Az Androméda-Köd

X. fejezet TIBETI KÍSÉRLET

A Kor Juli-állomás egy magas fennsíkon állt, alig egy kilométernyire a Csillaghajózási Tanács tibeti obszervatóriumától. A 4000 méteres magasságban nem maradt meg egyetlen rostos növény sem, kivéve a Marsról hozott feketészöld lombtalan fákat, amelyeknek ágai a koronán befelé hajlottak. Világossárga fű hajladozott lent a völgyben, a szélben, de ezek az idegen világból jött, acélos rugalmas testű növények meg sem rezdül-tek. A hegyek lejtőin patakokban gördült lefelé a szétporladt sziklatörmelék. A mezők, a hófoltok és hósávok különös fehérséggel csillogtak; ilyen a tiszta hegyi hó a ragyogó égbolt alatt.

Egy régi kolostor repedezett biorit falainak romjain túl csőszerű acéltorony emelkedett, két rácsos ívvel a tetején. Csodálatos vakmerőség állította ide a magasba ezt a tornyot. Az íveken hajlott parabolaként az égre tekintve, egy beril-bronzból készült hatalmas spirális ragyogott, amelyen réniumkontaktusok csillogó fehér pontjai fénylettek. Szorosan az első spirálishoz csatlakozott a második, amely nyílt oldalával a talaj felé fordult, és amely nyolc hatalmas kúpot fedett be; ezek a kúpok zöldes színű borazonöntvényből készültek. Ide futottak össze a hat méter átmérőjű energiaszállító csövek elágazásai. A völgyet irányító gyűrűvel felszerelt oszlopok szelték át; ez az ideiglenes elágazás vezette ide az energiát az obszervatórium fővezetékétől, amely az adások ideje alatt felvette a bolygó valamennyi állomásának energiáját. Ren Boz ujjaival kócos hajában turkálva, elégedetten nézte azokat a változásokat, amelyeket a korábbi berendezésen végrehajtottak. Ezt a berendezést az önkéntes jelentkezők hihetetlenül rövid idő alatt szerelték fel. A legnehezebb volt a kemény hegyi kőzetbe vágott mély, nyitott árkok kiásása. Nagy bányagépeket nem hoztak ide, nélkülük végezték el a munkát, de most már ezen a nehézségen is túljutottak. Az önkéntesek természetesen azt várták, hogy jutalomként megláthatják a nagy kísérletet, s most hátrább húzódtak a berendezéstől; sátraik felállítására az obszervatórium épületétől északra fekvő hegy lankáit szemelték ki.

Mven Masz, akinek kezében a világűrrel való minden kapcsolat összefutott, egy hideg kövön ült a fizikussal szemben, s egy kissé dideregve elmondta a Gyűrű híreit. Az 57. űrállomást a legutóbbi időkben a csillaghajókkal és a planetáris gépekkel való kapcsolat fenntartására használták, s nem dolgozott a Gyűrű számára; Mven Masz közölte, hogy a Vlich-oz-Ddiza az E-csillag mellett elpusztult, s erre a hírre a fáradt fizikus egyszerre felélénkült.

— Az E-csillagban a magasabb feszültségi vonzás az égitest további fejlődése folyamán erős felhevülést okoz. Ennek eredménye egy ibolyaszínű szupertitán, amelynek óriási ereje van, és ez legyőzi a kolosszális vonzást. Ennél már nincs meg a spektrum vörös része, s annak ellenére, hogy a gravitációs mező erős, a fénysugarak hullámai nem nyúlnak meg, hanem megrövidülnek.

— Egészen ibolyaszínűvé válnak — helyeselt Mven Masz —, sőt ibolyántúli színt öltenek.

— De nemcsak ennyi történik. A folyamat továbbmegy. Mind erősebbé válnak a kvantumok, végül legyőzik az O-mező átmenetét, s így kialakul az ellentér-övezet, az anyag mozgásának másik oldala, amelyet nálunk, a Földön nem ismerünk, mert földi méreteink nagyon kicsik. Mi semmi hasonlót sem érhetnénk el akkor sem, ha a Föld óceánjának egész hidrogénjét elégetnénk.

Mven Masz fejben villámgyors számítást végzett.

Ren Boz elégedetten mosolygott.

— S mennyit ad a kék szupertitán?

— Nehéz kiszámítani. De ítéljen saját maga. A Nagy Magellánfelhőben találjuk az NGK 1910 tömörülést a Tarantula-köd táján… Bocsásson meg, megszoktam, hogy amikor magam dolgozom, régi neveket és csillagmegjelöléseket használok.

— Egyáltalán nem fontos.

— A Tarantula-köd annyira vakító, hogy ha a mindenki előtt ismeretes Orion-köd helyében volna, akkor ugyanúgy ragyogna, mint a teljes Hold. Az 1910 csillagtömörülésben mindössze 70 parszek átmérőjű területen legalább száz szupertitán csillag van. Ott találjuk az Aranyhal ESZ kettős kék szupertitánját, a színképben élénk hidrogénvonalakkal, amelyek az ibolyaszínű szegély mentén sötétek. Ez a Csillag nagyobb a Föld röppályájánál, s fényereje annyi, mint félmillió Napé! Ön pontosan ilyen csillagra gondolt? Ugyanebben a tömörülésben vannak még nagyobb méretű csillagok is, amelyek kitöltenek a Jupiter röppályája által körülfogott területet is, de ezeken még folyik a felhevülés az E-állapot után.

— Hagyjuk békén a szupertitánokat. Az emberek ezer éven át néztek föl a Vízöntő, a Nagy Medve és a Lyra csillagképek gyűrűs ködeire, s nem értették, hogy O-gravitációs semleges mezők vannak előttük a repagulum törvénye, a vonzás és az ellenvonzás közötti átmenet törvénye szerint. Éppen ebben rejlett a O-tér rejtélye…

Ren Boz felugrott a vezetőség bunkerének küszöbéről; ez a bunker nagy, szilikáttal leöntött tömbökből volt összerakva.

— Már kipihentem magam. Kezdhetjük!

Mven Masz szíve gyorsabban dobogott, az izgalom összeszorította a torkát. Az afrikai mélyen, szakadozottan lélegzett. Ren Boz nyugodt maradt, csupán szemének lázas csillogása árulta el gondolatainak és akaratának összpontosítását; a fizikus felkészült a veszélyes vállalkozásra.

Mven Masz nagy kezével megszorította Ren Boz kicsi, erős csuklóját. Fejével biccentett, s a külső állomások vezetőjének alakja máris a hegy lejtőjén, az obszervatórium felé vezető úton tűnt fel. Vészjósló hideg szél zúgott, a völgyet őrző jégpáncélos hegyóriásokról jött errefelé. Mven Maszt átjárta a hideg. Akaratlanul is meggyorsította amúgy is gyors lépteit, bár nem volt miért sietnie: a kísérlet naplemente után kezdődik.

