi, ahogy engem? — kérdezte Gendibal.

— Erisszétek! — kiáltotta Rufirant. — Nono! Csak a karját! Erisszétek a karját, csak a lábát tartsátok szorosan. Nekünk ne táncikálj!

Gendibal érezte, hogy a földhöz szegezik. A két karja viszont kiszabadult.

— Üss, tudákos! — biztatta Rufirant. — Húzz be egyet!

És ebben a pillanatban Gendibal tapogatódzó agya egy választ érzékelt — méghozzá az igazságtalanságtól és a szánalomtól felháborodott választ. Nincs mit tennie: meg kell kockáztatnia a nyílt erősítést, aztán rögtönözhet olyan alapon, hogy…

De nem volt rá szükség! Meg sem érintette az újonnan fölbukkanó agyat, az mégis úgy válaszolt, ahogy Gendibal kívánta volna. Pontosan úgy!

Hirtelen egy apró alakot pillantott meg: a kitárt karú, zömök figura — hosszú, fekete haja gubancokban lógott — őrült iramban rontott be a látómezejébe, és vadul nekiesett a honi parasztnak.

Egy asszony volt. Gendibal elkeseredetten állapította meg, hogy rettentő feszültségében ezt mindaddig észre sem vette, míg meg nem pillantotta a szemével is.

— Karoll Rufirant! — rikoltotta a nő a parasztra. — Te hencegő, gyáva fickó! Támadás támadásra, amúgy honi módra? Hisz kétszer akkora vagyol, mint amaz, a csöpp tudákos! Velem állj ki, mondhatom, nagyobb bajba kerülsz! Híres akarol lenni, azt' gyerekeknek támadol? Szégyen, gyalázat, amondó vagyok! Ujjal mutogat rád a világ, mind azt kiáltja: „Itt jön a híres, gyerekverő Rufirant!” Mind kinevet, amondó vagyok, és nem lelsz egyetlen derék honi embert se, aki inna veled egy pohárral, de nem lelsz egyetlen derék honi lányt se, aki elmenne veled.

Rufirant megpróbált gátat szabni a szóáradatnak, s hasztalan igyekezett elhárítani a nő ütéseit is, miközben békülékeny hangon csitította:

— Jól van na, Sura, jól van na…

Gendibal érezte, hogy többé nem tartják fogva a kezek, Rufirant sem bámul már rá, s hogy valamennyiük elméje elkalandozott róla.

Maga Sura sem törődött vele; minden haragját Rufirantra összpontosította. Amikor Gendibal magához tért, elsősorban ennek a haragnak az életben tartásáról akart gondoskodni, ugyanakkor meg akarta erősíteni a Rufirant agyát elborító, kényelmetlen szégyenérzetet. Mindkettőhöz sok könnyedségre és ügyességre volt szüksége, nehogy beavatkozása nyomot hagyjon. De erőfeszítése most is fölöslegesnek bizonyult.

— Hátrább az agarakkal, ahányan csak vagytok! — parancsolta a nő. — Ide süssetek! Ha nektek az se elég, hogy végignézzétek, mint játszik ez a szerencsétlen Karoll óriást egy éhenkórásszal szemben, akár öten-hatan is kaphattok az ő dicsőségéből meg a szégyenéből. Odaát a tanyán aztán elhenceghettek a hőstettetekkel, hogy lám, el tudtatok páholni egy gyereket. „Én fogtam le a gyerkőc karját, aztán, mikor már nem tudott védekezni, az a mélák Rufirant bepancsolt egyet a képibe.” A másik meg majd így dicsekszik: „Én a lábát markoltam, nekem is jár a dicsőségből.” Erre azt mondja ez a tuskó Rufirant, itt ni: „Nem tudtam egymagám elbánni véle. Így aztán segítségül hívtam barázdatúró cimboráimat, s hatan végre kibabráltunk a fickóval. Én győztem, na!”

— De Sura — mondta Rufirant szinte siránkozva —, hisz magam mondtam a tudákosnak, hogy ő üssön elébb.

