Éden

KILENCEDIK FEJEZET

Több mint két óra hosszat keményen dolgoztak.

Kihordták az alsó kamrából az automaták törött darabjait, az egymásba préselődött, alig szétszed-hető pótalkatrészeket, amelyek a becsapódásnál kirepültek a helyükből, és az alattuk álló Védőre zúdultak. A legnagyobb súlyokat a kis markolódaruval emelték ki, ami pedig nem fért ki az ajtón, azt a Mérnök és á Koordinátor szétszerelte. A Védő tornya és a rázuhant ólomtéglás láda közé két nagy páncéllemez ékelődött, ezeket végül is villamos vágópisztollyal darabolták fel, a gépházból, a reaktor elosztótáblájáról vezették le a kábeleket.

A Kibernetikus és a Fizikus osztályozta mindazt, amit sikerült kiemelni az éktelenül csikorgó roncs-halmazból. A meg nem javítható alkatrészeket ki-selejtezték. A Vegyész ezt a selejtet tovább osztályozta az anyag fajtája szerint. Időnként, mikor valami különösen súlyos szerkezeti elemet kellett cipelni, mindenki otthagyta a maga munkáját, és a “hordárok” segítségére sietett. Néhány perccel hat óra előtt hozzáférhetővé vált a Védő lapos orra, és ki lehetett nyitni a felső csapóajtót.

A Kibernetikus ugrott le elsőnek a Védő sötét belsejébe. Hamarosan lámpáért kiáltott, leenged-ték neki a vezetékre erősített lámpát. Megint felhangzott a kiáltása, tompán, mintha kút mélyéből jönne.

— Megvannak! — kiáltotta diadalmasan. — Épek!

— Egy pillanatra kidugta a fejét. — Csak be kell szállni, és mehetünk! Ép az egész berendezés!

— Világos, hiszen a Védő arra való, hogy sokat kibírjon — felelte ragyogó arccal a Mérnök. Csuklóján véres csíkok húzódtak a cipekedéstől.

— Hat óra. Ha vízért akarunk menni, rögtön indulni kell — mondta a Koordinátor. — A Kibernetikusnak és a Mérnöknek rengeteg a dolga.

Menjünk mi hárman, akik tegnap voltunk.

— Nem egyezem bele!

— Megérthetnéd — kezdte a Koordinátor, de a Mérnök a szavába vágott:

— Te is meg tudod csinálni, amit én. Ma te maradsz itt.

Egy darabig vitatkoztak, végül a Koordinátor engedett. A Mérnök, a Fizikus és a Doktor indult útnak. A Doktort hiába próbálták lebeszélni, mindenáron menni akart.

— Különben sem lehet tudni, hol vagyunk nagyobb biztonságban, itt vagy amott, ha erre gondolsz — vágta el a végén türelmetlenül a Mérnök érvelését. Felmászott az acéllétrán.

— A tartályokat már előkészítettük — mondta a Koordinátor. — A patak legfeljebb húsz kilométer innét. Azonnal forduljatok vissza a vízzel, jó?

— Ha lehet, kétszer fordulunk — mondta a Mér-nök —, az már négyszáz liter lenne.

— Majd meglátjuk, nekivághattok-e másodszor is.

A Vegyész és a Kibernetikus ki akarta kísérni őket, de a Mérnök elállta az útjukat.

— Maradjatok. Nincs értelme kísérgetni meg búcsúzkodni. Szevasztok. Egynek úgyis őrködnie kell, az velünk jöhet.

— Az én vagyok — mondta a Vegyész —, láthatod, hogy úgysincs munkám.

A nap már elég alacsonyan állott. A Mérnök ellenőrizte a felfüggesztéseket, a kormányművet és az izotópkeverék-készletet, aztán beült a vezetőülésre. Mihelyt a Doktor felszállt, a rakéta alatt heverő dupla megmozdult, teljes magasságában kiegyenesedett, és feléjük kezdett caplatni. A jár-gány elindult. A behemót jószág felnyögött, és utánuk eredt, olyan gyorsan, hogy a Vegyész egészen elámult. A Doktor kiáltott valamit a Mér-nöknek, a kocsi megállt.

— Most mit akarsz — zsémbelődött a Mérnök —, úgysem hozhatod magaddal!

A Doktor zavarba jött, nem nagyon tudta, mit csináljon. Tanácstalanul nézett fel a nála két fejjel magasabb óriásra, aki lenézett rá, egyik lábáról a másikra állt, és nyöszörgő hangokat hallatott.

— Zárd be a rakétába. Teutánad lemegy — ta-nácsolta a Mérnök.

— Vagy altasd el — javasolta a Vegyész. — Ha utánunk szalad, még a nyakunkra hozhat valakit.

Ez meggyőzte a Doktort. A kocsi lassan a rakétához hajtott, a dupla követte furcsa ugrásaival, aztán a Doktor maga után húzta az óriást az alagútba. Nem volt könnyű vállalkozás. Negyedóra múlva tért vissza, rosszkedvűen és idegesen.

— Bezártam a műtő előterébe — mondta —, ott nincs se üveg, se éles tárgy. De félek, hogy kárt tesz magában.

— Ugyan — szólt rá a Mérnök —, ne légy nevetséges!

A Doktor válaszolni akart, talán nem is túl szelíden, de aztán mégsem szólt. Megint elindultak, nagy ívben megkerülték a rakétát. A Vegyész in-tegetett utánuk, még akkor is, amikor már csak a porfelhőt látta. Aztán járkálni kezdett az úgy-ahogy beásott atomágyú körül.

Majdnem két óra hosszat járkált, aztán a hoszszú árnyékot vető, karcsú kelyhek között megint feltűnt a porfelhő. A tojásdad, vörös napkorong éppen a láthatárig süllyedt, északon felhősáv kék-lett, a levegő fülledt volt, még nem hűlt le, mint más napokon alkonyatkor. A Vegyész előfutott a rakéta mögül, és meglátta a járgányt: éppen most zötyögött át a barázdákon, amelyeket a forgó korongok vágtak.

A kocsi még meg sem állt, mikor a Vegyész odarohant. Nem is kellett érdeklődnie az út sikere felől — a járgány súlyosan ült a lelapuló abroncso-kon, a tartályokban kotyogott a víz, még a negyedik ülésre is került egy teli hordócska.

— Milyen volt? — kérdezte a Vegyész. A Mér-nök levette napszemüvegét, és zsebkendőjével a verítéket meg a port törölgette az arcáról.

— Nagyon kellemes — felelte.

— Nem találkoztatok senkivel?

— Hát a szokásos korongokkal, de csak messziről láttuk őket. Megkerültük azt az erdőt a nyiladékkal, emlékszel? A túloldalán alig vannak ba-rázdák. Csak egy kicsit nehéz volt megtölteni a tartályokat. Jó lenne valami szivattyú.

— Megfordulunk még egyszer — tette hozzá a Fizikus.

— Előbb ki kell tölteni a vizet…

— Á, nem érdemes — mondta a Fizikus —, van itt elég üres hordó és tartály, viszünk újakat, az-tán majd egyszerre kitöltjük az egészet. Nem igaz?

