Az Androméda-Köd

VIII. fejezet ÖRÖS HULLÁMOK

Az obszervatórium tágas erkélyén szabadon kószált a szél. A tengeren át Afrikából idehozta e forró földrész virágainak illatát, s ez nyugtalan vágyakat keltett a lélekben. Mven Masz semmiképpen sem tudott olyan derült, kiegyensúlyozott, minden kétségtől mentes lelkiállapotba kerülni, amelyre egy nagy felelősségű kísérlet előtt szüksége lett volna. Ren Boz közölte vele Tibetből, hogy Kor Juli-állomás átépítése befejeződön. Az 57. űrállomás négy megfigyelője szívesen vállalta, hogy akár az életét is kockáztatja, ha segíthet abban a kísérletben, amelyhez hasonlót a bolygón már régóta nem hajtottak végre.

A kísérletet azonban a Tanács engedélye nélkül akarták végrehajtani, anélkül, hogy széleskörűen megvitattak volna minden lehetőséget, s ez az egész vállalkozást a gyáva titkolódzás ködébe burkolta, pedig ez igazán nem illett e kor embereihez.

Az általuk kitűzött nagy cél látszólag talán igazolja ezeket a lépéseket, de… a lélek legyen tökéletesen tiszta! Erre van szükség. Feltámadt a régi emberi konfliktus, maga a cél és a cél elérését szolgáló eszközök összeütközése Ezer meg ezer nemzedék tapasztalata arra tanít, hogy meg kell tanulnunk az átmeneti határ pontos meghatározását, ahogyan ezt a repagulá-ris számítás teszi a matematika elvont kérdéseiben. Hogyan juthatunk el az ilyen számításhoz az intuícióban és a morálban?…

Az afrikait sehogy sem hagyta nyugodni Bet Lon története. Harminc évvel ezelőtt Bet Lön, a Föld egyik kiváló matematikusa arra a megállapításra jutott, hogy a hatalmas erőmezők egymásra való kölcsönhatásában az eltolódás jeleit párhuzamos dimenziók létével kell megmagyarázni. Tárgyak eltűnésével kapcsolatban egész sorozat igen érdekes kísérletet végzett. A Tudáshatárok Akadémiája hibát talált számításainak felépítésében, és a megfigyelt jelenségnek egészen más elvi magyarázatát adta. Bet Lön hatalmas elme volt, az agya hipertrofikusan kifejlődött, de az erkölcsi alapelvek és a vágyak fékezése elmaradtak fejlődésükben. Erős és önző egyéniség volt, elhatározta, hogy ugyanabban az irányban folytatja kísérleteit. Szeretett volna döntő bizonyítékokat szerezni, ezért sok bátor önként vállalkozó fiatalt vont be munkájába; e fiatalok készek voltak bármilyen hősi vállalkozásra, csakhogy a tudományt szolgálják. Azok az emberek, akik Bet Lön kísérleteiben részt vettek, nyomtalanul eltűntek, akárcsak a tárgyak is, s egyikük sem adott hírt magáról a másik dimenzió „túlsó oldaláról”, pedig a kegyetlen matematikus erre számított. Amikor Bet Lön tizenkét főnyi csoportot küldött át a „nemlétbe”, helyesebben egyszerűen megsemmisítette őket, akkor a matematikust bíróság elé állították. Mivel be tudta bizonyítani, hogy biztosra vette, hogy az emberek nyugodtan élnek a másik dimenzióban, s ő különben is csak áldozatainak beleegyezésével járt el, száműzetésre ítélték, tíz esztendőt töltött a Mercuron, majd magányba vonult a Feledés Szigetén. Bet Lön esete — Mven Masz véleménye szerint — hasonlított az övére. Bet Lonnak is megtiltották a titkos kísérletet, amelyet tudományosan megcáfolt alapon végzett, s ez a hasonlatosság meghökkentette Mven Maszt, és nagyon nem tetszett neki.

Holnapután lesz a következő adás a Gyűrűn, s utána nyolc napig szabad lesz, elvégezheti a kísérletet.

Mven Masz hátravetette fejét. A csillagokat most különösen ragyogónak és közelinek látta. Sokukat már ókori nevéről ismerte, mint régi barátját. Hiszen ők valóban az ember ősrégi barátai voltak, irányították az ember ú jít, s magasba irányították gondolatait, bátorították álmodozását!

Az a halvány fényű kis csillag, amely már lenyugvóban volt az északi égbolton, az a Sarkcsillag vagy a Cepheus gammája. A Megosztott világ Korszakában a Sarkcsillag még a Kis Medve csillagképéhez tartozott, de a Galaxis szegélyének fordulata a Naprendszerrel együtt a Cepheus irányában halad. A Hattyú, amely szétterjed odafent a Tejúton, az északi égboltozat egyik legérdekesebb csillagképe, már egészen elnyúlt hosszú nyakával dél felé. Ebben a csillagképben ragyog az a kettős csillag-szépség, amelyet az ókori arabok Albireónak neveztek. Ez a csillagkép valójában három csillagból áll: az Albireo I-ből, amely kettős csillag, és az Albireo II-ből, ebből az óriási távoli kék csillagból, amelynek igen nagy bolygórendszere van. Ez csaknem pontosan olyan távolságra van tőlünk, mint a Hattyú farkán látható gigászi égitest, a Deneb, az a fehér csillag, amelynek főnyereje négyezer-nyolcszázszorosa a mi napjaink fényerejének. A legutolsó adásban a Hattyú 61., a Föld hűséges barátja felfogta az Albireo II. közlését; olyan figyelmeztetés volt ez, amelyet elküldése után négyszáz esztendővel fogtak fel, de mégis rendkívül érdekes volt. Az Albireo II., ez a kiváló űrkutató csillag, amelynek nevét földi hangokkal így fejezték ki: Vlich-oz-Ddizo, elpusztult a Lyra csillagkép körzetében, ahol találkozott a világűr legfélelmetesebb veszélyeztetőjével: az Ookr csillaggal. A földi tudósok ezeket a csillagokat az E-osz-tályba sorolták, ez az osztály a régi kor egyik nagy fizikusának. Einsteinnek tiszteletére kapta nevét. Einstein már megsejtette az ilyen csillagok létét, bár később sokáig vitatkoztak ezen. Aztán megállapították annak a csillagtömegnek határát is, amelyet Csandraszekár-határnak neveztek el. De ez a régi asztro-fizikus számításaiban csupán a vonzás és az általános termodinamika elemi mechanikájából indult ki, s egyáltalán nem vette figyelembe a gigantikus és szupergigantikus csillagok bonyolult elektromágneses szerkezetét. Pedig éppen az elektromágneses erők szabták meg az E-csillagok létét, amelyek méreteiket tekintve állták a versenyt az M-osztály vörös óriásaival, például az Antaresszel és a Betelgeuze-zel, de azoktól abban különböztek, hogy tömörségük nagyobb volt, körülbelül azonos a Nap tömörségével. Az ilyen csillag gigászi vonzóereje feltartóztatta a sugárkibocsátást, nem engedte meg a fénynek, hogy elhagyja a csillagot, és elszökjék a térbe. Ezek az elképzelhetetlenül óriási titokzatos tömegek végtelenül sokáig éltek a térben, s titokban elnyeltek a maguk telhetetlen óceánjában mindent, amelyet vonzóerejük elháríthatatlan csápjai csak elértek. Az ó-indiai vallásos mitológiában „Braiima éjszakáinak” nevezték a legfőbb isten tétlen nyugalmának időszakait, amelyek — a régiek hite szerint — a „nappalokkal”, vagyis az alkotás időszakaival váltakoztak. Ez valójában az anyag tartós összegyűjtésére hasonlított, amely később azzal fejeződött be, hogy a csillag felülete százezer fokra hevült az O-nu'lásosztályban, de ennek természetesen semmi köze sem volt a főistenhez. Végül is egy kolosszális robbanás következett be, amely új csillagokat s velük új bolygókat szórt szét a térben, így robbant szét valamikor a Rák-köd, amely most eléri az ötven billió kilométeres átmérőt. Ez a robbanás olyan erős volt, mintha a Megosztott Világ Korszakában egykvadrillió gyilkos hidrogénbombát robbantottak volna egyszerre.

