Az Androméda-Köd

IX. fejezet HARMADIK CIKLUSÚ ISKOLA

A harmadik ciklus 410. iskolája Írország déli részén épült. Széles mezők, szőlőskertek és tölgyesek nyúltak a zöld domboktól a tengerig. Veda Kong és Evda Nal éppen tanítási időben érkeztek, s lassú léptekkel haladtak végig a körfolyosón, a tantermek körül, amelyek a kerek épület külső vonalán helyezkedtek el. Borús nap volt, szemerkélt az eső, és ezért a tantermekben folyt a foglalkozás, nem pedig kint a réten, a fák alatt, mint rendesen.

Veda Kong iskoláslánynak érezte magát, elrejtőzött, és hallgatódzott a bejáratok mögött, amelyeket itt is — mint az iskolák többségében — ajtó nélkül építettek meg, a falkiszögellé-sekből alakították ki, s ezek kulisszaszerűen fedték egymást. Evda Nal belement ebbe a játékba. A két nő óvatosan lesett be az osztályokba, kereste Evda lányát s arra törekedtek, hogy ne vegyék őket észre.

Az első tanteremben megpillantottak egy egész falat kitöltő, kék krétával felvázolt vektort, melyet a vektor mentén csavarodó spirál vett körül. A spirál két szakaszát derékszögű koordináták rendszerével berajzolt merőleges irányú ellipszisek övezték.

— Bipoláris matematika! — kiáltott fel tréfás rémülettel Veda.

— Nem, ez valamivel több! Várjunk csak egy percig — vetette ellen Evda.

— Most, hogy megismerkedtünk a kohleáris, vagyis spirális, növekvő mozgás árnyékfunkcióival, amelyek a vektoron keletkeznek — magyarázta egy beesett, égő szemű, idősebb tanár —, eljutunk a „repaguláris számítás” fogalmához. E számítás neve egy ókori latin szóból származik, s annyit jelent, mint akadály, torlasz, helyesebben: egyik minőség átmenete egy másik minőségbe kétirányú aspektusban véve — a tanár rámutatott a spirálison keresztbehúzódó széles ellipszisre. — Más szóval az egymásba kölcsönösen átmenő jelenségek matematikai vizsgálata ez.

Veda Kong elrejtőzött a kiszögellés mögött, s kezénél fogva odahúzta barátnőjét is.

— Ez egészen új dolog! Arról a területről van szó, amelyről a maga Ren Boz barátja beszélt a tengerparton.

— Az iskola mindig a legújabbat adja tanítványainak, s állandóan kiselejtezi a régit. Ha az új nemzedék ismételi a régi, elavult fogalmakat, akkor hogyan biztosítjuk a gyors előrehaladást? Hiszen még így is végtelenül sok időt fordítunk arra, hogy átadjuk a gyermekeknek a tudás stafétabotját. Évtizedek múlnak el, amíg a gyermekből gigászi feladatok végrehajtására alkalmas, teljes értékű, művelt felnőtt válik. A nemzedékeknek ez a lüktetése, amelyben egy lépést teszünk előre, s kilenctized lépést hátra — hátra, amíg az új nemzedék felnő, és elvégzi tanulmányait —, az ember szempontjából ez a halál és az újjászületés legnehezebb biológiai törvénye. Már sok minden elavult abból, amit a matematika, a fizika és a biológia területén tanultunk. Egészen más dolog a történelem: ez lassabban öregszik, mert hiszen ő maga is nagyon öreg.

A két nő egy pillantást vetett a másik tanterembe. A tanárnő háttal állt nekik, a tanulók feszülten figyelték az előadást, s így nem vettek észre semmit. Az osztályban tizenhét éves nagy fiúk és leányok voltak. Kipirult arcuk arról tanúskodott, hogy az előadás lelkes érdeklődést kelt bennük.

