Az Androméda-Köd

1. fejezet VASCSILLAG

A mennyezetről visszaverődő tompa fényben a műszerskálák valóságos arcképcsarnoknak látszottak. A kerek formájúak huncutul mosolyogtak, az oválisak szinte elolvadtak gőgös önelégültségükben, a négyszögletesek belemerevedtek tompa önhittségükbe. A belsejükben pislákoló kék, ibolya- meg narancsszínű és zöld fények csak fokozták ezt a benyomást.

Az előredomborodó kapcsolóasztal közepén egy széles, bíborvörös számlap vonta magára a figyelmet. Előtte — kényelmetlenül meghajolva — fiatal lány állt. Észre sem vette a mellette álló karosszéket, s az üveg felé hajtotta fejét. A visszaverődő vörös fény öregebbnek és szigorúbbnak mutatta fiatal arcát, éles árnyékokat vont előreálló, duzzadt ajka köré, hegyesebbé tette fitos orrát. Összevont, széles szemöldöke egészen feketének látszott, és elszánt, komor kifejezést adott tekintetének.

A különféle mérőműszerek finom zümmögését halk, fémes kattanás szakította félbe. A leány összerázkódott, fölegyenesedett, és vékony karját a tarkójához emelve kinyújtóztatta fáradt hátát.

Mögötte zár kattant, egy nagy árnyék tűnt fel, s szakadozott, kimért léptekkel egy ember közeledett. Arányló fény lángolt fel, s a leány sűrű, sötétvörös haja szinte szikrázott. A tekintete is kigyúlt, nyugtalanul és szeretettel fordult a belépő felé.

— Hát mégsem aludt el? Már száz órája van fenn!

— Rossz példát adok? — kérdezte vidáman, de mosolytalanul a belépő.

— A többiek mind alszanak — mondta félénken a leány —, és… nem tudnak semmiről — fűzte hozzá halkan.

— Beszéljen nyugodtan. A többiek alszanak, a világűrben most csak mi ketten virrasztunk, s a Földtől 50 billió kilométer, vagyis összesen másfél parszek távolságra vagyunk.

— Anamezonunk is csupán egy felgyorsításra elég! — a leány hangjában félelem és lelkes izgalom bujkált.

Erg Noor, a 37. csillagexpedíció vezetője két határozott: lépéssel a bíborvörös számlaphoz lépett.

— Az ötödik kör!

— Igen, bejutottunk az ötödikbe. És… még mindig semmi — a leány sokatmondó pillantást vetett az önműködő vevőkészülék hangszórójára.

— Hát látja, nem szabad aludnom. Újra át kell gondolnunk minden változatot, minden lehetőséget. Mire az ötödik kör végére érünk, meg kell találnunk a megoldást.

— De addig még száztíz óránk van…

— Hát jó, majd szunditok egy kicsit itt a karosszékben, mihelyt véget ér a szporamin hatása. Huszonnégy órája vettem be. A leány feszülten gondolkozott valamin, s végül kimondta:

— Mi lenne, ha megrövidítenénk a kör sugarát? Hátha elromlott az adóberendezésük?

— Nem tehetjük! Ha megrövidítjük a sugarat, és ugyanakkor nem csökkentjük a sebességet, akkor egy pillanat alatt elpusztítjuk hajónkat. Ha pedig csökkentjük a sebességet… nem lesz már anamezonunk… és a másfél parszeket a legrégibb hold-rakéták sebességével tegyük meg? Hiszen akkor csak százezer év múlva közelítjük meg majd Naprendszerünket.

— Értem… De csak nem követhettek el…

— Nem. Azokban az időkben, amelyekre ma már szinte nem is emlékezünk vissza, az emberek még elkövethettek valami hibát, tévedhettek, vagy tévedésbe ejthettek másokat. De ma már nem!

— Nem erre gondolok — válaszolta élesen a leány, s hangjából megbántódás csendült ki. — Csak azt akartam mondani, hogy az Algráb talán eltért kijelölt pályájától, s ő is keres bennünket.

— Ily erősen nem térhetett el. Lehetetlen, hogy ne a kiszámított és megszabott időben indult volna el. Ha mégis bekövetkezett volna az, ami valószínűtlen, és elromlott mind a két adója, akkor a csillaghajó kétségkívül diametrálisan átszelte volna a kört, és ezt mi meghallottuk volna a planetáris vevőkészüléken. A tévedés ki van zárva. Nézze, itt a feltételezett bolygó!

Erg Noor a vezérlőmű mélyen beépített, négy felől határolt, tükrös fényernyőjére mutatott. A fekete végtelenségben megszámlálhatatlan csillag ragyogott. A baloldali, elülső ernyőn gyorsan végigsuhant egy szürke kis korong, amelyet a saját fényereje éppen csak megvilágított: nagyon messze volt innét, a B-7336—C+87—A rendszer szélétől.

— Bomba adóállomásaink kitűnően működnek, bár több, mint négy földi évvel ezelőtt vetettük ki őket. — Erg Noor egy tisztán látható fénycsíkra mutatott, amely a baloldali falon a hosszú üveg mentén húzódott. — Az Algrábnak már három hónappal ezelőtt ide kellett volna érkeznie. Ez azt jelenti — Noor egy kissé tétovázva elhallgatott, mintha nehezen szánná rá magát, hogy kimondja a végső szót —, hogy az Algráb elpusztult.

— S ha nem pusztult el, csak kárt tett benne valami meteorit, s ezért nem fokozhatja sebességét?… — vitázott a vörös hajú leány.

— Nem fokozhatja sebességét?! — ismételte meg Erg Noor. — Hát ez talán nem ugyanaz, mintha a csillaghajót és a célt több évezredes út választaná el egymástól? De még rosszabb is ennél; a halál nem következik be azonnal, évek múlnak el végzetes reménytelenségben. Meglehet, talán hívnak majd bennünket. Akkor majd megtudjuk… vagy hat esztendő múlva… a Földön.

Erg Noor határozott mozdulattal kihúzott egy összecsukható széket az elektronikus számológép asztala alól. Ez a gép az MNU-II kis modellje volt. A nagy súly és méret meg a törékenység miatt még nem lehetett beépíteni a csillaghajókon az ITU elektronikus gépagyat, amely a legkülönfélébb műveleteket végzi, s amelyre teljesen rá lehetett volna bízni a csillaghajó kormányzását. A kormányzáshoz ügyeletes navigátorra volt szükség, annál is inkább, mert a csillaghajó irányvonalának pontos betájolása ilyen nagy távolságra nem volt lehetséges.

A vezető ujjai oly gyorsan futottak végig a számológép fogantyúin és gombjain, akár egy zongoraművész keze a billentyűkön. Sápadt, éles vonású arca valósággal kővé dermedt. Komoran hajolt az asztal fölé. Magas homlokát összeráncolta, mintha dacolni akart volna a sors elemi erőivel, amelyek fenyegették ezt az űr tilos mélységeibe behatolt kicsiny világot.

Nisa Crit, a fiatal űrhajós, aki először vett részt ilyen csillagexpedícióban, teljesen elnémult, szinte lélegzeni sem mert, ahogy a teljesen magába mélyedt Noort figyelte. Milyen nyugodt, tele van energiával, milyen nagy tehetségű ez az ember, akit ő szeret!… Szereti már régen, öt esztendeje. Nem látja értelmét, hogy eltitkolja előle… S Noor tudja, Nisa érzi, hogy tudja… Most, amikor ez a szerencsétlenség bekövetkezett, abban a boldogságban lehet része, hogy együtt teljesíthet szolgálatot vele. Három hónapig vannak egyedül, amíg a csillaghajó személyzetének többi tagja mély, édes hipnotikus álomba merülten alszik. Még tizenhárom napja maradt ebből a három hónapból, aztán álomba merülnek ők is, egy fél esztendőre, amíg le nem telik a többiek — az űrhajósok, az asztronómusok és a mechanikusok — két ügyeleti műszakja. A többiek: a biológusok és a geológusok, akiknek munkája majd csak akkor kezdődik, amikor rendeltetési helyükre érnek, tovább alhatnak, de az asztronómusokra a legkeményebb munka vár!

Erg Noor felegyenesedett, s Nisa gondolatai félbeszakadtak.

— Elmegyek a csillagtérképek fülkéjébe — a falióra számlapjára pillantott. — Tíz óra múlva maga megy pihenni. Mielőtt felváltom, még ki is alszom magam egy kicsit.

— Nem fáradtam el, itt maradok, amíg szükség lesz rám — csak maga pihenje ki magát! Erg Noor elkomorodott, ellenkezni akart, de meggondolta magát a lány gyöngéd szavainak és bizalommal feléje forduló aranyosbarna tekintetének hatása alatt; elmosolyodott, s szótlanul kiment.

Nisa leült egy karosszékbe, s gyakorlott tekintettel végignézett a műszereken, majd gondolataiba mélyedt.

Fölötte ott feketéilettek a visszaverő képernyők, amelyeken a központi vezérlőállás szemmel tartotta a hajót körülvevő végtelenséget. A csillagok sokszínű fényszilánkjai villantak szemébe.

