Az Alapítvány pereme

70.

Órákba telt, míg az űrállomásról elindult hajó a Távoli Csillag közelébe ért — alig elviselhető, hosszú órákat jelentett ez Trevize-nak.

Normális körülmények között Trevize megpróbálhatott volna jelezni neki, és bizonyára a válasz is megérkezett volna. Ha nem, még akkor is megkísérelhetett volna egy kitérő akciót.

Minthogy fegyvertelen volt, és válaszra sem számíthatott, nem tehetett mást, mint várt. A számítógéptől sem remélhetett semmit, hiszen úgysem engedelmeskedett volna semmiféle olyan utasításának, ami nem a hajó belső terére vonatkozik.

Legalább idebent minden rendben ment. Az életfenntartó berendezések kifogástalanul működtek, ő és Pelorat tehát fizikailag kényelmes körülmények között voltak. De most valahogy ez sem nyugtatta meg. Az élet tovább vonszolódott, és az, hogy nem tudja, mi következik, elcsigázta. Az is ingerelte, hogy Pelorat olyan nyugodt. Ráadásul (miközben Trevize egy csepp éhséget sem érzett) Pelorat fölnyitott egy csirkehúsos konzervet, amely még a nyitás közben automatikusan fölmelegítette magát. Aztán módszeresen falatozni kezdett.

— Az Űrre, Janov! — mordult fel Trevize bosszúsan. — Hiszen ez büdös!

Pelorat meghökkenve nézett rá, aztán beleszagolt a konzervbe. — Nekem kellemesnek tűnik a szaga, Golan.

Trevize megrázta a fejét.

— Ne törődjön velem. Csak ideges vagyok. De azért használjon villát. Egész nap csirkeszagú lesz az ujja. Pelorat meglepetten nézett az ujjaira.

— Bocsánat! Nem vettem észre. Valami más járt a fejemben.

— Talán azt találgatta, miféle nem emberi lények lehetnek a közelgő hajón? — kérdezte gúnyosan Trevize. Szégyellte magát, amiért Pelorat jobban meg tudja őrizni a nyugalmát. Végül is kettőjük közül ő volna a Haditengerészet veteránja (noha természetesen sohasem látott csatát), és Pelorat csak történész. És mégis ő ül itt teljes nyugalomban.

— Elképzelhetetlen, miféle irányba indulhatott a fejlődés a földitől eltérő körülmények hatására — mondta Pelorat. — A lehetőségek talán nem végtelenek, de oly határtalanul sokfélék, hogy az már gyakorlatilag fölér a végtelennel. Mindenesetre annyit már előre megjósolhatok, hogy nincs bennük értelmetlen erőszakosság, és kulturált elbánásban fognak részesíteni. Ha nem így lenne, már rég halottak volnánk.

— Maga legalább még tud gondolkodni, Janov barátom, még nem vesztette el a nyugalmát. De az én idegeim már pattanásig feszültek, akármilyen nyugtató kezelésnek vetettek is alá bennünket. A legszívesebben fölállnék, és ide-oda rohangálnék. Miért nem ér már ide az az átkozott hajó?

— Én a passzivitás embere vagyok, Golan — felelte Pelorat. — Egész életemben iratok fölött görnyedtem, miközben újabb iratok érkezését vártam. Én soha nem teszek egyebet, csak várok. Maga a tettek embere, azért szenved annyira, ha megszűnik a tettek lehetősége.

Trevize érezte, hogy a feszültség valamelyest csökkent benne.

— Lebecsültem a józan eszét, Janov — dünnyögte.

— Nem, nem erről van szó — felelte Pelorat engedékényen. — De az életből olykor még egy naiv tudós is levonhat bizonyos tanulságokat.

— Ami viszont olykor még a legokosabb politikusnak sem sikerül.

— Ezt nem mondtam, Golan.

— Nem, ezt én mondtam. Nos, hadd legyek ismét aktív. A megfigyelésre még most is van lehetőségem. A hajó már elég közel van, és meglehetősen primitívnek látszik.

— Látszik?

— Ha nem emberi agy és kéz műve, akkor az, ami primitívnek látszik, lehet, hogy egyszerűen nem emberi.

— Gondolja, hogy esetleg nem emberkéz alkotta tárgy? — kérdezte Pelorat, arcán az izgalom pírjával.

— Nem tudom megállapítani. Gyanítom, hogy a mesterséges tárgyak, bármennyit változzanak is a különböző civilizációk során, sohasem érhetik el azt a változatosságot, amit a genetikai különbségek produkálnak.

— Vagyis csak találgat. Mi csak különböző kultúrákat ismerünk. Nem ismerünk más értelmes fajt, tehát nem áll módunkban, hogy megítéljük, milyenek lehet nek az ő mesterséges tárgyaik.

— A halak, a delfinek, a pingvinek, a tintahal, de még a nem földi eredetű ambiflexek is, feltéve, hogy az előbbiek azok, valamennyien rugalmas közegen át közlekednek, áramvonalas formával, tehát külső megjelenésük nem is különbözik annyira egymástól, mint genetikai felépítésük alapján gondolná az ember, így lehet ez a mesterséges tárgyakkal is.

— A tintahal tapogatói és az ambiflex spirális vibrátorai óriási mértékben különböznek egymástól — felelte Pelorat —, valamint az uszonytól, az úszólábtól és a gerincesek végtagjaitól is. Így lehet ez a mesterséges tárgyakkal is.

— Mindenesetre — mondta Trevize — sokkal jobban érzem magam. Ha hülyeségekről beszélgetek magával, Janov, az mindig megnyugtat. És gyanítom, hamarosan azt is megtudjuk, miféle helyzetbe kerültünk. Ez a hajó nem lesz képes összekapcsolódni velünk, és bármi legyen is a fedélzetén, annak egy régimódi pányván kell átmásznia hozzánk, vagy bennünket kell kényszeríteniük valamilyen módon, hogy átevickéljünk hozzájuk… hacsak nincs valami nem emberi módszerük a két rendszer összekapcsolására.

— Mekkora az a hajó?

— Minthogy nem vehetjük igénybe a hajó számítótgépét a távolság radarral való kiszámításához, nem tudjuk megállapítani a méreteit.

Pányva kígyózott át a téren a Távoli Csillag felé.

— Akár ember, akár nem, ugyanazt az eszközt használja — jegyezte meg Trevize. — Lehet, hogy ebben az esetben nincs jobb megoldás a pányvánál.

— Csövet is használhatnának — vetette ellene Pelorat —, vagy horizontális létrát.

— Ezek rugalmatlan anyagok. Sokkal bonyolultabb volna összekapcsolni a két hajót. Ilyenkor erős, de rugalmas anyagra van szükség.

A pányva tompa kongassál ütődött a Távoli Csillaghoz, és a tömör hajófal (valamint a benne lévő levegő) vibrálni kezdett. Aztán következett a szokásos csúszkálás, amint a másik hajó megkezdte utolsó manőverezését, hogy kialakuljon a két test közös sebessége. A pányva a két hajó között látszólag mozdulatlanul feszült.

A másik hajó burkán fekete pont jelent meg, majd növekedni kezdett, mint egy táguló pupilla.

— Csúszó panel helyett kinyíló válaszfal — morogta Trevize.

— Nem emberi?

— Nem feltétlenül, legalábbis gondolom. Mindenesetre érdekes.

Egy alak bukkant fel.

Pelorat egy pillanatra összeszorította a száját, majd csalódottan ennyit mondott:

— Kár. Ember.

— Nem biztos — mondta Trevize higgadtan. — Csak annyit látunk, hogy valószínűleg öt nyúlvánnyal rendelkezik. Lehet, hogy fej, két kar, két láb, de nem biztos. Várjon!

— Mire?

— Gyorsabban és könnyebben mozog, mint gondoltam. Ó!

— Mi az?

— Az valami meghajtásféle lehet. Nem rakéta, amennyire látom, de nem is kúszva közeledik. Lehet, hogy mégsem ember.

Noha az alak gyorsan közeledett a pányván, mégis hihetetlenül hosszúnak tűnt a várakozás, míg végre meghallották a zajt, amely jelezte, hogy megérkezett.

— Akármi is az, mindjárt bejön — mondta Trevize. — Az ösztönöm azt súgja, kapjam el, mihelyt ide beteszi a lábát. — Összeszorította az öklét.

— Szerintem okosabban tesszük, ha lazítunk — mondta Pelorat. — Lehet, hogy sokkal erősebb nálunk. Irányítása alá veketi a gondolatainkat. És nyilván többen is vannak a hajóján. Várjunk, míg többet is megtudunk róla, hogy mivel állunk szemben.

— Maga percről percre okosabb lesz, Janov — mondta Trevize —, míg én percről percre ostobább.

Meghallották a légzsilip zaját, és aztán a saját hajójukban pillanthatták meg az alakot.

— Normális méretű — morogta Pelorat. — Az űrruha alatt akár emberi lény is rejtőzhet.

— Még sohasem láttam, nem is hallottam ilyen modellről, de elképzelhető, hogy emberi gyártmányú holmi. Ez a valami nem szól egy szót sem.

