XIII. fejezet ÉG ANGYALAI

Erg Noor lélegzetét visszafojtva figyelte a laboránsok működését. A műszerek sokasága a csillaghajó vezetőfülkéjére emlékeztette, de a nagy terem, a széles kékes színű ablakok egyszerre elterelték az űrhajóra vonatkozó minden gondolatát.

A szoba közepén egy acélasztalon vastag rufolucit lemezekből, az infravörös és a látható sugarak számára egyaránt átlátszó anyagból készült kamra állt. Csövek és vezetékek szőtték be pókhálóként a csillaghajó víztartályának barna zománcát, amelybe a Vascsillag bolygójáról hozott két fekete medúza volt bezárva.

Eon Thal kihúzta magát, mintha tornagyakorlatra készülne; karját változatlanul felkötve viselte. Távolról figyelte az automata feljegyző készülék dobjának lassú forgását. A biológus homlokán vastag, fekete szemöldöke fölött verítékcseppek ütköztek ki.

Erg Noor megnedvesítette kiszáradt ajkát.

— Semmi. Öt esztendős út után csupán por maradt belelük — jegyezte meg rekedten a csillaghajós.

— Ha így van, az nagy szerencsétlenség… Nisa számára és az én számomra egyaránt — válaszolta a biológus. — Tapogatózva, kell folytatnunk a kutatást, talán évekig is, hogy megállapítsuk a betegség jellegét.

— Ma is azt gondolja, hogy a medúzának és a keresztnek egyforma szervei vannak arra, hogy megöljék zsákmányukat?

— Nemcsak én gondolom ezt. Grim Sár és mindenki más ugyanerre a meggyőződésre jutott… De kezdetben a legmeglepőbb gondolataink voltak. Én például arra gondoltam, hogy a fekete keresztnek egyáltalán semmi köze sincs a bolygóhoz.

— Emlékszik rá, én is beszéltem erről magának. Ügy rémlett nekem, hogy ez a lény a korong-csillaghajóról való, és azt őrizte. De ha alaposan megfontoljuk, akkor fölvetődik a gondolat, mi értelme lett volna annak, hogy őrizze ezt a bevehetetlen erődöt, mégpedig kívülről? Az a kísérletünk, hogy behatoljunk a spirális koronghajóba, bebizonyította, mennyire alaptalanok az efféle gondolataink.

— Én azt képzeltem, hogy a kereszt egyáltalán nem él. Automata robotgép, amelyet talán a csillaghajó védelmére állítottak.

— Ez az! Erre gondoltam én is! Ma már azonban természetesen elálltam ettől a gondolattól. A fekete kereszt valóságos élőlény, amelyet a homály világa teremtett. Valószínű, hogy ezek a lények lent, a síkságon laknak. A kereszt a „kapu”, a sziklák közötti átjáró felől jelentkezett. A medúzák könnyebb és mozgékonyabb lények, azon a fennsíkon laknak, amelyre mi leszálltunk. A fekete kereszt és a korong-csillaghajó között véletlen kapcsolat áll fenn, a mi védőberendezéseink egyszerűen érintkezésbe jutottak a síkságnak ezzel a távoli zugával, amely mindig homályban van a gigantikus korong mögött.

— S úgy gondolja, hogy a kereszt és a medúzák gyilkoló szervei hasonlítanak egymásra?

— Igen! Ezeknél az állatoknál, amelyek ugyanazon feltételek között élnek, szükségképpen hasonló szervek fejlődtek ki. A Vascsillag hőelektromos égitest. A bolygó egész vastag atmoszférája erősen telítve van villamossággal. Grim Sar úgy véli, hogy az állatok az energiát a légkörből vették, előidézve a mi gömbvillámainkhoz hasonló sűrűsödést. Emlékszik a barna színű apró csillagok mozgására a medúzák csápjain?

— A keresztnek is volt csápja, de nem volt…

— Egyszerűen az a helyzet, hogy senki nem vette észre. De a megbetegedés jellege, amely az idegoszlopot támadta meg, és megbénította a megfelelő felső központot — s ebben valameny-nyien egyetértünk —, teljesen azonos nálam is, Nisánál is! Ez a legfőbb bizonyítékunk, és a legnagyobb reménységünk!

— Reménység? — figyelt fel egyszerre Erg Noor.

— Természetesen. Nézze csak — a biológus a műszer feljegyzéseinek egyenletes vonalára mutatott —, ezek az érzékeny elektródák, amelyeket a medúzák csapdájába bocsátottunk, semmit nem jeleznek. A szörnyeteg tele volt energiatöltéssel, amikor bekerült a tartályba, és ez a töltés nem távozhatott sehová, miután a tartályt beforrasztottuk. A kozmikus táplálószervek védőszigetelése aligha törhető át, nem olyan az, mint a mi könnyű biológiai védőöltözékünk. Emlékszik rá, hogy a kereszt, amely megbénította Nisát, semmi kárt nem tett önben. Ultrahangja behatolt a legrövidebb védelmet nyújtó űrhajós ruhába, megbénította az akaratot, de a támadó töltetek tehetetlennek bizonyultak. Ezek átütötték Nisa védőruháját ugyanúgy, mint ahogyan a medúzák átütötték az enyémet.

— Ennélfogva a gömbvillámoknak vagy annak a valaminek a töltete, amely benne van a tartályban, ma is ott kell, hogy legyen. A műszerek viszont nem jeleznek semmit.

— Éppen ez ad nekünk reményt. Ez azt jelenti, hogy a medúzák nem omlottak porrá. A medúzák…

— Értem. Betokozódtak, valami gubóhoz hasonló tokba zárták magukat.

— Úgy van. Az efféle védekezés erősen elterjedt azok között az élő szervezetek között, amelyeknek a lét szempontjából kedvezőtlen időszakokat kell átélniök. A fekete bolygó hosszú, jeges éjszakái, „napkeltéi”, „napnyugtái”, szörnyű viharai éppen ilyen időszakok. Minthogy azonban viszonylag gyorsan váltakoznak, meg vagyok győződve róla, hogy a medúzák igen gyorsan betokozódhatnak, és ugyanilyen gyorsan kikerülhetnek ebből az állapotukból. Ka ez a feltevés helyes, akkor elég egyszerűen visszaadhatjuk a fekete medúzáknak gyilkos élettevékenységüket.

— Úgy, hogy megteremtik azt a hőmérsékletet, azt az atmoszférát és világítást, valamint egyéb feltételeket, amelyek a fekete bolygón uralkodnak?

— Úgy. Mindent kiszámítottunk, mindent előkészítettünk. Nemsokára itt lesz Grim Sár. Hozzálátunk, hogy átfúvassuk a tartályt neon-oxigén-nitrogén keverékével, hárem atmoszféra nyomás mellett. Előbb azonban meggyőződünk…

Eon Thai ezután két asszisztensével tanácskozott. Egy készülék közeledett lassan a barna tartály felé. A mellső rufolucit lemez félrehúzódott, és bejárati nyílást adott a veszélyes csapdához, amelyben a medúzák voltak.

A tartályban az elektródákat henger alakú világítótestekkel ellátott mikrotükrökkel cserélték ki. Az egyik asszisztens oda-állt a távirányító készülék kapcsolótáblája mellé. A képernyőn egy domború felület jelent meg, amelynek szemcsés bevonata volt, s amely homályosan verte vissza a világítótest fénysugarait — ez volt a tartály fala. A tükör simán körbeforgott. Eon Thai megszólalt:

— Röntgensugárral átvilágítanunk nehéz, igen erős a szigetelés. Bonyolultabb módszert kell alkalmaznunk.

A tükör forgás közben megmutatta a tartály fenekét, és ezen két fehér csomó látszott; szabálytalan gömb alakjuk volt, s felületük likacsosnak, rostszerűnek látszott. A csomók a nemrég kitenyésztett kenyérfa egyik fajtájának terméséhez hasonlítottak, s átmérőjük körülbelül 70 centiméter lehetett.