A csillaghajó maga mögött hagyta a bolygót, melynek vonzására többször megingott a gravitációs mező változó feszültsége mentén. A fenséges, de gonosz csillagok vadul ugráltak az ernyőkön. A csillagképek rajza felfoghatatlan gyorsasággal váltakozott. A K-2-2N-88 bolygót, amely messze volt a saját napjától, és most hidegen, élettelenül fénylett, úgy ismerték, mint megfelelő helyet a csillaghajók találkozójára… Ez a találkozó azonban nem történt meg. Az ötödik kör… Nisa maga elé képzelte a hajót: csökkentett sebességgel száguld az egymilliárd kilométer sugarú, hatalmas körben, s állandóan maga mögött hagyja a teknősbéka módjára mászó égitestet. Száztíz óra múlva a hajó befejezi az ötödik kört… s mi lesz akkor? Erg Noor hatalmas agya most összeszedte minden erejét és képességét, hogy megtalálja a legjobb megoldást. Az expedíció vezetője, a hajó parancsnoka nem tévedhet, mert ha téved, a Tantra, ez az elsőosztályú csillaghajó, a legjobb tudósokból álló személyzetével együtt soha nem tér vissza a végtelen világűrből. De Erg Noor nem téved…

Nisa Crit hirtelen émelygést, hányingert érzett; a csillaghajó tehát eltért az irányvonaltól. Bár ez az eltérés egy foknak is egészen jelentéktelen része, mégiscsak csökkentett sebesség mellett engedhető meg, mert különben a személyzetnek egyetlen tagja sem maradna az élők sorában. Alig oszlott el a leány szemét elborító köd, máris újabb rosszullét környékezte; a hajó visszatért pályájára. A csodálatosan érzékeny lokátorok a csillaghajó legnagyobb veszedelmét, egy meteort éreztek meg maguk előtt a fekete űrben. Csupán a hajót vezérlő elektronikus gépek képesek arra, hogy kellő gyorsasággal elvégezzenek minden számítási és egyéb műveletet — az emberi idegek viszont nem bírják a kozmikus sebességet. Ezek a gépek a másodpercnek egy kis réasze alatt eltérítették útjáról a Tantrát, s amikor az túl volt a veszélyen, ugyanilyen gyorsan visszavitték eredeti pályájára. Ugyan mi lehet az oka, hogy még az ilyen gépek sem menttették meg az Algrábot? — töprengett magába mélyedten Nisa. Valószínűleg kárt tett benne egy meteor. Erg Noor azt mondta, hogy eddig minden tizedik űrhajó meteorok miatt pusztult el, s ezen nem segített még az olyan érzékeny lokátorok feltalása sem, amilyen Voll Hod készüléke, s nem változtattak az energetikai védőtakarók sem, amelyek visszavetik az apró részecskéket.” Az Algráb pusztulása őket magukat is veszélybe sodorta, pedig már úgy látszott, hogy mindent jól meggondoltak, figyelembe vettek. S a leány most emlékezetébe idézte mindazt, ami elindulásuk óta történt.

A 37. csillagexpedíció a Kígyó csillagképben fekvő közeli csillag bolygórendszerének meglátogatására indult; ennek egyetlen lakott bolygója, a Zirda, már régóta kapcsolatban volt a Földdel a Nagy Gyűrű többi lakott világával. Aztán hirtelen elhallgatott. Már több, mint hetven éve egyetlen hír sem érkezett. Minthogy a Föld volt a Zirdához legközelebb a Gyűrű bolygói közül, ő kapta azt a feladatot, derítse ki, mi történt. Ezért az expedíció hajója sok műszert és több kiváló tudóst vitt magával: e tudósok idegrendszere sok kísérlet után már képes volt arra, hogy éveket töltsön a csillaghajó zárt világában. A hajó szükséges üzemanyagnak, az anamezonnak csak egy részét vitte magával; nem az anamezon súlya, hanem a tároló tartály óriási térfogata miatt. Az anamezon olyan anyag, amelyben szétrombolt nukleáris mezonkapcsolatok vannak, s amely csaknem a fény ességével folyik ki. Az anamezonkészletet a Zirdán akarták kigészíteni. Arra az esetre, ha a bolygóval valami súlyos dolog tént volna, a másodosztályú Algráb csillaghajónak a K-2-2N-88 bolygó röppályája mellett kellett volna fogadnia a Tantrát.

Nisa finom hallásával hirtelen észrevette, hogy a mesterséges gravitációs mező behangoltjának zümmögése megváltozott. Tőle jobbra három készülék korongjai nem pislogtak egyenletesen, és bekapcsolódott a jobboldali fedélzet elektronikus csápja. A felragyogó képernyőn egy szögletes, ragyogó folt tűnt fel. Ügy száguldott, akár egy lövedék, egyenest a Tantra felé, következésképpen még elég messze volt. Ez valami óriás anyagtömeg lehetett, amilyen rendkívül ritkán tűnik fel a világűrben. Nisa tehát iparkodott mielőbb meghatározni térfogatát, tömegét, sebességét és repülésének irányát. Amikor aztán meghallotta a megfigyelőnapló automata tekercsének kattanását, visszatért előbbi emlékezéseihez.

A legélesebben vésődött agyába a komor, vérvörös Nap; ez a látvány a képernyők látómezején az út negyedik évének utolsó hónapjaiban tükröződött. A negyedik év volt ez a csillaghajó lakói számára; a hajó az abszolút egység, a fénysebesség öthatodának megfelelő sebességgel száguldott. A Földön azonban már körülbelül hét esztendő telt el; ezt a földi időt a hajóban a sebességtől független időnek nevezték.

Az emberi szemet kímélő fényszűrők megváltoztatták minden égitest fényét és sugárerejét. Az égitest olyanná vált. amilyennek a vastag földi atmoszférán át látszott; ezt a földi atmoszférát ózontartalmú és vizes védőrétegek alkották. A leírhatatlanul áttetsző, ibolyaszínű fény, amelyet e rendkívül nagy hőfokú égitestek sugároztak, hol kéknek, hol pedig fehérnek látszott, a komor, szürkésrózsaszínű csillagok derűs aranysárga színt öltöttek, hasonlítottak a mi Napunkhoz. A vakítóan vörös fényben tündöklő, diadalmas égitest itt mély, vérszínű árnyalatot öltött, amelyben a földi megfigyelő gyakorlott szeme felismerte az M5 színképosztály csillagát. A Zirda sokkal közelebb volt napjához, mint a mi Földünk a sajátjához. Amint a nap a Zirda felé közeledett, hatalmas vörös koronggá vált, s nagy tömegben küldte meleg sugarait.

Két hónappal azelőtt, hogy a Zirdát megközelítették, a Tantra többször megkísérelte, hogy kapcsolatot teremtsen a bolygó külső állomásával. Itt csak egy ilyen űrállomás volt, amelyet egy atmoszféra nélküli természetes holdon létesítettek. Ez a természetes hold közelebb volt a Zirdához, mint a Hold a Földhöz.

A csillaghajó egyre hívta a Zirdát, s amikor már csak 30 millió kilométernyire volt tőle, s a Tantra szörnyű sebessége másodpercenként 3000 kilométerre csökkent, akkor is folytatta a hívást. Nisa tartott ügyeleti szolgálatot, de azért az egész személyzet ébren volt, várakozva ült a képernyők előtt a központi vezérlőmű fülkéjében.

Nisa egyre hívta a Zirdát, folytonosan növelte az adás erejét, és legyező alakban lövellte ki a sugarakat.

Végül megpillantottak egy parányi, fényes pontot: a szputnyikot. A csillaghajó köröket írt le a bolygó körül, fokozatosan közeledett hozzá spirális pályáján, és egyeztette sebességét a szputnyikéval. A Tantra és a szputnyik úgy kapcsolódott egymásba, mintha láthatatlan kötél feszült volna közöttük, és a csillaghajó ott függött a nagy sebességgel száguldó kis bolygó felett. A hajó elektronikus sztereoteleszkópjai már a bolygó felszínét tapogatták. S ekkor a Tantra utasai elé felejthetetlen látvány tárult.

A visszaverődő vérvörös napsugarak egy hatalmas, sima üvegépületet világítottak meg. Közvetlenül a tetőzet alatt nagy, tágas terem; gyűlésteremnek látszott. Ebben a teremben olyan lények tömege ült mozdulatlanul, akik nem hasonlítottak ugyan a Föld lakóihoz, de kétségkívül emberek voltak. Poor Hiss, az expedíció asztronómusa, aki még újonc volt a világűrben, s közvetlenül indulás előtt ugrott be egy tapasztalt munkatárs helyett, izgatottan élesítette a műszer fókuszát. A lencse alatt homályosan látható emberek sorai teljesen mozdulatlanok voltak most is. Poor Hiss növelte a nagyítást. Ekkor egy emelvényt pillantottak meg. Az emelvényen műszerek tömkelege meg egy hosszú asztal volt, amelyen maga alá húzott lábakkal egy ember ült. Szemének ijesztő, értelmetlen tekintete a távolba meredt.

— Halottak! Megfagytak! — kiáltott fel Erg Noor.

A csillaghajó most is ott függött a Zirda holdja felett, s tizennégy szempár meredt elbűvölten az üvegsírra. Valóban üvegsír volt ez. Hány éve ülnek már itt ezek a holtak? Hetven évvel ezelőtt hallgatott el a bolygó, s ha hozzáadjuk azt a hat esztendőt, amely alatt a fénysugarak megteszik útjukat, akkor ez már háromnegyed évszázad…

Minden tekintet az expedíció vezetője felé fordult. Erg Noor sápadtan figyelte a bolygó atmoszférájának halvány ködét. E ködön át homályosan, alig észrevehetően rajzolódtak ki a hegyek vonalai, a tenger csillogása, de semmi sem adott választ arra a kérdésre, amely miatt ide elrepültek.

