Az Androméda-Köd

XIV. fejezet ACÉLAJTÓ

Az automata bányafejtő robotgép húsz napig dolgozott a nedves homályban, amíg sikerült szétszednie a tízezernyi tonna súlyú omladékot és megerősíteni a beomlott boltozatokat. A barlang mélyébe vezető utat megtisztították, most már csak ellenőrizni kellett, hogy biztonságos-e a járás. A kis robotkocsik, amelyeket hernyólánc és csavar hajtott, zajtalanul siklottak a mélybe. A műszerek minden újabb száz méter után jelentették a levegő összetételét, hőmérsékletét és nedvességtartalmát. A kocsik ügyesen kikerülték az akadályokat, s már 400 méter mélységbe hatoltak. Ekkor Veda Kong munkatársaival együtt behatolt az ősrégi barlangba. Kilencven esztendővel ezelőtt, a föld alatti vizek kutatása idején, a mészkő és homokkő között, amelynek egyáltalán nem volt olyan jellege, hogy ércet rejtene, az indikátorok egyszerre csak nagy mennyiségű fémet jeleztek. Nemsokára kiderült, hogy ez a helyiség megfelel a Den-Of-Kul nevű több évszázados barlangról szóló leírásoknak; ez a név egy kihalt nyelven annyit jelent, mint a Kultúra Menedéke. Azok a népek, amelyek a kultúrában és tudományban a leghaladóbbnak tartották magukat, szörnyű háború veszélyétől fenyegetve ebben a barlangban rejtették el civilizációjuk kincseit. A titkolózás és a titokzatosság nagyon elterjedt a régmúlt századokban.

Veda éppen olyan izgatott volt, mint legfiatalabb munkatársnője, amikor lefelé siklott a nedves vörös agyagon, amely a lejtős bejárat padlóját borította.

Képzelete hatalmas termeket rajzolt eléje, amelyekben légmentesen zárt páncélszekrények s ezekben egész filmtárak, rajzok, térképek vannak meg olyan szekrények, amelyeknek mélyén magnetofon-feljegyzések vagy emlékezőgép-szalagok rejtőznek, polcok, amelyeken vegyületek, öntvények és gyógyszerek mintái találhatók. Rég kihalt állatok kitömött példányai a víz és a levegő számára is áthatolhatatlan, átlátszó, üveges szekrényekben; növényi preparátumok, csontvázak, amelyeket a bolygó kihalt lakosságának megkövesedett csontjaiból állítottak össze. Aztán szilikollból öntött lemezeket képzelt maga elé, belsejükben a leghíresebb művészek festményeivel, látni vélte az emberiség szép képviselőiről készített szobrok egész galériáit, kimagasló személyiségek, művészien ábrázolt állatok szobrait, híres épületek modelljeit, feljegyzéseket nagy eseményekről, kőbe és fémbe vésve és így megörökítve…

Veda Kong még tovább álmodozott, amikor behatolt az óriási barlangba; ennek területe körülbelül három-négyezer négyzetméter lehetett. A sötétbe vesző mennyezet éles ívben hajlott meg, s hosszú cseppkövek lógtak le róla, amelyek csillogtak a villanyfényben. A terem fenséges hatást keltett. Mintha csak Veda aknainak megtestesítője volna, falainak mélyedéseiben, a sok-sok cseppkő-lerakódás és kiszögellés között gépek és szekrények látszottak. Az archeológusok örvendező felkiáltásokkal szóródtak szét a föld alatti terem szélein. A mélyedésekben álló gépek közül nem egy megőrizte lakkozásának fényét; kiderült, hogy ezek közlekedési gépek, amelyek annyira tetszettek a távoli múlt embereinek, s amelyeket a Megosztott Világ Korszakában az emberi műszaki lángelme csúcsteljesítményének tekintettek. Abban az időben valami okból rengeteg olyan gépet gyártottak, amelyek puha üléseiken csupán néhány embert szállíthattak. A gépek megépítése finom ízlésről tanúskodott, a kormány és a hajtómű mechanizmusa nagyon szellemes volt. Egyébként az ilyen gépek teljesen értelmetlenek voltak. Százezerszám nyüzsögtek a városok utcáin és az utakon, ide-oda vitték az embereket, akik — ki tudja miért — lakóhelyüktől távol dolgoztak, s mindennap siettek, hogy eljussanak munkahelyükre, s visszatérjenek lakásukhoz. A gépek vezetése veszélyes volt; rengeteg embert megöltek, sok milliárd tonna értékes szerves anyagot égettek el, amelyek a bolygó geológiai múltjában felhalmozódtak, s a légkört széndioxiddal mérgezték. A Gyűrű Korszakának archeológusai csalódottan látták, hogy ezeknek a furcsa gépeknek olyan sok hely jutott a barlangban.