— Kapcsolják be a televizofont Grim Sar vektorához — mondta a biológus az egyik asszisztensnek.

Mihelyt a tudós meggyőződött róla, hogy általános feltevései helyesek, rögtön beszaladt a laboratóriumba. Rövidlátóan hunyorgott, de egyáltalán nem azért, mintha látása rossz volna, hanem csak úgy megszokásból, s gondosan megszemlélte az előkészített készülékeket. Grim Sar egyáltalán nem látszott híres tudósnak, hiszen a tudósok rendszerint már tekintélyes külsejükkel és parancsoló egyéniségükkel is kiváltak a többiek közül. Erg Noor önkéntelenül is Ren Bozra gondolt, maga előtt látta félénk, kisfiús külsejét, amely annyira nem egyezett óriási tudásával.



— Nyissák fel a behegesztett varratokat! — adta ki az utasítást Grim Sar.

Egy gépi kéz felszakította a szilárd zománcréteget, de nem mozdította el helyéről a tartály nehéz fedelét. Most gázkeveréket tartalmazó gumicsöveket kapcsoltak a szelepekhez. Erős, infravörös sugarú reflektor pótolta a Vascsillagot.

— Hőmérséklet… nehézségi erő.. nyomás… elektromos telítettség… — mondta be hangosan a műszerek jelzéseit a mellettük álló asszisztens.

Grim Sar fél óra múlva az űrhajósokhoz fordult.

— Menjünk a pihenőbe. Nem mondhatjuk meg előre, mennyi idő szükséges ahhoz, hogy e tokok megelevenedjenek. Ha Eon-nak igaza van, akkor ez rövidesen bekövetkezik. Az ügyeletesek majd értesítenek bennünket.

Az Idegáramok Intézetét egy védett pusztaság szélén, a lakóövezettől távol építették fel. A talaj nyár végére egészen kiszáradt, a szél szabadon száguldott a távolba, furcsa susogása behatolt a kitárt ablakon, s magával hozta a napszárította füvek könnyű illatát.

A három kutató belesüppedt a kényelmes karosszékekbe, s némán nézte az ablakon túl a széles lombsátrú fák koronája fölött a távoli égbolt délibábját. Időnkint hol egyik, hol a másik hunyta be fáradt szemét, de a túlfeszült várakozás nem engedte elszunnyadni őket. Ezúttal azonban a sors nem tette próbára a tudósok türelmét. Még három óra sem telt el, máris megvilágosodott a közvetlen összeköttetés képernyője. Az ügyeletes asszisztens alig tudott uralkodni magán.

— A fedél mozog!

A következő pillanatban mindhárman a laboratóriumban voltak.

— Szorosan zárják le a rufolucit kamrát, ellenőrizzék, hogy légmentesen zár-e — rendelkezett Grim Sar. — Teremtsék meg a kamrában a bolygón uralkodó feltételeket.

Hatalmas szivattyúk könnyű sziszegése hallatszott, sípoltak a nyomáskiegyenlítők, s az átlátszó tartály belsejében létrejött a homály világának légköre.

— Növeljék a nedvességtartalmat és a villamossággal való telítettséget — folytatta Grim Sar.

Erős ózonillat töltötte meg a laboratóriumot.

Nem történt semmi. A tudós homlokát összeráncolta, tekintetét végigfuttatta a műszereken, s erősen összpontosítva gondolkozott azon, mit mulasztottak el.

— Sötétségre van szükség! — csendült fel egyszerre Erg Noor határozott hangja. Eon Thai szinte a magasba ugrott.

— Hogyan is felejthettem el! Grim Sar, ön nem volt a Vascsillagon, de én!…

— A polarizáló táblákat! — mondta válasz helyett a tudós.

A fény kialudt. A laboratóriumot csupán a műszerek fénye világította meg. Az asszisztensek függönnyel takarták el a kapcsolótáblát, s minden mély homályba burkolózott. Itt-ott alig észrevehetően a saját fényellátású indikátorok pontjai pislogtak.

A fekete bolygó levegője vágott az űrhajósok arcába, s felidézte emlékezetükben a kemény küzdelem félelmetes és megkapó napjait.

Néhány perc telt el mély csendben, amelyben csupán Eon Thai óvatos mozgásának nesze hallatszott; a biológus behangolta a képernyőt az infravörös sugarak számára, amelyeknek polarizáló védőalapjuk volt, hogy megakadályozza fényszóródást.

Halk nesz, erős zuhanás, a víztartály fedele esett le a rufolucit kamra belsejében. Barna apró fények ismerős pislogása, a fekete szörnyeteg csápja feltűnt a tartály szélén. Váratlan ugrással repült a szörnyeteg a magasba, s a sötétség védelme alatt a rufolucit kamrának szinte egész felületére kiterjedt, majd beleütközött az átlátszó mennyezetbe. Ezernyi apró barna csillag futott végig a medúza testén, a lepel kupolaszerűén felduzzadt, mintha alulról levegőt fújtattak volna oda, s a medúza csomóba vont csápjaival a kamra fenekéhez tapadt. Ugyanilyen fekete látomásként emelkedett ki a tartályból a másik szörnyeteg is, gyors, nesztelen mozdulataival önkéntelenül és félelmet keltett. De itt, a kísérleti kamra ismerős falai mögött, a távirányítású műszerek közepette a sötétség bolygójának szülöttei tehetetlenek voltak.

A műszerek mértek, fényképeztek, meghatároztak mindem, bonyolult görbéket rajzoltak, s a szörnyetegek felépítését különféle fizikai, kémiai és biológiai jellemzőkre bontották. Az emberi agy azután ismét összegyűjtötte ezeket a különböző minőségű adatokat, s így hatalmába kerítette, maga alá rendelte a félelem ismeretlen szülötteit.

Minden újabb, észrevétlenül tovaröppenő óra a sikerről győzte meg Erg Noort.

Eon Thai öröme mind nagyobbá vált, Grim Sar és két fiatal asszisztense egyre élénkebben dolgozott.

Végül a tudós odalépett Erg Noorhoz.

— Most már nyugodt szívvel távozhat. Mi itt maradunk, amíg a kísérletet be nem fejezzük. Félek attól, hogy bekapcsoljam a látható fényt, a fekete medúzáknak itt nincs hova mene-külniök, mint bolygóikon. Pedig felelniök kell mindazokra a kérdésekre, amelyekre választ várunk.

— S megkapja a választ?

— Három-négy nap múlva vizsgálatunk már minden részletre világosságot derítj ismereteink mai színvonala mellett. De már ma is elképzelhetjük, milyen a bénító szervek működése.

— Meggyógyíthatják Nisát meg Eont?

— Igen!

Erg Noor csak most érezte, milyen óriási terhet viselt attól az első naptól vagy éjszakától fogva!… De nem mindegy ez most már? Valami vad öröm töltötte el ezt a mindig tartózkodó embert. Csak nagy nehezen győzte le azt az esztelen vágyát, hogy Grim Sart feldobja a levegőbe, megrázza, megölelje az alacsony tudóst. Erg Noor meglepődött önmagán, de aztán megnyugodott, s a következő percben már visszanyerte megszokott fegyelmezettségét.

— Mekkora segítség ez az önök kísérlete abban a harcban, amelyet a későbbi expedíciók vívnak majd a medúzákkal és keresztekkel!

— Ügy is van! Most már ismerni fogjuk az ellenséget. De indul-e expedíció a nehézségi erőnek és a sötétségnek abba a világába?

— Ebben nem kételkedem!


Meleg őszi reggel volt.

Erg Noor szokásától eltérően most nem sietett meztelen lábával az északi táj puha füvében. Előtte a tisztáson cédtusok zöld falát itt-ott juharfák törték át, amelyek ritkás szürke füstoszlopra hasonlítottak. Itt, ezen a védett területen az ember nem avatkozott bele a természet életébe. A rendetlen növésű magas fűszálak megkapó bája összeolvadt a fű kavargó, kellemes, éles illatával.