Mven Másznak a Hold hullámhosszán sikerült rádiókapcsolatot létesítenie az 57. űrállomással. Az állomáson felállított fényvisszaverők és irányítók a Tucana üpszilonjára meredtek addig a néhány percig, amíg az űrállomás az északi szélesség 33. fokától a Déli-sarkig haladt; a csillag ez alatt az idő alatt volt látható az űrállomás röppályájáról.

Mven Masz helyet foglalt a föld alatti szobában a vezérlő asztal mellett; a szoba nagyon hasonlított a földközi-tengeri obszervatórium azonos rendeltetésű helyiségére.

Mven Masz talán már ezredszer nézte át az adatokat tartalmazó íveket a Tucana üpszilonja csillag bolygójával kapcsolatban, módszeresen ellenőrizte a bolygó kiszámított röppályáját, ismét összeköttetésbe lépett az űrállomással, megbeszélte vele, hogy a mező bekapcsolása pillanatában az 57. űrállomás megfigyelői nagyon lassan változtatják majd az irányt a csillag látószögénél négyszerié nagyobb ív mentén.

Lassan telt az idő. Mven Masz sehogy sem tudott szabadulni Bet Lonra, a bűnös matematikusra terelődő gondolataitól. De ekkor a televizofon képernyőjén megjelent Ren Boz a kísérleti berendezés irányítótáblája mellett. Sörtehaja még a szokásosnál is kócosabb volt.

Az energiaállomás diszpécserei, akik már megkapták a figyelmeztetést, jelezték, hogy készen állnak. Mven Masz megfogta a vezérlőasztal fogantyúját, de Ren Boz a képernyőn egy mozdulatot tett, s Mven Masz nem húzta meg a fogantyút.

— Figyelmeztetnünk kell a Q-tartalékállomást az Antark-tiszon. A meglevő energia nem elegendő!

— Már megtettem, az állomás készenlétben van. A fizikus még gondolkozott néhány másodpercig:

— A Csukcs-félszigeten és Labrador félszigetén F-energiaállomások épültek. Ha megegyeznénk velük, hogy az inverzió pillanatában kapcsolják be a mezőket — félek, mert a berendezés nem egészen tökéletes.

— Ezt is elintéztem.

Ren Boz arca felragyogott, s intett kezével. Gigantikus energiaoszlop érte el az 57. űrállomást. Az obszervatórium félgömb alakú képernyőjén feltűnt a megfigyelő izgatott, fiatal arca.

Mven Masz köszöntötte e vakmerő embereket, ellenőrizte, hogyan éri el, s hogyan követi az energiaoszlop az űrállomást. Ekkor az energiát átkapcsolta Ren Boz berendezésére.

A fizikus feje eltűnt a képernyőről.

Az energiavevő indikátorainak nyilai jobbra hajlottak, és mutatták, hogy az energiakondenzálás szakadatlanul növekszik. A jelzők mind fényesebben és fehérebben ragyogtak. Amint Ren Boz egymás után bekapcsolta a mező kisugárzóit, a telítő mutatói zuhanva estek a O-vonalig. A kísérleti berendezés felől idáig hallatszó elakadó zúgás hatására Mven Masz összerezzent. Az afrikai tudta, mit tegyen. Fordított egyet a fogantyún, s a Q-állomás forgóenergiája beleömlött a készülék már-már kihunyó szemébe, s újra életre keltette hanyatló mutatóikat. De Ren Boz alig kapcsolta be a közös invertort, a nyilak ismét nullára zuhantak. Mven Masz szinte ösztönösen, rögtön bekapcsolta mind a két F-állomást.

Úgy rémlett neki, hogy a műszerek kihunytak, különös sápadt fény töltötte meg a helyiséget. A hangok megszűntek. A következő másodpercben a halál árnya suhant végig a külső állomások vezetőjének tudatán, s ez eltompította érzékeit. Mven Masz küzdött az émelyítő szédülés ellen, kezével belekapaszkodott a vezérlőasztal szélébe, s fel-felszisszent az erőfeszítéstől, meg a gerincében érzett szörnyű fájdalomtól. A fehér fény a föld alatti szoba egyik oldala felől mind erősebben ragyogott, de hogy melyik felől, Mven Masz nem tudta megállapítani, vagy pedig elfelejtette. Talán a képernyő vagy talán Ren Boz berendezése felől.

Egyszerre mintha lebegő függöny szakadt volna ketté, Mven Masz tisztán hallotta a hullámok csobogását. Leírhatatlan, megjegyezhetetlen szag hatolt be kitágult orrcimpáin. A függöny balra húzódott, s a szögletben ott lengedezett az előbbi szürke lepel. Szokatlanul valószerűekké váltak a magas rézhegyek, amelyeket türkizkék ligetek szegélyeztek, s a tenger ibolyaszínű hullámai ott csobogtak Mven Masz lábainál. A függöny továbbhúzódott balra, s Mven Masz megpillantotta álomképét. A vörös bőrű nő a lépcső felső pihenőjén ült egy fehér kőasztal mellett, rákönyökölt az asztal csiszolt felületére, az óceánt nézte. Egyszerre csak észrevette őt, szétálló szeme csodálattal és lelkesedéssel telt meg. Felállt, fenségesen szép mozdulattal kiegyenesedett, s az afrikai felé nyújtotta kinyitott tenyerét. Mélyen és szaporán lélegzett, s Mven Masz ebben a bódult pillanatban Csara Nandira gondolt.

— Offa alli kor!

Dallamos, gyöngéd és erős hang hatolt be Mven Masz szívébe. Az afrikai kinyitotta száját, hogy válaszoljon, de a látomás helyén már zöld láng lobogott, velőtrázó sivítás hallatszott a szobában. Az afrikai elvesztette eszméletét, de közben még érezte, hogy testét egy tompa legyőzhetetlen erő háromrét hajtja, forgatja, mint egy turbina rotorját, s végül valami kemény tárgyhoz lapítja… Mven Masz utolsó gondolata az volt, hogy mi történhetett az állomással és Ren Bozzal.

Az obszervatórium munkatársai és az építők, akik messzebb, a lejtőn álltak, vajmi keveset láttak. A magas tibeti égen elsuhant valami, ami elsötétítette a csillagok fényét. Egy láthatatlan erő tört a magasból a hegyre, amelyen a kísérleti állomás állt. Ott ez az erő forgószéllé változott, és hatalmas tömegű követ ragadott fel. A körülbelül kilométernyi átmérőjű fekete tölcsér, amelyet mintha egy óriási hidraulikus ágyúból lőttek volna ki, az obszervatórium épülete felé száguldott, végigsöpört rajta, visszafordult, s újra lecsapott a hegyre és a berendezésre, pozdorjává törte ezt, s továbbsöpörte roncsait. Egy pillanattal később minden elcsendesedett. A porral telt levegőben csupán égett kő s égés szaga terjengett, amelybe valami különös aroma keveredett; ez az aroma a trópusi tengerek virágos partjainak illatára emlékeztetett.