— Mi, az emberiség, igen nagy megpróbáltatásokon mentünk át — s a tanárnő hangja izgatottan csengett. — Az iskolai történelemben máig is a legfőbb feladatunk, hogy az emberiség által elkövetett történelmi hibákat és ezek következményeit tanulmányozzuk. Átéltük azt, hogy az élet és az élethez szükséges tárgyak egyre bonyolultabbá váltak, azért, hogy eljussunk a minél nagyobb egyszerűségig. Az anyagi élet bonyolultsága olykor a szellemi kultúra egyszerűsödésére vezetett. Nincs szükség semmi olyan fölösleges holmira, amely megköti az embert, hiszen az ember élményei és benyomásai sokkal finomabbak, és bonyolultabbak az egyszerű életben. Mindazzal, ami a mindennapi életszükségletek kielégítésére vonatkozik, a legjobb elmék ugyanúgy foglalkoznak, mint a tudomány legfontosabb problémáival. Az állatvilág fejlődésének közös útját jártuk mi, s ez arra irányult, hogy figyelmünket a mozdulatok beidegzése, a reflexek kifejlesztése útján a szervezet idegrendszerének munkájában szabaddá tegyük. A társadalom termelőerőinek automatizálása megteremtette az irányítás hasonló reflexrendszerét a gazdasági termelésben, s lehetővé tette sokak számára, hogy azzal foglalkozzanak, ami az ember igen fontos feladata: a tudományos kutatással. A természettől nagy kutató elmét kaptunk, bár kezdetben ez az elme csupán arra rendeltetett, hogy az élelmet megkeresse, és az élelmiszerek ehetőségét vizsgálja.

— Kitűnő! — súgta Evda Nal, s ebben a pillanatban meglátta a leányát.

A leány nem sejtett semmit, elgondolkozva nézte az ablaküveg hullámos felületét, amely lehetetlenné tette, hogy az osztályon kívül fekvő világot is lássák.

Veda Kong kíváncsian hasonlította össze a lányt az édesanyjával. Ugyanaz az egyenes szálú, hosszú fekete haj, de a lányé kék szállal van befonva, s két nagy masnival van átkötve. Ugyanaz a lefelé keskenyedő, tojásdad arc, amelyen valami nagyon gyermekes vonást kelt, hogy a homloka igen kiszélesedett, és az arccsontja kiugró. Hófehér, műgyapjúból készült kis blúz hangsúlyozta a lány bőrének sötétes sápadtságát, szemének, szemöldökének és szempillájának mély feketeségét. Vörös korall gyöngysort viselt, amely igen jó összhangban állt rendkívül eredeti külsejével.

Evda leánya ugyanolyan széles és térden felül érő rövid nadrágot viselt, mint minden osztálytársa, s ruháját csupán a nadrág oldalsó varrásához erősített vörös rojt különböztette meg a többiekétől.

— Indián ruhadísz — súgta oda Evda Nal barátnője kérdő mosolyára.

Evda és Veda még alig léphetett vissza a folyosóra, amikor a tanárnő elhagyta az osztályt. Több tanítványa, köztük Evda lánya is rögtön nyomon követte. A leány hirtelen mozdulatlanná meredt, megpillantotta édesanyját, aki büszkesége volt, és akiben mindig követésre méltó példaképét látta. Evda nem tudta, hogy tisztelői az iskolában tanulókört alakítottak, s elhatározták, hogy életükben ugyanazt az utat követik, amelyet a híres Evda Nal járt.

— Mama! — suttogta a leány; zavart tekintetet vetett édesanyja kísérőjére, majd Evdához simult. A tanárnő megállt, s odament hozzájuk.

— Értesítenem kell az iskolai tanácsot — mondta a tanárnő, bár Evda Nal tiltakozó mozdulatot tett. — Ideérkezéséből szeretnénk egy kis hasznot húzni.

— Inkább belőle húzzanak hasznot — mondta Evda, és bemutatta Veda Kongót.

A történelemtanárnő arcát meleg pír öntötte el, s ez egészen megfiatalította.