Összenéztek a Mérnökkel, mintha valami rejtett gondolatuk lenne. A Vegyész ezt nem vette észre, csak egy kicsit csodálkozott, hogy miért sietnek annyira. Lázas sietséggel rakták le a tartályokat, és mihelyt feltették az újakat a csomagtartóra — egyáltalán nem is volt olyan sok üres tartály —, felugrottak a kocsira, és elrobogtak.

A porfelhő, amelyet a lenyugvó nap vörösre festett, még el sem ült utánuk, mikor a Koordinátor előmászott az alagútból.

— Nem jöttek meg? — kérdezte.

— Már itt voltak, kicserélték a tartályokat üre-sekre, és megint elmentek.

A Koordinátor inkább csodálkozott, mint ha-ragudott.

— Igen? Rögtön visszafordultak?

Azt mondta a Vegyésznek, hogy hamarosan felváltja, aztán visszament a hajóba, hogy elmondja a hírt az univerzális automatánál dolgozó Kibernetikusnak, de azzal nemigen lehetett szót váltani.

Legalább húsz tranzisztort tartott a szájában, időnként a tenyerébe köpködte őket, mint a szilva-magokat, a porcelit belsőségekből kihámozott pár száz vezetéket a nyaka köré tekerte, a mellén szét-fésülte, és olyan sebesen kapcsolgatta össze, hogy csak úgy táncoltak az ujjai. Máskor meg mindent abbahagyott, és percekig elmerülten bámulta a szeme elé függesztett nagy kapcsolási rajzot.

A Koordinátor megint felment, és átvette az őr-séget a Vegyésztől. Az lement vacsorát készíteni, ő meg leült az atomágyú mellé, és azzal ütötte agyon az időt, hogy gyakorlati megjegyzéseket ír-kált a Mérnök munkatervkönyvének margójára.

Két napja törték a fejüket, mit csináljanak a ki-lencvenezer liter sugárszennyezett vízzel, amely a rakodóajtó fölötti térséget elöntötte. Ez volt az egyik látszólag megoldhatatlan, bűvös kör, amelybe folyton beleütköztek — ahhoz, hogy a vizet megtisztítsák, üzembe kellene helyezni a szűrőket, de a szűrőberendezés vezetékéhez éppen az elárasztott helyen lehet csak hozzájutni. Búvárruha volt ugyan a hajón, de olyan kellett volna, amely egyben a sugárzástól is véd, ilyen pedig nem volt. Átalakítani, ólompáncéllal ellátni a búvárruhát túl nagy munka lett volna. Egyszerűbb, ha üzembe helyezik az automatákat, majd azok a víz alá me-rülnek.

A Koordinátor az űrhajó tatja alatt ült, feje fölött sötétedés óta fel-felvillant a lámpa. Sietve jegyezte fel, ami eszébe jutott, mert a lámpa csak három másodpercig égett. Elnevette magát, mikor meglátta, hogy miféle macskakaparás lett az írásából a sötétben. Órájára nézett; már tíz felé járt az idő.

Felállt, és járkálni kezdett. A kocsi fényszóróit leste, de nem látott semmit. A villanólámpa nehezítette a megfigyelést. Elindult hát arrafelé, ahonnét a kocsit várta.

Mint rendesen, amikor egyedül volt, a csillagokat nézte. A Tejút meredeken ívelte át a sötét eget. A Skorpiótól balra vándorolt a tekintete, és akkor csodálkozva megállt: a Bak legfényesebb csillagai alig látszottak, eltűntek valami sápadt derengésben, mintha a hirtelen kiáradt Tejút nyelte volna el őket — pedig kívül esnek rajta. Egyszer csak megértette. Ez a fény a földről vetődött az égre, és éppen ott, a keleti horizonton. Szíve lassan és erősen kezdett dobogni. Egy pillanatra el-szorult a torka. Összeszorította a fogát, és továbbment. A fehéres fény az ég alján ki-kialudt, aztán hosszabb idő múlva többször is felvillant. A Koordinátor behunyta a szemét, és feszülten hallgatózott, de csak vére zúgását hallotta a csöndben.

A csillagok most már alig látszottak. Mozdulatlanul állt, és nézte az ég alján elömlő, zavaros derengést.

Először vissza akart menni az űrhajóhoz, hogy kihívja a többieket — elmehetnének az atomágyúval. De gyalog legalább három óra az út. A jár-gányon kívül volt egy kis helikopterük, de a rekeszét elöntötte a víz, és ládák zuhantak rá — csak az acéltest tetejét látták, a légcsavar darabokra törött a zuhanásnál, az utasfülke alighanem még rosszabb állapotban van. Ott van viszont a Védő.

A Koordinátor arra gondolt, hogy egyszerűen beszállnak a Védőbe, távirányítással kinyitják a rakodóajtót — vezérlése a gépházban van —, és ki-gördülnek a vízen keresztül; egyébként a víz úgyis kiömlik, mihelyt kinyílik az ajtó. A Védő páncél-ján nem hatol át a radioaktív sugárzás. De nem biztos, hogy a rakodóajtó egyáltalán kinyílik, arról ne is beszélve, hogy mit csinálnának később — az űrhajó körül az egész talaj egyetlen nagy radioaktív folttá válna. De azért ha biztos lenne, hogy az ajtó kinyílik…

Elhatározta, hogy még tíz percig vár; ha addig nem látja meg a kocsi fényszóróit, elindulnak a Védővel. Órájára nézett: tizenhárom perccel múlt tíz óra. Leengedte a kezét. A derengő fény — nem, nem téved — lassan továbbvonult a láthatár mentén, már a Phoenix Alfájához ért — a fe-lül rózsaszínű, alul zavaros-fehér fénysáv észak felé tartott. Megint órájára nézett. Még négy perc volt hátra, amikor meglátta a fényszórókat.

Először csak egy hunyorgó fénypontot látott, gyorsan remegő csillagocskát, aztán a fénypont kettévált, fel-le ugrált, egyre vakítóbb lett — már a kerekek surrogását is hallotta. A kocsi gyorsan közeledett, de azért nem nyaktörő sebességgel — tudta, hogy a járgányból többet is ki lehet hozni, és az, hogy nem sietnek olyan nagyon, végleg megnyugtatta. Mint ilyen körülmények között általában, egyre dühösebb lett.

Maga sem vette észre, hogy közben legalább háromszáz lépésre eltávolodott a rakétától. A jár-gány élesen lefékezett, a Doktor kikiáltott:

— Szállj be!

Odaszaladt, felugrott a szabad ülésre, félretolta a hordót, és érezte, hogy üres. Az utasokra nézett — úgy látszott, nincs semmi bajuk. Előrehajolt, megérintette a sugárvető csövét — hideg volt.

A Fizikus üres pillantással válaszolt kérdő tekintetére. Nem szólt hát semmit, amíg meg nem érkeztek az űrhajóhoz. A Mérnök élesen vette a kanyart, a centrifugális erő a karfához nyomta a Koordinátort, az üres víztartályok csörömpöltek, aztán a kocsi megállt az alagút bejárata előtt.

— Kiszáradt a víz? — kérdezte közönyös hangon a Koordinátor.

— Nem hozhattunk vizet — felelte a Mérnök.

Hátrafordult forgóülésén. — Nem lehet eljutni a patakhoz.

Kelet felé mutatott kinyújtott kezével.

Egyikük sem szállt ki. A Koordinátor hol a Fizikus, hol a Mérnök arcát fürkészte.