A teljesen sötét E-csillagok a térben csupán vonzásuk alapján voltak megsejthetők, s annak a csillaghajónak a pusztulása, amely e szörny közelében repült el, elkerülhetetlen volt. A T-színkép-osztály láthatatlan infravörös csillagjai szintén nagyon veszélyesek voltak a csillaghajók szempontjából, ugyanígy a nagy részecskék sötét felhői, valamint a TT-osztály teljesen kihűlt égitestei is.

Mven Masz arra gondolt, hogy a Nagy Gyűrű megteremtése, amely összeköti a gondolkodó lényektől benépesített világokat, a Föld legnagyobb forradalma volt, s ugyanilyen jelentősége van minden lakott bolygó szempontjából. Ez mindenekelőtt az idő fölött, az élet rövidsége fölött aratott győzelem; az élet rövid tartama nem engedi meg sem nekünk, sem a gondolkozásban velünk egyforma más testvéreinknek, hogy behatoljanak a tér távoli mélységeibe. A közlések továbbítása a Gyűrűn egyben továbbítás a jövőbe is, mert az embernek ilyenformán továbbított gondolata folytatni fogja útját a térben, amíg el nem éri annak legtávolabbi területeit is. Lehetővé válik, hogy nagyon távoli csillagokat is megvizsgáljunk, s ez már csupán idő kérdése. Nemrég elért bennünket az a közlés, amely egy óriási, de nagyon távoli csillagról, a Hattyú gammájáról indult el. A távolság eddig a csillagig 2800 parszek, a közlés több, mint kilencezer évig halad útján, de érthető számunkra, és megfejthető azok számára is, akik gondolkodásuk jellegét tekintve közel állnak a Gyűrű tagjaihoz. Egészen más dolog az, ha a közlés a gömb alakú csillagrendszerekről vagy halmazokról érkezik, amelyek régebbiek a mi lapos rendszereinknél.

Ugyanez a helyzet a Galaxis központjával is: ennek tengelycsillagfelhőjében végtelen kiterjedésű életövezet van a bolygórendszerek millióin, amelyek nem ismerik az éjszaka sötétjét, s fényüket a Galaxis központjától kapják. Innét érthetetlen közlések, bonyolult, a mi fogalmainkban kifejezhetetlen szerkezetek képei érkeztek. A Tudáshatárok Akadémiája már nyolcszáz éve dolgozik megfejtésükön, eddig teljesen sikertelenül. Meglehet azonban… — s az afrikainak elakadt a lélegzete a váratlan gondolattól —, hogy a közeli bolygórendszerekről: a Gyűrű tagjaitól közlések érkeznek minden lakott bolygó belső életéről, tudományáról, technikájáról, művészi alkotásairól, ezzel szemben a Galaxis régi, távoli világai csupán a saját tudományuk és életük külső, kozmikus mozgását mutatják meg? Azt, hogyan alakítják át a bolygórendszereket saját elgondolásuk szerint. „Kisöprik” a teret, eltakarítják a csillaghajók útját akadályozó meteorokat, velük együtt az életre alkalmatlan hideg külső bolygókat is egy központi égitestre dobják, meghosszabbítják kisugárzásukat, vagy szándékosan megnövelik saját napjaik melegítő hőmérsékletét. Meglehet, hogy még ez is kevés, és átalakítják a szomszédos bolygórendszereket, ahol megteremtik a legjobb feltételeket egy gigászi civilizáció életéhez.

Mven Masz összeköttetésbe lépett a Nagy Gyűrű emlékhangszalag-tárával, s feltárcsázta egy távolról érkezett közlemény jelszámát. A képernyőn lassan haladtak tova azok a különös képek, amelyek a Centaurus ómegája gömb alakú csillaghalmazairól érkeztek a Földre. Ez a második volt a Naprendszerhez legközelebb esők közül, s mindössze 6800 parszek volt odáig a távolság. Huszonkétezer évig tartott amíg ragyogó csillagjainak fénye áthatolt a világűrön, hogy elérje a földi ember szemét.

Sűrű kék köd terült szét egyenletes rétegekben, amelyeket függőleges, elég gyors forgást végző fekete hengerek ütöttek át. A hengereknek alig kivehető körvonalai időnként összeszűkültek, s alacsony, egymáshoz kapcsolt alapú kúpokhoz váltak hasonlóvá. Ekkor a kék ködrétegek éles tüzes sarlókra bomlottak szét, amelyek fékevesztetten forogtak a kúpok tengelye körül, a feketeség valahol a magasban eltűnt, gigantikus, vakítóan fehér oszlopok nőttek ki, s ezek mögül ferde kulisszák gyanánt csiszolt élű zöld szín bújt elő.