— Ez nagyszerű! — megkísérelte, hogy megőrizze a hivatalos hangnemet. — Most éppen a felső csoportok vizsgái előtt állunk. Ha Evda Nal ad nekik útravalót, s Veda Kong tart áttekintő előadást a régi kultúrákról és fajokról, az nagy hasznára volna fiataljainknak! Nem igaz, Rea?

Evda lánya tapsolt örömében. A tanárnő a tornászokat jellemző könnyű, gyors járással a tanári szobákba sietett, amelyek egy hosszú, egyenes melléképületben voltak elhelyezve.

— Rea, most nem veszel részt a munkaórán, hanem sétálunk egyet a kertben — javasolta Evda a leányának. — Már nem lesz időm, hgy még egyszer meglátogassalak, mielőtt kiválasztod nagy feladataidat. Legutóbb nem döntöttünk végérvényesen…

Rea szótlanul kézen fogta édesanyját. Az iskola minden ciklusában váltogatta egymást az elméleti óra a munkával. Most éppen Reá egyik kedves foglalkozására, az optikai üvegek csiszolására került a sor, de ugyan mi lehetett volna érdekesebb és fontosabb számára édesanyja látogatásánál?

Veda elindult a távolban látható kis asztronómiai obszervatórium felé, s magára hagyta az anyát a leányával. Rea gyermek módjára simult édesanyja erős karjához, s mély töprengésbe merülve haladt mellette.

— Hol van a kis Kay? — kérdezte Evda, s a kislány szemlátomást elszomorodott.

Kay Rea védence volt. A nagyobb tanulók rendszeresen látogatták az első és a második ciklus közel fekvő iskoláit, és védenceket választottak maguknak, ellenőrizték tanulásukat, és nevelték őket. A gondos nevelés feltétlenül szükségessé tette, hogy a pedagógusok nagy segítséget kapjanak.

— Kay feljutott a második ciklusba, és messze utazott innét. Ügy sajnálom… Miért is visznek el bennünket minden negyedik évben, egy-egy újabb ciklusban egyik helyről a másikra?

— Hiszen jól tudod, hogy a lélek belefárad, és beletompul az egyhangú benyomásokba.

— Csak azt nem értem, hogy a négy hároméves ciklus közül miért nevezik az elsőt nulla-ciklusnak, hiszen itt is igen fontos nevelési folyamat megy végbe, ahol a kicsinyeket 1–4 éves korig tanítják.

— Régi s nem valami jó elnevezés ez. De kerüljük azt, hogy nagyobb és fontosabb ok nélkül megváltoztassuk a már kialakult elnevezéseket. Ez mindig azzal jár, hogy emberi energiát vesztegetünk rá. Kivétel nélkül mindenkinek kötelessége, hogy az ilyesmitől megkímélje az emberiséget.

— De hiszen a ciklusokra osztás szintén nagy erőveszteség, az egyes ciklusokban a gyermekek külön tanulnak és élnek, állandóan változtatják a helyüket.

— Ez gazdagon megtérül azzal, hogy élesedik a felfogó képességük, növekedik az oktatás hasznos hatása, amely egyébként évről évre elkerülhetetlenül csökkenne. Ti, apró emberkék, a növekedés és a' nevelés során más- és másfajta lényekké váltok. A különböző életkori csoportok együttes élete akadályozza a nevelést, és ingerii magát a tanulót. Mi a különbséget a lehető legkisebbre csökkentettük, a gyermekeket négy életkori ciklusra osztottuk, de még ez sem tökéletes. Ámde először beszélgessünk a te vágyaidról és dolgaidról. Előadást kell tartanom mindnyájatoknak. Azt hiszem, előadás után kérdéseid önmagukról világossá válnak.

