Az Androméda-Köd

XI.fejezet FELEDÉS SZIGETE

A siklónaszád erős ellenszélben szelte át a Palk-szorost, s hatalmas ugrásokkal haladt át a lapos hullámok taraján. Már kétezer esztendővel ezelőtt is zátonyok és korallszirtek sora húzódott itt, s Ádám-hídja néven volt ismeretes. A legújabb geológiai folyamatok e vonulatok helyén mély horpadást alakítottak ki, amelynek a szakadéka fölött sötéten csobogott a víz; ez a szakadék választotta el az előretörő emberiséget a nyugalom kedvelőitől.

Mven Masz a korlátnál állt, szétvetette lábát, és a látóhatáron fokozatosan kirajzolódó kórvonalakat, a Feledés Szigetének körvonalait nézte. Ez a meleg vizű óceánnal körülvett óriási sziget a természet paradicsoma volt. A paradicsom a primitív, vallásos fogalmakban gondolkozó ember számára a halál utáni boldog menedékhely, ahol nincsenek gondok, és nincs munka. A Feledés Szigete is menedékhely volt azok számára, akiket nem ragadott magával a Nagy Világ feszült tevékenysége, aki nem akart ugyanúgy dolgozni, mint mások.

A Föld-anya ölén, a földműves, a halász vagy az állattenyésztő ősi, egyszerű, egyhangú tevékenységével töltötték itt csendes éveiket.

Bár az emberiség e gyenge testvéreinek bőségesen adott termékeny, csodálatos földet, a sziget primitív gazdasága nem volt képes ellátni lakosságát, nem tudta biztosítani őket az éhséggel szemben, s különösen akkor nem, ha rossz volt a termés, vagy más elemi csapás akadt, amely oly gyakori, ha fejletlenek a termelőerők. Ezért a Nagy Világ rendszeresen átadta készleteinek egy részét a Feledés Szigetének.

Az évekre tartósított élelmiszer, a gyógyszer, a biológiai védelmi eszközök és más közszükségleti cikkek három kikötőn át érkeztek a szigetre: az északnyugati, a déli és a keleti partvidéken. A sziget három kormányzója szintén északon, keleten, illetve délen élt, s állattenyésztési, földművelési és halászati vezető volt a nevük.

Mven Masz elnézte a távolban emelkedő, kéklő hegyeket, s egyszerre keserűen gondolt arra, nem tartozik-e ő is a „bikák”, vagyis az olyan emberek kategóriájába, akik mindig nehézségeket okoznak az emberiségnek. A „bika” erős és ingerlékeny, de egyáltalán nem érez semmi szánalmat mások szenvedései és bajai iránt, s csupán a saját szükségletei kielégítésére gondol. Az emberiség régmúltjában a szenvedéseket, viszályokat és szerencsétlenségeket mindenkor az efféle emberek súlyosbították, a legkülönbözőbb külsőt felvéve, önmagukat nyilvánították az igazság egyetlen ismerőjének, s úgy érezték, van joguk elfojtani minden — az övéktől eltérő — véleményt, kiirtani az övéktől különböző gondolkodási és életformát. Azóta az emberiség a vélemények, a vágyak és az ízlések kérdésében még a leghalványabb látszatát is elkerülte az önkényességnek, s a legjobban éppen a „bikáktól” félt. Ezek a bikák mit sem törődtek a gazdaság megdönthetetlen törvényeivel, a jövővel, csupán az adott pillanatnak éltek. A Megosztott Világ Korszakában a háborúk és a szervezetlen gazdaságok a bolygó teljes kifosztására vezettek. Akkor irtották ki az erdőket, égették el az évmilliók folyamán felgyülemlett szén- és olajkészleteket, szennyezték be a levegőt szénsavval és a gyárak bűzlő hulladékaival, gyilkolták le a szép és ártatlan állatokat, a zsiráfot, a zebrát, az elefántot, mindaddig, míg a világ el nem jutott a társadalom kommunista felépítéséig. A Föld elgyomosodott, a folyók és a tengerpartok vidékét olaj és vegyi melléktermékek szennyezték be. Csak amikor erősen megtisztították a vizet, a levegőt és a földet, akkor jutott el az emberiség bolygójának mai formájához, amelyen bárhol akár mezítláb is járhatott az ember anélkül, hogy a lábát baj érte volna.

De ő, Mven Masz is két esztendőt töltött felelős helyen, máris elpusztított egy mesterséges holdat, amelyet ezrek közös erőfeszítése, a mérnöki tudomány rendkívüli fortélya alkotott. Megölt négy tehetséges tudóst, akik közül bármelyik Ren Bozzá válhatott volna… Magát Ren Bozt is alig sikerült megmenteni. Ismét feltámadt előtte Bet Lon alakja, azé a tudósé, aki valahol itt, a Feledés Szigetének hegyei és völgyei között él; szinte maga előtt látta, s mély rokonszenvet érzett iránta. Mven Masz ideutazása előtt megnézte a matematikus arcképeit, s mindörökre megjegyezte magának a tudós erélyes arcát a hatalmas állkapoccsal, egymáshoz közel ülő, éles, mély szemekkel, s emlékezetébe véste hatalmas, atlétára valló alakját.

A siklónaszád vezetője odalépett az afrikaihoz.

— Erős a hullámverés. Nem sikerül a parthoz állnunk, a hullámok átcsapnak a mólón. El kell mennünk a déli kikötőbe.

— Nincs rá szükség. Van kis mentőtutaja? Elhelyezem rajta a ruhámat, s én magam kiúszom a partra.

A vezető és a kormányos tisztelettel nézett Mven Maszra. Zavaros, tajtékos hullámok csapódtak neki a zátonyoknak, s nehéz, morajló lépcsőkben zúgtak át felettük. A parthoz közel az egymásra tornyosuló hullámok fölkavarták a homokot és a tajtékot, s mélyen behatoltak a lejtős fövényre. Az alacsony felhőkből apró, meleg eső szitált, amely ferdén hullott a szélben, s összekeveredett a tajtékzó habokkal. Ködös hálóján át szürke alakok imbolvogtak a parton.

A vezető és a kormányos egymásra nézett, amíg Mven Masz levetette, és becsomagolta ruháját. Akik a Feledés Szigetére érkeztek, kikerültek a társadalom gyámsága alól, amelyben mindenki védte a másikat, és segített neki. Mven Masz egyénisége akaratlanul is tiszteletet ébresztett bennük, s a kormányos végül is úgy döntött, figyelmezteti őt, milyen nagy veszély leselkedik reá. Az afrikai közönyösen legyintett. A vezető egy légmentesen lezárt kis csomagot adott át neki.