— Az űrállomás elpusztult, és hetvenöt éve nem állították helyre! Ez azt jelenti, hogy katasztrófa történt a bolygón. Le kell ereszkednünk, át kell törnünk az atmoszférán, talán le is kell szállnunk. Most együtt vagyunk valamennyien, kérem hát a Tanács véleményét…

Poor Hiss asztronómus volt az egyetlen, aki ellenvetést tett. Nisa bosszúsan nézte az asztronómusnak ragadozóra emlékeztető, nagy orrát, csúnya fülét.

— Ha a bolygón katasztrófa történt, akkor semmi reményünk nincs rá, hogy ott anamezonhoz jutunk. Ha kis magasságban körülrepüljük, főleg pedig, ha le is szállunk rá, akkor csökkentjük planetáris üzemanyagkészletünket. Ezenkívül nem tudjuk azt sem, hogy mi történt. Lehetnek hatalmas kisugárzások is, amelyek elpusztíthatnak bennünket.

Az expedíció többi tagja azonban Noor mellett foglalt állást.

— Semmiféle planetáris kisugárzás nem veszélyes a mi hajónkra, hiszen kozmikus védelme van. Vajon nem azért küldtek-e bennünket, hogy kiderítsük, mi történt itt? Mit válaszol majd a Föld a Nagy Gyűrűnek? Az még nagyon kevés, hogy megállapítunk egy tényt, e tényt meg is kell magyarázni. Bocsássanak meg nekem ezért az iskolás gondolkodásért! — mondotta Erg Noor, és hangjának jól ismert fémes csengésébe gúny vegyült. — Vajon kitérhetünk-e közvetlen kötelességünk elől?…

— A felső atmoszférarétegek hőmérséklete normális! — kiáltott fel örömmel Nisa.

Erg Noor elmosolyodott, majd óvatosan, fordulatról fordulatra csökkentve a csillaghajó spirális futását, ereszkedett mind mélyebbre a bolygó felszíne felé. A Zirda valamivel kisebb volt a Földnél, ezért az alacsonyabb repülésnél nem volt szükség nagy sebességre. Az asztronómusok a geológussal együtt összevetették a bolygó térképeit a Tantra optikai műszereinek megfigyeléseivel. A szárazföld pontosan olyan körvonalakat mutatott, mint a térképeken, a tengerek a nap vörös fényében békésen csillogtak. Nem változtatták meg alakjukat a hegygerincek sem, amelyeket a szakemberek korábbi képekről ismertek: de a bolygó hallgatott.

Az űrhajó személyzetének tagjai harmincöt óra hosszat nem hagyták el megfigyelőhelyüket.

Az atmoszféra összetétele, a vörös égitest kisugárzása teljesen egyezett a Zirdára vonatkozó korábbi adatokkal. Erg Noor felütötte a Zirdáról írt kézikönyvet, és kikereste azt a részt, amely a sztratoszférájának adatait tüntette fel. Az ionizáció a szokásosnál nagyobbnak bizonyult. Homályos és riasztó sejtelem érlelődött Noor agyában.

Az ereszkedő csigavonal hatodik fordulóján már kirajzolódtak a nagy városok körvonalai is. Ámde a csillaghajó vevőkészülékei még mindig nem fogtak fel egyetlen jeladást sem.

Ekkor Nisa Critet felváltották; evett néhány falatot, és el is szunnyadt egy kicsit. Ő úgy érezte, hogy csupán néhány percet aludt. A csillaghajó a Zirda éjszakába fordult része fölött a földi repülőgép sebességével haladt. Odalent városoknak, gyáraknak, kikötőknek kellett elterülniük. A lenti koromsötétségen egyetlen fénysugár sem hatolt át, bármennyire figyelték is a nagy teljesítőképességű optikai sztereóteleszkópokat. A csillaghajó dobhártyát repesztő robajjal hatolt át az atmoszférán, s ennek a robajnak sok kilométerre el kellett hallatszania.

Ismét eltelt egy óra. Nem tűnt fel egyetlen fénysugár sem. A fárasztó várakozás már elviselhetetlennek tűnt. Noor bekapcsolta a figyelmeztető szirénákat. Ijesztő üvöltésük végigszáguldott a fekete mélység fölött, s a Földről jött emberek azt remélték, hogy a Zirda titokzatosan hallgató lakói meghallják a sziréna hangját, amely egyesült a légköri dübörgéssel.

A baljós sötétséget fénysáv hasította át. A Tantra átjutott a bolygó megvilágított oldalára. A gyorsan felnagyított fényképfelvételek azt mutatták, hogy sűrű tarka virágszőnyeg ez, amely a földi mák feketés, bársonyos színéhez hasonlít. A mákmezők több ezer kilométer távolságra nyúltak el, s elleptek mindent: erdőt, bokros területet, nádast, füves mezőt. Mint óriási csontvázak bordái, tűntek fel a virágszőnyegen a városok utcái, s az épületek acélszerkezetei. Sehol egyetlen élőlény, sehol egyetlen fács-ka, csupán a mindent elborító mák!

A Tantra egy bombamegfigyelőállomást dobott le, aztán újra behatolt az éjszakába. Hat óra múlva az önműködő állomás már jelentette a levegő összetételét, hőmérsékletét, a nyomást és a talaj felszínén megállapított egyéb adatokat. Minden normális volt ezen a bolygón, kivéve a fokozott radioaktivitást.

— Szörnyű tragédia! — mormogta maga elé Eon Thal, az expedíció biológusa, és felírta az állomás legutolsó adatait. — Önmagukat ölték meg, s elpusztították az egész bolygót is!

— Valóban? — kérdezte Nisa, s igyekezett elrejteni feltörő könnyeit. — Milyen borzalmas! Hiszen az ionizáció egyáltalán nem olyan erős.

— Már jó néhány év telt el — válaszolta komolyan a biológus. E cserkesz származású, sasorrú férfi arca, mely fiatal kora ellenére férfias bátorságot tükrözött, elkomorult. — Az efféle radioaktív csapadék éppen azért veszélyes, mert észrevétlenül halmozódik fel. Évszázadok folyamán a sugárzás egész mennyisége corról corra növekedhetett; ahogyan mi nevezzük az egészségre ártalmas sugárzási egységet. A felhalmozódott mennyiség minőségi változásba megy aztán át! Az átörökölhető tulajdonságok romlanak, megszűnik a szaporodás, sugárzási járványok keletkeznek. Nem először történik ez. A Gyűrű tud más hasonló katasztrófákról…

— Ilyen volt például az „ibolyaszínű nap bolygójának” esete is — hallották maguk mögött Erg Noor hangját.

— Az volt tragikus, hogy a bolygó különös napja igen erős energiát adott a Zirda lakóinak — jegyezte meg a komor Poor Hiss —, olyan fényerő mellett, amely hetvennyolcszorosa a mi napjaink fényerejének, és az A nulla színképosztályhoz tartozik…

— Hol van ez a bolygó? — érdeklődött Eon Thai biológus. — Csak nem az, amelyet a Tanács be akar népesíteni?

— De igen, az. Ennek emlékére nevezték el a most elpusztult Algrábot.

— Az Algráb csillag, vagy másként a Holló deltája! — kiáltott fel a biológus. — De hiszen attól még nagyon messze vagyunk!

— Negyvenhat parszek távolságra. De mind hosszabb távolságra repülő csillaghajókat építünk…

A biológus biccentett, s valami olyasfélét mormogott, hogy nem kellett volna a csillaghajót egy elpusztult bolygóról elnevezni.

— De hiszen a csillag nem pusztult el, s a bolygó is megvan. Nem telik el egy évszázad sem, s termővé tesszük, benépesítjük majd — mondotta Erg Noor, s hangjában mély meggyőződés csengett.

Erg Noor nehéz műveletre szánta el magát. Meg akarta változtatni a csillaghajó röppályájának útját, szélességiről hosszúságira, a Zirda forgástengelyének irányában. Hogyan hagyhatná itt a bolygót, amíg meg nem állapította, hogy mindenki elpusztult-e rajta? Hátha az életben maradottak csak azért nem kérhetik a csillaghajó segítségét, mert elpusztult az erőművük, és rosszak a készülékeik?

Nisa nem először látta Erg Noort a vezérlőasztal mellett, felelősségteljes művelet közben. Noor arca zárkózott, kemény lett ilyenkor, de mozdulatai most is gyorsak, pontosak voltak. A leány Erg Noort legendás hősnek látta.

A Tantra újabb reménytelen kört írt le a Zirda körül, ezúttal azonban egyik sarktól a másikig. Itt-ott, különösen a középső szélességi körökön csupasz földsávok tűntek fel. Ezeken a helyeken sárga köd lebegett a levegőben, a ködön víztajtékként világítottak a vörös homok szélcsapzotta óriási hullámos sorai.

Rajta túl ismét gyászos fekete mákszőnyeg nyúlt a messzeségbe. A mák az egyetlen növény, amely bírja a radioaktivitást, vagy amely a radioaktivitás hatása alatt is életképes fajtát tenyészt ki.

Minden világossá vált.