Rea a Gyűrű Korszakának gyermekeit jellemző nyílt és őszinte bizalommal mondta el édesanyjának legtitkosabbb gondolatait; a gyermekek sohasem részesültek ezért bántó lekicsinylésben vagy meg nem értésben. A leány maga volt a megtestesült fiatalság, még semmit sem tudott az életről, de már tele volt álmodozó várakozással. Tizenhetedik évének betöltésével a leányka elvégezte az iskolát, s megkezdődött számára a herkulesi hőstettek hároméves időszaka, amikor már a felnőttek között végzi munkáját. A hőstettek után véglegesen meghatározzák hajlamait és képességeit. Akkor majd egy kétéves felsőfokú képzés következik, amely feljogosítja, hogy megválasztott hivatásában önálló munkát végezhessen. Hosszú élete során minden embernek bőven volt alkalma rá, hogy öt-hat hivatásban is felsőfokú képzést szerezzen, s változtassa munkáját, de az első és nehéz munka: a herkulesi hőstettek megválasztásától igen sok függött. Ezért a feladatokat csak nagyon gondos mérlegelés és tapasztalt tanácsadó bevonása útján választották meg.

— Már túl vagytok a vizsga előtti lélektani vizsgálatokon? — kérdezte Evda felvonva szemöldökét.

— Túl. Húsz-huszonnégy pontom van az első nyolc csoportban, tizennyolc és tizenkilenc a tizedikben és tizenharmadikban sőt tizenhét a tizenhetedik csoportban! — mondta büszkén Rea.

— Nagyszerű! — örvendezett Evda. — Minden nyitva áll előtted. Nem változtattad meg az első hőstettre vonatkozó választásodat?

— Nem. Ápolónő leszek a Feledés Szigetén, aztán pedig egész tanulókörünk, a te tisztelőidnek köre a Jütlandi Pszichológiai Kórházban fog dolgozni.

Evda nem fukarkodott jóindulatúan gúnyos megjegyzéseivel a buzgó pszichológusokra vonatkozóan, de Rea megkérte édesanyját, legyen a kör tagjainak mentora, mert ők is választás előtt állnak a hőstettek tekintetében.

— Hiszen akkor itt kell töltenem egész szabadságomat — nevetett Evda. — Mit csinál majd Veda Kong? Reának akkor eszébe jutott édesanyja kísérője.

— Ő nagyon jó — mondta komolyan Rea —, s majdnem olyan szép, mint te vagy!

— Sokkal szebb!

— Nem, ezt én tudom… Egyáltalán nem azért, mert anyám vagy — erősködött Rea. — Lehet, hogy első tekintetre szebb nálad. De te valami belső erőt hordozol magadban, ami Veda Kongban még nincs meg. Nem mondom azt, hogy nem is lesz. De amikorra meglesz, akkorra.

— Árnyékot vet majd anyádra, mint a Hold a csillagra? Rea megrázta a fejét.

— S te talán majd ott maradsz, ahol vagy? Még sokkal messzebb jutsz el, mint ő!

Evda megsimogatta leánya haját, s belenézett a kislány feléje forduló arcába.

— Még nem volt elég a dicséretből, kislányom? Elfecséreljük az időt!

Veda Kong lassan haladt végig a fasoron, s bejutott egy kis ligetbe, amelyben nagy levelű iharfák álltak; a páratelt lombsátor halkan suttogott. Az esti köd első foszlányai már emelkedni kezdtek a közeli rétről, de a szél egy pillanat alatt szétoszlatta őket. Veda Kong a természet mozgékony nyugalmára gondolt, és arra, milyen szerencsésen választják ki mindig az iskolaépületek helyét. A nevelésnek egyik legfontosabb feladata, hogy fejlessze a természeti benyomások iránti finom érzéket, s a természettel való közösséget. Ha eltompul a természet iránti figyelem, akkor ez azt jelenti, hogy az ember megáll fejlődésében, mert ha elszokik a megfigyeléstől, elveszíti általánosító képességét is. Veda a tanítási képességre gondolt; nagyon értékes adottság ez abban a korszakban, amikor az emberek végre megértették, hogy a képzés egyben nevelés is, és csakis így lehet előkészíteni egy gyermeket az ember nehéz útjára. Természetes, hogy az alapot mindig a vele született tulajdonságok adják meg, de ezek esetleg értéktelenek maradnának, ha a tanító által kialakított emberi lelket finom kézzel ki nem művelnék,

A tudós történész gondolatban visszatért azokhoz a régmúlt napokhoz, amikor őt magát is elvakították a harmadik ciklusba járó ifjú lény ellentmondásai, ő is égett a vágytól, hogy feláldozhassa önmagát, de az egész világot mégis önmagából, egészséges, önző fiatalsága szempontjából ítélte meg. „Mily sokat tettek akkor a tanítók, a mi világunkban nincs ennél szebb hivatás!”