A szerencsétlenség helyén az emberek azt látták, hogy a völgyben, a hegy és az obszervatórium között, egy széles barázda halad, a szegélye olvadt, a hegynek a völgy felé néző oldalát pedig valami teljesen leszakította. Az obszervatórium épületében nem esett kár. A barázda elérte a délkeleti falat, elpusztította a mellette levő transzformátor-kamrákat, megtorpant a fold alatti kamra kupolájában, amelyet négy méter vastagságú olvadt bazaltréteggel öntött el. A bazalt olyan csiszolt volt, mintha óriási csiszológépen munkálták volna meg. De a réteg egy része épen maradt, s a teljes megsemmisüléstől megmentette az afrikait meg a föld alatti szobát.

A talaj mélyedésében kihűlt ezüst patak: az energiavevőállomás megolvadt biztosítékai hevertek.

Hamarosan sikerült rendbe hozni a szükségvilágítás vezetékeit. A reflektor fényében a föld alatti út világítótornyán az emberek meglepő látvány tanúi voltak: a kísérleti berendezés szerkezetének fémrészei vékony rétegben szétkenődtek a barázdában, s úgy ragyogtak, mintha krómozva lennének. A hegy lejtőjének függőlegesen leszakított falába, amely oly sima volt, mintha késsel vágták volna le, egy bronzspirál darabja vágódott be. A szikla üveges rétegben folyt szét, mint a pecsétviasz a forró pecsét alatt. A vörös fém csavarmenetei mélyen belevágódtak; a rénium- és berillium-öntvényből készült fehér fogazatú fém úgy csillogott a villanyfényben, mintha zománcba rajzolt virág lett volna. Aki rápillantott, erre a 200 méter átmérőjű ékszerre, valami szörnyű félelmet érzett az itt tombolt ismeretlen erővel szemben.

Amikor megtisztították a föld alatti kamrához vezető lejtőt a ráomlott hordalékoktól, Mven Maszt térdeplő helyzetben találták, amint fejét egy alsóbb lépcsőre hajtotta. Testhelyzete arról tanúskodott, hogy tudata tisztulásának pillanataiban megkísérelte, hogy kijusson innét. Az önként vállalkozók között orvosokat is találtak. Az afrikai hatalmas szervezete a nem kevésbé erős hatású orvosságok segítségével megküzdött a bajjal. Mven Masz reszketve és tántorogva, két oldalról támogatva, talpra állt.

— Ren Boz?…

A környezetében levő emberek elkomorodtak. Az obszervatórium vezetője rekedten válaszolt:

— Ren Boz kegyetlen sérüléseket szenvedett. Nem hiszem, hogy sokáig él.

— Hol van?

— A hegyen túl találtuk meg, a keleti lejtőn. Valószínűleg kirepült a helyiségből. A hegy csúcsán nincs többé semmi, még a romok is eltűntek…

— S Ren Boz is ott fekszik?

— Nem lehet hozzányúlni. A csontjai össze vannak törve, a bordái szintén… A hasürege felszakadt, a belei kifordultak.

Mven Masz lába megroggyant. De akarata és esze ismét felülkerekedett. Karjaival görcsösen belekapaszkodott a mellette álló két társa nyakába.

— Bármi áron is, de meg kell menteni! Ren Boz igen nagy tudós!

— Tudjuk. Öt orvos van mellette. Már egy steril műtősátrat állítottunk föléje. Ketten vállalkoztak, hogy vért adjanak neki. A tiratron, a mesterséges szív és máj már működik.

— Akkor vezessenek engem a beszélőszobába. Kössenek össze a világhálózattal, s hívják fel az északi övezet tájékoztati központját. Mi van az 57. űrállomással?

— Többször hívtuk. Nem felel.

— A teleszkópok sértetlenek?

— Igen.

— Keressék meg az űrállomást teleszkóppal, s nézzék meg erős nagyításban az elektronikus invertorban…

Az északi tájékoztatási központ éjszakai ügyeletese a képernyőn egy lázasan ragyogó szemű, véres arcot pillantott meg. Gondosan megnézte az arcot, mielőtt felismerte benne a külső állomások vezetőjét, akit a bolygón mindenki jól ismert.

— Beszélnem kell Grom Ormmal, a Csillaghajózási Tanács elnökével és Evda Nallal, a pszichiáterrel.

Az ügyeletes bólintott, máris megnyomott néhány gombot és beállítót az emlékezőgépen. A válasz egy perc múlva megérkezett.

— Grom Orm most éppen adatokat dolgoz fel, és az éjszakát a Tanács Házában tölti. Hívjam fel a Tanácsot?

— Hívja. S Evda Nal?

— Evda Nal az írországi 410. számú iskolában van. Ha szükséges, megpróbálom felhívni — az ügyeletes egy sémára nézett —, s meghívom az 5654 SZP távbeszélő-állomásra.

— Nagyon fontos! Élet-halál kérdésről van szó! Az ügyeletes felpillantott.

— Valami szerencsétlenség történt?

— Nagy szerencsétlenség!

— Akkor átadom a szolgálatot a helyettesemnek, én pedig kizárólag az ön dolgával foglalkozom. Kérem, várjon!

Mven Masz leült az odatolt karosszékre, s megpróbálta összeszedni erejét és gondolatait. Ebben a pillanatban az obszervatórium vezetője jött be futva a szobába.

— Éppen most sikerült megállapítanom az 57. űrállomás helyzetét. A szputnyik nincs többé! Mven Masz úgy állt fel, mintha meg se sérült volna.

— Csak az elülső rész egy darabja maradt meg, az űrhajók kikötője — folytatta gyilkos jelentését az obszervatórium vezetője. — Ez a darab ugyanazon a röppályán repül. Bizonyára vannak más kisebb darabok is belőle, de ezeket még nem sikerült felfedeznünk.

— A megfigyelők tehát?…

— Kétségkívül elpusztultak.

Mven Masz ökölbe szorította kezét, s ismét leült a székbe. Néhány perc telt el gyötrelmes némaságban. A képernyő újra megvilágosodott.

— A Tanács Háza készülékénél Grom Orm várakozik — mondta az ügyeletes, s elfordított egy fogantyút.

A képernyőn egy nagy, homályosan megvilágított teremben megjelent a Csillaghajózási Tanács elnökének közismert, jellegzetes feje. Keskeny arca, nagy, horgas orra szinte belehasított a térbe, mélyen fekvő szeme a szkeptikus, szögletes szemöldök alatt, szorosan zárt ajkának hajlata mintha kérdezne valamit.

Grom Orm tekintetének súlya alatt Mven Masz lehorgasztotta fejét, mint egy gyermek, aki rossz fát tett a tűzre.