Az űrruhás alak megállt előttük, egyik mellső végtagját kerek sisakjához emelte, mely — ha üvegből volt — csak egyik oldalról lehetett átlátszó. Semmit sem láttak mögötte.

A végtag olyan gyors mozdulattal érintett meg valamit, hogy Trevize szeme nem tudta követni, s a sisak már cl is vált az öltözék többi részétől. Fölemelkedett.

És mögötte feltűnt egy fiatal és tagadhatatlanul csinos nő arca.

71.

Pelorat kifejezéstelen arcát pillanatnyilag leginkább bárgyúnak lehetett mondani. Tétován szólalt meg:

— Maga ember?

A nő felvonta a szemöldökét, és elbiggyesztette a száját. Ebből még nem lehetett megállapítani, vajon a nyelv olyan idegen-e számára, hogy nem érti a kérdést, vagy nagyon is érti, és éppen a kérdésen tűnődik.

Kezét gyors mozdulattal ruhája bal oldalához emelte, mire az egyetlen darabban szétnyílt, mintha csuklópántok fogták volna össze. Amikor kilépett belőle, a ruha még egy percig állva maradt a földön, aztán — szinte emberi sóhajt hallatva — összerogyott.

Most, hogy levette űrruháját, a nő még fiatalabbnak látszott. Könnyű, áttetsző öltözéke alól árnyékként sejlett elő valami szűkebbre szabott holmi. A felsőruha a térdéig ért.

A melle kicsiny, dereka karcsú, csípője gömbölyű és telt. Dús combját sejteni lehetett a ruha alatt, de lába a bokák felé haladva mind karcsúbbá, kecsesebbé vált. Sötét haja a válláig ért, szeme barna volt és nagy, ajka kissé duzzadt és enyhén aszimmetrikus.

Végignézett magán, aztán, mintha el akarta volna dönteni a kérdést, hogy vajon érti-e a nyelvet vagy sem, megszólalt:

— Miért, nem látszom embernek?

Alig észrevehető bizonytalansággal beszélte a galaktikus köznyelvet, mint aki gondot fordít rá, hogy tökéletes legyen a kiejtése.

Pelorat bólintott, és mintha még el is mosolyodott volna:

— Ezt nem tagadhatom — mondta. — Nagyon is ember. Elragadóan ember.

A fiatal nő olyan mozdulattal nyújtotta előre mindkét karját, mintha hívná, vegye szemügyre közelebbről is.

— Remélem is, uram. Férfiak haltak meg már ezért a testért.

— Én inkább élnék érte — mondta Pelorat, enyhén meglepődve saját, újonnan fölfedezett gáláns modorán.

— Jó választás — bólintott a nő komolyan. — Ha valaki megkapja ezt a testet, minden sóhaja a szenvedély sóhajává változik.

Fölkacagott, és Pelorat vele nevetett.

Trevize, aki összeráncolt homlokkal hallgatta végig a beszélgetést, most fölmordult:

— Hány éves?

A nő mintha kissé megriadt volna.

— Huszonhárom… uram.

— Miért jött ide? Mi a szándéka itt?

— Azért jöttem, hogy elvezessem önöket a Gaiára. — Szabályos kiejtése kicsit elmosódott, magánhangzói már-már diftongusokká váltak. A „jöttem”-et „jaot-tem”-nek, a „Gaiá”-t „Gájá”-nak mondta.

— Egy lányt küldtek elénk. A nő kihúzta magát, magatartása hirtelen hivatalossá vált.

— Én — mondta — éppúgy Gaia vagyok, mint bárki más. Az űrállomáson én teljesítettem szolgálatot.

— Maga teljesített szolgálatot? Egyedül jött a hajón?

— Rajtam kívül nem volt másra szükség — hangzott a büszke felelet.

— És a hajó most üres?

— Én ugyan már nem vagyok rajta, uram, de azért nem üres. Az most is ott van.

— Az? Mire gondol?

— Az űrállomásra. Az Gaia. Nincs szüksége rám. ő fogja az önök hajóját.

— Akkor magának mi dolga van az állomáson?

— Ott teljesítek szolgálatot. Pelorat elkapta Trevize ruhaujját, de az lerázta magáról. Pelorat azonban nem tágított.

— Golan — mondta halk, sürgető hangon. — Ne kiabáljon vele! Hiszen csak egy lány. Majd én szót értek vele.

Trevize dühösen megrázta a fejét, de Pelorat már át is vette tőle a szót.

— Hogy hívják magát, ifjú hölgy? A nő arcára hirtelen napfényes mosoly terült, mintegy a lágyabb hangra válaszul.

— Bliss a nevem — mondta.

— Bliss? — visszhangozta Pelorat. — Nagyon szép név. Bizonyára nem ez a teljes neve.

— Természetesen nem. Jó volna, ha mindössze egy szótagból állna. De akkor minden körzetben akadna egy-egy ugyanolyan nevű, nem tudnánk magunkat megkülönböztetni a másiktól, így aztán a férfiak tévedésből a másikért halnának meg. A teljes nevem Blissenobiarella.

— No, ezt már nehezebb kimondani.

— Hogyan? Hét szótagot? Ez egyáltalán nem sok. Néhány barátomnak tizenöt szótagos neve van, így aztán mindig más-más szótagot választanak becenévnek. Én tizenöt éves korom óta megmaradtam a Bliss mellett. Az anyám viszont „Nobby”-nak hív, ha ilyesmit el tudnak egyáltalán képzelni.

— A galaktikus köznyelvben a „bliss” „szenvedélyt” vagy „határtalan boldogságot” jelent — mondta Pelorat.

— A gaia nyelvben is. A mi nyeivünk nem sokban különbözik a köznyelvtől, és én éppen a „szenvedélyt” akartam kifejezni a nevemmel.

— Engem Janov Peloratnak hívnak.

— Tudom. És ez a másik úr, a kiabáló, Golan Trevize. Az üzenet eljutott hozzánk a Sayshellről.

— Hogyan kapta meg az üzenetet? — csattant fel Trevize összehúzott szemmel.

— Nem én — fordult feléje Bliss nyugodtan. — Gaia kapta az üzenetet.

— Bliss kisasszony — szólalt meg Pelorat —, megengedi, hogy egy percre négyszemközt maradjak a társammal?

— Hogyne, de tudja, nem időzhetünk a végtelenségig. Nem tart sokáig. — Keményen megragadta Trevize könyökét, aki vonakodva követte őt a szomszédos helyiségbe.

— Mit akar? — kérdezte Trevize súgva. — Meg mernék esküdni rá, hogy itt is hall bennünket. Talán még a gondolatainkat is ismeri, a fene vinné el!

— Akár ismeri, akár nem, szükségünk van egy percnyi lélektani elkülönülésre. Nézze, öregem, hagyja békén ezt a lányt. Úgysem tehetünk semmit, és nincs értelme, hogy rajta töltsük ki a mérgünket. Lehet, hogy ő sem tehet semmit. Talán csak amolyan üzenetközvetítő. Mindenesetre amíg a hajón van, valószínűleg biztonságban vagyunk; nem küldték volna ide, ha el akarnák pusztítani a hajót. De ha továbbra is ilyen kihívóan viselkedik, a végén még elpusztítják, csak előbb elviszik a lányt.

— Nem bírom elviselni a tehetetlenséget — morogta Trevize.

— Ki bírja? De attól még nem lesz kevésbé tehetetlen, ha megjátssza itt a nagyképű zsarnokot. Legföljebb tehetetlen, nagyképű zsarnok lesz. Ó, drága barátom, én nem akarok zsarnokoskodni maga fölött, bocsásson meg, ha túlzottan kritikus vagyok, de a lányt nem szabad hibáztatnia.

— Janov, az a lány olyan fiatal, hogy akár a kisebbik lánya is lehetne. Pelorat kihúzta magát.

— Annál inkább kedvesen kell bánnunk vele. Egyébként nem értem, mit akart ezzel mondani.

Trevize egy pillanatra elgondolkodott, aztán felderült az arca.

— Jól van. Igaza van. Hibáztam. De azért bosszantó, hogy egy lányt küldtek. Küldhették volna például egy katonatisztet, mert azáltal, hogy úgy mondjam, megbecsültebbnek erezhetnénk magunkat. De egy lányt? Aki minden felelősséget Gaiára hárít?

— Talán egy uralkodóra utal, aki méltóságnévként viseli a bolygó nevét, de az is lehet, hogy ez a bolygótanács neve. Majd kiderítjük, ámbár talán okosabb lesz, ha nem kérdezzük meg egyenesen.

— Férfiak haltak meg már a testéért! Brr! — gúnyolódott Trevize. — Nagy fenekű!

— Senki sem kívánja, hogy maga meghaljon érte, Golan — korholta Pelorat szelíden. — Ugyan már! És ha csak öngúny volt az egész? Én jót szórakoztam rajta, és a magam részéről rokonszenvesnek találom.

Blisst a számítógépnél találták, a hátán összekulcsolt kézzel hajolt föléje, s elmerülten bámulta a részegységeit, mintha még az érintésétől is félne.

Fölnézett, amint a két férfi feje megjelent az alacsony ajtókeretben.