Valahol a romok között megkeresni azt az anamezonkészletet, amelyet a másik világból érkezett vendégek számára a Nagy Gyűrű javaslatára előkészítettek (a Zirdának még nem volt csillaghajója, csak bolygóközi űrhajója), nemcsak reménytelen, hanem veszélyes dolog lett volna. A Tantra hozzálátott, hogy lassan-lassan megrövidítse a spirális röppályát, s a bolygótól távolodva ellenkező irányban induljon el. Amikor elérte a másodpercenkénti tizenhét kilométer sebességet az ion-triggeres, azaz planetáris motorokkal, amelyeket a bolygóközi repülésekhez, valamint a leszállásokhoz használtak, a csillaghajó elhagyta a kihalt bolygót. Megindult egy lakatlan, csupán jelzésekből ismert rendszer felé, ahová több bombában világítótornyokat dobtak ki, és ahol az Algrábnak kellett várni őket. Bekapcsolták az aname-zonmotorokat. Ezeknek gigászi ereje ötvenkét óra alatt felgyorsította a hajót a megszokott, óránként 900 millió kilométeres sebességére. A találkozó helyéig még tizenöt hónapi útjnk volt, ami a hajó sebességtől függő időszámítása szerint tizenegy hónapnak felelt meg. Az egész személyzet mély álomba merülhet, csak az ügyeleteseknek kell virrasztaniuk. De még egy jó hónapig folyt a vita, készültek a számítások, a Tanácshoz küldendő jelentések. A kézikönyvek adataiban találtak néhány emlékeztetőt arra, hogy milyen veszélyes kísérleteket végeztek a Zirdán a részben hasadó atomüzemanyagokkal. Megtalálták az elpusztult bolygó kiváló tudósainak beszédeit; ők felhívták a figyelmet arra, hogy a kísérleteknek káros hatása van az életre, s erről már bizonyos jelek tanúskodnak is, követelték tehát megszüntetésüket. Száztizennyolc évvel ezelőtt a Nagy Gyűrű rövid figyelmeztetést továbbított, amely elegendő volt a rendkívül magas szellemi képességű emberek számára, a Zirda kormánya azonban nyilvánvalóan nem vette ezt komolyan.

Semmi kétség: a Zirda azért pusztult el, mert a sok vigyázatlan kísérlet miatt káros sugárzás halmozódott fel, s mert botor módon az atomenergia veszélyes fajtáit használták más, kevésbé ártalmas energiafajták helyett.

A rejtély megoldódott, a csillaghajó utasai azóta már kétszer merültek háromhónapos álomba, utána ugyanannyi ideig végezték szokott munkájukat.

A Tantra pedig most már hosszú idő óta köröz a szürke bolygó körül, s óráról órára kisebb a remény, hogy találkozik az Algrábbal. Valami szörnyűség fenyeget…

Erg Noor megállt a küszöbön, s az elgondolkozó Nisára pillantott. A leány lehajtotta sűrű hajkoronás fejét: olyan, mint valami bolyhos, aranyos virág… Fiúsan pajkos az arcéle. Ferdén ülő szemét, amely gyakran összehúzódott a visszatartott nevetéstől, most tágra nyitotta, mintha nyugtalanul, de bátran keresne valami ismeretlent. A leány maga sem tudta, hogy odaadó, önzetlen szerelme mily erős belső támasz Erg Noor számára. A tudós úgy érezte, hogy az akaratát és érzelmeit acélosra edző kísérletek hosszú évei után már belefáradt a vezető szerepébe, abba, hogy bármely pillanatban vállalnia kell a teljes felelősséget az emberekért, a hajóért, az expedíció sikeréért. Ott messze, a Földön már régóta nincs meg többé az ilyen egyszemélyi felelősség, a döntést mindig az a csoport hozza, amelynek éppen ez a hivatása. Ha pedig valami különleges dolog történik, abban a pillanatban tanácsot lehet kérni, akár a legbonyolultabb konzultációt is igénybe lehet venni. Itt nincs kitől tanácsot kérnie, s a csillaghajó parancsnokának éppen ezért különleges jogai vannak. Sokkal könnyebb volna, ha ez a felelősség csak két-három évig tartana, nem pedig tíz-tizenöt esztendeig, amennyi a csillag-expedíciók átlagos időtartama!

Erg Noor felment a központi vezérlőműhöz. Leült.

Nisa odaugrott eléje.

— Összeszedtem minden szükséges anyagot és térképet — mondotta neki a férfi —, adjunk hát munkát a gépnek!

Az expedíció vezetője kinyújtózott karosszékében, lassan for-gatgatta a fémlapokat, s közben egymás után mondta a koordinátaszámokat, a mágneses, az elektromos és a gravitációs mezők feszültségét, a kozmikus részecskék áramlásának erejét, a meteorsugarak sebességét és sűrűségét. Nisa szinte összezsugorodott az idegfeszültségtől, sorra nyomkodta a gombokat, vagy fordított a számológép kapcsolóin. Erg Noor megkapta a válaszok sorozatát; elkomorodott, és gondolataiba mélyedt.

— Utunkon erős vonzási mezővel találkozunk, a Skorpióban sötét anyag halmozódik fel a 6555—CR+11—PKU csillag táján — szólalt meg ismét. — Ha nem akarunk sok üzemanyagot elhasználni, akkor ki kell térnünk erre, a Kígyó felé. A régi időkben ilyenkor motor nélkül repültek, a gravitációs mezőket használták fel gyorsítóként a mezők szélén…

— Használhatjuk mi is ezt a módszert? — kérdezte Nisa.

— Nem, ehhez a mi csillaghajóink túlságosan gyorsak. Sebességük az abszolút egység öthatoda, vagyis 250000 kilométer másodpercenként; a földi vonzásmezőben ez a sebesség a mi súlyunkat a tizenkétezerszeresére növelné, vagyis az egész expedíciót porrá zúzná. Mi csak a világűr térségében repülhetünk, távol mindenféle anyagtömegtől. Mihelyt a csillaghajó gravitációs mezőbe jut, rögtön csökkentenünk kell a sebességet, mégpedig annál jobban, minél erősebb a mező.

— Itt tehát ellentmondás mutatkozik — s Nisa gyermek módjára támasztotta kezét az álla alá —, minél nagyobb a vonzási veszély, annál lassabban kell repülnünk!

— Ez persze csupán akkor érvényes, ha a fény sebességét megközelítő óriási sebességről van szó, és a hajó csak egyenes mentén vagy az azonos feszültségek görbéje mentén haladhat.

— Ha jól értettem, „szemünk fényét”, a Tantrát, egyenesen a Naprendszerre kell irányítani.

— Éppen ebben van a csillaghajózás óriási nehézsége. Gyakorlatilag nem is lehetséges, hogy pontosan célba vegyünk egy csillagot, bár minden elképzelhető számítási helyesbítést alkalmazunk. Utunkon állandóan ki kell számítanunk a felhalmozódó hibákat, ennek megfelelően kell változtatnunk a hajó irányán, éppen ezért nem is lehetséges a hajót teljesen automatikusan kormányozni. Most azonban veszélyes helyzetben vagyunk. Ha megállunk, vagy akárcsak erősen csökkentjük is a repülés sebességét a felgyorsítás után, akkor öngyilkosságot követünk el, mert nem lesz üzemanyagunk, hogy újra felgyorsítsuk a sebességet. Ez a veszély itt. Nézze csak: a 344+2U terület még egyáltalán nincs felkutatva. Itt sem csillag, sem lakott bolygó nincs, csupán a gravitációs mezőt ismerjük; nézze, itt a széle. Végleges döntést majd csak akkor hozunk, ha az asztronómusokkal is beszéltünk. Az ötödik kör után felébresztünk mindenkit, addig pedig… — az expedíció vezetője megtörölte a halántékát és ásított.

— A szporamin hatása nemsokára véget ér — kiáltott fel Nisa —, most majd pihenhet!

— Rendben van, majd elnyújtózom itt, a karosszékben. És ha csoda történik — csak egyeden hangot!

Erg Noor hangjában volt valami, amitől Nisa szívét gyöngéd melegség árasztotta el. Szerette volna magához szorítani ezt a makacs fejet, megsimogatni a férfi sötét haját, amelybe már ily korán ezüstös szálak vegyültek…

A leány felállt, gondosan összerakta a tájékoztató lapokat, kioltotta a fényt, csupán egy halványzöld lámpát hagyott égve, a műszertábla és az órák mellett. A csillaghajó simán, nyugodtan haladt a teljesen üres térben, óriási körpályán. A vörös hajú asztronavigátor nesztelenül elfoglalta helyét a hatalmas hajó „agyközpontjában”. A műszerek bizonyos dallamra voltak beállítva, s most is a megszokott módon, halkan zümmögték ezt a dallamot; a legkisebb rendellenesség is azonnal hamis hangot adott volna. A halk melódia azonban meghitten, ismerősen áradt. Olykor-olykor halk ütések hangzottak fel, mintha egy-egy gong szólalt volna meg; ilyenkor a planetáris segédmotor kapcsolódott be, hogy a görbe szerint irányítsa a Tantra futását. A félelmetes anamezonmotorok némák voltak. A hosszú éjszaka nyugalma uralkodott az álmos csillaghajón, mintha semmiféle komolyabb veszély nem leskelődne a hajóra és utasaira. Most… most hangzik fel a régen várt hívójel a vevőkészülék hangszórójában… és a két hajó, az Algráb meg a Tantra rögtön fékezni kezdi mérhetetlenül gyors repülését, közelebb hozza egymáshoz párhuzamosan haladó röppályáját, majd pedig összeigazítja sebességét, és szinte egymáshoz simul. A széles csőfolyosó egyesíti a két űrhajó kis világát, s a Tantra újra visszaszerzi gigászi erejét. De a csillaghajó nem kapta meg a várvavárt jelzést.