Az alacsonyabb szinteken azonban nagyobb teljesítő képességű dugattyús motorok, villamos motorok, lökhajtású, turbina-és atommotorok voltak. Az üvegszekrényekben, a lerakódott vastag mészréteg alatt készülékek álltak függőleges sorokban, fényképezőgépek, számológépek, televíziós vagy más rendeltetésű készülékek lehettek. Ez a gépmúzeum, amely részben már rozsdás porrá omlott, részben azonban épen megmaradt, nagy történelmi értéket képviselt, mert fényt vetett a távoli idők technikai színvonalára; az ezekre az időkre vonatkozó történelmi okmányoknak nagy része elveszett a háborús és politikai zavarok idején.

Miiko Eigoro, Veda hűséges segítőtársa, aki ismét felcserélte a szeretett tengert a föld alatti üregek nedves homályával, a terem végén, egy vastag mészkőoszlop mögött egy fekete nyílást fedezett fel. Kiderült, hogy az oszlop egy gép állványa, s ennek lábánál egy halom műanyag por hevert; annak a védőpajzsnak maradványa volt ez, amely valamikor elzárta az átjárót. Az archeológusok lépésről lépésre haladtak a kutató csúszó kocsik vörös kábelei mentén, s eljutottak a második barlangba, amelyik csaknem azonos szinten volt, és amelyet légmentesen elzárt, üvegből és fémből készült szekrénysorok töltöttek meg. Az itt-ott már beomló falakon nagy betűs, angol nyelvű, hosszú felirat volt olvasható. Veda nem bírt magával, minél előbb meg akarta fejteni a szöveget.

A régi individualizmust jellemző öndicsérettel jelentették ki a menedék építői az utódoknak, hegy elérték a tudás magaslatait, és gigantikus eredményeiket itt őrzik a jövendő számára.

Miiko megvetóleg vállat vont:

— Már a feliratból is megállapítható, hogy a Kultúra Menedéke nevű barlang a Megosztott Világ Korszakának végéről való, a társadalom régi formájának utolsó éveiben jöhetett létre. Annyira jellemző rájuk ez az esztelen bizonyosság, hogy nyugati civilizációjuk örökké és változatlanul tovább él az úgynevezett fehér ember nyelvével, szokásaival, erkölcsével és nagyságával együtt. Gyűlölöm ezt a civilizációt!

— A múltat világosan, de egyoldalúan képzeli el, Miiko. Én a halott kapitalizmus csontvázának komor vonásain át azokat látom, akik a jövendőért harcoltak. Az ő jövendőjük a mi jelenünk. Magam előtt látom azt a sok-sok nőt és férfit, akik a fényt keresték a szűk és szegényes életben, akik oly jók voltak, hogy segítettek másoknak, s annyira erősek voltak, hogy nem keseredtek el a környező világ fojtó erkölcsi légkörében. S bátrak, esztelenül bátrak voltak!…

— Azok, akik ide rejtették kultúrájukat, nem voltak ilyenek — ellenkezett Miiko. — Nézze csak, itt csak technikai tárgyakat gyűjtöttek össze. Hencegtek a technikával, nem is törődtek azzal, hogy az erkölcsi és emocionális elvadulás mind erősebbé válik. Megvetették a múltat, nem látták a jövendőt!

Veda arra gondolt, hogy Miikónak igaza van. A menedékhely építőinek élete könnyebb lett volna, ha képesek lettek volna összhangba hozni mindazt, amit elértek, azzal, amit még tenniök kellett volna, hogy valóban átalakítsák a világot és a társadalmat. Ebben az esetben beszennyeződött, füstös bolygójuk, amelyen kiirtották az erdőket, amelyet papírral és üvegcseréppel, téglával és rozsdás vassal szórtak tele, úgy állt volna előttük, mintha csak a tenyerükön lett volna. Az ősök jobban megértették volna, mit kell még tenniök, és nem vakították volna el magukat öndicsérettel.