— Meglepő a hajójuk — mondta. — A felét sem értem annak, amit látok, de ha meg akarnának ajándékozni valamivel, ezt elfogadnám. Gyönyörű. Az én hajóm szinte csúfnak látszik mellette.

Lelkes kíváncsiság öntötte el az arcát.

— Maguk valóban az Alapítványról jöttek?

— Honnan tud az Alapítványról? — kérdezte Pelorat.

— Tanítják az iskolában. Elsősorban az Öszvér miatt.

— Miért az Öszvér miatt, Bliss?

— Ő közülünk való, úr… A nevének melyik szótagján szólítsam, uram?

— Akár a Jant, akár a Pelt használhatja — válaszolta Pelorat. — Melyik tetszik jobban?

— Ő közülünk való, Pel — folytatta Bliss barátságos mosollyal. — A Gaián született, de hogy pontosan hol, azt senki sem tudja.

— Gondolom, nemzeti hősként tisztelik, igaz, Bliss? — kérdezte Trevize olyan barátságos hangon, hogy az már nemcsak eltökéltnek, de egyenesen agresszívnek tűnt. Bekülékeny pillantást vetett Peloratra, s még azt is hozzátette: — Szólítson Trevnek.

— Ó, nem — felelte a lány sietve. — Ő bűnöző. Engedély nélkül hagyta el a Gaiát, pedig ezt senki sem teheti meg. Senki sem tudja, hogyan volt képes rá. De elment, és gyanítom, hogy ezért ért olyan gyászos véget. Az Alapítvány végül legyőzte.

— A Második Alapítvány? — kérdezte Trevize.

— Hát nem csak egy van? Ha törném egy kicsit a fejem, bizonyára tudnék róla, de a történelem nem nagyon érdekel. Engem mindig az érdekel, amit Gaia fontosnak tart. Ha a történelem egyáltalán nem tud lekötni, annak az lehet az oka, hogy van elég történész, vagy hogy nem vagyok eléggé alkalmas rá. Engem bizonyára űrtechnikusnak képeznek ki. Többnyire ilyesféle szolgálatot látok el, és nyilván szeretem is, mert nem szerethetném, ha…

Olyan gyorsan beszélt, hogy jóformán levegőt sem vett, és Trevize-nak nem kis erőfeszítésébe telt, míg közbeszúrhatta a maga kérdését:

— Kicsoda ez a Gaia? Bliss erre zavarba jött.

— Gaia az Gaia… Kérem magukat, Pel, Trev, induljunk el! Le kell jutnunk a felszínre.

— Oda tartunk, nem?

— Igen, de nagyon lassan. Gaia érzi, hogy maguk sokkal gyorsabban is mehetnének a saját hajójuk hajtóművével. Meg tudják ezt tenni?

— Persze — felelte Trevize zordul. — De ha újra az én kezembe kerül a hajó irányítása, nem gondolják, hogy fogom magam, és elzúgok az ellenkező irányba?

— Milyen vicces — nevetett Bliss. — Természetesen sehová sem mehetne Gaia akarata ellenére. De ahová Gaia küldi magát, oda gyorsabban is mehet. Érti?

— Értem — mondta Trevize —, és majd megpróbálom korlátok közé szorítani a humoromat. Hol kell elérnem a felszínt?

— Az mindegy. Csak fordítsa lefelé a hajót, és meglátja, éppen a megfelelő helyen fog földet érni. Gaiá-nak gondja lesz rá.

— Maga velünk marad, Bliss? — kérdezte Pelorat. — Gondoskodik róla, hogy jól bánjanak velünk?

— Úgy vélem, nem lesz akadálya. Hadd látom, elbírja-e a hitelkártyám a szolgálatomért járó, úgy értem, az effajta szolgáltatásért járó szokásos díjat…

— És az egyéb szolgáltatásért járót?

— Maga nagyon aranyos öregúr — kuncogott Bliss. Pelorat rákacsintott.

72.

Bliss ártatlan izgalommal figyelte, hogyan rohan a hajó a Gaia felé.

— Nem is érzem a gyorsulást! — kiáltotta.

— Ez gravitikus meghajtás — mondta Pelorat. — Egy időben gyorsul minden, magunkat is beleértve, ezért nem érzünk semmit.

— De mégis hogyan működik, Pel? Pelorat megvonta a vállát.

— Gondolom, Trev tudja, de nem hinném, hogy most nagy kedve volna elmagyarázni.

Trevize szinte vakmerően vetette bele magát a Gaia gravitációs kútjába. A hajó csak részben engedelmeskedett utasításának, igazolva ezzel Bliss figyelmeztetésének jogosságát. Sikerült ugyan ferdén átvágnia a gravitációs erő vonalán — de a hajó mozgásában érződött valami bizonytalanság, azt az utasítását, hogy emelkedjék föl, tökéletesen figyelmen kívül hagyta. A hajó fölött még most sem ő volt az úr.

— Nem megyünk kicsit túl gyorsan lefelé, Golan? — kérdezte Pelorat szelíden.

— Az ifjú hölgy azt állította, Gaia vigyáz ránk — felelte Trevize tettetett közönnyel, hogy — inkább Pelorat kedvéért, mint bármi másért — megőrizze a nyugalmát.

— Ez így is van, Pel — mondta Bliss. — Gaia nem engedi, hogy a hajó veszélyes dolgot műveljen. Van valami ennivaló a fedélzeten?

— Hogyne — felelte Pelorat. — Mit enne legszívesebben?

— Húst nem, Pel — közölte Bliss határozottan —, de ennék halat vagy tojást, bármiféle zöldséggel, amijük van.

— Hoztunk magunkkal sayshelli ételeket is, Bliss — nyugtatta meg Pelorat. — Noha én magam nemigen tudom, miből készültek, de magának nyilván ízleni fognak.

— Hát, megkóstolhatom éppen — bizonytalankodott Bliss.

— A Gaia lakói vegetáriánusok? — érdeklődött Pelorat.

— Igen, sokan — bólintott Bliss határozottan. — Ez attól függ, hogy bizonyos esetekben milyen táplálékokra van a testnek szüksége. Én újabban sohasem kívánok húst, így aztán feltételezem, hogy nincs rá szükségem. És az édességért sem vagyok oda. A sajtot szeretem, meg a garnélarákot. Azt hiszem, le kell adnom valamit a súlyomból. — Nagy zajjal jobb hátsó felére csapott. — Innen akár öt-hat fontot is lefaraghatnék.

— Nem látom be, miért kellene — tiltakozott Pelorat. — így legalább kényelmesen ül rajta.

Bliss, amennyire csak tudta, hátracsavarta felsőtestét, hogy lepillanthasson a hátsó fertályára.

— Ó, tulajdonképpen nem is számít. A súly hol fölrakódik, hol lemegy, ahogy a körülmények hozzák. Igazán fölöslegesen aggasztom magam.

Trevize nem szólt közbe, mert mindvégig a Távoli Csillaggal vesződött. Túl sokáig tétovázott, mielőtt eldöntötte volna a pályagörbe ívét, és a planetáris exoszféra alsóbb rétegei most sivítva vágtattak el a hajótest mellett. A hajó irányítása fokról fokra teljesen kicsúszott a kezéből. Mintha valami rajta kívül álló erő időközben megtanulta volna a gravitikus hajtóművek kezelését. A Távoli Csillag látszólag önmagától kanyarodott föl a ritkásabb légrétegbe, és rohamosan lassult. Ott aztán saját maga választotta meg a görbét, amely szelíden hajlott lefelé.

Bliss meg sem hallotta a légellenállás élesen süvöltő hangját, kedvtelve szagolgatta a gőzölgő ételkonzervet.

— Finom lehet, Pel, mert ha nem volna az, a szagát sem erezném ilyen kellemesnek, és nem volna étvágyam hozzá — beledugta, majd lenyalogatta egyik karcsú ujját. — Éppen eltalálta, Pel. Garnélarák vagy valami hasonló. Finom!

Trevize bosszús mozdulattal hagyta ott a számítógépet.

— Kedves ifjú hölgyem — mondta, mintha először pillantaná meg a lányt.

— A nevem Bliss — közölte Bliss határozottan.

— Akkor Bliss! Maga tudta a nevünket.

— Igen, Trev.

— Honnan tudta?

— Ahhoz, hogy a munkámat elvégezzem, fontos volt, hogy tudjam. Tehát tudtam.

— És azt tudja-e, ki az a Munn Li Compor?

— Tudnám… ha fontos volna számomra, hogy ismerjem. Mivel nem tudom, kicsoda, Compor úr nem jön ide. Vagyis — itt elhallgatott egy pillanatra — kettejükön kívül senki sem jön ide.

— Majd meglátjuk.

Lenézett, és egy felhőktől takart bolygót látott maga alatt. Nem volt valami tömör felhőtakaró, inkább vékony, szakadozoít réteg, de alatta a bolygó egyetlen részletét sem lehetett tisztán kivenni.