Mven Masz megtörölte a homlokát, erőlködött, hogy mindezekből kivehessen valamit, amit értelmesen megmagyarázhat.

A képernyőn a csiszolt élek csigavonalakká alakultak a fehér oszlopok körül, s egyszerre csak fémesen csillogó gömbök áradatában szóródtak szerteszét, majd formálódtak ismét széles, gyűrűs övvé. Az öv szélességében és magasságában egyaránt növekedett.

Mven Masz elnevette magát, s kikapcsolta a képernyőt, majd ismét korábbi töprengésébe mélyedt.

„Miután nincsenek lakott világok, vagy — helyesebben — a Galaxis magas szélességi körein nincs kapcsolatunk velük, mi, a Föld emberei, egyelőre nem törhetünk ki sávúnkból, a Galaxis elsötétedett egyenlítői sávjából. Nem emelkedhetünk a kozmikus por fölé, amelybe a mi csillagunk, a Nap és szomszédai burkolóznak. Ezért mi nehezebben ismerhetjük meg a Világmindenséget, mint mások…”

Mven Masz a horizont felé fordította tekintetét, oda, aho! a Nagy Medve, a Vadászkutyák alatt a Bereniké Fürtjei csillagkép feküdt. Ez volt a Galaxis „északi” sarka. Pontosan ebben az irányban tárult fel a maga teljes szélességében a Galaxison túli tér, ugyanúgy, az égboltozat ellenkező pontján, a Szobrász csillagképében a Fomalhalut ismert csillagtól nem messzire, a galaktikus rendszer déli sarkánál. A határterületen, ahol a Nap van, s a Galaxis spirális korongja ágainak vastagsága mindössze körülbelül 600 parszek. A galaxisi egyenlítő síkjára merőlegesen meg lehetne tenni 300–400 parszeknyi távolságot, hogy fölemelkedhessünk a gigantikus csillag tengelyének szintje fölé. Ez az út legyőzhetetlen egy csillaghajó számára, de nem lehetetlen a Gyűrű adásai számára. Egyelőre azonban az e területen elhelyezkedő csillagoknak egyetlen bolygója sem kapcsolódott be a Gyűrűbe…

Az örökös találgatások és a válasz nélküli kérdések megszűnnének, ha sikerűmé még egy rendkívül nagy tudományos forradalmat végrehajtani, ha sikerülne legyőzni az időt, ha megtanulhatnók, hogy legyőzzünk bármely teret bármilyen időközben, s mint gazdák léphetnénk a világűr végtelen térségeire. Ebben az esetben nemcsak a mi Galaxisunk, hanem a többi csillagszigetek is legfeljebb olyan távolságra lennének tőlünk, mint a Földközi-tenger kicsiny szigetei, amelyekhez most odalent, az éjszakai homályban a tenger hullámai csapódnak. Ebben van annak a kétségbeesett kísérletnek az igazolása, amelyet Ren Boz elgondolt, s amelyet ő, Mven Masz, a külső állomások vezetője megvalósít. Ha jobban megalapozhatnák a kísérlet végrehajtását, hogy elnyerhessék a Tanács engedélyét…

A Spirál út fényei narancsszínűről fehérre változtak: éjjel két óra, a szállítások fokozásának ideje. Mven Másznak eszébe jutott, hogy holnap lesz a Lángoló Kelyhek ünnepe, amelyre Csara Nandi meghívta őt. A külső állomások vezetője nem felejtette el a tengerparti ismeretséget, sem a bronzvörös lányt, akinek olyan tökéletes, hajlékony mozgása van. Olyan volt ez a leány, mint az őszinteség és az erős vágyak virága. Milyen ritkaság ez a jól fegyelmezett érzéknek korszakában!

Mven Masz visszatért dolgozószobájába, felhívta a Metaga-laktikai Intézetet, amely éjszaka dolgozott, s kérte, küldjék el neki másnap éjszakára néhány Galaxis sztereotelefilmjét. Amikor megkapta az ígéretet, felment a belső homlokzat tetőzetére. Itt volt távoli ugrásokra szolgáló készüléke. Mven Masz nagyon szerette ezt a népszerűtlen sportot, és nagy ügyességre tett szert benne. Magára erősítette a héliumtartályt, aztán egy rugalmas ugrással a levegőbe emelkedett, egy másodpercre bekapcsolta a könnyű akkumulátorral működő vontató légcsavart. A levegőben egy körülbelül 600 méter hosszúságú ívet írt le, majd földet ért az Étkező Ház kiszögellésén, s onnét megismételte az ugrást, öt ilyen ugrással eljutott egy kis kertig, amely egy mészkőhegy kiszögellése alatt húzódott, levetette a készüléket egy alumínium tornyon, s a rúdján lecsúszott a földre a saját kemény ágyára, amely egy óriási platán alatt állt. A fa lombjainak suttogása nemsokára álomba ringatta.

A Lángoló Kelyhek ünnepe Zan Szén, a történész-költő ismert költeményéről kapta nevét; ez a költemény leírja azt az ősi indiai szokást, hogy a harcba induló hősöknek külön kiválasztott gyönyörű nők nyújtották át a harci kardokat s a kelyheket, amelyekben illatos gyanta lángolt. A kardok és a kelyhek már régen nincsenek használatban, de ma is a hőstett szimbólumai. A hőstettek viszont mérhetetlenül megszaporodtak a bolygó bátor, energiától duzzadó lakossága között. A múltban a nagy munkaképesség, amely csak különösen állhatatos és tehetséges, lángésznek nevezett emberek adottsága volt, teljesen a test fizikai erejétől és a serkentő hormonok bőségétől függött. A fizikai erőről való gondoskodás révén évezredek alatt elérték azt, hogy a bolygón a mindennapi ember is a régi kor hőseihez vált hasonlóvá, övé volt a hősiesség, a szerelem és a tudás.

A Lángoló Kelyhek ünnepe lett a nők tavaszünnepe. Minden évben, a téli napéjegyenlôség negyedik hónapjában, vagy ahogyan régen mondták, áprilisban a Föld legszebb asszonyai és leányai táncban, énekben, tornagyakorlatokban mutatták be művészetüket. A bolygó kevert vérű népességének különböző fajai ragyogtatták itt meg a szépség legfinomabb árnyalatait kimeríthetetlen változatosságban, akárcsak a csiszolt drágaköveket, s ezzel hátai talán örömet szereztek a nézőknek, a türelmes munkában kifáradt tudósoktól és mérnököktől kezdve az ihletett művészekig vagy a harmadik ciklusba járó, még egészen fiatal diákokig mindenkinek.