A harmadik terembe egy szűk akna vezetett, amely függőlegesen hatolt le 32 méter mélységbe. Veda két segítőtársával együtt Miikót is elküldte egy röntgenkészülékért, hogy átvilágíthassák a szekrényeket; ő maga hozzáfogott, hogy megszemlelje a harmadik barlangot, amelyben nem volt mészkő-lerakódás, sem agyagos hordalék. Az alacsony, négyszögletes öntött üvegszekrények kissé elhomályosodtak a behatolt nyirkosságtól. Az archeológusok szinte az üveghez tapadva nézték a drágakövekkel díszített ízléses, remekbe készült arany és platina ékszereket.

Az ékszerek után ítélve, ezeket a régi relikviákat abban a korszakban gyűjtötték össze, amikor az emberek még nem szabadultak meg az ősök tiszteletéből fakadó régi szokásuktól, hogy a régit értékesebbnek tartsák az újnál. Veda most is, akárcsak a felirat olvasásakor bosszúságot érzett amiatt az esztelen önhittség miatt, amellyel a régi kor emberei azt tartották, hogy az értékről alkotott fogalmaik és az ízlésre vonatkozó nézeteik évezredeken át változatlanul tovább élnek, s a késői utódok megváltoztathatatlan törvényeknek tekintik majd e nézeteiket.

A barlang távolabbi része egy magas és egyenes folyosóba ment át, amely lejtősen ereszkedett lefelé az ismeretlen mélységbe. A felderítő csúszó robotgépek jelzőműszerei a folyosó elején 304 méter mélységet jeleztek a felszín alatt. Mély repedések barázdálták a meredek boltozatokat, különálló gigantikus mészkőtömbökre szabdalták őket, amelyek közül egy-egy több ezer tonna súlyú lehetett. Veda nyugtalankodott. Sok barlang tanulmányozása révén szerzett tapasztalata azt súgta a fiatal nőnek, hogy a hegyhát lábánál a kőzettömeg egyensúlya bizonytalan. Az is lehetséges, hogy a tárház megteremtése óta eltelt századok alatt, földrengések következtében vagy a hegygerincnek mintegy 50 méteres emelkedése miatt a barlang eltolódott. Egy átlagfeladatot teljesítő archeológus-expedíció megfelelő felszerelés nélkül nem tudta biztosítani ezt a szörnyű tömeget. Csak az egész bolygó gazdasága szempontjából fontos célok tettek volna szükségessé ilyen nagy erőfeszítéseket.

Ugyanakkor azonban azok a történelmi titkok, amelyek az ilyen mély barlangban rejtőztek, esetleg műszaki szempontból is nagy értékűek voltak, mert elfelejtett, de a jelenkor számára is hasznos találmányokat tartalmazhattak,

Bölcs óvatosság lett volna, ha Veda lemond a további kutatásról. De miért kellene a tudósnak oly nagyon vigyáznia a saját személyére? Amikor embermilliók veszélyes munkát és kísérleteket végeznek, amikor Dar Veter és társai 57000 kilométer magasságban dolgoznak a Föld felett, s amikor Erg Noor olyan útra készül, ahonnét nincs visszatérés. E két embert Veda nagyon tisztelte, s egyikük sem hátrált volna meg… Nos, ő sem hátrál meg…

Tartalék-áramtelepek, elektronikus felvevőkészülék, két oxigéntartály… Majd ők ketten, a félelmet nem ismerő Miikó-val lemennek oda, s itt hagyják társaikat, hogy tanulmányozzák a harmadik termet.

Veda Kong azt javasolta munkatársainak, hogy egyenek valamit, frissítsék fel magukat. Elővették az utazók élelmiszertablettáit, a könnyen emészthető fehérjéből, cukorból és a kifáradást okozó toxinokat megsemmisítő preparátumokból, vitaminokból és idegserkentőkből összesajtolt kis pirulákat. Veda nyugtalan és türelmetlen és étvágytalan volt. Miiko csak negyven perc múlva jött vissza. Kiderült, hogy nem bírt magával, és átvilágított néhány szekrényt, hogy megállapíthassa tartalmukat.

A japán gyöngyhalásznők utóda egy pillantással mondott köszönetet Veda Kongnak, s máris felkészült a további tennivalókra.