A tanuló jövendője a tanító kezében van, mert hiszen az ember csak a nevelője erőfeszítései árán emelkedik mind magasabbra, válik mind hatalmasabbá, és teljesíti a legnehezebb feladatot: önmaga legyőzését, az önző mohóság és a zabolátlan vágyak leküzdését.

Veda Kong a fenyő szegélyezte kis öböl felé vezető útra tért, ahonnét csengő gyermekhangokat hallott, s nemsokára vagy egy tucatnyi fiúra bukkant, akik műanyagból készült kötényükben szorgalmasan fúrtak-faragtak, s baltával munkáltak meg egy hatalmas tölgyrönköt; a szerszámok, amelyeket használtak, már az őskorszak barlangjaiban is megtalálhatók voltak. Az ifjú építők tisztelettel köszöntötték a történészt, s elmagyarázták, hogy a történelmi hősök mintájára szeretnének felépíteni egy hajót, mégpedig az önműködő fűrészek és szerszámgépek segítsége nélkül. A hajó rendeltetése az lenne, hogy eljussanak rajta a karthágói romokhoz, s ezt az utat az iskolai szünetben, történelem és földrajz tanáraikkal és munkaoktatójukkal együtt szeretnék megtenni.

Veda sok sikert kívánt a hajósoknak, s már indulni akart. Ekkor előlépett egy magas, karcsú fiú, akinek egészen sárga haja volt.

— A néni jött együtt Evda Nallal? Ha igen, feltehetek néhány kérdést?

— Természetesen — mondta Veda.

— Evda Nal a Bánat és öröm Akadémiáján dolgozik. Tanulmányoztuk bolygónk és néhány más világ társadalmi felépítését, de még senki sem beszélt nekünk ennek az akadémiának a jelentőségéről.

Veda beszélt nekik arról a nagy munkáról, amelyet az akadémia a társadalom életében végez; tájékoztatta őket arról, milyen a bánat és a boldogság viszonya az egyes emberek életében, a bánatnak az egyes életkori csoportokban betöltött szerepéről. Ezután elemezte a bánat és az öröm változásait az emberiség történelmi fejlődésének egyes szakaszain. Az élmények értéke nagyon különböző, a sztohasztika — a nagy számok módszere — segítségével, rengeteg adat feldolgozása útján igen fontos törvényszerűségeket sikerült megállapítani. Azok a tanácsok, amelyek a társadalom további fejlődését irányították, mindenképpen arra törekedtek, hogy minél jobb mutatószámokat érjenek el. Szerintük a társadalom fejlődése csak akkor nevezhető sikeresnek, ha növekedett az öröm, vagy az öröm a bánattal egyensúlyban volt.

— A Bánat és Öröm Akadémiája tehát a legfelsőbb szerv? — kérdezte egy bátor, pajkos szemű fiú.

A többiek hangosan nevettek, de Veda Kong első kérdezője rögtön megmagyarázta:

— Oll mindenben a legfőbbet keresi. Mindig a múlt nagy vezetőiről álmodozik.

— Veszélyes út — mosolygott Veda. — Mint történész mondhatom nektek, hogy azok a nagy vezetők voltak a leginkább megkötött és függő emberek.

— Előre feltételezett cselekedeteik kötötték őket? — kérdezte a sárga hajú fiú.