Hasonlóan szép volt a férfiak őszi ünnepe, a Herkules-ünnep, amelyet a kilencedik hónapban rendeztek meg. Az éretté vált ifjak ezen az ünnepen számoltak be herkulesi hőstetteikről. Idők folyamán hagyománnyá vált, hogy ezekben a napokban rendezték meg az egész nép számára az év folyamán teljesített kiváló cselekedetekről és elért eredményekről szóló beszámolót is. Az ünnep általánossá vált, férfiak és nők ünnepévé egyaránt, és a Szép Hasznosság, a Felsőbbrendű Művészet, a Tudományos Alerészség és Képzelet napjaira pszlott. Mven Maszt jó néhány évvel ezelőtt az első és a harmadik nap hősének nyilvánították…

Mven Masz éppen akkor jelent meg a Tirreno Stadion gigantikus Nap-termében, amikor Veda szerepelt. Az afrikai megtalálta a negyedik rádiusz kilencedik szektorát, ahol Evda Nal és Csara Nandi ült. Megállt az árkád árnyékában, és hallgatta Veda mély hangját. Veda fehér ruhát viselt, magasra, emelte szőke fejét, és arcát a terem felső nézőterei felé fordítva valami vidám dalt énekelt; az afrikai úgy érezte, hogy Veda a tavasz megtestesülése.

Minden néző előtt négy gomb volt. A mennyezeten kinyúló arany, kék, smaragd vagy vörös fények egy-egy gombnyomásra jelezték, hogy a néző hogyan értékeli a művészt; ez helyettesítette a régi idők zajos tetszésnyilvánítását.

Veda énekét arany és kék fények színpompája jutalmazta; ezek között csak itt-ott volt látható néhány zöld fény, s a felindultság jele — a bíbor. Veda csatlakozott barátnőihez. Ekkor Mven Masz is odament hozzájuk; szívélyesen fogadták. Az afrikai körülnézett, tekintetével tanítóját és elődjét kereste, de Dar Veter sehol sem volt látható.

— Hová rejtették el Dar Vetert? — kérdezte tréfálkozva a három nőt.

— Hát maga hová tette Ren Bozt? — válaszolt kérdéssel Evda Nal, s az afrikai sietősen elkerülte a kérdező átható tekintetét.

— Veter valahol Dél-Amerikában titánt termel — mondta a kegyesebb szívű Veda Kong, s valami megremegett az arcán.

Csara Nandi védő mozdulattal vonta magához a szép történészt, s arcához szorította arcát. A két annyira különböző nő arca most nagyon hasonlított egymáshoz, hasonlóvá tette őket a gyöngéd szeretet.

Csara egyenes vonalú szemöldöke, mint egy lebegő madár kiterjedt szárnya, mélyen húzódott széles homloka alatt, s tökéletes összhangban állt hosszúkás metszésű szemével. Veda rendszerint felvonta szemöldökét.

„Rebben a madár szárnya…” — gondolta magában az afrikai.

Csara nyakszirtjére és a vállára hulló sűrű, fényes fekete haja csak még jobban hangsúlyozta Veda simán és magasan hátrafésült hajának szigorú szőkeségét.

Csara a terem kupolájának órájára nézett s felállt, öltözéke meglepte az afrikait. A leány sima vállát platinalánc díszítette, amely szabadon hagyta nyakát. A láncot a kulcscsont alatt egy ragyogó vörös turmalin fogta össze.

Szinte teljesen szabadon volt felfordított széles kehelyre hasonlító kemény melle, amelyet mintha végtelenül finom vésővel mintáztak volna meg. Két keble között a csattól az övig sötét ibolyaszínű szövetcsík futott. Ugyanilyen csíkok haladtak át mindkét keble közepén is, majd kis láncként hátrahullva, a meztelen háton egyesültek.

A leány rendkívül karcsú derekát fekete csillagokkal hintett fehér öv fogta körül. Az öv platinacsatja a holdsarlót ábrázolta. Fekete csillagdíszes hosszú fehér selyemszoknyája dús ráncokba omlott. A táncosnő nem hordott semmiféle csillogó holmit, kivéve a kis fekete cipőn ragyogó csatokat.

— Nemsokára én következem — mondta nyugodtan Csara, s megindult az átjáró árkádja felé; még egy pillantást vetett hátra Mven Maszra és eltűnt. Suttogó kérdések, ezernyi tekintet kísérték útján…

A színpadon egy csodálatos alakú, alig tizennyolc éves tornászlány jelent meg. A zene recitativójára az arányló fény-özönben a tornászlány gyors ütemben repült, ugrott és forgott, majd szinte elképzelhetetlen egyensúlyozó helyzetben a zene daÚamos és lassú átmeneteinek pillanataiban mozdulatlanná dermedt. A nézőknek nagyon tetszett a tornászlány, sok arany fény gyulladt ki a mennyezeten, s Mven Masz arra gondolt, hogy Csara Nandinak nem lesz könnyű dolga ilyen nagy siker után. Kissé nyugtalanul nézte a kivehetetlen arcú tömeget a szemközti nézőtéren, s a harmadik szektorban váratlanul megpillantotta Kart Szánt, a festőművészt. A festő olyan vidáman üdvözölte őt, hogy az afrikai ezt már nem is találta egészen illendőnek, hiszen ki aggódjon a fellépés sikeréért, ha nem ő, a festő, aki Csaráról mintázza a „Földközi-tenger lánya” című festményét.

Az afrikainak agyában végigfutott még az a gondolat, hogy az előadás után elmegy, s megtekinti a festményt, és a fények már kialudtak. Az organikus üvegből készült áttetsző padló az izzó nyersvas málnaszínű fényében csillogott. A rivaldák vörös fénnyel árasztották el a színpadot. A fény csíkokban táncolt, futkározott, egybefonódott a pattogó ritmussal a hegedűk átható szólamában és a rézhangszerek mély zúgásában. Mven Maszt kissé elkábította a zene hatalmas lendülete és ereje, s nem is vette rögtön észre, hogy a lángoló színpad központjában megjelent Csara, s olyan szédületes ütemben kezdte táncát, hogy a nézők visszafojtott lélegzettel bámulták.