Vékony vörös kábelek húzódtak az átjáró közepén. A két nő fején az önvilágító gázkorona sápadtlila színű sugarai nem törhették át az ezer esztendős homályt előttük, ahol az ereszkedő mind meredekebbé vált. Tompán és egyenletesen nagy, hideg cseppek hullottak a mennyezetről. Oldalt és lent a repedésekben tovafutó víz halk csobogása hallatszott. Az átható nyirkos levegő halálosan mozdulatlan volt a zárt, sötét barlangban. Csak az ilyen helyeken tapasztalható ez a csend, amelyet maga a földkéreg érzéketlen, halott és dermedt anyaga őriz. Fent, a természetben — bármilyen mély legyen is ez a hallgatás — mindig megérezni a rejtett, megbúvó életet, a víz, a levegő vagy a fény mozgását.

Miiko és Veda önkéntelenül is rabul esett a mély barlangból áradó hipnózisnak; ez a barlang úgy rejtette el sötét mélyébe mindkettőjüket, mintha a kihalt múltban jártak volna, amelyet eltörölt az idő, s amely csupán a képzelet látomásaiban támadt fel újra.

Nemsokára a lejtő végére értek, bár az átjáró padlóját ragadós és vastag agyag borította. A falakról levált tömbök helyenként arra kényszerítették őket, hogy felkapaszkodjanak rájuk, s a mennyezet meg a ledőlt tömeg közötti résen kússzanak át. Miiko és Veda fél óra alatt 190 méter mélységbe jutottak le, és elértek egy sima falhoz, amelynek nekiütközve, nyugodtan hevert a két felderítő robotgép. Egyetlen villantás elegendő volt, hogy a falban egy tömör és légmentesen elzárt, rozsdamentes acélból készült ajtót ismerjenek fel. Ismeretlen jelekkel telerajzolt két domború kör volt belevésve az ajtó közepébe, rajta aranyozott nyilak és fogantyúk. A zár úgy volt nyitható, ha összerakták rajta a jelszót. Mind a két archeológus ismert efféle berendezéseket, amelyek azonban korábbi korszakba tartoztak. Rövid tanácskozás után a két archeológus megvizsgálta a zárat. Nagyon hasonlított azokra a gonosz ravaszsággal készített zárakra, amelyekkel az emberek a múltban meg akarták védelmezni kincseiket az „idegenektől”. A Megosztott Világ Korszakában még megvolt az emberek felosztása „hozzátartozóra” és „idegenre”. Az ilyen ajtók robbanó lövedékeket, mérges gázokat, vakító sugarakat lövelltek ki; ha valaki megpróbálta kinyitni őket, elpusztították a gyanútlan kutatókat.

A szilárd fémekből vagy különleges műanyagokból készült mechanizmusok évezredek alatt sem pusztultak el, és sok emberi életet oltottak ki, amíg az archeológusok meg nem tanulták, hogyan tegyék ártalmatlanná ezeket az acélajtókat.

Nyilvánvalóvá vált, hogy az ajtót különleges műszerekkel kell kinyitniok. Vissza kellett térniök a barlang legfőbb titkának küszöbéről. Ugyan ki kételkedett volna abban, hogy az erősen zárt ajtón túl valami olyan rejtőzik, amelyet a távoli múlt emberei a legfontosabbnak és legértékesebbnek gondoltak? Veda és Miiko kioltották lámpájukat, s a koronák fényénél leültek, hogy megpihenjenek, és harapjanak valamit.

— Ugyan mi lehet ott? — sóhajtotta Miiko, s le nem vette tekintetét az ajtóról, amelyen gőgösen ragyogtak az arany jelek. — Mintha csak gúnyolódnának velük: „nem engedlek be benneteket, nem árulok el nektek semmit!…”

— S mit világított át a második terem szekrényeiben? — kérdezte Veda, hogy elűzze primitív és hiábavaló bosszúságát, amelyet a váratlan akadály miatt érzett.

— Gépek tervrajzait, könyveket, amelyeket nem fából készült régi papírra, hanem fémlemezre nyomtattak. Meg aztán — a látszat után ítélve — filmtekercseket, jegyzékeket, a csillagokról és a Földről készített térképeket.

— Az első teremben gépminták, a másodikban hozzájuk való műszaki dokumentáció, a harmadikban — hogy is mondjam… — a korszak értékei, amikor még megvolt a pénz. Nos, mindez megfelel a sémának.

— De hol van bennük a mai értelemben vett érték? Hol vannak az emberiség szellemi fejlődésének: a tudománynak, a művészetnek és az irodalomnak a vívmányai? — kiáltott fel Miiko.