Bekapcsolta a mikrohullámot, a radarernyő kivilágosodott. A felszín szinte tükörképe volt az égboltnak. Szigetek világának látszott, mint a Terminus. Egyetlen sziget sem volt nagy kiterjedésű vagy különösképpen elszigetelt. Olyan volt, mintha egy bolygó méretű szigetvilághoz közelednének. A pályagörbe erősen hajlott az egyenlítői sík felé, de a jégsapkáknak nyomát sem látta.

Nem látta az egyenetlen népességeloszlás tévedhetetlen jeleit sem, mint várható lett volna például az éjszakai félteke fényeloszlása alapján.

— A főváros közelében érünk földet, Bliss? — kérdezte.

— Gaia a megfelelő helyen fogja letenni magukat — felelte Bliss közömbösen.

— Én valamelyik nagyvárost választanám.

— Arra gondol, ahol sok ember csoportosul egy helyre?

— Igen.

— Gaiától függ.

A hajó egyenletesen haladt tovább lefelé görbülő pályáján, és Trevize megpróbálta szórakozásnak felfogni a találgatást, hogy vajon melyik szigeten érnek végül földet.

Bármelyik lesz is az, minden jel szerint egy órán belül megérkeznek.

73.

A hajó lágyan, szinte lebegve ért földet, mindenféle becsapódás vagy kellemetlen gravitációs hatás nélkül. Egyenként léptek ki: elöl Bliss, mögötte Pelorat s végül Trevize.

Az idő nagyjából megfelelt a terminusi kora nyárnak. Lágy szellő fújt, és a felhőktől tarka égről mintha késő délelőtti nap ragyogna le fényesen. Zöld gyepszőnyeg terült el a lábuk alatt, egyik oldalt szabályos sorokban ültetett fák, talán egy gyümölcsös húzódott, a másik irányban pedig a tengerpart távolba vesző partvonalát látták.

A halk zümmögés minden bizonnyal rovarokra utalt, távolabb, a magasban pedig madár szárnya villant — vagy mindenesetre apró, repülő lényé, s a folyamatos kattogás talán egy tanya udvarán működő gép hangja lehetett.

Elsőnek Pelorat szólalt meg, de szavai nem a látottakra vagy a hallottakra utaltak. Ehelyett mélyen beszívta a levegőt, és azt mondta:

— Micsoda illat! Emlékeztet a frissen főzött almaszószra.

— Lehet, hogy éppen egy almáskerttel állunk szemben, ahol most készítik az almaszószt — jegyezte meg Trevize.

— A maguk hajóján viszont — mondta Bliss — olyan szag volt… Csak annyit mondhatok, rettenetes.

— Amíg ott volt, nem panaszkodott — mordult fel Trevize.

— Udvariasnak kellett lennem. Vendég voltam a hajójukon.

— És mi akadálya van, hogy továbbra is udvarias legyen?

— Most a saját világomban vagyok. Itt maga a vendég. Most maga legyen udvarias.

— A szaggal kapcsolatban igaza lehet, Gólan — szólt közbe Pelorat. — Nem lehetne valahogy kiszellőztetni a hajót?

— De — csattant föl Trevize —, lehetne… ha ez a kis teremtés biztosít bennünket róla, hogy semmihez nem nyúlnak hozzá a hajónkon! Azt már megmutatta, hogy szokatlan hatajma van a hajó fölött.

Bliss, amennyire csak tudta, kihúzta magát.

— Nem vagyok kifejezetten kicsi, és ha a hajójuk békéjébe a takarítást is beleérti, megnyugtathatom, örömmel fogjuk békén hagyni.

— És elvisznek bennünket ahhoz az illetőhöz, akit maga Gaia néven emleget? — kérdezte Trevize. Blissen Játszott, hogy mulattatja a kérdés.

— Nem tudom, elhiszi-e, amit mondok, Trev, de én vagyok Gaia.

Trevize rámeredt. Nemegyszer hallott már a metaforikus értelemben használt „kollektív tudat”-ról. De életében először fordult elő, hogy a folyamatnak szó szerint részese volt.

— Maga? — kérdezte nagy sokára.

— Igen, én. És a föld. És azok a fák. És ott, az a fűben lapuló nyúl. És az az ember, aki idelátszik a fák mögül. Az egész bolygó és rajta minden, nem más, mint maga Gaia. Mi mindnyájan egyének vagyunk, külön-külön szervezetek, ugyanakkor részesei vagyunk egy mindent átfogó tudatnak. Az élettelen bolygó a legkevésbé, a különféle létformák mind-mind különböző mértékben, az emberi lények pedig a leginkább, de valamennyien részesei vagyunk ennek a közös tudatnak.

— Azt hiszem, Trevize — szólt közbe Pelorat —, arra gondol, hogy Gaia valamiféle csoporttudatot testesít meg.

— Felfogtam — bólintott Trevize. — Ebben az esetben, Bliss, ki irányítja ezt a bolygót?

— Önmagát irányítja — válaszolta Bliss. — Azok a fák önmaguktól nőnek szabályos sorokban, és csak addig szaporodnak, amíg el kell foglalniuk azok helyét, amelyek valami okból elpusztultak. Az emberek annyi almát szüretelnek le róluk, amennyire szükségük van; ugyanúgy a többi állat is megkapja a maga részét, beleértve a rovarokat is, de mindenki csak annyit vesz el, amennyi megilleti.

— És, ugye, a rovarok is tudják, mennyi jár nekik? — érdeklődött Trevize.

— Igen, bizonyos értelemben tudják. Az eső akkor esik, amikor szükség van rá, és olykor felhőszakadás is van, ha éppen arra van szükség. És ha szárazságnak kell lennie, akkor szárazság van.

— És ugye, az eső is tudja, mit kell tennie?

— Igen, tudja — válaszolta Bliss komolyan. — A maga testének különböző sejtjei nem tudják, mi a dolguk? Hogy mikor osztódjanak, és mikor hagyják abba az osztódást? Hogy mikor válasszanak ki bizonyos anyagokat, és mikor ne? És amikor kiválasztanak, tudják-e a pontos mennyiséget, hogy ne legyen se több, se kevesebb a szükségesnél? Bizonyos mértékig minden egyes sejt egy-egy önálló vegyi üzem, de mindegyik egy közös raktárból kapja a nyersanyagot, amely egy közös szállítórendszeren átjutott oda, minden mellékterméket közös csatornákon át vezetnek el, és ez az egész egy mindent átfogó csoporttudat részese.

— De hisz ez óriási! — mondta Pelorat a tőle telhető legnagyobb lelkesedéssel. — Ezzel azt akarja mondani, hogy a bolygó szuperorganizmus, és maga ennek a szuperorganizmusnak az egyik sejtje.

— Én hasonlóságról beszéltem, nem azonosságról. Mi megfelelünk a sejteknek, de nem vagyunk azonosak a sejtekkel, érti?

— Milyen értelemben nem azonosak a sejtekkel? — kérdezte Trevize.

— Mi magunk is sejtekből épülünk fel, és a sejtek szintjén is rendelkezünk csoporttudattal. Ez a csoporttudat, az individuális organizmusnak ez a tudata jelenti az emberi lényt, az én esetemben…

— Akinek a testéért férfiak halnak meg.

— Pontosan. Az én tudatom sokkal, de sokkal fejletteb, mint akármelyik sejtemé, hihetetlenül fejlettebb. De az a tény, hogy mi magunk egy még magasabb szinten álló, még nagyobb csoporttudat részei vagyunk, nem szorít le bennünket a sejtek szintjére. Én ettől még emberi lény maradok, de a fölöttünk álló csoporttudat olyannyira meghaladja a felfogóképességünket, amennyire az én tudatom fölötte áll a karizmom egyik izomsejtje tudatának.

— Nyilván valaki megparancsolta a hajónknak, hogy leszálljon — mondta Trevize.

— Nem, nem valaki! Gaia rendelkezett így. A parancsot mindnyájan adtuk ki.

— A fák és a föld is, Bliss?

— Akármilyen kis mértékben is, de ők is közreműködtek. Nézze, ha egy muzsikus egy szimfónián dolgozik, eszébe jut megkérdezni, testének melyik sejtje adott utasítást a szimfónia megírására, és melyik ellenőrzi a kész eredményt?

— És ha jól értem — szólt közbe Pelorat —, a csoporttudat, hogy úgy mondjam, összesített elméje jóval erősebb az egyes elméknél, mint ahogy az izom is sokkal erősebb az egyes izomsejteknél. Következésképpen Gaia már a távolból is elkaphatta a hajónkat, oly módon, hogy ellenőrzése alá vonta a számítógépünket, holott a bolygón élő elmék külön-külön nem lettek volna képesek rá.

— Tökéletesen megértette, Pel — mondta Bliss.

— Én is megértettem! — vágott közbe Trevize. — Nem olyan nehéz fölfogni. De mit akarnak tőlünk? Nem támadó szándékkal jöttünk. Csak információt keresünk. Miért fogtak meg minket?

— Hogy beszéljünk magukkal.

— A hajón is beszélhettünk volna.

— Ez nem az én feladatom — rázta meg a fejét Bliss komolyan.

— Maga nem a közös elme része?