— Éppen most pusztult el az 57. űrállomás! — az afrikai a dolgok közepébe vágott, mintha sötét vízbe ugrana.

Grom Orm a közlésbe beleremegett, az arca még élesebbé vált.

— Hogy történhetett meg ez?

Mven Masz tömören és pontosan elmondott mindent, nem titkolta el, hogy a kísérlet nem volt engedélyezve, s nem kímélte önmagát. A Tanács elnökének szemöldöke összehúzódott, az arca körül hosszú, mély ráncok támadtak, de tekintete változatlanul nyugodt maradt.

— Várjon, intézkedem, hogy Ren Bozon segítsenek. Gondolja, hogy Af Nut…

— Ó, ha Af Nut!.

A képernyő elsötétedett. Hosszú várakozás követte. Mven Masz összeszedte utolsó erejét, hogy tartsa magát… Minden jó lesz, nemsokára… végre itt van Grom Orm!

— Megtaláltam Af Nutot, s adtam neki egy planetáris gépet. Legalább egy óra szükséges, hogy előkészítsék a készüléket és az asszisztenseket. Két óra múlva Af Nut ott lesz az obszervatóriumban. Most beszéljünk magáról: a kísérlet sikerült?

A kérdés teljesen váratlanul érte az afrikait. Kétségtelenül látta a Tucana üpszilonját. De hogy ez valóban megtörtént érintkezés volt-e azzal az elérhetetlenül távoli világgal? Vagy pedig az a gyilkos hatás, amelyet a kísérlet a szervezetére gyakorolt, s az a forró vágy, hogy meglássa e csillagot, együttesen okozta ezt az éles hallucinációt? Kijelentheti-e az egész világ előtt, hogy a kísérlet sikerült, de új erőfeszítésekre, újabb áldozatokra, költségekre van szükség, hogy megismételjék ezt a kísérletet, s hogy az az út, amelyet Ren Boz választott, eredményesebb, mint elődeinek útja? Féltek attól, hogy bárki másnak az életét kockára tegyék, ezért ketten, az esztelenek, maguk végezték el a kísérletet. S mit látott Ren Boz? Miről számolhat be?… Ha képes lenne rá… ha látta volna!…

Mven Masz még jobban kiegyenesedett.

— Nincs bizonyítékom arra, hogy a kísérlet sikerült. Nem tudom, mit figyelt meg Ren Boz…

Grom Orm arca őszinte szomorúságot fejezett ki. Eddig csak figyelem látszott rajta, most azonl an keménnyé vált.

— Mi a szándéka most?

— Kérem, engedje meg, hogy azonnal átadjam az állomásokat Junij Antnak. Többé nem vagyok méltó rá, hogy az állomások vezetője legyek. Aztán végig együtt leszek Ren Bozzal… — az afrikai itt megtorpant, majd helyesbítette önmagát:

— A műtét végéig. Aztán… aztán elmegyek a Feledés Szigetére, s ott várom be a bírósági tárgyalást. Én már kimondtam az ítéletet önmagam felett!

— Meglehet, hogy igaza van. Én azonban sok körülményt még nem látok világosan, ezért tartózkodom az ítélettől. Eljárását a Tanács legközelebbi ülésén tárgyaljuk meg. Kit gondol legalkalmasabbnak, hogy átvegye munkáját, legelsősorban is az űrállomás helyreállításában?

— Jobbat nem tudnék ajánlani, mint Dar Vetert!

A Tanács elnöke egyetértőleg bólintott. Egy ideig nézte az afrikait, még mintha mondani akart volna valamit, de aztán szótlanul búcsút intett. A képernyő kialudt, s ezt éppen a kellő időben tette, mert Mven Masz előtt minden ködbe borult.

— Önök közöljék Evda Nallal — suttogta még a mellette álló obszervatórium-vezető felé, aztán elesett. Többször is megkísérelte, hogy felálljon, de sikertelenül, s mozdulatlanul fekve maradt.

A tibeti obszervatóriumban a figyelem központjába egy sárga arcú, vidám mosolyú, alacsony termetű férfi került, akinek a mozdulatai és szavai szokatlanul parancsoló jellegűek voltak. A vele együtt érkezett asszisztensek azzal a boldog engedelmességgel követték utasításait, amellyel a régmúlt időkben a hű katonák követték nagy vezéreiket. De tanítójuk tekintélye nem fojtotta el saját gondolataikat és kezdeményezéseiket. Erős egyéniségeknek szokatlanul jól összeforrott csoportja volt ez, s tagjai méltók voltak rá, hogy az ember legszörnyűbb és legyőzhetetlen ellenségével, a halállal küzdjenek.

Amikor megtudta, hogy Ren Boz átöröklési lapját még nem kapták meg, Af Nut hangosan elégedetlenkedett, de ugyanilyen gyorsan megnyugodott, amikor közölték vele, hogy maga Evda Nal készíti el, és hozza ide a lapot.

Az obszervatórium vezetője óvatosan megkérdezte, miért van szükség e lapra, s hogyan segíthetnek Ren Boznak távoli ősei. Af Nut ravaszul összehúzta a szemét, mint aki nagyon bizalmasan közöl valamit:

— Az átöröklési felépítés pontos ismerete minden embernél azért szükséges, hogy megértsük pszichikai alkatát, s ezen a területen bizonyos előrelátó következtetésekre jussunk. Nem kevésbé fontosak azok az adatok sem, amelyek a neurofiziológiai tulajdonságokra, a szervezet ellenállóképességére, az immunológiára, a gyógyszerekkel szembeni allergiákra és a sérülések iránti érzékenységre vonatkoznak. A gyógyítás módjának megválasztása nem lehet egészen pontos, ha nem értjük meg az átöröklési felépítést, s azokat a feltételeket, amelyek között az ősök éltek.

Az obszervatórium vezetője még kérdezni akart valamit, de Af Nut félbeszakította.

— Azért válaszoltam, hogy a további következtetéseket megtehesse. Többre nincs időm!

Az obszervatórium vezetője valami mentegetőzésfélét mormogott, de a sebész ezt már nem hallgatta meg.

A hegy lábánál előkészített kis téren már fel volt állítva a szállítható műtőépület, ide vezették a vizet, az áramot és a sűrített levegőt. Igen sok munkás egymást túllicitálva ajánlotta fel szolgálatait, s az épületet három óra alatt felállították. Af Nut asszisztensei kiválasztottak tizenöt orvost és munkást az állomás építői közül, hogy segítségére legyenek az ily gyorsan felállított sebészeti klinikának. Ren Bozt áthelyezték egy átlátszó műanyag kupola alá, amelyet előzetesen teljesen sterilizáltak, steril levegővel átfúvattak, de ezt a levegőt külön szűrőkön megszűrték. Af Nut és négy asszisztense bement a műtőház első helyiségébe, ott maradt néhány óra hosszat, s ezalatt baktericid hullámokkal és csíramentesítő emanációval telített levegővel kezeltették magukat, amíg lélegzetük is teljesen steril nem lett. Ez alatt az idő alatt Ren Boz testét erősen lehűtötték. Ekkor megkezdődött a gyors és biztos munka.