— Már először észrevettük, hogy valami megváltozott — mondta a Fizikus —, de nem tudtuk, mi az, és meg akartunk bizonyosodni.

— És ha annyira megváltozott volna, hogy viszsza se jöttök többé? Akkor sokra megyünk a gondosságotokkal! — mondta a Koordinátor. Már nem titkolta haragját. — No gyerünk, mondjatok el mindent, ne szavanként kelljen belőletek kihúzni!

— Valamit csinálnak ott, a patak mentén is, előtte is, távolabb is, a dombok körül, a völgyekben, a nagyobb barázdák mentén, több kilométer hosszan — mondta a Doktor.

A Mérnök bólintott.

— Először, mikor még világos volt, csak azokat a nagy búgócsigákat láttuk, de rengeteg sokat.

Ék alakú kötelékben mozogtak, és úgy hasították a földet, mintha árkokat ásnának. Csak visszafelé láttuk jól ezeket az árkokat a dombtetőről, és nagyon nem tetszettek nekem.

— Mi nem tetszett rajtuk? — kérdezte szelíden a Koordinátor.

— Az, hogy háromszögletűek, és mindegyik háromszög csúcsa mifelénk néz.

— Hát ez gyönyörű! És ti egy árva szó nélkül visszafordultatok? Tudod, minek nevezik az ilyen viselkedést?

— Talán ostobaságot csináltunk — mondta a Mérnök. — Biztosan így van, de mi arra gondol-tunk, hogy ha itt elkezdünk. tanácskozni, elmen-jünk-e másodszor is, és megint elkezdődnek a vi-ták, hogy ki tegye kockára azt a drága életét, és így tovább… egyszóval elhatároztuk, hogy in-kább gyorsan utánanézünk a dolognak. Számítottam rá, hogy sötétedés után meg kell világítaniuk a munkahelyeket.

— Nem láttak meg benneteket?

— Majdnem biztos, hogy nem. Legalábbis semmi jelét nem mutatták. Nem támadtak meg bennünket.

— Merre mentetek másodszor?

— Csaknem állandóan a hegygerinc mentén, persze nem a gerincen, hanem egy kicsit lejjebb, nehogy a kocsi az égre rajzolódjon, és észrevegyék.

És világítás nélkül, persze. Azért tartott ilyen so-káig.

— Tehát egyáltalán nem azzal a szándékkal mentetek el, hogy vizet hozzatok, és a tartályokat csak azért raktátok fel, hogy becsapjátok a Ve-gyészt?

— Nem, nem így volt — szólt közbe a Doktor.

Még mindig a kocsiban ültek, a villanólámpa fényével váltakozó sötétségben. — Jóval távolabb akartuk elérni a patakot, a másik oldalról, de nem sikerült.

— Miért?

— Ott is ugyanilyen munkákat folytatnak. Most sötétedés óta, valami fénylő folyadékot öntenek a gödrökbe. Elég erősen világít, pontosan lehetett látni.

— Mi lehet az? — A Koordinátor a Mérnökre nézett. Az vállat vont.

— Talán öntvényeket készítenek. Bár a folyadék hígabb, mint a cseppfolyós fém.

— Mivel szállították oda?

— Semmivel. Leraktak valamit a barázdák mentén, feltételezem, hogy esővezetéket, de biztos nem vagyok benne.

— Csővezetéken szivattyúzzák át a cseppfolyós fémet?!

— Én csak azt mondom, amit a sötétben láttam, távcső nélkül, pocsék megvilágításban. Mindegyik gödör belseje vakít, mint egy higanyégő, körülötte pedig minden sötét. Különben sem mentünk soha úgy hétszáz méternél közelebb hozzájuk.

A villanólámpa kialudt, egy percig nem látták egymást, aztán megint világos lett.

— Azt hiszem, ezt el kell oltani — pillantott fel a Koordinátor. — Mégpedig sürgősen — tette hozzá.

— No mi van? — A sötétségben a hang forrása felé néztek, és mikor megint kigyulladt a lámpa, a Vegyészt pillantották meg az alagút bejáratában. A kocsihoz futott, gyors kérdések és válaszok peregtek, közben a Mérnök lement, és kikapcsolta a gépházban az áramot. A lámpa utolsót villant, aztán sötét lett. Így még jobban látszott a derengő fény az ég alján. Most dél felé húzódott.

— Annyian vannak, mint a nyű — mondta a Mérnök, mikor visszatért, és megállt a rakéta mellett, a távoli fényt nézve. Arcát szürkére fes-tette az egyenletes derengés.

— A búgócsigák?

— Nem, a duplák. Láttuk őket a világító folyadék fényében. Nagyon sietősen dolgoztak, biztosan megsűrűsödik a folyadék, mikor kihűl. A háromszög két oldalára valami rácsfélét építettek.

Az eleje, mármint a felénk forduló oldala üresen maradt.

— És most mi lesz? Itt várjuk ölbe tett kézzel, hogy… — kezdte a Vegyész emelt hangon.

— Szó sincs róla — vágott közbe a Koordinátor.

— Mindjárt megvizsgáljuk a Védő berendezéseit.

Egy darabig szótlanul nézték a távoli fényt.

Néhány erősebb fellobbanást láttak.

— Le akarod engedni a vizet? — kérdezte komoran a Mérnök.

— Amíg nem muszáj, addig nem. Már gondol-kodtam a dologról. Megpróbáljuk kinyitni a rakodóajtót. Ha a jelzőlámpák azt mutatják, hogy a nyitóberendezés működik, rögtön visszacsukjuk az ajtót, és egyszerűen várunk. A kipróbálásnál csak néhány milliméterre nyílik ki, legrosszabb esetben kiömlik húsz-harminc liter víz. Ilyen kis sugárszennyezett folttal még könnyen megbirkózunk. Viszont tudni fogjuk, hogy bármelyik pillanatban kijuthatunk a Védővel, és szabadon manőverezhetünk.

— A legrosszabb esetben mibelőlünk is csak egy folt marad — morogta a Vegyész. — Kíváncsi vagyok, mire megyünk ezekkel a kísérletekkel atomtámadás esetén.

— Háromszáz méterre a nulla ponttól a keramit már kibírja.

— És ha a robbanás száz méterre lesz?

— A Védő száz méterről is kibírja a robbanást.

— Földbe ásva — helyesbített a Fizikus.

— No és? Szükség esetén beássuk magunkat.

— Ha a robbanás négyszáz méterre lesz is, a rakodóajtó kitágul a hőségtől, és nem jutunk ki!

Meg fogunk főni, mint a rákok!

— Értelmetlen dolgokat beszélünk. Egyelőre még nem potyognak a bombák, és különben is, mondjuk ki végre: az űrhajót úgysem hagyhatjuk el. Ha elpusztítják, kíváncsi vagyok, miből csinálunk újat!

A Mérnök szavai után csönd lett.

— Várjatok csak — kapott hirtelen a fejéhez a Fizikus —, hiszen a Védőből hiányoznak a diódák!

A Kibernetikus kiszedte.

— Csak az irányzó automatából. Automata nél-kül is lehet célozni. Különben is, tudod: ha az ember antiprotonokkal lő, nyugodtan melléje is találhat, a hatás ugyanaz lesz…

— Ide figyeljetek… Kérdeznék valamit — szólalt meg a Doktor. Mindenki felé fordult.

— Mi van?