— De igen, csakhogy én nem tudok repülni, mint a madár, zümmögni, mint a légy, és nem tudok olyan magasra nőni, mint a fák. Nekem azt kell tennem, amihez a legjobban értek, és nem az a legjobb megoldás, ha én látom el magukat információval, noha a tudást minden további nélkül rám is bízhatnák.

— Ki döntötte el, hogy ne bízzák magára?

— Mindnyájan.

— Ki fog informálni bennünket?

— Dom.

— És ki az a Dom?

— Nos, a teljes neve Endomandiovizamarondeyaso… és így tovább. Más-más emberek más-más alkalommal más-más szótagján nevezik, de én Dom néven ismerem, és úgy gondolom, maguk is nyugodtan nevezhetik így. Ő talán nagyobb része Gaiának, mint bárki más a bolygón, és ezen a szigeten él. Látni akarta magukat, és megkapta az engedélyt.

— Kitől? — kérdezte Trevize, de aztán meg is adta a választ saját kérdésére. — Igen, tudom: mindnyájuktól. Bliss bólintott.

— Mikor találkozunk Dómmal, Bliss? — kérdezte Pelorat.

— Most rögtön. Jöjjön utánam, elvezetem hozzá, Pel. És természetesen magát is, Trev.

— És aztán elmegy? — tudakolta Pelorat.

— Nem akarja, hogy elmenjek, Pel?

— Ami azt illeti, nem.

— Helyben vagyunk — jelentette ki Bliss, miközben elindultak a gyümölcsöst szegélyező, sima burkolatú úton. — A férfiak egykettőre behódolnak nekem. Még a méltóságteljes öregurakon is erőt vesz valami ifjonti hév.

Pelorat elnevette magát.

— Túl sok ifjonti hévre ne számítson, Bliss, de ha feltámadna bennem, igazán nem kell félnie.

— Ó, ne higgye! Én csodákra vagyok képes. Trevize türelmetlenül vágott közbe:

— Ha megérkeztünk oda, ahová megyünk, vajon mennyit kell még várakoznunk arra a bizonyos Dómra?

— Ő vár magukra. Végül is a Gaiát megtestesítő Dom évek óta azon dolgozik, hogy maguk eljöjjenek.

Trevize megtorpant, és gyors pillantást vetett Peloratra, aki halkan odasúgta:

— Igaza volt.

Bliss, fejét hátra sem fordítva, csendesen mondta:

— Tudom, Trev, hogy maga sejtette, én (mi) Gaia érdeklődünk maga iránt.

— Én (mi) Gaia? — kérdezte Pelorat halkan. A lány mosolyogva fordult feléje.

— Egy egész sor különböző névmásunk van, amivel a Gaián létező különféle egyéniségformákra utalunk. Éppenséggel elmagyarázhatnám, de addig az én (mi) Gaia nagyjából kifejezi, amit mondani akarok. Kérem, Trev, lépjen tovább bátran! Dom vár, és én nem szeretném, ha a lábát akarata ellenére kellene mozgásra bírnom. Az ilyesmi nagyon kényelmetlen érzést kelt az emberben, ha még nem szokott hozzá.

Trevize megmozdult. Amikor Blissre pillantott, tekintetében mélységes gyanakvás tükröződött.

74.

Dom idősebb férfi volt. Mint egy lírai dalt adta elő kétszázötvenhárom szótagból álló nevét.

— Bizonyos értelemben — mondta — ez az én rövid életrajzom. Elmondja a hallgatónak — olvasónak vagy érzőnek —, ki vagyok én, mi a szerepem a nagy egészben, és mi az, amit eddig elértem. De immár több mint ötven éve megelégszem azzal, ha Dom néven ismernek. Ha más Domok is jelen vannak, nevezhetnek Domandiónak is — és különféle szakmai kapcsolataimban más változatok is előfordulnak. Minden Gaia-évben egyszer, a születésnapomon, elgondolom a teljes nevemet, ahogy most fennhangon elmondtam az önök számára is. Nagyon hatásos, bár személy szerint engem zavarba ejt.

Magas volt, és vékony, már-már vézna. Mélyen ülő szemében szokatlanul ifjúi tűz égett, noha rendkívül lassan mozgott. Hosszú, vékony, előreugró orra a cimpáknál kitágult. Feltűnően eres kezén nyoma sem látszott ízületi bántalmaknak. Hosszú ruhát viselt, mely szürke volt, akárcsak a haja, és a bokájáig ért. Sarujából kikandikáltak mezítelen lábujjai.

— Hány éves ön, uram? — kérdezte Trevize.

— Kérem, Trev, szólítson Domnak. A másféle megszólítások a hivatalosság érzetét keltik bennem, és nem engedik, hogy az eszmék szabadon áramoljanak köztünk. Galaktikus szabványévben számolva a közelmúltban múltam kilencvenharom esztendős, de a valódi születésnapom néhány hónap múlva esedékes, amikor Gaia-években számolva épp a kilencvenedik esztendőm betöltését fogom ünnepelni.

— Én hetvenöt esztendősnél nem gondoltam volna többnek, u… Dom — mondta Trevize.

— Gaiai mértékek szerint sem éveim számát, sem külsőmet tekintve nem számítok kivételesnek, Trev. De befejeztük az evést?

Pelorat lenézett a tányérjára, amelyen jelentéktelen és igen unalmas módon elkészített étel maradványai szomorkodtak, és bátortalanul megkérdezte:

— Dom, feltehetnék egy zavarba ejtő kérdést? Természetesen, ha bántónak találja, kérem, ne hagyja szó nélkül, s én máris visszavonom.

— Csak tessék — felelte Dom mosolyogva. — Nekem is minden vágyam, hogy mindazt elmagyarázzam önöknek Gaiáról, ami fölkeltette a kíváncsiságukat.

— Miért? — kapta föl a fejét Trevize.

— Mert önök becses vendégek nálunk. Hallhatnám Pel kérdését?

— Ha egyszer Gaián minden létező osztozik a csoporttudatban, hogy lehetséges mégis, hogy ön, a csoport egyik tagja, megeheti a másikat, ami nyilvánvalóan egy másik tagja a csoportnak?

— Igaz! De minden dolog visszatér az örök körforgásba. Táplálkoznunk kell, és minden, amit megeszünk, akár növény, akár állat vagy élettelen fűszer, a Gaia része. Azt mindenképpen meg kell értenie, hogy mi nem ölünk sem élvezetből, sem sportból, és ha ölünk, sem idézünk elő fölösleges szenvedést. És attól tartok, az ételeink elkészítése sem válik dicsőségünkre, éppen azért, mert a Gaia-lakók csak akkor esznek, ha kell. Ugye, nem ízlett az ételünk, Pel? És önnek, Trev? Nos, az evés nem az élvezetet szolgálja. És amit megeszünk, végtére is megmarad a bolygó tudatának részeként. Oly módon, hogy bizonyos elemei beépülnek a testünkbe, s részeivé válnak a teljes tudat egy magasabb síkjának. Ha meghalok, engem is megesznek, még ha a rothasztó baktériumok is, s akkor én olvadok bele a nagy egész jóval kisebb részébe. De eljön az az idő, amikor beépülök más, sok-sok más emberi lény testébe.

— A lélekvándorlás egy fajtája — mondta Pelorat.

— Mit mond, Pel?

— Egy régi mítosz jutott eszembe, amely igen népszerű némely világon.

— Ó, nem hallottam róla. Egyszer majd el kell mesélnie.

— Csakhogy az ön egyéni tudata, nevezzük bárminek is azt, amit most Dom néven ismerünk, soha többé nem áll össze teljes egésszé — vetette ellene Trevize.

— Nem, természetesen nem. De számít az? Akkor is része maradok a Gaiának, és ez a lényeg. Élnek közöttünk misztikusok, akik azon törik a fejüket, hogyan fejleszthetnék ki egykor élt emberek csoportemlékezetét, de a Gaia-érzék szerint ez nem valósítható meg, és nem is volna semmiféle haszna. Csak elhomályosítaná a jelenlegi tudatot. Nem vitás, a körülmények változásával a Gaia-érzék is változhat, de erre a belátható jövőben az égvilágon semmiféle esélyt nem látok.

— Miért kell meghalnia, Dom? — kérdezte Trevize.

— Elnézem önt, aki a kilencvenes éveiben jár. A csoporttudat nem volna rá képes, hogy…? Dom most első izben ráncolta össze a homlokát.

— Soha — mondta. — Én annyit nyújthatok, amennyit tudok. Minden új egyed a molekulák és a gének valami újjá történő összerendeződését jelenti. Gaia nyer velük új tehetségeket, új képességeket, új lehetőségeket. Szükségünk van rájuk, és erre nincs más mód, mint hogy helyet csinálunk a számukra. Én többet tettem, mint közülünk a legtöbben, de nekem is megvannak a korlátaim, s utam végéhez közeledem. Az ember éppúgy nem vágyakozhat jobban arra, hogy túlélje önnön idejét, mint arra, hogy túl korán haljon meg.

Ekkor, mintha rádöbbent volna, milyen szomorú dolgokkal terheli meg ezt az estét, felállt, és karját kinyújtotta a másik kettő felé.