— Pontosan azok. De ez még a Megosztott Világ Korszakának és a korábbi korszakoknak kialakult és egyenlőtlenül, ösztönösen kialakult régi társadaknaiban volt. Ma már nincs ilyen vezetés, mert egyetlen Tanács munkája sem képzelhető el az összes többi Tanács munkája nélkül.

— S a Gazdasági Tanács? Nélküle senki nem tehet semmi nagyot — vetette közbe óvatosan és kissé félénken, de nem zavartan Oll.

— Ez igaz, mert a gazdaság létünk egyetlen reális alapja. Úgy gondolom azonban, hogy nem egészen helyes fogalmatok van a vezető jellegéről… Már tanultátok az emberi agy cito-architektórikus felépítését?

A fiúk igenlő választ adtak.

Veda kért egy pálcát, és belerajzolta a homokba a legfontosabb irányító intézményeket jelző köröket.

— Látjátok, itt van a középen a Gazdasági Tanács. Innét egyenes vonalak kapcsolódnak e tanács konzultatív szerveihez: a Bánat és Öröm Akadémiájához, a Sztohasztika és Jövőbelátás Akadémiájához, a Munka Pszichofiziológiájának Akadémiájához. Ugyancsak egyenes vonalak vezetnek innét az Irányított Sugárzások Akadémiájához és a Nagy Gyűrű külső állomásaihoz. Továbbá…

Veda egy bonyolult vázlatot rajzolt bele a homokba, s így folytatta:

— Nem emlékeztet-e benneteket ez a rajz az emberi agyra? A kutató és a számontartó központok az érzékszervi központok. A Tanácsok az asszociatív centrumok. Tudjátok, hogy minden élet vonzásból és taszításból, a robbanások és felhalmozások, az inger és a gátlás ritmusából áll. A gátlás legfőbb központja a Gazdasági Tanács, amely mindent a reális lehetőségek talajára visz a társadalmi szervezetben, s e szervezet objektív törvényeire épít. Az ellentétes erőknek ez az összehangolt egyesített kölcsönhatása a mi agyunk, és a mi társadalmunk. S egyik is, másik is szakadatlanul halad előre. Valamikor régen a kibernetika, vagyis a vezetés tudománya a legbonyolultabb kölcsönhatásokat és változtatásokat eszközölhette viszonylag egyszerű gépi tevékenységgel. De minél jobban fejlődött tudásunk, annál bonyolultabbá váltak a termodinamika, a biológia, a közgazdaság jelenségei és törvényei, s végképp megszűntek a természet vagy a társadalom fejlődésének folyamatairól alkotott, leegyszerűsített fogalmak, A fiúk mozdulatlanul hallgatták Vedát.

— Mi a fő a társadalom ilyen felépítésében? — fordult Veda a vezetőkről álmodozó fiúhoz. Az zavartan hallgatott, de az első fiú a segítségére sietett.

— A haladás! — jelentette ki bátran, s e válasz nagyon megörvendeztette Vedát.

— Fogadd el ezt jutalmul a kitűnő válaszért! — kiáltott fel, aztán végignézett magán, levette a bal válláról a kék tenger felett szálló fehér albatroszt ábrázoló zománcozott kapcsot. Nyitott tenyerén odanyújtotta a fiúnak.

A fiú zavarba jött, tétovázott.

— Mai beszélgetésünk emlékére, s hogy ne feledkezz meg a haladásról! — mondta Veda, és a fiú elfogadta az albatroszt.

Veda kezével fogta össze blúzának vállrészét, s elindult vissza a parkba. A csatot Erg Noortól kapta ajándékba, s az a hirtelen óhaja, hogy elajándékozza, sokat jelentett, egyebek közt azt a különös kívánságát is, hogy minél hamarabb levesse magáról mindazt, ami elmúlt, vagy ami elmúlóban van, s amelyet maga mögött tudott.