— Semmi különös, csak azt akartam kérdezni, hogy mit csinál a dupla…

Egy pillanatnyi csönd után harsogó kacagás tört ki.

— Hát ez jó volt! — mondta a Mérnök. A hangulat megváltozott, mintha a veszély hirtelen el-múlt volna.

— Alszik — közölte a Koordinátor. — Legalábbis nyolc óra előtt, amikor benéztem hozzá, aludt.

Általában nagyon álomszuszék. Mondd, eszik valamit? — kérdezte a Doktortól.

— Nálunk nem akar enni. Nem tudom, mivel táplálkozik. Abból, amit kínáltam neki, semmi-hez sem nyúlt hozzá.

— Hiába, mindenkinek megvan a maga gondja-sóhajtott fel a Mérnök. Mosolygott a sötétségben.

— Vigyázat! — hallatszott egy hang a föld alól. — Vigyázat! Vigyázat!

Gyorsan arrafelé fordultak. Az alagútból nagy, sötét valami mászott elő, halkan csikorgott és megállt. Mögötte felbukkant a Kibernetikus, mellén égő lámpával.

— Az első univerzális automatánk! — mutatta be művét diadalmasan. — Mi az?… — tette hozzá, egyikükről a másikukra nézve lámpája fényében.

— Mi történt?

— Egyelőre még semmi — felelte a Vegyész. — De még történhet. Több, mint szeretnénk.

— Miért?… Már van automatánk — mondta kicsit megzavarodva a Kibernetikus.

— Igen? Hát akkor mondd meg neki, hogy már kezdheti.

— Micsodát?

— A sírokat ásni! — tört ki a Vegyész, aztán el-lökte a mögötte állókat, és nagy léptekkel elrohant a sötétségbe. A Koordinátor kis ideig mozdulatlanul nézett utána, aztán a nyomába indult.

— Mi baja? — kérdezte kábultan a Kibernetikus, aki egy szót sem értett.

— Kiborult — közölte tömören a Mérnök. — Valami készül ellenünk ott a keleti völgyekben. Láttuk, amikor vízért mentünk. Valószínűleg meg fognak támadni bennünket, de nem tudjuk, hogyan.

— Megtámadnak?…

A Kibernetikus feje még annyira tele volt a munkájával és a sikerével, hogy úgy látszott, a Mérnök szavai egyáltalán nem jutnak el a tudatáig. Tágra nyílt szemmel nézett a többiekre, aztán a síkság felé fordult. Az ezüstös derengésben két ember ballagott lassan visszafelé. A Kibernetikus most a háta mögé nézett — a hatalmas automata mozdulatlanul állt az emberek fölött, mint egy kőszobor.

— Valamit tenni kell… — suttogta végre a Kibernetikus, inkább csak önmagának.

— Üzembe akarjuk helyezni a Védőt — mondta a Fizikus. — Ha ér valamit, ha nem, mindenesetre munkához kell látni. Mondd meg a Koordinátornak, hogy küldje utánunk a Vegyészt. Lemegyünk.

Megjavítjuk a szűrőberendezést. Az automata majd beköti a vezetéket. Gyere — intett a fejével a Kibernetikusnak. — A legrosszabb így tétlenül várakozni.

Lemásztak az alagútba, az automata egy pillanatig még álldogált, aztán hirtelen megfordult, és követte őket.

— Nézz oda, már a visszacsatolást is megcsinál-ta — mondta a Mérnök a Doktornak őszinte csodálattal. — Ennek mindjárt hasznát vesszük — tette hozzá —, leküldjük a Feketét a víz alá. Szóbeli utasításokat a víz alatt nem kaphatna.

— Hát milyet? Rádión? — mondta a Doktor szórakozottan, mintha csak azért felelne, hogy a be-szélgetés abba ne maradjon. A két embert figyelte, akiknek alakja a derengő égre rajzolódott. Megint visszafordultak. Mintha csak sétálgatnának a csillagos éjszakában.

— Mikroadóval, hiszen tudod — kezdte a Mér-nök, aztán követte a Doktor pillantását, és ugyanazon a hangon folytatta: — Azért borult ki, mert már biztosra vette, hogy sikerül…

— Persze — bólintott a Doktor. — Azért mondta reggel, hogy ne is hagyjuk még itt az Édent…

— Nem veszélyes… — A Mérnök már az alagút felé indult. — Ismerem én őt. Elmúlik ez, ahogyan jött.

— Hát igen, akkor minden elmúlik — hagyta rá a Doktor, és utána ment. A Mérnök megállt, a Doktor arcát kémlelte a sötétben, nem tudta biztosan, hogy gúnyolódik-e, nem látott semmit — túlságosan sötét volt.

Negyedóra múlva a Koordinátor és a Vegyész is lement az űrhajóba. A munka megkezdése előtt felküldték a Feketét, és az automata kétméteres földsáncot épített az alagút bejárata köré, ledön-gölte, aládúcolta, aztán levitte a fent hagyott holmikat.

A beásott atomágyún kívül csak a járgány maradt fenn. Sajnálták az időt arra, hogy szétszedjék, az automatára pedig lenn is szükségük volt.

Éjfélkor nekigyürkőztek a munkának. A Kibernetikus megvizsgálta a Védő egész belső berendezését, a Fizikus és a Mérnök beszabályozta a szűrőberendezést, a Koordinátor a gépház alsó szintjének aknája fölött állt védőruhában. Az automata lemerült az aknába, és két méterrel a víz szintje alatt dolgozott a vezetékek elágazásánál.

Kiderült, hogy ha sikerül is megjavítani a szűrőberendezést, átbocsátó képessége kisebb lesz, mert néhány szakasza kiesett. Úgy oldották meg a dolgot, hogy meggyorsították a víz keringését.

A víz tisztítása elég primitív körülmények között folyt — a Vegyész úgy vizsgálta a sugárszennyezett-ség fokát, hogy tízpercenként mintát vett a tartály-ból, mert a mérőműszer nem működött, és megjavítása soká tartott volna, idejük pedig nem volt.

Hajnali háromkor gyakorlatilag már tiszta volt a víz. A tartály, amelyből kiömlött, három helyen repedt meg — a tehetetlenségi erő előrelökte, és fala nekiütközött a páncél egyik fő bordájának.

Nem hegesztették meg a tartályt, hanem gyorsabb megoldást választottak: egyszerűen átszivattyúz-ták a vizet az üres felső tartályba. Rendes körül-mények között a rakomány ilyen aszimmetrikus elhelyezése elképzelhetetlen lett volna, de hát az űrhajó pillanatnyilag még úgysem állt útra készen. A víz felszivattyúzása után az alsó helyiséget átfújták sűrített levegővel. A falakon maradt egy kevés radioaktív üledék, de nem törődtek vele, egyelőre úgysem megy oda le senki. Hozzáláttak a legfontosabb feladathoz: a rakodóajtó kinyitásához. A jelzőlámpák azt mutatták, hogy a nyitóberendezés teljesen üzemképes, de az első kísérletnél mégsem nyílt ki a csapóajtó. Egy darabig tanakodtak, növeljék-e a nyomást a hidraulikus vezetékekben, de a Mérnök úgy döntött, hogy jobb lesz előbb kívülről megvizsgálni az ajtót. Kimentek hát a szabadba.