— Jöjjenek, Trev, Pel, menjünk át a dolgozószobámba, megmutathatom néhány műtárgyamat, amit magam készítettem. Remélem, nem róják fel egy öregembernek ezt az apró hiúságát.

Átvezette őket egy másik szobába, ahol egy kis, kör alakú asztalon halomnyi, párosával összekapcsolt, füstös-kormos üveglencse hevert.

— Ezeket a részességeket én terveztem — mutatott rájuk Dom. — Nem tartozom a mesterek közé, de az élettelen dolgokra szakosodtam, amelyekkel kevés mester foglalkozik.

— Kézbe vehetek egyet? — kérdezte Pelorat. — Nem törékenyek?

— Nem, nem. Akár a földhöz is vághatja., ha úgy tetszik. De jobb, ha mégsem teszi. A rázkódás eltompíthatja a látvány élességét.

— Hogyan kell használni ezeket, Dom?

— Emelje a szeméhez, meglátja, magától is odatapad. A fényt nem engedi át, éppen ellenkezőlég: olyannyira elhomályosítja, hogy más körülmények között egyenesen zavaróvá is válna, ennek ellenére az érzékelés a látóidegein keresztül jut el az agyához. Lényegében a tudata válik élesebbé, és ezáltal más szemszögből válik Gaia részesévé. Más szóval kifejezve, ha megnézi vele azt a falat, tapasztalni fogja, amit a fal lát önmagából.

— Bámulatos — motyogta Pelorat. — Kipróbálhatom?

— Hát hogyne, Pel. Válasszon egyet találomra. Mindegyik más-más konstrukciójú, s önnön tudatának más-más szemszögéből mutatja meg a falat, illetve a vizsgált élettelen tárgyat.

Pelorat a szeméhez emelte az egyik lencsepárt, és az nyomban oda is tapadt. Az érintés nyomán támadó meglepetése elmúltával hosszú ideig mozdulatlan maradt.

— Ha készen van — mondta Dom —, helyezze a kezét a részesség két oldalára, majd nyomja őket egymás felé. Meglátja, azonnal eleresztik a szemét.

Pelorat engedelmeskedett, s szapora pislogás után megdörzsölte a szemét.

— Mit tapasztalt? — érdeklődött Dom.

— Nehéz szavakkal kifejeznem — válaszolta Pelorat. — Úgy láttam, mintha a fal megcsavarodna, csúszkálna, olykor meg mintha folyékonnyá válna. Erezeteket is megfigyeltem benne, és azt, hogy időnként változik a szimmetriája. Én… én igazán sajnálom, Dom, de igazán nem találtam vonzónak a látványt.

Dom felsóhajtott.

— Ön nem része Gaiának, ezért nem láthatja, amit mi látunk. Tartottam tőle. Nagy kár! Biztosíthatom, hogy ezeket a részességeket elsősorban esztétikai értékük miatt becsüljük, mégis van gyakorlati hasznuk is. Egy boldog fal egyben hosszú életű, jól működő, hasznos fal is.

— Boldog fal? — kérdezte Trevize halvány mosollyal.

— A fal is érez valami ahhoz hasonlót, amit mi a „boldog” szóval tudunk kifejezni — válaszolta Dom. — Egy fal akkor boldog, ha jól van megtervezve, ha szilárdan áll az alapjain, ha megvan a belső egyensúlya, és nem lépnek fel a belsejében kellemetlen feszültségek. A jó tervezés alapulhat a mechanika matematikai alapelvein is, de a falat a megfelelő részesség használatával szinte az atomi dimenziók finom részleteiig behangolhatjuk. Szakszerűen elkészített részesség nélkül Gaián egyetlen építész sem végezhet elsőrendű munkát, és az én ilyen típusú darabjaim kiválónak minősülnek, ámbár ezt nem tőlem kellene hallaniuk. Az élő részességek, melyek nem tartoznak az én területemhez, ugyanilyen módon nyújtanak közvetlen tapasztalási lehetőséget az ökológiai egyensúlyról — folytatta Dom olyan izgalommal, mint aki a legkedvesebb hobbijáról számol be. — Gaia ökológiai egyensúlya — hasonlóan a többi világéhoz — meglehetősen egyszerű, de itt legalább megvan az a reményünk, hogy bonyolultabbá tehetjük, s ezáltal a teljes tudatot tesszük határtalanul gazdagabbá.

Hogy megelőzze és csendre intse Peloratot, Trevize fölemelte a kezét, és. megszólalt:

— Honnan tudja, hogy a bolygó el tud viselni egy bonyolultabb ökológiai egyensúlyt, ha egyszer az összes többin is egyszerű alakult ki?

— Á! — kiáltotta Dom metsző szemvillanás kíséretében. — Maga vizsgáztatja az öreget. Maga éppolyan jól tudja, mint én, hogy az emberiség eredeti otthonán, a Földön, végtelenül bonyolult ökológiai egyensúly uralkodott. Csupán a másodlagos világok — a származékvilágok — egyszerűek.

Pelorat képtelen volt tovább csendben maradni.

— De hát éppen ez az a probléma, amire rátettem az életemet! Miért csak a Földön létezett ez a bonyolultság? Mi különböztette meg az Összes többi világtól? Miért, hogy a Galaxis milliónyi és milliónyi másik világán, melyek szintén képesek voltak az élet hordozására, csak jellegtelen növényzet és kicsiny, nem értelmes állati létformák alakultak ki?

— Ezzel kapcsolatban ismerünk egy mesét, lehet, hogy valóban nem több mesénél — felelte Dom. — Nem felelek a hitelességéért. Valóban kissé regényesnek hangzik.

Ebben a pillanatban lépett be Bliss — aki az étkezésnél nem volt jelen —, és rámosolygott Peloratra. Szinte teljesen átlátszó, ezüstös blúzt viselt.

Pelorat fölpattant.

— Azt hittem, itt hagyott bennünket.

— Szó sincs róla. Dolgom volt, néhány jelentést kellett megírnom. Csatlakozhatom a társasághoz, Dom?

Dom szintén fölállt (Trevize azonban ülve maradt).

— Mindig örömmel látom, mert felüdíti vén szememet.

— Éppen ezért vettem föl ezt a blúzt. Pel fölötte áll az efféléknek, Trevben pedig visszatetszést kelt.

— Ha azt hiszi, Bliss, hogy én fölötte állok az efféléknek — mondta Pelorat —, egy napon még meg fog lepődni rajtam.

— Milyen kellemes meglepetés lenne — felelte Bliss, és leült. A két férfi követte példáját. — Kérem, ne zavartassák magukat.

— Éppen az örökkévalóság történetét akartam elmesélni vendégeinknek — mondta Dom. — Hogy megértsék, előbb azt kell megérteniük, hogy sok, különféle világegyetem létezhet, feltehetőleg végtelen számú. Minden egyes esemény, amely megtörténik, megtörténhet vagy sem, megtörténhet így vagy úgy, és a számtalan alternatíva mindegyike olyan jövőbeli események sorozatát indíthatja meg, amely legalább bizonyos mértekig különbözni fog a másik eseménysorozattól.

Nem volt szükségszerű, hogy Bliss éppen akkor lépjen be, amikor belépett; jöhetett volna kicsit korábban vagy sokkal korábban, vagy ha akkor jött be, amikor bejött, viselhetett volna másik blúzt is; vagy lehetett volna ugyanebben a blúzban, de ne mosolygott volna ilyen huncutul öregemberekre az ő kedves szokása szerint. Eme alternatívák mindegyikéből kiindulva vagy ugyanennek az eseménynek más, végtelen számú alternatíváiból kiindulva a Világegyetem valami egészen más úton is elindulhatott volna, és ugyanígy minden egyéb — akár a legkisebb — esemény számtalan más variációt kínál.

Trevize idegesen rándult össze.

— Azt hiszem, ez a kvantummechanikában ismert elcsépelt, ősrégi spekuláció.

— Á, tehát hallott róla. Azért engedje meg, hogy folytassam. Képzelje el, hogy adva van az a lehetőség az emberi lények számára, hogy megbénítsák ezt a végtelen számú világegyetemet, hogy tetszésük szerint lépjenek át egyikről a másikra, és ők válasszák meg, melyiket tekintik „valóságosnak”, bármit jelentsen is ez a szó ebben a tekintetben.

— Hallom, amit mond, még el is tudom képzelni a koncepcióját, de nem tudom elhinni, hogy valaha is megtörténhet — mondta Trevize.