— Remélem, hogy ott vannak az ajtón túl — válaszolta nyugodtan Veda —, de nem fogok csodálkozni, ha ott fegyverekre bukkanunk.

— Mire?

— Fegyverre, a gyors tömegpusztítás eszközére. A kis Miiko töprengett magában, elszomorodott, majd halkan megszólalt:

— Igen, ez törvényszerű, ha elgondolkozunk e rejtekhely célján. Itt rejtették el az esetleges megsemmisüléstől a legfontosabb műszaki és anyagi értékeket az akkori nyugati civilizációból. De mit tartottak a legfontosabbnak, ha még nem alakult ki az egész bolygó, sőt az akkori országok népeinek társadalmi véleménye sem? Az adott pillanatban egy uralkodó csoport, amely gyakorta egyáltalán nem megfelelő emberekből állt, állapította meg, hogy szükség van-e valamire, és fontos-e valami? Ezért itt egyáltalán nem az található, ami az emberiség szempontjából valóban a legnagyobb érték volt, hanem az, amit egyik vagy másik csoport annak tartott. Ezek a csoportok arra törekedtek, hogy elsősorban a gépeket meg talán a fegyvert őrizzék meg, mert nem értették meg azt, hogy a civilizáció történelmileg épül fel, akár az élő szervezet.

— Igen, a munkában szerzett tapasztalat, az ismeretek, a technika, az anyagkészletek, a legtisztább vegyi anyagok és az építmények növekedése és elsajátítása útján. Egy elpusztított magas civilizáció helyreállítása elképzelhetetlen, ha hiányzanak a nagy szilárdságú öntvények, ritka fémek, a gépek, amelyek nagy termékenységgel és a legkisebb eltérésekkel dolgoznak. Ha mindez megsemmisülne, akkor honnét vesszük az anyagokat és tapasztalatot, honnét vesszük azt a képességet, hogy megalkossuk az egyre bonyolultabbá váló kibernetikai gépeket, amelyek kielégíthetik embermilliárdok szülségleteit?

— Éppen ily elképzelhetetlen volt akkor visszatérni a gép nélküli civilizációhoz, amilyen például az antik civilizáció volt, amelyről olykor álmodoztak.

— Természetesen. Az antik kultúra helyett szörnyű éhség támadt volna. Az individualista álmodozók nem akartak belenyugodni, hogy a történelem nem tér vissza.

— Nem állítom határozottan, hogy az ajtón túl fegyver van — tért vissza a fõtémához Veda —, de sok érv szól emellett. Ha a rejtekhely építői abba a hibába estek — mint ahogyan ez az akkori időket jellemezte —, hogy összetévesztették a kultúrát a civilizációval, és nem értették meg, hogy feltétlenül szükség van az emberi érzelmek nevelésére és fejlesztésére, akkor számukra nem volt életbevágóan fontos a művészet és az irodalom vagy az adott pillanat követelményeitől távol álló tudomány. Azokban az időkben még a tudományt is hasznos és haszontalan tudományra osztották, nem is gondoltak a tudomány egységére. Az ilyen tudományt és művészetet csak kellemesnek találták, de nem tartották az emberi élet mindenkor hasznos és szükséges kísérőjének. És itt, az ajtó mögött a legfontosabb rejlik. S én a fegyverre gondolok, bármilyen nevetségesnek és ostobának tűnik is ez nekünk, mai embereknek. Veda elhallgatott, s az ajtóra meredt.

— Hátha ez valami jelszóra nyíló, egészen egyszerű mechanizmus, és ki tudjuk nyitni, ha mikrofonnal lehallgatjuk — mondta váratlanul, s odalépett az ajtóhoz. — Megkockáztassuk?

Miiko egy pillanat alatt ott állt az ajtó és barátnője között.

— Nem, Veda! Mire való ez az esztelen kockázat?

— Úgy érzem, hogy ez a barlang már-már összeomlik. Ha elmegyünk, többé nem térhetünk vissza… Hallja?

Nehezen kivehető, távoli zaj hatolt el az ajtó előtti kamrába. Hol lentről, hol meg fentről hallatszott.

Miiko azonban hajthatatlan volt. Hátát az ajtónak vetette, s széttárta karját.

— Hátha ott fegyver van, Veda! Hogyan lehetne ez a fegyver védtelen… Nem, gonosz ez az ajtó itt, akárcsak sok más.