Mven Masz megijedt, ugyan mi lesz itt, ha a zene még gyorsabb táncot követel. Csarának nemcsak a lába, nemcsak a karja táncolt, hanem az egész teste az élet ugyanolyan forró leheletével felelt a tüzes zenének. Az afrikai arra gondolt, hogy ha a régi indiai nők ugyanolyanok voltak, mint Csara, akkor igaza van a költőnek, aki az indiai nőket lángoló kelyhekhez hasonlította, és a nők ünnepét e lángoló kehelyről nevezte el.

Csara napégetett vöröses bőre a színpad és a padló visszfényében élénk rózsaszínű árnyalatot kapott. Mven Masz szíve vadul vert. Ilyen színű bőre volt a Tucana üpszilonja mesebeli bolygó embereinek. Akkor tudta meg azt is, hogy a test képes így átszellemülni, hogy a test mozdulataival, gyönyörű formáinak rendkívül finom változtatásával az érzések, a képzelet, a szenvedély, a boldogságvágy legmélyebb árnyalatait képes kifejezni…

Mven Masz korábban egyre csak a kilencven parszeknyi, elérhetetlen messzeségbe vágyott, de most megértette, hogy a földi emberiség szépségének felmérhetetlen gazdagságában találhat olyan virágokat, amelyek éppen olyan gyönyörűek, mint a távoli bolygónak szívében melengetett látomása. De a tartós vágyakozás az elérhetetlen álom felé nem múlhat el oly hamar. Amikor Csarában testet öltött a Tucana üpszilonja vörös bőrű leányának alakja, a külső állomások vezetőjének konok elhatározása még erősebb lett.

Evda Nal és Veda Kong — maguk is kiváló táncosok — először látták Csara táncát, s megrendültén figyelték. Veda, akiben megszólalt a tudós antropológus és a régi fajok történésze, arra a következtetésre jutott, hogy a távoli múltban a gondvanai déli országok asszonyai mindig többen voltak, mint a férfiak, hiszen a férfiak elhullottak a rengeteg veszélyes vadállattal vívott harcban. Később, amikor a déli népes országokban kialakultak az ókori Kelet zsarnoki államai, a férfiak tömegesen hullottak el a szakadatlan háborúkban, amelyeket gyakran a vallási fanatizmus vagy a zsarnokok véletlen szeszélye idézett elő. A Dél leányai nehéz sorban éltek, s ez mind tökéletesebbé formálta őket. Északon, ahol ritka volt a lakosság és szegény a természet, nem volt meg a Sötét Századok zsarnoki állama. Ott a férfiak jobban megmaradtak, a nőket többre értékelték, s így a nők nagyobb megbecsülésben éltek.

Veda figyelte Csara gyönyörű táncát. Arra gondolt, hogy a táncosnő minden mozdulatában valami csodálatos kettősség van: egyszerre gyöngédek is, és ragadozókra emlékeztetők. A gyöngéd báj onnan ered, hogy a mozdulatok nagyon csiszoltak, a test valószínűtlenül hajlékony, a ragadozóra való hasonlatosság oka pedig az lehetett, hogy a táncban élesek voltak az átmenetek, a fordulatok- és a megtorpanások, s ez a szinte megfoghatatlan gyorsaság a vadállatok sajátja. Gondvana sötét bőrű leányai testüknek ezt a lopózó hajlékonyságát a létért folytatott ezer esztendős nehéz küzdelemben szerezték meg. De mily harmonikusan egyesült ez Csarában az arc kemény és kicsiny krétai-hellenisztikus vonásaival! Az adagio rövid lassításában valami ütőhangszer egyre gyorsuló, disszonáns hangjai vegyültek. Az emberi érzelmek repülő lendületének és zuhanásának szédületes ritmusát a táncban a gyors mozdulatok és a szinte teljes megtorpanások váltakozása fejezte ki; a táncosnő egy-egy megtorpanásakor mozdulatlan szoborrá meredt. A szunnyadozó érzések felébredése, viharos fellángolás, tehetetlen hervadás, a pusztulás, majd viharos és előre nem látható újjászületés, a bilincsbe vert, de az idő elháríthatatlan múlása ellen, a kötelesség és a sors világos és könyörtelen meghatározottsága ellen mégis harcoló élet fejeződött ki ebben a táncban. Evda Nal érezte, hogy nagyon közel áll hozzá a tánc lélektani alapja, hogy arcát vörös pír borítja el, s a lélegzete meggyorsul… Mven Masz nem tudta, hogy a balett zenéjét a zeneszerző külön Csara Nandi számára írta, de már nem félt többé az orkánszerű ütemtől, hiszen látta, mily könnyen röppen a lány. Vörös fényhullámok ölelték körül rézszínű testét, bíbor visszfény tükröződött a leány erős lábain, a fény elmerült a bársony sötét ráncaiban, vagy hajnalpírként ragyogott fel a fehér selyem. A leány felemelt két karja lassan mozdulatlanná meredt a feje fölött. És ekkor minden finálé nélkül, hirtelen megszakadt az egyre magasabbra törő viharos zene, hirtelen kialudtak, eltűntek a vörös fények. A terem magas kupolájában ismét kigyulladt a megszokott fény. A leány fáradtan lehajtotta fejét, sűrű haja eltakarta az arcát. A következő pillanatban az ezernyi arányló fény nyomán tompa zaj támadt. A nézők Csara táncát a művészt érhető legnagyobb megtiszteltetésben részesítették, felálltak s összekulcsolt két kezüket a fejük fölé emelték, hogy Csara táncát megköszönjék. S Csara, aki szereplése előtt egész nyugodt volt, most zavarba jött, arcáról hátrasimította haját, s egy tekintetet vetve a felső erkélysorokra, kiszaladt a színpadról. Az ünnepség rendezői szünetet jelentettek be. Mven Masz sietett, hogy felkutassa Csarát, Veda Kong és Evda Nal pedig kiment a kilométer szélességű, óriási lépcsőre, amely homályos kék üvegből készült, s a stadiontól egyenesen levitt a tengerhez. Az áttetsző és hűvös alkonyi szürkület arra csábította a két nőt, hogy az ünnepség ezer meg ezer részvevőjének példáját követve megfürödjenek.