Egy hideg vizű patak akadályozta útján. Erg Noor lement az Ösvényen. A szél felborzolta a patak vizét, amelyet átlátszóvá tett a napsugár. Alig észrevehető kis mohadarabok és hínárok lebegtek a vízben, és alattuk a fenéken kék árnyékfoltok futká-roztak. A patakon túl nagy lila harangvirágok hajladoztak a szélben. Az esőáztatta rét és a bíborvörös őszi levélsátor a munka örömét ígérte az embernek, mert mindenkinek a lelke zugában még ott fészkelődik az ősi szántóvető munkájának emléke.

Élénk színű sárgarigó telepedett az egyik ágra, vidám és hetyke füttyel üdvözölte a természetet.

A cédrusok fölött a bolyhos felhők széles szárnycsapásaitól ezüstös színt kapott a tiszta égbolt. Erg Noor behatolt a homályos erdőbe, amely cédruslombok és gyanta kesernyés illatát árasztotta, áthaladt az erdőn, és felkapaszkodott egy dombra, közben verítékes, födetlen fejét törölgette. Az idegklinikát övező védett liget nem volt valami nagy, és Erg Noor nemsokára ismét kiért az útra. A kis patak lépcsőzetesen elhelyezett, tejüvegből épült medencéket töltött meg vizével. Néhány férfi és nő fürdőruhában szaladt ki a kanyar mögül, és végigfutott a tarka virágágyak között vezető úton. Aligha lehetett meleg a víz ebben az őszi időben, de a futók egymást serkentették vidám nevetéssel és tréfával, belevetették magukat a medencébe, és kacagó, örvendező csoportban úsztak lefelé. Erg Noor akaratlanul is mosolygott. Valahol a helybeli gyárban vagy gazdaságban éppen most van a pihenő…

A drága bolygót még soha nem látta olyan szépnek, mint most; élete nagy részét szűk csillaghajóban töltötte. Végtelen hála töltötte meg Erg Noor szívét minden ember iránt, a földi természet iránt és minden iránt, aki vagy amely részt vett a vörös hajú kis asztronavigátor, Nisa megmentésében. Maga a lány jött le most a klinika kertjébe, hogy találkozzék vele! Megbeszélték az orvosokkal, s úgy döntöttek, hogy együtt utaznak el egy sarkvidéki idegszanatóriumba. Mihelyt sikerült feloldaniuk a bénító lázt, s eltávolították a makacs gátlást az agykéregben, amely a fekete kereszt csápjainak töltésétől támadt, Nisa teljesen visszanyerte egészségét. Most már csak arra volt szüksége, hogy visszaszerezze régi energiáját, a hosszú kataleptikus álom után. Nisa él, egészséges! Erg Noor úgy érezte, hogy soha életében nem gondolhat erre anélkül, hogy nagy boldogság ne támadna szívében.

Egy magányos női alakot pillantott meg; a nő gyorsan jött vele szemben az egyik útelágazás felől. Erg Noor ezer közül is megismerte volna: Veda Kong jött elébe. Veda, aki korábban oly sokat foglalkoztatta gondolatait, még nem látja tisztán, hogy útjaik mennyire különböznek. Erg Noor, aki hozzászokott, hogy számológépek diagrammáiban gondolkozzék, maga elé képzelt egy meredeken az ég felé törő ívet — ez volt az ő vágya — és a bolygó fölött lebegő, az elmúlt századok mélyébe hatoló utat, Veda életének és alkotó munkájának útját. Á két vonal elvált, és mindjobban távolodott egymástól.

Veda Kong arca, amelyet Erg Noor a legkisebb részleteiben is nagyon jól ismert, hirtelen meglepte az űrhajóst, annyira hasonlított Nisáéhoz. Ugyanaz a keskeny arc, az egymástól távol álló két szem és magas homlok, hosszú, ívelő szemöldök, ugyanaz a kifejező bájos mosoly a nagy száj szögletében. Még az orruk is egyformán fitos, enyhén kerek, és kissé megnyúlt, úgy hasonlították egymásra, mintha nővérek volnának. A különbség csupán annyi volt, hogy Veda mindig egyenesen és elgondolkozva nézett, Nisa Crit pedig ifjúi büszke mozdulattal gyakorta vetette hátra makacs kis fejét.

— Engem néz? — csodálkozott Veda.

Mindkét kezét Erg Noornak nyújtotta, aki Veda kezeit arcához szorította. Veda összerezzent, s elhúzta kezét. A csillaghajós enyhén elmosolyodott.

— Köszönetet akartam mondani nekik, ezeknek a kezeknek, hogy meggyógyították Nisát… Nisa… Mindent tudok! Állandó felügyeletre volt szükség, s maga ezért lemondott egy érdekes expedícióról. Két hónapig!…

— Nem mondtam le róla, csak elkéstem, mert a Tantrát vártam. Mindenképpen késő volt, aztán — a maga Nisája csupa báj! Külsőleg hasonlítunk egymásra, de ő a kozmosz és a vascsillag legyőzőjének igaz barátja, az égbe törekszik, és csupa hűség…

— Veda!

— Nem tréfálok, Erg! Érzi, ugye, hogy most nincs itt a tréfálkozás ideje? Tisztáznunk kell mindent.

— Előttem amúgy is világos minden! De nem magamért, hanem Nisáért mondok magának köszönetet…

— Nincs mit köszönnie! Nagyon nehéz lett volna nekem, ha elveszíti Nisát…

— Értem, de nem hiszem, mert jól ismerem Veda Kongót, tőle idegen minden számítás. S hálám nem múlt el.

Erg Noor megsimogatta a fiatal nő vállát, s ujját Veda karjának hajlatára tette. Egymás mellett mentek a néptelen úton, s hallgattak egy darabig; aztán Erg Noor szólalt meg újra:

— Ki az igazi?

— Dar Veter.

— A külső állomások volt vezetője? Ejha!…

— Erg, maga most valahogy olyan üres szavakat mond. Nem ismerek magára…

— Nyilván megváltoztam… De Dar Vetert csak úgy tudom elképzelni, hogy dolgozik, és azt gondoltam, hogy ő is a világűrről álmodik.

— Ez igaz. A csillagvilág álmodója ő, de össze tudja kötni a csillagokat azzal a szeretettel, amelyet az ősi földműves érzett a Föld iránt. Egy nagy tudású ember, akinek olyan nagy keze van, mint egy egyszerű mesterembernek.

Erg Noor önkéntelenül is keskeny kezére pillantott; hosszú kemény ujjai matematikusra és muzsikusra vallottak.

— És ha tudná, Veda, mily nagy bennem a szeretet most a Föld iránt!…

— A sötétság világa s a bénult Nisával megtett hosszú út után? Ez természetes! De…

— De ez a szeretet talán nem alkotja életem alapját?

— Éppen erre gondoltam! Hiszen maga igazi hős, s ezért sohasem telhet be a hőstettekkel. Maga ezt a szeretetet is teli kehellyel viszi magával, fél attól, hogy akár egyetlen cseppjét is a Földre öntse, mert a kozmosznak akarja adni. És ezt is csak a Földért teszi!

— Veda, a Sötét Századokban magát máglyán égették volna el!

— Már mondták ezt nekem… De útelágazáshoz értünk. Hol a cipője, Erg?

— Otthagytam a kertben, amikor megláttam magát, s maga de jöttem. Vissza kell mennem.

— A viszontlátásra, Erg! Itt elvégeztem feladatomat, most már a magáé következik. Hol látjuk majd egymást? Vagy talán csupán az új hajó indulása előtt találkozunk?

— Nem, nem, Veda! Nisa meg én három hónapra egy sarkvidéki szanatóriumba megyünk. Jöjjön el, látogasson meg bennünket, s hozza el Dar Vetert is.

— Melyik szanatóriumba? A „Kőszív”-be, Szibéria északi partján? Vagy az izlandi „Őszi Levelek”-be?

— Az északi sarkvidékre utazni már késő. A déli félgömbre küldenek bennünket, ahol nemsokára beköszönt a nyár, a „Fehér Hajnal”-ba, a Graham-földön.