Két nap múlva hordozható készülékeket hoztak a barlangba. A fényvisszaverő röntgen-képernyő, amelyet mechanizmusok vizsgálatánál használtak, a gyújtópont beállítású ultrarövidhullámú sugárzó-berendezés, amely az alkatrészek belső kapcsolatának elpusztítására szolgált, rendelkezésükre állt. De már nem jutottak odáig, hogy fel is használhatták volna őket. A barlang mélyéből egyszerre csak szakadozott dübörgés hallatszott. Lábuk alatt a talaj erős remegése arra késztette őket, hogy ösztönösen a kijárat felé rohanjanak; a kutatók a harmadik, a legalsó barlangban voltak.

A dörej egyre erősödött, majd tompa csikorgásba ment át.

Nyilvánvaló volt, hogy a megrepedt kőzet a hegy lába mentén, a vetődési vonal hosszában lesüllyedt.

— Mindennek vége! Elkéstünk. Meneküljenek, föl, föl! — kiáltotta keserűen Veda; a régészek odarohantak a robotkocsikhoz, amelyeket a második barlangba vezető átjáróba irányítottak.

Belekapaszkodtak a robotgépek kábeljeibe, s így jutottak föl az aknán. A sziklafalak döreje és remegése nyomon követte, végül el is érte őket. Szörnyű robaj… A második barlang belső fala beomlott a szakadékba, amely az akna helyén képződött; ez az akna vezetett a harmadik terembe. Az erős légroham a szó szoros értelmében a porral és az apró kaviccsal együtt kifújta az embereket az első terem magas boltozatai alá. Az archeológusok elterültek a padlón és várták a pusztulást.

A barlangba betört portömeg lassan leülepedett. A por ködén át a sztalagmitoszlopok és kiszögellések nem változtatták meg körvonalaikat. A korábbi halotti csend uralkodott a föld alatt…

Veda magához tért s felállt. Két munkatársa odasietett, hogy támogassa, de Veda türelmetlenül elhárította segítségüket.

— Hol van Miiko?

Hűséges segítőtársa egy alacsony cseppkőoszlophoz támaszkodott, és gondosan törölgette a kőport a nyakáról, füléről és hajáról.

— Úgyszólván minden elpusztult — válaszolta Veda néma kérdésére. — A bevehetetlen ajtó ott maradt bezárva a 400 méter vastagságú kőréteg alatt. A harmadik barlang teljesen elpusztult… a második még kiásható. Ott van az, ami számunkra a legértékesebb, meg itt.

— Ügy van… — Veda megnedvesítette száraz ajkát. — De mi tehetünk róla, mert késlekedtünk, és nem voltunk elég óvatosak. Előre kellett volna látnunk a beomlást.

— Alaptalan előérzet. De nincs miért keseregnünk. Csak nem láttunk volna hozzá, hogy alátámasszuk e kőzettömegeket az ajtó mögötti kétes értékek kedvéért? Különösképpen, ha ott haszontalan fegyver van.

— De ha ott a művészet felbecsülhetetlen értékű alkotásai vannak? Nem, gyorsabban cselekedhettünk volna!

Miiko vállat vont, s az elkomorodott Vedát felvezette az archeológusok után, ki a napfényes, fenséges szabadba, a tiszta víz és a fájdalmat csillapító villamos zuhany boldog öröme felé.

Mven Masz szokása szerint fel és alá járt a szobában, amelyet a Történelem Házának felső emeletén, az északi lakóövezet indiai szektorában jelöltek ki számára. Alig két napja érkezett ide, az amerikai szektor Történelem Házában végzett munkája után.

A szoba — helyesebben a veranda, amelynek egy darabból való polarizáló üveglemez külső fala volt — a dombos fennsík kéklő messzeségére nyílt. Mven Masz időnként bekapcsolta a keresztező polarizáció tábláit. A szobában szürke félhomály uralkodott, s a hemiszferikus képernyőn lassan vonultak el azok a képek, amelyeket Mven Masz előzetesen kiválasztott; régi filmekből való részletek, szobrok és épületek. Az afrikai végignézte őket, s a titkár szerepét betöltő robotgépnek feljegyzéseket diktált jövendő könyvéhez. A gép leírta a szöveget, megszámozta a lapokat, gondosan összerakta, témák, leírások és általánosítások szerint különválogatta őket.