Az összetört csontokat és az elszakadt véredényeket tanta-lusszal forrasztották újra össze; ez a gyógyszer nem sérti a bőrszövetet, mint a kapcsok és rátétek. Af Nut megvizsgálta a sérült belső részeket. A felszakadt beleket és gyomrot mentesítette az elhalt részektől, összevarrta, és egy edénybe helyezte őket, amelyben gyors gyógyító hatású folyadék, a BZ-14 volt; ez teljesen megfelelt a szervezet szomatikus sajátságainak. Ezután Af Nut hozzálátott a legnehezebb feladathoz.

Kivette a bordák alól a megfeketedett, bordaszilánkoktól átvert májat, s amíg asszisztensei ezt függő helyzetben tartották, elképesztő magabiztossággal kioperálta és kihúzta a szimpatikus és paraszimpatikus rendszerek autonóm idegszálait. A legvékonyabb szálnak akár a legcsekélyebb megsértése is jóvátehetetlen és súlyos következményekkel járhatott volna. A sebész villámgyors mozdulattal átvágta a kapueret, s ennek mindkét végéhez mesterséges véredénycsöveket kapcsolt. Ugyanezt tette az artériákkal is, majd a májat egy külön edénybe helyezte, amelyben BZ-folyadék volt. Mesterséges vér folyt ereiben, ezt a vért a sebesült saját szíve, valamint egy pótszív, egy automata szivattyú nyomta az erekbe. Most már lehetségessé vált, hogy megvárják, amíg a kivett szervek meggyógyulnak. Af Nut nem tehetett egyszerűen másik májat a sérült máj helyébe a bolygó sebészeti készletében tárolt májak közül, mert ehhez külön vizsgálatokra lett volna szükség, s a beteg állapota nem engedte meg, hogy akár egy fölösleges percet is veszítsenek. A mozdulatlan, kiterített, preparált hullához hasonló test mellett ott maradt egy sebész, hogy megvárja, amíg a váltó csoport befejezi a sterilizálást.

A műtőterem körül épített védőfal ajtaja nagy zajjal felpattant, s Af Nut hunyorogva és nyújtózkodva, mint egy álmából felvert vadállat megjelent bevérezett asszisztensei kíséretében. A fáradt és sápadt Evda Nal fogadta a sebészt, s átadta neki az átöröklési lapot. Af Nut mohón kapott utána, végigfutotta, majd felsóhajtott:

— Azt hiszem, minden jól alakul. Menjünk, pihenjünk!

— De… ha magához tér?

— Menjünk! Nem térhet magához. Nem vagyunk olyan ostobák, hogy ezt ne látnánk előre.

— Mennyi ideig kell várni?

— Négy-öt napig. Ha a biológiai megállapítások pontosak, és a számítások helyesek, akkor új műtétre kerülhet sor, s visszatehetjük a szerveket a helyükre. Aztán — a tudat…

— Meddig maradhat ön itt?

— Kilenc napig. Még szerencse, hogy a katasztrófa éppen az előadások szünetében történt. Felhasználom az alkalmat, és megnézem Tibetet, még sosem jártam itt. Az én sorsom az, hogy ott éljek, ahol a legtöbb ember, vagyis a lakóövezetben!

Evda Nal lelkes csodálattal nézett a sebészre. Af Nut komoran elmosolyodott.

— Úgy néz rám, mint ahogyan régen az emberek valószínűleg az istenképekre néztek. Ez nem illik egyik legokosabb tanítványomhoz!

— Valóban, egészen új megvilágításban látom önt. Először történik meg, hogy egy nekem drága ember élete sebész kezében van, és nagyon jól megértem, mit élnek át azok, akik az életben már találkoztak az ön művészetével. A tudás utánozhatatlan művészettel párosul!

— Hát jó! Lelkesedjék, ha szüksége van rá. Én pedig a maga fizikusán nemcsak a második, hanem a harmadik műtétet is végrehajtom.

— Miféle harmadikat? — hökkent meg Evda Nal, de Af Nut ravaszul hunyorgott, s az ösvényre mutatott, amely az obszervatóriumtól fölfelé vezetett. Az ösvényen, fejét lehorgasztva, Mven Masz vánszorgott.

— Nézze, ott halad az én művészetemnek egy másik kényszerű bámulója… Vele beszéljen, ha nem tud pihenni, de nekem pihennem kell…

A sebész eltűnt egy dombhajlat mögött, ahol az orvosok ideiglenes háza állt. Evda Nal már távolból észrevette, mennyire lesoványodott, és megöregedett a külső állomások vezetője… Nem, Mven Masz most már nem vezet semmit. Evda elmondott az afrikainak mindent, amit Af Nuttól hallott, mire Mven Masz megkönnyebbülten felsóhajtott:

— Akkor tíz nap múlva én is elutazom!

— Valóban helyesnek tartja ezt, Mven? Még nem tértem annyira magamhoz, hogy végiggondolhatnám a történteket, de azt hiszem, hogy a maga vétkét nem kell oly határozottan elítélni. M ven Masz arcán fájdalmas ránc támadt.

— Magával ragadott engem Ren Boz ragyogó elmélete. Nem volt jogom hozzá, hogy a Föld egész energiáját belevessem az első próbába.

— Ren Boz bizonygatta, hogy kisebb erővel hasztalan volna a próba — ellenkezett Evda.

— Ez igaz, de közvetett kísérleteket kellett volna végeznünk. Én azonban esztelenül türelmetlen voltam, nem akartam esztendőket várni. Kár a szóért, a Tanács jóváhagyja elhatározásomat, és a Becsület- és Jogellenőrző sem fogja megváltoztatni.

— Magam is tagja vagyok a Becsület- és Jogellenőrzőnek!

— Önön kívül még tíz ember a tagja. S minthogy az én ügyem az egész bolygót érinti, maguknak a Dél és az Észak egyesített ellenőrzőivel közösen kell határozniuk, az pedig a maga személyén kívül összesen huszonegy ember.

Evda Nal az afrikai vállára tette kezét.

— Üljünk le, Alven, maga gyenge lábon áll. Tudja, hogy amikor az első orvosok megtekintették Rent, úgy döntöttek, hogy összehívják a halál-konzíliumot?

— Tudom. Két ember hiányzott. Az orvosok konzervatív emberek, még nem jutott eszükbe megváltoztatni a régi szabályokat, amelyek szerint csak huszonkét orvos dönthet afelől, hogy engedélyezzék-e a betegnek a könnyű halált.

— Nemrég a halál-konzílium még hatvan orvosból állt.