— Jó, Erg. Ha Dar Veter rögtön el nem indul, hogy újra megépítse az 57. űrállomást. Nagyon valószínű, hogy előbb elő kell készíteni az anyagokat…

— Ez a maga földi embere csaknem egy évig lesz az égben!

— Ne gúnyolódjék. Ez az ég közelebb van, ha összehasonlítjuk a maga elképzelhetetlenül nagy térségeivel, amelyek elválasztottak minket.

— Sajnálja ezt, Veda?

— Miért kérdezi, Erg? Mindnyájunkban két erő van: az egyik az új felé törekszik, a másik gondosan óvja a régit, s boldog, ha visszatérhet hozzá. Maga tudja ezt, de tudja azt is, hogy a visszatérés soha nem éri el célját.

— De a sajnálkozás megmarad… Mint koszorú egy drága síron. Csókoljon meg, drága Veda!…

A fiatal nő teljesítette a kérést, aztán gyengéden eltolta magától az űrhajóst, gyorsan megindult a főút felé, ahol az elektrobuszok jártak. Erg Noor mindaddig követte tekintetével, amíg az érkező gép robotkormányosa meg nem állította az elekt-robuszt, s Veda piros ruhája el nem tűnt az átlátszó ajtón túl. Veda is nézte a mozdulatlan Erg Noort az üvegen át. Gondolataiban makacsul felzengett a Megosztott Világ Korszakában élt költő versének refrénje; ezt a költeményt mai nyelvre fordították, s Ark Gir nemrég megzenésítette. Dar Veter mondta ezt neki egyszer, egy gyöngéd szemrehányásra válaszolva:


Mélység szellemei, égnek angyalai,

Bár hatalmuk minden láncot eltép,

Lelkemtől nem tudják már elszakítani

A varázsos Annabella lelkét.


Kihívás volt ez, amelyet a régi kor férfia vetett oda a természet fenyegető erőinek, mert elragadták szerelmesét. Az a férfi, aki nem törődött bele a veszteségbe, és nem volt hajlandó semmit átengedni a sorsnak!

Az elektrobusz a Spirál út elágazásához közeledett, de Veda Kong még mindig ott állt az ablaknál, erősen fogta a lakkozott kapaszkodót, s az édes bánattal telt csodálatos kis románcot dúdolgatta.

„Angyalok — réges-régen a vallásos európaiak így nevezték a képzelt égi szellemeket, az istenek akaratának hírnökeit. Az angyal szó ógörög nyelven hírnököt jelent. Évszázadok óta elfelejtett szó ez…”

Veda az állomáson felocsúdott gondolataiból, de újra elmerült bennük, amikor a Spirál út vonatján ült.

„Az ég, a kozmosz hírnökei, így nevezhetjük Erg Nooig: meg Mven Maszt meg Dar Vetert is. Különösen Dar Vetert, amikor ott lesz a közeli földi égen, az űrállomás építésén… — Veda pajkosán elmosolyodott. — De hiszen akkor a mélységek szellemei mi vagyunk, történészek — mondta hangosan, figyelte saját hangja csengését, s vidáman felkacagott. — Igen, így van ez, az ég angyalai és a mélységek szellentei! De aligha tetszik ez majd Dar Veternek…


Fekete tűlevelű alacsony cédrusok zúgtak diadalmasan és egyenletesen a gyengülni nem akaró szélben. Ezt a cédrusfajtát az Antarktiszhoz közel fekvő vidékek számára tenyésztették ki, és kitűnően ellenállt a hidegnek. A hideg és sűrű levegő gyors folyóként áradt, szokatlan tisztaságot és üdeséget hordott magával, amilyen csak a nyílt óceán vagy a magas hegyek levegőjét jellemzi. De a hegyekben az örök hóval érintkező szél száraz, egy kicsit égető, akár a pezsgő bor. Az óceán lélegzése annyira érezhető volt itt, mintha valami nedvesség folyná körül a testet.

A „Fehér Hajnal”-szanatórium épületének kiugró üvegfalai leereszkedtek a tengerhez; e falak kerek formái a múlt idők gigantikus tengeri hajóira emlékeztettek. A közfalak, a lépcsők és az oszlopok sápadt málnaszínű festése nappal éles ellentétben volt a csokoládé- és lila színű sötét andezitsziklák kupola alakú tömegeivel, amelyeket kékesszürke, megolvasztott sienitből készült porcelán ösvények vágtak át. De most a tavaszvégi sarkvidéki éjszaka egyformává fakított minden színt, és a saját különös fehéres fényével öntött el mindent, s ez a fény mintha az ég és a tenger mélységeiből sugárzott volna. A Nap egy órára elbújt délen, a fennsík mögött széles ívű, fenséges ragyogás áradt, és szétterült az égbolt egész déli részén. A déli-sarkvidéki szárazföld hatalmas jégmezőinek visszfénye volt ez. Ezek a jégmezők megmaradtak a Déli-sarkvidék keleti felének magas púpján, de az emberi akarat visszaszorította őket, és csak egy negyedrészét hagyta meg a korábbi végtelen kiterjedésű jégpáncélnak. A fehér, jeges hajnal, amelyről a szanatórium is nevét kapta, körös-körül árnyék és reflex nélküli, könnyű fénybe öltözött, s kísérteties világgá változtatott mindent.

Négy ember ment lassú léptekkel az óceán felé a porcelán ösvény ezüstös visszfényében. A hátul lépkedő férfiak arca olyannak látszott, mintha szürke márványból vésték volna, a két nő nagy szeme végtelenül mély és titokzatos volt.

Nisa Crit odaszorította arcát Veda Kong kis szőrmekabát-jának gallérjához, s hevesen ellenkezett a tudós történésszel. Veda leplezetlenül elcsodálkozott azon, mennyire hasonlít rá a lány.

— Azt hiszem, a legszebb ajándék, amelyet egy nő szerelmének adhat — ha újrateremti őt, s ezzel folytatódik hősének élete. Hiszen ez már majdnem az örökkévalóság!

Veda ellágyult.

— Maga az ifjúság megtestesülése, Nisa, s nem csupán fizikailag. Mint mindenki, aki nagyon fiatal, maga sem érti meg, hogy amikor az élet ellentmondásaival találkozik, akkor magával az élettel találkozik, s hogy a szerelem boldogsága feltétlenül nyugtalanságot, aggodalmat és bánatot hoz magával, s mindez annál erősebb, mennél erősebb a szerelem. De maga úgy érzi, hogy minden elvész az első megpróbáltatásnál…

A legutolsó szavaknál Veda agyában hirtelen világosság támadt. Nem, nemcsak az ifjúság az oka, hogy Nisa oly nyugtalan, s oly mohó vágyakkal van tele!

Veda sajátos és gyakori hibába esett, úgy vélte, hogy a lélek sebei rögtön behegednek, mihelyt a test sebei begyógyultak. De ez egyáltalán nincs így! A lélek sebe még sokáig, nagyon sokáig megmarad, mélyen elrejtőzik az egészséges testben, de váratlanul felszakadhat, néha teljesen jelentéktelen ok miatt is. így volt ez Nisánál is: öt évig feküdt bénultan, s ha teljesen öntudatlan volt is, az önmagára való emlékezés megmaradt testének minden sejtjében, ott él benne a rettenetes kereszttel való találkozás borzalma, hiszen ez a kereszt csaknem megölte Erg Noort.

Mintha csak kitalálta volna Veda gondolatait, Nisa halkan megjegyezte:

— A Vascsillaggal való találkozásunk óta nem tudok szabadulni egy különös érzéstől, valahol a lelkem mélyén ijesztő üresség van. Ez együtt él bennem a magabiztos örömmel és erővel, nem zárja ki őket, de saját maga sem szűnik meg. De csak akkor küzdhetek ellene, ha van valami, amely teljesen magával ragad, s nem hagy magamra ezzel… Most már tudom, mi a világűr a magányos ember számára, s még mélyebb tisztelettel hajlok meg a csillaghajózás első hőseinek emléke előtt!