— Egy hónapra való koncentrált élelmiszerkészlet van benne, fogadja el.

Mven Masz gondolkozott egy kicsit, majd a ruhájával együtt beletette a csomagot egy vízhatlan dobozba, gondosan rákapcsolta a zárat, s hóna alatt a kis mentőtutajjal átlépett a korláton.

— Forduló! — vezényelte.

A naszád erősen oldalt dőlt az éles kanyarban. Ellökte Mven Maszt, aki megkezdte makacs harcát a hullámok ellen. A naszádról még látták, hogyan röppen föl a tomboló hullámok tarajára, zuhan alá a mélybe, s bukkan fel újra.

— Megbirkózik velük — mondta megkönnyebbülten a vezető. — A partnak sodor a szél, távoznunk kell innét.

A csavar felbőgött, a naszád valósággal előreugrott, amint egy hullám a hátára kapta. Mven Masz sötét alakja egész nagyságában feltűnt a parton, s beleolvadt az esős ködbe.

A hullám áztatta kemény homokon egy csoport ember mozgott, valamennyien csak egy kis ágyékkötőt viseltek. Nagy diadallal vonszoltak egy hatalmas, féktelenül vergődő, fickándozó halat. Amint megpillantották Mven Maszt, megálltak, s barátságosan üdvözölték a jövevényt.

— Új ember abból a világból — mondta mosolyogva az egyik halász —, s milyen jól úszik! Gyere, élj velünk!

Mven Masz nyíltan és barátságosan megnézte a halászokat, aztán megrázta fejét.

— Nehéz lenne itt élnem, a tenger partján, elnézni a végtelen messzeséget, s arra a gyönyörű világra gondolni, amelyet elveszítettem.

Az egyik halász, akinek sűrű szakállába már sok ősz szál vegyült — a szakállt itt nyilván a férfi díszének tartották —, a jövevény nedves vállára tette kezét.

— Hát téged erőszakkal küldtek ide? Mven Masz keserűen nevetett, megkísérelte, hogy megmagyarázza, mi hozta őt ide. A halász szomorúan és rokonszenvvel nézett a jövevényre.

— Nem értjük meg egymást. Menj oda — a halász délkelet felé mutatott, ahol a felhők nyílásán át távoli hegyek kék csúcsai látszottak. — Hosszú az út, de itt nincs más közlekedési eszközünk, csak… — a szigetlakó a saját izmos lábára csapott.

Mven Masz örült, hogy otthagyhatja őket, és nagy, könnyű lépteivel elindult a kanyargó ösvényen, amely fölfelé vezetett az enyhén emelkedő dombokra.

A sziget központi részéhez vezető út valamivel meghaladta a 200 kilométert, de Mven Masz nem sietett. Minek? Lassan nyúltak a nyomasztó napok, amelyeket nem töltött ki semmiféle hasznos tevékenység. Kezdetben, a katasztrófa után, amikor még nem tért teljesen magához, a teste valósággal kívánta a gyöngéd természet nyugalmát. Ha nem kínozta volna a szörnyű veszteség tudata, akkor egyszerűen elgyönyörködött volna a szélverte, néptelen fennsíkok csendjében, a forró trópusi éjszakák homályában és ősi némaságában.

De egyik nap követte a másikat, s az afrikai, aki szíve szerint való munkát keresve bolyongott a szigeten, mind erősebben vágyott a Nagy Világ után. Nem örült többé a békés völgyeknek, amelyeket kézzel művelt gyümölcsfa-ligetek díszítettek, nem ringatta el a tiszta hegyi patakoknak szinte hipnotikus csobogása, amelyeknek partjain most már számtalan órát tölthetett a rekkenő délidőben vagy a holdfényes éjszakán.

Számtalan… Igaz is, minek is számlálná azt, amire itt egyáltalán nincs szüksége, az időt? Van annyi, amennyi csak kell, az idő óceánja áll rendelkezésére, s mégis mily jelentéktelenül kevés az ő külön egyéni ideje!… Egyetlen rövid s máris elfelejtett pillanat!

Mven Masz csak most érezte meg igazán, mennyire találó a sziget elnevezése. Feledés Szigete — az őskori, az önző tettek és az önző emberi érzések teljes névtelensége! Olyan tetteké, amelyeket elfelejtenek az utódok, mert ezek a tettek csupán egyéni szükségleteket szolgáltak, nem könnyítették, és nem javították meg a társadalom életét, nem szépítették ezt az életet az alkotó művészet szárnyalásával.

Csodálatos hőstettek merültek így ei a névtelen semmiben.

… Az afrikait felvették egy állattenyésztő közösségbe a sziget közepén, s két hónap múlva már óriási gauró-bivaly nyájat legeltetett egy magas hegy lábánál; e helyet értelmetlenül hosszú névvel illették, annak a népnek a nyelvén, amely a régmúltban benépesítette a szigetet.

Hosszú ideig főzte kásáját a parázson egy kormos kis fazékban, de egy hónappal ezelőtt még az erdőkben kellett összegyűjtenie az ehető gyümölcsöket és a diót, versenyre kelve a mohó majmokkal, amelyek kemény dióhéjjal hajigálták meg. Ez akkor történt, amikor a naszádról hozott élelemadagját odaadta két öregnek egy mély völgyben, mert a Gyűrű világának törvénye és felsőbbrendű boldogsága szerint járt el, hogy elsősorban másoknak okozzon örömet. Ekkor tanulta meg, mit jelent az, hogy megkeresse élelmét a sivár, lakatlan vidéken. Micsoda értelmetlen időfecsérlés!

Mven Masz felállt egy kőről, s körülnézett. A Nap bal felől éppen akkor bukott a fennsík széle alá, mögötte kupola alakú hegy erdős csúcsa magaslott.

Lent a szürkületben fel-felcsillogott egy gyors vizű patak, melynek partját hatalmas, bolyhos bambuszfák szegélyezték. Ott, félnapi járásra, ahol ezer esztendős, sűrűn benőtt romok találhatók, ott állt valaha a sziget fővárosa. Vannak itt más, nagy és jobb állapotban fennmaradt, de szintén elhagyott városok. De Mven Masz egyelőre nem törődött velük.