— Ez régi csökevény volt, abból a félelemből származott, hogy visszaélések történhetnek, s emiatt a régmúltban az orvosok a beteget hosszú és teljesen reménytelen gyötrelmekre ítélték, hozzátartozóikat pedig arra, hogy súlyos szenvedéseket éljenek át, amikor pedig már nem volt más megoldás, és a halált könnyűvé és gyorssá tehették volna. Látja azonban, milyen hasznosnak bizonyult a hagyomány: két orvos hiányzott, s így sikerült felhívnom Af Nutot… Ezért Grom Ormot illeti köszönet.

— Éppen erre szeretném magát emlékeztetni. A maga közéleti halálának konzíliuma egyenlőre csupán egy emberből áll!

Mven Masz megfogta Evda kezét, és ajkához emelte. Evda megengedte neki ezt a nagy és meghitt barátságot kifejező gesztust. Most egyedül ő volt az afrikai mellett, az erős férfi mellett, akit azonban nyomasztott az erkölcsi felelősség érzése. Egyedül… Ha Csara most ott volna? Nem, az afrikainak nagy lelki megújulásra volna szüksége, hogy Csarát fogadja, ehhez még nem volt elég ereje. Hadd menjen minden a maga útján Ren Boz felgyógyulásáig és a Csillaghajózási Tanács üléséig!

— Nem tudja, mi az a harmadik műtét, amely Renre vár? — tért át Evda másik témára. Mven Masz egy kicsit gondolkozott.

— Af Nut fel akarja használni, hogy Ren Boz teste most fel van nyitva, és meg akarja tisztítani szervezetét a benne felgyülemlett entrópiától. Az, ami olyan lassan és nehézkesen ment végbe a fiziokemoterápia segítségével, összehasonlíthatatlanul gyorsabban és mélyrehatóbban folyik le az ilyen nagyszerű sebészettel összefogva.

Evda Nal emlékezetébe idézte mindazt, amit a hosszú élet alapjairól, a szervezetnek az entrópiától való megtisztításáról tudott. Az ember gyík- és halszerű ősei az emberi szervezetben az ellentmondó fiziológiai berendezések különféle rétegeit hagyták meg, s e rétegek mindegyikének megvolt az a sajátsága, hogy az élettevékenység entrópikus maradványait alakította ki. Ezek az ősi struktúrák, amelyek valamikor az öregedés és megbetegedés fészkei voltak, több évezredes tanulmányozás után energetikai tisztogatásnak, kémiai és sugaras átmosásnak, valamint az öregedő szervezet hullámokkal való felrázásának voltak alávethetek.

A természetben az élőlényeknek a növekedő entrópiától való mentesítése szükségessé teszi, hogy a leszármazás különböző helyekről származó, vagyis különböző átöröklési vonalú egyénektől történjék. Az átöröklésnek ez az összekeverése az entrópiával vívott harcban, új erők merítése a környező világból a tudomány legbonyolultabb rejtélye, amelynek megfejtésén már évezredek óta dolgoznak a biológusok, fizikusok, paleontológusok és matematikusok. De érdemes volt küzdeniök, az emberi élet lehetséges élettartama már csaknem elérte a kétszáz évet, s ami a legfontosabb, teljesen megszűnt a gyötrő, sorvasztó öregedés. Mven Masz kitalálta a pszichiáter gondolatait.

— Arra gondoltam, milyen új, nagy ellentmondás van a mi életünkben — mondta lassan az afrikai. — A hatalmas biológiai orvostudomány, amely új erőket önt az emberi szervezetbe, s a folytonosan fokozódó szellemi alkotó munka, amely gyorsan kiégeti az embert. Milyen bonyolult minden a mi világunk törvényeiben!

— Ez igaz, s éppen ezért késleltetjük egyelőre az ember harmadik jelzőrendszerének fejlődését — helyeselt Evda Nal. — A gondolatolvasás nagyon megkönnyíti az egyének egymás közötti érintkezését, de nagy erőfeszítést követel, és gyengíti a gátlóközpontokat. Az utóbbi nagyon veszélyes…

— S mégis az emberek többsége, aki igazán dolgozik, csupán a fele annyi ideig él, mint amennyit élhetne, mert rendkívül erős idegfeszültségben van része. Amennyire én tudom, az orvostudomány ezzel nem tud megküzdeni, csupán a munkát tiltja meg. De ugyan ki hagyja el a munkáját azért, hogy néhány évvel tovább éljen?

— Senki, mert a halál csak akkor félelmetes, s csak akkor készteti az embert arra, hogy ragaszkodjék életéhez, ha ez az élet zárkózottságban, s el nem ért örömökre való fájó várakozásban telt el — mondta elgondolkozva Evda Nal, s akaratlanul is arra gondolt, hogy a Feledés Szigetén az emberek bizonyára hosszabb ideig élnek.

Mven Masz megint megértette Evda ki nem mondott gondolatait, s komoran azt javasolta, hogy menjenek vissza az obszervatóriumba, pihenjenek. Evda engedelmeskedett.

… Két hónap múlva Evda Nal felkereste Csara Nandit a Tájékoztatási Palota felső termében, amely magas oszlopsoraival olyan volt, mint egy gótikus templom. A Nap sugarai ferdén hullottak alá a magasból, keresztezték egymást a terem fele magasságában, és így ragyogást idéztek elő fent s puha félhomályt lent.

A leány egy oszlophoz támaszkodva állt, a háta mögött összekulcsolta lebocsátott kezét, keresztbe tette a lábát. Evda Nal, mint mindig, most is önkéntelenül megcsodálta egyszerű, rövid, szürke és kék színű, erősen kivágott ruháját.

Csara oldalt fordította fejét, és úgy nézett a közeledő Evdára; szomorú szeme egyszerre megélénkült.

— Miért van itt, Csara? Azt hittem, arra készül, hogy egy új tánccal ejt bennünket bámulatba, magát pedig a földrajz vonzza.

— Elmúlt a táncok ideje — mondta komolyan Csara. — Munkát választok magamnak, abban a munkakörben, amelyet ismerek. A celebeszi beltengereken a mesterséges bőrgyárban, valamint a volt Atacama-sivatagban az évelőnövény termesztő állomáson van hely. Jó volt, amikor az Atlanti-óceánon dolgoztam. Ott oly derűs és világos volt minden, a tenger erői oly sok örömet okoznak, oly jó gondtalanul egybeolvadni a tengerrel, ügyes játékokat játszani és versenyezni a hatalmas hullámokkal, amelyek mindig ott vannak, csak be kell fejezni a munkát…

— Én is szívesen átadnám magam a melankóliának, amikor eszembe jut az a munka, amelyet Üj-Zélandban a pszichológiai szanatóriumban végeztem, ahol mint egészen fiatal ápolónővér kezdtem. Ren Boz is azt mondja most, szörnyű sérülései után, hogy a legboldogabb akkor volt, amikor berepülő pilóta volt. De hiszen jól tudja, Csara, hogy ez gyengeség! Belefáradt az óriási erőfeszítésbe, amely megköveteli, hogy megmaradjon azon az alkotó magaslaton, amelyet magának, az igazi művésznőnek sikerült elérnie. Még erősebb lesz ez a fáradtság később, amikor a testének nagyszerű életereje csökkenni fog. De ez egyelőre még nem következett be, ezért adja meg nekünk művészetének és szépségének örömét.