— Egészében én sem — felelte Dom —, és éppen ezért mondom, hogy olyan, mint valami mese. De a mese mégis arról szól, hogy valóban éltek azok, akik ki tudtak lépni az időből, hogy szemügyre vegyék a lehetséges valóság végtelen fonalait. Őket nevezték örökkévalóknak, és amikor kiléptek az időből, állítólag akkor léptek be az örökkévalóságba. Az ő feladatuk volt, hogy kiválasszák azt a valóságot, amely a legmegfelelőbb lesz az emberiség számára. Folyvást változtattak — erről végtelen aprólékossággal számol be a mese, mert meg kell mondanom, hogy szerfelett terjengős epikus formában íródott —, míg végül megtalálták azt az Univerzumot (legalábbis így mondják), ahol a Föld volt az egyetlen bolygó az egész Galaxisban, amelyen komplex ökológiai rendszer létezett, s ugyanakkor kifejlődhetett az az értelmes lény, aki létrehozza a magasan fejlett technológiát. Úgy döntöttek, az emberiség itt találja meg a legnagyobb biztonságát. Akkor az eseményeknek ezt a sorát állították fel valóságként, és megszüntettek mindenféle beavatkozást. És most itt élünk egy olyan Galaxisban, amelyet csupán emberek laknak, és nagyrészt olyan növények, állatok, mikroszkopikus lények, melyeket ők hurcolnak magukkal, szándékosan vagy véletlenül, bolygóról bolygóra, és amelyek rendszerint kipusztítják az őshonos létformákat. Valahol a lehetőségek halvány ködében léteznek más valóságok is, melyekben a Galaxis sok más értelemnek nyújt otthont, de ezek elérhetetlenek. Egyedül vagyunk a saját valóságunkban. Minden egyes cselekedetből és minden egyes eseményből, amely a mi valóságunkban játszódik le, új vonalak ágaznak szét, s ezek közül minden egyes esetben csak egyetlenegy a valóság folytatása, azaz hihetetlenül sok lehetséges világegyetem, meglehet, végtelen számú ágazik ki a miénkből, de feltehetően mindegyik hasonló abban, hogy benne van az egyetlen értelmet hordozó Galaxis, amelyben mi élünk. Vagy talán úgy mondhatnám, hogy egy elenyészően kis töredéktől eltekintve, ebben hasonló mindegyik, hiszen amikor a lehetőségek száma a végtelen felé közelít, veszélyes dolog bármit is kizárni.

Elhallgatott, könnyedén megvonta a vállát, majd hozzátette:

— Mindenesetre így szól a mese. Régebbi mese ez, mint maga Gaia, s az igazságáért nem állok jót.

A három másik mélyen hallgatott. Bliss úgy bólogatott, mintha nem először hallaná, s most igazolná Dom szavainak pontosságát.

Pelorat néma ünnepélyessége csaknem egy percig tartott, aztán ökölbe szorított kezével lecsapott széke karfájára.

— Nem — mondta feszült hangon —, ez nem változtat semmin. Sem megfigyeléssel, sem észérvekkel nem bizonyíthatjuk be, igaz-e a mese vagy sem, tehát semmiképpen sem lehet más, mint puszta spekuláció, de ettől eltekintve… Tegyük fel, hogy igaz! A Világegyetem, amelyben élünk, ma is ugyanaz, ahol egyedül a Földön fejlődött ki a végtelen gazdagságú élet és az egyetlen értelmes faj… Tehát ebben a Világegyetemben, akár mindent átfogó, akár csupán egyike a végtelen számú lehetőségeknek, kell valami egyedülállónak lennie, már ami a Föld bolygó természetét illeti. Még most is arra vagyunk kíváncsiak, mi lehet az az egyedülálló dolog.

Az ezt követő csendet Trevize törte meg azzal, hogy megmoccant, és megrázta a fejét.

— Nem, Janov — mondta —, nem így van ez. Tegyük fel, hogy annak esélye egy a milliárdtrillióhoz, egy a 10²¹-hez, hogy a Galaxis egymilliárd lakható bolygója közül egyedül a Földön fejlődik ki a véletlen puszta szeszélye folytán gazdag biológiai egyensúly, és következésképpen értelmes élet. Ha ez így van, akkor egy a 10²¹-hez az esélye annak is, hogy a valóságok különböző szálai mentén létezik egy ilyen Galaxis, és hogy az örökkévalók azt választották. Ennélfogva mi olyan Univerzumban élünk, amelyben a Föld az egyetlen olyan bolygó, ahol kifejlődhetett komplex ökológia, értelmes faj, magasan fejlett technológia, éspedig nem azért, mert a Föld természetében van valami különleges, hanem mert pusztán véletlenségből a Földön és nem másutt fejlődött ki mindez. Még azt is megkockáztatom — folytatta Trevize elgondolkodva —, hogy a valóságnak olyan szálai is vannak, amelyek mentén csak a Gaián fejlődött ki értelmes faj, vagy csak a Sayshellen, vagy csak a Terminuson, vagy csak valami olyan bolygón, ahol ebben a valóságban történetesen egyáltalán nem létezhet élet. És mindezek a nagyon különös esetek elhanyagolhatóan kis százalékát jelentik a valóságok teljes számának, amelyekben egy intelligens fajnál több is létezhet a Galaxisban. Úgy vélem, ha az örökkévalók elég hosszú ideig keresgéltek volna, megtalálják a valóságnak azt a lehetséges szálát, amely mentén minden egyes lakható bolygó kifejlesztette a maga értelmes lényét.

— De azt, ugye, nem vitatja — kérdezte Pelorat —, hogy létezett egy valóság, amelyben a Föld valami oknál fogva nem hasonlított a másik szálak mentén elhelyezkedő világokhoz, hanem éppen hogy alkalmasnak mutatkozott az értelmes faj kifejlesztésére? De még ennél is tovább mehetünk, és elmondhatjuk, hogy létezett egy olyan valóság is, amelyben maga a Galaxis nem hasonlított a többi szálak mentén elhelyezkedőkre, de valamiképpen a fejlődésnek olyan állapotában volt, hogy egyedül a Föld fejleszthetett ki értelmes életet.

— Így is lehet érvelni — mondta Trevize —, de én sokkal ésszerűbbnek tartom az én megoldásomat.

— Ami szintén merőben szubjektív — kezdte Pelorat kissé hevesen, de Dom félbeszakította:

— Ez már szőrszálhasogatás. Kérem, ne rontsuk el ezt a számomra oly kellemesnek, oldottnak ígérkező estét.

Pelorat megpróbált lehiggadni, s mosolyogva mondta:

— Igaza van, Dom.

Trevize időnként lopva Blissre pillantott — aki kezét ölében pihentetve ült, s valami tréfás tartózkodásba vonult vissza, majd megszólalt:

— És hogyan keletkezett ez a világ, Dom? Gaia, a maga csoporttudatával?

Dom hátravetette vén fejét, és éles hangon nevetni kezdett. Ezernyi ránc futott össze az arcán, amikor belefogott.

— Erről is csak a mesék szólnak! Elgondolkodom rajta, amikor az emberiség történelméről fennmaradt feljegyzéseket olvasgatom. Mert lehet, hogy gondosan megőrizzük, csoportosítjuk, számítógépeken feldolgozzuk ezeket a feljegyzéseket, idővel mégis elmosódnak. A történetek lassan átalakulnak, a mesék felhalmozódnak, akár a por. Az idő múlásával a történelem mind porosabbá válik, míg végül mesék sorozatává korcsosul.

— Mi, történészek, ismerjük a folyamatot, Dom — mondta Pelorat. — Az emberek jobban szeretik a mesét. „Az unalmas igaz helyébe belép a hazug és drámai”, mondta Liebel Gennerat körülbelül tizenöt évszázaddal ezelőtt. Ezt nevezzük ma Gennerat törvényének.

— Valóban? Én meg azt hittem, csak én látom ilyen cinikusan a dolgot. Nos, Gennerat törvényének fényében a mi múltunk története csupa ragyogás és bizonytalanság… Tudják-e, mi az a robot?

— A Sayshellen tudtuk meg — mondta Trevize szárazon.

— Láttak is robotot?

— Nem. Csak az előbbi kérdést tették fel nekünk, s amikor nemmel válaszoltunk, elmagyarázták a dolgot.

— Értem… Az emberiség valaha együtt élt a robotokkal, de ez végül nem bizonyult sikeresnek.

— Így mondták nekünk is.

— A robotok alapos kioktatásban részesültek arról, amit a Robotika Három Törvényeként ismerünk már a prehisztorikus idők óta. Számtalan változata van annak, hogy szólhatott az a három törvény. Az ortodox értelmezés a következő: 1. A robot nem árthat az embernek, és nem nézheti tétlenül, ha az embert veszély fenyegeti; 2. A robot engedelmeskedni köteles az ember parancsainak, kivéve, ha ezek a parancsok ellentmondanak az Első Törvénynek; 3. A robotnak meg kell védenie önmagát, mindaddig, míg ez nem kerül összeütközésbe az Első vagy a Második Törvénnyel.

Ahogy a robotok mind intelligensebbé és mind több irányú tehetséggel rendelkezővé váltak, egyre tágabb összefüggésben kezdték értelmezni ezeket a törvényeket — különösen az elsőt —, és mindinkább magukra vállalták az emberiség védelmezőinek a szerepét. Ez a védelem lassanként kezdett fojtogatóvá válni, és az emberek végül már elviselhetetlennek érezték. A robotok rendkívül kedvesek voltak. Kizárólag humanista alapokon tevékenykedtek, méghozzá mindenki javára — és éppen ettől váltak végképp elviselhetetlenné. A robotok fejlődésének minden újabb állomása csak rontotta a helyzetet. Már telepatikus képességük is volt, de ez azt jelentette, hogy még az emberi gondolkodást is megfigyelhették, s ezáltal az emberi viselkedés mindjobban alárendelődött a robotok ellenőrzésének. Külsejüket tekintve is egyre hasonlóbbá váltak az emberekhez, ugyanakkor még ellenszenvesebbé tette őket az, hogy viselkedésükben eltéveszthetetlenül robotok voltak, de külsejük emberszerű volt. Egészen természetes hát, hogy ennek a helyzetnek véget kellett vetni.