A nyáj leheveredett fekete csoportokban az elsötétedett fűre. Gyorsan leszállt az éj. Ezernyi csillag gyűlt fel a halványuló égen. A csillagász számára megszokott ez a homály, a csillagképek ismert körvonalai, a nagy csillagok fénylő gyertyái. Innét még a végzetes Tucana is látható. De mily gyenge is az emberi szem! Mven Masz többé nem pillantja meg a kozmosz fenséges látványát, a gigantikus galaxisok csigavonalait, a titokzatos bolygókat és a kék napokat. Számára mindezek csak apró, végtelenül messzi tüzek. De nem egészen mindegy-e, csillagok-e ezek, vagy az égbolt kristályos boltozatára függesztett mécsesek, ahogyan a régiek gondolták? Az ő szemének egészen mindegy!

Az afrikai felugrott, s hozzálátott, hogy összekotorja az előkészített rőzsét, íme, még egy tárgy, amely nélkülözhetetlen lett számára, egy kis öngyújtó. Még az is meglehet, hogy egyes itteni lakosok példájára ő is nemsokára kábító füstöt szív majd magába, hogy megrövidítse a hosszúra nyúló, nyomasztó időt.

A kis lángnyelvek táncra perdültek, elűzték a homályt, és kioltották a csillagok fényét. A közelében békésen szuszogtak a bivalyok. Mven Masz elgondolkozva nézte a tüzet.

Nem reménytelenül sötét otthonná lett-e az ő számára a ragyogó bolygó?

A büszke ítélet, amelyet önmaga ellen hozott, nemcsak a tudatlanság önhittsége volt-e? Nem ismerte önmagát, lebecsülte az alkotással teli magas rendű életet, amelyet élt, nem értette

meg Csara iránti szerelmének erejét. Sokkal jobb, ha odaadja életét egyetlenegy óráért, amellyel a Nagy Világ hatalmas, szép ügyét szolgálja, semhogy itt éljen még egy századon át!

A Feledés Szigetén körülbelül kétszáz egészségügyi állomás volt, ahol a Nagy Világból jött önkéntes orvosok a korszerű orvostudomány minden áldásával ellátták a sziget lakóit. A Nagy Világ ifjúsága dolgozott a tisztogató osztagokban is, nehogy a sziget ősi betegségek vagy kártevő állatok tenyésztőhelyévé váljék. Mven Masz szándékosan elkerülte, hogy ezekkel az emberekkel találkozzék, nem akarta, hogy a szépség és a tudás világából kitaszítottnak kelljen éreznie magát.

Hajnalban egy másik pásztor felváltotta Mven Maszt. Az afrikai két napra szabaddá vált, elhatározta, hogy elmegy a közeli kisvárosba, szerez egy köpenyt, a hegyekben az éjszakák egyre hűvösebbek lettek.

Tikkasztó, csendes idő volt, amikor Mven Masz lement a fennsíkról, s kiért egy széles síkságra; a sápadt ibolyaszínű és aranysárga, sűrű virágtenger fölött tarka pillangók száll-dostak. Könnyű szélrohamok ringatták a növények szárait, a virágok gyöngéden simogatták fejükkel az afrikai meztelen térdét. Amikor elért a szinte végtelen mező közepére, Mven Masz megállt, s átadta magát a könnyű, boldog szépség élvezetének, s e vad virágoskert részegítő illatának. Elgondolkozva lehajolt, tenyerével végigsimogatta a szélben ringatózó sziromleveleket, s úgy érezte magát, mintha gyermekkori álma tért volna vissza.

Alig hallható ritmikus zajt észlelt. Mven Masz felemelte fejét, s megpillantott egy gyorsan lépkedő leányt, akit övig eltakartak a virágok. Oldalt távolodott tőle, s Mven Masz gyönyörködve figyelte a lány karcsú alakját a virágtenger közepette. Éles fájdalom nyilaik a szívébe, hiszen ez lehetne Csara, ha… ha minden másképp történik!….

A tudós megfigyelő képessége megsúgta neki, hogy a leány nyugtalan. Hátra-hátra nézett, s minden látható ok nélkül gyorsan szedte lábát, mintha félne valamitől, ami mögötte van. Mven Masz utána fordult, gyorsan utolérte a leányt, s egész hatalmas magasságában kiegyenesedett…

Az ismeretlen megállt. Keresztbe kötött tarka kendő fogta körül szorosan karcsú derekát, vörös szoknyájának szegélye megsötétült a harmattól. Meztelen karján a vékony karperec hangosabban csörrent, amikor kezével hátraveterte szél kuszálta sötét haját… Szomorú szeme figyelmesen nézett rövid hajfürtjei alól, amelyek hanyagul szóródtak szét a homlokán és az arcán. A leány nehezen lélegzett, bizonyára kifárasztotta a tartós gyaloglás. Ritkás vcrítékcseppek ütöttek ki barna, szép arcán. A leány bizonytalanul feléje indult.

— Kicsoda maga, és hová siet így? — kérdezte Mven Masz. — Talán segítségre van szüksége?

A leány fürkészve pillantott rá, s szakadozottan, sietve megszólalt:

— Onar vagyok az 5. telepről. De segítségre nincs szükségem.

— Én úgy látom, hogy van. Maga fáradt, és valami gyötri is. Miféle veszélyt érezhet? Miért utasítja el a segítségemet?

Az ismeretlen leányka felvetette tekintetét, amelyben mélyről jövő, tiszta fény ragyogott fel, akár a Nagy Világ leányai szemében.

— Tudom már, kicsoda maga. Nagy ember, onnét jött — s Afrika irányába mutatott. — Maga jó ember, és bízik másokban.

— Legyen maga is ilyen. Üldözi valaki?

— Igen! — szakadt ki kétségbeesetten a leányból. — Egy férfi üldöz…

— Ki az, aki meg meri félemlíteni magát és üldözi? A leányból kitört a zokogás, s szemlesütve felelte:

— Egy férfi, aki azt akarja, hogy az övé legyek…

— De hiszen maga dönti el, hogy viszonozza-e az érzelmeit?! Hogyan lehet valakit szerelemre kényszeríteni? Ha az a férfi idejön, majd én megmondom…

— Nem, ne tegye! Ő is a Nagy Világból jött, csak már régen, s ő is hatalmas… De ő nem olyan, mint maga… ő félelmetes!

Mven Masz gondtalanul kacagott.

— Hova megy?

— Az 5. telepre. A városban jártam, s találkoztam…

Mven Masz csak bólintott, és megfogta a lány kezét. Onar szívesen otthagyta ujjait a férfi kezében, s mindketten megindultak a faluba vezető mellékösvényen.

Mven Maszt felháborította, hogy a leány még attól is fél, hogy nyíltan beszéljen. Sehogy sem tudott kibékülni azzal a gondolattal, hogy a leánnyal szemben bárki is kényszert alkalmazhat, bármennyire ritka legyen is ez most a Föld társadalmi rendjében!