Nisa lelkében nyugalom honolt: a leány hitt vezetőjében. Az ötesztendős utat nem találta sem hosszúnak, sem fárasztónak. Különösen azután nem, hogy szívében feltámadt a szerelem… De a lebilincselően érdekes megfigyelések, az elektronikus hangszalagra vett könyvek, a zene és a filmek már korábban is lehetővé tették számára, hogy szakadatlanul gyarapítsa ismereteit, s ne érezze oly erősen a szép Föld hiányát, amely most porszemként vész el valahol a végtelen sötétség mélyén. Útitársai rendkívül nagy tudású emberek, és amikor idegeiket már kifárasztották a benyomások, a megfeszített munka, akkor a hosszú álom segített rajtuk; ilyenkor hipnotikus rezgéssel hosszabbították meg az álom idejét; az idő úgy suhant el, mintha nem is éltek volna. A szeretett férfi mellett Nisa boldog volt. Csak az a tudat nyugtalanította, hogy a többiek helyzete, különösképpen pedig Erg Nooré sokkal nehezebb volt. Ha segíthetne neki!… De mit is tehetne egy fiatal, szinte még egészen tudatlan asztronavigátor ilyen emberek mellett?! Talán segítségükre volt gyöngéd szeretete, örökké nyughatatlan, pihenést nem ismerő jó szándéka, s az a forró vágya, hogy megtegyen mindent, amivel nehéz munkájukat megkönnyítheti.

Az expedíció vezetője felébredt, s felemelte elnehezült fejét. Az egyenletes dallam ugyanúgy zümmögött, mint az előbb, s a planetáris motor ütései is ugyanolyan ritka időközökben szakították meg ezt a dallamot. Nisa ott volt a készülék mellett, egy kissé előrehajolt, fiatal arcát fáradtság árnyékolta. Erg Noor a csillaghajó sebességétől függő időt mutató órára nézett, s rugalmasan felugrott a mély karosszékből.

— Tizennégy órát aludtam! S maga, Nisa, nem ébresztett fel! Ez aztán… — hirtelen félbeszakította önmagát, amikor észrevette a leány boldog mosolyát. — Azonnal menjen pihenni!

— Alhatnék én is itt, mint ön? — kérdezte a leány, majd elszaladt, hogy egyék egy pár falatot, aztán megmosakodott, és leült a karosszékbe.

Sötét karikával árnyékolt ragyogó, barna szeme lopva Erg Noort figyelte: a férfi a rövidhullámú tusstól felfrissülve az ő helyére ült a készülék mellé. Ellenőrizte az elektronikus kapcsolás védőberendezésének mutatóit, aztán gyors léptekkel járkálni kezdett a helyiségben fel s alá.

— Miért nem alszik? — kérdezte parancsoló hangon a leányt.

Nisa megrázta vörös fürtjeit, amelyeket már le kellett volna nyíratnia, hiszen a Föld határain túl járó expedíciókon a nők nem viselnek hosszú hajat.

— Gondolkozom… — mondta bizonytalanul. — Most, a veszély határán meghajlok az ember hatalma és nagysága előtt, aki ily mélyen behatolt a világűrbe. Magának itt sok minden megszokott dolog, de én most vagyok először a világűrben. Még elgondolni is nagy dolog, hogy részt veszek ezen a csodálatos úton, amely a csillagokon túl új világok felé visz!

Erg Noor alig észrevehetően elmosolyodott, megtörölte homlokát.

— Ki kell ábrándítanom, helyesebben, meg kell mutatnom magának hatalmunk valóságos méretét. Nézze — megállt a fényszórónál, s a fülke hátsó falán felragyogott a Tejút csigavonala. Erg Noor egy elszórt csillagokból álló, szakadozott kis szélső elágazásra mutatott, amely alig volt észrevehető a környező sötétségben; a csillagok homályos porszemeknek látszottak.

— Látja, ez itt a Tejút üres területe, ahol oly kevés a fény és az élet, s amelynek határán itt van a mi Naprendszerünk, és jelenleg mi is itt haladunk. De nézze ezt az ágat is, amely a Haty-tyútól a Hajógerinc csillagképig terjed, s azonkívül, hogy általában nagyon távol fekszik a központi övezetektől, itt egy sötétlő felhő is van… Hogy végighaladjunk itt az ág mentén, körülbelül negyvenezer földi esztendőre volna szükségünk. Az üres térségnek azt a fekete tisztását, amely a mi águnkat elválasztja a szomszédos ágtól, négyezer esztendő alatt szelhetnénk át. Nézze, a mi repülésünk a világűr mérhetetlen mélységeiben ma még csupán egy helyben topogás egy végtelenül kicsi folton, amelynek átmérője alig ötven fényév távolságnak felel meg. Mily keveset tudnánk a világról, ha nem volna a Gyűrű hatalma! A közlések, a képek, a gondolatok, amelyeket a rövid emberi élet alatt legyőzhetetlen világűr küld el hozzánk, előbb-utóbb elérnek bennünket, s mindjobban megismerjük e távol fekvő világokat. Egyre több tudást, ismeretet halmozunk fel, s ez a munka egy pillanatra sem áll meg!

Nisa teljesen elcsendesedett.

— Az első csillagközi repülések… — folytatta elgondolkozva Erg Noor. — A kicsiny hajóknak sem sebességük, sem erős védőberendezésük nem volt. Meg aztán elődeink alig feleannyi ideig éltek, mint mi; akkor volt igazán nagy az ember!

Nisa szokása szerint megrázta fejét, nem értett egyet.

— Majd később, ha más módszereket találnak a világűr legyőzésére, s nemcsak egyenesen áttörünk rajta, azt mondják majd magukról: azok voltak a hősök, akik ilyen primitív eszközökkel meghódították a világűrt!

A férfi vidáman elmosolyodott, s kezét nyújtotta a leány felé.

— Magáról is ezt mondják majd, Nisa! A leány elpirult.

— Büszke vagyok, hogy itt lehetek magukkal. Kész vagyok mindenre, csakhogy újra meg újra a világűrben lehessek.

— Igen, ezt tudom — mondotta lassan Erg Noor. — De nerc mindenki gondolkozik így!…

A leány nőies, finom ösztönével megértette a férfi gondolatát. Erg Noor fülkéjében két sztereó-arckép van, amelyet csodálatos arányló ibolyaszín ragyog be. Mind a kettőn Veda Kong, a ragyogó szépség, az ókorral foglalkozó történész, akinek tekintete olyan áttetszőén kék, mint a Föld fölött az ég, s akinek szeméi hosszú, merész ívű szemöldök övezi. Arca naptól barna, a mosolya vakít, kezét hamuszín hajához emeli. Éppen megmosolyog egy réz hajóágyút, az ősidők emlékét.

Erg Noor abbahagyta gyors járkálását, s lassan leült a leánnyal szemben.

— Ha tudná, Nisa, hogy a sors mily durván semmivé tette álmomat ott a Zirdán! — mondta halkan, majd óvatosan az anamezonmotorok indító fogantyújára tette az ujját, mintha arra készülne, hogy a végsőkig felgyorsítja a csillaghajó száguldó futását.

— Ha a Zirda nem volna kihalt, s mi üzemanyaghoz jutnánk — folytatta, mintegy válaszképpen a leány néma kérdésére —, akkor továbbvinném az expedíciót, így állapodtunk meg a Tanáccsal. A Zirda közölné a Földdel, amit közölnie kellene, a Tant-ra pedig továbbmenne azokkal, akik erre vállalkoznának… A többieket felvenné az Algráb, amelyet az itt teljesített ügyeleti szolgálat után visszahívnának a Zirdához.

— De ki maradna a Zirdán? — kiáltott fel izgatottan a leány.

— Talán Poor Hiss? Nagy tudós, őt talán nem ragadta volna magával a tudásvágy?

— S maga, Nisa?

— Én? Természetesen mennék tovább!

— De hát… hová? — kérdezte hirtelen és keményen Erg Noor, s fürkészve nézett a leányra.

— Bárhova, csak… — a leány a fekete mélységre mutatott, amely a Tejút csillagspiráljának két ága között terül el, aztán viszonozta Noor fürkésző tekintetét, s kissé nyitva hagyta ajkát.

— Ó, nem olyan messze! Tudja-e, Nisa, maga kedves kis űrhajós, hogy körülbelül nyolcvanöt évvel ezelőtt indult el a 34. csillagexpedíció, amelyet „Lépcsős”-nek neveztek. Három csillaghajó távolodott el mindjobban a Földtől a Lyra csillagkép irányában. Egyik a másikat ellátta üzemanyaggal. Az a kettő, amelyik nem vitt magával utasokat, átadta anamezonját és visz-szatért. így kapaszkodtak fel akkortájt az alpinisták a legmagasabb hegyekbe. Végül a harmadik, a Vitorla…

— Nem tért vissza!… — suttogta izgatottan Nisa.

— Úgy van, a Vitorla nem tért vissza. De eljutott céljához, és a visszavezető úton pusztult el, miután megtette jelentését. A cél a Vega, vagyis az alfa Lyrae kék csillagának nagy bolygórendszere volt. Hányszor gyönyörködött az emberi szem végtelen sok nemzedéken át az északi égbolt e ragyogó kék csillagában! A Vega nyolc parszek távolságra van, vagyis a sebességtől független időszámítás szerint harmincegy esztendő szükséges ahhoz, hogy eljuthassunk odáig, s az emberek akkor még nem jutottak el ily messzire a Naptól… Akárhogy volt is, a Vitorla elérte célját. Pusztulásának oka ismeretlen: vagy egy meteorit, vagy valami üzemzavar. Az is meglehet, hogy még mindig ott száguld valahol a világűrben, s a hősök, akiket mi halottnak tartunk, ma is életben vannak…

— Mily szörnyű ez!