— Miért természetes? — kérdezte Pelorat, aki mindvégig feszülten figyelt.

— Mert a szomorú vég a dolog logikájából következik — válaszolta Dom. — Végül a robotok fejlődése elvezetett addig a pontig, amikor már eléggé emberét voltak, hogy fölismerjék, az emberek miért veszil rossz néven, ha — úgymond — a saját érdekükbei fosztják meg őket mindentől, ami emberi. E hosszi folyamat végén a robotok kénytelenek voltak belátni, hogy jobb, ha az emberiség — oktalanul és kevéssé hatékonyan bár, de — megtanul vigyázni önmagára. Állítólag a robotok ezt követően alapították volna meg az örökkévalóságot, s belőlük váltak volna az örökkévalók. Létrehoztak egy olyan valóságot, amelyben — úgy érezték — az emberek a lehető legnagyobb biztonságban vannak — egyedül az egész Galaxisban. Majd, miután mindent elkövettek, hogy megóvjanak bennünket (hogy eleget tegyenek az Első Törvény legigazibb értelemben fölfogott parancsának), a. robotok önként abbahagyták a működésüket, és azóta mi, emberi lények egyedül járjuk az utunkat, úgy, ahogy képességeinkből telik.

Dom elhallgatott. Előbb Trevize-ra nézett, aztán Peloratra, s végül megkérdezte:

— Nos, ezt elhiszik?

Trevize lassan ingatta a fejét.

— Nem. Azokban a történelmi feljegyzésekben, amelyeket ismerek, nyomát sem leltem semmi ilyesminek. Maga mit mond, Janov?

— Ismerek bizonyos értelemben hasonló mítoszokat — felelte Pelorat.

— Ugyan már, Janov, egyes mítoszok még ahhoz a történethez is hasonlítanának, amit mi találnánk ki most, egy szempillantás alatt, csak kellően találékony magyarázatot kellene fűzni hozzá. Én a történelemről beszélek, a hiteles feljegyzésekről.

— No igen. Amennyire tudom, azokban semmi ilyesmi nincs.

— Nem lep meg a dolog — szólalt meg Dom. — Mielőtt még a robotok visszavonultak volna, sok-sok ember indult útnak a mélyebb űr felé, hogy robot nélküli világokat alapítson, ahol maga szabhatja meg szabadsága mértékét. Elsősorban a túlnépesedett Földről érkeztek sokan, ahol hosszú múltra tekintett vissza a robotokkal szembeni ellenállás. A frissen alapított, új világokon már nem akartak emlékezni keserű megaláztatásukra, amikor a robotdadák gyerekként kezelték őket. Nem készítettek feljegyzéseket, ezért aztán el is felejtettek mindent.

— Valószínűtlen — mondta Trevize.

— Nem, Golan — fordult feléje Pelorat. — Egyáltalán nem valószínűtlen. A társadalmak megteremtik a maguk történelmét, amelyből rendszerint kihagyják a dicstelen kezdeteket, vagy mert elfelejtették, vagy mert teljesen alaptalan, hősies küzdelmeket találnak ki helyettük. A birodalmi kormány is tett kísérleteket rá, hogy elnyomja a Birodalom előtti kor emlékeit, s ezzel is az örökkévaló hatalom misztikus hitét erősítse az emberekben. De még a hipertéri utazás előtti időkből is alig maradtak írásos emlékeink, azt pedig maga is jól tudja, hogy manapság az emberek a Föld puszta létezéséről sem hallottak soha.

— Kétféleképpen nem történhetnek meg a dolgok, Janov — ellenkezett Trevize. — Ha a Galaxis elfelejtette a robotokat, hogy lehet, hogy a Gaia mégis emlékszik rájuk?

Bliss csengő hangon elkacagta magát, majd így szólt:

— Mi mások vagyunk.

— Igen? — kérdezte Trevize. — Milyen értelemben?

— Engedje meg, Bliss, hogy erre én válaszoljak! — kérte Doni. — Mi valóban mások vagyunk, terminusi férfiak. A roboturalom elől elmenekülő csoportok közül mi, akik végül eljutottunk a Gaiára (azok nyomában, akik a Sayshellig futottak), egyedül mi tanultuk el a robotoktól a telepátia mesterségét. Ez a mestérség egyfajta készségen alapul. A lehetőség benne rejlik az emberi agyban, csak ki kell fejleszteni, méghozzá rendkívül finom és bonyolult módszerekkel. Sok-sok nemzedék munkája fekszik benne, de ha a dolog egyszer elkezdődött, a folyamat önmagát tökéletesíti. Mi húszezer éve dolgozunk rajta, és a Gaia-érzék jelenti azt a tökéletességet, amit még mindig nem értünk el. A telepátiában tett előrehaladásunk egy sokkal korábbi szakaszában sajátítottuk el a csoporttudatot, előbb csak az emberi lények, aztán az állatok, majd a növények, s végül, néhány évszázada a bolygó élettelen szerkezete is. És mert ez a készségünk visszavezet egészen a robotokig, nem is felejtettük el őket. Nem dajkáinknak, hanem tanítómestereinknek tartjuk őket. Úgy érezzük, olyasmire nyitották ki az agyunkat, ami előtt soha, egy percre sem akarunk bezárkózni. Ezért hálával gondolunk rájuk.

— De ha egykor a robotok gyermekei voltak, most ugyanúgy gyermekei ennek a csoporttudatnak — vetette ellene Trevize. — Nem vesztették-e el ismét emberi mivoltukat, mint egyszer, hajdanában?

— Ez nem ugyanaz, Trev. Ezt a lehetőséget magunk választottuk, mi magunk. Csak ez számít. Nem kívülről erőltették ránk, belső fejlődés vezetett el bennünket idáig. Ezt nem felejtjük el soha. És különben is mások vagyunk. Egyedülállóak az egész Galaxisban. Nincs még egy világ, amelyik a Gaiához hasonlítható.

— Honnan ilyen bizonyosak benne?

— Tudnánk róla, Trev. Egy miénkhez hasonló világtudatot a Galaxis túlsó végéből is észlelni tudnánk. Észleljük az efféle tudat éledezését az önök Második Alapítványán, például, noha mindössze két évszázados nyomai vannak.

— És az Öszvér idejében?

— Igen. Ő közülünk való volt — Dom elkomorodott.

— Aberrált volt, és itthagyott bennünket. Ártatlanul azt hittük, ilyesmi nem fordulhat elő, és semmit sem tettünk, amivel megállíthattuk volna. Aztán, amikor figyelmünket a Külső Világok felé fordítottuk, tudomást szereztünk arról, amit önök Második Alapítványnak hívnak, és attól kezdve gondjaikra bíztuk az ügyet.

Trevize percekig bámult döbbenten, aztán azt motyogta:

— Ennyit érnek a történelemkönyveink! — Megrázta a fejét, majd fennhangon azt kérdezte: — A Gaia ezek szerint meglehetősen gyáván viselkedett, nem? Hiszen őérte mégiscsak önök voltak a felelősek!

— Igaza van. De amikor végül a Galaxis felé fordítottuk a tekintetünket, valami olyasmit kellett látnunk, amit vakságunkban nem vettünk észre, így aztán az Öszvér tragédiája életmentő esemény volt a számunkra. Csak akkor ismertük fel, hogy végzetes válság fenyeget bennünket. És el is ért, így azonban az Öszvér esetének köszönhetően megtehettük az ellenlépéseket.

— Miféle válságról beszél?

— Arról, amely pusztulással fenyeget bennünket.

— Nem hiszem el. Hiszen távol tudták tartani maguktól a Birodalmat, az Öszvért, a Sayshellt. Olyan csoporttudattal rendelkeznek, amely az űr több millió kilométernyi messzeségéből képes elkapni egy hajót. Mi félnivalójuk lehetne? Nézzen Blissre. Ő csöppet sem látszik nyugtalannak. Nem hiszi, hogy válság fenyegetne.

Bliss átvetette egyik formás lábát széke karfáján, majd lábujjával Trevize-re mutatott. — Hát persze hogy nem vagyok nyugtalan, Trev. Maga majd megoldja a dolgot.

— Én?! — csattant föl Trevize.

— Gaia sok-sok finom manipulációja eredményezte, hogy végül is eljött hozzánk — mondta Dom. — Önnek kell megoldania a válságunkat.

Trev rámeredt, és első döbbenete lassan dühödt haraggá fokozódott.

— Nekem?! Az űr minden teremtett lénye közül miért éppen nekem? Hiszen semmi közöm az egészhez!

— És én mégis azt mondom, Trev — szólt Dom szinte hipnotikus nyugalommal —, hogy önnek. Csak önnek. Az űr minden teremtett lénye közül csakis önnek.