— Nem tudja, Evda, mit jelent ez nekem. Minden újabb táncra való felkészülésem boldog keresés. Tudom, hogy az embereknek ismét adok valami szépet, amely örömet okoz, elhat az érzelmek mélyéig… Ez az én életem. Ha elérkezik az a pillanat, amikor megvalósítom elgondolásomat, akkor teljesen átadom magam a repülő, forró és önfeledt szenvedélynek… Bizonyára ez megy át a nézőkbe, és ezért fogadják annyi szeretettel a táncot. Egész valómat adom mindnyájuknak…

— S azután? Erős visszaesés?

— Igen! Olyan vagyok, mint az elrepült és levegőben feloldódott dal. Nem alkotok semmit, amit megragadna az értelem.

— Ennél sokkal többet ad, nagy élményt kelt az emberek lelkében!

— Ez igazán nagyon elvont, és nem is tartós, már ami engem illet!

— Még nem volt szerelmes, Csara? A leány lebocsátotta szempilláit.

— Olyannak látszom? — válaszolt a kérdésre kérdéssel. Evda Nal megrázta fejét.

— Én arra a nagy érzésre gondolok, amelyre éppen maga képes, de egyáltalán nem mindenki…

— Értem: mivel intellektuális életem nagyon szegény, számomra nem marad más, mint az érzelmi élet gazdagsága.

— A gondolat lényege helyes, de még hozzáfűzném magyarázatképp, hogy maga érzelmekben annyira gazdag, hogy a másik oldal nem lesz feltétlenül szegény, bár az ellentmondások természetes törvénye szerint gyengébb emennél. De nagyon elvontan beszélünk, nekem pedig sürgős ügyben, amely közvetlenül összefügg az előbbiekkel, beszélnem kell magával. Mven Masz…

A leány összerezzent.

Evda Nal karonfogta Csarát, s elvezette a terem egyik oldalsó benyílójába, ahol a sötét faburkolat komor harmóniában volt a kékesen aranyszínű tarka üvegekkel a széles, árkádos ablakokban.

— Csara, kedves Csara, maga fényért rajongó földi virág, akit átültettek a kettős csillag bolygójára. Két nap ragyog az égbolton, egy kék meg egy vörös, és a virág nem tudja, melyik felé forduljon. De maga a vörös Nap leánya, miért vonzódik hát a kékhez?

Evda Nal gyöngéden magához vonta a leányt, az pedig szorosan hozzásimult. A kiváló lélekbúvár anyai gyöngédséggel simogatta Csara sűrű szöghaját, arra gondolt, hogy az évezredes nevelésnek sikerült az ember apró személyes örömeit nagy és közös örömökkel fölcserélnie. De még mily messze van a győzelem a lélek magánya fölött, különösen ha ez a lélek annyira bonyolult, annyira tele van érzelmekkel és benyomásokkal!… De hangosan ezt mondta:

— Mven Masz…Tudja, mi történt vele?

— Természetesen, az egész bolygó az ő sikertelen kísérletéről beszél!

— S magának mi a véleménye?

— Az, hogy igaza van.

— Nekem is ez a véleményem. Éppen ezért ki kell hoznunk őt a Feledés Szigetéről. Egy hónap múlva lesz a Csillaghajózási Tanács évi gyűlése. Megvitatják az ő vétkét, s a határozatot továbbítják jóváhagyás végett a Becsület- és Jogellenőrzőhöz, amely a Föld minden emberének sorsán őrködik. Alapos reményem van arra, hogy az ítélet enyhe lesz, de szükség van rá, hogy Mven Masz itt legyen. Nem jó az olyan embernek, ha sokáig él egy szigeten, mégpedig magányosan!

— Gondolja, hogy én olyan régimódi asszony vagyok, aki életterveimet egy férfi cselekedeitől teszi függővé, még ha azt én magam választottam is?

— Csara, gyermekem, nincs erre szükség. Láttam magukat együtt, s tudom, mit jelent maga az ő számára… Mint ahogy ő is a maga számára. Ne ítélje el őt azért, hogy nem találkozott magával, elmenekült maga elől. Értse meg: mit jelent egy embernek, ugyanolyannak, mint maga, hogy eljöjjön ahhoz, akit szeret — ez így van, Csara! — szánalmasan, legyõzötten, bírósági ítéletre és száműzetésre várva! Magához, a Nagy Világ ékességeinek egyikéhez!

— Nem erről beszélek, Evda! Szüksége van-e rám most a fáradt, összetört embernek?… Félek, hátha nem lesz elég ereje a lélek nagy szárnyalására, nem az értelem, hanem az érzelmek szárnyalására… a szerelem olyan diadalára, amelyre — azt hiszem — mindketten képesek vagyunk… Mert ha nem, akkor ismét elveszti önbizalmát, s ha szembe kerül az élettel, azt nem viseli el. És én arra gondoltam, hogy most jobb nekem, ha az Atakamai-sivatagba megyek.

— Csara, igaza van, de csak egyrészt. Másrészt azonban nem szabad elfelejtenie, hogy egy nagy és szenvedélyes ember, aki túlzottan szigorú önmagával szemben, most egyedül van, ennek az embernek nincs semmiféle támasza, hiszen távozott a mi világunkból. Én magam utaznék oda… De nekem itt van Ren Boz, aki éppen hogy él, súlyosan megsérült, ő most előbbre való. Dar Vetert megbízták azzal, hogy felépítse az új űrállomást, ő ezzel segít Mven Másznak. Nem hiszem, hogy tévednék, ha határozottan ezt mondom magának: utazzék el hozzá, ne kívánjon tőle semmit, még csak egy gyöngéd pillantást sem, semmiféle tervet a jövőre nézve, sem pedig szerelmet. Csak álljon mellette, oltsa belé a kételkedést a saját álláspontjával szemben, és akkor visszahozza őt a mi világunkba. Magában van erő ehhez, Csara! Elmegy?

A leány egyre szaporábban lélegzett, majd Evda Nalra emelte gyermeki bizalommal telt tekintetét, amelyen könnyfátyol lebegett.

— Még ma!

Evda Nal szeretettel megcsókolta Csarát.