— Miért nem lépnek fel ez ellen a maguk férfiai — kérdezte Mven Masz —, s miért nem tud erről a Becsület- és Jogellenőrző? A maguk iskoláiban nem tanítanak történelmet, s maga nem tudja, hova vezet az, ha az erőszaknak akár csak kis fészkeit is megtűrjük?

— De tanítják… Tudom… — válaszolta Onar, és csak maga elé nézett.

A virágzó síkság végére értek, a kis ösvény meredek kanyar után eltűnt egy bokros terület mögött. A forduló mögül előtűnt egy magas, komor ember, aki elállta útjukat. Teste övig meztelen volt, atléta izmai játszadoztak a törzsét elborító ősz szőrzet alatt. A leányka görcsösen kiragadta kezét Mven Masz tenyeréből, odasúgta neki:

— Féltem magát. Távozzon! Ó, Nagy Világ embere!…

— Álljanak meg! — dörgött egy parancsoló hang.

Ily durva hangon senki sem beszélt a Nagy Gyűrű Korszakában. Mven Masz ösztönösen védőleg a leány elé állt.

A magas férfi odalépett hozzá, megkísérelte, hogy eltaszítsa, de Mven Masz úgy állt, mint a szikla.

Ekkor az ismeretlen villámgyors mozdulattal, öklével Mven

Masz arcába vágott. Mven Masz hátratántorodott. Életében még soha nem találkozott ily kiszámítottan kegyetlen ütéssel, amelyet azzal a céllal mértek rá, hogy gyötrő fájdalmat okozzanak neki, hogy leüssék, becsületében megsértsék.

Mven Masz beleszédült az ütésbe, s homályosan hallotta Onar fájdalmas kiáltását. Az afrikai nekirohant ellenfelének, de két szédítő ütéstől a földre került. Onar térdre vetette magát, saját testével védte az afrikai testét, de az ellenség diadalmas üvöltéssel megragadta őt. Hátracsavarta a leány karját, Onar fájdalmasan meggörnyedt és felzokogott, a felháborodás vörösre festette az arcát.

De Mven Masz már erőt vett magán. Ifjú éveiben, amikor herkulesi hőstetteit hajtotta végre, ennél komolyabb összecsapásai voltak olyan ellenfelekkel, akiket nem köteleztek az emberi törvények. Eszébe jutott mindaz, amire egykor tanították, hogy kézitusában meg tudjon küzdeni a veszélyes állatokkal.

Lassan felállt, egy pillantást vetett ellenfelének dühtől eltorzult arcára, hogy jól megnézze azt a pontot, ahová megsemmisítő csapását méri, de ekkor hirtelen kiegyenesedett s vissza-tántorodott. Megismerte azt a jellegzetes arcot, amely oly hosszú időn át kísérte őt, amikor gyötrően töprengett azon, hogy van-e joga a tibeti kísérletre.

— Bet Lon!

Amaz elengedte a leányt, s mozdulatlanná dermedt, fürkészve nézett az előtte ismeretlen, sötét bőrű férfira, akin nem látszott meg az a jólelkűség, ami jellemző sajátossága volt.

— Bet Lon, sokszor gondoltam találkozásunkra, mert szerencsétlenségemben sorstársamat láttam magában — kiáltotta Mven Masz —, de soha nern gondoltam volna, hogy ilyen lesz!

— Hogyhogy ilyen? — kérdezte arcátlanul Bet Lon, s megkísérelte, hogy leplezze a szemében égő ádáz dühöt. Az afrikai elhárító mozdulatot tett.

— Mire valók az üres szavak? Abban a világban maga nem mondott ilyeneket, s ha bűnösen cselekedett is, de egy nagy eszme nevében tette. És itt most minek a nevében viselkedik így?

— A saját nevemben, s csakis a saját nevemben! — sziszegte összeszorított fogán keresztül megvetőleg Bet Lon. — Eleget törődtem másokkal, a közjóval! Az embernek semmi szüksége sincs rá, én így tapasztaltam. Tudták ezt az ókor egyes bölcsei is.

— Maga nem is törődött soha másokkal, Bet Lon — szakította félbe az afrikai. — Mindig engedett a saját vágyainak, s íme, mivé vált, erőszakos emberré, már majdnem állattá!

A matematikus egy mozdulatot tett, mintha rá akarna rontani Mven Maszra, de erőt vett magán.

— Elég volt a fecsegésből!

— Látom, hogy maga nagyon sokat vesztett, s szeretném…

— Én pedig nem akarom! Félre az utamból!…

Mven Masz nem mozdult. Leszegte fejét, határozottan és fenyegetőleg állt Bet Lon előtt, érezte, hogy a leány remegő válla hozzáér, s ez a remegés sokkal bőszültebbé tette, mint a kapott ütések.

A matematikus nem mozdult, csak nézett egy darabig az afrikainak dühtől lángoló szemébe.

— Menjenek! — mondta hangosan sóhajtva, s félreállt az ösvényről.

Mven Masz ismét megfogta Onar kezét, s elvezette őt a bokrok között, magán érezve Bet Lon gyűlölködő tekintetét. Az ösvény kanyarodójánál Mven Masz oly váratlanul állt meg, hogy Onar beleütközött a hátába.

— Bet Lon, menjünk vissza együtt a Nagy Világba!

A matematikus az előbbi közönyösséggel felnevetett, de Mven Masz finom füle meghallotta a keserűséget a tudós hangjában.

— Kicsoda maga, hogy ilyesmit javasol nekem? Tudja-e maga…

— Tudom. Olyan ember vagyok, aki szintén megtiltott kísérletet hajtott végre, s ezzel megölte a rábízott embereket. A kutatásban a maga útja közelében haladtam, s mi… maga meg én, és mások is, már közel vagyunk a győzelemhez. Az embereknek szükségük van magára, de nem ilyenre…

A matematikus odalépett Mven Maszhoz, a földre szegezte szemét, aztán hirtelen megfordult, s csak úgy a vállán keresztül, durva szavakkal utasította vissza az ajánlatot. Mven Masz szótlanul megindult az ösvényen.

Az 5. telepig még körülbelül tíz kilométer volt hátra.