— Ez a sorsa minden csillaghajónak, amely még nem képes arra, hogy a fény sebességét csaknem elérő sebességgel haladjon. Közte és hazai bolygója között rögtön ezer esztendőre növekszik a távolság.

— Mit közölt a Vitorla? — kérdezte mohón a leány.

— Vajmi keveset. A közlés félbeszakadt, majd a Vitorla teljesen elhallgatott. Szó szerint emlékszem jelentésére: „Vitorla, Vitorla vagyok, a Vegától távolodom, huszonhat év… elegendő… várni fogok… a Vega négy bolygója… elképzelni sem lehet szebbet… mekkora boldogság!…”

— De segítséget kértek, s valahol meg akarták várni ezt a segítséget.

— Persze, segítséget kértek, másképp a csillaghajó nem használta volna el azt az óriási energiát, ami a közlés továbbításához szükséges volt. De nem volt mit tenni: a Vitorlától többé egyetlen közlés sem érkezett.

— Sebességtől független huszonhat esztendő a visszatéréshez. A Napig körülbelül öt év volt hátra. A hajó valahol a mi körzetünkben vagy még közelebb volt a Földhöz.

— Alig hinném… Hacsak akkor nem, ha megnövelte normális sebességét, és közel jutott a kvantumhatárhoz. De ez nagyon veszélyes!

Erg Noor röviden kifejtette azokat a számítási alapokat, amelyek az anyag állapotában ugrásszerűen bekövetkező, pusztító változást megmagyarázzák, mihelyt az anyag megközelíti a fény sebességét, de észrevette, hogy a leány gondolatai másutt kalandoznak.

— Most már értem! — kiáltott fel a leány, amint a vezető befejezte magyarázatát. — Rögtön megértettem volna, de a csillaghajó pusztulása megzavart… Az ilyen csapás mindig olyan rettenetes, s nem is lehet beletörődni soha!

— Most már megérti, hogy mi volt a legfontosabb a közleményben — jegyezte meg komoran Erg Noor. — Rendkívüli, csodálatosan szép világokat fedeztek fel. S én már régóta álmodozom arról, hogy egyszer még végigjárom a Vitorla útját, az új, tökéletesített berendezésekkel ez ma már egyetlen hajón is lehetséges. Ifjúkoromtól kezdve a Vegáról, a „Kék Nap”-ról álmodozom, amelynek oly gyönyörű bolygói vannak!

— Ha megláthatnám ezeket a világokat… — mondta elelakadó hangon Nisa. — De hatvan földi évre, vagy a sebességtől függő negyven évre van szükség a visszatéréshez… S ez már egy emberélet fele.

— Igen, a nagy eredmények nagy áldozatokat követelnek. De nekem ez nem is volna áldozat. Az én földi életem csupán a csillaghajózások közötti rövid szünetekből állt. Még születni is csillaghajón születtem!…

— Hát az hogy történhetett? — lepődött meg a leány.

— A 35. csillagexpedíció négy csillaghajóból állt. Az egyik hajón édesanyám volt az asztronómus. Az MN 19026+7AL kettős csillaghoz vezető út feletáján születtem, s így kétszer szegtem meg a törvényeket. Azért kétszer, mert a csillaghajón születtem, és a szüleimnél nevelkedtem, nem pedig az iskolában. De mit lehetett tenni! Amikor az expedíció visszatért a Földre, én már tizennyolc éves voltam. Herkulesi hőstettnek, a nagykorúság bizonyítékának tekintették azt, hogy megtanultam a csillaghajó vezetését, és asztronavigátor lettem.

— De mégsem értem… — vágott közbe Nisa.

— Anyámat? Ha idősebb lesz, majd megérti. Akkor az AT-Anti-Tia szérum még nem volt sokáig eltartható. Az orvosok ezt nem tudták… Akárhogy volt is, engem egy ugyanilyen vezérlőműhöz vittek; értelmetlenül, gyermekszemmel meredtem a képernyőkre, s figyeltem a rajtuk ringó csillagokat. A Lupus csillagkép felé repültünk, ahol a Nap közelében kettős csillag van sötét felhők mögé bújva. Két törpe: egy kék meg egy narancsszínű. Első tudatos emlékem egy élettelen bolygó égboltozata, amelyet egy ideiglenes állomás üvegkupolája alól figyeltem meg. A kettős csillag bolygóin általában nincs élet, mert a röppályájuk szabálytalan. Az expedíció kiszállt a bolygóra, hét hónapon át bányászati kutatásokat végzett. Amennyire visszaemlékszem, a bolygó csodálatosan gazdag volt platinában, osmiumban és irídiumban. A hihetetlenül nehéz iridiumdarabok voltak a játékszereim. S az az ég, az első, amelyet láttam, fekete volt, sohasem pislákoló csillagok tiszta fénye és két leírhatatlanul szép nap ragyogott rajta: az egyik élénk narancsszínű, a másik mélykék volt. Emlékszem, hogy a fénysugarak áramlása néha keresztezte egymást, s akkor ezen a bolygón olyan hatalmas erejű és vidám zöld fény áradt szét, hogy kiáltoztam, és énekeltem örömömben!… — Erg Noor hirtelen befejezte: — De most már elég, túlságosan elragadtak az emlékezések, pedig magának már réges-rég pihennie kellene.

— Folytassa, még soha életemben nem hallottam ennél érdekesebbet — könyörgött Nisa, de Erg Noor hajthatatlan volt.

Odahozta a vibrohipnotizátort, s parancsoló tekintetétől vagy talán az álmot hozó műszer hatására a leány olyan mély álomba merült, hogy csak akkor ébredt fel, amikor az űrhajó már a hatodik körre készült. Erg Noor hideg arcán azonnal meglátta, hogy az Algráb még mindig nem jelentkezett.

— Éppen jókor ébredt fel! — mondta a vezető, mihelyt Nisa valamelyest rendbehozta magát, s az elektromos és rövidhullámú fürdő után visszatért helyére. — Kapcsolja be a zenét és az ébresztő fényt. Mindenkinek!

Nisa gyorsan megnyomott néhány gombot, s a csillaghajó valamennyi hálófülkéjében váltakozva villant fel a fény, és valami különös, fokozatosan erősödő zene mélyen zengő akkordjai búgtak fel. Megkezdődött az elaltatott idegrendszer fokozatos, óvatos felébresztése és a normális tevékenységhez való visszatérítése. Öt óra múlva a csillaghajó központi vezérlőműve mellett összegyűltek valamennyien, már teljesen magukhoz tértek, haraptak is valamit, és bevettek néhány szem idegserkentőt.

A segítőszolgálatra rendelt csillaghajó pusztulásának hírét mindenki másként fogadta. Amint ezt Erg Noor várta is, az expedíció tagjai a helyzet magaslatán állottak. A kétségbeesésnek, a félelemnek semmiféle jele sem látszott. Poor Hissnek, aki nem mutatkozott valami nagy hősnek a Zirdán, a szempillája sem rezdült a hír hallatára. A fiatal Luma Lasvy, az expedíció orvosnője csak elsápadt egy kicsikét, s lopva megnedvesítette cserepes ajkát.

— Emlékezzünk hősi halált halt barátainkra! — mondotta az expedíció vezetője, s bekapcsolta a vetítő képernyőjét, amelyen feltűnt az Algráb, ahogyan a Tantra indulása előtt filmre vették.

Mindenki figyelt. A képernyőn lassan, egymás után komoly vagy mosolygó emberek tűntek fel, heten voltak, az Algráb személyzetének tagjai. Erg Noor mindegyiket nevén nevezte, s a csillaghajósok némán tisztelegtek búcsúzóul előttük. Ez volt a szokás az űrhajósoknál. Minden csillaghajó, amely más hajóval együtt indul el útjára, mindig magával vitte az expedíció valamennyi tagjának fényképét. Az eltűnt hajók, meglehet még sokáig bolyongtak a világűrben, és személyzetük hosszú ideig életben maradhatott, de ennek már nem volt semmi jelentősége, a hajó nem tért vissza sohasem. Felkutatására nem volt semmiféle lehetőség. A csillaghajókon olyan tökéletes szerkezetű gépek voltak, hogy kisebb üzemzavarok sohasem fordultak elő, vagy ha mégis, könnyen kijavíthatták őket. A nagy baleseteket viszont nem szüntették meg a világűrben. Néha a hajóknak még volt rá módjuk, hogy — amint a Vitorla is tette — leadják utolsó jelentésüket. A jelentések legnagyobb része azonban nem érte el célját, mert hihetetlenül nehéz volt pontosan irányítani őket. A Nagy Gyűrű adásai évezredekre előre felkutatták a pontos irányokat, ezenkívül megfelelőképpen változtatták is őket, egyik bolygóról a másikra továbbítván a közléseket. A csillaghajók rendszerint még ismeretlen területeken jártak, ahol az adások irányát csupán véletlenül találhatták el.

Az űrhajósok között az a vélemény uralkodott, hogy a világűrben minden egyében kívül vannak olyan semleges mezők vagy „null”-területek, amelyeken mindenféle sugárzás és közlés úgy tűnik el, mint a kő a vízben. Az asztrofizikusok azonban mind a mai napig azt a nézetet vallották, hogy a „null”-mező az űrhajósok csodálatos képzelőerejének terméke csupán.