A csapóajtóhoz nem volt könnyű hozzáférni, a hajótest alsó részén volt, több mint négy méterrel a föld felett. Fémhulladékokból sebtében áll-ványt építettek — ez már gyorsan ment; az automata formátlan, de erős állványt forrasztott az acéldarabokból. Felmásztak, és a lámpák meg a reflektor fényében vizsgálni kezdték az ajtót.

Keleten szürkült az ég, a derengő fény már nem látszott, a csillagok lassan elsápadtak, kövér har-matcseppek folytak végig a fölöttük magasodó hajótest keramit lemezein.

— Érdekes — mondta a Fizikus —, a berendezés működik, az ajtó tökéletesnek látszik, csak az az apró hibája van, hogy nem akar kinyílni.

— Nem szeretem a csodákat — morogta a Kibernetikus. Fűrésze nyelével ütögette a fémet.

A Mérnök nem szólt semmit. Dühös volt.

— Várjatok csak — szólalt meg a Koordinátor —, mi lenne, ha ősapáink régi jó módszerét alkalmaz-nánk?…

És felemelte a nyolckilós kalapácsot, amely lába előtt feküdt az állványon.

— Körbekopogtathatjuk a peremét, de csak egyszer — egyezett bele némi habozás után a Mérnök.

Nem kedvelte az ilyen módszereket.

A Koordinátor a fekete automatára sandított, amely szögletes szoborként állt a hajnali szürkületben, és mellével támasztotta meg az állványt.

Megméricskélte kezében a kalapácsot, egy kis lendületet vett, és rácsapott a páncélra. Egyenletesen ütögette végig, mindig egyforma lendülettel, és mindig néhány centiméterrel arrébb. Kurtán, élesen csattantak az ütések a páncélon. Kényelmetlen volt így felfelé kalapálni, és elég nagy erőfeszítést igényelt. Az ütemes csattogásba egyszerre csak új hang vegyült, mély dübörgés, mintha ma-ga a föld morajlana alattuk. A Koordinátor kezében megállt a kalapács. Hosszú, élesedő fütty hallatszott, aztán tompa robaj. Az állvány megremegett alattuk.

— Gyerünk le! — kiáltotta a Fizikus. Leugráltak az állványról, csak az automata állt mozdulatlanul. Már elég világos volt, a síkság és az ég hamuszürke színt öltött. Újabb dübörgés, éles sivítás, pontosan a fejük felett — ösztönösen előregörnyed-tek, és behúzták a nyakukat. Még mindig a nagy hajótest alatt álltak. Pár száz méterre tőlük magas földoszlop szökött a levegőbe, meglepően gyenge, fojtott hang kíséretében.

Az alagúthoz rohantak. Az automata követte őket. Leugráltak, a Koordinátor és a Mérnök megállt a földsánc mögött. Az egész keleti láthatárt betöltötte a föld alatti dübörgés, a mennydörgő robaj végigterült a síkságon, az éles füttyök egymást követték, egyre erősebbek lettek, már meg sem lehetett különböztetni az egyes hangokat, az ég zengett és dübörgött, mintha láthatatlan szuperszónikus repülőgépek raja zúdulna zuhanórepüléssel egyenesen rájuk, körös-körül percenként csapott a magasba a föld és a homok, a becsapódások gejzírjei majdnem feketén rajzolódtak az ólomszínű égre, meg-megremegett a föld, védősáncukról agyagmorzsák gurultak le az alagútba.

— Teljesen normális civilizáció — szólt fel odalentről a Fizikus. — Nem igaz?

— Minden lövegük túl közelre vagy túl mesz-szire hord — dörmögte a Mérnök. A Koordinátor nem hallotta a szakadatlan dübörgésben, a földet felszaggató becsapódások nem ritkultak, de nem is kerültek közelebb az űrhajóhoz. A két ember hoszszú percekig állt így, csak a fejét dugva ki a föld-sánc mögül, de semmi sem változott. A láthatár felől hallatszó dübörgés folyamatos, mély, szinte egyenletes morajjá olvadt össze, de robbanások most sem hallatszottak — a lövedékek csaknem hangtalanul hullottak le, és a felrepülő föld be-takarta őket. Már olyan világos volt, hogy látták a találatok helyét jelző, vakondtúráshoz hasonló kis földkupacokat.

— Hozzatok egy látcsövet! — kiabálta a Koordinátor, behajolva az alagútba.

Kisvártatva már látcsővel nézelődött. Nem szólt semmit a Mérnöknek, d.e egyre jobban csodálkozott — eleinte azt hitte, hogy a támadó tüzérség belövi magát, de irányzékuk szemlátomást nem változott. Körbekémlelt távcsövével, mindenfelé egymást érték a becsapódások, hol közelebb, hol távolabb, de kétszáz méternél egyik sem volt közelebb az űrhajóhoz.

— No mi van?! Nem atomfegyver, ugye? — Az alagút mélyéből fojtottan hangzott fel a kiál-tás.

— Nem! Nyugalom! — ordította vissza teli torokból. A Mérnök a füléhez hajolt.

— Látod?! Csupa döglött lövedék!

— Látom!

— Minden oldalról körüllőnek!

Bólogatott. Most a Mérnök látcsövezte a tájat.

Közeledett a napfelkelte. A sápadt, fakó égen halvány kékség ömlött el. A síkságon semmi sem mozdult, csak a föld meg a homok repült egyre-másra az ég felé. A becsapódások gejzírjei furcsa, változékony, hol lehulló, hol ismét felmagasodó, sűrű élősövényként vették körül nagy körben az űrhajót és a dombot.

A Koordinátor egyszerre csak elszánta magát, kimászott az alagútból, felrohant a domb tetejére, lehasalt, és szemügyre vette a vidéknek azt a részét, amelyet az alagútból nem láthatott. Ugyanaz a kép tárult elé — a becsapódások nagy körívben szaggatták fel a földet.

Valaki melléje vetette magát a száraz talajra — a Mérnök. Egymás mellett hasaltak, és nézték, mi történik. A szakadatlan dübörgést már alig hallották; a moraj hol hullámokban közeledett, hol meg úgy rémlett, mintha távolodna — ez a szél ha-tása volt, mert napkeltekor szél is támadt.

— Ezek nem döglött lövedékek! — kiabálta a Mérnök.

— Hát mik?!

— Nem tudom. Várjunk…

— Menjünk be!

Leszaladtak a domboldalon. Bár a lövedékek messze hullottak le, nem volt kellemes védtelenül állni a fülsüketítő sivításban és dübörgésben. Beugrottak az alagútba. Az automatát az alagútban hagyták, ők pedig bementek a hajóba, a többieket is maguk után húzták. A könyvtárban, ahol letelepedtek, alig hallatszott a lárma, a föld remegését sem nagyon érezték.

— Hát ez mi? Itt akarnak tartani bennünket?

Kiéheztetni? — kérdezte csodálkozva a Fizikus, mikor a Koordinátor és a Mérnök elmondta, mit tapasztaltak.

— Fene tudja. Szeretnék közelről látni egy ilyen lövedéket — mondta a Mérnök. — Ha szünetet tar-tanak, érdemes lenne kiugorni.

— Majd az automata kiugrik — jelentette ki hűvösen a Koordinátor.

— Az automata?! — jajdult fel a Kibernetikus.

— Ne félj, nem lesz semmi baja.