— Azt hiszem, értem — válaszolta Veda. — Jártam az óceán végtelen térségeiben megbúvó kicsiny polinéziai szigeteken. Ott a tenger mellett a magányosság óráiban végtelen szomorúság ragadja meg az embert; olyan ez, mint a messzeségbe vesző szomorú énekszó. Minden bizonnyal a tudat ősi magányosságára való régi emlékezés súgja meg az embernek, mily gyenge és kiszolgáltatott volt régen a ketrecbe zárt lélek. Csak a közös munka és a közös gondolatok menthetik meg ettől az embert; ha jött a hajó, amelyet még a kis szigetnél is kisebbnek láttunk, a végtelen óceán már nem volt ugyanaz. Egy maroknyi jó barát és a hajó — ez a különös világ, amely a távolba viszi, ahol élni tud, s amelyet legyőzhet. Ilyen a világűr hajója, a csillaghajó is. Ott együtt vagyunk bátor és erős társainkkal! De a magányosság a világűrrel szemben… — Veda megremegett. — Az ember alig képes rá, hogy elviselje. Nisa még szomorúbban simult Vedához.

— Mennyire igaza van, Veda! Ezért akarok én is mindent egyszerre…

— Nisa, én megszerettem magát. Most már jobban megértem elhatározását… Esztelennek tartottam.

Nisa némán megszorította Veda kezét, s orrát Vedának széltől hideg arcához dugta.

— De kibírja-e, Nisa? Oly hihetetlenül nehéz ez! — folytatta Veda.

— Milyen nehézségről beszél, Veda? — szólt közbe Erg Noor, aki meghallotta Veda utolsó felkiáltását. — Csak nem beszélt össze Dar Veterrel? Ő már fél órája próbál meggyőzni arról, hogy adjam át űrhajós tapasztalataimat az ifjúságnak, s ne szálljak fel az újabb útra, ahonnét nincs visszatérés.

— Na és sikerült meggyőznie magát?

— Nem. Az én csillaghajós tapasztalatomra most még nagyobb szükség van, hogy céljához vigyük a Hattyút, elvigyük oda — s Erg Noor a csillagtalan, tiszta égboltra mutatott, ahol a Kis Magellán-felhő alatt, a Tucanától és a Vízikígyótól lejjebb fel kellett ragyognia az Ahernarnak —, hogy elvezessem azon az úton, amelyen még a Föld vagy a Gyűrű egyetlen hajója sem járt!

Ahogy Erg Noor kimondta az utolsó szavakat, felragyogott mögötte a felkelő Nap korongja, és sugarai egszerre eltüntették a fehér hajnal egész titokzatosságát.

A négy barát a tengerhez ért. Az óceán felől hideg áradt feléjük, a meredek parthoz tajtéktalan hullámsorok vetődtek, a viharos Antarktisz súlyos, fodrozó hullámai. Veda Kong kíváncsian szemlélte az acélos vizet, amely ahogy mélyült, úgy sötétedett, s az alacsonyan álló Nap sugarainak hatására a jég lilás árnyalatát öltötte.

Nisa Crit ott állt oldalt a kék szőrméből készült bundájában. Kerek sapkája alól előbukkantak sötétvörös fürtjei. A leány szokása szerint könnyedén fölvetette fejét. Dar Veter akaratlanul is elgyönyörködött benne, majd elkomorodott.

— Veter, magának tetszik Nisa? — kérdezte megjátszott felháborodással Veda Kong.

— Jól tudja, hogy rajongok érte — válaszolta komoran Dar Veter. — De most olyan kicsinynek és törékenynek láttam ahhoz képest…

— Ahhoz képest, ami rám vár? — kérdezte kihivóan Nisa. — Most már nem Erg, hanem ellenem irányítja rohamait?…

— Eszemágában sincs — mondta komolyan, szomorúan Dar Veter —, de bánkódásom érthető. Az én drága Földem gyönyörű teremtményének el kell tűnnie a világűr térségeiben, ahol sötétség és szörnyű hideg van. Nem sajnálkozás ez, Nisa, hanem a veszteség miatt érzett szomorúság.

— Én is ugyanezt éreztem — helyeselt Veda. — Hogy illik össze Nisa, az élet ragyogó fénye, és a jeges élettelen térség!

— Törékeny virágnak látszom? — kérdezte Nisa. Hangja furcsán csengett, s ez visszatartotta Vedát attól, hogy igenlő választ adjon. — Ugyan, ki szerethetné nálam jobban a hideg ellen vívott harc örömét? — a leány levette sapkáját, megrázta vörös fürtjeit, s ledobta magáról bundáját.

— Mit csinál, Nisa? — kérdezte Veda Kong, aki elsőként találta ki a leány szándékát, s a kis űrhajóshoz szaladt.

De Nisa már felröppent a hullámok fölött függő sziklára, s átadta ruháját Vedának.

A hideg hullámok átölelték Nisát, s Veda hátán a hideg szaladt végig, ahogyan elképzelte azt az érzést, amelyet az ilyen fürdő okoz. De Nisa nyugodtan úszott egyre tovább, erős csapásokkal szelte a hullámokat. Amint egy hulláiuaraj hátára került, odaintegetett a parton állóknak, s kihívóan csalogatta őket, kövessék példáját. Veda Kong lelkesedve nézett utána.

— Veter, ez a Nisa nem Erghez való társ, hanem a sarkvidéki medvéhez. Csak nem marad le tőle, maga északi ember?

— Származásom szerint északi vagyok, de azért jobban szeretem a meleg tengert — mondta panaszosán Dar Veter, de akaratlanul is közelebb ment a hömpölygő tenger hullámaihoz.

Amikor levetkőzött, lábát belemártotta a vízbe: „uh!” kiáltott fel, aztán belevetette magát a vízbe egy acélszürke hullámmal szemben. Három hatalmas csapással fent volt a hullám tetején, s lesiklott a második hullám sötét barázdájába. Csak a hosszú éves edzés és az egész éven át való fürdés mentette meg Dar Veter tekintélyét. A lélegzete elakadt, vörös csillagok táncoltak a szeme előtt. Néhány erős alábukással és ugrással visszanyerte lélegzési képességét. Dar Veter elkékülve, dideregve úszott oda Nisához, s vele együtt rohantak fel a hegyre. Néhány perc múlva mind a ketten élvezték a puha szőrme melegét. Még a borzongató szelet is olyannak érezték, mintha a koralltengerek leheletét hozná magával.

— Mennél jobban megismerem magát — suttogta Veda —, annál jobban kialakul bennem az a meggyőződés, hogy Erg Noor nem tévedett, amikor magát választotta. Mindenki másnál jobban lelket önt majd belé nehéz óráiban, vidám kedvre deríti, vigyáz reá…

Nisa arca, amely már elvesztette napégette bronz színét, mélyen elvörösödött.

A szélben imbolygó, magas kristályteraszon reggeliztek; Veda gyakran találkozott a leány elgondolkozó, gyöngéd tekintetével. Mind a négyen szótlanok voltak, ahogy ez lenni szokott hosszú elválás előtt.

— Milyen keserves érzés, hogy ilyen embereket ismerünk meg, és máris el kell válnunk tőlük — kiáltott fel váratlanul Dar Veter.

— Maguk talán?… — kezdte Erg Noor.

— Az én szabadságomnak már vége. Elérkezett az idő, hogy fölmenjek a magasba! Grom Orm vár rám.

— Nekem is mennem kell — mondta Veda. — Leereszkedem majd a mélységbe, egy nemrég feltárt barlangba, a Megosztott Világ Korszakának tárházába.

— A Hattyú a jövő év közepén lesz kész, a szerelést hat hét múlva kezdjük meg — jegyezte meg halkan Erg Noor. — Ki most a külső állomások vezetője?