— Nem véletlen, hogy rögtön feltűnt nekem Csara Nandi! — szólalt meg Evda Nal. — Nagyszerű művésznő. Ma az életerő táncát láttuk! Valószínű, hogy ez az, amit az ókoriak Erosznak neveztek…

— Most értettem meg Kart Szánt, hogy a szépség voltaképpen fontosabb, mint gondolnók. A szépség az élet értelme és boldogsága, milyen jól mondta ezt a festő akkor! És a maga meghatározása is találó — helyeselt Veda, majd levetette felső ruháját, cipőjét, belépett a lépcsőket csapdosó langyos vízbe.

— Helyes a meghatározásom, ha a lelkierőt egészséges, erőtől duzzadó test hozza létre — helyesbítette magát Evda Nal, levetette ruháját, és beleugrott az áttetsző hullámokba.

Veda utolérte, s mindketten egy nagy kaucsuksziget felé úsztak, amely a stadion melletti parttól vagy másfél kilométernyire ezüstösen csillogott. A szigetnek a tenger szintjével egyenlő lapos felületét kis fürdőkabinok szegélyezték; olyanok voltak, mint a kagylók, gyöngyházszerű műanyagból készültek, elég nagyok voltak ahhoz, hogy a Naptól és széltől megóvjanak három-négy embert, s teljesen elszigeteljék őket szomszédaiktól.

A két nő leheveredett a „kagyló” puha, ringó padlójára, s tele tüdővel szívta magába a tenger örökké friss illatát.

— Azóta, hogy a parton láttuk egymást, erősen lebarnult!

— mondta Veda, barátnőjét szemlélve. — A tenger partján volt, vagy barnító pigmens-piruláktól van ez a napégettség?

— A piruláktól — ismerte be Evda. — Csak tegnap és ma voltam napon.

— Igazán nem tudja, hogy hol van Ren Boz? — folytatta Veda.

— Csak sejtem, de ennyi is elég nekem, hogy aggódjam miatta — válaszolta halkan Evda Nal.

— Csak nem azt akarja mondani?… — Veda elhallgatott, be sem fejezte gondolatát, de Evda felemelte lustán lebocsátott szempilláit, s egyenesen Veda szemébe nézett.

— Ren Boz az én szememben gyámoltalan, kissé éretlen kisfiú — mondta bizonytalanul Veda —, maga pedig annyira kiforrott, oly nagy tudású, aki megállja helyét bármely férfival szemben. Az ember úgy érzi, hogy magában acélos akaraterő van.

— Ren Boz is ezt mondta nekem. De magának nincs igaza, amikor így értékeli őt, éppen olyan egyoldalúan, ahogyan Ren is értékeli saját magát. Ren óriási munkaképességű, merész és kiváló eszű ember. Még a mi korunkban is kevés olyan ember akad, aki bolygónkon hozzá fogható volna. Ha az ember a képességeivel együtt nézi többi tulajdonságait, azt látja, hogy ezek olyanok, mint az átlagemberekéi, sőt talán még gyermekesek is. Helyesen nevezte Rent kisfiúnak, valóban gyerek, de egyúttal hős is, ennek a fogalomnak szó szerinti értelmében. Ott van Dar Veter, benne is van bizonyos fiús vonás, de ez fizikai erejének bőségéből ered, nem pedig annak hiányából, mint Rennél.

— S hogyan értékeli Mvent? — érdeklődött Veda. — Most már jobban megismerkedett vele?

— Mven Masz a hideg ész és az archaisztikusan vad vágy szép kombinációja. Veda Kong hangosan felkacagott.

— Hogy tanulhatnám meg az ilyen pontos jellemzést?

— Pszichológus vagyok, ez a szakmám — vont vállat Evda.

— De engedje meg, hogy most én tegyek fel magának egy kérdést. Tudja, hogy Dar Vetert nagyon vonzó embernek találom?

— S most amiatt aggódik, hogy félmegoldásra kerül sor?

— Veda elvörösödött. — Nem, itt nem lesz semmiféle végzetes félmegoldás, és nem lesz baj az őszinteséggel. Minden a lehető legvilágosabb… — s a lélektan tudósának fürkésző tekintete alatt Veda nyugodtan folytatta: — Erg Noor… útjaink már régóta szétváltak. De addig nem engedhetek semmi új érzésnek, amíg ő a világűrben van, nem távolodhattam el tőle, nehogy csökkentsem a visszatérésébe vetett reménység és hit erejét. Most már ez ismét pontos számítás és meggyőződés. Erg Noor ezt mind tudja, de megy a maga útján. Evda Nal vékony karjával átölelte Veda egyenes vállát.

— Szóval Dar Veter?

— Igen! — válaszolta határozottan Veda.

— S ő tudja?

— Nem. Majd megtudja, ha a Tantra visszatér… Ne menjünk vissza a stadionba? — kiáltott fel Veda.

— Nekem most már el kell mennem az ünnepségről — mondta Evda Nal —, a szabadságom a végéhez közeledik. Üj, nagy munka vár rám a Bánat és Öröm Akadémiáján, s előbb még látnom kell a lányomat.

— Nagy már a lánya?

— Tizenhét. A fiam sokkal öregebb. Teljesítettem minden normális fejlődésű és átöröklésű nő kötelességét: legalább két gyermeket a világra hozni. Most pedig egy harmadikat szeretnék, de már felnőttet!

Evda Nal elmosolyodott, s figyelmes arcán gyöngéd mosoly ragyogott fel, meredek ívben kirajzolódó felső ajka egy kicsit kinyílt.

— Én pedig egy remek, nagyszemű fiút képzeltem el magamnak… olyan kedves és csodálkozó szájút… de szeplőset és fitos orrút — mondta hamiskásan Veda, s egyenesen maga elé nézett.

Hallgattak egy kicsit, majd Evda megkérdezte:

— Még nincs újabb munkája?

— Nincs, a Tantrát várom. Aztán majd egy hosszú expedíció következik.

— Jöjjön velem, látogassuk meg a lányomat — javasolta Evda, s Veda szívesen elfogadta a meghívást.