A hajótest nagyon gyengén, de az eddigitől el-térő módon megremegett. Egymásra néztek.

— Eltaláltak! — kiáltotta a Vegyész, és felugrott.

— Megváltoztatták az irányzékot?… — mondta habozva a Koordinátor. Felsietett az alagútba.

Odafent látszólag semmi sem változott. A láthatár ugyanúgy morajlott — de a hajó tatja alatt valami fekete tárgy szilánkjai hevertek a napsütötte homokban, olyasformák, mint egy törött csavaranya darabjai. Kereste a helyet, ahol a furcsa lövedék széttörött a páncélon, de a keramit a legcsekélyebb nyomot sem mutatta. Mielőtt a mögötte állók visszatarthatták volna, kirohant a hajó alá, és két kézzel az üres távcsőtokba dobálta a szilánkokat.

Még melegek voltak.

Visszafutott a zsákmányával. A többiek rögtön szidni kezdték, legdühösebben a Vegyész:

— Elment az eszed! Hiszen ez radioaktív lehet!

Szaladtak vissza a hajóba. A szilánkok nem bizonyultak radioaktívnak. A mérőműszer néma maradt, mikor hozzájuk közelítették. Nagyon furcsa lövedék volt ez — nem volt semmiféle vastagabb fala vagy burka, számtalan apró szemcséből állt, és ezek zsíros fényű, durva szemű fémporrá hullottak szét az ujjaik között.

A Fizikus nagyítóval vizsgálta ezt a port, felvonta a szemöldökét, elővette a szekrényből a mikroszkópot, belenézett és felkiáltott.

— No? No?! — A többiek majdnem erőszakkal rángatták el a fejét a mikroszkóptól.

— Órákat küldenek nekünk… — mondta kissé kábultan a Vegyész, amikor ő kelt fel a mikroszkóp mellől.

A mikroszkóp alatt apró tekercsekbe és láncocs-kákba fonódva parányi fogaskerekek, tárcsák, ru-gók, görbe tengelyek százai látszottak. Arrébb tolták a mikroszkóp állványát, újabb meg újabb mintát szórtak a lencse alá, és mindig ugyanazt látták.

— Mi lehet ez?! — kiáltotta a Mérnök. A Fizikus felborzolt hajjal fel-alá rohangált a könyvtárban, olykor megállt, félőrült tekintettel meredt a többiekre, aztán továbbrohant.

— Valami hihetetlenül bonyolult gépezet…

Egyszerűen elképesztő, ebben — a Mérnök egy marék fémport vett a kezébe — sok milliárd vagy talán billió van ezekből az átkozott kis kerekek-ből! Gyerünk fel — határozta el magát hirtelen —, nézzük meg, mi történik.

Az ágyúzás változatlanul folyt tovább. Az automata ezerszázkilenc belövést számlált meg, amióta őrségen állt.

— Próbáljuk ki most a rakodóajtót — jutott a Ve-gyész eszébe, mikor visszamentek. A Kibernetikus a mikroszkópnál ült, és adagról adagra átvizsgálta a lövedék maradványait. Nem is felelt, mikor szóltak hozzá.

Csakugyan nehéz volt tétlenül ülni, lementek hát a gépházba.

A nyitószerkezet ellenőrző lámpái most is égtek. A Mérnök csak megmozdította a fogantyút, és a mutató engedelmesen megrezdült — a csapóajtó nyílni kezdett. Rögtön visszacsukta, és azt mondta:

— Bármikor kimehetünk a Védővel.

— A csapóajtó a levegőben fog lógni — jegyezte meg a Fizikus.

— Nem baj, legfeljebb másfél méter lesz a földig. A Védőnek az semmi. Lemegy.

Egyelőre azonban semmi sem sürgette az indulást, hát visszamentek a könyvtárba. A Kibernetikus még mindig a mikroszkóp fölé hajolt.

Szinte révülten meredt a parányi alkatrészekre.

— Hagyjátok, hátha kisüt valamit — mondta a Doktor. — Most pedig… valamit csinálnunk kell. Azt javasolom, hogy folytassuk egész egyszerűen a hajó javítását…

Lassan felálltak. Csakugyan, mi mást tehettek volna? Mind az öten lementek a vezérlőterembe, itt maradt a legtöbb javítanivaló. A vezérlőtáblával rengeteget kellett bíbelődni, minden áramkört megvizsgáltak, előbb kikapcsolva, aztán feszültség alatt; a Koordinátor időnként felment a szabadba, és hallgatagon tért vissza. Már nem is kérdezett tőle senki semmit. A vezérlőteremben, tizenöt méterrel a föld alatt, érezték, hogy a hajó körül enyhén remeg a föld. Dél is elmúlt. A munka mindennek ellenére haladt. Sokkal gyorsabban ment volna, ha az automata segít, de annak őr-ködnie kellett. Egy óráig több mint nyolcezer becsapódást számolt meg.

Bár senki sem volt éhes, ebédet készítettek, és meg is ették — az erőnlét kedvéért, mint a Doktor kijelentette. Most már könnyen ment a házi munka, mosogatni sem kellett, csak bedobták az edényt a mosogatóba. Két óra után tizenkét perccel a föld remegése hirtelen abbamaradt. Valamennyien rögtön abbahagyták a munkát, és felrohantak az alagúton. A napot egy kis felhő takarta el, az aranyos fényben izzó síkságra csend borult, a becsapódások nyomán már csak finom por lebegett a levegőben, lassan az is leülepedett, néma és nyugodt volt a vidék.

— Vége?… — szólalt meg tétován a Fizikus.

Szokatlanul harsánynak tűnt a hangja, fél nap alatt megszokták az állandó dübörgést.

Az utolsó becsapódás, amelyet az automata re-gisztrált, a tízezer-hatszáznegyedik volt.

Lassan előmásztak az alagútból. Semmi sem mozdult. A becsapódások a rakéta körül széles sávban feltúrták a talajt, a felszántott, kör alakú sáv belső széle körülbelül kétszázötven, külső széle háromszáz méterre volt az űrhajótól. Az egyes tölcsérek helyenként árokká olvadtak össze.

A Doktor felmászott a földsáncra.

— Még ne — tartotta vissza a Mérnök. — Várjunk.

— Meddig?

— Legalább fél órát, de inkább egy órát.

— Késleltetett gyújtásra gondolsz? De hiszen a lövedékben nincs is robbanótöltet.

— Azt nem tudhatjuk.

A nap kibújt a felhő mögül, és beragyogta a dombot. Álltak és nézelődtek. A szél majdnem elült, egyre nagyobb lett a hőség. A Koordinátor hallotta meg elsőnek a zizegést.

— Mi ez? — suttogta.

Füleltek. Nekik is úgy rémlett, hogy hallanak valamit.

Olyan nesz volt, mintha bokrok zizegnének a szélben. De ameddig a szem ellátott, nem volt se bokor, se falevél, semmi, csak a feltúrt kör a homokban. A levegő megállt, átforrósodott, messze, a homokbuckák fölött vibrált a hőségtől.

A zizegés nem szűnt meg.

— Onnan jön?…

— Onnan.

Suttogva beszéltek. Most egyenletesen hallották a neszt mindenfelől — talán a homok surrogása?

— Nem is fúj a szél… — mondta halkan a Ve-gyész.

— Nem, ez nem szél. Ott… ahol a lövedékek…

— Odamegyek.