Amikor Mven Masz megtudta, hogy a leány magányosan él, azt tanácsolta neki, hogy menjen el innét a keleti partvidékre, a tengerparti telepekre, hogy ne találkozzék többé ezzel a kegyetlen és durva emberrel. A volt híres tudós zsarnokká vált a hegyvidéki kis települések csendes és megszokott életében. Az afrikai meg akarta előzni a várható következményeket, s elhatározta, hogy azonnal elmegy a telepre, és kéri, hogy vigyázzanak erre az emberre. Mven Masz a telep határán búcsúzott el Onartól. A leány elmondotta neki, hogy nemrég a kupola alakú hegy erdeiben állítólag tigrisek tűntek fel, a zárt területről szöktek meg, vagy talán mindezideig megmaradtak az áthatolhatatlan őserdőkben, amelyek a sziget legmagasabb hegyét körülvették. Onar erősen szorítva az afrikai kezét, arra kérte, legyen nagyon óvatos, és semmi esetre se menjen át a hegyen éjszaka. Mven Masz gyorsan megindult visszafelé. Elgondolkozott a hallottakon, még maga előtt látta a leány utolsó pillantását, amely tele volt nyugtalansággal és odaadással. Mven Masz először gondolt a régmúlt igazi hőseire, azokra az emberekre, akik a megaláztatás, a harag és a fizikai szenvedések közepette is jellemesek voltak, akik a legnagyobb hőstett végrehajtása után is igazi emberek maradtak, holott környezetük mindenképpen elősegítette, hogy állati önszeretet fejlődjön ki bennük.

Az élet két oldala mindig az emberek elé állította a maga ellentmondásait. A régi világban a veszélyek és a megaláztatások közepette a szerelem, az odaadás és a gyöngédség ereje éppen a pusztulás szélén, ellenséges és durva környezetben fokozódott rendkívüli módon. A nyers erő szeszélyeinek való alárendeltség mindent futólagossá és bizonytalanná tett. Az egyes ember sorsa bármely pillanatban a legélesebben megváltozhatott, tönkretehette legszebb terveit, reményeit és szándékait, mert a régi, rosszul felépített társadalomban túlságosan sok függött egy-egy embertől. De a reményeknek, a szerelemnek és a boldogságnak ez az ókori futólagossága még inkább erősítette, mint gyengítette e nemes érzéseket.

Ez a magyarázata annak, hogy az ember jobbik énje nem pusztulhatott el, bármilyen súlyosak voltak is a Sötét Századok, vagy a Megosztott Világ Korszakában a rabság megpróbáltatásai.

Az afrikai most először gondolt arra, hogy a régi életben, amelyet a mai emberek valamennyien oly nehéznek képzelnek el, mégiscsak volt boldogság, reménység, volt alkotás is, s ez olykor talán erősebb is volt, mint most, a Gyűrű büszke Korszakában.

Mven Masz csaknem haragosan gondolt vissza azoknak az időknek tudós teoretikusaira, akik arra a hamisan felfogott elméletre támaszkodtak, hogy a természetben a fajok megváltozása lassan megy végbe, s akik azt jósolták, hogy az emberiség évmilliók múlva sem válik jobbá.

Ha jobban szerették volna az embereket, ha ismerték volna a fejlődés dialektikáját, efféle ostobaság soha nem juthatott volna eszükbe!

A gigászi hegy kerek vállán túl a lenyugvó Nap vörösre festette a hegy felhőtakaróját. Mven Masz belevetette magát egy kis patakba.

Felfrissült, teljesen megnyugodott, majd leült egy lapos kőre, hogy megszáradjon, s kipihenje magát. Mielőtt az éjszaka leszáll, már nem juthat el a kis városkáig; úgy gondolta, hogy majd akkor kel át a hegyen, ha feljön a Hold.

Gondolataiba merül le, elnézegette a köveken kavargó vizet, de egyszerre úgy érezte hogy egy szempár figyeli, bár nem látott senkit. Ez az érzés, hogy valami láthatatlan tekintet követi őt, még akkor is nyomasztotta, amikor átkelt a patakon, s megkezdte útját a hegynek fölfelé.

Mven Masz gyorsan lépkedett a szekér járta úton, az 1800 méter magas fennsíkon, kiszögellésről kiszögellésre kapaszkodott, hogy leküzdje a hegy erdős nyúlványait, és a legrövidebb úton jusson el a városkába. A növekvő Hold keskeny sarlója még legfeljebb másfél óráig világíthatta meg útját. A meredek hegyi ösvényen, világtalan éjben, nagyon nehéz lett volna továbbhaladnia. Mven Masz sietett. Ritkás és alacsony fák vetettek hosszú árnyékot útjára, mintha fekete csíkok sorakoztak volna a holdfényben ragyogó száraz talajon. Mven Masz figyelmesen nézett a lába elé, nehogy beleakadjon a számtalan apró gyökér valamelyikébe, s közben gondolkozott.

Fenyegető ordítás rázta meg a földet, szétterült a talajon, elhangzott messze jobbfelé, ahol a hegynyúlvány meredeken fölfelé kapaszkodott, s elmerült a mély árnyékban. Mély morgás válaszolt reá az erdőben a holdfény foltjai és csíkjai között. Érezni lehetett a hangok erejét, amely belehasított a lélek mélyébe, s felébresztette benne a rég elfeledett félelemérzetet, a legyőzhetetlen vadállatnak odavetett áldozat magárahagyottságát. De az ősi félelemmel szemben föllángolt benne a nem kevésbé ősi harci düh, névtelen, hős nemzedékek öröksége; e nemzedékek az emberiség jogát védelmezték, élni akartak a mammutok, az oroszlánok, az óriás medvék, a dühös bikák és a kegyetlen farkascsordák között, a vadászat gyötrő napjaiban és az elszánt védelem éjszakáin.

Mven Masz megállt, körülnézett, visszatartotta lélegzetét. Semmi sem mozdult az éjszaka csendjében, de mihelyt az afrikai néhány lépést tett az ösvényen, rögtön tudta, hogy valami a nyomában van. Tigris? Mégis igazak voltak hát Onar hírei?

Mven Masz futásnak eredt, és megpróbálta kitalálni, mit is tegyen, amikor a vadállatok — kétségkívül ketten voltak — megtámadják.