Mven Masz belefáradt a munkába, kikapcsolta a táblákat, odalépett az ablakhoz, tekintete a távolba mélyedt; sokáig elgondolkozott a látottakon.

Csak csodálkozni tudott azon, hogy az emberiség egészen közeli kultúrájából is mily sok merült már feledésbe. Eltűntek a Világ Egyesülésének Korszakát annyira jellemző szónoki finomságok, a beszédben és az írásban használt ravaszkodások, amelyeket egykor a nagy műveltség ismertetőjelének tekintettek. Teljesen megszűnt az írás, akárcsak a szavak muzsikája, amely a Közös Munka Korszakában még oly fejlett volt, kiveszett a szavakkal való művészi zsonglőrködés, az úgynevezett szellemesség. Már ezt megelőzőleg szükségtelenné vált, hogy az emberek álcázzák gondolataikat, ami oly fontos volt a Megosztott Világ Korszakában. A beszéd sokkal egyszerűbb és rövidebb lett. Nyilvánvaló, hogy a Nagy Gyűrű Korszaka az ember harmadik jelzőrendszerének fejlődési korszaka lesz, vagyis az a korszak, amelyben az emberek szavak nélkül is megértik egymást.

Mven Masz időnként odafordult a szakadatlanul éber géptitkárhoz, és újabb gondolatokat diktált neki:

— A Gyűrű Korszakának első századában kezdődik a művészet fluktuatív pszichológiája, amelyet Ljuda Fir alapított. Ő volt az, akinek sikerült tudományosan bebizonyítania a nők és a férfiak emocionális érzéklete közötti különbséget, feltárnia azt a területet, amely már századokkal korábban, mint félig misztikus tudatalattiság létezett. De a dolog kisebb része volt az, hogy korunk fogalmaiban bebizonyítsa ezt. Ljuda Fir ennél többet ért el: megjelölte az érzelmi appercepciók fő láncolatait, s ennek következtében lehetségessé vált ezeknek összeegyeztetése a különböző nemeknél.

Halk bugás hallatszott, zöld fény villant, és az afrikait váratlanul a televizofonhoz hívta. A foglalkozási időben küldött hívás valami komoly dolgot jelentett. Az automata titkár kikapcsolódott, Mven Masz leszaladt a távolsági beszélgetések fülkéjébe.

A képernyőn Veda Kong köszöntötte őt: összekarcolt arcán árkok, a szeme alatt mély árnyékok húzódtak. Mven Masz örömmel nyújtotta feléje nagy kezét, de ezzel csak enyhe mosolyt csalt Veda gondterhelt arcára.

— Segítsen nekem, Mven. Tudom, hogy dolgozik, de Dar Veter nincs a Földön, Erg Noor messze van, s rajtuk kívül csak maga az, akihez bármely kérésemmel fordulhatok. Szerencsétlenség történt…

— Mi történt? Dar Veter?…

— Ó, nem! Ásatás közben beomlott egy barlang — s Veda röviden elmondta, mi töitént a Den-Of-Kul barlangban.

— Maga most az egyetlen olyan barátom, akinek joga van, hogy az Agyközponthoz forduljon.

— A négy közül melyikhez?

— Az Alsófokú Bizonyosságéhoz.

— Értem. Ki kell számítani, hogyan lehet eljutni az acélajtóhoz a legkisebb munkával és anyagfelhasználással?

— Pontosan erről van szó!

— Az adatokat összegyűjtötte?

— Itt vannak előttem.

— Hallgatom.

Mven Masz gyorsan feljegyezte a néhány számsort.

— Most minden attól függ, hogy a gép mikor veszi adataimat. Várjon, rögtön összeköttetésbe lépek az Agyközpont ügyeletes mérnökével. Az Alsófokú Bizonyosság agya a déli övezet ausztráliai szektorában van,

— S hol van a Felsőfokú Bizonyosság agya?

— Az északi lakóövezet indiai szektorában, ugyanott, ahol én… Átkapcsolok, várjon.

Az elsötétült képernyő alatt Veda megpróbálta, hogy maga elé képzelje az Agyközpontot. Képzeletében egy óriási emberi agyat látott, amely tele van barázdákkal és tekervényekkel, amely lüktet és él, pedig a fiatal nő tudta, hogy ezt a nevet a legfelsőbb osztályba tartozó óriási elektronikus kutatógépek kapták, amelyek úgyszólván minden feladat megoldására képesek voltak, amelyet a matematika eddig kidolgozott területei lehetővé tettek. A bolygón csak négy ilyen gép volt, s mindegyiket különféleképpen szakosították.