— Ideiglenesen Junij Ant, de ő nem akar megválni emlékezőgépeitől, s a Tanács még nem hagyta jóvá Emb Ong megbízatását; Emb Ong a labradori F-berendezés mérnök-fizikusa.

— Nem ismerem.

— Kevesen ismerik, mert a Tudáshatárok Akadémiáján a megahullám-mechanika kérdésével foglalkozik.

— S az micsoda?

— A kozmosz hatalmas ritmusai, gigantikus hullámok, amelyek lassan terjednek a térben. Bennük például kifejeződnek a találkozó fénysebességek ellentmondásai, amelyek az abszolút egységnél nagyobb viszonylagos értéket adnak. De mindez még egyáltalán nincs kidolgozva.

— És Mven Masz?

— Könyvet ír az emóciókról. Neki is kevés ideje van, hogy személyes dolgaival foglalkozzék, a Sztohasztika és Jövőbelátás Akadémiája tanácsadónak nevezte ki a maga Hattyújának útjával kapcsolatban. Mihelyt összegyűjtik az anyagot, meg kell válnia könyvétől.

— Kár! A téma fontos. Itt az ideje, hogy helyesen értelmezzük az emóciók világának realitását és erejét — jegyezte meg Erg Noor.

— Félek, hogy Mven Masz aligha képes a hideg elemzésre — szólt közbe Veda.

— így is kell lennie, máskülönben munkája nem lesz jelentős — vetette ellen Dar Veter, s felállt, hogy elbúcsúzzék.

— A viszontlátásra! Fejezze be az elintéznivalóit, különben nem látjuk viszont egymást — nyújtotta kezét Nisa és Erg.

— Még találkozunk — ígérte határozottan Dar Veter. — Végső esetben az El Homra-sivatagban, felszállásuk előtt.

— A felszállás előtt — helyeseltek a csillaghajósok.

— Menjünk, ó, égi angyal — Veda Kong karonfogta Dar Vetert, s úgy tett, mintha észre sem venné a szemöldöke közt támadt ráncot. — Magának már bizonyára elege van a Földből.


Dar Veter szétterpesztette lábát az átabotában összetákolt állványon, s lefelé nézett, a szétnyíló felhőrétegek közt feltáruló félelmetes mélységbe. Ott van a mi bolygónk, amelynek óriási tömegét még ebből a távolságból is oly tisztán meg lehetett érezni; a Föld átmérőjét ötszörösen meghaladó magasságból tisztán látszottak a szárazföldek szürke, kanyargós körvonalai és a tengerek sötétlila szegélyei.

Dar Veter felismerte e körvonalakat, amelyeket már gyermekkorában is ismert az űrállomásról készített felvételekről. Odalent egy meghajló vonalat látott, s ezt a hegyek sötét csíkja szelte át. Jobbra a tenger fénylik, s lent, közvetlen a lába alatt egy keskeny völgy húzódik. Ma szerencséje van: a felhők éppen a bolygónak ama része fölött oszlottak szét, ahol most Veda él és dolgozik. Ott lent, valahol a vasszürke hegyek egyenes kiszögelléseinek lábánál egy barlang volt, amely tágas szintekben ment le a Föld mélyébe. Veda ebben a barlangban az emberiség elmúlt életéből hozza felszínre a néma és poros törmelékekből a történelmi igazság morzsáit; éneikül nem érthetjük meg a jelent, s nem láthatjuk előre a jövendőt.

Dar Veter lehajolt a bordás cirkónium-bronz lemezekből épített platformról, gondolatban üdvözletét küldte arra a bizonytalan pontra, amely a bolyhos, elviselhetetlenül nyugat felől

szálló vakító felhők szárnya alatt bújt meg. Éjszakai sötétség uralkodott ott a csillagfénnyel teleszórt falon túl. A felhőrétegek óriási tutajokként jöttek egymás után és egymás fölött. Alattuk a sötétlő mélységben a Föld felülete úgy bújt meg a homály fala mögött, mintha örökre eltűnne a semmiben. Halvány zodiacus-fény takarója vonta be a bolygót az árnyékos oldal felől, s ragyogott a kozmikus tér feketeségében.

A bolygó megvilágított része fölött kék felhőtakaró lebegett, amely visszaverte a Nap acélszürke, erős fényét. Ha valaki sötét fényszűrők nélkül nézett volna a felhőkre, elvesztette volna látását, valamint az is, akinek a félelmetes égitest felé kellett volna fordulnia, hiszen itt már nem védte a 800 kilométer vastagságú földi atmoszféra. Hatalmas áradatban ömlöttek a Nap rövidhullámú kemény sugarai — az ibolyántúli és a röntgensugarak —, ezek a sugarak gyilkosán hatottak az élő szervezetre. Hozzájuk csatlakozott a kozmikus részecskék állandó esője. Az újabban felrobbanó csillagok, vagy a végtelen távolban egymással összeütköző galaxisok halálhozó sugarakat küldtek a térbe. Csak az űrhajós ruha védte rneg az itt dolgozókat a pusztulástól.

Dar Veter átvetette a biztonsági huzalt a másik oldalra, s a támpilléren megindult a Nagy Medve fénylő kanala felé. Egy óriási csövet csavartak össze; ez olyan hosszú volt, amilyen majd az űrállomás lesz. Mindkét végén éles háromszögek emelkedtek, amelyek a mágneses mező sugárzóinak hatalmas korongjait tartották. Amikor majd felállítják a telepeket, amelyek a Nap kék sugárzását villamos árammá alakítják, akkor nem lesz szükségük többé a biztonsági huzalokra, és a mágneses erővonalak mentén szabadon közlekedhetnek a mellükre és a hátukra erősített irányítólapok segítségével.

— Szeretnénk éjszaka dolgozni — csendült fel váratlanul Dar Veter sisakjában Cad Lite, a fiatal mérnök hangja. — Az Altaj parancsnoka megígérte, hogy ad világítást!


Dar Veter lenézett balra a mélységbe, ahol — mint alvó halak — több egymáshoz erősített teherszállító rakéta függött. Feljebb, lapos ernyő alatt, amely a meteoritok és a Nap ellen nyújtott védelmet, egy, a belső burkolásra szánt lemezekből összeállított ideiglenes rakodó lebegett; itt rakták ki, és állították össze a rakétákon érkezett alkatrészeket. Munkások sürögtek-forogtak rajta, mint sötét méhek; ha azonban a védőruha fényvisszaverő felülete kikerült a védőernyő árnyékából, szentjánosbogárkaként villantak fel. Huzalok hálózata futott szét a feketén ásítozó nyílásokból, amelyek a rakéták oldalain voltak; ezekből a nyílásokból, amelyeknek védőburkolatát levették, hatalmas alkatrészeket raktak ki. Még feljebb, közvetlenül az összeszerelt váz fölött egy embercsoport dolgozott serényen; mozdulataik furcsák, olykor szinte nevetségesek voltak. Egy nehézkes, hatalmas gép fölött dolgoztak. Egy-egy berill-bronzból készült, borazon burkolatú gyűrű a Földön jó száz tonnát nyomott volna. Itt ez a hatalmas tömeg engedelmesen függött egy vékony huzalon az űrállomás acélváza mellett; rendeltetése az volt, hogy mindezeknek az összeszereletlen alkatrészeknek a Föld körüli integrális forgási sebességét kiegyenlítse.

A munkások ügyesek és magabiztosak lettek, mihelyt megszokták, hogy itt nincs — helyesebben alig van — nehézségi erő. De ezeket a gyakorlott munkásokat nemsokára újakkal kell felváltani. A tartós fizikai munka, amelyet nehézségi erő nélkül végeznek, megbontja vérkeringésüket; ez a vérkeringési zavar állandósulhat, s a Földre való visszatérés után rokkanttá teheti az embert. Ezért az űrállomáson egy-egy munkás legfeljebb százötven órát dolgozhatott, aztán visszament a Földre, de előbb az Átmenőállomáson, amely 900 kilométer magasságban keringett bolygónk fölött, vissza-akklimatizálási eljáráson ment keresztül.