Az épület központjában fekvő kerek teremben összegyűlt a kis iskolaváros egész lakossága. Evda Nal fekete ruhában fölállt a felülről megvilágított központi előadói emelvényre, s nyugodtan végighordozta tekintetét az amfiteátrum sorain. A hallgatóság némán, mozdulatlanul figyelte halk, tiszta hangját. A nagy hangú erősítőket most már csak a biztonsági technikában.használták. Nem volt szükség nagy előadótermekre sem, mert kifejlődött a televíziós sztereofon.

— A tizenhetedik év fordulat az ember életében. Rövidesen elmondjátok a hagyományos szavakat az írországi körzet gyűlésén: „Kérem önöket, felnőtteket, akik elhívtak engem a munka útjára, fogadják el képességemet és óhajomat, fogadják el munkámat, és tanítsanak engem nappal és éjszaka egyaránt. Nyújtsák felém segítő kezüket, mert nehéz az út, s én követem önöket!” Ebben a régi, hagyományos szövegben a sorok között igen sok minden van, s ma szeretnék nektek erről beszélni.

— Gyermekkorotoktól kezdve tanítanak benneteket a dialektikus filozófiára, amelyet valamikor régen, az antik kor titkos könyveiben a „kettősség titkának” neveztek. Úgy vélték akkor, hogy e magasztos titkot csak a „beavatottak”, az erősek bírhatják, akik lélekben és erkölcsileg kimagaslanak a többiek közül. Napjainkban ti már ifjúságotoktól fogva a dialektika törvényei szerint látjátok a világot, s e törvények hatalmas ereje mindenkit szolgál. Jól felépített társadalomban jöttetek a világra, ezt a társadalmat névtelen dolgozók és a jobb életért küzdő milliárdok nemzedékei alkották meg. Ötszáz nemzedék követte egymást az első társadalmak megalkotásától, a munkamegosztástól kezdve. Ez alatt az idő alatt különféle fajok és népek keveredtek egymással. Egy vércsepp, ahogyan régen mondották, vagy az átöröklési mechanizmusok, ahogyan ma mondjuk, minden népből van mindegyikőtökben. Gigászi munka folyt, hogy megtisztítsák az átöröklést azoktól a következményektől, amelyeket a sugárzások vigyázatlan használata és a régebben elterjedt, az átöröklési mechanizmusokba behatolt betegségek okoztak.

Az új ember nevelése nagyon finom munka, amely az egyének elemzésével nagyon óvatosan folyik. Végérvényesen a múltba tűntek azok az idők. amikor a társadalom megelégedett a felületes, éppen hogy felnevelt emberekkel, akiknek hibáit az átörök-léssel, az emberrel vele született természeti adottságokkal magyarázták. Ma minden rosszul nevelt ember szemrehányás az egész társadalommal szemben, s benne nagy kollektívák nyomasztó hibája mutatkozik meg.

De nektek, akik még nem szabadultatok meg az életkorotokkal együtt járó önzéstől és saját „én”-etek túlértékelésétől, világosan kell látnotok, mily sok függ tőletek magatoktól, mennyire ti magatok alakítjátok saját sorsotokat és saját életérdekeiteket. Amikor utat választotok, a lehetőségek igen nagyok, de ez a szabadság egyben a teljes felelősséget is rátok hárítja a választásért. Régen megszűntek már a műveletlen ember álmodozásai arról, hogy visszatér a vad természetbe, az ősi társadalmak és kapcsolatok szabadságához. Az emberek irdatlan tömegeit egyesítő emberiség előtt ott állt a reális választás: vagy alárendeli magát a társadalmi fegyelemnek, a tartós nevelésnek és oktatásnak, vagy elpusztul; más út nincs, ha bolygónkon akarunk élni, bár Földünk természetvilága éppen elég bőkezű! A gyászfilozófusok, akik a múltba, az ősi természethez való visszatérésről álmodoztak, nem értették meg, és nem is szerették igazán a természetet, mert különben ismerték volna a természet kemény irgalmatlanságát, s tudták volna, hogy ez a természet elkerülhetetlenül megsemmisít mindent, ami nem engedelmeskedik törvényeinek.