— Igaza van, sietnie kell. A Spirál úton együtt megyünk Kisázsiáig. Ren Boz a sebészeti szanatóriumban fekszik Rodosz szigetén, én magát majd Dejr ez Zorba irányítom, a műszaki-egészségügyi segélyszolgálat repülőgépeinek bázisára; ezek a gépek Ausztráliát és Üj-Zélandot látják el. Már magam elé képzelem, mily nagy lesz a pilóta öröme, hogy Csarát, a táncosnőt — és sajnos nem a biológust — elviheti bárhová, ahová csak kívánja…

A vonat főnöke meghívta Evda Nalt s útitársát a vonatirányító fülkébe. Az óriási vagonok tetején szilikoll süveggel fedett folyosó húzódott. Ügyeletesek járták a folyosót a vonat egyik végétől a másikig, s figyelték az automata ellenőrző műszereket. A két nő felment a csigalépcsőn, áthaladt a felső folyosón, s eljutott egy nagy kabinba, amely az első vagon áramvonalas burkolata fölött volt. Egy kristály-ellipszoidban, hét méter magasságban a vaspálya fölött két mozdonyvezető ült kényelmes karosszékben; az elektronikus robotvezető magas gúla alakú süvege választotta el őket. A televíziós készülékek parabola alakú képernyőin láthattak mindent, ami a vonat mellett és mögött történt. A figyelmeztető berendezés antennájának szálai, amelyek ide-oda rezegtek a tetőn, azonnal jelentették, ha bármiféle idegen tárgy tűnt fel a vaspályán ötven kilométeres távolságban, bár ez csak akkor fordulhatott elő, ha a körülmények rendkívüli összetalálkozása következett be.

Evda és Csara a fülke hátsó falánál leült egy díványra, egy fél méterrel magasabban a mozdonyvezetők ülésénél. Mind a ketten hatása alá kerültek a velük szemberohanó széles útnak. Ez a gigantikus út szelt át hegyhátakat, kolosszális töltéseken száguldott a síkságok fölött, átvágta a tengeröblöket az alacsony, mélyen a vízbe merülő cölöpsorok fölött. Az óránkénti 200 kilométeres sebesség mellett a roppant árkok és töltések lejtőjén elültetett erdő sűrű vöröses, malachit vagy sötétzöld szőnyegnek látszott, attól függően, hogy melyik részen milyen fa: fenyő, eukaliptusz vagy olajfa nőtt. A szigetvilág nyugodt tengere a cölöpépítmény két oldalán csendesen hullámzott, amint a tíz méter széles vonat vagonjai kettészelték a levegőt. Fodros csíkok futottak legyező alakban szerteszét, s elsötétítették az áttetszően kék vizet.

A két nő gondolatokba merülve, szótlanul figyelte az utat. így telt el négy óra. Ujabb négy órát az első emeleti szalon puha karosszékein töltöttek a többi utas között, s Kisázsia nyugati partvidékéhez közel, egy állomáson búcsúztak el egymástól. Evda átült egy elektrobuszra, amely elvitte a legközelebbi kikötőhöz, Csara pedig folytatta útját Kelet-Taur állomásáig, az első meridiális elágazásig. Ujabb kétórás út következett, s Csara megérkezett egy síkságra, melyet forró, száraz levegő burkolt be. Itt, az egykori szibériai pusztaság szélén terült el a Dejr ez Zor, a lakott helyek szempontjából veszélyes repülőgépek légi kikötője.

Csara Nandi egész életére emlékezetébe véste azokat a gyötrő órákat, amelyeket e repülőtéren töltött, amíg a menetrendszerű gép érkezését várta. A leány végiggondolta szavait és cselekedeteit, maga elé képzelte, hogyan találkozik majd Mven Masszái, terveket szőtt, hogyan keresi meg a Feledés Szigetén, ahol minden eltűnt a teljesen egyforma, jellegtelen napok váltakozásában.

Végre odalent a Nefud és a Rub-al-Kkali pusztaságokon végtelen hőelem-mezők nyújtóztak: gigászi erőművek voltak ezek, amelyek a Nap melegét villamos energiává alakították át. Ezek a porvédő és sötétítő függönyökkel letakart erőművek szép, szabályos sorokban álltak a megkötött és kiegyenlített homokbuckás talajon, az élesen levágott lejtőjű, dél felé hajló fennsíkokon, a betemetett árkok labirintjain, mint az emberiség energiáért vívott gigászi harcát megörökítő emlékművek. A P., Q., és F. új atomenergia-fajták felhasználásával régen elmúlt az energiával való kemény takarékoskodás ideje. Mozdulatlanul, valóságos erdőként álltak az Arab-félsziget déli partja mentén a szélmotorok, amelyek az északi lakóövezet tartalékenergia-kapacitását alkották. A gép szinte pillanatok alatt szelte át a partnak egy kissé lefelé hajló határvonalát, elsuhant az Indiai-óceán fölött. Az 5000 kilométernyi távolság mit sem jelentett a sebes szárnyalású gép számára. Csara Nandi nemsokára kilépett a gépből, és bizonytalanul rakta elgyengült lábait; a gép személyzete mielőbbi visszatérést kívánt neki búcsúképpen.

Az érkezési állomás vezetője a lányát küldte, hogy vezesse a kis „Suhanó”-t, így nevezték a laposfenekű siklónaszádokat, a Feledés Szigetére. A két lány nem titkolta, mennyire örült a kis hajó gyors futásának a nyílt tenger hatalmas hullámai közepette. A „Suhanó” egyenesen a Feledés Szigetének keleti partja felé, egy nagy öbölnek vette útját, ahol a Nagy Világ egyik egészségügyi állomása volt.

A kókuszpálmák mélyen meghajtották bolyhos leveleiket, s halkan, egyenletesen suttogtak a parti sziklákhoz csapódó hullámoknak, úgy köszöntötték Csara érkezését. Az állomáson nem volt senki, mindenki elment a sziget belsejébe, hogy részt vegyen a kullancsok pusztításában, melyeket bizonyos erdei rágcsálókon fedeztek fel.

Az állomásnak istállója volt. A lovak arra szolgáltak, hogy olyan munkára szállítsák ki az embereket, amelyek a Feledés Szigetéhez hasonló helyeken vagy szanatóriumokban folytak; itt ugyanis nagy zajuk miatt nem lehetett használni a repülőgépeket, sem a villamos autókat, mert nem voltak utak. Csara kipihente magát, átöltözött, aztán elindult, hogy megtekintse a szép és ritka állatokat. Egy nővel találkozott, aki igen ügyesen bánt két géppel is, egy takarmányadagolóval meg egy takarítógéppel. Csara segített neki, s a két nő szóba elegyedett egymással. Csara megkérdezte, hogyan lehet a legkönnyebben és a leggyorsabban a szigeten megtalálni valakit. Társnője azt a tanácsot adta, hogy csatlakozzék valamelyik tisztogató osztaghoz: ezek az osztagok, amelyek a különféle kártevőket pusztítják el, bejárják az egész szigetet, s még a helyi lakosoknál is jobban ismerik ezt a területet. Csara a tanácsot jónak találta.