A búcsúszertartás és a rövid értekezlet után Erg Noor bekapcsolta az anamezonmotorokat. Két nap múlva a gépek elhallgattak, s a csillaghajó napi 21 milliárd kilométeres sebességgel közeledett a Földhöz. A Napig körülbelül hat földévnyi (sebességtől független) útjuk volt hátra. A vezérlőműnél és a könyvtárlaboratóriumban lázas munka folyt: az új irányvonalat számították ki, és állapították meg.

A teljes hat esztendőt úgy kellett megtenniök, hogy anamezont csupán az irányvonal kiigazítására használhattak fel. Más szóval, úgy kellett irányítani a csillaghajót, hogy a leggondosabban takarékoskodjanak a felgyorsításhoz szükséges anyaggal. Valamennyiüket nyugtalanította a Nap és a Tantra között fekvő 344+2U jelű, még ismeretlen terület, amelyet semmiképpen sem kerülhettek meg: e terület két oldalán egészen a Napig szabad meteoritok övezetei voltak, ezenkívül a csillaghajó minden fordulónál vesztett a felgyorsulásból.

Két hónap múlva elkészültek a röppálya vonalára vonatkozó számítások. A Tantra most már az egyenlő feszültség lejtős görbéjét követő pályáján haladt.

A remek csillaghajó a legteljesebb rendben volt, a sebessége a kiszámított határok között maradt. Most már csupán az idő, körülbelül négy, sebességtől függő év választotta el a csillaghajót a drága Földtől.

Erg Noor és Nisa letöltötte ügyeleti idejét; mindketten kifáradtak, s hosszú, mély álomba merültek. Velük együtt két asztronómus, egy geológus, egy biológus, egy orvos és négy mérnök kapcsolódott ki ideiglenesen az életből.

A szolgálatot a soron következő csoport vette át: tagjai voltak Pel Lin, a tapasztalt űrhajós, akinek ez már a második útja volt, Ingrid Ditra asztronómus és az önként hozzájuk csatlakozó Kay Ber elektromérnök. Pel Lin engedélyével Ingrid gyakorta belátogatott a könyvtárba, amely ott volt a vezérlőmű mellett. Kay Berrel együtt, aki régi barátja volt, monumentális szimfóniát írt „A bolygó pusztulása” címmel, amelyhez a Zirda tragikus sorsa adta az ihletet. Pel Lin belefáradt a műszerek zümmögő zenéjének hallgatásába és a világűr fekete mélységeinek szemlélésébe, odaült hát Ingrid asztala mellé, s nagy élvezettel látott hozzá, hogy megfejtse azokat a titokzatos feljegyzéseket, amelyeket a Centaurus legközelebbi csillagjainak rendszerében levő, titokzatos módon elnéptelenedett bolygóról szereztek. Pel Lin hitt valószínűtlen vállalkozásának sikerében.

Az ügyeletesek még kétszer váltották egymást, a csillaghajó már csaknem tízezer milliárd kilométernyire közelítette meg a Földet, az anamezonmotorok alig néhány óráig voltak üzemben.

Pel Lin csoportjának szolgálata a végéhez közeledett. Ez a negyedik volt azóta, hogy a Tantra elindult onnét, ahol az Algrábbal kellett volna találkoznia.

Ingrid Ditra asztronómus éppen befejezte számításait; Pel Linhez fordult, aki gépiesen figyelte a gravitációs. feszültség mérőműszereinek örökké remegő vörös nyilait a fokbeosztású kék íveken. A pszichikai reakciók szokásos meglassulása, amelyet még a legerősebb szervezetű emberek sem kerülhettek el, az ügyeleti szolgálat második felében jelentkezett. A csillaghajó hónapokon és éveken át önműködő vezérléssel száguldott megadott irányvonalán. Ha bármiféle rendkívüli esemény fordult elő, amellyel a vezérlő automata megbirkózni nem tudott, akkor ez rendszerint a hajó pusztulására vezetett, mert ilyenkor már az emberi beavatkozás sem segíthetett. Még a legjobban képzett, leggyakorlottabb emberi agy sem reagálhatott elég gyorsan ar ilyen eseményekre.

— Nézetem szerint már mélyen bent vagyunk a 344+2U ismeretlen területen. Vezetőnk itt maga akar ügyeletes szolgálatot teljesíteni — mondta Ingrid az űrhajósnak.

Fel Lin egy pillantást vetett a napszámláló készülékre.

— Még két napunk van hátra, s akkor mindenképpen felváltanak bennünket. Egyelőre nem látok semmi olyat, ami figyelemre méltó volna. Fejezzük be az ügyeletességet, jó?

Ingrid helyeslőleg bólintott. Az elülső helyiségekből Kay Ber jött be hozzájuk, és elfoglalta megszokott székét az egyensúlyozó berendezés állványa mellett. Pel Lin ásított, majd felállt.

— Szunditok néhány órát — mondta Ingridnek.

A lány engedelmesen elhagyta asztalát, s előrement a vezérlő-mű asztalához.

A Tantra minden ingadozás nélkül haladt útján az abszolút ürességben. Voll Hod rendkívül érzékeny műszerei még a legnagyobb távolságban sem fedeztek fel egyetlen meteoritot sem. A csillaghajó most a Naptól kissé eltérő irányban haladt; az eltérés körülbelül másfél repülési év lehetett. Az elülső figyelő képernyői meglepően üresek voltak, szinte úgy látszott, hogy a hajó a feketeség közepe felé tart. Csak az oldalsó teleszkópokból érkeztek a képernyőkre a csillagmiriádok fénytűi.

Valami különös, nyugtalanító érzés suhant végig az űrhajós idegein. Ingrid visszatért gépeihez és teleszkópjaihoz, újra meg újra ellenőrizte jelzéseiket, s térképre vette az ismeretlen területet. Minden teljesen nyugodt volt, de Ingrid mégsem tudta levenni szemét a hajó orra előtt elterülő baljós sötétségről. Kay Ber észrevette a lány nyugtalanságát, és sokáig hallgatta, figyelte a műszereket.

— Nem találok semmit — jegyezte meg végül. — Mit vettél észre?

— Magam sem tudom, valahogy nyugtalanít ez a szokatlan sötétség az orrunk előtt. Ügy érzem, mintha hajónk egyenesen valami sötét ködbe rohanna bele.

— Egy sötét felhőnek kell itt lennie — helyeselt Kay Ber —, de mi éppen csak „súroljuk” a szélét, így számítottuk ki! A vonzási mező feszültsége egyenletesen és gyengén növekszik. A területen keresztül vezető úton feltétlenül közelednünk kell valamiféle gravitációs központhoz. Nem mindegy, hogy ez sötét-e vagy fényes?

— Mindez így is van — mondta kissé nyugodtabban Ingrid.

— Akkor hát mi nyugtalanít? A megadott irányvonalon haladunk, a megállapított sebességnél gyorsabban. Ha semmi sem változik, akkor eljutunk a Tritonig, bár kevés az üzemanyagunk.

Ingridet forró öröm öntötte el csupán arra a gondolatra is, hogy közelednek a Tritonhoz, a Neptunus holdjához, ahol csillaghajó-űrállomások vannak. Itt, a Naprendszer külső szélén építették meg ezeket az űrállomásokat. Ha a Tritonra eljutnak, az azt jelenti, hogy hazatérnek…

— Azt hittem, majd együtt nekiülhetünk a dallamnak, de Lin elment, hogy pihenjen. Hat-hét órát alszik, addig majd egyedül elgondolkozom a második rész zenekari fináléján, tudod, azon a részen, ahol sehogy sem sikerül a veszély közeledtének ábrázolása. Ez itt… — Kay énekelt néhány hangot.

— Ti-i, ti-i, ta-ra-ra — hangzott fel váratlanul, s mintha a vezérlőfülke falai válaszoltak volna.

Ingrid összerázkódott, körülnézett, de a következő pillanatban már tudta, miről van szó. A vonzási mező feszültsége megnövekedett, s erre a műszerek úgy válaszoltak, hogy megváltoztatták a mesterséges gravitációs készülék dallamát.

— Furcsa véletlen! — mondta Ingrid, s egy kicsit bűntudato-san elnevette magát.

— Megjött a gravitáció erősödése, ahogy ez illik is egy sötét felhőhöz. Most már teljesen nyugodt lehetsz, s Lin is alhat tovább.

Kay Ber e szavakkal kilépett a vezérlőmű helyiségéből. A ragyogóan kivilágított könyvtárban leült a kis elektronikus hegedűzongora mellé, s belemélyedt a munkába. Bizonyára eltelt néhány óra, amikor a könyvtár légmentesen záró ajtaja hirtelen felpattant, s megjelent Ingrid.

— Kay, drágám, ébreszd fel Lint!

— Mi történt?

— A vonzási mező feszültsége sokkal gyorsabban növekszik, mint a számítások szerint kellene.

— S előttünk?

— Előttünk változatlan a sötétség! — Ingrid már el is tűnt. Lin talpra ugrott, berohant a vezérlőmű helyiségébe, a műszerekhez.

— Nem fenyeget itt semmi veszély. De honnét van ez a vonzási mező? A sötét felhőkhöz képest túlságosan erős, csillag pedig nincs errefelé… — Lin elgondolkozott, majd megnyomta a vezető fülkéjének ébresztőgombját, aztán ismét gondolkozott egy kicsit, s bekapcsolta Nisa Crit fülkéjét.

— Ha semmi nem történik, akkor egyszerűen felváltanak bennünket — magyarázta a riadt Ingridnek.

— De ha történik? Erg Noor csak öt óra múlva lesz ismét teljesen magánál. Mit tegyünk?