Az új társadalom emberei előtt ott állt az elháríthatatlan szükségesség: vágyaiknak, akaratuknak és gondolatuknak fegyelmezése. Az értelem és az akarat nevelésének ez az útja ma éppen úgy kötelező mindnyájatok számára, mint a test nevelése is. Amikor mi azt mondjuk: „akarom”, akkor ezen azt értjük: „tudom, hogy ez így lehetséges”.

Már évezredekkel ezelőtt azt mondották a régi hellének: — metron-ariszton, vagyis: legfőbb a mérték. Mi is változatlanul azt mondjuk, hogy a kultúra alapja a mérték megértése mindenben.

A kulturális színvonal növekedésével az emberek egyre kevésbé törekedtek a magántulajdon durva boldogságára, a birtoklás sóvár fokozására, mert ez hamarosan eltompitotta az embert, és sötét kielégületlenséget hagyott benne.

Mi most a lemondás sokkal nagyobb boldogságára, arra a boldogságra tanítunk benneteket, hogy segítsetek a másiknak, igazi örömmel töltsön el benneteket a munka, amely felgyújtja a lelket. Segítettünk nektek, hogy kiszabaduljatok a jelentéktelen törekvések és az apró dolgok hatalmából, s örömeteket és bánatotokat egy magasabb síkon, az alkotásban találjátok meg.

A testnevelésről való gondoskodás, tíz meg tíz nemzedék tiszta, egészséges, helyes életmódja megkímélt benneteket az emberi lélek harmadik szörnyű ellenségétől: a közönytől, az ürességtől és henyeségtől. Tele vagytok energiával, kiegyensúlyozott, egészséges lelkivilágotok van, amelyben az emóciók természetes arányánál fogva több a jó, mint a rossz, s így léptek be a munka világába. Mennél jobbak lesztek, annál jobb és magasabb rendű lesz az egész társadalom, mert e tekintetben kölcsönös függő viszony áll fenn. Megteremtitek a magasrendű szellemi környezetet, mint a társadalom szerves részecskéjét, ez viszont benneteket emel föl. A társadalmi környezet az ember nevelésének és tanításának legfontosabb tényezője. Napjainkban az ember egész életén át nevelődik és tanul, s a társadalom útja gyorsan ível fölfelé.

Evda Nal egy kis szünetet tartott, végigsimította haját, ugyanúgy, mint Rea, aki a hallgatóság soraiban ült, s le nem vette volna róla tekintetét, majd újra megszólalt.

— Valamikor az emberek álmodozásnak nevezték azt a törekvést, hogy megismerjék a világ jóságát. Ti egész életeteken át így fogtok álmodozni, és így lesz örömötök a megismerésben, a mozgásban, a harcban és a munkában. Ne törődjetek a lélek magasba szárnyalása után bekövetkező esésekkel, mert ezek ugyanolyan törvényszerű fordulatai a spirális mozgásnak, mint ahogyan ez megfigyelhető minden más anyagban is. A szabadság valósága igen kemény, de benneteket előkészített erre neveléstek és tanulásotok fegyelme. Ezért nektek, akik tudjátok, mekkora felelősség hárul rátok, lehetőségetek van arra a sokféle tevékenységre, amelyek az egyéni boldogságot alkotják. A paradicsombeli édes semmittevésre vonatkozó álmokat a történelem nem igazolta, mert ezek az álmok ellentétesek a harcos ember természetével. Voltak, és mint minden korszakban, ma is vannak nehézségek, de az egész emberiség számára az emelkedés jelenti a boldogságot: állandó és gyors emelkedés, a tudás, az érzelem, a tudomány és a művészet mind magasabb csúcsai felé.

Evda Nal befejezte előadását, lejött az emelvényről, odalépett az első sorokhoz, ahol Veda Kong ugyanúgy köszöntötte őt, mint Csarát is az ünnepen. S az egész hallgatóság felállt, követve Veda Kong példáját, mintha ki akarná fejezni lelkes örömét, amelyet Evda Nal nagy tudása keltett.