— Megőrültél?! És ha időzített aknák?

A Vegyész elsápadt. Hátrálni kezdett, mintha vissza akarna futni az alagútba. De olyan ragyogóan sütött a nap, olyan mozdulatlan volt minden, és mindannyian ott álltak — hát összeszorította a fogát meg az öklét, és maradt. A zizegés folytatódott, mindenfelől hallották az egyenletes, sustorgó neszt. Kicsit meggörnyedve álltak, megfeszített izmokkal, moccanás nélkül, mintha öntudatlanul valami robbanást várnának — ez százszor rosszabb volt az ágyúzásnál! A nap delelőjére hágott, a gomolyfelhők árnyéka lassan vonult át a síkságon, a felhők alul laposak, felül tor-nyosak voltak, mintha fehér szigetek lennének.

A láthatáron semmi sem mozdult. Teljesen üres volt minden — még a szürke kelyhek is, amelyek máskor apró, sötét vonalként rajzolódtak a távoli homokdombokra, még azok is eltűntek! Ezt csak most vették észre.

— Oda nézzetek!

A Fizikus kiáltott. Maga elé mutatott kinyújtott kezével. De majdnem egyidejűleg kezdődött mindenütt. Akármerre néztek, mindenütt ugyanazt látták.

A tölcsérekkel lyuggatott, feltúrt föld remegni kezdett. Megmozdult. A lövedékek helyén mindenütt előbújt belőle valami, és megcsillant a napfényben. Csillogó bimbócskák majdnem egyenletes, fésűszerű sorai bújtak ki a földből, itt-ott négy sor, másutt öt-hat egymás mellett. Olyan gyorsan nőttek, hogy az emberek, ha erősen figyeltek, szinte szabad szemmel látták ezt a növekedést.

Valaki előrontott az alagútból, és mintha nem is látná őket, egyenesen a földből kibújt, csillogó valamik íve felé vágtatott. A Kibernetikus. A többiek kiabálva futottak utána.

— Tudom! — ordította. — Tudom!

Térdre esett az üveges bimbók sora előtt. Már ujjnyira kiálltak a földből, alapjuknál ököl vastagságúak voltak. A homok halkan zizegett körülöt-tük, a föld mélyében valami lázasan remegett, nyüzsgött, dolgozott. Olyan nesz hallatszott, mintha parányi homokszemecskék milliárdjai peregnének egyszerre.

— Gépi csírasejtek! — kiáltotta a Kibernetikus.

A homokba túrt a legközelebbi hajtás körül. Nem tudott leásni, mert a homok forró volt. Elkapta a kezét. Valaki ásókért futott, vadul ástak, csak úgy repült körülöttük a föld. Hosszú, ívelt szálak csillantak meg benne, összefonódva, mint a gyökerek. Kemény, tükörfényes anyaguk fémesen csengett az ásócsapások alatt. Mikor a gödör már több mint egy méter mély volt, megpróbálták ki-tépni a különös képződményt, de meg sem moccant, olyan erősen összenőtt a többi szállal.

— Fekete! — kiáltottak fel kórusban. Az automata odaszaladt, léptei nyomán porzott a homok.

— Tépd ki ezt!

A gép fogói megragadták a karvastagságú, fényes kígyót. Az acéltest megfeszült. Látták, hogy az automata lába lassan á földbe süllyed. Nagyon halk nesz hallatszott a törzs belsejéből, mintha végsőkig megfeszített húr rezegne. Lassan egyenesedett fel, lába egyre mélyebbre süllyedt.

— Engedd el! — kiáltott rá a Mérnök. A Fekete kikecmergett a homokból, és megállt.

Ők is mozdulatlanul álltak. A fényes sövény már majdnem fél méter magas volt. Alján, a föld mentén lassan kicsit sötétebb kékre változott, felül pedig egyre növekedett.

— Hát erről van szó — mondta nyugodtan a Koordinátor.

— Erről.

— Be akarnak zárni bennünket?

Kis ideig hallgattak.

— De hát ez azért elég gyermeteg ötlet. Hiszen most még nyugodtan kisétálhatnánk — mondta a Vegyész.

— Ha itthagyjuk az űrhajót — felelte a Koordinátor. — Jól megnézhették azok a felderítők! Figyeljétek csak meg: majdnem pontosan abba a baráz-dába lőtték be magukat, amelyet a korongjaik vágtak!

— Tényleg!

— Szervetlen csírasejtek — mondta a Kibernetikus. Egészen megnyugodott. Leporolta kezéről a homokot és agyagot. — Szervetlen magvak, értitek? És tüzérséggel ültették el őket!

— Ez nem fém — mondta a Vegyész. — Ha fém lenne, a Fekete meggörbítette volna. Olyasmi lehet, mint a szupramit vagy a keramit, különleges megmunkálással készült, rendkívül szilárd anyag.

— A csudát! Hiszen ez egyszerűen homok! — kiáltotta a Kibernetikus. — Nem érted? Ez… szervetlen metabolizmus! Katalízis útján átalakítják a homokot valami nagymolekulás szilícium-származékká, és abból hozzák létre ezeket a vastag ereket, ahogyan a növények kivonják a sókat a talajból.

— Gondolod? — mondta a Vegyész. Letérdelt, megtapintotta a fényes felületet. Fölemelte a fe-jét. — És ha más talajba estek volna? — kérdezte.

— Alkalmazkodnának. Biztos vagyok benne!

Ezért olyan ördögien bonyolultak — az a feladatuk, hogy mindig a lehető legszilárdabb, legellenállóbb anyagot hozzák létre abból, ami éppen rendelkezésükre áll.

— Hát ha csak ennyi az egész… A Védő min-denen átmegy. Nem is törik bele a foga — mosolygott a Mérnök.

— Megtámadtak ők bennünket? — szólalt meg halkan a Doktor. Csodálkozva néztek rá.

— Hát mi ez? Nem támadás?

— Nem. Inkább azt mondanám: védekezni próbálnak. Vagy… el akarnak szigetelni.

— No és akkor? Itt fogunk ülni, mint egér a bura alatt?

— De mit akartok a Védővel?

Habozva néztek össze.

— Vízre már nincs szükségünk — folytatta a Doktor. — A rakétát valószínűleg egy hét alatt kijavítjuk. Mondjuk, tíz nap alatt. Néhány óra alatt üzembe helyezzük az atomszintetizátorokat.

Nem hinném, hogy ez bura lesz. Inkább magas fal. Olyan akadály, amelyen ők nem tudnak át-jutni, tehát úgy vélik, hogy mi sem. Élelmünk lesz elég, hiszen itt vannak a szintetizátorok.

Nincs szükségünk semmire, amit ők adhatnának, ők pedig, azt hiszem, elég világosan értésünkre adták, hogy nem kérnek a társaságunkból…

Komoran hallgatták. A Mérnök körülnézett.

A tükörfényes szárak már a térdéig értek. Összefonódtak. Összenőttek. A zizegés olyan hangos zümmögéssé erősödött, mintha méhkasok százai rejtőznének a föld alatt. A kék gyökerek a gödör mélyén egyre vastagodtak, már akkorára híztak, mint egy fatörzs.

— Arra kérlek, hozd ide a duplát — mondta váratlanul a Koordinátor. A Doktor úgy nézett rá, mintha rosszul értette volna.

— Most? Ide? Miért?