A munkát Dar Veter irányította; vigyázott, hogy ne terhelje meg fizikumát, bármennyire is szerette volna meggyorsítani itt-ott a munkát. Neki több hónapon át itt kellett tartózkodnia az 57000 kilométeres magasságban.

Ha hozzájárul az éjszakai munkához, ez azt jelenti, hogy még közelebb hozza azt az időpontot, amikor fiatal barátait leküldi a bolygóra, határidő előtt kéri a váltást. A második planetáris gép, amely már építés alatt volt, a Barion, az arizonai síkságon van, ahol a televízió képernyői és az ellenőrzőgépek kapcsolótáblái mellett Grom Orm ül.

Az az elhatározás, hogy a munkában ne tartsanak szünetet a jeges kozmikus éjszaka órái alatt sem, nagyon meggyorsította a szerelőmunkát. Dar Veter nem mondhatott le erről a lehetőségről. Amikor beleegyezését adta, az emberek a szerelő-rakodó térről minden irányban szerteszéledtek, s hozzáláttak, hogy még sűrűbb acélkötél-hálózatot feszítsenek ki. Az Altaj planetáris gép, amely az építőmunkások szállása volt, és mozdulatlanul függött a támpillér végén, hirtelen csigás köteleket bocsátott le; ezek a kötelek kötötték össze a hajó bejárati nyílását az űrállomás vázával. Hosszú, vakító lángnyelvek csaptak ki a gép motorjaiból. A hatalmas hajótest nesztelenül és gyorsan megfordult. Mélységes csend honolt a csillagközi térségben. Az Altaj gyakorlott parancsnokának a motorok néhány lökésére volt csupán szüksége, hogy 40 méter magasságba kerüljön az építés helye fölé, s a leszállásnál használt vetítőivel a szerelőtér felé forduljon. A hajó és a váz között újabb terelőköteleket feszítettek ki, s a térben függő különböző tárgyak egész tömege viszonylagos mozdulatlanságba került, de egyúttal folytatta a Föld körüli forgását, s a forgási sebessége körülbelül óránként 10000 kilométer volt.

A felhőtömegek eloszlása megmutatta Dar Veternek, hogy az építés a bolygó antarktiszi területe felett folyik, tehát rövidesen a Föld árnyékába kerül. A védőruhák tökéletesített melegítő berendezései nem tartóztathatják fel teljesen a kozmikus tér jeges leheletét, s jaj annak az űrhajósnak, aki meggondolatlanul elhasználja telepeinek energiáját, így vesztette életét egy hónappal azelőtt egy szerelő-építész, aki a felnyitott rakéta hideg testében bújt meg egy váratlan meteoriteső elől, s nem várta meg, amíg ismét a napos oldalra kerülnek… Egy másik mérnököt meteorit ölt meg; az ilyen eseteket sem előre látni, sem elhárítani nem lehet teljesen. Az űrállomások építése mindig megköveteli a maga áldozatait; ki lesz a következő?… A sztohasztika törvényei ugyan alig alkalmazhatók egyes porszemekre, amilyenek az egyes emberek, de ezek mégis azt mondják, hogy neki, Dar Veternek van a legnagyobb esélye arra, hogy ő lesz a következő… Hiszen mindenkinél tovább tartózkodik itt, ebben a magasságban, amely ki van téve a kozmosz minden váratlan eseményének. De valami csúfondáros belső hang azt súgta neki, hogy kiváló személyiségével semmi sem történhet. Bármilyen értelmetlen volt is ez a hit egy matematikailag gondolkozó ember számára, mégsem hagyta el Dar Vetert, és segítette őt abban, hogy nyugodtan egyensúlyozzon a gerendákon és a védtelen váz nyílt rácsain, a fekete ég szakadéka fölött.

A Földön a szerkezetek egybeszerelését külön gépek végezték; ezeket embriotekt gépeknek nevezték, mert az élő szervezet növekedési elve szerint működnek. Az élőlények molekuláris felépítése, amelyet az öröklött kibernetikai mechanizmus végzett, természetesen elképzelhetetlenül bonyolultabb volt, mert nemcsak a fizikai és kémiai kiválasztásnak, hanem ezenkívül a meg nem fejtett hullámritmusnak is alá volt vetve. Az élő szervezetek azonban csupán az ionizált molekulák meleg oldataiban fejlődtek, az embriotektek viszont rendszerint polarizált áramban, fényben vagy mágneses mezőben dolgoztak. A megjelölések és a jelzési kulcsok, amelyeket a szerelésre előkészített részekre radioaktív talliumból raktak, jól irányították az alkatrészeket, s a szerelés az avatatlanok számára elképesztő pontossággal és gyorsasággal folyt. Itt, ebben a magasságban ilyen gépek nem voltak, de nem is lehettek. A műbolygó szerelése a régi módon történt, élő emberek keze munkájával. Bár a munka nagyon veszélyes volt, érdekessége mégis ezer meg ezer önkéntest vonzott. A pszichológiai vizsgálóállomások alig tudták megvizsgálni mindazokat, akik bejelentették a Tanácsnak, hogy szívesen mennek a bolygóközi térségbe.

Dar Veter eljutott a napgépek alapjaihoz, amelyek legyező-szerűén terültek el a mesterséges gravitációs készülék hatalmas hüvelye körül. Dar Veter bekapcsolta a hátán levő telepet az ellenőrző lánc vonalába. Sisakjának telefonhallgatójában egy egyszerű dallam csendült fel. Ekkor párhuzamosan bekapcsolt egy üveglemezt, amelyre finom arany vonalakkal volt rárajzolva a szerelési séma. Ugyanaz a dallam csendült fel. Elforgatott két nóniuszt, egybehangolta az ideiglenes szerelőtereket, s meggyőződött róla, hogy sem a melódia, sem a behangolás hangszíne nem tér el egymástól. A jövendő gép legfontosabb részét kifogástalanul szerelték össze. Most már meg lehetett kezdeni a radiációs villamos hajtóművek szerelését. Dar Veter kiegyene-sítette a védőruha hosszú viselésétől fáradt vállát, s elfordította fejét. A nyakcsigolyáiban megreccsent valami; csigolyái megmerevedtek, mert a sisakban hosszú időn át semmiféle mozgást nem végeztek. Még szerencse, hogy Dar Veteren nem fogott semmiféle idegzavar, amely a földi atmoszférán túl dolgozók között nagyon elterjedt; ilyen volt az ibolyántúli napsugarak okozta tomboló düh. Ha szervezete nem lett volna ily erős, nem fejezhette volna be a rábízott megtisztelő feladatot.

Az első burkolat nemsokára megvédi a munkásokat a nyomasztó magányérzet ellen a nyílt világűrben, az ég és talaj nélküli mélység fölött!

Az Altajról egy kis mentőlövedék vált le, s nyílként suhant el az építés mellett. Ez azt jelentette, hogy vontatót küldtek az automata rakétákért, amelyek csupán terhet hoztak, s megálltak a megadott magasságban. Éppen ideje volt! A térben lebegő rakéták, emberek, gépek és anyagok tömege a Föld éjszakai oldalára került. A vontató visszatért, maga után húzott három hosszú, kékesen fénylő, hal alakú lövedéket, amelyek a Földön egyenként százötven tonna súlyúak voltak, üzemanyag nélkül.

A rakéták csatlakoztak a hozzájuk hasonlókhoz a szerelőtér körül. Dar Veter lökésszerűen átjutott az állványzat másik oldalára, s egyszerre a kirakodást irányító technikusok közepette találta magát. Az összegyűltek éppen az éjszakai munkatervet beszélték meg. Dar Veter helyeselte tervüket, de azt kívánta, hogy minden egyéni telepet cseréljenek ki frissre, amely harminc órán át egyhuzamban melegen tartja a védőruhát, ezenkívül árammal látja el a lámpákat, a levegőszűrőket és a rádiótelefonokat is.