Az obszervatórium egész falát a hatalmas teleszkópokkal készített fényképek és filmek vetítésére szolgáló hemiszferikus képernyő takarta el. Mven Masz bekapcsolta az égboltozatnak arról a részéről készített áttekintő felvételét, amely a Galaxis északi sarkának közelében fekszik: a Nagy Medvétől a Holló és Centaurus csillagképekig terjedő déli sávot. Itt, a Vadászkutyák, a Bereniké Fürtjei és a Szűz csillagképekben rengeteg galaxis: a Világmindenség csillagsziget világa terült el lapos kerekek vagy korongok formájában. Különösen sokat tártak fel közülük a Bereniké Fürtjei csillagképben, szabályos és szabálytalan formájúakat, különféle fordulatokban és vetületekben, olykor elképzelhetetlenül távol fekvőket, amelyeket több milliárd parszek távolság választott el tõlük, s amelyek máskor tízezernyi galaxisból álló egész „felhőket” képeztek. A legnagyobb galaxis átmérője 20-50000 parszek, amilyen például a mi NN89105+SZB23 csillagszigetünk vagy galaxisunk, amelyet régen M-31-nek vagy Androméda-ködnek neveztek. A halvány fényű ködös kis felhő szabad szemmel is látható volt a Földről. Az emberek már régen felfedezték ennek a felhőcskének a titkát. A köd egy óriási kerék formájú csillagrendszernek bizonyult, amely másfélszer akkora, mint a mi gigantikus Tejutunk. Az Androméda-köd tanulmányozása a 450000 parszek távolság ellenére, amely a földi megfigyelőktől elválasztja, nagyon sokat segített a saját Galaxisunk megértésében.

Mven Masz még gyermekkorából emlékezett a különféle galaxisok nagyszerű fényképeire, amelyeket optikai képek elektronikus inverziója vagy rádióteleszkópok útján kaptak; ezek a rádióteleszkópok még messzebb hatoltak a világűr mélyébe, mint például a pamíri és a patagóniai 400 kilométer átmérőjű óriás-teleszkópok. A galaxis száz-meg százmilliárd csillag elképesztő tömörülése; e csillagokat több millió parszek távolság választja el egymástól. Ezek a csillagok Mven Maszban mindig valami fékezhetetlen vágyat keltettek, hogy megismerje felépítésük törvényeit, keletkezésük történetét és további sorsukat. S a legfontosabb, ami most a Föld minden lakóját nyugtalanította, az a kérdés, hogy van-e élet a Világmindenség e szigeteinek megszámlálhatatlan bolygórendszerén, égnek-e ott a gondolat és a tudás tüzei, van-e emberi civilizáció abban a mérhetetlenül távoli térségben.

A képernyőn három csillag jelent meg; a régi arabok ezeket Sirrah, Mirach, illetve Alamak néven, vagyis az Androméda alfa, béta és gamma csillagának ismerték. E csillagok emelkedő egyenes mentén helyezkedtek el. E vonalnak két oldalán két közeli galaxis terült el, Androméda gigantikus köde és az M-33 szép spirálja a Háromszög csillagképében. Mven Masz nem akarta újra megtekinteni az ismert fénylő körvonalakat, s kicserélte a fémszalagot.

A képernyőn az a galaxis tűnt fel, amelyet már a régi korban is ismertek, s akkor NGK-5194-nek vagy M-51-nek neveztek a Vadászkutyák csillagképében, s amely több millió parszek távolságra volt. Ez egyike annak a kevés galaxisnak, amelyet mi lapjával, a „kerék” síkjára merőlegesnek látunk. Ragyogóan fénylő, több millió csillagból álló tömör mag ez, amelynek két spirális elágazása van. Hosszú végeik mind halványabbnak és ködösebbnek látszanak, aztán eltűnnek a tér sötétjében, elnyúlnak egymástól ellenkező irányban, több tízezer parszek távolságra. Az elágazások vagy főágak között fekete szakadékokkal, sötét anyagtömörülésekkel váltakozva ragyogó gázfelhők és csillagtömörülések sugarai nyúlnak el, s úgy hajlanak kifelé, mint egy-egy turbina lapátjai.

Csodálatosan szép az NGK 4565 kolosszális galaxis a Bere-niké Fürtjei csillagképben. Hétmilliónyi parszek távolságból ez a galaxis oldalról látszik. Féloldalra dőlve, akár a lebegő madár, a galaxis messzire nyújtja nyilvánvalóan több spirális ágból álló keskeny korongját, s a közepén erősen összelapított gömbként ég a mag, amely tömör, világító tömegnek látszik. Tisztán látható, mennyire laposak a csillagszigetek, az egész galaxist az óraszerkezet finom kerekéhez lehetne hasonlítani. A kerék szélei nem világosak, valahogyan szinte beleolvadnak a tér feneketlen sötétjébe. A mi Galaxisunknak ugyanígy a szélén van a Nap és a parányi porszem, a Föld, amelyet a tudás ereje a lakott világok sokaságával kapcsol össze, s amely az emberi gondolat szárnyait kiterjeszti a Világmindenség örökkévalósága fölött!

Mven Masz átkapcsolta a műszert arra a galaxisra, amely mindig a legjobban érdekelte őt: az NGK 4594-re, amely a Szűz csillagképében van, s szintén egyenlítőjének síkjában látható. Ez a galaxis, amely innét tízmilliónyi parszek távolságra terül el, egy égő csillagtömeg vastag, ragyogó gázrétegbe burkolt lencséjéhez hasonlított. Az egyenlítő mentén a lencsét egy vastag fekete csík: a sötét anyag tömörülése szelte át. A galaxis a mélyből világító titokzatos lámpának látszott.

Milyen világok rejtőztek ott, e galaxis sugarainak összességében, amelynek sugárzása élesebb volt, mint bármely más galaxisé, s átlagosan elérte az F-színképosztályét? Van-e ott lakó a hatalmas bolygókon, kutatja-e ott is a gondolat a természet titkait, mint nálunk?

De a hatalmas csillagszigetek teljes némaságba burkolóztak, s Mven Masz önkéntelenül ökölbe szorította kezét. Megértette, milyen szörnyű nagy a távolság, hiszen addig a galaxisig a fény 32 millió év alatt jut el! Üzenetváltáshoz 64 millió évre volna szükség!