— Nem tudom. Csak… szeretném, ha ide-hoznád. jó?

A Doktor bólintott és elment. A többiek szótlanul álldogáltak a napsütésben. Megint feltűnt a Doktor. A csupasz óriás utána kecmergett ki az alagútból, átugrotta a földsáncot, élénknek, sőt vidámnak látszott — halkan gagyogva caplatott a Doktor közelében. Egyszerre csak megfeszült a lapos arcocska, a kék szem maga elé meredt, a dupla nagyot szusszant, megfordult, és élesen felvinnyogott. Nagy ugrásokkal a fényes kerítés-nél termett, mintha neki akarna rontani, aztán esetlenül loholni kezdett a sövény mentén, körbe-szaladt, szüntelenül nyöszörögve, furcsa, ugató köhögést hallatott, majd a Doktorhoz rohant, bütykös ujjacskáival csipkedni kezdte a zubbonyát, kapargatta a rugalmas anyagot, csorgott róla a veríték, a Doktor szemébe nézett, lökdöste, el-szaladt, visszatért, aztán hirtelen még egyszer körülnézett, kellemetlen cuppanással behúzta kis felsőtestét a törzsébe, és fejest ugrott a feketén tátongó alagútba.

Egy pillanatig még látták remegő, lapos talpait, amint bemászott.

Az emberek sokáig hallgattak.

— Ezt vártad? — kérdezte a Doktor a Koordinátort.

— Nem… Nem tudom. Igazán nem tudom.

Csak arra gondoltam, hogy talán ismeri ezt. Valamilyen reagálásra számítottam. Mondjuk, érthetetlen reagálásra. De ilyenre nem…

— Azt akarod mondani, hogy ez érthető volt? — kérdezte a Fizikus.

— Bizonyos értelemben igen — felelte a Doktor.

— Ismeri ezt. Legalábbis ismer valami hasonlót… és fél tőle. Rettenetes és veszélyes jelenségnek tartja. Alighanem halálos veszedelemnek.

— Kivégzés… édeni módra? — mondta halkan a Vegyész.

— Nem tudom. Mindenesetre úgy látszik, ezt az “élő falat” nemcsak az égből pottyant jövevények ellen használják. Egyébként tüzérség nélkül is el lehet ültetni.

— Hátha egyszerűen mindentől fél, ami csillog? — mondta a Fizikus. — Egyszerű képzettársítás. Ez azt is megmagyarázná, hogy miért félt a tükörcsíktól.

— Nem. Mutattam én neki tükröt, nem félt tőle, nem is érdekelte — mondta a Doktor.

— Akkor pedig nem is olyan buta, és nem is gyagyás — szögezte le a Fizikus. Az ágas-bogas fal mellett állt; már derekáig ért a sövény.

— Ha egy kutya golyót kapott, mindig félni fog a puskától.

— Ide figyeljetek — mondta a Koordinátor —, úgy látom, holtpontra jutottunk. Valamit ki kell találnunk. Mihez fogjunk ezek után? A hajót persze megjavítjuk, az természetes, de szeretném…

— Újabb expedíció? — érdeklődött a Doktor. A Mérnök rosszkedvűen vigyorgott.

— Igen? Én mindig veled tartok. Hová? A városba?

— Abból biztosan harc lenne — mondta gyorsan a Doktor. — Innen csak a Védővel lehet kijutni.

Márpedig azon a civilizációs fokon, amelyet közös erőfeszítéssel sikerült elérnünk, egykettőre lőni kezd az ember, ha antiproton-ágyú van a keze ügyében. Mindenáron el kell kerülni a harcot.

A háború a legrosszabb módja annak, hogy isme-reteket gyűjtsünk egy idegen kultúráról.

— Egyáltalán nem háborúra gondoltam — felelte a Koordinátor. — A Védő tökéletes fedezék, mert sokat kibír. Szerintem minden arra mutat, hogy az Éden lakossága erősen rétegeződött, és azzal a réteggel, amely értelmes tevékenységet folytat, eddig nem tudtunk kapcsolatot teremteni. Abban igazad van, hogy ha a város felé indulnánk, azt támadásnak tekinthetnék. De nyugat felé még egyáltalán nem voltunk. Két ember elég a Védő kezeléséhez, a többi itt maradhat, és dolgozhat az űrhajóban.

— Te és a Mérnök?

— Nem feltétlenül. Te is elmehetsz Henrikkel, ha akarsz.

— Akkor szükségem lesz egy harmadikra, aki ismeri a Védőt — mondta a Mérnök.

— Ki akar menni?

Mindenki akart. A Koordinátor akaratlanul is elmosolyodott.

— Mihelyt elnémultak az ágyúk, máris a kíváncsiság mérge mardossa őket — szavalta.

— Hát akkor gyerünk — jelentette ki a Mérnök.

— A Doktor persze velünk akar jönni, mint a józan és humánus értelem képviselője. Nagyszerű.

Jobb is, hogy itt maradsz — mondta a Koordinátornak —, te tudod a munkák sorrendjét. Legjobb lesz, ha a Fekete mindjárt az egyik daruval kezd dolgozni, de ne kezdjétek el a kotrást a rakéta alatt, amíg vissza nem jövünk. Még egyszer át akarom nézni a statikai számításokat.

— Mint a józan értelem képviselője, feltenném a kérdést, hogy mi az utunk célja — mondta a Doktor. — Ha áttörünk a falon, a konfliktus szakaszába lépünk, akár akarjuk, akár nem.

— Tudsz valami mást javasolni? — vágott viszsza a Mérnök. Álltak a halk, szinte dallamos nesz-szel növekvő kerítés tövében. Már embermagas-ságú volt. Fényes felületén szivárványos és fehér szikrák táncoltak a napfényben.

— Nem tudok — ismerte be a Doktor. — Az események folyton megelőznek bennünket, és eddig minden előzetes tervünk kudarcot vallott. Talán az lenne a legésszerűbb, ha nem mennénk semmiféle felderítő útra. Pár nap múlva útra kész lesz az űrhajó. Ha kis magasságban bolygó körüli pá lyára állunk, talán többet megtudhatunk, és sza-badabban, mint most.

— Ezt magad sem gondolod komolyan — vitatkozott a Mérnök. — Ha itt lenn, közelről nem tudunk meg semmit, mire megyünk azzal, ha a lég-kör fölött keringünk? És ami az ésszerűséget illeti, ugyan már… Ha az emberek mindig észszerűek lennének, nem kerültünk volna ide. Mi ésszerű van a csillagokba repülő űrhajókban?

— Demagógia — dörmögte a Doktor. — Tudtam, hogy úgysem győzlek meg benneteket — tette hozzá. Lassan elindult a csillogó kerítés mentén.

A többiek visszamentek az űrhajóhoz.

— Ne számíts szenzációs felfedezésekre. Feltételezem, hogy nyugat felé hasonló a terep, mint itt — mondta a Mérnöknek a Koordinátor.

— Honnan tudod?

— Nem eshettünk éppen egy sivatagos folt közepébe. Északon gyárat láttunk, keleten várost, délen a hegyeket és a völgyben azt a “falut”.

Valószínűleg egy sivatag elkeskenyedő nyúlványának a szélén vagyunk. Nyugat felé biztosan egyre szélesebb lesz a sivatag.

— Lehet. Majd meglátjuk.