Veda nem sokáig várt. A képernyő felragyogott, s Mven Masz arra kérte őt, hogy hat nap múlva, késő este hívja fel ismét.

— Mven, a segítsége felbecsülhetetlen!

— Csak azért, mert bizonyos ismereteim és jogaim vannak a matematikában? A maga munkája viszont felbecsülhetetlen azért, mert ismeri a régi nyelveket és kultúrákat. Veda, maga túlságosan elmerült a Megosztott Világ Korszakában!

A tudós történésznő elkomorodott, de az afrikai oly jólelkűen és magával ragadóan kacagott, hogy Veda is elnevette magát, majd búcsút intett és eltűnt.

A megbeszélt időben Mven Masz ismét megpillantotta a fiatal nőt a televizofonban.

— Akár ne is szóljon, látom, hogy a válasz kedvezőtlen.

— Igen. A szilárdság alatta van a biztonsági határnak… Ha a megszokott úton járunk, akkor az elpusztult rész kiemelése egy köbkilométer mészkőnek felel meg.

— Tehát az a lehetőségünk marad meg csupán, hogy alagút ásása útján kiemeljük a második barlang szekrényeit — mondta szomorúan Veda.

— Megér-e ez a dolog ilyen nagy szomorúságot?

— Bocsásson meg, Mven, de maga is ott állt az ajtó előtt, amelyen túl titok rejtőzött. Magánál ez a titok nagy volt és mindent átfogó, nálam pedig kicsi. De emocionális szempontból az én balsikerem felér a magáéval.

— Mi ketten társak vagyunk a bajban. Biztosíthatom, hogy még többször is beleütközünk majd ilyen acélajtókba. Mennél merészebb és erősebb lesz a törekvés, annál gyakrabban ütközünk ajtóba.

— Valamelyik majd csak kinyílik!

— Ez az!

— De maga nem hátrált meg végleg?

— Természetesen nem. Újabb tényeket gyűjtök, helyesebb megoldások mutatóit szedem össze. A kozmosz ereje olyan valószínűtlenül nagy, hogy nagyon naiv dolog volna, ha egyszerű piszkavassal támadnánk reá… Éppen olyan ez, mintha maga szabad kézzel akarná kinyitni azt a veszélyes ajtót.

— S ha várnia kell egész életén át?

— Mit számít az én egyéni életem a tudomány ekkora lépéseihez képest?!

— Mven, hova lett a maga szenvedélyes türelmetlensége?

— Nem múlt el, csak megfékeztem. Megszenvedtem érte…

— S Ren Boz?

— Neki könnyebb. Folytatja útját, keresi elvont elméleteinek helyesbített megoldását.

— Értem. Egy pillanatra, Mven, valami fontosat akarnak közölni velem.

A képernyő kialudt, Veda eltűnt, s amikor a képernyő újra megvilágosodott, Mven Masz előtt mintha egészen más, fiatal és gondtalan nő állt volna.

— Dar Veter már ereszkedik le a Földre. Az 57. űrállomás határidő előtt elkészült.

— Ily hamar? Minden készen van?

— Nem, csak a külső szerelés és az erőgépek beállítása. A belső munka már egyszerűbb. Dar Vetert visszahívták, hogy pihenjen, s elemezze Junij Antnak azt a jelentését, amely a Gyűrű-összeköttetés új módjáról szól.

— Köszönöm, Veda! Nagyon örülök, hogy megláthatom Dar Vetert.

— Bizonyosan meglátja… De még nem fejeztem be. Az egész bolygó erőfeszítésével előkészítették az anamezonkészletet az új csillaghajó, a Hattyú számára. Akik felszállnak vele, meghívnak bennünket a búcsúzáshoz, amikor elindulnak visszatérés nélküli útjukra. Ott lesz-e?

— Ott leszek. A bolygó búcsúzóul a legszebbet és a legkedvesebbet mutatja majd meg a Hattyú személyzetének. A személyzet tagjai szeretnék megnézni Csara táncát, amelyet a Lángoló Kehely ünnepén táncolt. Csara maga megy oda, hogy a búcsúzás előtt megismételje táncát az El Hómra központi világűr-kikötőben. Majd ott találkozunk!

— Nagyon jó lesz, drága Mven Masz!