— És féltél, hogy nagyot talál ütni azzal a vékonyka karjával, mi, te ostoba Rufirant? Ugyan hagyd már! Eriszd útjára, ti pedig indulás hazafelé, mindőten, ha ugyan találtok valakit, aki jó lélekkel fogad benneteket otthon. Csak bizakodjatok, hátha egyszer még elfelejtik a mai nagy hőstetteteket. De nem fogják, mert ha okot adtok raja, hogy még nagyobb dühbe jöjjek, hát én kürtölöm teli vele a világot.

Az emberek lehorgasztott fejjel, csendben eltrappoltak, hátra se néztek.

Gendibal utánuk bámult, aztán visszafordult a nőhöz. Alaposabban szemügyre vette: öltözéke blúzból és nadrágból állt, lábán durva cipőt viselt. Izzadság gyöngyözött az arcán, és kapkodva szedte a levegőt. Jókora orra, súlyos melle (legalábbis amennyire Gendibal meg tudta ítélni a bő blúz mögött) és izmos, csupasz karja volt. No persze, hiszen a honi asszonyok együtt dolgoznak a mezőn a férfiakkal.

A nő csípőre tett kézzel, komolyan nézett vissza rá.

— No, tudákos, miért nem indul hát? Menjek vissza a Tudákosok Házába. Vagy tán fél? Kísérjem el?

Gendibal izzadságszagot érzett a nő ruháján, amit az nyilvánvalóan nem frissen mosva vett magára, ám az adott körülmények között a legnagyobb udvariatlanság lett volna, ha kimutatja undorodását.

— Köszönöm, Sura kisasszony…

— A nevem Novi — vágott közbe a nő nyersen. — Sura Novi. Maga hívhat Novinak. A többi fölösleges.

— Köszönöm, Novi. Nagy segítségemre volt. Örömmel veszem, ha elkísér, nem mintha félnék, hanem mert megtisztel a társaságával. — És könnyedén meghajolt, ahogy az Egyetem bármelyik ifjú hölgye előtt meghajolt volna.

Novi elvörösödött, elfogta a bizonytalanság, és megpróbálta utánozni a mozdulatot.

— Részemről… az öröm — mondta, mintha keresné a megfelelő szavakat, amelyekkel kulturáltan fejezhetné ki örömét.

Elindultak. Gendibal tisztában volt vele, hogy minden egyes kényelmes tempójú lépésével növekszik megbocsáthatatlan késése az Asztal gyűléséről, de addigra már sejtette, hogy a történtek különös jelentőseggel bírnak, és valami hűvös elégtételt érzett egyre növekvő késése miatt.

Már feltűntek előttük az Egyetem épületei, amikor Sura Novi megtorpant, és tétován megszólalt:

— Tudákos Mester…

Minél közelebb ér ahhoz, amit ő a Tudákosok Házának hív, gondolta Gendibal, annál tisztelettudóbban szól hozzá. Egy pillanatig nagyon szerette volna megkérdezni: „Már nem nevez szerencsétlen éhenkórásznak?” De ezzel zavarba hozná a nőt.

— Tessék, Novi.

— Ugye, nagyon szép és gazdag hely a Tudákosok Háza?

— Nagyon szép — felelte Gendibal.

— Valamikor arról álmodoztam, hogy bejutok oda. És… és tudákos leszek.

— Majd egyszer — hagyta rá Gendibal előzékenyen —, majd egyszer megmutatom magának.

A nő tekintete világosan elárulta, hogy az ígéretet többnek tekinti puszta udvariasságnál.

— Tudok írni — mondta. — Az iskolamester tanított meg raja. Ha írnék egy levelet magának — próbált könnyedebb hangot megütni —, hogy címezzem, hogy megkaphassa?

— Csak annyit írjon, hogy „Szólók Háza, 27-es lakosztály”, akkor biztosan eljut hozzám. De most mennem kell, Novi.

Ismét meghajolt, és a nő megint megpróbálta utánozni a mozdulatát. Aztán elindultak egymással ellenkező irányban, s Gendibal már ki is ejtette agyából a nőt. Inkább az Asztal gyűlésére gondolt, de elsősorban Delora Delarmi szólóra. Gondolatai nem voltak éppen szívélyesek.