Semmi értelme sem volt annak, hogy felkapaszkodjék valamelyik magas fára, hiszen a tigris gyorsabban mászik a fára, mint az ember. Megküzdjön velük? Körülötte csak kövek voltak, még csak megfelelő husángot sem törhetett ezekről az acélkemény ágakról. Amikor az üvöltés már közvetlenül mögötte hangzott fel, Mven Masz úgy érezte, hogy elveszett. A poros ösvény fölé nyúló ágak végzetesen akadályozták. Utolsó percében szeretett volna bátorságot meríteni a csillagos égbolt örök magasságából, amelynek tanulmányozására áldozta egész elmúlt életét. Mven Masz óriási ugrásokkal rohant előre. A sors kedvezett neki, kijutott egy nagy tisztás szélére. E tisztás közepén odahányt kőtöredékeket vett észre, odarohant, fölragadott egy harminc kilós, éles sarkú tömböt, s visszafordult az erdő felé. Ekkor megpillantotta a feléje közeledő, homályos alakokat. A csíkos vadak alig voltak láthatók a ritkás erdő egymást keresztező árnyékai között. A Hold alsó széle már a fák koronáját érte. A megnyúlt árnyak keresztezték a tisztást, és az árnyék védelmében, mint fekete ösvényen, két óriási macska kúszott Mven Masz felé. Csak ott, a tibeti obszervatórium föld alatti szobájában érezte Mven Masz ugyanígy a közeledő halált. E halál most nem belülről, hanem kívülről támadt reá, zöld lángja ott égett a fenevadak foszforeszkáló szemében. Mven Masz mélyen beszívta a fojtó hőségben feltámadó szél nyomán felfrissülő levegőt, föltekintett a magasba, a kozmosz ragyogó világára, kiegyenesedett, s feje fölé emelte a követ.

— Veled vagyok, barátom!

Egy magas árnyék vetődött a tisztásra a lejtő sötétjéből, s fenyegetőleg a magasba emelt egy görcsös ágat. A csodálkozó Mven Masz egy pillanatra megfeledkezett a tigrisekről, megismerte a matematikust. Bet Lon szinte lélegzetet sem tudott venni a vad futás miatt, odaállt Mven Masz mellé, nyílt szájjal kapkodva levegő után. Az óriási macskák, amelyek először visszariadtak, ismét könyörtelenül közeledni kezdtek. A baloldali tigris már csak harminc lépésnyire volt. Már éppen maga alá húzta a hátsó lábát, ugrásra készült.

— Gyorsabban! — az egész tisztást betöltötte a csengő kiáltás.

Gránátvetők fehér lángja villant háromfelől Mven Masz háta mögül, aki meglepetésében elejtette a saját fegyverét. A hozzá közelebb levő tigris egész magasságában felágaskodott, a bénító gránátok dobpergésszerűen robbantak egymás után, és a nagyszerű vad hanyatt vágódott. A másik hatalmas ugrást tett az erdő felé. Onnét újabb három lovas árnyéka tűnt fel. Hatalmas, elektromos töltésű üveggránát robbant szét a tigris homlokán, s az állat kinyúlt, súlyos fejét a száraz fűbe verte.

Az egyik lovas előreugratott. Mven Masz még sohasem látta ilyen szépnek a Nagy Világ munkaruháját, a bő, rövid, térden felül érő nadrágot, a kék műlenből készült, kihajtott gallérú könnyű inget, amelynek két mellzsebe volt.

— Mven Masz, éreztem, hogy veszélyben van!

Az afrikai rögtön felismerte ezt az aggodalmasan csengő magas hangot. Csara Nandi!…

Felelni is elfelejtett, csak állt mozdulatlanul, amíg a leány le nem ugrott lováról, s hozzá nem futott. Nyomában öt útitársa lovagolt oda. Mven Masz még meg sem nézhette őket, mert a holdsarló lebukott az erdő mögött, és az éjszaka sűrű sötétje ráborult az erdőre és a tisztásra. Csara keze megtalálta Mven Masz karját. Az afrikai megfogta a leány keskeny csuklóját, és odaszorította a melléhez, amelyben vadul vert a szíve. Csara ujjainak hegyével alig észlelhetően megsimogatta az afrikai domború, izmos mellét, s ez a gyöngéd becézés soha nem érzett nyugalommal töltötte el Mven Maszt.

— Csara, ez itt Bet Lon, új barátunk… Mven Masz hátrafordult, s csak akkor vette észre, hogy a matematikus eltűnt. Torkaszakadtából belekiáltott az éjszakába:

— Bet Lon, ne menjen el!

— Visszajövök! — hallatszott a távolból az érces, zengő hang, de már nem volt benne keserű fennhéjázás.

Csara egyik útitársa — szemlátomást a csoport vezetője — levette a nyereg mögé erősített jelzőlámpát. A gyenge fény láthatatlan rádiósugárral az égre irányult. Mven Masz rögtön felfogta, hogy a lovasok repülőgépet várnak. Mind az öten serdülő legénykék, a tisztogató osztag tagjai voltak, akik egyik herkulesi hőstettüknek azt vállalták, hogy portyázószolgálatot teljesítenek a Feledés Szigetén a kártevő állatokkal vívott harcban. Csara Nandi csatlakozott az osztaghoz, hogy megkeresse Mven Maszt.

— Téved, ha bennünket annyira éles szeműnek gondol — mondta az osztag vezetője, amikor valamennyien letelepedtek a jelzőlámpa köré, és Mven Masz egymás után feltette az elkerülhetetlen kérdéseket. — Egy lány segített nekünk: ógörög neve van.

— Onar! — kiáltott fel Mven Masz.

— Úgy van, Onar. Osztagunk délről jutott el az 5. telepre, amikor egy holtfáradt leány futott oda hozzánk. Megerősítette a tigrisekről szóló híreket; ezek miatt jöttünk erre a vidékre, s ő mindenképpen rábeszélt bennünket, jöjjünk ön után azonnal, mert félt, hogy a tigrisek megtámadhatják, amikor majd a hegyen át a városba tart. S amint látja, majdnem elkéstünk.

— Rögtön jön a teherszállító repülőgép, s azonnal elküldjük ideiglenesen megbénított ellenségeinket védett területre. Ha valóban emberevő tigrisek, akkor kiirtják őket. De csak nem pusztíthatunk el ilyen ritka nagy értéket előzetes vizsgálat nélkül.

— Miféle vizsgálat nélkül?

A legényke felvonta szemöldökét.

— Ez már nem tartozik a mi hatáskörünkbe. Bizonyára először lecsillapítják őket… aztán befecskendezést kapnak, amely csökkenti élettevékenységüket. Ha a tigris egy időre elgyengül, akkor sok mindent megtanul, így tanítják rendre a maguk ellenségeit is.

Erős berregő hang szakította félbe az ifjú szavait. Valami sötét tömeg lassan ereszkedett le a magasból. Vakító fény öntötte el a tisztást. A csíkos macskákat puhán bélelt, hatalmas ládákba zárták, amelyekben törékeny terhet szoktak szállítani. A sötétben alig látható nagy gép eltűnt, s a tisztást most már újra a csillagok nyugodt fénye öntötte el. A tigrisekkel együtt elment az osztag egyik tagja is, s lovát odaadták Mven Masznak.

Az afrikai ott lovagolt Csara mellett. Az út a Gallé folyó völgyében ereszkedett lefelé: a folyó torkolatánál, a parton egészségügyi állomás és támaszpont volt a tisztogató osztag számára.