Az egész építkezés éjszakai homályba merült, mintha mélységbe zuhant volna, de a napsugaraknak a légkör felső rétegeiben levő gázoktól szétszórt puha, hamuszürke zodiacus-fénye még sokáig megvilágította a jövendő űrállomás vázát, amely dermed-ten állt a száznyolcvan fokos fagyban. A szupravezetés még erősebben akadályozta a munkát, mint nappal. Ha a szerszámok, a telepek vagy az akkumulátorok szigetelésén akár csak a legkisebb kopás volt is, a legközelebbi tárgyakon máris kék ragyogással terjedt szét a felületen az áram, amelyet nem lehetett a kellő irányba terelni.

A világűr áthatolhatatlan homálya a mindjobban erősödő hideggel együtt tört rájuk. A csillagok elviselhetetlenül ragyogó kék tűknek látszottak. A meteorok nem látható és nem hallható repülése éjszaka különösen ijesztőnek tűnt fel. Lent a sötét gömb felületén, az atmoszféra áramlataiban elektromos ragyo-gású, különböző színű felhők lángollak fel, végtelen kiterjedésű szikratöltetek, több ezer kilométer hosszúságú, szétszórt fénycsíkok látszottak. Az orkánszerű szelek minden földi viharnál erősebben tomboltak ott lent, a levegőburkolat felső rétegeiben. A Nap sugaraival és a kozmikus sugárzással telített légkör állandóan és erősen keverte a különféle energiákat, és ezzel nagyon megnehezítette az építkezés és a hazai bolygó kapcsolatának fenntartását.

Egyszerre valami megváltozott ebben a homály és szörnyű hideg közepette lebegő, magára hagyott kis világban. Dar Veternek nem jutott rögtön eszébe, hogy a planetáris gép fényszórói gyulladtak fel. A sötétség még feketébbé vált, meghomályosodtak az erősfényű csillagok, de a szerelőtér és az állványzat észrevehetően kivált a ragyogó fehér fényben. Néhány perc múlva az Altaj csökkentette a feszültséget, a fény sárgává, gyengébbé vált. A planetáris gép takarékoskodott akkumulátorainak energiájával. Ismét, akárcsak nappal, mozgásba jöttek a burkoló-lemezek négyzetei és ellipszisei, a tartószerkezetek rácsai, a tartályok hengerei és csövei, amelyek fokozatosan megtalálták helyüket az űrállomás vázán.

Dar Veter kitapogatta a harántgerendát, belekaji iszkodott az acélkötegekből készült korlát görgős fogantyúiba, eltaszította magát lábával, s kapaszkodva megindult fölfelé. A planetáris gép bejárati nyílásán megnyomta a fogantyúban levő féket, s éppen a kellő pillanatban állt meg, mielőtt a bezárt ajtóba ütközött volna.

Az átjáró kamrában nem tartották fenn a normális földi nyomást; ezzel csökkentették azt a levegőveszteséget, amely a sok munkás be- és kijárásakor keletkezett. Dar Veter ezért le sem vetette védőruháját, s belepett a második kamrába, amelyet ideiglenesen segédkamrának rendeztek be; itt kapcsolta le sisakját és telepeit.

Kinyújtóztatta a védőruhától fáradt testét, majd határozottan megindult a belső fedélzeten, élvezte, hogy visszatérhetett a majdnem normális gravitációhoz. A gép mesterséges gravitációja szakadatlanul működött. Kimondhatatlanul kellemes érzés tölti el az embert, amikor szilárd talajt érez a lába alatt, nem pedig a bizonytalan űrben lebegő könnyű kis ingatag alkotmányt! A lágy fény és a meleg levegő, a kényelmes karosszék szinte hívogatta, nyújtózzék ki, s adja át magát a gondolattalan édes pihenésnek. Dar Veter egyszerre átélte azoknak az őseinek örömét, akik valaha a régi regényekben annyi csodálkozást keltettek benne. A hideg sivatagban, az ázott erdőben vagy a jégborította hegyekben megtett hosszú út után éppen így mentek be azok is a meleg hajlékba: házba, kunyhóba, vagy nemezlapokból készült sátorba. S akkor is, akárcsak most, vékony falak rekesztették ki a hatalmas és veszélyes világot, amely ellenségesen vette körül az embert, s e falak megóvták az ember számára a meleget és a ftnyt, lehetővé tették, hogy pihenjen, összegyűjtse erejét, elgondolkozzék további dolgain.

Dar Veter nem engedett a karosszék és a könyv csábításának. Összeköttetésbe kellett lépnie a Földdel, hiszen a magasságban az egész éjszaka folyamán ragyogó világítás megijesztheti a megfigyelőket, akik az obszervatóriumokból nézik az építkezést. Ezenkívül be kellett jelentenie, hogy a pótlásra határidő előtt van szüksége.

Ma szerencséje volt az összeköttetéssel, Grom Ormmal nem a Code-jelek útján, hanem televizofonon lépett kapcsolatba: ez a készülék igen nagy teljesítő képességű volt, mint minden bolygóközi hajóé. Az öreg elnök nagyon elégedett volt, s azonnal intézkedett, hogy állítsák össze az új munkacsoportot, és gyorsítsák meg az alkatrészek szállítását.

Amikor kilépett az Altaj vezetőfülkéjéből, Dar Veter áthaladt a könyvtáron, amelyet most hálószobává alakítottak át; a falak mentén két szinten fekvőhelyeket helyeztek el. A fülkéket, az étkezőket, a konyhát, az oldalfolyosókat és a hajtóművek elülső helyiségét szintén pótágyakkal szerelték fel. A planetáris gépet állandó támaszponttá változtatták; a gép most túlzsúfolt volt. Dar Veter alig vonszolta lábát, úgy haladt végig a folyosón, amelyet meleg tapintású, barna műanyag lemez borított, s lustán nyitotta és csukta a szorosan záró hermetikus ajtókat.

Azokra a csillaghajósokra gondolt, akik évtizedeket töltöttek egy ilyen hajó belsejében, semmiféle remény nem volt bennük, hogy elhagyhatják a hajót, s a szabadba juthatnak a gyilkosán hosszú határidő letelte előtt. Ő a hatodik hónapot tölti itt, mindennap elhagyja a szűk helyiségeket, s a bolygóközi űr nyomasztó térségében dolgozik. S mégis fájóan vágyik a drága Föld után, a földi puszták, tengerek, a pezsgő életű lakóövezeti központok után. Erg Noor, Nisa és rajtuk kívül még húsz ember, a Hattyú egész személyzete pedig egy évszázadot tölt majd a csillaghajón, ha a hajónak a Földre való visszatérését is beleszámítjuk. Senki sem élhet ily sokáig! Testüket ott égetik és temetik majd el a mérhetetlen messzeségben, a zöld cirkónium csillag bolygóm…

Vagy pedig az életük megszakad a repülés alatt, s ebben az esetben a koporsóvá vált rakétába zárva repülnek a világűrben… így hánykolódtak a tengeren a távoli ősök koporsócsónakjai, amelyek halott hősöket hordoztak hátukon. De az emberiség történetében még sohasem voltak olyan hősök, akik vállalták volna, hogy életfogytiglan bezárkóznak egy hajóba, s visszatérésük mindenféle reménye nélkül elrepültek volna a világűrbe. De nem, nincs igaza, Veda most megróná őt! Csak nem feledkezhet el azokról a névtelen harcosokról, akik a régi időkben az emberi méltóságért és szabadságért küzdöttek, s még sokkal félelmetesebbet: életfogytiglani börtönt vállaltak nedves pincékben, s szörnyű kínzásokat viseltek el. Igen, azok a hősök erősebbek és igazabbak voltak még az ő kortársainál is, akik most arra készülnek, hogy a legnagyszerűbb repülést hajtsák végre a világűrbe, s távoli világok után kutassanak!

S ő, Dar Veter, aki még soha nem hagyta el hosszabb időre szülőföld-bolygóját, jelentéktelen ember hozzájuk képest, nem pedig az ég angyala, ahogyan tréfából nevezi őt a végtelenül kedves Veda Kong!


Загрузка...