— Várjunk — válaszolta nyugodtan az asztronavigátor. — Mi történhet itt öt óra alatt, hiszen oly messze vagyunk minden csillagrendszertől?!…

A műszerek zümmögése hangolás nélkül is mind mélyebb lett, s ez arról beszélt, hogy a repülés helyzete megváltozott. A feszült várakozásban lassan múlt az idő. Már két óra telt el, de mintha egész ügyeleti idejüknél is több lett volna. Pel Lin külsőleg teljesen nyugodt volt, de Ingrid izgalma magával ragadta Kay Bert is. Gyakran nézett a vezérlőmű helyiségének ajtajára, nagyon várta már a mindig gyors, lendületes Erg Noor érkezését, pedig tudta, hogy az expedíció vezetője csak nagyon lassan ébredhet fel mély aknából.

Hosszú berregés hangzott fel, valamennyien riadtan összerezzentek. Ingrid megragadta Kay Ber karját.

— Veszélyben a Tantra! A mező feszültsége kétszerese az elméletinek!

Az asztronavigátor elsápadt. Váratlan dolog történt, amely azonnali döntést követelt. A csillaghajó sorsa az ő kezében volt. A szakadatlanul növekvő vonzás szükségessé tette, hogy csökkentsék a hajó sebességét, nem csupán azért, mert a nehézségi erő megnövekszik a hajón, hanem azért is, mert éppen a hajó röppályáján nyilvánvalóan valami sűrű anyag tömörül. Ha viszont meglassítják a hajó száguldását, akkor nem lesz mivel újra felgyorsítaniuk! Pel Lin összeszorította fogát, elfordította a planetáris ionmotorfékek kapcsolójának fogantyúját. Dörrenő ütések vegyültek a műszerek dallamába, elnyomták a vonzási erő és a sebesség arányát kiszámító készülék riasztó hangját. A berregés megszűnt, a mutatók igazolták, hogy a fékezés sikerült, a sebesség ismét biztonságos, s elérte a növekvő gravitációk normáját. De alighogy Pel Lin kikapcsolta a féket, a berregés újra felhangzott. A vészes vonzóerő a sebesség azonnali csökkentését követelte. Nyilvánvalóvá vált, hogy a csillaghajó egyenesen az óriási erejű vonzási központ felé tart.

Az asztronavigátor nem szánta rá magát, hogy megváltoztassa az útirányt: nagy munka és rendkívüli pontosság eredményét. Üzembe helyezte a planetáris motorokat, ezzel fékezte a csillaghajó futását, de már nyilvánvaló volt, hogy az irányvonal kiszámítása az ismeretlen anyagtömegen át tévesen történt.

— A vonzási mező igen nagy — jegyezte meg szinte suttogva Ingrid. — Hátha…

— Még tovább kell lassítanunk a hajó sebességét, hogy irányától eltéríthessük! — kiáltott fel az asztronavigátor. — De aztán mivel gyorsítjuk fel ismét a repülés sebességét?… — végzetes bizonytalanság csengett szavaiban.

— Már áthaltoltunk a külső örvénylő zónán — válaszolt? Ingrid —, a vonzóerő szakadatlanul és nagyon gyorsan növekszik.

A dörrenő ütések sűrűsödtek, a planetáris motorok önműködően végezték munkájukat, amikor a hajót vezérlő elektronikur gép óriási anyagtömeget észlelt maga előtt. A Tantra imbolyogn kezdett. Akármennyire csökkentették is a csillaghajó sebességét a vezérlőmű mellett tartózkodó hajósok kezdték elveszíteni öntudatukat. Ingrid térdre bukott, Pel Lin karosszékében megkísérelte, hogy felemelje ólomnehéz fejét. Kay Ber esztelen, állat félelmet és gyerekes tehetetlenséget érzett.

A motorok ütései mind szaporábbá lettek, majd szakadatlan dübörgéssé változtak. A hajó elektronikus „agya” harcolt félig eszméletlen gazdái helyett, s bár a maga nemében hatalmas teljesítő képességű volt, de az előrelátás hiányzott belőle; nem láthatta előre a bonyolult következményeket, s nem is találhatott kiutat rendkívüli helyzetéből.

A Tantra ingása gyengült. A kis oszlopok, amelyek a planetáris iontöltet készleteit mutatták, gyorsan süllyedtek. A magához térő Pel Lin rájött, hogy a vonzás különös növekedése olyan gyors, hogy rendkívüli intézkedéseket kell tenni a hajó feltartóztatása, majd pedig irányvonalának megváltoztatása végett.

Pel Lin elfordította az anamezonmotorok fogantyúját. A bóriumnitridből készült négy magas henger, amely a vezérlőasztal külön nyílásán át volt látható, kigyulladt belülről. Élénkzöld láng lobbant fel bennük rettentő villámként, sugárrá vált, majd négy sűrű spirálban keringett. A hajó orrán az erős mágneses mező befutotta a motor fúvókáinak falát, s így megmentette őket az azonnali pusztulástól.

Az asztronavigátor még tovább fordította a fogantyút. A zöld örvényfalon át láthatóvá vált az irányító sugár, a K-részecskék szürke áramlása. Még egy mozdulat, és a szürke sugár mentén vakító, ibolyaszínű villám lobbant fel, s azt jelezte, hogy az ana-mezon megkezdte fékevesztett kifolyását. Az űrhajó egész teste szinte meg sem hallható, de alig elviselhető nagy gyorsaságú remegéssel válaszolt…

Erg Noor elfogyasztotta a szükséges táplálékadagot. Most félálomban feküdt, és idegrendszerére kimondhatatlanul kellemesen hatott a villámmasszázs. Lassanként szétoszlott az önfeledtség fátyla, amely még agyát és testét bevonta. Az ébresztő dallam mind erősebben, s mind gyorsabb ütemben zengett…

Hirtelen valami kellemetlen hatolt be tudatába, s véget vetett a kilencven napos álomból való ébredés boldog örömének. Erg Noor ráébredt, hogy ő az expedíció vezetője, és kétségbeesetten viaskodni kezdett, hogy mielőbb teljesen magához térjen. Végül felfogta, hogy az űrhajót anamezonmotorok fékezik rendkívül erősen, tehát valaminek történnie kellett. Megkísérelte, hogy felálljon. Teste azonban még nem engedelmeskedett, a lába megroggyant, s zsákszerűén vágódott végig fülkéjének padlóján. Egy kis idő múlva sikerült elkúsznia az ajtóig, és ki is tudta nyitni. A tudat lassan tört át hozzá az álom ködén át, a folyosón négykézlábra emelkedett, s valósággal bebukott a vezérlőműhöz.

Az űrhajósok éppen a képernyőkre meredtek, és a számlapokat nézték; riadtan pillantottak hátra, s rögtön odaugrottak vezetőjükhöz. Erg Noor képtelen volt felállni. De azért kimondta:

„A képernyőket, az elülsőket… kapcsolják át infravörösre… állítsák meg… a… motorokat!”

A borazonhengerek hirtelen kialudtak, s ugyanakkor megszűnt a hajótest vibrálása is. A jobboldali elülső képernyőn egy óriási csillag jelent meg, amely homályos, vörösesbarna fényt árasztott. Egy pillanatra valamennyien szinte kővé meredtek, le nem vették szemüket az óriási korongról, amely közvetlenül a hajó orra előtt bukkant elő a sötétségből.

— Ó, én ostoba! — kiáltott fel keserűen Fel Lin. — Meg voltam győződve róla, hogy a sötét felhő körül járunk! Márpedig ez…

— A Vascsillag! — kiáltotta rémülten Ingrid Ditra.

Erg Noor a karosszék támlájába kapaszkodva felállt a padlóról. Rendszerint sápadt arca kékes árnyalatot öltött, de szeme most is a megszokott éles fényben ragyogott.

— Igen, ez a Vascsillag — mondotta —, az űrhajósok réme!

Senki sem gyanította, hogy a Vascsillag ebben a körzetben feltűnhet, s most minden ügyeletes tekintete félelemmel, de egyben reménységgel is fordult a vezető felé.

— Én csak egy felhőre gondoltam — mondta halkan, bűn-tudatosán Fel Lin.

— Egy sötét felhő, amelyben ilyen erős a gravitáció, belül feltétlenül szilárd, viszonylag nagy részecskékből áll, és a Tantrr. már régen elpusztult volna, mert egy ilyen meteorit-rajban az összeütközést kikerülni lehetetlen — mondta keményen Erg Noor.

— De mit jelent a térfeszültség éles változása, mit jelentenek ezek az örvénylések? Nem közvetlen bizonyítéka ez annak, hogy felhővel van dolgunk?

— Vagy annak, hogy a csillagnak bolygója van; talán nem is egy…

Az asztronavigátor úgy összeharapta ajkát, hogy kiserkedt a vére. A vezető bátorítólag bólintott feléje, azután maga nyomta meg az ébresztő gombját.

— Hamar ide a megfigyelésekről szóló jelentést! Kiszámítjuk az izográfokat!

A csillaghajó ismét megingott. A fényernyőn hallatlan gyorsasággal zuhant át egy valószínűtlenül óriási tárgy, aztán elszáguldott visszafelé és eltűnt.

— Íme, ez volt a válasz… Magunk mögött hagytuk a bolygót. Gyorsabban, gyorsabban, munkára! — a vezető tekintete az üzemanyag mérőórájára esett. Még jobban belekapaszkodott a karosszék támlájába, valamint mondani akart, de nem szólt egy szót sem.