— A szigeten először megyek el a tengerhez — törte meg a hallgatást Mven Masz. — Eddig úgy éreztem, hogy a tenger tiltó fal, amely mindörökre elzárja előlem az én világomat.

— A sziget újabb iskola volt a maga számára? — félig kérdezte, félig pedig örömmel mondta Csara.

— Az. Rövid idő alatt nagyon sok mindent éltem és gondoltam végig. Ezek a gondolatok már régen kavarogtak bennem.

Mven Masz elmondotta régi aggodalmait, hogy az emberiség nagyon is ésszerűen fejlődik, e fejlődésnak túlságosan technikai jellege van, és benne megismétlődnek, természetesen sokkal kevésbé torz formában, a régmúlt hibái. Ügy tűnt fel előtte, hogy a Tucana üpszilonja bolygón a mienkhez nagyon hasonló és éppen olyan szép emberiség többet törődött a lélek emocionális részének tökéletesítésével.

— Nagyon sokat szenvedtem amiatt, hogy úgy éreztem, nincs meg a teljes összhangom az élettel — mondta rövid hallgatás után a leány. — Többet akartam abból, ami valamikor régen volt, és sokkal kevesebbet a környezetemtől. Olyan korszakról álmodoztam, amelyben nem tékozoljuk el az erőket és érzéseket, amelyeket az Erosz korszakában, ősi kiválasztás útján halmoztak fel, az antik földközi-tengeri világban, s mindig törekedtem arra, hogy felébresszem az érzéknek igazi erejét a nézőkben. De azt hiszem, csak Evda Nal értett meg engem teljesen.

— Meg Mven Masz — fűzte hozzá komolyan az afrikai, s elmondotta, hogy az ő szemében Csara a Tucana csillag rézbőrű leánya.

A leány fölemelte arcát, s a pirkadó hajnal félénk fényében Mven Masz meglátta a leány szemét; olyan óriási és oly mély volt ez a szem, hogy az afrikai egy kicsit beleszédült, hátrahőkölt, majd elnevette magát.

— Valamikor őseink azokban a regényekben, amelyeket a jövőről írtak, úgy képzeltek el bennünket, mint élőhalott angolkórosokat, akiknek túlságosan fejlett koponyájuk van. Bár az állatok millióit ölték meg, és kínozták halálra, mégsem jutottak el ahhoz, hogy megértsék az emberi agy gépezetét, mert késsel merészkedtek oda, ahol a molekuláris és atomméretek legfinomabb műszereire lett volna szükség. Ma már tudjuk, hogy az értelem erős tevékenysége hatalmas testet követel, amely tele van életerővel, de ugyanez a test erős emóciókat is szül.

— Mi pedig változatlanul az értelem láncára verten élünk — helyeselt Csara Nandi.

— E tekintetben már sok minden történt, de az intellektuális fejlődés nálunk messze előrehaladt, az érzelmi pedig elmaradt… Törődnünk kell vele, hogy ne neki legyen szüksége az értelem láncára, hanem olykor az értelemnek az érzelem bilincseire. Szememben ez ma már olyan fontosnak látszik, hogy könyvet akarok írni róla.

— Ó, persze! — kiáltott fel hevesen Csara, de azután zavarba jött, és így folytatta: — Kevés nagy tudós foglalkozott az érzelem teljességére és a szépre vonatkozó törvények vizsgálatával… Nem a pszichológiáról beszélek.

— Értem magát! — hangzott az afrikai válasza; Mven Masz önkéntelenül is elgyönyörködött a leányban, aki zavarában még magasabbra vetette büszke fejét a fölkelő Nap sugarai felé, amelyek ismét a vörösréz fényével öntötték el bőrét.

Csara könnyedén és fesztelcnül ült a magas hollófekete lovon, amely egy ütemre lépett Mven Masz pejlovával.

— Elmaradtunk! — kiáltott fel a leány, nekieresztette a hajtószárat, s a ló rögtön ügetésbe ment át.

Az afrikai utolérte, s most mind a ketten megint egymás mellett haladtak a régi úton. Amikor ifjú társaikhoz értek, azok visszafogták lovukat, s Csara Mven Maszhoz fordult.

— S mi lesz azzal a leánnyal, Onarral?…

— El kell jönnie a Nagy Világba. Maga mondta, hogy Onar véletlenül maradt a szigeten, mert nem akart megválni édesanyjától, aki idejött, aztán nemrég meghalt. Onarnak nagyon jó volna, ha Veda mellett dolgozhatna, az ásatásoknál szükség van a finom és gyöngéd kezekre. Meg aztán van még ezer más dolog is, ahol szükség van rájuk. S akkor Bet Lon, az az új ember, aki visszatér hozzánk, egész másnak látja majd őt!…

Csara összevonta szemöldökét, hosszan, fürkészve nézett Mven Maszra.

— S maga nem hagyja cserben a csillagjait?

— Bármilyen lesz is a Tanács döntése, tovább dolgozom a kozmosz ügyéért. De előbb meg kell írnom az…

— Az emberi lélek csillagairól szóló könyvet?

— Eltalálta, Csara! Elakad a lélegzetem, ha csodálatos sokféleségükre gondolok… — Mven Masz elhallgatott, mert észrevette, hogy a leány gyöngéd mosollyal néz rá. — Nem ért egyet ezzel?

— Dehogynem! Csak a maga kísérletére gondoltam. Azért hajtotta végre, mert szenvedélyes türelmetlenség égett magában, a világ teljességét akarta adni az embereknek. E tekintetben maga is művész, nem pedig tudós.

— Hát Ren Boz?

— Nála a kísérlet csupán újabb lépés kutatásainak útján.

— Maga fölment engem, Csara?

— Teljesen! S az a meggyőződésem, hogy még sokan mások is fölmentik; a többség véleménye ez!

Mven Masz átvette a hajtószárat a bal kezébe, s jobbját Csara felé nyújtotta. Beérkeztek az állomás kis lakótelepére.

Az Indiai-óceán hullámai egyenletesen robajlottak a szakadék fölött. Zúgásukban Masz hallotta a basszusok ritmikus erősödését Zig Zor szimfóniájából, amely az élet kozmoszába tör. A hatalmas motívum, a földi természet alapmotívuma — a kék F-moll — dalolva zúgott a tenger fölött, az ember önkéntelenül is lelke mélyéből válaszolt reá, s egybeolvadt az őt teremtő természettel.