Mven Masz turkált a tekercsek között, a ritka és homályos csillagok közepette egy nagy tündöklő kerek fényfolt ragyogott fel a képernyőn. Szabálytalan, fekete csík metszette ketté a foltot, erősen ragyogó fénytömegével csak még jobban hangsúlyozta a két oldalán ásítozó sötétséget, amely a két végén még jobban kiszélesedett, és elsötétítette a nagy égő gázmezőt, amely gyűrűként vette körül a tündöklő foltot. Ilyen volt a technika hihetetlen fortélyával szerzett kép, amely a Hattyú csillagképében összeütköző galaxisokról készült. A gigászi galaxisoknak — amelyeknek méretei azonosak voltak a mi Tejutunk vagy az Androméda-köd méreteivel — ez az összeütközése már régóta úgy volt ismeretes, mint olyan rádiókisugárzás forrása, amely talán a leghatalmasabb volt a Világmindenségnek általunk elérhető részében. A gyorsan haladó kolosszális gázsugarak olyan elképzelhetetlen erejű elektromágneses mezőket létesítettek, hogy ezek a Világmindenség minden zugába elküldték a titáni katasztrófa hírét. Maga az anyag küldte el a szerencsétlenségnek ezt a megrendítő jelzését, olyan rádióállomás útján, amelynek teljesítőképessége egy kvintilliárd vagy ezer kvintillió kilowatt. De a galaxisokig a távolság olyan nagy volt, hogy a képernyőn ragyogó felvétel e galaxisok távolságát sok millió évvel ezelőttről mutatta be. Milyenek most az egymáson áthaladó galaxisok? Ezt csak oly sok idő múlva láthatjuk meg, hogy még azt sem tudhatjuk, él-e majd az emberiség oly elképzelhetetlenül sokáig.

Mven Masz felugrott, s oly erősen ránehezedett a tömör asztalra, hogy az ízületei megroppantak.

Az üzenettovábbításhoz szükséges időtartam millió évekre terjed, s elérhetetlen tízezernyi nemzedék számára; még a késői utódoknak is a tudat szempontjából gyilkos hatású „sohát” jelent. Ez a „soha” azonban egy varázspálca egyetlen ütésére eltűnhetne. Ez a varázspálca Ren Boz felfedezése, és az ő kettőjük kísérlete.

Az elképzelhetetlenül távoli pontok a Világmindenségben olyan közel kerülnek majd, hogy kinyújtott kézzel is elérhetjük őket!

A régi asztronómusok azon a nézeten voltak, hogy a galaxisok különböző irányban szétfutnak. Az a fény, amely a távoli csillagszigetekről elérkezett a földi teleszkópokba, megváltozott, a fényrezgések megnyúltak, vörös hullámokká alakultak át. A fénynek ez a megvörösödése arról tanúskodott, hogy a galaxisok távolodnak a megfigyelőtől. A régmúlt emberei megszokták, hogy a jelenségeket egyoldalúan és egysíkúan fogják fel; még nem fogták fel, hogy a pusztulás és az alkotás nagy folyamatának csupán egyik oldalát látják. Éppen ez az egyik oldal: a szétszóródás és a pusztulás, vagyis az energiának a termodinamika második törvénye szerint való átmenete az alacsonyabb színvonalra, jutott el az emberi érzékekhez és az érzékszervek erősítése végett készített műszerekbe. A másik oldal viszont, a felhalmozás, a gyűjtés és az alkotás nem jutott el az emberi érzékekhez, mert hiszen az élet a maga erejét abból az energiából merítette, amelyet a csillag-napok szórtak szét, és ennek megfelelően alakult ki az a folyamat, ahogyan a környező világot felfogjuk. Ámde az ember hatalmas agya behatolt a Világmindenségben levő világok megalkotásának tőlünk rejtett folyamataiba is. A régi időkben viszont úgy vélték, hogy mennél távolabb volt a Földtől valamely galaxis, annál nagyobb távolodási sebességet mutatott. Ahogyan az ember behatolt a világűrbe, a probléma eljutott a galaxisok fényközeli sebességéig. A látható Világmindenség határává az a távolság lett, amelyből a galaxisok olyanoknak látszottak, mintha elérnék a fény sebességét, valójában pedig semmiféle fény nem érkezett el róluk hozzánk, és nem is láthattuk volna meg fényüket sohasem. Ma már ismerjük a távoli galaxisok fényvörösödésének okait. Nem egy ilyen ok van. A távoli csillagszigetekről csak az a fény érkezik el hozzánk, amelyet e szigetek fénylő központjai bocsátanak ki. Ezeket a kolosszális anyagtömegeket gyűrű alakú elektromágneses mezők veszik körül, amelyek nagyon erős hatást gyakorolnak a fénysugarakra, nem csupán erejüknél, hanem terjedelmüknél fogva is, s ennek során bekövetkezik a fényrezgések lassúbbodása, s így e rezgések hosszabb vörös hullámokká válnak. Az asztronómusok már nagyon régen tudták, hogy az igen tömör csillagokról érkező fény megvörösödik, spektrumvonalai eltolódnak a vörös rész felé, s a csillag távolodónak látszik, mint például a Sírius második alkotó csillaga is, a Sírius B, ez a fehér törpe. Mennél távolabb van a galaxis, annál jobban összpontosul a bennünket elérő sugárzás, s annál erősebb a spektrum vörös vége felé való eltolódás.

Másfelől a fényhullámok a térben megtett hosszú útjukon „ingadozókká” válnak, és a fénykvantumok elvesztik az energia egy részét. Ma már jól ismerik ezt a jelenséget, a vörös hullámok a szokásos fény fáradt, „öreg” hullámai is lehetnek. Még a mindenen áthatoló fényhullámok is „elöregszenek”, amint az elképzelhetetlenül nagy távolságot befutják. Ugyan miféle reménye lehet az embernek, hogy legyőzi ezt, ha nem támad a nehézségi erőre ennek ellentétével, ahogyan ez Ren Boz matematikájából következik?

Igen, nyugtalansága csökkent. Igaza van, ha végrehajthatja a példátlan kísérletet!

Mven Masz, mint mindig, most is kiment az obszervatórium erkélyére, s gyorsan fel-alá járt. Fáradt szemében még ott ragyogtak a távoli galaxisok, amelyek vörös fényhullámokat küldtek a Földre, mintha segítséget kérnének, mintha a mindent legyőző emberi gondolatot hívnák. Mven Masz halkan, magabiztosan elnevette magát. Ezek a vörös hullámok ugyan jól ismertekké válnak az ember szemében, mint azok is, amelyek az élet vörös fényével árasztották el Csara Nandi testét a Lángoló Kelyhek ünnepén. Azét a Csaráét, aki váratlanul, úgy jelent meg előtte, mint a Tucana üpszilonja csillag rézbőrű leánya, Mven Masz álmainak leánya.

Ren Boz vektorát éppen a Tucana üpszilonjára irányítja majd, nem csupán azért, mert reméli, hogy megláthatja azt a gyönyörű világot, hanem Csara tiszteletére is, aki annak a világnak a földi képviselője!