Az óceán áttetsző volt és ragyogott, többé nem szennyezték be hulladékok, s nem éltek benne ragadozó cápák, mérges halak, puhatestűek és veszélyes medúzák, megtisztították ezektől, mint ahogyan a mai ember életét is megtisztították az elmúlt századok gonoszságától és rettegésétől. De valahol az óceán mérhetetlen térségeiben vannak még titkos zugok, amelyekben még növekednek a kártevő élet megmaradt magvai, s csak a tisztogató osztagok éberségének köszönhető, hogy az óceánok vize biztonságos és tiszta.

Vajon az átlátszó ifjúi lélekben nem ugyanilyen hirtelen támad fel a gonosz makacsság, a kreten önhittség, az állatias önzés? Ilyenkor, ha az ember nem rendeli magát alá a társadalom tekintélyének, amely bölcsességre és jóra törekszik, hanem engedi, hogy esetleges hiúsága és egyéni szenvedélyei irányítsák, akkor a bátorság állatias kegyetlenséggé változik, az alkotásból kegyetlen álnokság lesz, a hűség és az önfeláldozás a zsarnokság, a kegyetlen kizsákmányolás és a megcsúfolás pillérévé válik… Könnyen lehullik a fegyelem és a társadalmi kultúra leple, elegendő hozzá egy-két rossz életű emberöltő. Mven Masz meglátta ezt az állati arcot itt, a Feledés Szigetén. Ha meg nem fékezik az állatiasságot, hanem szabadjára engedik, akkor elburjánzik a szörnyű zsarnokság, amely letipor mindent, és amely annyi évszázadon át a lelkiismeretlen önkényt kényszerítette rá az emberiségre.

A Föld történetében a legmeglepőbb az, hogy a megátalkodott, gonosz tudatlanokban kiolthatatlan gyűlölet keletkezett a tudással és a szépséggel szemben. Ez a bizalmatlanság, a rettegés és a gyűlölet végigvonul az emberi társadalom egész történetén, kezdve azon a rettegésen, amelyet az emberek az ősi varázslók és boszorkányok iránt éreztek, és végezve azoknak a megsemmisítésével, akik mint nagy gondolkodók megelőzték korukat a Megosztott Világ idején. Megvolt ez más, magasan fejlett civilizációja bolygókon is, amelyek még nem tudták megszabadítani társadalmi rendjüket kis csoportok: az oligarchia önkényétől, amely a legkülönbözőbb formában váratlanul és álnokul jelentkezett… Mven Masz visszaemlékezett a Gyűrű adására, amely azokról a lakott világokról szólt, ahol a tudomány legmagasabb vívmányait arra használták fel, hogy megfélemlítsék, kínozzák és büntessék a tömegeket, meglessék gondolataikat, és engedelmes idiótákká tegyék őket, akik vakon teljesítenek bármilyen szörnyű parancsot. Az ilyen bolygóról érkező segélykiáltás áttört a világűrön a Gyűrűhöz, s még évszázadokon át is repült a világűrben azután, hogy elpusztultak azok is, akik e segélykiáltást küldték, meg azok is, akik a segélykérő fölött oly kegyetlenül uralkodtak.

A mi bolygónk a fejlődésnek már azon a szakaszán van, hogy az efféle szörnyűségek örökre elképzelhetetlenné váltak. De még ma sem elegendő az ember szellemi fejlődése, amelyért oly fáradhatatlanul dolgoznak az Evda Nalhoz hasonló emberek. — Kart Szan, a festő azt mondotta, hogy a bölcsesség voltaképpen a tudás és az érzés együttesen. Legyünk bölcsek! — hallatszott Csara csengő hangja.

S a leány elrohant az afrikai mellett, aztán a magasból a mélyben zúgó óceán vizébe vetette magát.

Mven Masz látta, amint szabályosan és simán megfordul a levegőben, kitárja két karját, mintha szárnyalna, aztán eltűnik a hullámokban. A tisztogató fiataljai éppen fürödtek odalenn: meglepetésükben mozdulatlanná meredtek. Mven Masz hátán végigfutott a hideg, csodálta is a leányt, de meg is ijedt miatta. Az afrikai még soha nem ugrott le ilyen észvesztő magasságból, de most minden félelem nélkül odaállt a szakadék szélére, s levetette ruháját. Később visszaemlékezett rá, hogy pillanatnyi zavaros gondolataiban Csarát a régi emberek istennőjének látta, aki szinte mindenre képes. Ha a lány megteheti, megteszi ő is!

A hullámok zúgásában csak gyengén hallatszott feléje a lány figyelmeztető kiáltása, de a lefelé zuhanó Mven Masz nem hallotta ezt. Zuhanása jólesően hosszú volt. Az afrikai nagy mester volt az ugrásban, szabályosan ért vizet, s nagyon mélyre merült benne. A tenger csodálatosan átlátszó volt, a tengerfenék veszélyesen közelinek tetszett. Az afrikai meggörbítette a testét, s olyan szédítő ütést kapott a ki nem egyenlített inerciától, hogy egy pillanatra minden megszűnt számára. Gyors rakétaként röppent a felszínre, a hátára fordult, s ringatózott a hullámokon. Amikor magához tért, megpillantotta az odaúszó Csara

Nandit. Először történt meg, hogy a lány félelmében elsápadt, ez halványította Naptól égett arcának élénk bronz színét. Szemrehányás és lelkes csodálat ragyogott Csara tekintetében.

— Miért tette ezt? — suttogta, mert alig kapott lélegzetet.

— Azért, mert maga is ezt tette. Elmegyek maga után mindenhová… hogy felépítsem a magam Tucana üpszilonját a mi Földünkön!

— S visszatér velem együtt a Nagy Világba?

— Vissza!

Mven Masz megfordult, hogy továbbússzék, s ekkor felkiáltott a meglepetéstől. A tenger meglepő átlátszósága, amely vele az imént e rossz tréfát játszotta, itt, a parttól távolabb, még tisztább lett. Csarával együtt mintha valami szédítő magasságban lebegnének a tengerfenék fölött, amelynek legkisebb részleteit is jól látták a megfoghatatlanul tiszta vízen át, akárcsak levegő lett volna. Mven Maszt hatalmába kerítette az a merészség és a diadalérzet, amelyet a földi vonzóerő határain túl jutott emberek éreztek. A repülések a viharban az óceán fölött, a mesterséges holdakról a kozmosz fekete mélységébe tett ugrások a határtalan merészségnek és sikernek ugyanezt az érzését keltették. Mven Masz hatalmas csapásokkal odaúszott Csarához, a nevét suttogta, s a lány tiszta és bátor tekintetéből kiolvasta forró válaszát. Kezük és ajkuk összeforrt a kristályos mélység fölött.